Politika, Politológia | Konzervativizmus » Békés Márton - Narancsos (ellen)forradalom II

Alapadatok

Év, oldalszám:2009, 11 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:29

Feltöltve:2009. november 12.

Méret:285 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!

Tartalmi kivonat

Békés Márton - Narancsos (ellen)forradalom II. Egyelőre sem a kormányváltó hangulat kellő kiaknázásának nincs jele, sem a 2002-es választás második fordulója narancsszínű életérzésének újjáélesztésre nem utal semmi – meglehet, túl korán van még. Ugyanakkor az ingadozó választók, a kis ideig fideszes, majd ismét bizonytalankodó voksolók megnyeréséhez, a fiatalok mozgósításához elengedhetetlen lenne az átélhető kormányváltás-élmény megjelenítése, amely ráadásul a csalódott, reményvesztett és kiábrándult szocialistákat otthon marasztalhatná. Emellett a jobbközépnek nincsen Jobbik-stratégiája sem, míg a konzervatívokat konkrét leküzdendő ellenségnek tekintő Vona-csapatnak nagyon is kivehető Fidesz-haditerve van, a hozzá tartozó retorikával és taktikai húzásokkal. Mi lesz a jobboldallal? A 2010-es választások előtt nyolc évig nem volt polgári kormányzás, a balliberális elit – amely szemantikai,

szellemi, személyi értelemben egyaránt folytonos a rendszerváltás előttivel – kétciklusnyi uralma valóban korszakot teremtett. Ám a haladó kurzus kiteljesítette magát, és felélte szellemi, anyagi, türelmi, választási tartalékait. Ahhoz, hogy a markáns Gyurcsány-rezsim emlékét, vele együtt a húsz éves balliberális kurzust és a ’45 óta tartó balos korszakot le lehessen zárni, újabb, de ezúttal konzervatív jegyekkel, hagyomány-barát kultúrával és domináns jobboldali politizálással bíró időszakra lesz szükség. E jobboldali korszakváltásnak sokkal fontosabb feltétele az időbeli és politikai minőség, mint a mennyiségi szempontok. Egy kétharmados parlamenti fölényt eredményező jobboldali győzelem természetesen alapvetően változtathatja meg az ország arculatát, de ennél is fontosabb, hogy stabil többség, biztos kormányzási potenciál, világos és lehetőleg korán bekövetkező eredmények párosuljanak egymással,

méghozzá minimum két cikluson keresztül. A kormányváltás aktusát két választási fordulóval, azaz heteken belül el lehet végezni, a korszakváltás viszont évtizedes munkát jelent. A jobboldali kormányzat esélyét növekvő és stabilizálódó társadalmi támogatottsága biztosítja be leginkább. A jobboldal támogatottsága a 2009 év őszi időszakának végén a korábbiakhoz képest növekvőnek, nagyjából állandónak és erősnek mondható. A Századvég szerint az őszi szezonban az elkötelezett szavazók között a Fidesz 62%-ra, az MSZP 20%-ra számíthat. A Jobbik 12%-on áll a biztos szavazók körében. Az összes megkérdezett között ezek az arányok a két nagy párt relációjában 33 és 11 százalék, amely szerint a Fidesz a lakosság körében növelte támogatottságát, az MSZP viszont 3%-os csökkenést könyvelhet el. A Nézőpont Intézet felmérése szerint az összes megkérdezett körében a Fidesz 33%-a bizonyos mértékű

csökkenést jelent, a politikailag aktív szavazóknál pedig 45%-os támogatásra számíthat. A Nézőpont arra a következtetésre jut, hogy „a Fideszből a bizonytalanok táborába vándoroltak át a szavazók”, de még így is több mint két és fél milliós bázissal bír, míg az MSZP mögött hatszázezer, a Jobbik mögött pedig négyszázezer ember áll. A Nézőpont mérte fel azt a nagyon fontos kérdést, hogy Gyurcsány visszatéréséhez hogyan állnak a polgárok. Úgy tűnik ugyanis, hogy 83% nem szeretné ezt, sőt még az MSZP-s táboron belül is csupán 41% mondja azt, hogy újrázzon a volt a miniszterelnök. A Tárki eredményei a Századvégéhez hasonló arányokat mutatnak, hiszen majd’ minden fronton négyszeres Fidesz-fölényt jeleznek mérései. Szerintük a lakosság közel 40%-a a Fideszt, míg kicsivel több mint tizede az MSZP-t támogatná, ha most vasárnap lennének a választások. A Századvéghez képest a Tárki a biztos szavazó és

egyúttal pártját is megnevező választók körében 68%-os fideszes többséget kapott a 17%-os szocialista kisebbséggel szemben. A parlamentbe náluk is csak a Jobbik kerülne még be, amely a teljes népesség körében 6, a biztos szavazó pártválasztók között 9%-ot kapna. Tagadhatatlan tehát, hogy a jobbközép támogatottsága dinamikus növekedés után állandósulni látszik; a balliberális koalíció kisebbik tagja – szavazói preferencia tekintetében legalábbis – megszűntnek tekinthető; az MSZP-bázis tulajdonképpen a párt mellől sohasem tágító jégtömbre olvadt le; a Jobbik népszerűsége pedig az egész lakosság körében szerényen növekedik, de a biztos pártszavazók tekintetében már elérte támogatói határait, amely jelenleg 10–12%-on áll. Jelentős, az elmúlt húsz év tekintetében sorsfordító társadalmi változás, hogy a lakosság pártszimpátiája kezd nem foglalkozási, vagy ideológiainak tekintett preferenciák (pl.

