Fizika | Csillagászat, űrkutatás » Dr. Galántai Zoltán - Majdnem az örökkévalóságig, a távoli jövő kutatása

Dr. Galántai Zoltán - Majdnem az örökkévalóságig, a távoli jövő kutatása Egyetemi jegyzet a "Találmányok és érdekességek" c. tantárgyhoz (BME) a jegyzet a Pro Renovanda Cultura Hungariae támogatásával készült (2004) Olaf Stapledon emlékének "A jövő itt elképzelt változatát nem tartom teljesen abszurdnak, vagy legalábbis nem tartom olyan szélsőségesnek, hogy a mai nyugati embert, aki nagyjából kiismeri magát a kortárs eszmeáramlatokban, esetlegesnek ítélje. Ha olyan tárgyat választottam volna, amelyben nyoma sincs fantasztikumnak, maga a tárgy hihetősége tette volna a művet valószínűtlené. Mert a jövőt illetően legalább egy dolog bizonyos: hogy jórészt olyan lesz, amilyennek ma még elképzelni sem tudjuk. Ha egyszer ezt a könyvet véletlenül megtalálja valaki, például a jövő nemzedékének az a tagja, aki rendbe rakja elődei szemétdombját, nyilván mosolyogni fog rajta. De nem számít Nekünk, mai

embereknek a legjobb tudásunk szerint kell megfogalmaznunk a viszonyunkat a világegyetem többi részéhez; és bárha látomásaink szertelennek tűnnek is a jövendő emberek szemében, azért még szolgálhatják jelen céljainkat." (Olaf Stapledon: Utolsó és első emberek) lektorálta: Tóth Attiláné dr., az MTA Jövőkutatási Bizottságának titkára 1 Tartalomjegyzék Bevezetés 1. Atlantropa és a makromérnökség Atlantropa A makromérnökség alapjai Verne és a makroművészetek Atombuldózerek a béke szolgálatában Ágyúval alkotni valami igazán nagyot 2. Geomérnökök és időjárásfegyverek Erdő és éghajlat Esőcsináló intézet és időjárás-szabályozás Éghajlatfegyverek Elpusztítani az egész Földet Geomérnökség Új pálya a Földnek Aszteroidával a felmelegedés ellen Átalakítani a Tejútrendszert? 3. Terraformáció és bolygómérnökség Az embert módosítsuk vagy a környezetét? Terraformáció a sci-fi-ben A Föld

terraformációja Környezetrombolás: amióta emberek vagyunk Természetvédelem a Naprendszerben A "határvidék" fogalma Amerikában, Európában és a Marson Mennyibe kerül a terraformáció? Magánpénzek helyett állami beavatkozás Ki építse meg a marsbázisokat? Zwickytől Saganig: a tudományos kezdetek A NASA és a terraformáció A terraformáció módszerei Paraterraformáció Szükség van-e a Mars terraformálására? A dinoszauruszok kihalása és az emberiség jövője 4. Tovább az asztromérnökség felé vezető úton Az égig érő paszuly Zsebvilágok Szürke és zöld technológiák Buborékvilágok Dyson-szférák Gyűrűvilágok Asztromérnökök és csillaggépek Csillagbányászat 2 5. Térben és időben távol Kardasev-civilizációk Az I. és a II típus Kardasev III.: amikor a méret a lényeg Generációs hajók Van-e hozzá jogunk? Meztelenül az űrkolóniákban Élet az üstökösmagokon Ami az új emberfajok után következik

Üstökössel más naprendszerekbe A Galaxis meghódítása, a galaktikus nyelv és a galaktikus háborúk Irányított pánspermia Neumann-szondák Őrszemek és galaxispusztító replikátorok Csillagkolóniák és erdőtüzek 6. Majdnem az örökkévalóságig Időbeli léptékek és a kisbolygó-becsapódások veszélye Biológiai eszkatológia Fizikai eszkatológia Tipler és az Ómega-pont A Linde-forgatókönyv 7. Utószó helyett: a távoli jövő Záró megjegyzések Néhány fontosabb fogalom Felhasznált irodalom 3 Bevezetés ". érzékeltem azt a különös viszonyt, ami köztünk és a csillagok között feszül A kozmosz felbecsülhetetlen ereje titokzatos módon fokozta közösségünk rövid felvillanásának nagyságát, és az emberi faj rövid, bizonytalan létének kalandját. Ez pedig visszahatott a kozmoszra" (Olaf Stapledon: Star Maker) A 20. sz egyik legjelentősebb tudományos-fantasztikus szerzője, az angol Olaf Stapledon (1886 1950) azt írja

le Star Maker című könyvében, hogy a távoli jövő egyes, értelmes lényekkel benépesített világaiban miként következik be az a váratlan és csodálatos "ébredés", ami a későbbi generációk számára inkább tűnik majd valamiféle "csodálatos bénultságból" való feleszmélésnek. Stapledon persze az akarat és az öntudatosság új szintjének elérésére gondolt, és a mi esetünkben szó sincs semmi ilyesmiről, de az "új tudatosság" - legalább mint metafora - minden bizonnyal érzékelteti azokat a valóban alapvető szemléleti változásokat, melyek az Univerzumhoz és a jövőhöz való viszonyunkat is egyszer és mindenkorra megváltoztatták valamikor mostanában: a 20. sz. végén - 21 sz elején Pedig látszólag nem különösebben nagy dologról van szó, hanem csupán annak a felismeréséről, hogy az ember (vagy általánosabban fogalmazva: az értelmes élet) még nagyon is a történet kezdetén tart, és jobb

esetben (bár ez egyáltalán nem szükségszerű) akár az Univerzum létezésének végéig is fennmaradhat. Ez - bár a különböző kozmológiai modellek nem feltétlenül értenek abban egyet, hogy mennyiről is van szó - emberi léptékkel mérve mindenképpen elképzelhetetlenül hosszú időt jelent. És ebből már egyenesen következik, hogy át kell értékelnünk a saját lehetséges szerepünket, hiszen ismét csak legalábbis elvileg elképzelhető, hogy az emberiség egyszer majd tevőlegesen avatkozzon bele akár a Világmindenség (vagy egy másik világmindenség) sorsának alakulásába is. Másfelől az is nyilvánvalónak látszik, hogy a technika nem csupán arra lehet képes, hogy elpusztítsa az egész emberi civilizációt, hanem arra is, hogy nagyon-nagyon hosszú időn át biztosítsa a fennmaradását. Sőt, miközben tökéletesen igaza van mindazoknak, akik a modern technika káros hatásaitól meg veszélyeitől óvnak, az a helyzet, hogy kizárólag a

technika teheti lehetővé az emberiség hosszú távú létezését. Ez a könyv a távoli jövővel, illetve azzal foglalkozik, hogy milyen elképzelések jelentek meg eddig. Vagyis a terület eddigi, rövid, ám meggyőződésem szerint érdekfeszítő történetét próbálja összefoglalni, miközben bemutat néhányat a legfontosabb vagy éppen legelterjedtebb elképzelések közül. Remélhetőleg olyanokat, amiket az olvasó is gondolatébresztőnek fog találni. Dr. Galántai Zoltán, 2004 4 1. Atlantropa és a makromérnökség ". ennek az élő égi drágakőnek egyetlen látható tulajdonága sem utalt az ember jelenlétére Láthatatlanul bár, de ott volt előttem az emberi populáció néhány leginkább túlnépesedettebb központja. Hatalmas ipari régiók terültek el alattam, amik füstjükkel elsötétítették a levegőt Ám még ez a nyüzsgő élet és emberi tevékenység sem hagyott nyomot a Földön. Innét, a magasból nézve nem látszott

másmilyennek, mint amilyen az ember megjelenése előtt volt. Egy, a bolygónkat felkereső angyal vagy egy idegen világból érkező látogató nem lenne képes rájönni, hogy ez a szelíd égitestet férgek népesítik be: a világot uraló, önkínzó, eredendően angyali állatok." (Olaf Stapledon: Star Maker) Atlantropa Az egyik széles körben elterjedt városi legenda szerint "Az egyetlen általunk alkotott objektum, amit a Holdról is látni lehet, a Kínai Nagy Fal", és ez implicit módon mintha azt sugallná, hogy az emberi technológia már kétezer éve eljutott arra szintre, hogy egy idegen égi testről is megfigyelhető alkotást hozzon létre. A kiábrándító igazság azonban az, hogy ilyesmiről - legalábbis egyelőre - szó sincs. Az Apollo 12 űrhajósa, Alan Bean szerint "A Holdról mindössze egy gyönyörű gömböt lehet látni, amit leginkább fehér (felhők), néhol kék (óceán) meg sárga foltok (sivatagok) borítanak és olykor a

vegetáció zöldje, de semmilyen ember alkotta tárgynak nyoma sincs. Valójában amint elhagyjuk a Föld pályáját, és néhány ezer mérföldre eltávolodunk, egyetlen ember alkotta tárgy sem látszik." Ennek ellenére vannak persze hatalmas földi építmények - és olyan, még hatalmasabb tervek, amikhez képest a Kínai Nagy Fal nem is olyan nagy. Herman Sörgel (1885 - 1952) müncheni építész 1927-ben vetette fel, hogy Európát és Afrikát Gibraltárnál egy 35 km hosszú gáttal kellene összekötni, ami gigantikus vízerőműként működne; illetve, miután hagynák, hogy a víz elpárologjon, a Földközi-tenger vízszintjét mintegy 200 m-rel csökkentve összesen 600 ezer négyzetkilométert tenne megművelhetővé. Persze további gátrendszerekre lenne szükség a Tunisz - Szicília - Olaszország részen, illetve Gallipolinál és a Szuezi-csatorna mellett, hogy a Fekete-tengernél lévőt például már ne is említsük. Velencét pedig nagyvonalú

gesztus - szintén gátrendszer vette volna körül, hogy ne maradjon teljesen víz nélkül Az eredetileg Panropának, majd pedig Atlantropának nevezett szuper-kontinens létrehozására vonatkozó tervben szerepelt továbbá egy, Szicíliát és Tunéziát összekötő híd (a vonat- és gépjárműforgalom számára), valamint az, hogy a Kongó-medencét eközben mesterséges tengerré kellene változtatni. Mindezt azért, hogy Afrika "Európa számára hasznos területté váljon", miként Sörgel fogalmazott, aki egyfajta szociáldarwinista-kolonista felfogást követve abból indult ki, hogy "a túlélésért folytatott harc a területért folytatott harc", és közben (az afrikaiakat tökéletesen figyelmen kívül hagyva) úgy beszélt a Fekete Kontinensről, mint valamiféle üres - vagy legalábbis kihasználatlan területről. Az Atlantropának mintául szolgáló holland program ennél jóval kisebb léptékű és jóval visszafogottabb volt: a

Zuidersee és az Északi-tenger közé gátat építve "mindössze" több ezer hektárt alakított szárazfölddé az 1923-tól 1932-ig terjedő időszakban. Ami az elnevezést illeti, Ázsia és Amerika mellett Atlantrópa lett volna a harmadik, nem teljesen mellékesen szintén A-betűs nagy földrajzi egység, és mint ilyen, az előbbivel népességben, az utóbbival gazdasági erejét tekintve vehette volna fel a versenyt. Sörgel terveit négy könyvben és kb. ezer írásban népszerűsítette, és a Weimari Köztársaság mutatott is némi érdeklődést iránta. És az ismert építész, Erich Mendelsohn (1857-1953) is támogatta: felajánlotta, hogy segít Sörgelnek újratervezni Palesztina partjait, és 1932-ben Zürichben, néhány 5 hónappal azelőtt, hogy kivándorolt volna Palesztinába, lelkesen hangoztatta, hogy a Bordeaux-t Marseille-jel összekötő Canal des Deux Mers mellett például a Pantropa-program is annak a példája, hogy a felmerülő

problémák "mindenkit ugyanúgy érintenek", és "az eljövendő, új világ lehetővé teszi majd, hogy minden nemzet érvényre juttassa sajátosságait, de [közben] egyetlen nagy közösségebe egyesíti őket". Azaz: a jövőben közösen kell választ keresni a kihívásokra A náci Németországot viszont nem igazán érdekelte az ilyesmi: inkább kelet felé terjeszkedve akart további lebensraumra (élettérre) szert tenni. Így aztán az Atlantropa-terv hamarosan a süllyesztőbe került, és ma már nem igazán szokás komolyan venni még akkor sem, ha mindmáig akadnak, akik szívesen megvalósítanák egy többé-kevésbé módosított verzióját. A makromérnökség alapjai Tehát a számunkra ez a vitathatatlanul megalomán terv a leginkább azért érdekes, mert kiváló példa az úgynevezett makromérnökségre, vagyis az olyan mérnöki tevékenységre, ami egyfelől meghaladja a legtöbb nemzet lehetőségeit, másfelől pedig - hatásait

tekintve - ismét csak nemzetek felettinek minősül, és a hagyományos projektekkel ellentétben nem csupán néhány százalékos változást eredményez, hanem gyökeresen átalakítja az egész területet. A Szuezi- vagy éppen a Panama-csatorna (amire a későbbiekben visszatérünk még) klasszikus példa a makromérnöki tervekre, amikből csak az utóbbi fél évszázadban is mintegy 75 vált ismertté kezdve azon, hogy vontassunk jéghegyeket az Antarktiszről Latin-Amerikába vagy éppen SzaúdArábiába; folytatva azon, hogy Dél-Franciaországból gigantikus csővezetéken keresztül szállítsunk nagy mennyiségű ivóvizet (vagy - miként a szintén német mérnök, Heinrich Hemmer tervezte: az Amazonas édes vizét pumpáljuk át egy gigászi csővezetéken) Észak-Afrikába, hogy azt így ismét "a világ magtárává" változtassuk, miként a római időkben volt; és befejezve azon, hogy valamiképpen használjuk fel a Golf-áramlás geotermikus

energiáját. Hosszasan lehetne sorolni, de valószínűleg ez a néhány példa is jól érzékelteti, hogy mit kell a makromérnökség alatt érteni (aminek egyébként 1982 óta van hivatalos szervezete az Amerikai Egyesült Államokban). A makromérnöki tervek sokszor nem azért nem valósulnak meg, mert technikailag kivitelezhetetlenek, hanem azért, mert nincs meg a kellő - nemzetek fölötti - érdeklődés és a hasonlóképpen nemzetek fölötti összefogás (erre is visszatérünk még). Amiből viszont következik, hogy mindig meg kell különböztetnünk a technikailag lehetségest attól, hogy mi valósult vagy fog megvalósulni: az előbbi csupán szükséges, de nem elégséges feltétele az utóbbinak, és ezt különösen akkor fontos nem elfelejteni, amikor olyan, gigantikus projektekről beszélünk, melyek esetleg az egész emberiség sorsát is átalakíthatnák. Vagyis a fizikai megvalósíthatóság (vagy az, hogy elvileg lehetséges lenne finanszírozni az

adott vállalkozást) csupán a lehetőségek és a lehetséges projektek egyfajta fázisterét határozza meg, amin belül kell maradnunk. Mármint ha tudományos programokban gondolkozunk. Verne és a makroművészetek Mi viszont a továbbiakban is attól függetlenül fogjuk bemutatni a különböző elképzeléseket, hogy reálisak-e, és ehhez ki kell térnünk a sci-fi mellett a képzőművészetre is, mivel a 20. sz folyamán ez is felfedezte magának az egészen nagy léptékeket. A tájművészetet (angolul: Land Art) művelő amerikai George Brecht (1924 -) 1970-ben például azzal a gondolattal játszott el, hogy "egy egyelőre még nem létező technológia felhasználásával" kellene Skócia, Írország és Anglia együttesét az Európát és Afrikát egymástól elválasztó Gibraltári Szoroshoz szállítani. 1975-ben a hasonlóképpen amerikai Robert S. Grosvenor állt elő a Manhattan-sziget elmozdítása című tervvel; a német építész, Frei Otto (1925

