Műelemzések

Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
Csili23 - Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művének értelmező elemzése

Márai Sándor (1900-1989) a XX. század egyik legjelentősebb és legnépszerűbb prózaírója volt. Hányatott életében két alkalommal is külföldre kényszerült, élete nagyobbik részét Európában és az Amerikai Egyesült Államokban töltötte, de mindvégig magyarnak vallotta magát, s nyelvünk egyik nagy művészeként mindvégig magyarul írta különböző műnemű alkotásait. Manapság szinte mindegyik világnyelvre lefordították regényeit, s általában úgy becsülik, mint az európai polgári szemlélet és hagyomány utóvédjét.

Márai Sándor 1900. április 11-én született Kassán. Családi neve eredetileg Grosschmid. Édesapja Grosschmid Géza, kassai ügyvéd volt, édesanyja: Ratkovszky Margit. A házaspárnak négy gyermeke született: Sándor, Gábor, Géza (Radványi Géza a Valahol Európában rendezője) és Kató.

Iskolai tanulmányait Kassán kezdte, Gödöllőn folytatta, az utolsó éveket Pesten végezte el. Itt vált szinte kamasz fővel újságíróvá, már 1918-ban cikkei jelentek meg.

1918-tól a Budapesti Napló szerkesztője. 1918 novemberében Kassák, Kahána Mózes, Halasi Andor, Franyó Zoltán, Barta Sándor, Nagy Lajos, Szélpál Árpád, Győri Ernő, Aranyossy Pál és Márai Sándor megalakította a Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportját, azonban itt inkább ifjú korának heve, mint valódi kommunista meggyőződése vezette őt. Ifjúkorában sokat utazott, az 1920-as években hosszabb németországi tartózkodása idején németül írt. A Frankfurter Zeitung egyik legnevesebb munkatársának számított. Végül az anyanyelvét választotta, a magyart. Az 1930-as években precíz és letisztult realista stílusa révén vált ismertté. Ő írt először Franz Kafka munkáiról. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották.

Kritikus szemmel, mintegy kívülállóként nézte mind a Horthy-rendszert, mind a nemzeti oldalt, mind a kommunista oldalt; emiatt 1948-ban jobbnak látta elhagyni hazáját.

Miután rövid ideig Svájcban, majd Olaszországban élt, Márai az Amerikai Egyesült Államokba, New Yorkba költözött. Továbbra is magyarul írt, de a hidegháború végéig műveit nem adták ki. 1952 és 1967 között a Szabad Európa Rádió munkatársa. 1968-ban rövid időre visszatért Olaszországba, Salernoba, majd ugyanebben az évben Kaliforniába, San Diegóba költözött.

Felesége (Matzner Ilona- Lola) halála után egyre inkább elzárkózott a világ elől, míg végül 1989. február 21-én San Diegóban önkezével vetett véget életének. Hamvait kívánságára a tengerbe szórták.

Márai elsősorban regényíróként ismert, ám jelentős novella-, vers- és tárcaírói munkássága is, sőt, írt néhány színdarabot is.

A kassai környezet egész életét és életszemléletét meghatározta. Olyan polgári környezetből származott, melyet átjárt a tevékeny munka szeretete és a kultúra megbecsülése. Tizenhat évesen mégis fellázadt környezete ellen, s megszökött otthonról, ugyanis ki akarta próbálni elég korán megmutatkozó tehetségét.

Hosszú évekig vívódott azzal a kérdéssel, vajon elegendő tehetsége van-e a regényíráshoz, vagy az újságírásnak szentelje magát. Első regényei (Bébi, vagy az első szerelem, 1928; A zendülők, 1930; Idegen emberek, 1931) azonban számára is bizonyossá tették, hogy képes olyan fiktív teret, személyiségeket megalkotni, melyek révén eredményesen művelheti az európai regénynek akkor igen divatos válfaját, melynek legnagyobb képviselője az általa is nagyra becsült Thomas Mann volt.

Márai Sándort országos hírű és divatos íróvá az Egy polgár vallomásai tette, melyben a polgárság értékei mellett állt ki. Az Egy polgár vallomásait (1934) és A féltékenyeket (1937) a hűség érzése hatja át.