vallásosság mértéke, vidék–város „ellentét”) szerint tagolódni, hanem fokozatosan elcsúszik az életkori, generációs törésvonalak felé. Egy, a HVG felkérésére készített Medián-felmérés megállapítása szerint az MSZP-szavazók átlagéletkora 54 év, ráadásul nagyjából felük (pontosabban 48%-uk) nyugdíjas; a Fidesz-tábor korátlaga 45 év és háromnegyedrészt aktív (azaz csupán 25%-a nyugdíjas); a Jobbik viszont átlag 37 éves szavazókörrel rendelkezik. Ebből fakad az a választástechnikai következtetés, hogy a Fidesz és a Jobbik rendelkezik a legkönnyebben mozgósítható bázissal, míg a szocialisták passzív – ráadásul csalódott, kilátástalan és a 2010-es meccset eleve eldöntöttek vélni kénytelen – választói közönségre számíthatnak. A legelszántabb, mert kétharmadrészt biztos szavazókkal rendelkező párt a Jobbik, ezt követi szorosan a fideszesek 61%-os bizonyossága, és jócskán lemaradva következik

az MSZP 55%-ban biztos indexe. Átrendeződés annyiban állapítható meg, hogy a Fidesz nyitott lett az 55 év feletti, korábban az MSZP bázisának számító korcsoportok felé, a fiatalok dominanciája csökkent, s a párt erős gerincét a középkorú, középosztálybeli, aktívan dolgozó, adózó család adja. A „Jobbik – a Századvég találó megállapítását idézve – számít a legfiatalabb pártnak, a 35 év alatti szavazók felülreprezentáltak bázisukban”, s tegyük hozzá, hogy a felsőoktatásban tanulók mellett az első választók többszázezres csoportját is meg kívánják szólítani, a siker nem minden reménye nélkül. Ha ez a korcsoport-tendencia folytatódik, akkor az MSZP – hasonlóan az amerikai demokratákhoz – a nem-vallásos, baloldalon szocializálódott, az államtól függő csoportokat (főként a nyugdíjba menteket) fogja reprezentálni; a Fideszszavazók többsége a nemzet termelésében leginkább részt vevő, munkából

(bérből és vállalkozásból) vagyonosodni próbáló, tulajdonos, adót fizető csoportból fog kikerülni, akik éveik tekintetében jellemzően a fiatal harmincas és a nyugdíjkor között állnak. A Jobbik fiatalok közötti térnyerése azonban rávilágít arra, hogy a Fidesz „idősödő” – rendszerváltás idején még késő-huszonéves – vezérkarával együtt korosodik a rá szavazók csoportja. Ez a választási üzenetek megfogalmazása, vagyis a kulturális érték- és a gazdasági érdekpreferenciák tálalása szempontjából ugyan kényelmes megoldásokat kínál, de a 18–25 éves korosztály könnyen elveszhet, ha a jobbközép nem épít jobban rájuk. S a 2010 után is a Jobbik mellett maradó és ott a Fidesz-kormány alatt is kitartó húszon-, ill. lassan harmincéveseket már nem meggyőzni, hanem visszahódítani kell majd – ha lehet. 2009 tavasza óta egyre bizonyosabb, hogy Magyarország parlamentáris demokráciában eltöltött húsz

évében először fordul elő, hogy nem a választások kimenetele a kérdéses, hanem a biztosra vett győzelem mértékén vitatkozunk. Amint fentebb jeleztük: a 386 fős Országgyűlésben kétharmados többséget biztosító 258+1 főre emelkedő képviselői létszám egy esetleges alkotmánymódosításhoz, a nem kevés kétharmados törvény meghozatalához és bizonyos tisztségviselők (AB, LB, ÁSZ) kompromisszummentes megválasztásához elegendő lehet, de egy korszakváltáshoz nem biztos, hogy csak ez szükséges. Ahhoz ugyanis a minőségi kormányzás, a korábbi rendszer hiteles alternatívájának felmutatása és több ciklusra kiterjedő megvalósítása vezethet. Ezen túl a 2010 tavaszára készülő kormányváltók jó, ha távolabbra is tekintenek, hiszen el kell hárítani az önkormányzati választáson visszavágni készülő szocialista veszélyt, ráadásul a köztársasági elnök lejáró ciklusa is lehetőséget ad egy újabb, nem kis téttel járó

politikai versenyre. A Fidesz 2002-es és 2006-os választási vereség-szériáját a 2006. őszi önkormányzati választás, a 2008. tavaszi népszavazási győzelem, a 2009 nyári EP-választási diadal és a következő országgyűlési megmérettetés előre jelzett eredményei változatták meg. Mindannyian érezzük, hogy egy harmadik választási vereség végzetes bukás lenne, a győzelem pedig valami újnak a kezdete. A Fidesz egyedül maradt a térfélen kormányképes erőként, és ha nem is a régi stratégia újbóli bevetésének köszönhetően – amely sem 2002-ben, sem 2006-ban nem volt elegendő –, de igencsak valószínűsíthető a győzelme. Összességében elmondható, hogy nem volt még olyan választás, amely ennyire könnyűnek, előre sejthetőnek tűnt volna, és nem volt párt, amely felé ennyi beteljesítésre váró – reális és illuzórikus – követelés irányult volna. A jobbközépnek ki kell használnia e nagy társadalmi várakozást,