-) pedig, aki sátorszerkezetekkel szerzett hírnevet, már 1962-ben felvetette, hogy alkalmasint az egész Földet be lehetne burkolni. Ehhez képest egyáltalán nem tűnik vakmerőnek a francia Jules Verne-nek (1828 - 1905), az egyik 6 legismertebb tudományos-fantasztikus írónak az az ötlete, hogy - miként A Szahara tengerében olvasható - az észak-afrikai sivatagban 8 ezer négyzetkilométeres beltengert kellene létre hozni, hogy az aztán általános jóléthez vezessen. Párolgásának köszönhetően ugyanis több lenne a felhő és az eső; ez fellendítené a földművelést; ez a kereskedelmet, és így tovább. Az pedig, hogy a bennszülöttek lázadoznak, mert "A sivatagot elborító tenger az ő számukra független életük elvesztését és jogaiknak - melyek, úgy hitték, megilletik őket - elrablását jelentené", az olykor nagyon is rasszista és antiszemita Vernét ugyanúgy nem érdekelte, mint ahogy Sörgel sem sokat törődött volna az

ilyesmivel. Meg feltehetően az a francia kultúrmérnök, Francois Elie Roudaire (1836 - 1885) sem, aki Verne könyvével összhangban valóban foglalkozott a "la mer interieurenek", azaz a belső tengernek a tervével. Ami persze eltörpül a szovjetek által az Ob és Irtisz összefolyásánál az 1950-es évek második felében tervezett beltenger mellett - ami viszont az amerikai Hudson Institute által bő tíz évvel később az Amazonas vidékére szánt, legalább 120-180 ezer négyzetkilométer nagyságú beltenger mellett törpült volna el. Ezt 25-40, mesterséges tó egészítette volna ki, és akár egymillió embert is földönfutóvá tett volna. Valamint esetleg olyan éghajlati változásokat okozott volna, amiket nem "csak" Brazília érez meg, de a floridai halászatot is befolyásolhatja. És persze érdemes megemlíteni a vernei tervekhez hasonlóan szintén Afrikára irányuló H. Sergal-féle tervet is Ez két új beltengert hozott volna

létre Csád meg Kongó területén, és mindent egybevetve a Fekete Kontinens tíz százaléka került volna víz alá. Atombuldózerek a béke szolgálatában Az 1950-es években egy P. Borison nevű szovjet mérnök azt vetette fel, hogy a Bering-szorosban gátat kellene építeni, hogy atomhajtású pumpák segítségével, a hideg víz áramlását befolyásolva szabályozni lehessen az időjárást. 1956-ban pedig, amikor az arab-izraeli háború miatt nem lehetett használni a Szuezi-csatornát, Harold Brown, a Livermore Laboratory (Berkely, Kalifornia) igazgatója azt javasolta, hogy a probléma megoldására új csatornát kellene ásni a Sínai-félszigeten keresztül - méghozzá atomrobbantások segítségével. Ebből ugyan nem lett semmi, de miután Eisenhower már 1954-ben kitalálta az Atoms for Peace programot, az Atomic Energy Commission is felkarolta az atomenergia békés célú felhasználásának ötletét, és hamarosan megszületett a Project Plowshare (ahol az

ekevas a bibliai "kardból ekevasat" gondolatra utal). A magyar származású atomfizikus, Teller Ede (1908 - 2003), az elképzelés lelkes támogatója szerette azt mondogatni, hogy "Ha rossz helyen van egy hegy, akkor csak küldjél nekünk egy képeslapot", és 1962-től 1971-ig 23 robbantással tanulmányozták Nevadában, hogy miként lehet atomtöltettel krátereket előállítani, és így csatornát ásni (az ilyesmit nevezték volna geográfiai mérnökségnek). A legsikeresebb kísérlet során 12 millió tonna földet mozgattak meg, és egy 390 m átmérőjű, 97 m mély gödröt hoztak létre, amibe könnyedén belefért volna egy futball stadion. Az "eredményeket" persze megpróbálták a gyakorlatban is felhasználni, de a legkülönbözőbb programok Amerika-szerte mind megbuktak a lakosság és a helyi hatóságok - nagyon is indokolt ellenállásán. Nem valósult meg például a Chariot Project sem, melynek során Alaszkában akartak

pusztán azért, hogy megmutassák: az atomenergia erre is képes - mesterséges kikötőt létrehozni És nem lett semmi a Panatomic Canalból sem - ezt a Panama Csatorna felváltására tervezték, és az lett volna a lényeg, hogy a különböző bonyolult és drága szintáthidaló megoldások helyett egyszerűen vágtak volna - a Brown-féle elképzelésekkel összhangban - egy 300 m mély árkot a talajba egészen a tengerszintig. Mindezt állítólag alig 650 millió dollárért - viszont 250 atomrobbantással, amik összenergiája 120 megatonna lett volna (vagyis közel százszorosa a Bravo hidrogénbomba-tesztnek, ami egyszerűen elpárologtatta a Bikini-szigetet, és 50 ezer négyzetkilométert szórt tele). Amikor a Plowshare-t 1975-ben végleg leállították, Teller arra panaszkodott, hogy "Éppen csak elkezdtük, és már abba is kell hagynunk", és az igazság kedvéért azt azért meg kell említenünk, hogy az USA 7 több mint ezer atomkísérletéből

mindössze 35 szolgált békés célokat. A szovjetek pedig csak Csernobil után, 1988-ban szüntették meg a "Békés Atomrobbantási Programot" (és bár 1996 óta létezik egy nemzetközi szerződés, ami például Kínát is visszatartja az ilyesmitől, 2006-ban újra fogják tárgyalni a tiltást). Ágyúval alkotni valami igazán nagyot Verne azt írja meg Világfelfordulás című könyvében még valamikor 1889-ben, hogy a bostoni Ágyú Klub tagjai miként akarják a Project Plowsahre-nél sokkal radikálisabb módon nem csupán kisebb területeket, de az egész Föld éghajlatát is átalakítani ismét egy fegyver: kedvenc "eszközük", az ágyú segítségével és a fizikai törvények legteljesebb figyelmen kívül hagyásával. A Barbicane és Társai Cég azt határozza el, hogy "a szélesség 67. fokáig mozdítjuk a jelenlegi sarkot, s ilyen körülmények közt Földünk olyan helyzetbe kerül, mint a Jupiter bolygó, aminek tengelye csaknem

merőleges pályája síkjára", és ennek köszönhetően elegendő meleg éri majd az Északi Sarkot ahhoz, hogy elolvadjon a jég, és az ottani földterületek megművelhetővé váljanak. Ehhez egy 180 ezer tonnás lövedéket akarnak másodpercenként 2800 kilométeres sebességgel kilőni egy óriáságyúból (ami egyébként teljes képtelenség), és bár egy számolási hiba miatt nem járnak sikerrel, ez az első eset, amikor valaki felveti egy egész bolygó átalakításának lehetőségét. Vagyis megszületik az a gondolat, mely szerint a mérnöki tevékenységnek nem csupán egy város, egy beltenger vagy egy földrész, de akár egy egész bolygó is a tárgya lehet. 8 2. Geomérnökök és időjárásfegyverek "A munkások megkaparintottak egy energiaegységet, s esztelen próbálkozásukkal olyan szerencsétlen helyzetet teremtettek, melyben a fizikai energia rettenetes szelleme le tudta tépni láncait, és végigszáguldott a bolygón. Egy fehéren

izzó hurrikán söpört évig egész Patagónián, útjában újabb és újabb atomviharokkal táplálva magát. Végigdühöngött az Andok és a Szikláshegység vonalán, s fölperzselte mindkét szárazföldet Aláaknázta és fölrobbantotta a Beringszorost, tüzes óriáskígyóként cikázott át Ázsián, Európán és Afrikán A pára, a füst és a por egybefüggő, sűrű felhővé változtatta a légkört, mely szinte forrt a szüntelen hurrikánoktól. Az elektromágneses erők nekivadult dühöngése annyira megemelte a bolygófelszín hőmérsékletét, hogy a végén már csak az Északi-sarkon és alatta néhány szerencsésebb fekvésű szögletben maradt meg az élet." (Olaf Stapledon: Utolsó és első emberek) Erdő és éghajlat Érdemes egy pillanatra visszakanyarodni a szovjet Borisonhoz, akiről nem egy nyugati feltételezte (ki tudja, joggal-e), hogy hadászati céllal: az USA északi partjait eljegesíteni szándékozva vetette fel a Bering-gát

megépítését. Persze közelről sem új vélekedés, hogy az ember akarva vagy akaratlanul képes megváltoztatni az időjárást. A német geográfus Eduard Brückner (1862 - 1927) már 1890-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy mivel az erdők befolyásolják az eső mennyiségét, és mi kipusztítjuk az erdőket, ezért ennek az a következménye, hogy "Bejárjuk a földet, és sivatagok keletkeznek léptünk nyomán". Ekkoriban Olaszország ugyanúgy kiemelten foglalkozott az újraerdősítés kérdésével, mint az USA-ban az American Association for Advancement of Science (AAAS); de említhetnénk egy 1873-as bécsi konferenciát is, ahol ezt a problémát tárgyalták; meg azt, hogy amikor Poroszországban parlamenti bizottságot állítottak fel a kérdés vizsgálatára, akkor az arra a következtetésre jutott, hogy a folyók alacsony vízszintje is az erdők kiirtásának a következménye. Vagy hogy ennél jóval messzebbre menjünk vissza a történelemben:

Teofrasztosz (i. e 341 - 287) az "éghajlati determinizmus" előfutáraként még "csupán" azon tűnődött el, hogy az időjárás hosszú távú változásai milyen hatással vannak az emberre. A skót filozófus David Hume (1711 - 1776) viszont már azon, hogy az általunk ma Maunder-minimumnak nevezett, a kis jégkorszakon belül is különösen hideg időszak végét jelző korabeli felmelegedést nem az erdők kiirtása okozta-e, és nem sokkal később: 1811-ben egy Hugh Williamson (1735 – 1819) nevű szerző (köszönet a pontos adatokért Bak Árpádnak) azt fejtegette, hogy Amerika éghajlata a kolonizáció következtében vált melegebbé. Persze olyanok is akadtak, akik szerint Isten azért helyezte az embert a Földre, hogy az beteljesítse a teremtés művét, és ezért semmi kivetni való nincs abban, ha átalakítjuk a környezetünket. Esőcsináló intézet és időjárás-szabályozás Persze ezt megtehetjük anélkül is, hogy az Istenre

hivatkoznánk. Az ismert történet szerint Sztálin egyenesen elvárta, hogy a november 7-i felvonulásokon jó idő legyen - és erre ha úgy vesszük, tulajdonképpen megvolt az oka. Leningrádban már 1932-ben megalapították az Esőcsináló Intézetet, és bár a II. Világháború alatt szüneteltek a kutatások, 1960-1961 telén - állítólag - sikerült 20 ezer négyzetkilométer területű összefüggő felhőtakarót létrehozniuk. Ugyanekkor a Szovjet Kommunista Párt 22 Kongresszusa a szovjet tudomány legfontosabb feladatai közé sorolta az éghajlat-szabályozást, és a kutatók azt is felvetették, hogy alacsony Föld körüli pályán fém-areoszolból mesterséges Szaturnusz-gyűrűt kellene létrehozni, hogy ezáltal megvilágítsák és felmelegítsék a sarkvidékeket - vagy, hogy 9 megvédjék a túl sok napfénytől az egyenlítői övezetet. Ami az Amerikai Egyesült Államokat illeti, ott néhány korábbi próbálkozást követően a General Elctric

kutatói 1946-ban néhány font szárazjeget egy felhőbe juttatva hópelyheket állítottak elő, és ez olyan ígéretesnek látszott, hogy öt év múlva az időjárás-módosítással foglalkozó cégek tevékenysége a 48 alacsonyabban fekvő állam területének 14 százalékára terjedt ki, és az összbevételük 3-5 millió dollár körül mozgott. Az első perre 1950-ben került sor; az első kongresszusi meghallgatásra egy évvel később és 1953-ban létrehozták az Advisory Commission on Weather Controlt is. És rögtön a kezdet kezdetén akadtak olyanok is, akik arra gondoltak, hogy az időjárás-szabályozás milyen nagyszerű harcászati lehetőségeket rejt magában. Éghajlatfegyverek Stanislaw Lem (1921 -), a világhírű lengyel sci-fi író és gondolkodó egy fiktív visszaemlékezéseket tartalmazó könyvében, Az emberiség egy percében arról számol be, hogy a 21. században miként jelennek meg azok a technológiák, melyek - egyfajta tótágas

evolúciót megvalósítva - miniatűr, legfeljebb rovarintelligenciával rendelkező harci gépek megjelenéséhez vezetnek, és az eredmény az lesz, hogy végképp elmosódik a határ a béke és a háború között. "Vajon sorscsapás volt-e a tengerparton végigsöprő ciklon vagy vírusméretű, fáradhatatlan mikrometeorológiai diverzánsok mozgatták a légtömegeket a háttérből? Közönséges aszály szabadított-e a földekre vészt, vagy újfent az esőfelhőket irányították ügyes kezek más irányba?", kérdezi Lem képzeletbeli elbeszélője, és ezzel el is jutottunk a meteorológiai hadviselés gondolatához. Ami alkalmasint nem is olyan eredeti ötlet, mint amilyennek elsőre tűnik. Ugyanis a Fortune magazin hasábjain a magyar származású számítógéptudós, Neumann János (1903 - 1957) két évvel halála előtt arra hívta fel a figyelmet, hogy a különböző színű, a légkörbe juttatott részecskék segítségével meg lehetne változtatni

a fényvisszaverődési viszonyokat, és ezzel együtt a helyi időjárást is - és hogy az "időjárási háború" eddig ismeretlen formái esetleg veszélyesebbek lesznek, mint az atombomba. Henry Houghton pedig, aki ugyanebben az időszakban az MIT (Massachusetts Institute of Technology) meteorológiai tanszékének vezetője volt, arra, hogy a világ biztonsága szempontjából ugyanolyan fontos lesz az időjárás-szabályozás nemzetközi ellenőrzése, mint az atomfegyvereké. Ennek megfelelően az USA egyre többet és többet költött az időjárás-befolyásolási technikák fejlesztésére: mire sikerült eljutni a Holdra, addigra kb. évi 10 millió dollárt A vietnami háború alatt 2,600 "esőcsináló" bevetés során próbálták sárba fojtani Ho Shi Min utánpótlási vonalait vajmi kevés eredménnyel. Viszont amikor 1972-ben kitudódott a dolog, akkor olyan nagy volt a felháborodás, hogy végül létrejött az a nemzetközi egyezmény is, ami

- a többi háborús célú "környezetmódosító technikával" együtt - tiltja az ilyen beavatkozásokat. Mint ahogy tilos hadászati célból módosítani a "természeti folyamatokat, a Föld dinamikáját, struktúráját vagy összetételét, beleértve a biótát, a lito- és hidro- és atmoszférát, valamint a világűrt" is. Érdemes persze szem előtt tartani, hogy az egyezmény létéből nem az következik, hogy az ilyesmi már jelenleg is lehetséges, hanem mindössze annyi, hogy elvileg nem zárható ki, hogy elvileg van (vagy lehet) ilyen lehetőség. Az amerikai légierő egyik tanulmánya az 1990-es évek közepén mindenesetre azt a kérdést járta körül, hogy milyen lesz a hadviselés 2025-ben, és színes leírással szolgált arról, hogy miként fogják a Dél-amerikai kábítószer-csempész klán orosz és kínai gyártmányú repülőgépeit a földre kényszeríteni az időjárás szabályozását felhasználva - lényegében úgy,

ahogyan Lem megjósolta. És ebbe a meglehetősen fantasztikus kategóriába tartozna az a Val Peterson, az akkori amerikai védelmi miniszter által 1955-ben felvetett elképzelés is, hogy lehetne készíteni egy akkora kobalt bombát, ami az egész Földet képes elpusztítani. és így ezzel a bombával - öngyilkossággal fenyegetőzve - zsarolhatnánk az ellenséges országokat. Ami megint csak nem teljesen eredeti ötlet, és ebben nekünk, magyaroknak is jut némi kétes dicsőség, ugyanis a magyar származású amerikai 10 fizikus, Szilárd Leó (1998 - 1964) már 1950. februárjában - pusztán mint elvi lehetőséget - említette a dolgot. A világpusztító fegyverekkel kapcsolatban mégsem őt illeti az elsőség Elpusztítani az egész Földet 1942 nyarán a korábban már említett Teller Ede egy Berkeley-ben tartott titkos konferencián azt elemezte, hogy az atombombával miként lehet beindítani a hidrogénbombához szükséges fúziós reakciót; majd pedig azt

is hozzá tette, hogy a bomba hője elég lenne vagy a légkör 80 százalékát kitevő nitrogén felrobbantásához, vagy pedig ahhoz, hogy belobbantsa a világóceánokban található deutériumot, és így a Föld afféle új csillaggá alakuljon - és persze az egész földi élővilágot is megsemmisítené. "Ez katasztrófa lenne, maga a vég. Inkább legyünk a nácik rabszolgái, mintsem, hogy végképp lehúzzuk a redőnyt az egész emberiségnek", jelentette ki a Manhattan Project-ben vezető szerepet játszó Arthur H. Crompton (1892 - 1962) amerikai fizikus, amikor értesült a dologról A német származású Hans Bethe (1906 -) azonban hamarosan bebizonyította, hogy Teller nem jól számolt. Ha a nagyon is képzeletbeli Barbicane és Társa vetette fel először, hogy az egész Földet át lehet alakítani, akkor alig fél évszázaddal később a fizikusok már azzal számoltak, hogy a tudomány esetleg képes lehet az egész Földet is megsemmisíteni. Nem

telt el valami sok idő a két dátum, illetve a két ötlet között, amit egyébként az amerikai elnökválasztás azon, 1956-os alelnökjelöltjének, egy bizonyos Estes Kafauver szenátornak a személye is összekapcsol, aki arra a következtetésre jutott, hogy a Föld tengelyének dőlésszögét egy hidrogénbomba felrobbantása akár 10 fokkal is megváltoztathatná. Eközben azonban - tudományos tanácsadóival együtt - ugyanúgy elfeledkezett arról, hogy a tengely körüli forgásnak búgócsiga-szerű stabilizáló hatása van, mint ahogy a Verne fantasztikus regényében szereplő szakértők is ezt tették. Geomérnökség De most már ideje, hogy a hadászati célú felhasználások mellett legalább néhány szó erejéig foglalkozzunk a geomérnökséggel is, ami leginkább a bolygónk (vagy hogy pontosabban fogalmazzunk: bolygónk időjárása) békés célú megváltoztatását tartja feladatának, és ennek a megvalósításához a legkülönbözőbb ötletekkel

játszik el a nagyarányú újraerdősítéstől az olyan, fantasztikusnak tűnő ötletekig bezárólag, mint 100 km átmérőjű tükrök Föld körüli pályára állítása a napsugárzás csökkentésére és a felmelegedés visszafogására (és persze ott van hogy a szintén az erdők pusztítását visszafogó újra felhasznált papír is). De olyan elképzelés is volt, mely szerint hidrogénnel töltött, alumínium-bevonatú ballonokat kellene felengedni jóval a személyszállító repülőgépek utazómagassága fölé. Bár ezek az ötletek komolytalannak tűnhetnek, egyre többen gondolják úgy, hogy valóban komoly dologról van szó: Tony Blair brit miniszterelnök 2004. elején például (bár ebben biztos volt némi politika is) azt mondta, hogy "A globális felmelegedés nagyobb veszélyt jelent, mint a nemzetközi terrorizmus." Jelenleg a legismertebb geomérnöki terv talán az amerikai oceanográfus, John Martin (1935 1993) nevéhez fűződik. Ezt

röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy "adjál nekem egy fél tanker vasat, és én egy jégkorszakot adok érte", azaz: ha az antarktiszi vizekbe megfelelő mennyiségű vasat zúdítunk, akkor ez bizonyos planktonokat vad szaporodásra - és a széndioxid fokozott elnyelésére - fogja serkenteni. Mint azóta kiderült, a dolog nem ennyire egyszerű, és az amerikai National Academy of Sciences (NAS) már 1991-ben felvetette, hogy az ilyen próbálkozások helyett inkább gátakkal kellene körülvenni a felmelegedés következtében megemelkedő tengerszint miatt veszélyeztetetté váló területeket, miközben víztározókat építünk (hogy felkészüljünk az aszályokra), és az új igényeket figyelembe véve tervezzük meg a házakat. Azaz: megpróbálunk együtt élni a dologgal, és Lawrence B. Lindsey, Bush elnök környezetvédelmi tanácsadója is úgy véli, hogy a 11 legolcsóbb, ha ahelyett, hogy a folyamatba akarnánk beavatkozni, inkább a

következményekkel foglalkozunk, és az árvizekkel és a mind erősebbé váló hurrikánokkal vesszük fel a harcot. Amivel egyedül az a baj, hogy például a szegényebb tengerparti országok (márpedig az emberiség egyharmada kevesebb mint száz kilométerre él a partoktól) nem lesznek képesek megtenni a szükséges lépéseket. Vagyis: ez egyenlő lenne a halálos ítéletükkel, Új pálya a Földnek A svájci Mieczyslaw Taube (1918 -) 1982-ben olyan, legalábbis sajátosnak nevezhető elképzeléssel állt elő, amiben megint a felmelegedés játssza a központi szerepet. Csak éppen ez nem azért következik majd be, mert az ember gondatlanul bánik a természettel, hanem azért, mert kb. 5 milliárd év múlva központi csillagunk vörös óriássá fúvódik fel, és kétezerszer lesz fényesebb, mint most. Taube szerint ahhoz, hogy elkerüljük a hamuvá válást, 24-szer 10 darab, 20 km (!) magas fúziós rakétamotort kellene működtetni az Egyenlítő körül nem

kevesebb mint 1 milliárd éven át úgy, hogy mindig az a csoport kapcsol be 10 másodpercre, ami a Föld forgásának köszönhetően éppen megfelelő pozícióba kerül. A cél az, hogy egyre távolabb kerüljünk a Naptól, és így mindig elviselhető maradjon a hőmérséklet. Közben összesen a földtömeg 8 százalékának megfelelő mennyiségű üzemanyagot használnánk el, és ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, folyamatosan bányásznunk kell a hidrogént a Jupiterből, aminek végül a holdjává válunk. De ez még mindig nem elég, mert amikor központi csillagunk a legfényesebben ragyog, további védelemre van szükségünk - például valamiféle gigantikus napernyőre. Később viszont már az jelenti majd a problémát, hogy a fehér törpévé váló Nap túlságosan kevés fényt ad, tehát - mondja Taube - szintén a Jupiterből bányászott deutériumból kell mesterséges napot építenünk és a Földhöz közeli pályára állítanunk, hogy az akár száz

milliárd (!) évig is biztosíthassa a fényt és meleget. Valóban vakmerő ötlet - az pedig más kérdés, hogy rögtön a kezdet kezdetén két komoly probléma is felmerül. Az egyik az, hogy vajon milyen hatása lenne a környezetre annak, ha ilyen hosszú időn át ilyen óriási rakétamotorokat működtetnénk (biztosra vehetjük, hogy nem jó); a másik pedig az, hogy maga az emberi faj is mérhetetlenül rövidebb ideje létezik, mint amennyire a cél megvalósításához szükség lenne (összehasonlításként: egy milliárd évvel ezelőtt még magasabb rendű élet sem létezett a Földön). Aszteroidával a felmelegedés ellen Most azonban nem az időbeli lépték megváltozásából fakadó problémákkal akarunk foglalkozni, hanem azzal az elképzeléssel, amit az amerikai asztrofizikus Fred Adams (University of Michigan,) és Gregory Laughlin (NASA) egy Don Korycansky nevű kutatóval (University of California, Santa Cruz) együtt vetett fel - lényegében Taube

ötletének alternatívájaként. Azaz ők is arra kerestek választ, hogy miként lehetne elkerülni, hogy a távoli jövőben felfúvódó Nap elpusztítson minket. Az általuk javasolt megoldáshoz szükséges technika viszont - ellentétben Taube elképzeléseivel gyakorlatilag már most is a rendelkezésünkre áll. Ráadásul van pár millió évünk, mielőtt be kellene gyűjtenünk egy 100 km átmérőjű (vagyis a dinoszauruszokat 65 millió évvel ezelőtt kipusztító kődarabnál kb. hatszor nagyobb) üstököst vagy kisbolygót akár a Mars és Jupiter között található Kisbolygó-övezetből, akár pedig az úgynevezett Kuiper-övezetből, és rakétamotorokat használva különleges pályára állítanánk, hogy a Jupiter meg a Szaturnusz mellett újra és újra elhaladva és ezek gravitációs hatását felhasználva 6 ezer évenként térjen vissza, hogy a gravitációs hatása minden alkalommal néhány kilométerrel távolabbra taszigálja a Földet a Naptól. Ami

mindent egybevetve korántsem biztos, hogy teljesen problémamentes lesz (sőt), ugyanis közben elveszíthetjük a Holdat; a Marsot is új pályára kell állítani, hogy ne legyen útban; és persze 12 nagyon (mondhatni: túlságosan is) pontosan kell számolnunk, mert a kisbolygó visszatéréseikor alig 16 ezer kilométerre fog elhaladni a Föld mellett. ami nem éppen életbiztosítás Viszont ha már sikerült megfelelően eltávolodni a Naptól, akkor a Földi élet egyes formái - például a hidrotermális kürtők hőjét felhasználva - akár 30 milliárd évig is fennmaradhatnak. Átalakítani a Tejútrendszert? Szerencsére "nem sürgető problémáról van szó", jegyzi meg Laughlin, és ugyanez mondható el arról is, amit két asztrofizikus, a brit John D. Barrow (1952 -) és az amerikai Frank J Tipler vetett fel. Ők abból indultak ki, hogy az aszteroidákat esetleg nem csupán arra lehetne felhasználni, hogy bolygónkat új helyre taszigáljuk, hanem

arra is, hogy akár az egész galaxist átrendezzük. Először is - mondjuk atomfegyverek segítségével - kis mértékben megváltoztatnánk egy aszteroida pályáját, hogy egy nagybolygó mellett haladjon el, és annak gravitációs hatása annyira eltérítse, hogy végül a napba (illetve: általánosabban fogalmazva a központi csillagba) zuhanjon, aminek az ütközéskor átadott energia hatására kissé módosul a Tejútrendszeren belüli pályája, hogy aztán sok év múlva egy másik csillaggal találkozva, módosítsa annak pályáját - és így tovább, amíg csak mesterséges csillaghalmazokat nem terelünk össze. Ezzel a módszerrel bármekkora rendszereket létrehozhatunk - feltéve, hogy egyrészt kellőképpen pontosan számolunk; másrészt, hogy elegendő idő áll a rendelkezésünkre. Ám bármennyire furcsán hangozzék is elsőre, éppen ebből nincs elég, ugyanis a kisbolygók segítségével nem kevesebb mint 10 a 22-en évre (nagyságrendjét tekintve

tízezer milliárdszor hosszabb időre, mint ami az Ősrobbanás óta eltelt) lenne szükségünk ehhez, miközben a természeti folyamatok "mindössze" 10 a 19-en év alatt (azaz ezerszer rövidebb idő alatt) szétzilálnák az egészet. De persze nyugodtan elképzelhető, hogy a távoli jövőben a kisbolygóknál jóval nagyobb objektumokkal is dolgozhatunk; és azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy miként az ismert ausztrál fizikus, Paul Davies is felhívja rá a figyelmet, "a természetes szétszóródás üteme a rendszerhez tartozó égitestek pálya menti sebességétől függ". Ez a galaxisok esetében a Világmindenség tágulásával arányosan lesz kisebb, és így bár ezzel a beavatkozások lehetséges sebessége is csökken, a kettő nem egyformán változik, és jelenleg erősen úgy tűnik, hogy a természetes szétszóródás üteme kisebb lesz annál, mint ahogy mi (illetve nagyon-nagyon-nagyon távoli utódaink) lennének képesek a

csillagokat átrendezni. Legalábbis ebből a szempontból még az sem zárható ki, hogy egy értelmes faj - az időben előre haladva - egyre inkább képes lesz uralma alá vonni a mind energiaszegényebb univerzumot, és lassanként az egész természetet "technologizálni" fogja. 13 3. Terraformáció és bolygómérnökség "Az éterhajók már elérték azt a távoli bolygót, és beindították a légkört tökéletesítő kémiai folyamatokat. Nemrégiben jöttek rá az anyag megsemmisítésének titkára is, s automatáik állandó energiát szolgáltattak azon a területen, ahol reményeik szerint az élet kivárhatja azt az időt, amíg a napot megifjítják. Amikor már közel volt az elvándorlás időpontja, egy külön erre a célra tervezett vegetációt szállítottak át a Neptunuszra, s ott betelepítették vele a meleg területet, hogy az alkalmassá váljon az ember fogadására. Úgy döntöttek, hogy állatokra nem lesz szükség" (Olaf

Stapledon: Utolsó és első emberek) Az embert módosítsuk vagy a környezetét? Ahelyett, hogy továbbra is a természet technologizálásával kapcsolatos kérdésekkel foglalkoznánk, maradjunk egyelőre földhözragadtabb témáknál - méghozzá majdnem szó szerint földhözragadtaknál. Stapledon Utolsó és első emberek című, 1930-as könyvében azt fejtegeti, hogy ha terjeszkedni akarunk, akkor kétféle megoldás között választhatunk. Az egyik szerint az emberi természetet kell úgy átalakítanunk, hogy az "megfeleljen egy másik bolygónak"; a másik megoldás pedig az, hogy magát a bolygót módosítjuk úgy, hogy az ottani körülmények megfeleljenek nekünk. Az előbbi nagyjából valami olyasmit jelentene, mint amit a skót származású dinoszaurusz-szakértő, Dougal Dixon (1947-) mutat be, amikor részletes leírást ad az "ember utáni emberfajokról": a kizárólag a vízben élő, génmérnöki módszerekkel előállított

aquamorph-ról meg a kétszáz év múlva a világűrben élő, szaporodni képtelen, hasonlóképpen génmérnöki tevékenység eredményeként létrejött vacuumorphról (latin nevén: homo caelestis, kb. "égi ember"), akit vastag kültakaró véd a hidegtől, és aki már nem bírná elviselni a földi gravitációt. A mai emberek számára azonban kézenfekvőbbnek tűnik a másik megoldás, vagyis a terraformáció, amikor az idegen helyet alakítjuk földszerűvé. Nem véletlen, hogy eddig is arról beszéltünk, hogy miként próbáljuk a földi környezetet makro- vagy geomérnöki módszerekkel megváltoztatni, és nem arról, hogy mi próbáljuk a környezethez való minél jobb alkalmazkodás érdekében genetikailag manipulálni magunkat. Elvileg persze ez is lehetséges lenne, és legalábbis nem zárható ki, hogy egyszer majd erre is sor kerül akár a Földön, akár pedig az idegen bolygók vagy a világűr benépesítésekor - de erről majd a maga

helyén. Terraformáció a sci-fi-ben A Tarzan-történetek szerzője, az amerikai Edgar Rice Borroughs (1875 - 1950) egyik, a Barsoomról (vagyis a Marsról) szóló regényében 1912-ben olyan, gigászi gépet említ, ami segít fenntartani a belélegezhető légkört, és ehhez nem is kellett különösebben megerőltetnie a fantáziáját: a bostoni születésű önjelölt csillagász, Percival Lowell (1855 - 1916) több, saját korában széles körben olvasott, "tudományos" könyvben állította azt, hogy odaát nagyon előre haladt az elsivatagosodás, és legfeljebb nagy léptékű környezetátalakító (makromérnöki) tevékenységnek köszönhetően maradhat fenn egy értelmes faj. Stapledon viszont már nem csak a Vénusz terraformálását írta le, és nem is csupán azt, hogy távoli utódaink, az eredetileg a Földről származó vénuszi emberek miként telepednek át a Neptunuszra, de azt is, hogy miként tanulják meg bolygójukat - a Nap aktuális

fényességéhez igazodva - közelebbi vagy távolabbi pályára állítani, és ezáltal szabályozni az éghajlatot. Maga a terraformáció mint kifejezés azonban nem nála, hanem az amerikai sic-fi szerző, Jack Williamson (1908 -) egy 1949-es írásában, a Seetee Shockban bukkan fel először. Ebben "térmérnökök" alakítják lakhatóvá a Hold, a Mars, a Vénusz és a Jupiter egyes holdjai mellett az aszteroidák egy részét is, és közben "a világűr hideg és fekete ellenségességét győzik le", hogy 14 előretolt állásokat hozzanak létre az emberiségnek és "zöld élettel borítsák el a halottnak született világok repedezett szikláit" (erre is visszatérünk még). A Föld terraformációja De teljesen átalakítani persze nem csupán idegen égitesteket lehet, úgyhogy Williamson több mint 50 évvel később a Föld terraformálásáról írt, amire a történet szerint akkor lesz szükség, amikor egy

aszteroida-becsapódást követően új jégkorszak köszönt ránk. Ad absurdum egyébként néhányak szerint még természeti katasztrófára sincs szükségünk ahhoz, hogy a Föld terraformálásáról beszélhessünk, hiszen az emberiség elképesztő méretekben alakította át környezetet. Az amerikai oceanográfus Roger Randall Dougan Revelle (1909-1991) már jó néhány évtizeddel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy "Az emberi faj hatalmas léptékű geofizikai kísérletet hajt végre" (azáltal, hogy évről évre milliárd tonnányi széndioxidot pumpál a levegőbe); a terraformáció szakértőjének számító angol Julian A. Hiscox pedig tovább általánosítva azt mondta, hogy "arra, hogy a bolygószintű környezetet át lehet alakítani, fényes bizonyítékot nyújt az ember földi tevékenysége". A planetológus David Grinspoon (Southwest Research Institute) pedig 2004ben egy, a Mars terraformálásáról folytatott vitában arra hívta fel a

figyelmet, hogy ha megnézzük, hogy mennyire tönkretettük a saját bolygónkat, akkor nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy ugyanez a Marssal is megtörténhet. Környezetrombolás: amióta emberek vagyunk A környezetrombolás - bármilyen szomorú is - persze nem a modern kor vívmánya. A mezopotámiai Ur i. e 2000 körül az egyik legfejlettebb civilizáció volt, de a nem megfelelő öntözés alig néhány száz év alatt tönkretette a talajt, és hamarosan bekövetkezett a bukás. Minden idők egyik legnagyobb filozófusa, Platón (i. e 427-347) azt írja a Kritiasz című dialógusban, hogy a föld valaha "minden évben kiélvezhette a Zeusztól jövő esőt; nem kellett hagynia, hogy kárba vesszen, lefolyva, mint most, a kopár földről a tengerbe". De aztán - tehetnénk hozzá - jöttek a görögök, és ezért már jóval időszámításunk előtt is akadtak "olyan hegyek, melyek. már csak méheket táplálnak, de nem is olyan régen

tetőgerendának alkalmas fákat vágtak róluk". Ubart pedig, "a homok Atlantiszát", ahogyan a James Bondnak is mintául szolgáló Arábiai Lawrence nevezte a 20. sz elején, a szó szoros értelmében elnyelte a föld öt évszázaddal időszámításunk kezdete után, mert teljesen kiürítették az alatta húzódó vízzáró réteget. Vagy hogy egy Észak-amerikai példát is hozzunk: az anasazik a 9. és a 12 sz között emelték ÚjMexikóban a kontinens egészen a 19 sz végéig, a vasbeton-szerkezetű felhőkarcolók megjelenéséig legnagyobb épületeit. A környéket ma sivatag borítja, ugyanis közben minden fát kiirtottak, és végül már 80 kilométert kellett gyalogolniuk egy gallyacskáért. Az amerikai evolúcióbiológus Jared Diamond (1937 -) ezzel kapcsolatban mondja azt, hogy noha a történészek rendszerint több figyelmet szentelnek egy király életének vagy egy barbár támadásnak, mégis több mint valószínű, hogy sorsunk

alakulásában hosszú távon az erdőirtás meg az erózió játszik nagyobb szerepet. És bár válaszolhatnánk erre azt, hogy ma jóval inkább tudatában vagyunk a környzetvédelem fontosságának, mint valaha, ez önmagában édeskevés. Ez ugyanis csak az érem egyik oldala; a másik pedig az, hogy a történelem folyamán most először vannak az emberi környezetátalakító tevékenységnek nem csupán helyi vagy regionális, de az egész bolygónkra kiható következményei. És persze vannak további problémák is. Természetvédelem a Naprendszerben Az Új-zélandi biológus-filozófus Alan Marshall a Naprendszer környezetvédelmét tárgyalva 15 amellett tör lándzsát, hogy "az űrhajózás-űrkutatás a végtelen erőforrások hasznosítása érdekében – arrogáns és etikailag tarthatatlan politika", mivel fennáll a veszélye, hogy az ember "pusztító tevékenysége" más bolygókra is kiterjed, és nem csak földi fajok esnek neki

