Tóth Árpád (1886-1928) a Nyugat első nemzedékének egyik kiemelkedő alakja, akinek uralkodó hangja mindvégig a fájdalom, a szeretetre, boldogságra hiába váró ember szomorúsága.
1886-ban született Aradon. Hároméves korában Debrecenbe költöznek. Ott érettségizik a reáliskolában, ezután Pesten, a bölcsészkaron végzi a magyar-német szakot. Ekkor már elég súlyos a tüdőbaja, mely húszéves korától végigkíséri életét. Nyarait főként ezért tölti szepességi üdülőkben. Nagyon rossz családi körülmények között élt. Két családi örökségét, a szegénységet és a tüdőbajt súlyosbította a mesteremberi sorból szobrásszá lett, szertelen és indulatos apa művész-kálváriája. Nagy álmait átmeneti sikerek után kudarcok és szégyenek csúfolták meg. A bukás a családot és az érzékeny idegzetű fiút különösen megviselte. Az egyetemi évek nyeresége elsősorban az otthon nyomasztó légköréből való szabadulás volt.
A modern nyugati irodalom hatott rá elsősorban, mert ezt őszintébbnek találta a feudális színezetű retorikánál (szónokiasság). Verlaine-ben a gyengédség, az érzékenység fogja meg. Ismeri már Baudelaire-t, nagy buzgón fordítja Samaint, s a Samain típusú költők bűvöletében él. A betegség, a mélabú, a halálérzés, a dekadens életérzés nála tárt lélekre talált. Költészetének első szakasza 1907-1913-ig tart, s az ebben az időben írott versek a Hajnali szerenád című kötetben jelentek meg.
Költészetének alaphangja (különösen fiatalabb korában) a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó és testetlen szomorúság, az emberi árvaságba való elmerülés fájdalma. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művészkarrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, az elszigeteltség és a szegénység váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélődést.
Művészetére (sajátos hangulatiságának megfelelően) az impresszionizmus nyomta rá bélyegét. Verseiben ritkán fordulnak elő szimbólumok, de annál gazdagabb képekben, hasonlatokban s különösen jelzőkben. Írói szótára nem nagy, a szókincs egy része sűrűn ismétlődik. Lírája egységes, töretlen, de talán éppen ez visz költészetébe egyhangúságot, monotóniát. Mégis posztumusz kötetében korábban irt verseivel szemben a gondolatiság elmélyültebb, a forma fegyelmezettebb és zártabb, mértéktartóan bánik a jelzőkkel, rímelése kevésbé keresett, képanyaga természetesebb és egyszerűbb.
A költő verseiben mintha megadta volna magát a szomorúságnak, beletörődött volna sorsába. Vágyainak megvalósítására nem érez magában elég erőt. Ez a magányos, testileg-lelkileg egyaránt beteg költő epedve tekint fel Adyra. Előadásmódja bármilyen bonyolult is, mindig szelíd, tiszta és ünnepélyes.
Inkább hangulati, mint formai szempontból jellemző költeménye a
Meddő órán (1908). Ez a kitűnő, röpke önarckép a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A szó szerinti tartalmon túl a kifulladó, szinte ziháló, rövid verssorok az erőtlen fáradtságot, a monoton rímek az egyhangú élet színtelenségét, az inaktivitást kifejtő igék pedig a meddő óra tehetetlenségét érzékeltetik. A vers általános mélyhangúságából szinte sikításszerűen hangzik fel a három én-rím, a teljes reménytelenséget és elhagyatottságot hangsúlyozva.
Míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző, cizellált elégikus dala a
Rímes, furcsa játék (1916), Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. Fáradt, laza asszonáncok váltogatják egymást a csokonais rímekkel. Az élénk jambikus lejtést erősítik az alliterációk, s ez a csilingelő nyelvi zene enyhíti, talán fel is oldja a vers halálhangulatba torkolló lemondását. A rímek pazar kavalkádjában van jó adag önirónia, önkritika is: azt a tragikus szakadékot próbálja áthidalni, mely a költő vágyai, életigénye, gazdag képzelete és valóságosan megélt élete és sorsa között tátong.
