Szociológia | Szociológiatörténet » A szociális gondoskodás rövid története

A szociális gondoskodás rövid története Magyarországon a szociális gondoskodás törvényes szabályozásával először I. István király I. törvénykönyvében találkozunk, amiben nagy hangsúlyt fektet az özvegyek és az árvák érdekeinek védelmére. I László III törvénykönyvében találunk ismét szociális vonatkozású rendelkezést, ami a halottak kötelező eltemettetéséről szól. Az Aranybullában az özvegyek védelméről is szó van. A gondoskodás elsősorban a családra tartozott. A feudális középkorban a szegénygondozást elsősorban a családra, vagy rokonokra, máshol a foglalkozási közösségekre, ismét máshol a társadalom szervezeteire (egyházra, jótékony szervezetekre) bízta. A társadalmi gondoskodás főleg az egyházakat, ezen belül pedig leginkább a szerzetesrendeket illette. A középkori magyarországi szerzetesrendek tevékenységéből, hogy utasoknak, szegényeknek, betegeknek megfelelő támogatást nyújtottak néhány

adat fennmaradt: 1. 1198 pápai oklevél: amelyben a kői bencés monostort támogatták 2. 1208 II András megerősítette a lébényi bencés monostor számára tett adományokat 3. Oros apátság: a kolostor jövedelmeinek egy részét a szegények ápolására kívánják fordítani. 4. Pécsváradi alapítólevél: az alapító István király a monostort szolgákkal ajándékozta meg. 5. 1234 a ciszterciek oklevele: is szegénygondozói tevékenységre utal 6. Csicseri Miklós: a Szentlélekről elnevezett ispotályt alapította a szegények számára A kolostorok csak mellékesen láttak el szegénygondozói tevékenységet. A betegségek és a járványok Európa-szerte felvetették a szegény-beteggondozás problémáját. Ennek ellátására testvérületek jöttek létre, akik magukat kolostori életmóddal a szegények és a betegek szolgálatára szentelték. A testvérületek kolostorokhoz kapcsolódtak, vagy önálló testvérületként is működtek. A

testvérületekből lovag- és ispotályos rendek nőttek ki (johanniták). Ekkor is voltak már a társadalomnak különböző testületei is: Kalandos Társulat: egyházi és vallásos célok keretében működő társulatok. Összejöveteleiket a hónap első napján tartották, melyeket az egyházi vagy jótékonysági cél hangoztatásán kívül lakomákra használták fel. Ilyen társulat működött a XIII sz-ban Szepességben. Célkitűzésük: a szegényeket, idegeneket eltemessék, utolsó útjukra elkísérjék De az azonos foglalkozást űzők is társulatokba tömörültek (CÉHEK), melyek a foglalkozással járó közös érdekek védelmén kívül tagjaik szociális védelmére is figyelmet fordítottak. Az előző félévből már ismeretes, hogy a céheknek kettős célja van: megakadályozni az idegen áru bekerülését és a versengést a tagjai között. Az első céhek kialakulása városi kiváltságnak számított, még a királyi hatalom is biztatta

terjeszkedésüket. Magyarországon a legelterjedtebbek az ipart űzők céhei, melyek főleg a városban keletkeztek. A céhek maguk alkották szabályaikat, maguk gondoskodtak tagjaik és az alkalmazottak szociális problémáiról. A helytartótanács 18. sz-i megjelenésével az iparosok jóléti ellátása is állami felügyelet alá került. A céhszabályokat ettől kezdve a helytartótanács erősítette meg Már nem lehet mindenkiből mester, általában csak családban marad. Nehezebbé válnak a mesterré válás fokozatai, így azok a segédek, akik nem tudtak mesterré válni állandó üldöztetésnek voltak kitéve. Óriási számú munkanélküli került ki közülük, amit a helytartótanács úgy próbált meg orvosolni, hogy kötelezte a törvényhatóságokat , vizsgálják meg a céhbelieknek és alkalmazottaiknak számát, körülményeiket, határozzák meg a fölveendő segédek és tanoncok 1 számát, mivel gyakran a céhbeli mesterek nem a