A harmincas években egyre-másra jelentek meg könyvei. Tartózkodó magatartásának, különös gonddal megformált írásművészetének valóságos legendája támadt: rajongói és elszánt ellenfelei gyakran ütköztek meg a folyóiratok bírálataiban. Márai az 1940-ben íródott Szindbád hazamegy című művében tiszteleg Krúdy Gyula emlékének.

A háború alatt új műfajban tett kísérletet: ekkor írta Naplóját, melyet 1946-os megjelenésekor heves támadások értek. Még szerencsétlenebbül alakult regényének, a Sértődötteknek (1947-48) sorsa: ennek utolsó kötetét 1948-ban bezúzták. A történtek után Márai úgy érezte, hogy ha független író akar maradni, el kell hagynia Magyarországot. Negyvenesztendei önkéntes száműzetése alatt azonban magyar író maradt: az úgynevezett nyugati irodalom legnagyobb alakja és stílusművésze. A harmincas évektől egyre növekvő legendája új elemekkel gazdagodott, aminek részben kérlelhetetlenül kemény magatartása, részben pedig az volt az oka, hogy könyveit csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett megszerezni s az éber vámhivatal figyelmét kijátszva továbbítani.

Az emigrációban született regényei közül kiemelkedik a hazátlanság kínzó magányát ábrázoló San Gennaro vére (Baden-Baden, 1957) s az Ítélet Canudosban (Toronto, 1970), melyet méltatói az európai regényhagyomány egyik legértékesebb alkotásának neveznek. Folyamatosan írta naplóit is, ezekben 1983-ig követte nyomon életének eseményeit, olvasmányait és a számára egyre idegenebb világról alkotott benyomásait. Sem Svájcban, sem Olaszországban, sem az Egyesült Államokban nem érezte otthon magát: az itthoni eseményekre is magyar íróként, magyar gondolkodóként reflektált. Akár az Egy polgár vallomásai folytatásaként is értelmezhető Föld, Föld…! (Toronto, 1972) című emlékezéskötete, mely a nyugati magyar irodalomnak talán legnagyobb teljesítménye, a háború utáni évek tragikus magyar történéseinek hiteles krónikája.

Kötetbe gyűjtötte válogatott verseit (A delfin visszanézett, München, 1978) és hangjátékait is (Jób… és a könyve, München, 1982).

Életének utolsó regényében (Harminc ezüstpénz, München, 1983) a kiemelkedő tehetség és a tömeg kapcsolatának kérdésével vívódott, s megérte még a teljes, csonkítatlan A Garrenek műve (Toronto, 1988) megjelenését is. Halála utána megváltozott körülmények között megindult műveinek hazai kiadása.

Márai Sándor a Gyertyák csonkig égnek című regénye 1942-ben jelent meg, a II. világháború idején, nagy indulatoktól feszülő, szuggesztív erejű regény - az író stílusművészetének remeke - vakító élességgel világít a barátság, a hűség és az árulás örvényeibe. Két régi barát évtizedek után újra találkozik, s végigbeszélgetik az éjszakát. A múltra visszatekintve egyikükből vádlott, másikukból vádló lesz: egyikük annak idején elárulta, sőt majdnem megölte barátját, elcsábította a feleségét, örökre tönkretette életét. Ám a tragédiát valójában nem alkalmi gyengeség okozta: egy világrend széthullása a hagyományos erkölcsi értékek megrendülését jelenti, a világháború szétzilálta az emberi értékeket, habár mindkét férfi zárt térben, a világtól elzárkózva élt.

A világot teljesen kizárták tudatukból, szinte eszelősen készültek a párbeszédre. A világ ellen csak úgy lehet védekezni – fejtegeti a tábornok -, ha nem veszünk tudomásul róla. „Az én házamban nincsen telefon, csak lenn, az intéző irodájában, s nincs rádióm, mert megtiltottam, hogy a világ szennyes és ostoba zörejét beengedjék a szobákba, ahol lakom. A világ többé nem tehet ellenem semmit. Új világrendek megsemmisíthetik az életformát, melyben születtem s amelyben éltem, forrongó és támadó erők megölhetnek, elvehetik szabadságomat és életemet. Mindez közömbös. Ami fontos, hogy én nem alkuszom a világgal, melyet megismertem és kizártam életemből.” Hasonlóan élt Konrád is: „rejtekhelyre”, „erődbe” vonult vissza elrontott élte elől.