áldozatul. Mark Lupisella, a NASA mérnöke pedig azt a költői kérdést teszi fel az egyik cikkében, hogy "Vajon megbocsájthatnánk-e magunknak valaha is, ha miattunk halna ki az első földön kívüli faj, amit felfedezünk?" A jelenleg érvényben lévő jog persze (miként erre az állatvédők fel szokták hívni a figyelmet) nem foglalkozik azzal, hogy milyen védelem kellene vagy nem kellene, hogy megillessen egy idegen lényt, de a világűrjog egyik legfontosabb megállapodása, az 1967-es Outer Space Treaty legalább annyit azért leszögez, hogy sem a Földet, sem a többi bolygót nem szabad megfertőzni. Úgyhogy a NASA létre is hozta a bolygóvédelmi biztosi hivatalt, és a Marsra induló Viking űrszondákat 1976ban például 50 órán keresztül főzték 115 C fokos vízben, hogy minél tökéletesebben fertőtlenítsék (és persze az ESA (European Space Agency) is fokozottan figyel az ilyen problémákra). Az első holdutazás lezárulását követő

karantén viszont 1969-ben igencsak "szivárgott": Buzz Aldrin arról számolt be egy televízióműsorban, hogy hangyák mászkáltak ki-be. Amikor felvetődött, hogy a mintákat egy magányos kapszulában hoznák vissza a Marsról, és az a légkörbe belépve fékeződne le, akkor az ismert amerikai csillagász, Carl Sagan (1934 - 1996) meglehetősen indulatosan azt javasolta a tervet kidolgozó mérnököknek, hogy ha tényleg bíznak a berendezésben, akkor teszteljék úgy, hogy antrax-spórával töltik meg. Ugyanis úgy gondolta, hogy ha csupán egészen kicsi esély van is arra, hogy a - talán létező - marsi mikroorganizmusok megfertőzzék a Földet, egy ilyen megoldás már akkor is megengedhetetlenül nagy kockázatot jelent. Márpedig a lehetőséget nem tudjuk teljesen kizárni. De még ha kiderülne is, hogy a Mars halott bolygó, és nem kell semmiféle fertőzéstől félni, azzal sem jutnánk a problémák végére. Hiszen választ kellene találnunk

arra a cseppet sem emelkedett kérdésre is, hogy ki finanszírozza a terraformációt. A "határvidék" fogalma Amerikában, Európában és a Marson 1893-ban Frederick Jackson Turner (1861 - 1932) amerikai történész arról tartott előadást, hogy az USA egészen 1890-ig olyan "határvidék-ország" volt, ahol folyamatosan keveredett egymással "a vadság és a civilizáció", és ez az állandó kihívást jelentő környezet eredményezte a viharos fejlődést meg a szabad és független személyiségeken alapuló amerikai demokrácia létrejöttét. Talán nem is kellene nagyon erőlködnünk, ha ki akarnánk mutatni emögött a koncepció mögött a szociáldarwinista felfogást. És ezzel máris visszaértünk a Mars terraformálásához. Az az amerikai mérnök, Robert Zubrin ugyanis, aki 1998-ban - a Vörös Bolygó kolonizálását tűzve ki végső célul - megalapította a Mars Societyt, Turner nyomdokain haladva abból indult ki, hogy a

Mars lesz az új határvidék, ami majd további fejlődésre ösztökéli az emberiséget. Vagyis ezért kell meghódítani és lakhatóvá tenni. Az pedig ugye kit érdekel, hogy Arthur Schlesinger, Sr amerikai történész már az 1940-es években kimutatta, hogy miközben Amerika lélekszáma tizenhatszorosára, addig a városi lakosságé 139-szeresre nőtt, és innentől kezdve legalábbis nehéz amellett érvelni, hogy valóban a határividék volt a meghatározó tényező, és nem csupán túlzó állításokkal van dolgunk. "A Marsot be kell népesíteni - számunkra és az utánunk jövő nemzedékek számára ez lesz az Újvilág", jelenti ki Zubrin, de ezzel további problémák is vannak. Rene Schaad svájci kutató például arra hívja fel a figyelmet, hogy "A határvidék fogalma nem cseng jól Európában. Ha a Mars meghódításáról beszélünk, vagy ezt a fogalmat használjuk vele kapcsolatban, akkor az [európai] embereknek Palesztina jut az

eszébe vagy a klasszikus Vadnyugat a lemészárolt indiánokkal meg bölényekkel". Ráadásul Zubrin elképzelései a gyakorlatban kivitelezhetetlenek is 16 Nem is annyira azért, mert lehetetlen azon a módon földiesíteni a Marsot, ahogyan ő tervezi: ami a technikai részleteket illeti, elképzelhető, hogy menne a dolog, és ugyanígy az is elképzelhető, hogy nem. Ezzel kapcsolatban találgatásokra vagyunk utalva Az viszont teljesen biztosnak látszik, hogy Zubrinnak soha nem lesz elég pénze hozzá. A határvidék-elmélet elfogadása számára ugyanis nem pusztán annyit jelent, hogy szerinte a kihívásokkal szembeszegülő individuum az, aki előre viszi a dolgokat, hanem értelemszerűen azt is, hogy az állami beavatkozás nem fogadható el. Mennyibe kerül a terraformáció? Vagyis a Mars a terraformációnál Zubrin szerint kizárólag a magántőkére számíthatunk. Ha kezdetben egy acre marsi föld 10 dollárt ér, mondja, akkor mire minden kizöldül,

százszor annyit lehet majd kérni érte, és ez kimondottan jó befektetésnek tűnik. Egészen addig, amíg el nem végezzük ugyanazokat a számításokat, amiket az egészen nagy léptékű projektek pénzügyi lehetőségeivel foglalkozó amerikai John Hickman is, aki abból indult ki, hogy a terraformáció mondjuk 200 milliárd dollárból, 700 év alatt megvalósítható (mind a kettő elfogadható becslésnek tűnik), és közben "csupán" 5 százalékos kamatot számolnak fel nekünk. Ami viszont azt jelenti, hogy mire a terraformáció befejeződik, 1,36-szor 10 a 15-ön dollárt kellene visszafizetnünk. Azaz 1 négyzetkilométer marsi földet (feltételezve, hogy a felszín 10 százalékát borítja víz) 1,046 milliárd (!) dollárért kellene majd adnunk. "Remélhetjük ugyan, hogy a jólét és gazdagság hatalmas mértékben fog nőni a következő 700 évben, ám egy marsi telek még így is irreálisan drágának tűnik", jegyzi meg némiképp

gúnyosan Hickman. Pénzügyi szempontból sajnos ugyanilyen megalapozatlanok szoktak lenni a többi, az űr kolonizálását megcélzó tervek is, mint amilyenek például Gerarld ONeill Princeton-i fizikusnak (1927 - 1992) az űrvárosokra vonatkozó elképzelései, amelyekről jellemző módon High Frontier címmel írt a témáról könyvet (az ebben kifejtett gondolatokra az űrvárosokkal kapcsolatban majd részletesebben is kitérünk). De említhetnénk az aszteroida-bányászatot is A látnokok Hickman észrevétele szerint mindig azt mesélik el, hogy milyen jó lesz, ha már elértük a célt, de azt nem, hogy odáig hogyan lehet eljutni. Persze egy, az egész emberiség jövőjét megváltoztató terv emelkedettségéhez és nagyságához képest teljesen lényegtelennek látszik, hogy pontosan ki fogja kifizetni a felmerülő költségeket. Magánpénzek helyett állami beavatkozás Valójában azonban korántsem az, hiszen ezen el is bukhat az egész. Még szerencse,

mondhatnánk, hogy ott van az állami beavatkozás lehetősége. A Panama-csatorna a 19. sz végén - 20 sz elején a háborúk mellett az addigi legnagyobb és legköltségesebb vállalkozás volt, és miután egy francia cég (a Szuezi-csatornát megépítő Ferdinand de Lesseps-sel (1805 - 1894) az élén) kudarcot vallott, az amerikai állam építette meg; közben mintegy mellékesen megalkotta a Gatun tavat, ami a maga 430 négyzetkilométeres vízfelületével ugyan még Verne szaharai beltengere mellett is eltörpül, de azért még így is a világ legnagyobb mesterséges tava volt létrejöttekor; és közben még egy új nemzetet is létrehozott. Sokak szerint nem is rossz teljesítmény. De azért az ilyesminek is megvannak a maga árnyoldalai Ki építse meg a marsbázisokat? Az állam valószínűleg magáncégekkel fog szerződést kötni az űr kolonizálására (is), és ezért az amerikai újságíró és űrpolicy-szakértő John Carter McKnight arra hívja fel az

"űrkalózok" figyelmét, hogy ha ma nem csinálják meg sürgősen a szerencséjüket, akkor holnap már késő lesz "mivel a Végső Határvidék már nem sokáig lesz szabad". Amíg Jackson Turner majdnem háromszáz évvel azután jelentette be a "határvidék-korszak" lezárulását, hogy a Myflower kikötött Amerika partjainál, addig a cybertér esetében már alig 20 évig tartott a "szabadság korszaka", és 17 könnyen elképzelhetőnek látszik, hogy a Naprendszert nem az amerikai állam, hanem mondjuk az amerikai hadsereg fogja kolonizálni (és ebbe belegondolni is rossz). Sőt, közvetlenül még csak nem is a hadsereg, hanem az olyan, vele szerződésben álló mammutkorporációk, mint amilyen például az a Kellogg Brown & Root (KBR) is, ami Kuwaitban, a semmi közepén konténerekből rakta össze az Arifjan tábort a férfi és női zuhanyzókig meg a kólaautomatákig és aerobik-teremig és a konnektorokig

bezárólag. A vietnami háború alatt kikötőket, bázisokat, kórházakat és hasonlókat épített Dél-Vietnamban; korábban pedig a Johnson Űrközpontot, és elnyerte a Moho Projekt megvalósítására kiírt pályázatot is, melynek keretében a földkéregbe kellett lefúrni. Az ilyen cégeknek persze nagy tapasztalata van abban, hogy miként lehet idegen és ellenséges körülmények között infrastruktúrát teremteni - csak éppen jó néhányan akadnak, akik attól tartanak, hogy a "közreműködésük" túlságosan is meghatározná, hogy miként történjenek a dolgok egy majdani marsbázison. Zwicky-től Sagan-ig: a tudományos kezdetek Vagy éppen azt, hogy miként valósuljon meg a terraformáció, amiről mint nem csupán sciencefictionről, hanem tudományos lehetőségről először a várnai születésű svájci galaxisszakértő, Fritz Zwicky (1898 - 1974) beszélt 1948-ban azt fejtegetve, hogy az atomenergia segítségével akár magukat a

bolygókat, akár pedig a pályájukat az emberi élet számára kedvezőbbé alakíthatjuk. 1960-ban pedig már azt vizsgálta, hogy miként lehetne légkört létrehozni a Holdon és a Vénuszon; és biztosra vette, hogy ideje lenne elkezdeni kísérleteket végezni a Naprendszer bolygóival különösen a Vénusszal és még inkább a Marssal (később pedig következhetnek más naprendszerek is). Alig egy évvel később Carl Sagan már abból indult ki, hogy a Vénuszt "mikrobiológiai bolygómérnökség" segítségével kellene lakhatóvá tenni: algákat telepíthetnénk be, és azok egyszerre csökkentenék a széndioxid- és növelnék az oxigénszintet, és így csökkentenék az üvegház-hatást (nem nehéz észrevenni a párhuzamot egyes geomérnöki elképzelésekkel). A NASA és a terraformáció Ma már tudjuk, hogy a cytheriai (azaz vénuszi) hőmérséklet és nyomás túlságosan nagy ehhez, de hát nem is ez a lényeg, hanem az ötlet. Ám arra azért

egészen 1975-ig kellett várni, hogy a NASA Ames Research Center munkatársai "hivatalosan" is elkezdjenek foglalkozni a terraformációval. És ez az a pont, ahol hangsúlyoznunk kell, hogy a bolygómérnökség jelenleg a lehetőségek határainak kitapogatásával foglalkozik, nem pedig azzal, hogy mit lesz majd érdemes megvalósítani a jövőben. Azaz bár immár nem puszta fantáziajátékkal van dolgunk, egyelőre még nem ismerünk elég részletet (persze nem csak a Mars, hanem a Föld esetében is ez a helyzet). A NASA kutatói mindenesetre abból indultak ki, hogy a Marsot azért szokás a leginkább földszerű bolygónak tekinteni, mert a többi esetében még ennél is rosszabb a helyzet. De az átlagosan mínusz 53 C fokos felszíni hőmérséklet ennek ellenére is mindennek nevezhető, csak kellemesnek nem, és akkor azt még meg sem említettük, hogy semmi nem véd az ultraibolya sugárzás ellen, és még az Antarktisz Dry Valleys nevű területe is, ami

a leginkább hasonlít a Vörös Bolygóra, sokkal elviselhetőbb körülményeket kínál a földi élet számára, mint ami odaát vár ránk. A zöld algák és a zuzmók ennek ellenére fennmaradhatnak ennyire zord környezetben is, és az előbbiek akár "csupán" 140 ezer év alatt (ez 35 ezer egymást követő, négy éves kormányzati ciklust jelentene) képesek lehetnének a Mars felszínének egynegyedét elborítani, hogy előállítsák az ember számára minimálisan szükséges oxigént (a zuzmók esetében kb. tízszer ennyit kellene várni), és ez egyben az ultraibolya-sugárzás ellen védő ózonréteg kialakulásához is elvezetne. A terraformáció módszerei 18 Első lépésben persze nem a belélegezhető légkör létrehozása a cél, hanem egy olyan, anaerob légköré, ami, miközben némi védelmet biztosít a sugárzás ellen és üvegházhatása is van, arról is gondoskodik, hogy megfelelő nyomás legyen a felszínen, és az ormótlan

űrruha helyett mindössze egy oxigénpalackkal a hátunkon is sétálni indulhassunk. Ezt a fázist ecopoiesisnek nevezzük (a görög oiko=ház, lakhely és a szintén görög poishi, vagyis készítés, létrehozás szavak összetételéből), és innentől kezdve az az egyik legfontosabb kérdés, hogy miként alkossuk meg azt a légkört, ami leginkább még a földi prekambrium légkörére fog emlékeztetni. Az egyik elképzelés szerint nem kell mást tennünk, mint egy kissé felmelegíteni a Marsot, és ennek hatására széndioxid fog felszabadulni, ami viszont további felmelegedéshez fog vezetni, és így az üvegház-gázok további felszabadulásához - és így tovább. Sagan az 1970-es évek közepén azt javasolta, hogy csökkentsük a Mars pólussapkáinak fényvisszaverő-képességét azáltal, hogy megfelelő növényzetet telepítünk rá - nagy kár, hogy egyetlen ismert növény sem bírná ki hosszabb ideig az ottani körülményeket. mint ahogy az is kár,

hogy könnyen elképzelhető, hogy különben sem található elég széndioxid a sarkokon, úgyhogy talán inkább a marsi regolitban lévő üvegházgázokat kellene valahogy felszabadítani. Mondjuk "légkörprocesszorok" építésével Vagy esetleg az is megoldást jelenthet, ha néhány mikrométer vastag, óriási, a Vörös Bolygó körül keringő űrtükrökkel melegítjük a felszínt. Itt az óriásit - miként már megszokhattuk - szó szerint kell venni: ehhez egyes számítások szerint (feltételezvén, hogy egy négyzetkilométer alig négy tonnát nyom) nem kevesebb mint 200 ezer tonnára, vagyis a Föld egynapi alumíniumtermelésének ötszörösére lenne szükség, és ennyit egészen biztosan nem tudunk odaszállítani. Tehát marad a helyszíni előállítás egy aszteroida vagy az egyik marshold anyagának felhasználásával, és ez még akkor sem egyszerű, ha a tervek szintjén már az is felmerült, hogy például a földi Északi Sark hat hónapra

sötétbe boruló részét kellene így megvilágítani (vagy azokat a nagyvárosokat, ahol éppen áramszünet van stb.), és bár vannak csillagászok, akik már így is attól tartanak, hogy egy ilyen megoldás túlságosan erős "fényszennyezéssel" járna, korántsem ez a legvakmerőbb elképzelés. Zubrin azt javasolja, hogy ütköztessünk a Naprendszer külső övezeteiből származó metán-kisbolygókat a Marssal, és így biztosítsuk a terraformációhoz szükséges üvegházgázokat. Azonban ő is elismeri, hogy egyelőre sejtelmünk sincs arról, hogy tényleg léteznek-e ilyen aszteroidák - másfelől pedig egy becsapódás hatása felérne 70 ezer 1 megatonnás hidrogénbomba felrobbantásával, és ez mindennek nevezhető, csak környezetbarátnak nem: "egy ilyen program folyamatos fenntartása nem egyeztethető össze azzal a tervvel, hogy a Marsot az emberi letelepedés számára alkalmassá tegyük", írja Zubrin. Végül megemlíthetjük, hogy

az angol születésű amerikai tudós, Freeman Johnson Dyson (1923 -) a tudományos-fantasztikus író, Isaac Asimov (1920 - 1992) egyik ötletét továbbfejlesztve abból indult ki, hogy a Szaturnusz Enceladus nevű holdja feltehetően leginkább a földi óceánok tömegének 5 százalékát kitevő piszkos hóból és jégből áll. Tehát oda kell küldeni egy önreprodukcióra képes automatát, ami a napenergiát felhasználva pillanatok alatt számtalan másolatot készít magáról, hogy azokat aztán egy katapult útnak indítsa a Szaturnusz holdjának felszínéről, amik parányi napvitorlásként teszik meg a Marsig tartó utat egy-egy kis darab jeget szállítva magukkal. Tízezer év elég lenne ahhoz, hogy "kizöldellhessenek a marsi sivatagok", és ez tulajdonképpen nem is olyan hosszú idő (az önreprodukáló automatákról is ejtünk még majd szót). Zubrin ugyan abban bízik, hogy optimális esetben néhány évszázad is elég lesz a terraformációra