A Rímes, furcsa játék - tagadva a címet - nem csupán játék, szerelmi vallomás is: a koldus költő, a szegény ember a nagy élet színes gazdagsága, gyönyörei helyett „csak” ezt nyújthatja kedvesének, menyasszonyának. A költemény nagy távolságokat fog át: a szeretett nővel bejárja Európa tájait, a rímek játékával mintegy kicsúfolja a szegény, vagyontalan ember vágyainak képtelenségét.
A külvilág durva bántásaira a beteg, túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni.
Tóth Árpád egyre hangosabban és bátrabban tör pálcát az igazságtalan háború felett, az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg egyik legkiemelkedőbb békeversét
Elégia egy rekettyebokorhoz (1917) címmel. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló béke reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.
A vers helyzetrögtönzéssel indul: a természetbe olvadó lírai hős figyelme egyelőre a föléje boruló rekettye sárga virágaira irányul. A vers szerkezete világos: az egyszerűtől halad a bonyolult felé, a közelitől a távoliig, a látványoktól a látomásig. Az a kivételes ebben a meneteles versben, az a magasság, amit a rekettyevilágtól az emberiség sorsának víziójáig bejár.
Az elégia logikai-érzelmi menetét az alapmetafora, a hajó-kép megtalálása és továbbfejlesztése teremti meg. Az első strófában a rekettye még nem is kép. Az első három versszak még csak a boldog, gond nélküli, tudattalan létezését állítja szembe az emberrel. A természeti létezés öntudatlan örömét valóságos jelzőpazarlással fejezi ki a költő, s ezt a boldogságot zavarja meg az árva szörny sóhaja.
A hajó-kép továbbfejlődése a harmadik szakasz utolsó sorában figyelhető meg. Az öntudat, ez a konok kapitány űzi az embert (embereket) lehetetlen vágyak felé.
A negyedik versszakban kezdődik a voltaképpeni vízió, a vers második része. Az emberi öntudat egyértelműen negatív értékelést kap. A személyes sors és szenvedés gyötrelmei is a kibontott képhez igazodnak: a hajótest minden izét a kínok vasszöge szorítja össze, ezt pedig - a középkori elképzelést felelevenítve - a „létentúli lét” „mágneshegyének szelíd deleje” vonzza a végső állomás, a halál fele. A metaforák sugallata szerint az élet kegyetlen hányódásaival szemben a nem-lét békés és óhajtott állapotként jelenik meg a strófa utolsó két sorában.
A továbbiakban a kiszélesedő látomás már az emberiség egészét fogja át: a többiek, a testvér-emberek is hajók. Mindannyiuk közös sorsa a remény nélküli, értelmetlen szenvedés, s talán mindenkire pusztulás vár.
A záró rész komor pesszimizmusa az emberiség apokaliptikus pusztulásától, az ember-utáni csendtől reméli csak a béke vágyott megvalósulását. Az utolsó szakasz ünnepélyes, emelkedett hangneme az immár ember nélküli, a kínoktól megszabadult ősanyag boldog, pihenő nyugalmát zengi. Tóth Árpád keserű megállapítása - az emberi faj még a természetnek, az ősanyagnak is ártalmára van - ismerős Vörösmarty verseiből.
Lélektől lélekig (1923) című bús elégiája is lényegében egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától (mely szerint az égitestek ugyanolyan elemekből állnak, mint a Föld és a földi lények) jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig s a csillagok magányáig. A fény, az „égi üzenet” billió mérföldek messzeségéből érkezik el az egyes emberhez a mérhetetlen sötétségen keresztül, s valami a létezés szomorúságát zokogja el a fénynek. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai, megrendülést érzékeltető hiányos mondatai fejezik ki: az egyes emberek között is „roppant, jeges űr lakik”. A verssorok lerövidültek, a panaszt, az elmélyültebb filozofikus tartalmat félrímek, négysoros versszakok közvetítik.
Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a
Körúti hajnal (1923). A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, hangulatai, amikor elmosódnak az éles kontúrok, új színeket, árnyalatokat kapnak a tárgyak, s minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. Tóth árpád már egy korábbi versében, a Hajnali szerenádban a hajnalt nagy impresszionistának nevezte. Ez a vers a pesti táj ébredésének három mozzanatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget, az első fény felragyogásának néhány perces bűvöletét, ünnepi csodáját, majd a nappali élet kijózanító valóságát.
