Szociológia | Településszociológia » A vidékszociológia nemzetközi irányzatai

A vidékszociológia nemzetközi irányzatai Csite András A paraszti közösségtől a ruralitásig 1966: Ray Pahl és Csajanov A vidékkutatások történetében 1966 vízválasztónak tekinthető. Ekkor jelent meg Ray Pahlnak a vidék-város kontinuumot (az addigi kutatások alapfeltevését) bíráló dolgozata és ekkor adták ki angol nyelven Csajanov Paraszti gazdálkodás elmélete c. munkáját Széles nemzetközi visszhangot váltottak ki: (a) a nyugat-európai, főleg angol kutatók a vidék-város megkülönböztetés irrelevanciája mellett érveltek, míg (b) a harmadik világ elemzői a modernizációs elméleten alapuló fejlesztési gyakorlatok káros következményeit tárgyalták. (a) Pahl szerint a vidék társadalma nem organikus közösségekből áll, mint azt addig a vidékszociológusok feltételezték. A vidéki helyi társadalmak empirikusan semmiféle olyan sajátos társadalomszerveződési formát nem tudnak felmutatni, ami eltérne a városétól, ezért

a vidék és város közti különbségtétel több dolgot leplez el, mint amennyit megmagyaráz. Módosult a nyugat-európai vidékszociológusok vidékképe, a konfliktus és a helyi társadalmak rétegződése került a kutatások középpontjába. Howard Newby vidékdefiníciója: olyan földrajzi egységek, amelyekben a lakosság mérete és népsűrűsége alacsony és ahol a gazdaság extenzív módon hasznosítja a rendelkezésre álló teret. Kutatásai középpontjába a családi gazdaságokban dolgozó bérmunkásokat állította, és azt a kérdést vizsgálta, hogy a mezőgazdaság kapitalista átalakulása során miként megy végbe az osztályképződés. Az osztállyá válást a politikai pártpreferenciákon és pártkötődéseken keresztül mérte. Tehát az új vidékkutatásokban a vidék-város ellentét helyett az osztályképződés és osztályidentitás vált a fő vizsgálati kérdéssé. (b) A modernizációs elméleten alapuló fejlesztési gyakorlat első

marxista kritikái a ’60as években fogalmazódtak meg: a harmadik világ elmaradottságát nem a modernizáció lassúságával, hanem a modernizáció folyamata során létrejött függőségi viszonyokkal magyarázták. Az alaptézis: az alacsony termelékenység és a termelőerők lassú fejlődése a piaci viszonyok kibontakozásának következménye és nem gátja. A marxisták szerint a harmadik világot jellemző termelési viszonyok a kapitalizmusra való hosszú átmenet folyamatának eredményeként jöttek létre, s ennek az átmenetnek éppen az a sajátossága, hogy a paraszti gazdaságszerveződést és kultúrát lépésről-lépésre szétverte. Így az alulfejlettség, a szegénység a kapitalizmus terjedésének káros hatása. Persze a parasztok ellenállnak a rombolási folyamatnak. A kapitalizmus (pozitívként ítélt) szétterjedését a modernizáció képviselői a piacon eladott áruk arányával mérték (mit és mennyit adtak el a piacon), míg a

marxisták azzal, hogy a termelési eszközökhöz való hozzáférés milyen mértékben valósul meg az áruviszonyok révén (mit és mennyit vettek a piacon). A vidékszociológusok a ’70es évek közepétől vizsgálati terepüket, a vidéki társadalmat egyre inkább úgy szemlélték, mint értelmezési rendszereket, és fő kutatási kérdéssé az vált, hogy az egyes vidékértelmezési és vidékfejlesztési paradigmáknak mik a jellemzői és milyen tényezők járulnak hozzá a paradigmaváltáshoz. Harriet Friedman és az élelmezési rezsimek 1 H.F a vidékkutatások egyik legnagyobb tekintélyű személyisége Munkásságának első időszaka a parasztkutatásokhoz köthető, de a ’70es évektől a modernizációs elmélet új kritikáját fogalmazta meg. Központi tétele szerint a mezőgazdaság és az ipar közti kapcsolatok sokkal képlékenyebbek és globálisabbak annál, mint azt a modernizációs fejlesztési modell tételezi, mi szerint az ideális