(ami még mindig jóval több, mint a hagyományos mérnöki programok időtartama), de számos szakértő gondolja úgy, hogy az ecopoiesist követően kialakuló oxigénlégkörre akár több mint 100 ezer évet kellene várnunk, és bár ezt a riasztóan hosszú időtartamot mindenféle trükkel talán akár egy nagyságrenddel is csökkenthetjük, ez még mindig rengeteg idő. Paraterraformáció 19 Úgyhogy az angol Richard L. S Taylor (1931 -) 1992-ben azt vetette fel, hogy az egész bolygó lakhatóvá tétele helyett érdemesebb lenne az általa paraterraformációnak nevezett módszert alkalmazni, vagyis lépésről lépésre haladva, több km magas kupolákkal lassanként lefedni a Mars felszínének nem kevesebb mint 84 százalékát, azaz hozzávetőleg 123 millió 250 ezer négyzetkilométert (csupán a sarkokat, a 7 kilométernél magasabb tűzhányókat és a Valles Marineris nevű törésvonalat hagyná ki, hogy legyen honnét beszerezni a jeget és a gázokat; hogy

legyen hová telepíteni a naperőműveket és hogy legyen hol bányászni). Ehhez a tervhez szerinte nem kellenek új technológiák, és ami például a belélegezhető gázokat illeti, a terraformáláshoz szükséges mennyiség alig 9 százaléka elég lenne. Az embernek óhatatlanul eszébe jut Frei Otto (akit korábban már említettünk); illetve az a W. W Frischmann nevű angol építész, aki már az 1960-as években 3,5 km magas, fél millió ember befogadására alkalmas "vertikális városokat" akart építeni. Taylor valószínűleg nem véletlenül - ugyanennyi marsi telepest helyezne el egy-egy toronyvárosában Szükség van-e a Mars terraformálására? De valójában miért is lenne szükség a Mars lakhatóvá tételére, illetve általánosabban fogalmazva az emberiség világűrben való terjeszkedésére? Mint láttuk, Zubrin például azzal próbált érvelni, hogy párhuzamot vont az Újvilág és a Mars között - de ez nem volt megalapozott

érvelés. Dyson már 1965-ben kijelentette, hogy "az általam felállított szabály szerint semmi sem túlságosan nagy vagy túlságosan őrült ahhoz, hogy a milliónyi, [fejlett] technológiával rendelkező társadalom egyike ne valósítsa meg azt, amennyiben fizikailag lehetséges. [és eközben persze] figyelmen kívül hagyom a költségtényezőket." Vagyis: ami nem lehetetlen, azt Dyson szerint az egyik vagy másik értelmes faj úgyis meg fogja valósítani, és így ha az nem következik is az általa felállított szabályból, hogy az ember szükségképpen terraformálni fogja a Marsot, az viszont igen, hogy lesznek, akik valami hasonlót csinálnak. Ezzel az érveléssel azonban több probléma is van. Még ha eltekintünk is a finanszírozás problémájától, akkor is van némi különbség aközött, hogy végtelen számú vagy "csupán" nagyon sok (milliónyi) magasan fejlett civilizáció létezik, mert míg az előbbi esetben valóban

szükségszerű, hogy minden elképzelhető esemény bekövetkezzen, addig az utóbbiban nem az. Másfelől jelenleg több mint kérdéses, hogy valóban létezik-e nagy számú, technikailag valóban fejlett civilizáció. Hasonlóképpen nehéz lenne amellett érvelni, hogy a Mars lakhatóvá tételére azért van szükség, hogy segítsünk megoldani a Földön élők problémáit. Ami például a túlnépesedést illeti, több mint valószínűtlen, hogy képesek lennénk akár több milliárd embert is áttelepíteni a Vörös Bolygóra a közeljövőben; az pedig még nehezebben hihető, hogy a túlnépesedés problémája nem termelődne újra a Földön. A német születésű amerikai űrkutató, Krafft A. Ehricke (1917 - 1984) ennek megfelelően azt hangsúlyozta ki egy 1978-as cikkében, hogy lényegében két választásunk van. Megtehetjük egyfelől, hogy örökre a Földön maradunk - ekkor azonban számítanunk kell arra, hogy mivel a rendelkezésünkre álló

erőforrások végesek, ezért előbb-utóbb korlátoznunk kell majd az olyan, ma alapvetőnek számító jogokat is, mint mondjuk a szabad gyerekvállalás vagy a gyakorlatilag korlátlan mennyiségű tiszta vízhez (vagy levegőhöz vagy bármi máshoz) való hozzáférés. Ennél a megoldásnál az a csapda, hogy egy idő után minden korlátozást újabbak követnek, mivel a véges erőforrások mindenképpen tovább fogynak - mint majd látni fogjuk, Dyson egy 1979-es, a fizikai eszkatológiát megalapozó előadásában éppen arról beszélt, hogy nagyon-nagyon hosszú távon az egész Világmindenségre szükségképpen ez a sors vár. Ehricke viszont úgy gondolta, hogy ha terjeszkedni kezdünk a világűrben is, akkor a következő évmilliárdokban (és ezen az érvelésen alapul az úgynevezett űrkutatási imperativus) az eddigihez képest gyakorlatilag korlátlan tér és korlátlan energiaforrások fognak a rendelkezésünkre állni, 20 ráadásul - a korábbinál

lényegesen több lehetőséget kihasználva - megjelenhet egy teljesen új emberfaj, a Homo Extraterrestris: a földön kívüli ember is. A dinoszauruszok kihalása és az emberiség jövője Az amerikai sci-fi író, Larry Niven (1938 -) erősen sarkított megfogalmazása szerint "A dinoszauruszok azért haltak ki, mert nem volt űrkutatásuk". Azt viszont elfelejtette hozzátenni, hogy az űrkutatás révén csak a dinoszauruszok mint olyanok túlélését lehetett volna biztosítani, de nem azokét a dinoszauruszokét, akik/amik a Földön éltek. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy abból, hogy valami az adott (értelmes) faj számára előnyös, nem szükségképpen következik, hogy meg is fog valósulni. A szintén tudományos-fantasztikus regényeket író Glen David Brin (1950 -) ezzel összhangban arra mutat rá, hogy jelenleg megfelelő technológiával rendelkezünk a Világűr kolonizálásához - ami azonban nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz.

Bármilyen ragyogónak tűnjön is most a jövő, "Ha a rövid távú politikai érdekek érvényesülése miatt nem kerül sor hamarosan az űripar kiépítésére [és a világűr kolonizálására], akkor. elképzelhető, hogy a földi erőforrások megfogyatkozása azt fogja eredményezni, hogy a társadalom befelé fordul és egyre kevésbé lesz hajlandó a látnoki, a világűr kihasználását megcélzó programokba pénzt fektetni", és minél inkább szűkülnek a lehetőségeink, annál kevésbé lesz valószínű, hogy valaha is elhagyjuk a Földet. Brin még azt sem zárja ki, hogy azért nem tudjuk felvenni a kapcsolatot idegen civilizációkkal, mert a közelünkben mindenütt ugyanez a folyamat játszódik le. Ezt a lehetőséget sem árt észben tartani, miközben az emberiség jövőjével kapcsolatos tervekkel foglalkozunk. 21 4. Tovább az asztromérnökség felé vezető úton "A mesterséges világok egyik rendkívül kis méretű és

meglehetősen ritka válfaja majdnem kizárólag vízből állt. Olyan volt, mint egy gigászi, gömb alakú aranyhal-akvárium Rakéta-mechanizmusokkal és interplanetáris dokkokkal borított átlátszó felszíne alatt, a szferikus óceánba merevítő gerendák merültek, és a vizet folyamatosan oxigénnel dúsították. Egy kisméretű, szilárd mag helyettesítette a tenger fenekét." (Olaf Stapledon: Star Maker) Az égig érő paszuly Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij orosz tudós (1857 - 1935) 1895-ben az Eiffel-tornyot megcsodálva nem csupán azt a kérdést vetette fel, hogy lehetséges lenne-e az Egyenlítőn 36 ezer km magas tornyot: afféle "űrkastélyt" építeni, de arra vonatkozóan is végzett számításokat, hogy mekkora lenne a tömege egy ilyen megakonstrukciónak más bolygókon vagy éppen a Napon. Ám maga sem igazán vette komolyan az egészet, és annyiban igaza is volt, hogy egy űrliftet (mert ma már így nevezik) nem lehet alulról

fölfelé megépíteni (vagy legalábbis a Földön nem). Tehát jegyzi meg a brit sci-fi író és tudós, Arthur C Clarke (1917 -) - ez a megoldás "tökéletesen használhatatlan az űrkutatás kezdetén, hacsak [az űrlift-építők] nem olyan szerencsések (?), hogy egy nagyon kicsi és nagyon gyorsan forgó bolygón élnek". Úgyhogy az ötlettel hosszú ideig nem is foglalkozott senki, pedig a drága és veszélyes rakétatechnika mellett ma egyedül ez jelenthet alternatívát. 1960-ban aztán a leningrádi Jurij N. Artsutanov (1929 -) mérnök úgy vélte, hogy egy geoszinkron pályán keringő műholdról el kellene kezdeni egy kábelt leengedni. Egy másikat pedig (ezt ellensúlyozandó) az ellentétes irányba, és amikor az első eléri a talajt, akkor már készen is vagyunk, és nem csak föld körüli pályára tudunk az űrlifttel műholdakat állítani, de ha a második kábel mentén még messzebb mozgatjuk őket a Földtől, akkor akár a Mars vagy a

Jupiter felé is elindulhatnak. Elvileg. Gyakorlatilag az amerikai General Dynamics Convair Division-je két évvel később azt vizsgálva, hogy nem lehetne-e nagyon magas tornyokat csillagászati, légkörkutatási vagy éppen rakétaindítási célokra használni, azt az eredményt kapta, hogy egy acélból épült torony maximum 6, míg egy alumíniumból épült kevesebb mint 10 kilométeres lehet (és így "olcsóbb lenne a Mount Everest-et használni", mondja ismét csak Clarke). Ma pedig a meglévő technológiák segítségével, ha alapanyagként grafit-kompozitot használnánk, elvileg 6 km alapszélességű és 40 km, vagyis a jelenlegi toronyházaknál legfeljebb százszor magasabb tornyot tudnánk emelni (irtózatos költségekkel persze). Clarke viszont A paradicsom szökőkútjai című, 1978-as tudományos fantasztikus regényében részletesen leírta, hogyan kell űrliftet építeni. Ezzel gyakorlatilag egy időben jelent meg az űrkutató és fantasztikus

regény-író Charles Sheffield (1935-2002) hasonló témájú könyve is. Ez viszont - a másik könyvvel ellentétben - nem tért ki arra, hogy miként kapcsolják egyszer majd össze az űrlifteket az Egyenlítő körül egyetlen "gyűrűvárossá". Clarke munka közben azzal a Jerome Pearson nevű amerikai tudóssal konzultált, aki többek között felvetette, hogy egy űrliftet a Holdtól elindulva kellene az L1 vagy az L2 ponton keresztül megépíteni (a Lagrange-pontokban a Föld és a Hold gravitációja kiegyenlíti egymást), hogy olcsón lehessen eljuttatni a nyersanyagokat Föld körüli pályára - ez az első esetben 291,901, míg a másodikban 525,724 km hosszú berendezést jelentene. Hol van már ehhez képest az "alig" párszor tízezer kilométeres, Ciolkovszkij-féle űrkastély. A leginkább mesterséges intelligencia kutatóként ismert Hans Moravec pedig - Artsutanov ilyen irányú munkásságáról mit sem tudva - szintén az 1970-es

években javasolta, hogy olyan, forgó 22 űrtornyokat kellene építeni, amelyek ahelyett, hogy a felszínhez lennének rögzítve, képesek mozgás közben különböző terheket "felkapni" és kijuttatni a világűrbe. Mármint ha a rendelkezésünkre áll a megfelelően erős anyag. 1991, vagyis a nanocsövek felfedezése óta úgy tűnik, hogy ez így van, és elérhető távolságba került az első űrlift megépítése, bár a költségek olyan hatalmasok lesznek, hogy legfeljebb az állami támogatás jöhet majd szóba. Zsebvilágok A holdra szállást követően, 1970 körül a legtöbb szakértő arra számított, hogy az ember legfeljebb egy-másfél évtizeden belül eljut a Marsra, és a kolonizálásra sem kell sokat várni. Isaac Asimov egy alkalommal Gerard ONeill-lel együtt szerepelve egy televíziós műsorban, arról beszélt, hogy ez a felfogás kizárólag a "bolygósovinizmusnak" köszönhetően válhatott uralkodóvá, és abból, hogy

eddig a Föld felszínén éltünk, nem következik, hogy a jövőben is ezt kell tennünk. Sőt, éppen ellenkezőleg. Ezt ONeill sem gondolta máshogy, aki abból indult ki, hogy az emberiség viszonylag rövid idő, akár alig néhány generáció alatt felélheti a meg nem újuló erőforrásokat, és amennyiben egy másik bolygóra - például a Marsra - települünk át, azzal csupán némi haladékot nyerünk. Elvégre ott is csak véges készletekből gazdálkodhatunk. Ráadásul annak sincs valami sok értelme - mondja -, hogy ha egyszer nagy nehezen kimásztunk a Föld "gravitációs kútjából", akkor leereszkedjünk egy másikba, ahonnét hasonlóképpen nehéz és energiaigényes kikapaszkodni. Vagyis érdemesebb lenne szabadon lebegő űrállomásokat építeni. Már csak azért is, mert míg a terraformáció első eredményeire is évszázadokat (ha ugyan nem jóval többet) kellene várni, egy "zsebvilág" megvalósítására legfeljebb egy-két

évtizedet. Az afféle idillisztikus részleteknél, mint amilyen az, hogy odabent mindent parkok borítanának (mivel a boltok, lakhelyek, stb. leginkább a talajszint alatt lesznek találhatóak); és hogy a földi gravitáció egytizede mellett páratlan balettelőadásokat lehetne rendezni, most inkább azt emeljük ki, hogy ONeill szerint a napenergia gyakorlatilag korlátlan mennyiségben állna a rendelkezésünkre (és a Föld számára történő energiaszolgáltatás lenne az egyik fő tevékenység); meg azt, hogy az űrkolónia lakosai tökéletesen ellenőrzésük alatt tudnák tartani az időjárást, és amennyiben "csupán" a kisbolygóövezetből kinyerhető anyagot használnánk fel, akkor - miközben a Vörös Bolygónak nagyjából akkora a felszíne, mint a Földnek az óceánok nélkül - összesen bolygónk felszínének háromezerszeresével megegyező nagyságú terület válna lakhatóvá. Ami az űrvárosok méreteit illeti, a skála alsó végén

elhelyezkedő Island One (más néven Bernal Alfa) a maga 1 kilométeres belső kerületével 10 ezer, míg az Island Two 1,8 kilométeres átmérőjével 140 ezer embernek adna otthont. A 32 km hosszú és 6,4 km átmérőjű, 400 négyzetkilométer belső felszínű hengerpárban, az Island Three-ben 10 millióan férnének el, és a légkör elég vastag lenne ahhoz, hogy kéknek látsszon az ég, és (900 m körül magasságtól, akárcsak a Földön) felhők is ússzanak rajta. Ez utóbbi mérete csak a gazdaságosság, de nem a technikai lehetőségek határát jelenti, mert a ma már létező anyagokat felhasználva elvileg akár 19 km átmérőjű zsebvilágokat is létrehozhatnánk. Az építkezés azzal kezdődne, hogy kb. 200 ember utazna a Holdra, hogy ott kitermeljék és az L5-be (a "zsebvilágok" tervezett helyére) fellőjék a Bernal Alfa 10 millió tonnányi alapanyagát. A nyilvánvalóan ellendrukkernek számító Zubrin persze azt írja, hogy ez az egész

elképzelés képtelenség, hiszen túlságosan sokba kerülne. Amikor az Alapító Atyák elindultak az Újvilágba, akkor ez egyáltalán nem volt olcsó mulatság: egy felső-középosztálybelinek mindenét pénzzé kellett tennie, hogy a hajójegy árát, azaz a kb. 300 ezer mai dollárnak megfelelő összeget ki tudja fizetni - miközben ma egy transzatlanti repülőjegy ezerszer olcsóbban megkapható. Amennyiben viszont az ONeill-féle űrkolónia lehetséges költségeit számítjuk ki, úgy még nagyon óvatos becslések szerint is az fog kijönni, hogy fejenként 4 milliótól 40 millió dollárig (különböző 23 tényezőktől függ, hogy pontosan mennyit) terjedő összeget kellene rászánni. Nem igazán valószínű, hogy sokan lennének, akik képesek és hajlandóak is erre. Szürke és zöld technológiák Bizonyos értelemben az ellendrukkerek közé számíthatjuk Dyson-t is, aki úgy gondolja, hogy egy ONeill-féle űrváros leginkább "fém és üveg

konzervdoboz", és mint ilyen tipikusan annak a "szürke technológiának" a terméke, ami a mai űrkutatást jellemzi. Szerinte azonban semmi sem indokolja, hogy a Naprendszer tökéletesen különböző részeiben ugyanazokat a megoldásokat alkalmazzuk. Belül, ahol - mint például a Merkúr esetében - viszonylag sok a napfény és kevés a víz, célszerű lehet ugyan fémből épült, alkalmasint önreprodukáló berendezéseket használni a bányászatra, a külső területek esetében viszont, ahol éppen fordított az élet számára alapvető víz és napfény aránya, ott a zöld technológiát kell előnyben részesíteni. Vagyis ahelyett, hogy a környezetet alakítanánk az ember igényeihez, az embert - illetve általában véve az élőlényeket - kell úgy módosítani, hogy képes legyen életben maradni. Jó példa erre a felfogásra az úgynevezett Dyson-fa: ezt genetikailag úgy kellene újratervezni, hogy kondritból (szénvegyületekből álló)