A regény formai megvalósítása tulajdonképpen a regény legmélyebb témáját is taglalja. A gyertyák csonkig égnek három- vagy inkább négyszereplős, de látszólag monologikus regény, hiszen a szöveg jó részét kitevő tábornok–Konrád-nagyjelenetben szinte mindvégig a tábornok beszél, Konrád alig mond néhány mondatot, s a múltban történteket, így a rejtélyt is a tábornok nézőpontjából ismerjük meg. E tekintetben ellenpontot kizárólag a dajka szavai-gesztusai jelentenek: a regény elején az ő kérdése segít megfogalmazni a tábornok életét meghatározó kérdést, a történet végén pedig az ő gesztusa adja meg a választ.

A regényben feltűnően gyakoriak az időmegjelölések, azonban ezek pontatlanok. A bizonytalanságokat és tévedéseket nem tulajdoníthatjuk a regényíró figyelmetlenségének. Inkább tekinthetők jelzésnek: a tények megközelíthetők és elérhetők talán, mégis kevéssé fontosak – a tábornok szavával – az igazhoz képest.

A pontatlanságok másrészt arra is utalnak, hogy a regény egésze a tábornok társalgása. A tábornok szólama nemcsak a párbeszédekben dominál, hanem a visszaemlékező – a szülők történetét s a két fiú, Henrik és Konrád barátságát bemutató – fejezetekben is, ahol a történetmondó a tábornok tudatában élő történetet és a hozzá kapcsolódó kommentárokat adja elő. Az alig-alig felhangzó másik szólam, a Konrádé is ezt erősíti meg: a beszélgetést a tábornok irányítja, s a beszélgetőtárstól csak azt fogadja el, amit vár tőle, amint nyílt dialógusra kerülne sor, mindannyiszor beléfojtja a szót.

A történetmondásnak ez a jellegzetessége nem teszi lehetővé a rejtély megoldását, miszerint: Le akarta-e lőni a hajdani vadászaton Konrád a tábornokot? Tudott-e Krisztina Konrád tervéről? Miért tűnt el a városból Konrád? A látszat: szerelmi háromszög, egy férj, egy feleség, akihez közelebb áll a másik, és a szerető, a barát, aki a döntő pillanatban nem mer cselekedni, s gyávaságában megszökik. De valóban így történt? Konrád nem szólal vagy nem szólalhat meg, s a régen halott Krisztina naplóját, melyet évtizedeken át megőrzött, a tábornok végül olvasatlanul a tűzbe veti; az olvasó nem tud meg többet, mint amennyit az idős tábornok gondol. A tábornokot pedig nem a valóság érdekli, hanem az igazság. „Mit akarsz ettől az embertől? – kérdezte a dajka. – Az igazat – mondta a tábornok. – Tudod jól az igazat. – Nem tudom – mondta hangosan. – De a valóságot tudod – mondta élesen, támadó hangon a dajka. – A valóság még nem az igazság – felelte a tábornok. – A valóság csak részlet. Krisztina sem tudta az igazat. Talán ő, Konrád, tudta. Most elveszem tőle – mondta nyugodtan. – Mit? – kérdezte a dajka. – Az igazat – felelte röviden.”

A tábornok, amint magánbeszédéből kitetszik, meg van győződve arról, hogy Konrád, amikor a szarvast célba vette, őt akarta lelőni. Krisztinának a Konrád lakásán történt megjelenéséből és ott tett megjegyzéséből tudja, hogy feleségének és barátjának közük volt egymáshoz. A tények közül csak a harmadik ismeretlen előtte, de minthogy Krisztina naplóját sohasem nyitotta fel, talán nem is akart tudni róla. A valóságot tehát, amint a dajka ráolvassa, tudja. Amit megtudni szeretne, az egészen más.

A regényben mindvégig egyetlen nézőpont érvényesül: a tábornoké, így az olvasó nem lehet tökéletesen bizonyos abban, hogy a tábornok helyesen látja a valóságot, de nyomozás nincs, a tábornok erőfeszítése másra irányul.