nemzetgazdaságban a mezőgazdaság és az ipar egymást dinamikusan kiegészítő ágazatok. F. a mezőgazdaság és a nemzetgazdaság kapcsolatát illesztette az élelmezési rezsimek elméletébe. Ez az elmélet az élelmiszer termelés és fogyasztás nemzetközi kapcsolatait összeköti a kapitalista tőkefelhalmozás időszakaival. Két élelmezési rezsimet különböztet meg: az 1870-1914 közöttit és az I. világháborút követően létrejöttet, mely alapvonásait tekintve máig fennáll. A kettő között az USA jelenti az összekötő kapcsot (mezőgazdasága ugyanis egy olyan társadalmi forma, ami a 19. század második felében lehetővé tette az európai élelmiszerfogyasztás felfutását és megelőzte a 20. század iparszerű agrár- és élelmiszertermelését. A 19.-20 század fordulóján új nemzetállamok jöttek létre A nemzetállamra épülő világrendben az amerikai és az ausztráliai telepes államok központi szerepet játszottak, mivel ellátták

élelemmel a növekvő európai munkásságot, s egyben egy új típusú nemzetközi kereskedelem bázisaivá váltak. Az I világháborút követően a régi és új nemzetállamok mindegyike arra törekedett, hogy önellátóvá váljék az alapvető élelmiszerekből, és ezzel csökkentse a más országoktól való függőséget, valamint biztosítsa a nemzeti agrártermelőknek a hazai piacot. A II. világháború után alapvető változások történtek Előrehaladt a nemzetközi integráció, rohamosan bővült a tartós élelmiszerek piaca, az egyre intenzívebbé váló húsipar kulcsszerepre tett szert, s egyben messzemenő hatással volt a mezőgazdaság szervezeti és piaci kapcsolati rendszerének alakulására. F szerint agroélelmezési komplexumok jöttek létre, melyek a világ mezőgazdasági és élelmezési piacain vezető szerepre tettek szert. Az USA hegemón világpiaci pozíciójának köszönhette sikerességét. A kormány az élelmiszer jelentős részét

segélyként vagy kedvezményes árú termékként juttatta el az európai államokba, igyekezvén ezzel egyrészt a hatalomra jutott helyi elitek vezető pozícióját fenntartani, másrészt a szovjet tábor expanzióját meggátolni. Ennek az lett a következménye, hogy a harmadik világ és részben Nyugat-Európa nemzetállamai saját agrártermelésüket és belső agrárkereskedelmüket egyre kevésbé tudták szabályozni. A mezőgazdaság így lassan mindenütt a transznacionális tőkefelhalmozási folyamat részévé vált (McDonaldizáció). H.F tanulmányai azt bizonyították, hogy a vidékkutatások vizsgálati tárgya nem maradhat egyedül a vidéki ember, hanem szélesebb politikai és gazdasági kontextust is be kellett vonni az elemzésbe. Philip McMichael és a fejlesztési paradigmák A fejlesztési paradigmát egy, a II. világháborút követően kialakított konstrukciónak tartja, melynek célja a kapitalista világgazdaság stabilizálása volt. Ezt a

stabilizációt a nemzetállamok révén lehet elérni. A rendszerben a nemzeti gazdasági menedzselés rendszerei előnyt élveztek a kereskedelemmel szemben, s úgy képzelték, hogy a nemzeti jólét növekedése a stratégiai ágazatokra épülő gazdaságfejlesztéssel érhető el. A fejlesztési paradigma a vidékre, a vidéki népességre úgy tekintett, mint az ipar jövőbeli munkaerejére, vagy mint olyan forrásra, ahonnan a jövedelmeket át lehet csoportosítani az ipari beruházások fokozására. A fejlesztési paradigma alkalmazása a világgazdaságban számos új, a ’80as évekre menedzselhetetlenné váló feszültségeket váltott ki. M szerint a fejlesztési paradigma elvetéséhez a ’80as években kiéleződő adósságválság járult leginkább hozzá, de 2 melléktermékként szegénységet, hiperurbanizációt és környezeti katasztrófa-helyzetet „eredményezett”. Az előbb említett problémák kiküszöbölése a piacok világméretű

