A XIX. Század első fele a magyar reformkor időszaka; hazánkban 1825-től teljesen új remények mutatkoztak: a politikai élet elindult, országgyűlést tartottak Pozsonyban, 1830-ban megalakult a Magyar Tudós Társaság.
Egész Európában a romantika kora virágzott, erre jellemző a művészi szabadság, a nemzeti múlthoz való kötődés, a szembeállításokkal való szemléltetés, a festőiség, a költői képek használata.
A Himnusz és a Szózat keletkezése közt tizenhárom év különbség van, egészen más a költők látásmódjának háttere; a két mű szerkezete, költői eszközhasználata és tartalma mégis lehetőséget ad az összehasonlításra.
A Himnuszt Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én írta. Kölcsey 1817-ben elhidegült Kazinczytól, így a klasszicizmustól s ezt követően az új kifejezésmódokat kereste – és helyét a világban. A Himnuszban megfogalmazza a költő a számára megfelelő szerepet: a protestáns prédikátor-költő szerepét. Erre utal az alcím („A magyar nép zivataros századaiból”), amellyel visszahelyezi magát a török hódoltság korába, ezzel magyarázható a Himnusz imaformája is, amely hasonlít a Bibliában található jeremiádokra.
Vörösmarty Mihály 1836-ban írta a Szózatot. Ekkor ért véget a pozsonyi országgyűlés, ami sikertelen volt; a politika jelentős alakjait (Kossuthot és Wesselényit is) bebörtönözték. A pillanatnyi kilátástalanság ihlette a Szózatot, amely egy szónoki beszéd szerkezetét követi. Kölcsey a Himnuszban nem sok esélyt lát a haza megmenekülésére, míg Vörösmarty lehetséges jövőképei közt szerepel a jobb kor és a nemzethalál lehetősége is.
A Himnusz és a Szózat műfaja is óda, mely ünnepélyes, fennkölt hangú, emelkedett stílusú költemény. Mindkét mű keretes szerkezetű. A Himnusz első versszakában bátor hanggal találkozunk, a vers folyamán bűnbánattal, zaklatottsággal szembesülünk, majd a nyolcadik strófában a bátorságból könyörgés lesz. A Szózat elején buzdítással, kéréssel indít a költő, ami az utolsó két strófában parancs lesz. A Himnusz első és utolsó versszaka adja a keretet, a belső hat strófában pedig kettőben pozitív, négyben negatív képeket találunk, összesen két idősíkban, a múltban és a jelenben. A Szózatban a keret az első kettő és az utolsó kettő versszak. A belső tíz versszakban a keretben található tételhez tartozó érvelést olvashatjuk, három idősíkban.
A Himnusz első szava az Isten, s ezzel azonnal megszólítást találunk. A költő a Bibliában megnevezett Seregek Urát szólítja, a kérlelhető, igazságos és szigorú Istent. Az ellentéteknek (védő kar – ellenség, balsors – víg esztendő) köszönhetően intenzív hatású az első strófa. A Szózatban a keret első egységében a költő a népet jelöli meg megszólítottként. Az ellentétek (bölcső – sír, ápol – eltakar) rávilágítanak arra, hogy a haza a legfontosabb, a kezdet és a vég az ember életében. A sors megjelenése a keretnek komolyságot ad, mivel kiszámíthatatlan és váratlan; a Himnuszban található bűnbánat ez esetben elmarad. A mű első alliterációja is a sorssal kapcsolatos: a sors keze áld vagy ver, ez egyben ellentét is.
A Himnuszban a második és harmadik versszak a múltnak azon részét mutatja be, amelyben Isten áldásait élvezhettük. A második versszakban az ősök nagyságát és hazánk természeti adottságait Kölcsey váltakozva írja le, míg a harmadik strófában sorban. Antik és keresztény motívumok egyaránt megtalálhatóak ebben a részben. A szent, szép haza elnyerése utalhat a választott nép kiváltságaira. Szintén keresztény kép a kenyér és a bor megjelenése (ért kalász – nektár), míg ugyanitt a nektár szó az antik mitológiára utal. A dicső győzelem képeit, a török feletti diadalokat erősíti az egység végén megtalálható hármas alliteráció („bús hadát Bécsnek büszke vára”). A Szózat esetében a múltat a harmadik, negyedik és ötödik versszakok mutatják be. Anaforás szerkezetek teszik áradóvá az érvelés kezdetét (ez – ez, itt – itt). A múlt szabadságát a költő a rabigák összetörésével szemlélteti, majd az ötödik strófában a szabadság lesz a megszólított. A múlt nagyságának képeit erősítik a régies múlt idejű igealakok (küzdtenek, elhulltanak) és a betűrímek (melyhez minden, honért a hős, hosszu harc).