aszteroidákon, levegő nélkül is elboldoguljon. Egyes, science fiction-be hajló elképzelések szerint az üstökösmagból négy-hat üreges törzs nőne ki. Az emberek meg a különböző állatok ezekben élnének, és "cserébe" a belélegezhető levegőért széndioxidot választanának ki. Később pedig hasonló, önfenntartó ökoszisztémákat lehetne majd létrehozni ennél is különlegesebb körülmények között. Buborékvilágok Arthur C. Clarke a Randevú a Rámával című tudományos-fantasztikus regényben a szürke technológia legjobb hagyományaival összhangban egy nagyjából 20-szor 50 kilométeres, idegen civilizáció által készített mesterséges objektumot ír le, ami "a távolból szinte nevetségesen hasonlított egy közönséges bojlerre", és ami a korábban elmondottak értelmében a hagyományos technológiával megépíthető űrkolóniák méretének felső határán helyezkedik el. Ami ezen túl van, az megastruktúrának

minősül (az ilyesmit nevezte az amerikai sci-fi író, David Gerrald "Egészen Rendkívüli Módon Nagynak"), és kétségtelenül ebbe a kategóriába tartozik az amerikai rakétatudós, Dani Eder ötlete is, aki 1995-ben azt a kérdést járta körül, hogy miként tudnánk valamiképpen ennél nagyobb "zsebvilágot" készíteni anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk a fizika törvényeit, és arra a megállapításra jutott, hogy egy hidrogénnel töltött gömbből kialakított "buborékvilág" akár 480 ezer km átmérőjű is lehet. Nagyobb azért nem, mert ha több gázt pumpálunk a gömbbe, akkor a gáz saját tömegének hatására összesűrűsödne, de fél km vastag héjon belül még így is 1400-szor több felszín állna az emberek rendelkezésére, illetve összesen közel egymilliószor több hely, mint a Földön. Ugyanis nem kevesebb, mint 700, egyenként 3,5 km magas égbolttal rendelkező emeletet alakíthatnánk ki a

buborékvilág belsejében. Ha pedig még mindig nem volna elég az óriási számokból, akkor említsük meg azt is, hogy miközben "mindössze" 3 földtömegnyi anyagra van szükség az egészhez (vagyis egy átlagos naprendszerben biztos van elég hozzá), aközben összesen 36 trillióan élhetnének rajta (azaz 6 milliószor többen, mint ahányan most a Földön). Ha pedig meg is forgatnánk, akkor még nagyobb, ellipszoid alakú buborékvilágot tudnánk létrehozni (mivel a forgatás a gáz tömegéből eredő gravitációs hatás ellen hatna); vagy megpróbálkozhatnánk azzal is, hogy melegítsük (és így tegyük ritkábbá) a hidrogént; az ezekkel a megoldásokkal kapcsolatos részleteket azonban eddig senki nem számolta ki (hátha majd valaki ennek a könyvnek az olvasói közül). Eder mindenesetre amellett van, hogy egy óriási helyett több kicsiny, "alig néhány ezer km" átmérőjű rendszert építsünk, mivel nem biztonságos "az

összes tojást egy kosárban tartani". És 24 ebben kétségtelenül igaza van. Mint ahogy abban is, hogy a buborékvilágok közelről sem a legjobb megoldást jelentik a világűr kolonizálására - gondolatkísérletnek viszont határozottan érdekesek. Dyson-szférák A Dyson-szférával hasonló a helyzet. Az angol származású tudós egy 1965-ös előadásán arról beszélt, hogy a Földet úgy lenne a legegyszerűbb feldarabolni, ha a körülötte keringő műholdak mozgási energiáját használnánk a tengely körüli forgás gyorsítására mindaddig, amíg a centrifugális erő szét nem tépi az egészet. Ha mindazt a napenergiát, amit egy háromnegyed millió km átmérőjű korong a Föld közelében képes begyűjteni, 100 százalékos hatékonysággal erre fordítanánk, akkor 40 ezer év múlva már alig 100 percig tartana egy nap, és már el is érnénk a "dezintegrációs pontot", amikor szétesik a bolygó. Ez azonban nem öncélú rombolás

lenne, hanem bolygómérnöki tevékenység, amibe beletartozhatnak olyan, anyagigényes építkezések is, melyek mellett eltörpül minden buborékvilág. Stapledon 1937-es, Star Maker című filozófiai-fantasztikus könyvében olyan csillagokat írt le, melyeket nem bolygók, hanem mesterséges világok koncentrikus gyűrűi vesznek körül. Dyson ezt az ötletet továbbfejlesztve jutott arra 1959-ben, hogy egy magasan fejlett technikával rendelkező civilizáció feltehetően nem hagyja, hogy az űrbe kisugárzódva kárba vesszen a központi csillag energiájának nagy része, úgyhogy napkollektorokból épített gömbbel burkolja be. Ezt akár a mai technológiát felhasználva is meg lehetne csinálni, mi pedig - elvileg - képesek lennénk felfedezni egy ilyen Dyson-gömb infravörös sugárzását, de egyelőre semmi nyoma, hogy léteznének ilyenek. A Dyson-buborék kissé más: itt egy nagyobb aszteroida vagy egy kisebb hold anyagából vékony és fényvisszaverő burkot

hoznánk létre, amit a fénynyomás tart meg. Végül pedig ott van az a Dysonszféra is (sokak számára ez számít "a" Dyson-szférának), aminek szilárd a fala, és a belső felülete lakott. Amennyiben ilyet építenénk a mostani földpálya helyén, akkor a felszíne hatszázmilliószor lenne nagyobb a Földénél. Ezt azonban nem Dyson, hanem az eredeti koncepciót félreértő sci-fi írók találták ki, és az a probléma vele, hogy ha nem gondoskodunk valamiképp a stabilizálásáról, akkor elég egy meteorral való ütközés is, és az egész belesodródik a Napba. Hogy azt már ne is említsük, hogy amennyiben a tengelye körül megforgatva hozunk létre a belső felületen "mesterséges gravitációt", akkor ez csak az "egyenlítői" részen fog hatni, és közben jó esélyünk van rá, hogy a forgás hatására az egész szétszakad. szóval egyáltalán nem problémamentes elképzelés A számos különböző témával foglalkozó

Nick Szabo az eddigieknél is vakmerőbb elképzeléssel állt elő: azzal, hogy a Dyson-gömböt minél közelebb kellene építeni a Nap felszínéhez, hogy minél kisebb méretű legyen, és minél nagyobb energiasűrűséget érhessünk el, illetve minél rövidebb ideig tartson, amíg az információ eljut az egyik pontról a másikra. És ezzel még mindig nem jutottunk az ötletek végére. Hiszen nem kell kizárólag a Napra (vagy általában véve a csillagokra) korlátozni a tevékenységünket. Az angol Paul Birch (1956 -) ennek megfelelően azt javasolta, hogy a Jupitert vegyük körül szilárd burokkal (ez lenne a SupraJupiter), és amennyiben jól választjuk meg a méreteket, úgy a burok belsejében a földihez hasonlóan 1 g fog uralkodni, miközben mi a bolygó hőenergiáját csapoljuk meg. A másik végletet a krionikával (az emberi élet hűtéssel történő felfüggesztésével) és hasonló transzhumanista témákkal foglalkozó amerikai Hara Ra képviseli. Ő

abból indult ki, hogy nem csupán egy naprendszer Dyson-szférájának méretét lenne érdemes - a Nick Szabo által kifejtett érvekkel összhangban - minél kisebbre választani, de egy kellőképpen fejlett civilizáció megtehetné ugyanezt egy teljes galaxissal is azáltal, hogy minden anyagot egy, az adott tömegű fekete lyuk méretét meghatározó Schwarzschild-sugárnál éppen csak nagyobb, alig néhány fényhónapnyi térrészbe zsúfol, és a középen található fekete lyuk "etetéséből" származó energiát használja fel. 25 Gyűrűvilágok A teljesség kedvéért említsük meg a legismertebb, módosított Dyson-szférát: az amerikai sci-fi szerző Larry Niven a Gyűrűvilágban (illetve annak folytatásaiban) egy nagyjából Jupiter-tömegű, a Föld pályájánál valamivel nagyobb rendszert ír le, ami "tervezési kompromisszum a technikailag roppant nehezen kivitelezhető Dyson-gömb és egy normál bolygó között": tulajdonképpen

egy Dyson-gömbnek a keringési síkba eső szelete. Alig néhány km vastag, és a peremén 1500 km magas fal veszi körül, hogy meggátolja a légkör elszökését. Felette középen egy csillag található; a felszíne kb. a három milliószorosa a Földének, és a középpont körül keringő "árnyéknégyzetek" gondoskodnak arról, hogy olykor azért éjszaka is legyen. Elsőre talán egész meggyőzően hangzik, de 1970-ben az amerikai MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) tartott Siceince Fiction világkonferencián a jelen lévő mérnökhallgatók nem véletlenül skandálták azt, hogy "A Gyűrűvilág nem stabil". Ők ugyanis vették a fáradságot, hogy elvégezzenek néhány számítást Ráadásul olyan anyag egyszerűen nem létezik, ami nem szakadna azonnal szét, ha megpróbálnánk belőle egy ilyen rendszert megépíteni. Asztromérnökök és csillaggépek Stanislaw Lem egyik novellájának főszereplője elhatározza, hogy megkeresik

a világmindenség legfejlettebb civilizációját, és egy idő után el is jut egy kocka alakú csillaghoz, ami körül kocka alakú bolygó kering. Mi pedig ahhoz a gondolathoz, hogy ha létezhet bolygómérnöki, akkor miért ne létezhetne csillagmérnöki tevékenység is, és egy magasan fejlett civilizáció miért ne kezdhetne nem csupán bolygók, de csillagok vagy teljes csillagrendszerek átalakításába is. Akár "jó", akár pedig "rossz" célok érdekében: ismét csak Stapledon volt az, aki már a Star Makerben arról írt, hogy "olyan háborúk dúltak galaxisunkban, amilyenekre még soha nem volt példa. Számtalan felfegyverzett természetes és mesterséges világ manőverezett a csillagok között, és próbált túljárni ellenfelei eszén. [és] óriási hatótávolságú gépek segítségével pusztították el egymást Miközben hol itt, hol ott tombolt a háború az űrben, egész bolygórendszerek semmisültek meg". Másfelől

annak sincs akadálya, hogy egész civilizációkat mentsünk meg a csillagmérnökség eredményeinek felhasználásával. Leonyid Mihajlovics Skadov szovjet csillagász 1987-ben azt számította ki, hogy ha egy csillag (mondjuk a Nap) közelében megfelelő tömegű, leginkább még a napvitorlások továbbfejlesztett változatának tekinthető és homorú felével befelé néző óriástükröt helyezünk el, akkor a Nap (a tükörről rá visszaverődő fény következtében) nem lesz képes minden irányba egyformán sugározni, és így lassanként meg fog változni a Tejútrendszeren belüli pályája, és eközben persze viszi magával a bolygókat is. Vagyis megtehetjük, hogy a Föld elhagyása nélkül, az egész Naprendszerrel együtt keresünk magunknak új csillagot, amikor ez szükségessé válik. A Skadov-hajtómű a csillaggépek egyik alaptípusa, és mint ilyen, a központi égitest sugárzásának impulzusát hasznosítja. De - legalábbis a román

napenergia-kutató, Viorel Badescu (1953 -) szerint - arra is mód van, hogy a csillagot nem egy, hanem két, koncentrikusan elhelyezett Dyson-gömbbel vegyük körül, és a külső meg a belső gömb közötti hőmérséklet-különbséget kihasználva végeztessünk a rendszerrel munkát. Ez tehát a másik alaptípus Csillagbányászat Az amerikai űrkutató, David Criswell viszont azt vizsgálta meg, hogy miként lehetne csillagbányászatot folytatva a Nap anyagának egy részét eltávolítani, mert a csillagok élettartama alapvetően a tömegüktől függ: minél nagyobb, annál rövidebb ideig létezik. Tehát amennyiben képesek lennénk a Nap külső rétegeit óvatosan eltávolítani, akkor azt olyan fehér törpévé alakíthatnánk, aminek a várható élettartama akár az 1,150-szerese lehetne az Univerzum eddigi, 20 milliárd évének. És annak sem lenne akadálya, hogy az elraktározott anyagból újabb fehér törpét 26 csináljunk, amikor az előző kihunyt,

jegyzi meg Criswell. Meg esetleg annak sem, hogy egy fejlett civilizáció fehér törpe helyett inkább fekete lyukká alakítsa a Napot, és ezzel olyan energiaforrást hozzon létre, ami majd a Világmindenség koránál akár tizenhat milliószor hosszabb ideig is a rendelkezésünkre áll majd. Ami magát a csillagbányászat gyakorlati megvalósítását illeti, a Nap felszínén lézer-, rövidhullámú vagy egyéb sugarak segítségével mesterséges flereket kellene létrehozni, és a belőlük kiáramló anyagot leszüretelni, hogy megagépeket használva mintegy melléktermékként háromszáz millió év alatt kb. egymilliárd, egyenként néhány millió értelmes lényekkel benépesített kis világot építsünk fel ezekből, ha - figyelembe véve a földi technika fejlődésének sebességét - valóban el tudjuk majd kezdeni 150 év múlva a csillagbányászatot. Tehát a hagyományos elképzelésekkel ellentétben nem a kis méretű égitestek (bolygók, aszteroidák,

üstökösök stb.) lennének az "űr-kivándorlók" célpontjai És mivel a csillagbányászatnak köszönhetően egy-egy civilizáció nagyon hosszú ideig tud fennmaradni nagyon nagy lélekszám mellett, ezért az ilyen körzetek lassanként úgy fognak kinézni, mint a "kilátás a 42. utcából" mondja Criswell Vagy még inkább úgy, mint a Meninger-szivacs: ez egy olyan kocka, aminek a lapjait 9 egyforma kis négyzetre osztottuk, majd pedig kivágtuk a középső hasábot, és ugyanezt megtettük a többi lappal is. Az eljárást a maradék négyzetes részekkel a végtelenségig folytatva végül egy olyan alakzathoz jutunk, aminek nulla a térfogata. Vitathatatlanul szellemes ötlet: így sokkal hatékonyabban lehet sok embert (vagy bárki mást) kis helyre összezsúfolni, mint például a Nick Szabo által javasolt módszerrel. 27 5. Térben is időben távol "Az utazás ezerszer hosszabb ideig tartana, mint bármi, amivel eddig próbálkoztak.

Mire befejeződne, a galaxisok legtöbb csillaga megszűnne ragyogni, és már látni lehetne azt a pillanatot, amikorra minden élet véget ér. Ennek ellenére úgy érezték, hogy a galaxisokat a kozmoszon keresztül egymással így összekapcsoló vállalkozást nagyon is igazolná az a kölcsönös megértés, ami ebből fakadna a kozmikus élet legutolsó és legbonyolultabb korszakában." (Olaf Stapledon: Star Maker) Kardasev-civilizációk 1964-ben Nyikolaj Kardasev (1932 -) szovjet csillagász - az energiafelhasználás alapján - három kategóriába sorolta a lehetséges civilizációkat, és az elsőbe azok kerültek, akik képesek bolygójuk teljes energiakészletét használni. Az emberiség Carl Sagan szerint valahol a 0,7-es szinten mozog, de szigorú értelemben véve ahhoz, hogy legalább az I-es szintet elérjük, nem csupán rengeteg szél-, geotermikus és árapályerőművet kellene építenünk, de az egész föld felszínét is be kellene borítanunk, hogy

minden napenergiát fel tudjunk használni. Mivel azonban ez felettébb valószínűtlen, ezért feltehetően enélkül fogunk eljutni a II-ra (ha ugyan erre valaha is sor kerül), ahol már egy egész Naprendszer energiakészletével gazdálkodunk majd (Dyson-gömbök, csillagbányászat és hasonlók révén), hogy végül (talán) eljussunk a Kardasev-féle III. szintig, ahol az egész Tejútrendszer összes energiája a rendelkezésünkre áll. Ekkor nem csupán a csillagkeletkezés folyamatát tudjuk majd az ellenőrzésünk alatt tartani, de képesek leszünk egész csillaghalmazokat is átalakítani. Vagy mégsem: Donald Tarter amerikai SETI-kutató úgy gondolja, hogy egyfelől az általunk a különböző szintű civilizációknak tulajdonított technikai megoldások (mint amilyen a sokat emlegetett Dyson-szféra is) leginkább a jelenlegi technikai tudásunkat tükrözi vissza, nem pedig a tényleges lehetőségeket. Másfelől egy civilizáció nem lehet bármilyen nagy,

mert egy bizonyos méret fölött működésképtelenné válik, és így nagyon is könnyen elképzelhető, hogy egy nálunk lényegesen fejlettebb társadalom nem azzal van elfoglalva, hogy megcsapoljon egy csillagot, hanem nanotechnológiát meg kvantummérnökséget használ. Legfőképpen pedig miniatürizálásra törekszik, és bátran el lehet felejteni azokat a gigászi mérnöki konstrukciókat, amikről eddig szó volt (ennek az érvelésnek az a gyenge pontja, hogy szükségképpen ez is a jelenlegi ismereteinkre alapoz). A teljesség kedvéért említsük meg, hogy Kardasevtől függetlenül később többen is bevezették a IV. típusú civilizáció fogalmát, ami az egész Univerzum energiájával gazdálkodna. Az I. és a II típus Az időtartamokkal kapcsolatban különböző becslések léteznek. A nagyjából általánosan elfogadott vélekedés szerint az első szint elérésére legfeljebb 200 évet kell várnunk, míg a második talán 2,500 3,200 évre van

