Arany János a XIX. Század második felének legtekintélyesebb alkotójaként a magyar irodalom egyik legjelentősebb életművét hozta létre. Az irodalmi élet egyik fő szervezője, drámafordító, tanulmányíró és kritikus.
Pályájának 1851-1860ig tartó szakaszát a „nagykőrösi évek” megnevezéssel jelöli az irodalomtörténet-írás. E pályaszakaszban a kisepikai műfajként számon tartott ballada került előtérbe.
A ballada népköltészeti és műköltészeti kisepikai műfaj, de lírai és drámai elemeket is tartalmaz. Epikai jellege abból fakad, hogy történetet beszél el, ugyanakkor a cselekménye a szereplők drámai párbeszédeiből vagy lírai monológjából bontakozik ki. Cselekménye a lényeg kiemelésével, a fordulatokra összpontosítással sűrít, elhagyja a mellékes körülményeket, így az elbeszélés szaggatott, homályos, drámai lesz. A külső történések többnyire jelzésszerűek, a szereplőkben zajló lelki folyamatok, lélekállapot-változások kerülnek előtérbe, ami lírai vonás.
A balladák csoportosítása, jellemzői
1.) A népi balladák az ún. alföldi balladáktól nyertek ihletést. Ez a típus a mélylélektani módszert is felmutatja (pl. Ágnes asszony), sőt a hézagosság révén a skót illetve a székely népballadákkal is rokonságot tart. (pl. Vörös Rébék)
2.) A drámai balladák középpontjában egy jelenetsor áll, emellett a párbeszédes forma, a síkváltások, a tömörítés is jellemzi ezeket a műveket. (pl. Tetemre hívás; V. László)
3.) Históriás énekek hatását mutató balladák. Légkörük tragikus, de katartikus hatású. (pl. Török Bálint; Szondi két apródja)
4.) A románcos balladákra a derűs színezet a jellemző. (pl. Rákócziné)
5.) A romantikus balladák a kísértetballada, a rémromantika hatását mutatják. (pl. Híd-avatás)
6.) Anekdotikus balladák. Kétséges a balladákhoz való besorolásuk (pl.: A méh románca, Pázmán lovag).
A balladák elemzésekor a művek különböző rétegeire figyelhetünk fel. E rétegek közül talán a legfontosabb az eszmék, a jelképek síkja, az erkölcsi értékek felmutatása.
A történelmi múlthoz, a megtörtént eseményekhez kötődő balladákban a feldolgozás módja, az esetleges módosítások sokat elárulnak a művész céljáról. A történelmi balladák 1848 után példát mutatnak a hűségre, a helytállásra, a lelkierő megőrzésére. Ez egyaránt fontos a költő és a nemzet számára is.
Az egyes balladákhoz kapcsolódó háttér információk gazdagíthatják a művek jelentésrétegeit. Gondoljunk pl. A walesi bárdok keletkezésének körülményeire. A történelmi balladák legnagyobb értéke a történelem művészi - gondolati kiaknázása, a közös eszmények megteremtése.
Ágnes asszony:
Arany lélektani balladáiban nagy gondot fordít a lélektani hitelességre, a bűn és bűnhődés problémáját állítja középpontba. Ilyen lélektani ballada az Ágnes asszony (1853). Megírásának közvetlen élménye az volt, hogy Arany gyakran látott egy szótlan parasztasszonyt, aki estig mosott a patakban. Kulcsmotívuma a már említett bűn és bűnhődés, mely az első négy strófában - a balladai homálynak megfelelően - még csak sejthető (véres lepedő, hajdú megjelenése enged erre következtetni). A mű elején és végén helyet foglaló patak-jelenet mintegy keretbe foglalja. Ebből következően nemcsak lineárisnak, hanem körkörös szerkezetűnek is tekinthető. A mű három szerkezeti egységre osztható a helyszínek szerint: 1-4. szakasz: patak partja; 5-19. szakasz: börtön, tárgyalóterem; 20-26. szakasz: patak partja. A ballada az asszony megőrüléséről szól. Ágnes elmezavara megrázkódtatásszerűen következik be a vér láttára.
Már az 1. szerkezeti egységben lélektani ábrázolás figyelhető meg. Ágnes félre akarja vezetni a falubelieket férjét illetően. Az asszony bűne itt még csak sejthető. A refrén: "Oh, irgalom atyja ne hagyj el" többrétegű: mondhatja Ágnes belső zűrzavarában, mondhatja a költő csodálkozva a bűn fölött, s majd a 2. szerkezeti egységben mondhatják a bírák, szintén csodálkozásukban.