a szavazóbázis elszántságát és stabilizálnia kell az „átállókat”, illetve építeni kell a nemjobbikos protestálók választási hajlandóságára is. Emellett fontos, hogy a megingatható MSZP-bázis tagjai közül minél kevesebben érezzenek motivációt ahhoz, hogy az adott vasárnap kimozduljanak otthonról. A Fidesz az előzetes számítások szerint elegendő felhatalmazással fog bírni a stabil kormányzáshoz, de jó, ha számol vele, hogy óriási várakozás előzi meg újbóli kormányzását, amely nem csak próbatétel, de betöltésre váró feladat is lesz. Egy nagy hármast kell megvalósítani, amely a következőképpen hangzik: (1.) törvényes felelősségre vonás, (2) a bűnözés visszaszorítása, (3.) érezhető gazdasági növekedés Egy Obama-mániához hasonló túlfűtött várakozás, amelyet a demokrata adminisztráció kormányzati nehézségekben és ígéretmegszegésekben bővelkedő kiábrándító valósága követ, azonban intő

példa minden, a „változást” zászlajára író pártnak. A Fidesz, ha valóban korszakváltásra és nem csak ideiglenes kormányzásra készül, nem a társadalmi elvárások egyszerű kiszolgálását kell, hogy végezze, hanem alakítania, formálnia kell a magyar valóságot. A jövő legnagyobb megpróbáltatásának felismeréséhez nem kell sok jóstehetség, ugyanis a későkádári elvárások és a vállalkozáson, munkán, adófizetésen alapuló, a jelenleginél sokkal piacpártibb jövőkép közötti feszültség jelenleg is látható, érezhető. A Fidesz szavazótáborának összetétele ésszerűtlenné teszi és kampánycélokból sem mutatja kifizetődőnek azt a megoldást, amit a párt 2006-ban folytatott, vagyis az MSZP osztogató, etatista, járadékhúzó demagógiájára való ráígérést. Az egynegyedre tehető nyugdíjas Fideszszavazó karámban tartásához nem biztos, hogy szükséges többé a szocialista táborból való átcsábítgatás

céljából alkalmazott, nemlétező hónapokra szóló nyugdíjellátás kilátásba helyezése. Ehelyett az adócsökkentő, KKV-ösztönző és hazai beruházás-segítő üzenetek megfogalmazása látszik ésszerűnek. Ez a gazdaságpolitikai alternatíva nyilván teljesen más karakterű, mint az, amelyet az „anti-neoliberális” vagy későnépi súgógép mond. Viszont tagadhatatlanul sokkal közelebb van azokhoz a konzervatív értékekhez, amelyeket – akár öntudatlanul is – a fideszes derékhad követ. Úgymint: középosztály- és családbarát adórendszer (alacsony szintű, lehetőleg egykulcsos adó); munkára ösztönzés és az egyéni produktivitás megbecsülése; a kreativitás és a szorgalom takarékossággal párosításának jutalmazása; a magántulajdon megszerzésnek elősegítése, védelmének biztosítása és felelősségének megmutatása; valamint a bizonyos esetekben érdemtelenül megkapott, majd könnyen felélhető jóléti ellátások olyan

átstrukturálása, amely a munkára ösztönöz és felelős családalapításra serkent. Ha a Fidesz így jár el, akkor ezzel olyan markáns üzenetet is közvetíthet, amely egyszerre áll szemben az oligarchikus, balliberális gazdasági elit Kókakapitalizmusával és a szélsőjobb idegenellenességből táplálkozó piacgazdaság-gyűlöletével. Egyelőre sem a kormányváltó hangulat kellő kiaknázásának nincs jele, sem a 2002-es választás második fordulója narancsszínű életérzésének újjáélesztésre nem utal semmi – meglehet, túl korán van még. Ugyanakkor az ingadozó választók, a kis ideig fideszes, majd ismét bizonytalankodó voksolók megnyeréséhez, a fiatalok (és ezen belül az elsőszavazók) mozgósításához elengedhetetlen lenne az átélhető kormányváltás-élmény megjelenítése, amely ráadásul a csalódott, reményvesztett és kiábrándult szocialistákat otthon marasztalhatná (mondván, „úgyis ezek győznek, minek

elmenni”). Emellett a jobbközépnek nincsen Jobbikstratégiája sem, míg a konzervatívokat konkrét leküzdendő ellenségnek tekintő Vonacsapatnak nagyon is kivehető Fidesz-haditerve van, a hozzá tartozó retorikával és taktikai húzásokkal. Eddig egyetlen karakán nyilatkozat hangozott el ez utóbbival kapcsolatban Kövér László nyilatkozta a Magyar Nemzetnek a következőket: „a radikális párt igazi veszélyt, fenyegetést a polgári, jobbközép táborra jelent”, ugyanis „az igazi kihívást a radikálisok ennek az oldalnak jelentik”, viszont „az ő egyszerű válaszaikkal szemben a megoldásokat, amelyek azért korántsem lesznek egyszerűek, csak a Fidesz nyújthatja”. E két megoldandó feladat mellé társul a többé-kevésbé mindkettőhöz szervesen kapcsolódó vízióalkotás. Egy kormány-, és még inkább korszakváltásra készülő néppárt célja kettős okokból is a jó kormányzás – úm. a konkrét eredmények, a hatékony

működés és az erkölcsös vezetés kombinációja – megvalósítása lehet, hiszen az elmúlt nyolc évben ennek láttuk hiányát, saját későbbi legitimációját pedig épp ez adhatja majd. A 2010-es választási kampány jobbközép jövőképe akkor lehet megnyerő és sikeres, ha a múlt lezárásának szándéka közben világosan definiálja, hogy miből volt elég, és ennél világosabban mondja ki, hogy ami jön, az miben lesz más. Az 1998–2002 közötti emlékek között kutatva bizonyosan van néhány, kampánycélokra is felhasználható megmenthető elem, úgymint az osztogató–fosztogató szociálliberális modellel szemben eredményes patrióta gazdaságpolitika, amely vállalkozásösztönzéssel és hitelezéssel előidézett gazdasági pörgéssel járt együtt. Emellett azonban a jövő útját is meg kell mutatni. Ebben szerencsére nem fog zavart okozni az, hogy végre nem kell a radikálisoknak megfelelni. A Jobbik ugyanis megfogalmazza azokat a