átszervezése és stabilizálása révén érhető el. A hangsúly a világméretűségen van A paradigma kríziskezelési javaslata alapvetően pénzügyi jellegű: nemzeti valutapiacok nemzetközi ellenőrzését javasolja, a kormánytól és a nemzeti bankoktól monetáris szigort követel. A gazdasági növekedés a hatékonyság fokozása révén érhető el. A hatékonyság, a versenyképesség növelésére tankönyvszerű, Ritzer szavaival „mcdonaldizált” tudáskészlet áll rendelkezésre, amit lépésről-lépésre átültetve a gyakorlatba garantált a sikeres átszervezés, piaci alkalmazkodás. Minden nemzeti, ágazati vagy bármilyen más korlát a piaci versenyen alapuló gazdasági fejlődés gátjaként, azaz felszámolandó rosszként tételeződik. M. a tudástermelő (tudomány) és tudásalkalmazó (politikusok, gazdasági szakemberek) eliteken belüli átalakulással hozza összefüggésbe a változást: a „globalizációs elitek” létrejöttével és

közösséggé válásával, valamint a „fejlesztési elitek” pozícióinak romlásával. Az új globális elitet tagjai: a pénzügyi szakértők és vezetők, a transznacionális korporációk vezetői, a világpolitika és világgazdaság „hajóskapitányi” pozícióit betöltőket kinevelő és kiképző elitképzők tudósai, valamint a nemzetközi intézmények menedzserei. A paradigmaváltás végbement, és a gazdasági adatok azt mutatják, hogy a globalizációs megközelítés alapján sikerrel lehet a világgazdaságot irányítani és új növekedési pályára állítani. Vidékkutatások Európában a ’80as és ’90es években A ’70es évek válsága nyomán bekövetkező változások nem csupán a világkereskedelmi rendszerben, de a domináns munkaszervezeti formában, a legitim tudásrendszerben, a politikai preferenciákban és a mindennapi élet számos más területén is jelentkeztek. A vidékszociológiai vizsgálatok középpontjába ismét a

nyugati világban zajló változások kerültek, s az új paradigma a vidéki átalakulás címkét kapta. A ’80as évek (agrár)politikai kérdése az volt, hogy a mezőgazdasági kibocsátás miként csökkenthető, s miként lehet az agráriumba folyó közkiadásokat megkurtítani. A vidéki társadalomban diverzifikáció ment végbe, új foglalkoztatási formák jelentek meg, az új iparágak egy része is vidéken telepedett le. Megfordult a belső migráció iránya: a városokból egyre többen költöznek vidékre, ezzel megváltoztatva a falvak társadalomszerkezetét. Nyugat-Európában a vidékkutatások új generációjának megjelenése a ’80as évek közepére datálható. Egy új kutatói generáció vette át a „stafétabotot”, a mezőgazdaság politikai gazdaságtani vizsgálatának helyébe az átalakulás meglehetősen vegyes teoretikus hátterű kérdésköre került, és a harmadik világ helyett újra a fejlett nyugati világ vidéke vált a fő

kutatási tereppé. A következő táblázat a két kutatási generáció főbb jellegzetességeit hasonlítja össze: Tézis Kutatók Teoretikus keret Új jelenségek Kutatási terület Vizsgált társadalmi szereplők A mezőgazdaság politikai gazdaságtana (1975-1985) Newby A termelés politikai gazdaságtana A mezőgazdaság integrációja a kapitalista termelési rendbe Osztályviszonyok, mezőgazdaság, termelés Mezőgazdasági munkások, farmok, agrárszervezetek 3 Átalakulás (1985-1995), posztproduktivizmus, posztfordizmus Cloke, Thrift, Murdoch, Mardsen, Lowe A fogyasztás politikai gazdaságtana Városi exodus, új vidéki konfliktusok megjelenése Fogyasztás, lokalitás Középosztályok, szolgáltató osztály A ’70es évek végének ’80as évek elejének a vidéket érintő legfontosabb fejleménye a térbelileg indifferens tőke megjelenése és a vidéki iparosodás újbóli beindulása. Mindez egybeesett egy vállalatszervezési paradigmaváltással,

amit a kutatók a posztfordizmus fogalmával ragadtak meg. A posztfordizmus a fordista térhasználat és értelmezés átalakulását jelenti. A kutatók a fordista térhasználat alatt a modernizációs elméletek és gyakorlatok konstituálta térhasználatot értenek. A II világháborút követően a fordizmus főszereplője a nemzetállam volt. A piaci kockázatok csökkentésére a nem kommunista világban állandósult az állami beavatkozás a gazdaságba, s a korporatív megoldások olyan rendszere jött létre, mely tartósan volt képes garantálni a munkaadók, a munkavállalók és az állami elitek harmonikus együttműködését. A fordista paradigma a „vertikális” gondolkodás egyik típusa: definiált alárendeltségi viszonyok összessége alkotja a társadalmat, mely két nagyobb csoportra oszlik: termelőkre és termelésirányítókra. A fordista üzemet rigid termelésszervezési eljárásoknak megfelelően szervezik meg: koncentráció és centralizáció