tőlünk; a harmadik pedig hozzávetőleg 5,800 évnyire (a IV. fázis elérésével kapcsolatban nem találtam adatokat), és ahogy egyre feljebb haladunk ezen a civilizációs szamárlétrán, úgy lesz egyre nagyobb biztonságban az emberiség. Ami pedig az államformát illeti, a Kardasev-féle I. típusú civilizáció valamiféle egységes világállamban vagy világföderációban fog élni - elvégre a bolygó szintjén is egységes fellépés e nélkül elképzelhetetlen, és az egységes fellépés nélkül elképzelhetetlen a teljes földi energiakészlettel való gazdálkodás. Miként az elméleti fizika amerikai professzora, Michio Kaku megjegyzi, ma a világűrből nézve a Föld homályos kék gömbnek látszik, amin csupán néhány helyen ragyognak a metropoliszok (például Boston és Washington vagy Tokio környékén meg Európa egyes részein); az első szint elérésekor viszont olyan lesz, mintha karácsonyfaégők füzéreivel aggatták volna tele. Ugyanekkor

azonban - mivel azokat a bizonyos tojásokat még mindig egyetlen kosárban tartjuk - nagyon is ki leszünk majd 28 szolgáltatva az olyan természeti és kozmikus katasztrófáknak, mint amilyen egy üstökösbecsapódás. A következő szint elérése viszont azt jelenti, hogy minden tökéletesen megváltozik, ugyanis az ilyen civilizáció lényegében "halhatatlanná válik, és egészen az Univerzum létezésének utolsó pillanatáig fennmarad", hogy ismét Kakut idézzük, aki szerint "nincs olyan ismert természeti jelenség, ami képes lenne fizikailag megsemmisíteni egy II. típusú társadalmat" Miután egy ilyen már nem csupán a bolygószintű eseményeket (mint amilyen az időjárás) képes az ellenőrzése alatt tartani, de képes űrkolóniákat is létrehozni, ezért az egyetlen igazi veszélyt egy közeli szupernóva-robbanás jelentené a számára. Viszont mivel az ilyesmi nem következik be minden előjel nélkül, az egyik pillanatról

a másikra, ezért lesz idő felkészülni rá, és az I. típusú civilizációknál 10 milliárdszor több energiát használva csillaghajókat építeni, hogy áttelepüljünk egy másik naprendszerbe, és ennek megfelelően - mondhatnánk némi gúnnyal - az Armageddontípusú katasztrófafilmek senkit sem fognak érdekelni. Ehricke az űrkutatási imperatívusszal kapcsolatban lényegében amellett érvelt (még ha nem használta is a Kardasev-civilizációk fogalmát), hogy hosszú távon egyetlen célunk lehet: elérni a II. szintet, ha nem akarjuk, hogy kihaljon az emberiség. Ugyanekkor ebből csupán a lehetőség következik, és bár Kaku a halhatatlanságot emlegeti, túlságosan is sok olyan forgatókönyv képzelhető el (egészen egy nálunk fejlettebb idegen civilizációval való összecsapásig), ami ránk nézve végzetes következményekkel járna. Kardasev III.: amikor a méret a lényeg A világűr jövőbeni kolonizációja kapcsán gyakran szokták emlegetni

azt a folyamatot, melynek során az ember kb. 5000 évvel ezelőtt kezdte meghódítani Polinéziát, és mivel a szigetek a legtöbbször látótávolságon túl voltak, ezért próba-szerencse módszerrel volt kénytelen előre haladni. Vagyis a hajósok útnak indulva reménykedtek benne, hogy majd csak kikötnek valahol, és a legtöbb szigetet egy-egy kenu személyzete (kb. 25 férfi, nő és gyerek) népesítette be "A kőkorszaki felfedezők odüsszeiája fajunk történetének legfontosabb eseménye a világűrben való terjeszkedés szempontjából", állítja az amerikai antropológus Ben R. Finney, és azok, akik ugyanúgy alkalmazkodnak majd a marsi, az aszteroidákon vagy az egyik bolygón uralkodó körülményekhez mint a polinézek a sajátjukhoz, "Az emberiség odüsszeiájának polinézei lesznek a csillagok között". Ugyanekkor a német születésű és az Amerikai Egyesült Államokban élő evolúcióbiológus, Ernst Mayr (1904 -) egy helyütt

arról ír, hogy a leguánfélék két családja fatörzseken sodródott az amerikai kontinensekről egészen a több ezer mérföldre lévő Fidzsi és Tonga szigetekig. amit nyilvánvalóan az tett lehetővé, hogy még a Csendes-óceán is - bármilyen furcsának tűnjön is, hogy ezt a jelzőt használjuk vele kapcsolatban - eléggé "kicsiny" ahhoz, hogy az ilyesmi előfordulhasson. A világűr azonban korántsem olyan, mint a Föld, és a polinéz példa nem tekinthető többnek egyszerű hasonlatnál. Nekünk pedig nem árt tudatosítani magunkban, hogy a lépték megváltoztatása alapvető különbségekhez vezet. Például - mint ahogy az eddigiekből kiderülhetett ha nem is életbiztosítás egy kenuval vaktában nekivágni a Csendes óceánnak, valamennyi esélyünk azért lenne rá, hogy túléljük a dolgot, és egy szigeten kössünk ki. Ilyesmiről azonban a Naprendszeren túli terjeszkedés esetében (vagyis a Kardasev-féle második szintet meghaladva) nem

is álmodhatunk: Fred Adams és Greg Laughlin említik, hogy miközben annak a valószínűsége, hogy a Világmindenségen keresztülrepülve és egy pontra véletlenszerűen rábökve ott galaxist találjunk, egy a millióhoz, addig annak a valószínűsége, hogy egy galaxison (mondjuk a Tejútrendszeren) belül ismét csak véletlenszerűen kiválasztva egy pontot, néhány atomon kívül más is legyen ott, egy a milliárdszor trillióhoz (1 a 10 a 22-höz). Ha ez nem is nulla valószínűség, vaktában próbálkozva minden ma élő embernek majdnem kétezer milliárdszor kellene nekifutnia, 29 hogy végre sikerüljön egy csillag közelébe jutni. Azaz alapvető különbség van aközött, hogy "csak" a környező tér kolonizációjáról beszélünk-e (mint ahogy ONeill is tette); az egész Naprendszeréről vagy éppen arról, amit a Kardasev-féle III. szint elérése jelentene. A probléma ugyanis az, hogy - miként Arthur C. Clarke is rámutat - jelenlegi

ismereteink szerint semmilyen jel nem terjedhet a fénysebességnél gyorsabban. Már egy, a Marson tartózkodó barátunkkal folytatott telefonbeszélgetés esetén is legalább három percet kellene várnunk a válaszra, és ezzel gyakorlatilag lehetetlenné válna a valós idejű kommunikáció, bár egy esti hírműsor még ugyanolyan élvezhető maradna, mint így. Ha viszont elhagyjuk a Naprendszert, akkor "próbáljuk elképzelni, hogyan zajlott volna le a függetlenségi háború, ha [a jelek lassúsága miatt] a Bunker Hill-i hírek nem érkeztek volna meg Angliába Disraeli Viktória királynő alatti miniszterelnöksége előtt, és az ő sürgős utasításai Eisenhower második elnöksége alatt érték volna el Amerikát", mondja Clarke. Dyson pedig arra mutat rá, hogy ha egyszer megkezdődik a kirajzás, akkor "A galaxis minden egyes darabkája önálló [a többitől független] világ lesz", mivel túlságosan naggyá válik a távolság és az

időbeli késés az egyes részek között. Miközben a Kardasev-féle I szinttel kapcsolatban valamiféle világkormányt emlegettünk, a III. típusú civilizációk esetében nemhogy egy olyan, központi kormányzat nem képzelhető el, ami képes lenne az összes "tagállam" felett hatalmat gyakorolni, de még olyan sem, ami legalább nyilván tudná tartani őket. Úgyhogy Dyson szerint - ellentétben azzal, amit Stapledon írt - a hagyományos értelemben vett területi háborúk kora is le fog zárulni, mivel egyszerűen "nem leszünk képesek fizikailag megtámadni szomszédainkat". Generációs hajók Az amerikai rakétakutatás megteremtője, Robert Goddard (1882 - 1945) még 1918-ban arra gondolt, hogy - tekintettel a csillagközi távolságok nagyságára - olyan "generációs hajót" kellene építeni, amiben egymást követő nemzedékek élnék le életüket, mire elérnék a célt. Aztán az erre vonatkozó terveket - ki tudja miért -

betette egy borítékba, és azok csak mintegy ötven év múlva váltak ismertté. De közben mások is tűnődtek hasonló kérdéseken, és az amerikai sci-fi író, Robert Heinlein (1907 1988) vetette fel először (Orphans of the Sky, 1958), hogy egy nagyon hosszú ideig úton lévő hajó utasainak valamelyik későbbi generációja elfelejtheti, hogy hol is van valójában. L R Shepherd pedig, aki ekkoriban az International Astronautical Federation elnöke volt, már hat évvel Heinlein könyve előtt arról írt, hogy egy hozzávetőleg egy millió tonnás, lapított gömb alakú, "Noé Bárkája" jellegű mikrokozmosszal kellene útnak indulni, aminek a fedélzetén megfelelően vegyes populáció lenne található a szükséges oktatási anyagokkal meg egészségügyi berendezésekkel, élelemtermelő területekkel, laboratóriumokkal, stb. együtt A szokványos ellenvetések szerint azonban - a sci-fi írók állításaival ellentétben - valószínűleg

meglehetősen nehéz lenne embereket rávenni, hogy egy ilyen helyen éljék le a hátrelévő életüket, és ennek megfelelően leginkább "romantikus álmodozásnak" szokás tekinteni az egészet. Leginkább, de korántsem kizárólag. Az amerikai Geoffrey Landis (NASA) egy 2002-es, a témával kapcsolatban tartott konferencián például azt mondta, hogy bármennyi problémát vet is fel egy ilyen csillagközi Noé Bárkája, ezek még mindig egyszerűbben megoldhatóak a mai technológia felhasználásával, mint amiket a fénysebesség-közeli utazáshoz kellene megoldani. Jelenleg a legfeljebb 100-300 km/sec végsebesség tűnik reálisnak, és amennyiben sikerülne is a még mindig csillagközi cammogásnak minősülő fénysebesség 5 százalékára feltornásznunk magunk (ez másodpercenként 15 ezer kilométeres sebességet jelent), akkor is 88 év lenne a legközelebbi csillagig: az Alfa Centauriig tartó út. A Tejútrendszer középpontjáig pedig 600 ezer év,

noha a Föld-Hold távolságot, amit az Apollo űrhajósai négy nap alatt tettek meg, fél perc alatt tudnánk 30 magunk mögött. A lényeg azonban az, hogy - a jelenlegi technológiát figyelembe véve - bármilyen Naprendszeren kívüli célpontot kizárólag generációkon keresztül tartó utazással lehetne elérni, és az amerikai antropológus, John Moore szerint ha nem akarjuk, hogy elviselhetetlen feszültségek lépjenek fel a csoporton belül, akkor egy ilyen hosszú útra családokat vagy klánokat kell küldeni. Méghozzá polinézeket, mert azoknak már van ilyesfajta tapasztalata, és kezdetben 150 - 180 ember is elég lehetne ahhoz, hogy számos nemzedékeken keresztül mindenkinek jusson pár. Amikor pedig végül visszaérnének a Földre, akkor parkoló pályára állítanák őket, hogy ott tájékozódhassanak a közben végbement változásokról. Annak idején a több évi távollét után visszatérő bálnavadász-hajók legénysége sem lépett addig a

partra, amíg valaki a "szárazföldiek" közül fel nem kereste őket, hogy beszámoljon az időközben végbement változásokról. Van-e hozzá jogunk? Az ismert amerikai csillagász, Frank Drake (1930 -), akinek a nevéhez többek között a Tejútrendszerben található civilizációk számának megbecsülésére szolgáló Drake-formula kidolgozása is fűződik, úgy véli, hogy ahhoz, hogy száz embert száz év alatt három parsec távolságra juttassunk el, annyi energiára lenne szükség, mint amennyit "egy nagy ország, mondjuk az Egyesült Államok évszázadok alatt használ fel". Azaz indokolt feltenni a kérdést, hogy kényszeríthető-e az egész Föld - vagy adott esetben az egész Naprendszer - összes közössége arra, hogy egy olyan utazás költségeit állják, amiből nekik semmiféle hasznuk nem lesz? És hasonlóképpen: az a kérdés is felvethető, hogy van-e jogunk a generációs csillaghajó még meg nem született utasait arra

kényszeríteni, hogy ez egész életüket a mesterséges falak között éljék le? Ez ugyanis első ránézésre olyannak tűnhet, mintha egy csomó embert - akaratuk ellenére összezsúfolnánk valahol, aztán eldobnánk a kulcsot. Kissé általánosabban fogalmazva: mivel az emberi faj a Földön alakult ki, ezért úgy tűnhet, hogy az emberek természetes jogai közé tartozik, hogy itt éljék le az életüket, és mivel a csillagközi utazás ezt sérti, nyilvánvalóan immorális. A helyzet azonban az, hogy például - bármilyen szörnyen hangozzék is - a szovjet munkatáborokban is születtek gyerekek, és közelről sem egyértelmű, hogy ezeknek a gyerekeknek a szülei immorálisan jártak volna el. Meg ott vannak a nyomornegyedek lakói is, akiknek szintén joguk van a gyerekekhez, és az sincs sehol leírva, hogy egy gyereknek "természet adta" joga lenne például egy meghatározott méretűnél nagyobb városban vagy nagyobb lélekszámú közösségben

élnie. Az első amerikai kolóniákban nem egyszer jóval kevesebben voltak ezernél – és persze egyes polinéz szigeteken is. Vagyis bár az eddigiekből nem következik, hogy bárkinek joga lenne egy gyereket valahová bezárva tartani, "Egy sok generáción át tartó, csillagközi expedíció morális szempontból nem jobban és nem kevésbé engedhető meg, mint magának a Földnek a benépesítése", állapítja meg a problémáról tanulmányt író Edward Regis Jr. amerikai filozófus Meztelenül az űrkolóniákban Most pedig végezzünk el egy egyszerű kísérletet: csukjuk be a szemünk, és tapogatózzunk előre nyújtott kézzel, amíg meg nem érintünk valamit. Ekkor kérdezzük meg magunktól, hogy el tudnánk-e ezt mi is készíteni egy kisbolygó felszínén? Meglennénk-e nélküle? A Naprendszer adófizetői hajlandóak lennének-e dollármilliókat költeni arra, hogy mi is rendelkezzünk egy ilyennel a világűrben? Mindez azért érdekes, mert

egyes szakértők szerint nagyon is elképzelhető, hogy a megérkezést követően a csillagközi kolóniák megalapítói mezítláb fognak járni, ugyanis kevesen lesznek ahhoz ahhoz, hogy cipész is legyen közöttük, az pedig túlságosan drága lenne, hogy egy csomó cipőt (és más hasonló dolgokat) vigyenek magukkal. És egyáltalán: kezdetben leginkább olyan ételeket 31 fognak fogyasztani, amiket a genetikailag módosított baktériumok az ő ürülékükből állítanak elő; fémdobozra emlékeztető lakhelyük nem fog teljes védelmet nyújtani a sugárzások ellen, noha gyakorlatilag a teljes életüket odabent, a ritka oxigénlégkört belélegezve, meztelenül töltik majd, miközben a hagyományos emberi párkapcsolatokra sem nyílik lehetőség. Egyfelől ugyanis sokkal több nő lesz, mint férfi (hogy minél több gyerek születhessen), másfelől magánéletről sem igazán lehet majd beszélni a szűkös hely és a vékony (ha ugyan egyáltalán létező)

válaszfalak miatt. Mindehhez pedig adjuk hozzá az alkalmasint cseppet sem demokratikus vezetést. William Hodges amerikai közgazdász, akitől a fentebbi elképzelés származik, persze hozzáteszi, hogy a valóság talán kevésbé lesz nyomasztó; és azt is, hogy ma is rengeteg ember él nemhogy ilyen, de ennél lényegesen rosszabb körülmények között, mivel a telepesek feltehetően legalább egészségesek lesznek (hiszen máskülönben nem engednék őket menni). Ám vitathatatlan, hogy nehezebb dolguk lesz, mint előttük bárki másnak még akkor is, ha a Földről - lassabb teherszállító rakétákkal - újabb és újabb szállítmányokat küldenek majd utánuk. Az pedig valószínűnek látszik, hogy az első húsz évben minden eldől, és vagy elpusztulnak, vagy pedig sikerül felnevelniük az első ott született generációt. Ha pedig legalább egy-két tucat ilyen civilizáció létrejött már, akkor komoly esély lesz arra is, hogy közülük legalább egy

fontosnak tartsa a kolonizáció folytatását - mondja Hodges -, és azok újabb, terjeszkedni vágyó társadalmakat hozzanak létre, és így tovább. Eközben annak is lesz értelme, hogy egy jól felszerelt, évezredekig működőképes csillaghajót indítsanak a Tejútrendszer központja felé, mert ott közelebb vannak egymáshoz a csillagok, és ennek megfelelően terjeszkedni is könnyebb, mint a peremvidéken. Persze korántsem ez az egyetlen modell a csillagközi kolonizációval kapcsolatban, és korántsem mindenki gondolja úgy, hogy a telepeseknek valóban cipő nélkül kell majd járniuk. Jones és Finney például abból indulnak ki, hogy nem annyira cipészekre, mint olyan hibaelhárítókra lesz szükségünk, akik képesek elboldogulni a munka túlnyomó részét helyettünk elvégző számítógépek és/vagy robotok megjavításával, ha úgy hozza a szükség. Azt viszont ők sem vonják kétségbe, hogy a telepesek élete jóval veszélyesebb lesz, mint amihez

szokva vagyunk. Még akkor is, ha esetleg nem csillagközi űrhajón fognak eljutni az úti céljukig Élet az üstökösmagokon 1963-ban a mérnök Dandridge Cole és Donald W. Cox az angol marxista filozófus, John Desmond Bernal (1901- 1971) ötletét felújítva azt javasolta, hogy egy ellipszoid alakú, 30 kilométeres kisbolygót hosszában fúrjunk ki, tükrökkel vetítsük a belsejébe a napfényt, a tengelye körül forgassuk meg, hogy ezzel helyettesítsük a mesterséges gravitációt, és belül alakítsunk ki idilli környezetet a majdani állandó lakosok számára. De volt egy még fantasztikusabb ötletük is: eszerint egy kb. 1 km átmérőjű aszteroidát kell kifúrni, és vízjéggel megtölteni - majd pedig visszazárni, és óriási, mylarból készült naptükrökkel addig hevíteni, amíg meg nem olvad és a vízgőztől fel nem fúvódik. A végső cél Cole szerint az lenne, hogy egyfajta "makroéletet" hozzunk létre, ahol a gigászi lény egyes