felettébb „reális” üzeneteteket (pl. nemzetközi hiteltartozások visszafizetésének megtagadása, antikapitalista autarkia, „ökoszociális nemzetgazdaság”, vagy a Turul-áruházlánc perspektivikus gazdasági programja), amelyekkel sem versenyt futni nem kell, sem beilleszteni nem szabad. Az ország teljesítőképességének piacpárti és családbarát módon való fokozása, az adócsökkentésre és a magyar vállalkozások fejlesztésére irányuló gazdaságpolitika, együtt alkalmazva a korrupciómentes, rendpárti és a társadalom többségi értékrendjét tükröző üzenetekkel, jó programalap lehet egy olyan jobbközép párt részére, amely néppárti platformon állva a mérsékelten konzervatív értékekért száll síkra. Mi lesz a baloldallal? Az elmúlt időszak baloldali kudarcai négy ponton markánsan megragadhatóak, ezek együtt járása pedig a piros–kék-koalíció visszafordíthatatlan megfakulását jelzik. (1) Az SZDSZ rendszerváltó-

és Nagy Generáció-mítoszával, „szürkeállomány”-legendájával, ill. extrémliberális napirendjével együtt összeomlott. Társadalmi támogatottsága az elmúlt húsz év folyamatosan csökkenő tendenciájának méltó folytatásaként 2009-re érte el az 1%-ot. Sok jobboldali szavazó 2002 óta dédelgetett vágya – egy SZDSZ nélküli parlament – válhat valóra 2010-ben. (2) A szocialista párt középpárttá aszalódott, amely elvesztette hitelességét, szavahihetőségét, szellemi orientációját. A volt nómenklatúrához tartozó, a technokrata és a progresszív-ideologikus pártelit mindegyike lejáratta magát. (3) A 2008 őszi államcsődközeli helyzet és az IMF–EU-s segítségre kényszerülés bebizonyította, hogy sem a deficitnövelő költekezés nem folytatható, sem a 2006-os megszorítás-hullámok nem oldottak meg semmit. Az MSZP ’94 óta féltékenyen őrzött „szakértői” illúziója ezzel végleg lelepleződött. (4) A közel

15%-os 2009 nyári Jobbik-eredményben szerepet játszott az, hogy – pl. az északkelet-magyarországi – szocialista szavazók tömegesen léptek félre Ez számos ponton cáfolta meg a Gyurcsány-korszak baloldal-képét. Mindebből az következik, hogy a balliberális válság szellemi, politikai, legitimációs, támogatottsági térvesztésből összeálló összkrízis. Az MSZP–SZDSZ nyolcéves, három eltérő karakterű miniszterelnökkel, koalícióbontással és kisebbségi kormányzással végigvitt adminisztrációs ciklusa 2010 után lezárul. Balliberális körökben is hangot adnak neki, hogy biztosan a Fidesz veszi át az ország vezetését, s a legjobb esetben egy egy ciklusra kiterjedő, meggyőző abszolút többséggel a háta mögött kormányzó második Orbán-kabinetet képzelnek el. A balliberális koalíció egyikének megszűnése után a másik húzóerőből középpárttá zsugorodik (ez még mindig az optimista forgatókönyv!), és reménykedni

csupán egy egyharmadot alig megközelítő szocialista mandátumarányban lehet. Ezt követően azonban nem az 1998–2002 közöttről ismerős helyzet ismétlődik meg, ugyanis a Fidesz, mint kormányzó versenytárs ellenzékét alakító magasztos feladat helyét átveszi a Jobbikkal folytatott kisszerű élethalálharc. Már a 2010-es választás nagy kérdése is az, hogy ki lesz a második erő? Az MSZP vagy a Jobbik. E forgatókönyv tükrében az MSZP-vé maszkírozott volt állampárt vereség utáni, 1990–94 közötti évei kifejezetten felemelőnek tűnnek, amikor volt összetartó erő, úri fasizmussal vádolható kormány, közeledő SZDSZ és remény a jövőre. Nehéz helyzetbe fog ugyanis kerülni az MSZP, ha egy mondjuk 55–60%-os jobbközép többségű Országgyűlésben a hangos jobbikos kormányellenesség baloldali alternatíváját kell majd adnia (hacsak nem akarja a Fico–Slotaházasság mégbizarrabb magyar változatát megvalósítani). Míg a

Jobbik elnöke többször nyíltan deklarálta, hogy céljuk az MSZP beelőzése („Alapvető célnak az MSZP megelőzését tartom” – mondta Vona), addig a szocialisták még mindig nem merték bevallani maguknak, hogy igazi versenytársuk már nem a Fidesz. A jobboldal látványos politikai térnyerésével kapcsolatban már az EP-választások elemzésekor felállították a lengyel modell magyar párhuzamát. Lengyelországban ugyanis a korábbi kommunista élcsapat szocdem–liberális frakcióvá szelidült változatának hatalomgyakorlatából kiábrándult társadalom drasztikusan leszavazta a baloldalt, és a megerősödő jobbközép fősodort képviselő néppárt mellé a szocik megüresedett helyére konzervatív, polgári (mérsékelt szabadelvű) és vegyes, de a jobboldalhoz kötött (nemzeti radikális, parasztpárti) csoportokat szavazott be. Az SZDSZ iránti érdeklődés megszűnése, az MSZP történelmi mértékben is drámai zsugorodása azt bizonyítja,