jellemzi, amit hosszú távú és átfogó tervezés egészít ki a társadalmi élet minden területén. A posztfordizmus a ’70es évek mély rendszerválságának a következménye: az olajválság felerősítette világpiaci krízis, antimodernista mozgalmak okozta megrázkódtatások és a harmadik világban felerősödő nyugatellenes mozgalmak okozta modernizációs „katzenjammerra” adott sajátos válasz. A posztfordista paradigma híveinek fő célja a rigiditás csökkentése, a rugalmasság növelése, a gátak elhárítása, a tőke minél szabadabb és gyorsabb mozgásának elősegítése. A posztfordista átmenet a vidéket sem hagyja érintetlenül: míg a fordista megközelítésben a vidék a modernizációs program célterületének számított, addig a posztfordista világban előnyökkel és hátrányokkal rendelkező településekként értelmeződnek és versenyképességük fokozására, ill. a globális nyomásnak való ellenállásra törekszenek Az új

ipari létesítmények vidéki megjelenése mellett a kisebb települések társadalmaiba más, új társadalmi szereplők is érkeztek: a vidéki idillbe vágyó középosztály. Az agrárfoglalkoztatás súlya jelentősen csökkent a vidéki településeken, és nőtt a különböző ipari létesítményekben vagy a szolgáltatási szektorban dolgozóké, ill. a vidékről városba ingázóké. Ezt az elmozdulást néhány kutató úgy foglalta össze, hogy a megélhetésről a hangsúly az életstílusra helyeződött át. A középosztály kiáramlásának fő hajtóereje az volt, amit a társadalom tagjainak többsége sajátosan vidékinek tart: a csendesség, a lelki béke, a természet közelsége és a közösséghez tartozás igénye. Mardsen szerint a helyi társadalmakban a feszültségek a fejlesztés és a megőrzés elveinek ellentmondásaiból származnak, hisz az új középosztályi emberek a vidéket, mint fogyasztási helyet szemlélik, ahol a vágyott vidéki

idillben élhetnek, míg az „őslakosság” megélhetést keres, jövedelmét akarja növelni, akár annak árán is, hogy a vidéki idill jellegzetességeit felszámolja. Flynn és Lowe (1994) a vidéki társadalmakat négy szempont szerint vizsgálták (gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai paraméterek), és ez alapján négy ideáltípust dolgoztak ki, melyek a vidéki helyi társadalmak négy lehetséges fejlődési útjára vonatkoznak: 1) A megőrzött vidék ~ ahol fejlesztésellenes és környezetvédelmi (megőrző-fenntartó) jellegű attitűdök dominálják a helyi politikai szervezeteket és ebből fakadóan a helyi döntéshozatalt. Ezeknek az attitűdöknek a hordozói elsősorban a középosztály, akik új szabadidős, rekreációs és kiskereskedelmi tevékenységek iránt támasztanak helyi keresletet. Ugyanakkor ezek a törekvések erős ellenállást találnak a helyi társadalom agrárius szegmensében, vagyis azok közt, akik a helyi

fejlesztéseket a családi gazdaságok és a mezőgazdaság fejlesztésére építenék. 2) A konfliktus jellemezte vidék ~ azokon a vidéki településeken, amelyek messze esnek a nagyobb városok szuburbán régióitól, és aholnincsenek különösebb környezeti értékek, ott 4 3) A paternalista vidék ~ a helyi politika és a helyi fejlesztés folyamata azokon a vidékeken, ahol nagyobb magánbirtokosok tulajdonában van a termőföld, a meglevő földtulajdonosok érdekei szerint folyik. A térhasználat ezen típusában a legvalószínűbb a különböző elitsportok (golf, vadászat, stb.) térhódítása 4) A klientelista vidék ~ számos távoli vidéki térségben, ahol az ellenurbanizáció folyamata egyáltalán nem jelentkezik, és a helyi gazdaság és társadalom erőteljesen ráutalt a különböző kormányzati támogatásokra, ott a helyi fejlesztési koalíciók és az állami fejlesztési ügynökségek közötti korábban létrejött klienterista jellegű