szükségletnek megfelelően alkalmaztak segédeket, s emiatt anyagilag megbuktak, s így alkalmazottaik munkanélkülivé váltak, s növelik az ellátatlanok tömegét. Emiatt is a szociális problémák legelőször és legszélesebben a városokban jelentek meg. A jobb megélhetés érdekében rengetegen jöttek városba a falvakból. A középkori városokban a jóléti gondoskodás helyett a rendészeti kérdések domináltak. Ispotályok létesítéséről kellett gondoskodni minden városban. Az ispotályok kezdetben az egyház kezében voltak, majd lassan városok felügyelete alá kerültek. A felvilágosult abszolutizmus is inkább rendészeti kérdésnek tartotta a szegényügyet. De már ez a korai állam feladatának tekinti a kolduskérdésnek ha nem is a megoldását, de szabályozását, de még mindig nem ő teszi ezeket meg. Felügyel meg szervez, de a tényleges gazdasági munka végzése, s a szükséges anyagi eszközök előteremtése továbbra is a társadalomra

hárul. A Mária Terézia idejében kiadott rendelet (1775. okt 12) A koldusok és kóborlók megrendszabályozásáról már valamilyen módon gondoskodott a koldusokról. A rendeletben a helytartótanács a kóborlókat két osztályba sorolta. Az egyik a külföldiek, ide tartoznak a külföldről vándorló iparossegédek, akik valamely okból ínségre jutottak, a kóborló munkanélküliek, stb. A másik osztályba a belföldieket sorolja: szabad költözésű jogú jobbágyok, vagy szökött parasztok, alkalmazottak. A helytartótanács azt rendeli, hogy a külföldi koldulókat toloncolják vissza származási helyükre. A helytartótanács panaszkodik a koldusok elszaporodása miatt. Nemcsak olyanok koldulnak, akik vénségük, vagy más testi fogyatékosság miatt nem tudják munkával előteremteni a megélhetésükhöz szükséges javakat. Sok ember csak lustaságból, munkakerülés miatt koldul Különösen a városokban nagy a számuk. A felszámolására szolgál az

1744. augusztus 28-án kiadott királyi rendelet:  a plébánosok és az egyházi javadalmasok hagyatékából 1/3 rész a szegényeké legyen,  kötelezi a nemeseket, hogy végrendeletükben valamit a szegényekre is hagyjanak, máskülönben a végrendelet érvénytelen lesz,  a templomokban buzdítani kell az embereket az alamizsnaadásra. Mint ahogy a középkori városokban is gondoskodtak ispotályok létesítéséről, itt is elrendeli a helytartótanács, hogy régieket újítsák fel, s ahol még nincs ott építeni kell. Az ispotályokat a legegyszerűbben kell megépíteni. Az egészségügyi követelményeknek azonban feleljenek meg. Más épületektől különüljön el, a nemeket el kell különíteni Gondoskodni kell tágas udvarról és jó ivóvízről. Üzem jellegűek legyenek A rendelet végrehajtása azonban csak kis részben történt meg, és a felvilágosult abszolutizmus egyik rendelete sem állította, hogy a szegények eltartása állami feladatot

képez. (Erdély. 1816 éhínség akció, 1817 gubernium) A szegényügy a reformkorban sem jut kielégítő megoldáshoz. Az állam is, a városok is azonban csak akkor aktivizálódnak, amikor járványok, vagy ínség sújtja az országot. A tényleges tevékenység itt is a társadalom egyéb szerveire hárul. Mind több dolgozóházat létesítenek a munkanélküli vagy csökkent munkaképes szegények ellátására. Végül is ezzel munkára kényszerítették őket, mindenki erejének és képességeinek megfelelő munkát kapott. Az előállított termékeket külön erre a célra bérelt helyiségben és országos városokon adták el. Ezekben a dolgozóházakban tevékenykedők egyrészt az ipar számára munkaerő tartalékot jelentettek, másrészt a megélhetést kereső, kóborló, éhező dolgozókat szemmel lehetett tartani, ezáltal a közbiztonságra való veszély csökkent, és végül valamennyire csökkent a közegészségügyi veszély is. De a szegényügy

ezáltal is megoldatlan marad. 2 A szegényügy szabályozása az 1848-49. évi országgyűlés után is a végrehajtó hatalom feladata maradt. A helytartótanács helyébe a belügyminisztérium lépett Foglalkozott árvaügy, polgári alapítványok felügyelete, dolog-és lelencház, süketnéma, vak-intézet, valamint hozzátartozott az útlevélügy, vándorkönyv, tehát azok a rendészeti ügyek, melyek a legtöbb problémát jelentették a koldulásban. Már korábban is láttunk felülről jövő intézkedéseket pl.:Mária Teréziánál, de ezek nem vezettek megoldásra, ugyanis nagyon kevés rendeletet hajtottak végre. A szaporodó koldusok, ínségesek helyzetét kívánta az eddigieknél egységesebben szabályozni az 1871. évi XVIII tc községi törvény A magyar községi törvény hozatalánál figyelembe vették, hogy a szegényügy állami, ezen belül községi feladatot képez, de ezt csupán mint kisegítő megoldást fogadták el. Ha a család, vagy