hogy a 2006-os országgyűlési megmérettetés után egyetlen véleménynyilvánítási alkalommal sem győző baloldal mély krízisbe került. Ez nyilván nem csak a kudarccal végződő gyurcsányi hatalomgyakorlás utáni kiábrándultságból és a Bajnai-kabinet kármentő tevékenységének kevéssé lelkesítő voltából fakad, hanem abból is, hogy szellemi–politikai korfordulónak vagyunk tanúi. Nehezen hihető, hogy az elpártolt szocialista és liberális szavazók visszajönnek 2010 első felében, mozgósításra pedig csak a félelemkeltés (Fidesz-bosszú, Fidesz–Jobbik-koalíció, rasszizmus/antiszemitizmus/homofóbia stb.) lehet egyedül alkalmas, amely viszont már az EP-választáson is visszaütött. Emlékezzünk, hogy az ósdi antifasiszta hiszti új jobbikos szavazatokat generált. Az MSZP-stratégia jelenleg mégis azt mutatja, hogy a félelem-kártya cinkelt lapjai forognak majd a szoclib oldal kezében. Egy napon történt, hogy a bukott

miniszterelnök visszatért és az unalmas liberális értelmiség a Gyurcsány által életre hívott Magyar Charta konferenciáján ott folytatta, ahol annak idején Kende Péter abbahagyta. Gyurcsány Ferenc az MSZP kettőszázadik ünnepi választmányi ülésén fél év után újra megjelent, és lelket öntve a hallgatóságba, kijelentette: a baloldal áll a jó oldalon, még akkor is, ha ezt a társadalom tudata nem képes felfogni. A comeback alatt Gyurcsány valóban ismét önmaga volt: zavaró hangfekvéssel előadott, hisztérikus-eksztatikus retorikával körített, félelemkeltő üzenetekkel próbált mozgósítani („Demokraták, ébresztő!”). Az új elem a Munkás–Paraszt Hatalomért kitüntetést a konfekciós szekrény vitrinjében őrző rétegre alkalmazott Kádár-kacsintás bevetése volt („szabad, polgári Magyarország, sok-sok szocializmussal”). Ha ebből következtetünk, akkor azt gondolhatjuk, hogy a giddensi harmadik útról az MSZP

visszakanyarodik az aczélos idők benőtt ösvényére. Az egyetlen bevethető MSZP-s fegyver 2010-ben a rozsdás antifasizmus és a szocialista nyugdíjas-emlékek felidézése lesz. Debreczeni József, Vásárhelyi Mária és Bauer Tamás előadása ezzel párhuzamosan a még ki sem írt választás után hatalomra jutni vélt Fidesz borzalmas diktatúráját festette a falra. Debreczeni hegemón, antiliberális, konzervatív rendszert jósolt, amely a rendszerváltás liberális korszakát lezárva egy autokratikus elnöki rezsimbe torkollik, ahol Orbán Viktor egyszerre lesz Pinochet, Honecker és Szaddam. Vásárhelyi Mária a jobboldali médiahálózat kibontakozását mint bűnt tálalta és egy összeesküvés eredményeként láttatta. Bauer Tamás jövendölése szerint pedig, ha nem az MSZP győz 2010-ben, akkor a kormányváltás másnapján menthetetlenül leszakadunk a térség gazdasági színvonalától (hiszen most egyelőre jóval felette vagyunk, szerinte). Az

ÉS jövőkutató munkacsoportjának future-talkja kísértetiesen hasonlít Grósz Károly ellenforradalmat és fehérterrort vizionáló ’88-as Sportcsarnokban tartott beszédéhez. Többszörösen újrahasznosított Ságvári-epigonok, megélhetési rettegők, balliberális siratóasszonyok és farkasházykba oltott ághattilák járják részeg táncukat süllyedő hajójuk jeges fedélzetén. A bosszúval való riogatás, a rasszizmussal vádolt magyar társadalom képének elmélyítése, a közelgő narancs-diktatúra dühös átkozása mind arra mutat, hogy reménytelenül véget ért a haladó kormányzat és a progresszív értelmiség közös korszaka. Figyeljük csak meg, minél közelebb lesz a hatalom kényszerű elengedésének pillanata, annál többször vegyül majd az eredendően nyafogó liberális affektálásba a megtántorodott proli hőbörgő káromkodása. Izgalmas cikkváltás bontakozott ki az elmúlt hónapokban arról, hogy mi lesz a baloldal jövője? A

Jobbklikk.hu szerzői közül G Fodor Gábor úgy vélte, a baloldal más formában támad fel, s vagy egy Gyurcsány 2.0-s verziót forgalmaznak, vagy az ifjúszocik, esetleg az origarchák gyarmatosítják a pártot, de lehetőséget látott arra is, hogy „a jobboldal foglalja el a balt” és „egy új párt [] létrehozásával [mintegy] a jobboldal szervezi meg és nevezi ki saját ellenzékét”. Lánczi Tamás viszont úgy véli, történelmi távlatban fog a baloldal vereséget szenvedni, és jó időre kiszorul a világról alkotott nézetek közül az, amit baloldali–liberális felfogásnak nevezünk. Vagyis feltett kérdésére – „vajon törvényszerű-e, hogy van baloldal?” – nemmel felel. Egy hárompárti parlament esetében – jelen ismereteink szerint – az Országgyűlésben egy jobbközép és két baloldali párt lesz. Az egyik a posztkommunista, baloldali–liberális MSZP, a másik pedig a Jobbik. Baloldal tehát lesz, méghozzá többféle is Egy