Az első versszak minden jelzője, metaforája, hasonlata a közömbös színtelenség, szürkeség elidegenítő képzetét, kísérteties hangulatát árasztja: a hajnal vak és szennyes, a boltok üveges szemeikkel olyanok, mint a mozdulatlanságba dermedt halottak, az utca „vad kővidék”, a lomha viccék (segédházmesterek) is ártó, gonosz démonokként félelmet, kedvetlen rossz érzést keltenek.
Majd hirtelen változik az utca képe, addigi nyomasztó hangulata s a vers hősének egész érzelmi világa. A nagyvárosi környezetben nem a horizonton, csak a két csupasz tűzfal között, de megjelenik a fény, a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A hajnali fény bővültét, tiszta örömét, a pillanat boldog önkívületét fokozza az áhítatos csend is. A napfény mámoros csodájában ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, de az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően ezek zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: az életre kelt színek boldog kórusát földi hangok kezdik elnyomni. A harangok tompa kondulása még csak felmereng, de aztán kellemetlen, bántó hangok zavarják és szüntetik meg az áhítatos csendet, a színek égi muzsikáját. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: nappal lett, megkezdődik a munka, s újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában, a Napnak a munkáslányt megtisztelő arany kézcsókjában, melyet senki sem vett észre, a fáradt, robotos költőnek a városi szegényekkel való együttérzése szólal meg.
Az életörömöt, a melegséget, a szépséget e korszak lírájában csak a szerelmes versek képviselik. A hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban az
Esti sugárkoszorú (1923). A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében.
A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, súlytalanabbá, lebegővé válik a világ, majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kísértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztővé, lidércessé a hangulatot. A menekülő fény csak a kedves haját fonja körül sugárkoszorújával. S itt már megkezdődik a varázslat: a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi lény, hanem a középkori szentek glóriája, s a lélek bővült állapotát további szinesztéziák egészítik ki.
Az első versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat titkok illatává, a csend a béke égi csendjévé lényegül át, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: „És jó volt élni, mint ahogy soha.” Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan megnyilatkoztatása ez, s aki azt a rajongó boldogságot adta, már nem földi lény, hanem a bibliai égő csipkebokorban megjelenő Isten, túlvilági lélek. A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át.
Az igézet mámoros pillanata az időtlenbe lendült. A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az első versszak elbeszélő hangján folytatódik a költemény, ahol a kézérintésre földöntúli rajongás kiegészül a legszebb földi érzéssel, két ember szerelmi boldogságával. A verset a leghétköznapibb, de ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb, legünnepélyesebb vallomás zárja: „Mennyire szeretlek!”. Tóth Árpád egy pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetővé.
A Jó éjszakát! (mint címéből is kitűnik) búcsúvers, afféle halál előtti számadás. Az első versszakban az inga lassú, tétova, megállásra váró mozgása a költő fáradtságát, a napi robot utáni pihenni vágyását érzékelteti. Az álomba merülés előtt elernyedés rezignált hangulata uralkodik a strófán, a megnyugvás utáni óhajt fogalmazza meg a mély vízbe dobott kő hasonlata is. Ez egyben a végleges megkönnyebbülés, az örök elmerülés halálhangulatát is sejteti.
A másodszor elhangzó Pihenjünk felszólítás már nem a napi robot fáradtságára, hanem a költői alkotómunkára, az írásra vonatkozik. A hiányos, befejezetlen mondatok nemcsak az álmosító kimerültséget fejezik ki, hanem az írói hivatásba vetett hit megingását is. Sejtelmesen egybejátszanak itt is az önállósuló rímek - megszólaltatva az írás értelmetlen hiábavalóságát. A múltra vonatkozóan is felmerül a költőben addigi írói pályája céltalanságának gondolata. Ezt az érzést erősíti a részletes hasonlat, ezt sugallják a rövid, tört mondatok, a bizonytalan kérdések. A harmadik szakasz legvégén végül feltör a keserű panasz. A magányérzetet, az elhallgatás szándékát a kor költészetellenes durvasága váltotta ki.
Az utolsó strófa, szaggatott, széttöredezett, az álomba és a halálba merülést kifejező mondatfoszlányaiban visszatér a kezdő kép, s megjelenik az örök költővigasz: az utókor majdani elismerése. Csokonai módján búcsúzik az élettől, a költészettől. Míg Csokonai komolyan hitt egy boldogabb korban, a késő században, a modern költő versében mindez már kiábrándult, fájdalmas öniróniával hangzik el.