A tábornok az igazsághoz akar eljutni, ehhez pedig a dialógus nélkülözhetetlen, azonban a tábornok folyamatosan félbeszakítja Konrádot. A tábornok minduntalan titkokba ütközik. Az egyik ilyen titok a szülők közötti: anyja, a magyar földre származott francia nő sohasem mondja meg férjének, hogy a kastélyban rendezett bálon miről beszélt a császárral. A másik maga Konrád, akinek „titkát nem lehetett kérdésekkel megközelíteni”. Vacsora után a tábornok ki is mondja: „az ilyen titkokban, mint amilyen közted és közöttem lappang, különös erő van. Égeti az élet szövetét, mint a gonosz sugárzás, de ugyanakkor feszültséget, hőfokot is ad az életnek. Kényszerít, hogy élj…” A titok – az apa szavával, melyet a fiú is átvesz – a másféleség. S a másféleség leglátványosabb kifejezése: a szereplőknek a zenéhez való kapcsolata.

A regényt mindvégig behálózzák a motívumok, a zene motívuma, a képek motívuma, a napló motívuma. A zene motívuma végig jelen van a történetben. Az anya, amikor fiatal házasként Magyarországra tartva megállnak Bécsben, s vizitet tesznek a császárnál, ennek aggódást sejtető kérdésére így válaszol: „Felség, majd zenével szelídítem, mint Orpheus a fenevadakat.” A szelídítésre szánt zene – amely Konrád és Krisztina zenéje is lesz később – Chopin Fantaisie polonaise-e. Azonban A gyertyák csonkig égnek világában a zene, legalábbis az igazi zene, nem a harmónia, nem a közelítés eszköze, hanem a szétválasztásé, a megkülönböztetésé. Márai regényében a zene kétféle. Az egyik az éttermek és báltermek zenéje, keringő és cigányzene, ez a tábornok és a tábornok apjának a zenéje, mely arra való, hogy „az élet kellemesebb és ünnepélyesebb legyen”. Az igazi zene viszont, amint a tábornok már korán megsejti, „nem veszélytelen szenvedély”, mert „égi út, mely a semmibe és a pusztulásba vezet”. Sőt, „a zene, melyet Konrád szeretett, nem feledkezést akart nyújtani, hanem megérintette az emberekben a szenvedélyeket, a bűntudatot. (…) Az ilyen zene félelmes, gondolta.”

A zene által megnyílt világból, Konrád és Krisztina világából kirekesztődik a tábornok. A Chopin-zene lehetetlenné teszi a közlekedést Henrik apja, a testőr és a francia feleség között, lehetetlenné Henrik és Konrád között. A zene, Konrád távoli rokonának, Chopinnek a zenéje egy másik világ, az igaz világa, melynek titkát a tábornok kutatja. Az első világban, a valóság világában a zene mint szenvedély jelenik meg. A szenvedély pedig, a tábornok meglátása szerint, szemben áll a renddel, a hagyománnyal, megzavarja az értelmet.

Egészen másféle a regényben a képek szerepe. A képek – legalábbis azok a festmények, melyek a kastély egyik folyosójának falára akasztva idézik fel az ősöket, a barátokat, az ezredtársakat – a hagyományt jelentik, a rend világának folyamatosságára kívánnak emlékeztetni. A portrék, melyeknek alkotói többnyire vándorfestők, de vannak közöttük „híresebbek is, mint a prágai S.”, a valódi folyamatosságát mutatják. Ezért akasztatja le a tábornok felesége halála után Krisztina arcképét, melynek helye üresen marad, s amely csak a történet végén, a rejtély megoldásának pillanatában kerülhet vissza a többi portré közé.

A regény értelmezésében – a zene s a képek mellett – fontos szerep jut Krisztina naplójának. A házastársak közti teljes őszinteséget próbáló, vagyis vallomásnak szánt naplóról csak annyit tudunk meg, amennyit a tábornok Konrádnak elmond. Krisztina szándéka szerint: „el akar mondani mindent a másiknak”, annak gyengeségeit, és a saját bűnös gondolatait is, hogy semmi se maradhasson titokban a másik s egyúttal önmaga előtt sem. A teljes áttetszőség azonban, melyet a tábornok az első időben természetesnek vesz, s amelyhez, elmondása szerint, sajátos írásmód is kötődik, későbbi felfogása szerint elképzelhetetlen. „Talán éppen azért beszél ilyen föltétlen őszinteséggel mindenről, hogy valamiről, ami fontos és lényeges, ne kényszerüljön beszélni.”

