Középiskola > Műelemzések > Ady magyarság-versei

Ady Endre a modern magyar líra megteremtője, a Nyugat művészi forradalmának legnagyobb alakja. Új értékrendet és kifejezésmódot teremtett. 1906-ban megjelent Új versek című kötetével egyszerre vált a modern magyar irodalom vezető egyéniségévé, másokat is saját egyéniségük kibontakoztatására ösztönző mesterévé. A nemzetféltés, a szorongás váltotta ki Adyból is a keserű, átkozódó, ostorozó költeményeket, az úgynevezett magyarság-verseket. Indulásától kezdve nem győzte ismételni, hogy "Mit ér az ember, ha magyar?", hogy a Duna-Tisza-táj halálszagú róna, fojtó ugar, elátkozott föld, az ország, a magyar nép pusztulásra rendeltetett, megérett egy új Mohácsra. Az a félelem, kétség izgatta, hogy vajon ez a nyelvileg és kulturálisan elszigetelt magyarság fenn tud-e maradni a népek közötti versengésben, vagy névtelenül elvérzik a harcban.

A magyarság sajátos jellemvonásaként, nemzeti vétekként jelent meg számára az akarathiány, a tenni nem tudás, a szavakban élő nagyhangúság, a hencegő dicsekvés, a tettekben való patópálos tehetetlenség. Legkönyörtelenebb népostorozó verse a Nekünk Mohács kell (1908). "Fordított himnusz" ez - ahogy a jeles irodalomtudós, Benedek Marcell elnevezte. "Isten segítségét kérte itt is a költő, csak éppen nem az áldásban, de a verésben, a meg nem szűnő örök büntetésben" (Király István), hiszen az állandó sorscsapások nélkül - Ady hite szerint - elpusztulna a nemzet.

"Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:

Veréshez szokott fajta,

Cigány-népek langy szivű sihederje,

Verj csak, verje, verje."

A fajok cirkuszában (1910) című versében a lemaradásunk miatt érzett tragikus szomorúság szólal meg. Úgy érezte a költő, hogy a magyarság képtelen felküzdeni magát a történelemformáló népek sorába. Ennek következménye pedig az eltévedés, a reménytelenség, a komor céltalanság. Kétségbeesetten vívódott ugyanúgy, mint egykor Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty, a nemzethalál ijesztő gondolatával.

"Minden, minden ideálunk

Másutt megunt ócskaság már,

Harcba szállunk,

S már tudjuk, hogy kár a harcért."

Ady vállalta magyarságát népének hibáival együtt, osztozni akart fajtájának elrendeltetés szerű sorsában, akár a pusztulásban is. Hazájához, "kicsi országához" való sorsszerű kötődésének egyik legszebb vallomása: A föl-földobott kő. 1909 nyarán született ez, mikor csaknem féléves párizsi és riviérai tartózkodás után újra hazatért. A vers címadó metaforája, a föl-földobott és a földre mindig visszahulló kő a szükségszerűséget, a determináltságot hangsúlyozza, a végleges helyhez kötöttséget. A hazaszeretet mindig visszahúzó ereje azonosul a költői képben legnagyobb, a világegyetemet működésben tartó erővel, a gravitációval.

"Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad"

A költő kivételes politikai józanságát, helyes tájékozódó képességét bizonyítja, hogy hazaszeretetében még a nyomai sem lelhetők fel a nemzeti önelégültségnek, a nacionalizmusnak, a más népeket lenéző sovinizmusnak. Az erőszakos magyarosítási törekvések idején is hirdette a nemzetiségek sorsközösségét és összefogását, az "eszme-barrikádokon" való találkozást. Ennek szemléltető példája a Magyar jakobinus dala (1908)

"Hiszen magyar, oláh, szláv bánat

Mindigre egy bánat marad."

Az Új versek legfontosabb, a többit maga köré szervező ciklusa A magyar Ugar a keserű, támadó, nemzetostorozó indulatot fejezte ki. A költő szemében a tájelátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem "tájleírás", a szimbólumba átváltó metaforák sora nem vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként.

"Elvadult tájon gázolok,

Ős buja földön dudva, muhar,

Ezt a vad mezőt ismerem:

Ez a magyar Ugar."

Babits Mihály 1920-as nevezete Ady-tanulmányában megállapította, hogy Ady "lázadó magyar dacából le lehetne vezetni költészete alapvonásait." "Élete az örökkévalóság számára eleve elrendelt szimbolikus élet, amelyet maga is mint egy csodát élt át és ad tovább az embereknek, mint egy kinyilatkoztatást"- így látta önmagát Babits szerint is Ady.