jobbközép kormányzat esetén pozíciójából fakadóan baloldali lesz a Jobbik, amelyet megerősít, hogy üzenetei és karaktere alapján már ma is balos. Ez pedig G Fodor tételét húzza alá, amely szerint egy jobboldali korszakban a baloldali nézetek egy részét is magát jobboldalinak nevező párt(ok) jelenít(ik) meg. (A fordított esetre példa, hogy 1945 és 1947 között – azaz egy baloldali korszakban – a baloldal nyelvén fogalmazta meg a maga konzervatív, kereszténydemokrata, katolikus nézeteit a Barankovics-féle Demokrata Néppárt; amely ugyanott kapta a legtöbb szavazatot, ahol 1910-ben a Katholikus Néppárt.) A Jobbik fő üzenetei – a nacionalista és rendpárti nézeteken kívül – mind baloldali eredőjűek: radikális változtatások követelése a politika mint a jó döntések művészetének felfogása helyett; kollektivista és egalitárius elvárások egy autarkiát ígérő nacionalista–halványzöld antikapitalizmus keretében;

haladáselvűség, amelynek végpontja az öncélú nacionalista paradicsom; realizmus helyett vágypolitizálás, irredenta szentimentalizmus, ígérgetés és tetszeni vágyó nagyotmondás; végül ideologikus karakter, ahol az indoktrinációban és radikalizmusban legmesszebb jutottak állnak a párthierarchia csúcsán. (Ehhez képest persze nagyon prózai, hogy Budaházyhoz hasonlóan a Jobbik-vezetők egy része is érintett az ősmagyar-biznisz shopjainak működtetésében.) A Jobbik karakterének történelmi távlatban történő meghatározásában semmit nem segít, ha a MIÉP-hez hasonlítjuk, annál inkább kínálkozik a párhuzam a ’20-as évek középső harmadában virulens Gömbös-féle Magyar Nemzeti Függetlenségi Párttal (fajvédők). Az akkor szintén néppárti gyűjtőcentrummá váló Bethlen-vezette Egységes Párttal – amely pragmatikus konzervatívokat, keresztényszocialistákat, kisgazdákat, volt ’67-es Tiszapártiakat tömörített és

képviselt – szemben álló fajvédők magukat jobboldalibbnak, nemzetibbnek tartották, s szociális és állampárti követeléseket hangoztattak, heves irredenta jelszavak mellett. Eltérés, hogy a mai helyzettel szemben a kormánypárt és a „jobboldali” ellenzék akkor nagyjából azonos, olaszpárti külügyi orientációt követett; amely ma azért elképzelhetetlen, hiszen a Fidesz-külügy atlantista politikájával szemben a Jobbik gyermekes dacból (is) ácsingózik orosz, iráni és kazah barátságra. A Jobbik-tábor egyik felének a párt továbbra is életérzést, szubkulturális élményt, érzelmi kielégülést jelent. Erről éppen Vona Gábor írt nem túl emlékezetes cikksorozatának immár 36. részében Úgy fogalmazott, hogy a pártképviselettel rendelkező szubkultúra zenében közvetített üzenete „százezrek számára jelent mentsvárat. Vagy kitörési utat”, amivel sokan „végre kiélhetik az egyik legtermészetesebb és leggyönyörűbb

emberi érzésüket: tartoznak valahová.” A Jobbik tehát (nacionalista, irredenta) érzelmek kiélését lehetővé tevő, sőt követelő mozgalom, nem pedig szakmai felkészültséggel bíró programatikus párt. Vona cikkében így folytatta: „Aki Hungaricát és a többieket hallgatja, ha könyvesboltban jár, nem Spirót, Kertész Imrét vagy Friderikuszt teszi be a kosarába, hanem Wass Albertet, Márait, Adyt vagy Prohászkát. Aki Ismerős Arcok koncertre jár, az biztosan nem Ibizára vágyik a nyáron, hanem a Varságba. Aki Kárpátia pólót húz fel, biztosan nem valamelyik plázába indul, hanem egy íjászklubba. Aki Sárdy Barbarát vagy FankaDelit hallja, annak egy Árpádsávos zászlóról nem a sötét múlt, hanem egy szebb jövő jut az eszébe” Mindez a Jobbikra ideológiai–érzelmi elköteleződésből szavazókra (ami nagyjából a tábor kétharmadát jelenti) áll is, ami kétségtelenül azt is jelenti egyúttal, hogy lezárult egy folyamat. Azaz a

2002–2006 között a Fidesz-perifériára (és a folyó MIÉP-esekre) jellemző kulturális attitűd mára a jobbikos öntudatot kizárólag formáló főárammá lett. A Jobbik-identitás szerkezete, bárhogy is nézzük, sokkal közelebb áll a Slota-párt öntudat-konstrukciójához, vagy az irredenta-kultuszt ápoló Horthy-kori szervezetek belterjes világához, mint egy szakmailag erős, racionális célokat kitűző, klasszikus párt irányvonalához. A Fidesz és a Jobbik határvonalán egyelőre nagy a zavar. Míg a Jobbik megerősödése jelezi, hogy a Fidesz-táborból kiiratkoztak a radikálisok, akikhez csatlakozott az Orbán-ellenes szocik egy része (ez nagyjából a Jobbik-tábor egyharmadát jelenti), addig a jobbközép médiájában jelen van egy olyan értelmiségi réteg, amely megspórolja magának az átállás felelősségét, és jobbikos nyelven beszél azon a médiafelületen, amely magát a „polgári” és a „konzervatív” jelzőkkel illeti, nem