kapcsolatrendszer továbbra is fennmarad. A helyi politikai diskurzust és döntéshozatalt a közösség jóléte növelésének igénye dominálja azzal együtt, hogy a külső állami támogatást ambivalensen ítélik meg (függnek is tőle, ám azt kevésnek is találják). Diskurzus és ruralitás: Marc Mormont megközelítése A jelenkori vidékkutatók többsége a társadalmi konstruktivista megközelítést vallja magáénak. M 1987es írásával először jelent meg a diskurzus és a reprezentáció fogalma mint elemzési eszköz, a nemzeti parkok vizsgálata során először alkalmazta a ruralitás fogalmát, mint egy új, a vidék értelmezésében bekövetkezett fordulat terminusát. Az elmozdulás két szinten vizsgálható: a) A korábbi időkkel összehasonlítva a vidéki tér manapság sokkal kevésbé a termelés, mégpedig az agrártermelés helye. Elsősorban különböző, a turizmushoz kötődő fogyasztási tevékenységek terévé vált. Ma a vidéki tér a

városi tér egy típusa: a városi hálózatok része, városi emberek használják és gyakran városi intézmények és szervezetek menedzselik. A városi életmód és ezzel a városi emberek „meghódították” a vidéket b) A társadalmi reprezentációk szintjén a vidék a társadalom és a társadalmi fejlesztési gyakorlatok domináns, egyben városiként tételezett formájával szembenálló alternatívaként jelenik meg. A paraszti autarkia, a faluközösség és az ősi termelési technikák már nem egy elmúlt kor reliktumai, hanem az új társadalmi projektet legitimálják, egy ruralizált társadalom szükségességét és mikéntjét. A cél a társadalmi és gazdasági élet olyan formáinak kifejlesztése, melyek alapjaiban különböznek a jelenleg uralkodótól, s amelyben  a rurális társadalmi identitás nem tradíciókból fakad, hanem egyéni vagy kollektív döntés eredménye;  a vidéket a termelés és a tér menedzsmentje alapján

különböztetik meg, semmint tevékenység (mezőgazdaság) vagy a település milyensége (falu) alapján;  a helyi közösségek autonómabbak és a mostaninál egyenlőbb partnerei a külvilágnak. M. szerint tehát a ruralitás paradigmában a vidék nem a városiként értelmezett egyéni és társadalmi gyakorlatok tere. A ’60as évekig kevés szó esett a természetvédelmi területekről, főként a vidékiség és a nemzeti parkok közötti kapcsolatokról. Sokat változott a fejlett ipari országok vidéke Városi életkörülményeket szerettek volna teremteni maguk és gyermekeik számára. A modernizáció ellenzői számára ez annyit jelentett, hogy „a vidék elesett”. Paradox módon az antimodernista törekvések szinte mindegyikét városi társadalmi csoportok képviselték, a vidéki népesség sosem állt élesen szembe a modernizációs mozgalmakkal. M két társadalmi szereplőcsoportot azonosít, amelyek a természet és az ember kapcsolatának korabeli

uralkodó megközelítésével szembehelyezkedtek: a természettudós ökológusok és a megújult természetvédő 5 konzervacionista mozgalmak. A közös fellépésüket kiváltó fejlemény a ’60as évek hatalmas méretű infrastrukturális fejlesztése és a városok természetromboló terjeszkedése volt. Nélkülözhetetlen a tömegturizmus megjelenésének figyelembe vétele. Az infrastrukturális, az ipari és a városi térigény kibővülése egybeesett a turisztikai térigény rohamos növekedésével, ami komoly nyomás alá helyezte a még „érintetlen” természetet. A ’60as évek abban is változást hozott, hogy a vidéki, falusias települések fejlődése már nem a mezőgazdaságra, hanem a tömegturizmusra épült. Az állam a regionális politika életre hívásával a korábbiaknál aktívabb részese lett a táj- és térhasználat alakításának. M. szerint a ’60as években végbement széleskörű társadalmi átalakulás két következménnyel