A Himnuszban a negyedik versszaktól a hatodik feléig a nemzeti múltban történt csapásokkal foglalkozik a költő. A negyedik strófa elején a „bűneink miatt” önvádat, bűnbánatot mutat, s a negatívumokat előrevetítve Kölcsey antik motívumot használ („S elsújtád villámidat dörgő fellegedben”) a félelmetes Isten igen érzékletes leírására. A tatárok után a törökök támadtak hazánkra, ez a gondolatsor áthajlik az ötödik versszakra is, ahol a török pusztítások mértéket erősíti fel (vert had – győzedelmi ének). Az anaforás szerkesztéssel (Hányszor – Hányszor) a belső viszályok és a török támadások egyformán veszélyesnek látszanak. Kölcsey ezzel azt kívánja kifejezni, hogy egy országban az összetartás hiánya felér egy külső támadással. A „nem lelé honját a hazában” paradoxonnal a költő lezárja a múltról szóló egységet. Ez az ellentét kiválóan mutatja a helyzet tragikusságát, ezt a hatást csak fokozzák az egységben megtalálható alliterációk (vállainkra vettünk, támadt tenfiad, magzatod miatt magzatod hamvvedre, honját a hazában). A hatodik strófában hirtelen vált jelen időre a költő. A bérc és a völgy közti magasságkülönbséggel a régi haza erkölcs magassága és a jelenkor erkölcsi zuhanórepülése közötti ellentétre utal Kölcsey. A vérözön és a lángtenger metaforák túlzóak, apokaliptikus képek. A hetedik versszak is a jelennel foglalkozik, ez a mű tetőpontja, a legintenzívebben ható strófa. Az egész művön érezhető elkeseredés itt csúcspontjára ér: éles ellentétek váltják egymást (vár – kőhalom; kedv, öröm – halálhörgés, siralom; szabadság – rabság). Az ellentétpárok a nemzetre kimért végítélet, az apokalipszis képeit vetítik elénk. A Szózatban a költő a hatodik és hetedik versszakban foglalkozik a jelennel, utána már csak helyenként találunk rá utalást. A sorscsapások nem törték meg a népet, él a nemzet. A költő a jövőre vonatkozó lehetőségeket is felvázolja: vagy él tovább a nép, az ország; vagy a Herder által jósolt nemzethalál következik be. A himnuszból hiányzó harmadik idősík a jövő képeivel foglalkozik a költő a nyolcadiktól a tizenkettedik versszakig. „Az nem lehet…” anaforás szerkesztés található két versszakban, ezzel azok egy különálló kisebb egységet képeznek, melyben Vörösmarty a hiábavaló szenvedés kérdésével foglalkozik. A kilencedik versszakban az „ész, erő, akarat” felsorolás fokozza a kérdés fontosságát. A következő három versszak a két lehetőséget -amelyet említett a költő a hetedik versszakban- bontja ki, elemzi. Ha az Istenhez való fohász célba talál, szép jövő vár a nemzetre; vagy a szükségszerű „nagyszerű halál” jön.
A Himnuszban a keret második egysége, a nyolcadik strófa esdeklőbb, a költő már kevéssel is beérné: szánalommal. A versszakban a „tengerén kínjának” kifejezés inverzió, szokatlanná teszi a könyörgést. A Szózat keretének második egysége szórendcserével indul, így parancsolóbban hat. Az utolsó versszak a második strófa megismétlése, az érvelés után így nagyon meggyőző lesz a befejezés.
A Himnusz keretének két egységében egy-egy felszólító mondatot találunk, az ötödik és hetedik versszakban összesen három felkiáltó mondat van, egyébként a költemény kijelentő mondatokat tartalmaz. A Szózatban szintén zömmel kijelentő mondatokat találunk, a hetedik versszakban van két felkiáltó mondat, amely a világ minden népéhez szól.
A Himnusz bimetrikus ritmusú: trochaikus verselése mellett az ütemhangsúlyos 3|4 – 3|3 sortagolással is olvasható. A sorok hosszúsága egyenletesen változó 7|6|7|6 szótagú; keresztrímes, tehát rímképlete: A|B|A|B.
A Szózat jambikus lejtésű; félrímes, azaz rímképlete: x|A|x|A. A sorok hosszúsága itt is egyenletesen váltakozó 8|6|8|6 szótagszámú. Mindkét műben sok az áthajlás, az enjambement. A Szózatban általában a nyolc szótagos rímtelen sorok végén van az áthajlás, ez is erősíti a szónoki hatást, illetve a rímes hat szótagos sorok általában felező hatosok.
A művek szófajhasználatát tekintve a Himnuszban több melléknév van, főleg minőségjelzői mondatrészszerepben. A két műben közel egyforma mennyiségű igét találunk. A melléknevek gyakorisága a festőiséget segíti elő, az igék mozgalmasságot kölcsönöznek a műnek.
Mindkét, a hazáról, a hazáért írt művet megzenésítették. A Himnusz zenés változatát Erkel Ferenc készítette el, és 1844. július 2-án énekelték először a Nemzeti Színházban. A Szózatot Egressy Béni zenésítette meg és 1843. május 10-én csendült fel először, szintén a Nemzeti Színházban.
Mindkét mű nemzeti imádságunk, váljunk hát méltóvá a nemzethez tartozásra: a hazaszeretet, az összetartás, a hit és a nemzeti múlt tisztelete által – ezt sugallja mindkét költemény.