A következő szerkezeti egységben a színhely a börtön és a bíróság helyisége, az események azonban a lélekben peregnek. Arany finoman festi meg a megőrülés folyamatát, a kezdeti kényszerképzetektől a teljes tébolyig. A részletező elbeszélést hosszabb párbeszédek szakítják meg. Ágnes asszony bűne - szeretőjével együtt megölte férjét - csak ezekben a dialógusokban világosodik meg. Az asszonyt a bírák is szánalommal nézik. Ágnes a vádat fel sem fogja, csak annyi jut el a tudatáig, hogy nem mehet haza, nem moshatja ki a vérfoltot a lepedőből. Balladai homály fedi a bírák viselkedésének okát, hiszen nem tudni miért engedték haza, s miért ejtették el az életfogytiglani börtönbüntetést. Arany is mély részvétet érez iránta, de bűne alól feloldozni mégsem tudja: "eredj haza szegény asszony! | Mosd fehérre mocskos lepled".
A 3. szerkezeti egység visszatér a vers indításához, a patak-parti jelenthez. Ez a pár strófa hosszú évek történetét sűríti magába. Az idő megmásíthatatlan múlását néhány motívum jelzi: a ronggyá foszlott lepedő, a szöghaj, a finom arcon szanaszét megjelenő ráncok. Az itt felhangzó refrén a már megtébolyult asszony gépies, üres motyogása. A lélektani folyamat mellett a másik értelmezési lehetőség az erkölcsi: a földi bírák Ágnest hazaengedik, mert létezik-e az őrületnél nagy büntetés; A harmadik értelmezési lehetőség szerint Ágnes a bűnbe esett ember jelképe. Isten megmenti azzal, hogy őrületet bocsát rá, mert ezáltal még életében lehetősége nyílik a vezeklésre, elkerülve az örök kárhozatot. A mitikus olvasat még ennél is tragikusabb: a mű az örök, értelmetlen, hiábavaló munkát jeleníti meg. Ágnes szánandó és félelmetes alakja sikálja "régi rongyát", mintha évezredek óta mosná a véresnek látott lepedőt.
Az örök zsidó:
A korszakot lezáró nagy vers elégikus líra és tragikus ballada ötvözete. Arany új verstípust alakít ki e művében, mely a XIX. század közepén jelent meg az európai költészetben. Drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany lírai nyelven fogalmazta meg a kérdést, mely Világos után tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? A mű nagyszerűen felépített és feszültséggel teli költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek futnia kell, mert a fönt agyonnyomja, a lent pedig kifut alóla. A következő öt sor időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját; múlt, jelen s jövő mind vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a mindenségben. A lét idegen az egyéntől, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak betű szerinti jelentése. Az újabb 10 sor a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki. Az örök zsidó alakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének jelképévé fejleszti. Eddig tart a saját léthelyzet leírása. A második szerkezeti egység három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését veti fel. A kereszténység a túlvilágban jelölte meg a lét célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat. Hitevesztettségét az örök zsidó alakjában juttatta kifejezésre. Mérlegelvén, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az ember. Amikor a mű címszereplője a záró versszakban az irgalomra tereli a szót, a befejezés ironikusnak, és nem megoldásszerűnek hat. Nem célba érésről van itt szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megáll a végtelen rohanás. Mivel a szöveg végig egy elképzelt szereplő magánbeszéde, ezért eldöntetlen, vajon a létnek értelmet ad-e a vég. (A költemény művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja a belső feszültségnek okát, mely döntő szerepet játszott élményvilágában.) Arany legjelentősebb alkotói korszakát lezáró mű ez.
Szondi két apródja:
A kétágú történet alapjául az időbeli eltérés szolgál. Az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága nyilvánvaló. Arany kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk önteremtő fejlődés során jön létre, az előrehaladás addig tart, amíg a hangnem ki nem meríti önmaga lehetőségeit. Ezen a tetőponton a belső ismétlések zsúfoltsága („álla halála”) már-már a mesterkéltséget súrolná, de ekkor a kevésbé megmunkált nyelvű, mondattanilag annál világosabb szerkezetű záradék hirtelen befejezi a történetet. A költő tökéletesen ellenőrzése alatt tartja anyagát, az írásmód pontosan követi a szerkezet fordulópontját. Történeti balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években fel kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot.