járt: a) a vidéki, falusi településeken élő és megélhetésüket is ott biztosító népesség társadalmi befolyásának csökkenésével; b) a vidéki társadalmi tér sajátszerűségének elvesztésével, gyakorlatilag a városi tér egy típusává válásával. Egy új fejlesztési paradigma megjelenése: a kultúra-gazdaság tézis Christopher Ray 1998-ban jelentette meg Kultúra, intellektuális tulajdon és territoriális vidékfejlesztés c. cikkét Ez az első olyan anyag, mely a vidékfejlesztés új európai paradigmájának megjelenését a világ- és különösen az európai gazdaságokban végbemenő változásokhoz kapcsolta. Ray szerint a vidékfejlesztés kultúra-gazdasági megközelítése arra a meglátásra épül, hogy a vidéki térségekben a helyi gazdasági kontroll úgy növelhető, ha a hely becse az ahhoz kötődő identitás révén felértékelődik. A megközelítés annyiban gazdasági, amennyiben a források, a termelés és a fogyasztás

kapcsolatát tematizálja. A kultúrához annyiban kötődik, amennyiben azt az átalakulási folyamatot próbálja megragadni, melynek során a térhez kötődő helyi kultúra gazdasági jelentőségre tesz szert. A megközelítés három forrásból táplálkozik: a posztindusztriális, fogyasztói kapitalizmus létrejöttét tematizáló irodalomból; az EU vidékfejlesztési politikájából és a regionalizmus eszméjének térhódításából. Ray a kultúra-gazdaság négy típusát különböztette meg: 1) olyan meglevő források értékesítése, melyek egy adott helyhez, térséghez kötődnek, s mely forrásokat közvetlenül értékesítik, vagy a térség marketingjében alkalmazzák; 2) új térségi identitás konstruálásáról van szó, mely új térségi termékek létrehozását és térségen kívülieknek való eladását jelenti; 3) térségi stratégia, de a kezdeményezéssel már nem csupán a térségen kívülieket, hanem a térségben működő

szereplőket is megcéloznak; a helyi üzleti csoportok, hivatalos és nonprofit szervezetek közös stratégiájának célja a termékek egymásnak való eladása; 4) a térségi önállóság minőségileg magasabb fokát jelenti: a közös stratégia lényege, hogy a domináns fejlesztési gyakorlatoktól különböző helyi fejlesztési utat dolgozzanak ki és valósítsanak meg. Mindez a térségi kultúra széleskörű újradefiniálását feltételezi, és egy új, a térségben lévők többsége által tiszteletben tartott etika kidolgozását. A kultúra a kultúra-gazdaság megközelítésben lokális tudásként jelenik meg. A lokális vagy helyi tudás annak módja, hogy miként végzünk dolgokat, miként értelmezzük a világot. A kultúra-gazdaság így nem egyéb, mint olyan stratégiák összessége, melyek a lokális tudás átalakításával új forrásokat teremtenek az adott térségben levők számára, azaz a lokális tudás felismerése, konstruálása és

értékesítése. Ray amellett érvel, hogy a fejlesztés kultúra-gazdasági megközelítése nem csupán a vidéki térségekre alkalmazható, hanem bármely térbeli képződményre. Mindez további elmozdulást jelent abba az irányba, ami a ’60as években körvonalazódott először: a vidék és a 6 város közti társadalomszerveződési különbség előfeltevésének feladása, valamint annak vizsgálata, hogy miként értelmezik a különböző társadalmi szereplők a vidéket, milyen sajátosságokat tulajdonítanak a vidékiként definiált térnek, s az értelmezésekhez kapcsolódóan milyentársadalmi cselekvést valósítanak meg. Összefoglalás A szerző amellett érvel, hogy a vidéki társadalomszerveződés „Gemeinschaft” jellegének előfeltevését a ’60as-’70es években feladva a vidékkutatók eltérő elméleti irányokba tájékozódtak. A váltás a vidék értelmezésben végbement eltolódásként ragadható meg: a ’60as-’70es évek

vidékkutatói a vidéket a társadalomszerveződés városétól különböző, korábbi kezdetekre visszatekintő típusaként értelmezték. A ’80as évektől viszont az a nézet vált általánosan elfogadottá, hogy a vidékkutatónak célszerűbb figyelmét azokra a társadalmi gyakorlatokra és egyben értelmezésekre irányítani, amelyek során a vidék jelentése, és a vidékhez kapcsolt legitim cselekvési formák létrejönnek. A vidékkutatások „kulturális fordulata” után a vidék elsősorban, mint a társadalmi terek egy típusa jelenik meg, melynek értelmezése meglehetősen vitatott és a legtöbb tudományos eredménnyel épp ezeknek az értelmezési vitáknak a vizsgálata járhat. 7