pedig a „radikálissal”. Kövér említett interjújában nagyon óvatosan, erre is kitér, ismét elsőként. Így fogalmaz ugyanis: „A magát polgárinak, jobbközépnek, konzervatívnak tartó bázisból, annak is az értelmiségi részéből akadnak olyanok, akik, megítélésem szerint, értelmiségi hivatásukhoz nem teljesen méltó módon adják át magukat az indulataiknak, a türelmetlenségüknek. Az ilyen személyek, lehet, hogy jó szándéktól vezéreltetve, azt gondolják, hogy jobbikos ösztökélés kell a lassan mozgó, cammogó Fidesznek.” Ha ez így van, igen nehéz lesz a szakadás veszélye nélkül egy fenékkel két paripát megülni majd akkor, ha Vona beváltja a kétfrontos harcról szóló ígéretét. Csak két példát. Széles Gábor lapján és televízióján keresztül időnként megmutatja a Fidesznek, hogy tud ő markánsabb, karcosabb hangot is használni. Ennek jellemző esete volt, amikor Pörzse Sándor egyik esti pörzsölése

során műsorába hívta a Jobbik alig elviselhető súlyú szakmai tudást hordozó gazdasági szakértőjét. Z Kárpát Dániel pedig – a műsorvezető ultrakritikus kérdéseinek záporában – pontról-pontról előadta pártja hallatlanul részletekbe menő programját. Hasonló „tudnék én máshogy is beszélni”-típusú magatartást gyakorol Bencsik András Magyar Demokratája, amelynek főszerkesztő-helyettese magánblogjában Holocausttagadó hobbiját éli ki. A Fidesz kegyeiből láthatóan kiesett és a jobbközép főáramból szerencsére kikerült hetilap jellemző húzása, hogy a korábbi Új Jobboldal rovat vezetőjét, Gazdag Istvánt továbbra is közli, aki egy ízben például a CIA által tüzelt felkelésnek minősítette a tibeti és ujgur nemzeti lázadásokat, és erről szóló cikkét a kommunista Kína magasztalásával fejezte be. Egyik eljárás sem méltó ahhoz a „polgári” és „konzervatív” címkéhez, amelyeket az idézettek

maguknak tulajdonítanak. Vona Gábor például nem ír a Heti Válaszba – kérdéses, hogy az állítólag jobbközép médiumok egyike-másika miért a radikális és miért nem a néppárti oldalt támogatja? Míg a jobboldal vonzereje nőtt, belül pluralizálódott is. A Jobbik megerősödésével a mérsékelt és realista üzenetek megfogalmazására kiváló lehetőséget kapott a Fidesz, hiszen nem kell többé megfelelnie azoknak az elvárásoknak, amik 2002 és 2006 között – a MIÉP lassú eltűnésekor, a Jobbik felfújódása előtti időszakban – még rá maradtak. A Jobbik eszképista alternatívája (ősmagyar kulturális napirend, milícia-mánia, összesküvés-alapú világmagyarázat) ugyanis erősebb fénybe állítja a jobbközép oldal mérsékeltségét, realizmusát. Ám emellett azt a veszélyt is magában hordja, hogy felmutatói esetleg azok szemében lesznek „liberálisok”, akik még rajtuk is túlmennek! A túlzókon túltevő veszettek

morajlását már Vona Gábor is érzi. Egy Barikádhu-nak adott interjújában elmondta: „A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom vagy Budaházy György bizonyos kérdésekben sokkal radikálisabb álláspontot fogalmaz meg, mint a Jobbik”. S valóban, a HVIM-csoport médiái (Szent Korona Rádió, Magyar Jelen) nem egyszer erősen túlmennek a Jobbikon és néha kritikus hangokat is megfogalmaznak. Nem lesz-e nekik később kevés az, amit a parlamenti párttá váló Jobbik négy évig országgyűlési munka címén majd felmutat? Ha ennek a tábornak ugyanis a semmivel egyenlő az, amit a fideszes ellenzék csinál, miért elégítené ki, amit egy jóval kevésbé felkészült és kisebb nyomásgyakorló erővel bíró jobbikos oppozíció fog tenni? Jó kérdés az is, hogy vajon Toroczkai és Budaházy rajta lesz-e a Jobbik választási listáján? Hiszen ha a radikális logika szerint gondolkodunk, akkor ő ketten ugye legalább akkora eredményeket értek el a

„szocionista rendszer megdöntésében”, mint a „regősrapper” FankaDelivel turnézó Szegedi Csanád, a liberális jogvédő amazonból gárdista méhkirálynővé kerekedő Morvai Krisztina, vagy a 2006-ban jókora kihagyás után a Jobbik házatáján rögtön elnökként előkerülő Vona Gábor. Ha Vona a nemzeti radikálisok nagyhangú, megvesztegethetetlen Dantonja (amint ez a francia forradalom jakobinus vezérének is jelzője volt), akkor számítania kell rá, hogy mögötte jönnek a nála is kérlelhetetlenebb Robespierre-k és a Saint Just-ök. Amennyiben egy kormányon lévő Fidesz – a fentiekben leírtaknak megfelelően – költekezés helyett adócsökkentést, ill. család- és vállalkozásbarát intézkedéseket vezet be; realizmussal ötvözött atlantista irányvonalat követ; eltalálja a piac és az állam magyar viszonylatban helyes arányát; valamint felszámolja a bűnözést – ezzel pedig valódi jobbközép, mérsékelt konzervatív