szélesebb körben a társadalom nem gondoskodik a szegényről, akkor eltartása a község feladatává válik. Ha a község ezt a terhet nem bírja, törvényhatósági, illetve központi állami feladat a szükséges gondoskodás. A község felelősségét a törvény arra korlátozza, hogy amennyiben a jótékony intézetek segélye és egyesek könyöradománya a község szegényeinek ellátására nem elegendő, akkor a község a helyi viszonyokhoz képest gondoskodni köteles a községben illetékes mindazon szegények ellátásáról, akik magukat közsegély nélkül fenntartani egyáltalán nem képesek. A közsegély feltétele a teljes vagyontalanság, a munka és keresetképtelenség, tartásra kötelezhető rokonok hiánya, valamint a többévi helyben lakást igénylő helyi illetőség, amelynek hiányában a szegény kitoloncolható. Mivel minden község nem képes a szegények ellátására, javasolja törvényhatóságonként egy szegényalapnak a

felállítását. Ezek a rendelkezések, amelyek végül is leginkább a koldulástól és csavargástól való elrettentést szolgálták, 1898-ig szinte változatlanul fennmaradtak. Azután valamit javított a helyzeten a szegény betegek ápolási alapjáról szóló intézkedő, ezt megoldani kívánó 1898: XX1.tc Erre azért volt szükség, mert az iparosodás követelte a kórházak és a kórházi ágyak számának növelését, s mivel egyre több kórházban volt szegénybeteg annak összes költségeit nem lehetett a községek vállára áthelyezni. Ez alap fedezte ezentúl a magyar állampolgároknak kül- és belföldi kórházakban felmerült ápolási és szállítási költségeket. Az alap fedezte a szegénygyógyszerellátás költségeit Ezek a rendelkezések sem oldották meg a szegényügyet. Az iparosodás lendülete Magyarországon azt eredményezte, hogy egyre többen hagyták ott a mezőgazdaságot, és helyezkedtek el az iparban. 1869-72 között a

munkásmozgalom kezdett erősödni hazánkban, ennek első kézzelfogható eredménye Általános Betegsegélyező és Rokkantpénztár megalakulása 1870-ben. A munkásság azonban ekkor még kis létszámú volt, ezért a kormány kezdetben csak kisebb engedményekre volt késztethető. Ilyen volt pl: 1872 évi első ipartörvény, amely tartalmazta az üzemi munkásvédelem bizonyos elkmeit. A második ipartörvény (1884. alapján vezették be a nagyobb üzemekre kiterjedően a gyárfelügyelői intézményt. De itt még mindig nem vetődött fel a biztosítás kérdése Majd 1890-ban mikor az ipari munkásság mozgalma szinte folyamatosan erősödött, akkor 1890.évi XIII.tc megvalósította az iparban a vasárnapi munkaszünetet, majd az1891évi XIVtc pedig bevezette az iparban a kötelező betegségi biztosítást, ami még kihagyta a mezőgazdasági munkásokat. Az ipari munkások egyre gyakoribbá váló forradalmi megmozdulásai, és mert egy nemzetközi mozgalomhoz

csatlakoztak nehezen voltak megfélemlíthetők és megfékezhetők. Ilyen alapon érthető, hogy 1907.évi XIXtc az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosításáról a korábbinál több gazdasági engedményt tett. Kiterjesztette a biztosítottak körét, növelte a segélyek összegét, elfogadta a baleset elleni biztosítást. Összefoglalva: 3 A feudális középkor a szegénygondozást elsősorban a családra, vagy rokonokra, foglalkozási közösségekre, a társadalom különböző szervezeteire bízta. A felvilágosult abszolutizmus állama már feladatának tekinti a kolduskérdésnek ha nem is a megoldását, de szabályozását. Minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a kolduskérdést valami módon megoldja. Ennek végrehajtására bevonta a törvényhatóságokat és községeket A városok és községek kötelesek lettek segélyt adni. Az állami feladat egyelőre tehát szervezés és a felügyelet. Csupán egyes

elemi katasztrófák, tűzvészek, s más csapások során fellépő nagyobb nyomorúság elhárítása rázta fel a nagyobb városokat, az államot, hogy intenzívebben foglalkozzanak a szegényüggyel. A szegényügy a reformkorban sem jut kielégítő megoldáshoz. A 19. sz-ban is csak a legvégső esetben gondoskodott az állam a rászorultakról Család – község - állam 4