A fontos és lényeges ezek szerint sem festett, sem írott képekkel nem közelíthető meg, csakis a zene érhet el hozzá, de a zene szavakkal ki nem fejezhető.

A gyertyák csonkig égnek regényformája a jelentést is hordozni szándékozik: a történet kihagyásos jellege, a történet folyamatosságának megszakadásai ugyanarra mutatnak, mint Henrik elmélkedésének lecsapódásai. A gyertyák csonkig égnek regényhőse számára a titok nem felfoghatatlan, hanem az emberi kapcsolatok feloldhatatlan titokzatossága.

A monologikus jellegnek a feloldásával maga Márai Sándor is megpróbálkozott, amikor a hatvanas években Parázs címmel rövid színjátékot írt a regényből kiindulva. Az egyfelvonásos háromszereplős darabban, a műfaj természeténél fogva, a tábornok–Konrád-párbeszéd kiegyenlítetté válik, vagyis a regényben majdnem némaságra kárhoztatott Konrád is megszólal. A színjátékban a regény világának erőteljes leszűkítését észleljük. Nemcsak azáltal, hogy Konrád megszólal, s természetesen a maga módján kívánja bemutatni a múltban történteket, hanem azzal is, hogy Márai a regényben fontos szerepet játszó dajkát kihagyja, s helyette egy idős inast léptet be harmadik szereplőként.

Az 1942-ben íródott A gyertyák csonkig égnek igen népszerű napjainkban is, Magyarországon és Európában egyaránt, hiszen ez a legtöbb idegen nyelvre lefordított kisregény. A diadalmenet az olasz kiadással kezdődött 1998 áprilisában, ezt követte rá másfél évre a frankfurti könyvvásárhoz kapcsoló németországi diadal, majd 2002-ben a francia. A sikertörténet különös mozzanata, hogy a regény francia fordítása már 1958-ban megjelent a párizsi Corręa Kiadónál, de visszhangot akkor alig keltett, mint ahogyan az 1995-ös újrakiadás sem. Az olasz kiadó viszont a francia változat elolvasása után döntött a regény publikálásáról, megőrizve a regénycímnek a francia fordító által adott változatát. Így A gyertyák csonkig égnek Európa nyugati felén a Les Braises, Le Braci, Die Glut cím alatt jelent meg az utóbbi években.

Márai Sándort szocialista kultúrpolitika 1948-tól igyekezett elfeledtetni. Az 1980-as években megpróbálták visszacsalogatni, ám ő nem állt kötélnek, könyveinek kiadását sem engedélyezte. Halála után kezdték el munkáit (regények, novellák, napló) újra megjelentetni Magyarországon. 1990-ben, egy évvel halála után, posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták életművét. Külföldön először Franciaországban fedezték fel újra az 1990-es évek elején. Rövid időn belül négy regénye jelent meg Párizsban. Ezt megelőzően, noha regényeit Nyugaton gyakran kiadták, a Vendégjáték Bolzanóban kivételével, mely német nyelvterületen nagy sikert aratott és sok kiadást megért, igazából nem figyeltek fel rá. Ma viszont olasz, német, spanyol, portugál és angol nyelvterületen, valamint számos kelet-európai nyelven hatalmas sikerrel jelennek meg elsősorban a franciák által felfedezett regények, de újabban mások is. A sors különös fintora, hogy a világon mindenütt több regény esetében a franciák által adott címet preferálták a kiadók a magyar eredeti helyett.

Márai Sándor így vallott az írásról: „A munka, mint valamilyen betegség, lassan elhatalmasodott életemben. Írtam, mert valamit el akartam mondani; írtam, mert ez az „életmód” felel meg jellememnek és szellemi alkatomnak; mert az írói kifejezés olyan felsőfokú életérzéshez juttat el, amilyent az élet cselekménye soha nem tud közvetíteni. Valamit el akartam mondani – s írtam egy könyvet, s aztán még egyet, s aztán megtudtam, hogy az írói „program” nem kötetek sorozata -, állandóan, minden leírt sorral ugyanazt a mondanivalót akarom kifejezni, köteteken és műfajokon át, az áradás egyetlen, közös delta felé hömpölyög, s én már éppen csak jelen vagyok, egész életemmel és sorsommal ott kell lennem, mert valami ki akarja fejezni rajtam keresztül magát.” (Egy polgár vallomásai, 1934)

Főbb művei:

- Emlékkönyv (versek) 1918
- Emberi hang (versek) 1921
- Männer (játék) 1921
- Panaszkönyv (karcolatok) 1922
- A mészáros (kisregény) 1924
- Istenek nyomában (útirajz) 1927
- Bébi vagy az első szerelem (regény) 1928
- Idegen emberek (regény) 1930
- Mint a hal vagy a néger (versek) 1930
- Zendülők [A Garrenek műve I.] (regény) 1930
- Műsoron kívül (karcolatok) 1931
- Csutora (regény) 1932
- A szegények iskolája (tanulmány) 1933
- Bolhapiac (novellák) 1934
- Egy polgár vallomásai (regény) 1934
- Naptárcsere (tárca) 1935
- Válás Budán (regény) 1935
- Kabala (elbeszélések) 1936
- Féltékenyek [A Garrenek műve II.] (regény) 1937
- A négy évszak (gondolatok) 1938
- Eszter hagyatéka; Déli szél (két kisregény) 1939
- Napnyugati őrjárat (regény) 1939
- Kaland (színmű) 1940
- Szindbád hazamegy (regény) 1940
- Vendégjáték Bolzanóban (regény) 1940
- Az igazi (regény) 1941
- Jó ember és rossz ember (értekező próza) 1941
- Kassai őrjárat (tanulmány) 1941
- Mágia (elbeszélések) 1941
- A gyertyák csonkig égnek (regény) 1942
- A kassai polgárok (dráma) 1942
- Ég és föld (versek prózában) 1942
- Röpirat a nemzetnevelés ügyében (tanulmány) 1942
- Füves könyv (prózai epigrammák) 1943
- Sirály (regény) 1943
- Vasárnapi krónika (cikkek) 1943
- Napló 1943–1944. 1945
- Varázs (színjáték) 1945
- Verses könyv (versek) 1945
- A nővér (regény) 1946
- Ihlet és nemzedék (tanulmány) 1946
- Medvetánc (tárcák) 1946
- Európa elrablása (útirajz) 1947
- Sértődöttek [A Garrenek műve] (regény) 1947
- Béke Ithakában (regény) 1952
- San Gennaro vére (regény) 1957
- Napló 1945–1957. 1958
- Egy úr Velencéből (verses játék) 1960
- Napló 1958–1967. 1968
- Ítélet Canudosban (regény) 1970
- Rómában történt valami (regény) 1971
- Föld, föld…! (emlékezések) 1972
- Erősítő (regény) 1975
- Napló 1968–1975. 1976
- A delfin visszanézett (válogatott versek) 1978
- Judit… és az utóhang (regény) 1980
- Jób… és a könyve (színdarabok) 1982
- Harminc ezüstpénz (regény) 1983
- Napló 1976–1983. 1985
- A Garrenek műve (regény) 1988
- Napló 1984–1989. 1997
- Ami a Naplóból kimaradt 1945–1946. 1991
- Ami a Naplóból kimaradt 1947. 1993
- Ami a Naplóból kimaradt 1948. 1998
- Ami a Naplóból kimaradt 1949. 1999
- Ami a Naplóból kimaradt 1950–1952. 1991
- Ami a Naplóból kimaradt 1953-1955. 2003.
- Szabadulás (regény, 1945) 2000
- Az idegenek; Sértődöttek [A Garrenek műve III-IV.] (regény) 1996
- Jelvény és jelentés; Utóhang [A Garrenek műve V-VI.] (regény) 1996
- Lucrétia fia (elbeszélések, 1916-1927) 2004
- Lomha kaland (elbeszélések, 1928-1937) 2004
- A régi szerető (elbeszélések, 1938-1947) 2004
- Összegyűjtött versek (versek) 2004
- Műsoron kívül (tárcák) 2004

Felhasznált irodalom:

- Rónay László: Márai Sándor (Magvető Könyvkiadó, 1990); (Akadémiai Kiadó, 2005)
- Éltem egyszer én, Márai Sándor Összeállította: Mészáros Tibor (Helikon Kiadó, 2000)
- Lőrinczy Huba: „…személyiségnek lenni a legtöbb…” Márai-tanulmányok (Savaria University Press, 1993)

Készítette: csili23

Tanárajánló - kiemelt tanáraink

Szeretnél itt megjelenni? Tájékoztatónkat itt találod.