néppárt lesz –, akkor a Jobbiknak nem lesz más választása, mint balfelé nyitni. Talán ezt jelzi, hogy Vona Gábor deklarálta – idézem őt a Kapuból –: „A Jobbik tábora egyáltalán nem szélsőséges, de konzervatívnak sem nevezném.” A Jobbik stratégiája egy stabil jobbközép kormányzat esetén ugyanis nemigen lehet más, mint a Fidesz hiteltelenné tétele, amelyhez két út vezet: vagy azt kell kommunikálni, hogy a kormány nem teljesíti be ígéreteit (mert nem akarja, hiszen csak „áljobboldali”, „jobbliberális” csoport, amelyet „mondjuk-kivégre-nyíltan” hogy a „tudjuk-kik” mozgatnak a háttérből); vagy az MSZP-vel való összejátszás vádját kell hangoztatni, és egyúttal a „valódi rendszerváltás” jelszavával fellépni. Kérdéses, hogy ez mennyire lesz tekinthető jobboldali dolognak, de az még inkább, hogy a volt szocialista átpártolókat mennyire fogja ez érdekelni? Amint nem valószínű az sem, hogy a jobbikos

protest-szavazat leadása után a tábor fele–harmada érdeklődést fog mutatni a Jobbik – szakmai tudás híján elővett – kulturális/identitáspolitikai ügyei iránt. 2010 után nehéz lesz egyben tartani az EP-választás idején összetorlódott Jobbik-tábor törékeny koalícióját. A Jobbik továbblépésének igazi nehézségét ezek mellett bezárkózása is okozza. Feltehetjük a kérdést például, hogy mennyire vehető komolyan egy iráni–közép-ázsiai külpolitikai orientáció, amelynek jegyében Szegedi Csanád a kazah kommunista diktátorok képviselőjével pózol? Vagy mennyire lehet hasznos a Jobbik nemzetközi szövetséges-keresésében NagyMagyarország visszaállításának távlatos célja? Ennek tükrében ugyanis nem csoda, ha a csehekkel nem sikerült szövetségre lépni, s mások mellett a belga (!) nacionalista Nemzeti Front partnersége maradt, mely utóbbi meglehetősen anakronisztikusan hangzik annak fényében, hogy egy valamirevaló

belgiumi (sic!) nemzeti radikális vagy francia nyelvű vallon szakadár vagy derék autonomista hollandajkú flamand. Szintén az ideológiai indoktrináció korlátait mutatja, hogy míg a – Jobbikot rendszeresen a szélsőjobboldali karantéba (vissza)terelgető revolverportál – Kuruc.info el nem igazította, addig a Jobbik nem értette, hogy a baráti BNP vezetője miért jelentette ki (persze, provokatív szándékkal – ezt meg a kurucosok nem értik), hogy Európában egyedül ők álltak ki a véres gázai hadjárat mellett? A Jobbik partikuláris indíttatású, még mindig a Horthy-kor irredenta kultuszainak újratöltött elemeiből építkező szemlélete nem méri fel, hogy a nyugat-európai (holland, skandináv, brit, néhány latin országbeli) radikális pártok – amelyeket önmagához hasonlónak hisz – rég letették a palesztin sálat, és az országukba özönlő bevándorlók arab-barátságával szemben kezdenek – persze nem feltétlenül őszintén!

– megértőek lenni Izraellel. A korszakváltás elemei G. Fodor Gábor igencsak szkeptikus a posztkommunista korszak egyszer s mindenkorra történő lezárásával kapcsolatban, amelyben kénytelenek vagyunk neki igazat adni. Kettős feladatot vállal ugyanis az, aki erre készül: egyfelől át kell formálni az uralkodó szellemi diskurzust konzervatív jellegűvé; másfelől meggyőző, stabil, hosszú ideig tartó jobboldali politikai többséget kell teremteni, jobbközép kormányzással. A konzervatív szellemi környezet és a jobboldali politikai dominancia nehéz kettős feladata előtt az a további kettős akadály áll, hogy a két korszakváltó komponens kölcsönösen bizalmatlanul szemléli egymást, mert előbbi ódzkodik a Fidesz befolyásolásától, utóbbi pedig nehezen enged a frissebb intellektuális eredmények beengedésének. (Persze, szerencsére az előbbi állításom egyike sem általánosítható!) A posztkommunizmus G. Fodor által leírt

képe, ti hogy az az államszocializmus olyan folytatása, amelynek tipikus példája a Gyurcsány-kabinet reform-, kommunikációs-, majd válság-„kormányzása” volt, tökéletesen helytálló. Az szintén, hogy a posztkommunizmus nyelvi, gondolkodás-logikai és személyes folytonosságot mutat a ’89 előtti világgal. Ennek paradigmatikus leváltása csak akkor sikerülhet, ha négy kívánalom teljesül. (1) A későmarxista, lukácsi nyelv és annak liberális–emberjogista dialektusa helyett konzervatív szemantika megteremtése. (2) A progresszív értelmiség diskurzusa helyett a konzervatív közgondolkodás közéleti dominanciája. (3) A kommunista múlt és a balliberális éra összefonódását megtestesítő szociálliberális koalíció hosszú távú lecserélése egy jobbközép beállítottságú néppárti kormányzatra, amely domináns országgyűlési háttérrel rendelkezik. (4.) Az államszocialista–posztkommunista–balliberális kontinuitást

képviselő elit felváltása egy polgári, konzervatív gondolkodású, felelős vezető rétegre. Ezeket a nagyszabású célokat véleményem szerint egy olyan szellemi–politikai szövetség viheti végbe, amely politikai céljaiban realista, eljárásában határozott és mérsékelt, gondolkodásában konzervatív, pozícióját tekintve pedig jobboldali. Forrás: http://www.konzervatoriumhu/ Az írás a creative commons szerzői jogi védelme alá esik