Az Új versek prológusa (előhangja), a cím nélküli, Góg és Magók fia vagyok én… kezdetű költemény (1905) lírai ars poetica és programadás is egyben. A "nagyvilágot" megjárt, Párizsból hazaérkező s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremtik a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét.

"Góg és Magóg fia vagyok én

Hiába döngetek kaput falat,

Mégis megkérdem tőletek:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt

Verecke híres útján jöttem én,

Fülemben még ősmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?"

A kijelentő mondatok szimólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, a hazaérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is.

A szimbólumok tartalmának megközelítése a mai olvasó számára már magyarázatot igényel. Góg és Magóg neve többször is előfordul a bibliában (Teremtés könyve 10., Ezekiel könyve 38-39., Jelenések könyve 20.) Anonymus a Gesta Hungarorumban a következőket jegyezte meg: "A Szicíliával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Magóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól." "Verecke híres útja" egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja. Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal (Kárpátok) körülzárt, pusztulásra ítélt magyarsággal azonos, s hangsúlyozva van a népével való sorközössége, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: "vagyok én", "jöttem én". A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának kiszabadításának vágya, új élettel, új kultúrával való megváltásnak óhaja, reménye is. Szembekerül az első két vesszakban a "hiába" és a "mégis2: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó "én" s a cselekvést megakadályozható "ti" is.

Ezek az ellentétel lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül és kibontakozik. A "ti" tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik:

"Fülembe forró ólmot öntsetek,

Legyek az új, az énekes Vazúl,

Ne halljam az élet új dalait,

Tiporjatok reám durván, gazul."

A "ti" az "ént" elpusztítani, "az új, az énekes Vazult" eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul. Ezzel a hatalommal száll szembe a lírai én elszántsága. A negyedik versszakban a "de2 ellentétes kötőszó után háromszor hangzik fel a "mégis", megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. A halmozott állapothatározókban ("sírva, kínban, mit se várva") kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan csendül meg az utolsó sorban a remény.

"De addig, sírva, kínban, mit se várva

Mégiscsak száll új szárnyakon a dal

S ha elátkozza százszor Pusztaszer,

Mégis győztes, mégis új és magyar."

A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő "új", ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeéből kiderül, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Vereckét és Dévényt egyaránt a lírai én képviseli, mint ahogy az ősmagyar dal is együtt "rivall" a rímben az új idők dalaival. Kulcsszóként négyszer fordul elő a "mégis" szó is. Király István "mégis-morál"-nak nevezte el azt a "meg nem alkuvó, kemény, büszke dacot", mely Adyban élt.

A költő nemcsak a líra témakörét tágította ki addig nem ismert mértékben, újszerű, szokatlannak hatott költeményeinek sajátos ritmikája is. Az Ady-sorok általában nem kényszeríthetők a hagyományos és szabályos sorfajokba a kialakult verselési módok szerint. A Góg és Magógban egyes sorok inkább kötetlen ütemosztású és változó szótagszámú hangsúlyos verssoroknak felelnek meg, amelyekben a hangsúly csaknem mindig egybeesik a mondat logikai nyomatékával, másokban pedig tisztán érvényesül a jambikus lejtés.

Ady számára egyértelmű volt, hogy változtatni kell a fennálló társadalmi viszonyokon, mert polgári demokráciát csak úgy lehet teremteni, ha az ország megszabadul attól a tehertételtől, amit a feudális viszonyok maradványi jelentenek. Ennek felismerésének ad hangot az 1905-06-ban írott verseiben. Érdemes emlékeznünk Kölcseynek a Nemzeti hagyományokban kifejtett gondolatára. Azt mondja ki a Himnusz költője, hogy amelyik nemzet elfelejtkezik a múltjáról, s nem tartja tiszteletben értéke hagyományait, az lemond a jövőjéről. Az úri Magyarország az idejét múlt hagyományokkal kapcsolta össze a magyarság fogalmát; Ady számára viszont a magyarság fogalma a múltban gyökerező újjal, a haladással kötődik össze. Góg és Magóg is, valamint Vazul is egyetlen ok miatt fontos a költőnek: lázadó magatartásuk miatt, az igazukért való harcos kiállásuk miatt. Ezt a magatartást tiszteli, és követi ő is. Ady művészi törekvésekben és életformában messze szakadt már a feudális maradványokkal terhelt falusi Magyarországtól. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat öntudatos érzése ugyan úgy, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi verseiben. Harca a szellem harca volt a szellem ellenes, tompa korlátoltsággal szemben.