"sejtjei" az emberek, a gépek, növények és állatok, és "az emberi lények űrkolóniája egyben egy óriási [és komplex] élőlény is". Ami persze inkább tudományos-fantasztikus regénybe illene biztos nem véletlen, hogy Cole ötletei megihlették Larry Nivent is a Gyűrűvilág írásakor Dyson 1972-ben ehhez képest jóval visszafogottabb volt, amikor ő is Bernal elképzeléseiből kiindulva azt vetette fel, hogy bár hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy a Naprendszer bolygóin túl fényéveken át nincs semmi, valószínű azonban, hogy környezetünket "nagy mennyiségű üstökös népesíti be; néhány mérföld átmérőjű, kicsi világok ezek, amik vízben és az élet számára nélkülözhetetlen más kémiai anyagokban gazdagok. az üstökösök, nem pedig a bolygók az élet terjeszkedésének fő célpontjai." 32 Ezek száma a becslések szerint egy trillió körül lehet, vagyis több van belőlük, mint a Tejútrendszer

csillagaiból, és "természetes" tartózkodási helyüknek az Oort-felhő számít, ami a Naptól 40-60 ezer csillagászati egység távolságra kezdődik, míg a külső széle 100 ezer csillagászati egységre található tőle. Azaz nincsen éppen közel: egy fényév 64 ezer csillagászati egység, és az Oort-felhő üstököseinek pályáját nem csak a Nap, de a közeli csillagok is befolyásolják. A feltételezések szerint a többi csillagot is hasonló "üstökösfelhő" veszi körül, és mivel ezek érintkeznek a "miénkkel", ezért az üstökösök átsodródhatnak az egyik rendszerből a másikba. A felhő össztömege legalább egy földnyi (de inkább több), és a két elem közötti átlagtávolság kb. 20 csillagászat egység: ez több, mint amennyire az Uránusz kering a Naptól. Mindenféle alapanyag elég nagy mennyiségben található meg itt ahhoz, hogy a kolonizálás számára vonzó célpontot jelenthessen, és az egyetlen,

ami nagyon is hiányzik, az a megfelelő energiaforrás. Az atomenergia alkalmazása nem csak azért nem tűnik jó ötletnek, mert erősen környezetszennyező, hanem azért sem, mert nem tudjuk, hogy van-e odakint elég hasadóanyag egyáltalán. A deutériummal pedig az a gond, hogy ugyan több millió ember élhetne ezt használva évszázadokon keresztül - ha azonban elfogy, akkor vége a történetnek. A közönséges hidrogénen alapuló fúzióval pedig az, hogy egyelőre nem tudjuk, hogyan lehetne megvalósítani, úgyhogy marad a fényenergia. Bár ebből a távolságból a Nap még csak nem is a legfényesebb csillag, Jones és Finney szerint mégis az jelentené a megoldást, ha a telepesek az egy-egy üstökösben található alumíniumot felhasználva 1,500 km átmérőjű tükröket készítenének, hogy 25 fős csoportokban, az ONeill által leírtakhoz hasonló, szabadon lebegő "űrtelepüléseken" élve 30 ezer km átmérőjű tükörfarmokat igazgassanak.

Az üstököstörzs összesen ötszáz embert és egy 150 - 200 ezer km átmérőjű tükörrendszett foglalna magában, hogy az üstökösmagokat klaszterekbe fűzve végül akár 100 ezer fős társadalmakat hozzanak létre, miközben a felhasználatlan üstökösmagokért valóságos versenyfutás alakulna ki. Nem mintha nem lenne belőlük elég - csak éppen rendszerint túlságosan messze lesznek ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni velük. A társadalom (és annak alegységei) maximális méretét elsősorban a tükörrendszer mérete határozza meg: az, hogy milyen feltételek mellett marad még gazdaságos az energiagyűjtés (ha túlságosan nagyok a távolságok, akkor megengedhetetlenül naggyá válik az energiatovábbítás során fellépő veszteség); illetve, hogy bármelyik helyet viszonylag gyorsan (és viszonylag kevés energia felhasználásával) érhessük el. Ami az új emberfajok után következik Az egyes üstököstörzseket a távolságon kívül

legalább két dolog fogja elválasztani a többiektől: a dialektus és a génállomány. Megszoktuk, hogy az emberiségre mint genetikailag egységes fajra gondolunk, de a jövőben ez egyáltalán nem valószínű, hogy így lesz, ha az Oort-felhőben valóban több milliárd, egymástól elkülönült üstökösközösség jön létre. Ekkor ugyanis komoly szerepet fog játszani az úgynevezett alapító effektus, aminek az a lényege, hogy - miként az evolócióbiológus Ernst Mayr fogalmaz: "Néhány alapító (szélsőséges esetben egyetlen megtermékenyített nőstény) hoz létre új populációt, amiben a szülői populáció genetikai változatosságának csupán töredéke marad meg". Ilyesmi két esetben szokott előfordulni: amennyiben az állomány - például egy katasztrófa miatt - nagyon lecsökken; és akkor, ha az adott faj - miként a mi esetünkben is történik új helyen (például egy szigeten, egy űrállomáson vagy üstökösön) telepszik le. A

makroevolúcióval foglalkozó amerikai biológus, James W. Valentine ehhez azt teszi hozzá, hogy az új evolúciós megoldások a leggyakrabban és legintenzívebben az újonnan megnyíló, addig "üres" helyeken szoktak előfordulni, és az emberi fajnak a világűr szabad tereiben való megjelenése ugyanolyan evolúciós "robbanást" fog okozni, mint amilyen fél milliárd évvel ezelőtt az a kambriumi robbanás volt, ami geológiai értelemben véve egyetlen szempillantás alatt elvezetett a mai evolúciós fa majd minden ágának megjelenéséhez. Vagyis nem "csak" speciációra: új, a 33 világűrt benépesítő emberfaj megjelenésére kerülhet sor akár 10 ezer éven belül, de arra is, hogy eddig nem létező, új phyliumok (törzsek) is megjelenjenek. Összehasonlításként: a ma ismert, kevesebb mint negyven törzs egyike a gerincesek. Ha pedig az eddigiekhez azt is hozzá vesszük, hogy minden valószínűség szerint legalább

néhány olyan csoport lesz, ami nem riad vissza az emberi génkészlet módosításától, és ezzel még inkább felgyorsítja a folyamatot, akkor legalábbis nem zárható ki, hogy a világűrt a science-fiction írók fantáziáját megszégyenítő változatosságú értelmes teremtmények fogják benépesíteni. Üstökössel más naprendszerekbe Méghozzá nem is csak a Nap környékén: az üstököstörzsek többek között azért játszhatnak majd fontos szerepet az emberiség történetében, mert a segítségükkel anélkül tudjuk kipróbálni, hogy miként lehet megtenni hatalmas távolságokat és utána a földitől teljesen eltérő körülmények között élni, hogy ehhez el kellene jutnunk akár csak a legközelebbi csillagig. Ráadásul anélkül, hogy elhagynánk az üstökösmagokat, akár el is indulhatunk más naprendszerek felé, hiszen semmi akadálya nincs, hogy egy törzs a lakhelyét 10 km/sec sebességre gyorsítva fel, 100 ezer évig utazzon a

legközelebbi csillag felé, és közben továbbra is úgy éljen, mintha még az Oort-felhő tagja lenne. De megteheti azt is, hogy az üstökösével együtt befelé, a Nap felé indul el, hogy a gravitációs parittyahatásnak köszönhetően 100 - 150 kilométert tudjon maga mögött egyetlen másodperc alatt, és "alig" 10 ezer év alatt jusson el a legközelebbi naprendszerig. A Galaxis meghódítása, a galaktikus nyelv és a galaktikus háborúk Amennyiben elég ilyen próbálkozó akad, úgy – miként már említettük - nagy valószínűséggel mindig lesznek olyan csoportok, amelyek folytatják a terjeszkedést, és annak sincs elvi akadálya, hogy az ember késői leszármazottjai az egész Tejútrendszerben mindenütt megjelenjenek. Elvégre a fénysebesség töredékével utazva is legfeljebb néhány százezer év alatt el lehetne jutni a Galaxis központjába, és ha a csillagközi utazók megállnának is az egyes csillagoknál kolóniákat alapítani,

akkor is elég lenne "legfeljebb" néhányszor tíz millió év. Ez a Világmindenség korához képest ugyan elhanyagolható időtartam, de persze messze több annál, mint amit legalább megpróbálhatunk elképzelni, úgyhogy inkább csak a gondolati játék kedvéért kövessük annak a Michael A. Hart nevű amerikai csillagásznak az okfejtését, aki több érdekes problémát is felvet. Először is azt, hogy amennyiben sikerülne az ember élettartamát jelentősen (mondjuk három ezer évre) meghosszabbítani, akkor a csillagközi utazások egyik legfőbb akadálya is elhárulna, mert - a ma elképzelhető technológiával - mondjuk egy évszázadig tartó utak legfeljebb olyan súllyal esnének latba, mint most eltölteni néhány évet egy kollégiumban, mielőtt munkába állnánk. Másodszor is, hogy mivel mindenféle központi hatalom teljességgel elképzelhetetlen, ezért amennyiben azt akarjuk, hogy a Tejútrendszert majdan benépesítő kolóniáknak

legalább némi esélyük legyen arra, hogy időnként fel tudják venni egymással a kapcsolatot, úgy még az elsők elindulása előtt ki kellene dolgozni egy galaktikus nyelvet, amit mindenki magával visz és változatlan formában ad tovább az utódainak. Ez egyébként feltehetően nem beszélt nyelv lenne, hiszen semmi sem garantálja, hogy ugyanilyen lesz a hangképzésünk évmilliók múlva is. Végezetül ott van a galaktikus háborúk problémája, amit korábban már kétszer is érintettünk. Annak ellenére, hogy Hart szerint az új telepek létrehozásában a legsikeresebbek a legagresszívabb fajok lesznek, a háborúk - a hatalmas távolságok miatt - ritkábbá válnak, ugyanis a legtöbb civilizáció legfeljebb rádión keresztül fogja tartani a kapcsolatot a szomszédaival. Ráadásul egy "villámháború" is ötven (vagy még több) évnyi utazással kezdődne, és persze a költségek is ennek megfelelően magasak. Vagyis arra lehet számítani,

hogy egy átlagos civilizáció (amiből akár száz milliárd is létezik majd) mintegy 50 ezer évenként keveredik ilyesmibe. Másfelől viszont ha egy átlagos civilizáció minden egy millió évből csupán ötöt tölt háborúzással, 34 akkor is több millió fegyveres konfliktus fog egymással párhuzamosan zajlani. Irányított pánspermia De persze megközelíthetjük a technikai fejlődésben rejlő lehetőségeket a békésebb oldaláról is, és az Ehricke által megfogalmazott űrimperatívuszt tovább általánosítva eljuthatunk egészen addig, hogy nem kizárólag az emberi faj fennmaradásának lehetővé tétele a galaktikus terjeszkedés célja, hanem az is, hogy magának az életnek a terjedését is elősegítsük. Dyson például egyenesen azt állítja, hogy "az a feladatunk, hogy segítsünk az életnek, hogy az el tudjon terjedni, és ugyanolyan széppé és változatossá tegye az Univerzumot is, mint amilyen most a Föld", és ehhez még

emberszállításra alkalmas űrhajókra sincs szükség. És ezzel majdnem el is jutottunk az irányított pánspermia gondolatáig. A Nobel-díjas angol biológus, Francis Crick (1916 - 2004) a szintén angol származású biokémikussal, Leslie Orgel-lel (1927 -) közösen azt vetette fel 1973-ban, hogy az élet esetleg nem a Földről származik, hanem "A károsodás elkerülésére a mikroorganizmusok egy önműködő űrhajóban érkezhettek, amelyet egy fejlettebb civilizáció küldött volna hozzánk. Ez a civilizáció sok milliárd (10 a 9-en) évvel ezelőtt virágzott valahol. Az űrhajó személyzet nélkül repült, hogy a hatótávolsága a lehető legnagyobb legyen. Az élet itt a Földön akkor kezdődött, amikor a küldött mikroorganizmusok beleestek a primitív óceánba, és ott elkezdtek osztódni." A pánspermia-hipotézis (szó szerint: csírák mindenütt) legalább a 19. sz vége óta újra és újra felbukkan az élet eredetével kapcsolatban, de

mindeddig részben azért volt szokás elutasítani, mert amennyiben azt mondjuk, hogy az élet "csírái" máshol jöttek létre, majd pedig a világűrön keresztül ide vitorláztak, akkor ezzel nem oldjuk meg a problémát, ugyanis innentől kezdve az a kérdés, hogy miképpen alakulhatott ki ott. Részben pedig azért, mert ismét csak innentől kezdve immár azzal a problémával is szembe kellett nézni, hogy egy mikroorganizmusnak vagy bármi másnak tekintettel az iszonyatos távolságokra - túlságosan sok időre lenne szüksége ahhoz, hogy el tudjon terjedni az Univerzumban. Másfelől - és ez a pánspermia-hipotézis mellett szólhat - legalábbis nehéz lenne megmagyarázni példának okáért azt, hogy ha korábban nem a világűrbeli körülményekhez alkalmazkodott, akkor a Streptococcus mitus miként élhetett volna túl két évet a Hold felszínén (márpedig túlélte). Nekünk azonban nem az az érdekes, hogy kinek van igaza; és nem is csak az, hogy

az irányított pánspermia legalább részben választ kínál a kérdésekre, hanem az, hogy egy, a földön kívüli élettel foglalkozó Új-zélandi kutató, Michael N. Mautner az 1990-es években már azt vetette fel egyfajta pánbiotikus etika alapján (valami hasonlóból indult ki Dyson is), hogy alig 35 cm-es napvitorlások rajait kellene újonnan keletkező bolygórendszerek felé (például a Rho Ophiuchus felhőbe) útnak indítani, hogy egyenként néhány milligrammnyi élő anyagot juttassanak el 100 fényévnyi távolságra 100 ezer év alatt - de hordozó járműként használhatnánk esetleg üstökösöket is. A lényeg mindenképpen az, hogy - Mautner szerint - már most, a mai lehetőségek figyelembe vételével neki kell látni a dolognak. Egészen hosszú távon pedig az is elképzelhető, hogy a Tejútrendszer összes erőforrását felhasználva mintegy 100 milliárd galaxisba juttassuk el az életet. Neumann-szondák A sci-fi szerzőként ismert brit Joseph

Christopher Boyce (1943-1999) egy 1979-bes könyvében a jelenleg rendelkezésünkre álló technika kínálta megoldásokon jócskán túllépve azt javasolta egy tudományos művében, hogy a Tejútrendszer meghódításához lássunk el egy Neumann-féle önrperodukáló automatát megfelelő hajtóművel meg mesterséges intelligenciával, és indítsuk útnak egy másik naprendszer felé, ahol a rendelkezésére álló nyersanyagokat (például aszteroidabányászattal) feldolgozva önmagával azonos másolatokat állít elő - és irány néhány újabb csillag, és így tovább, amíg csak el nem jutottunk a Tejútrendszeren belül mindenhová. 35 Valószínűleg nem kell hosszan magyarázni, hogy ez mennyivel egyszerűbb és olcsóbb módszer, mint például az üstökösök gyarmatosítása, az pedig, hogy ez esetben még nem létező technológiákat kellene használnunk, nem igazán számít hátránynak a többi elképzeléshez képest: a világűr emberes

meghódításával kapcsolatos terveknél is abból szoktunk kiindulni, hogy az ilyesmik előbb-utóbb a rendelkezésünkre fognak állni. Mint ahogy Boyce reményei szerint a Neumann-szonda a jövőben nem csupán arra lesz képes, hogy folyamatosan küldje vissza a Földre a jelentéseket, hanem arra is, hogy előbb mesterséges életfenntartó környezetet, utána pedig a memóriájában tárolt adatok alapján szintetikus, megtermékenyített petesejtet hozzon létre. Az amerikai antropológus és esszéista Loren Corey Eiseley (1907-1977) pedig azt írta, hogy az így "megszülető" embereket olyan robotok nevelhetnék fel, amiket a gép szintén a helyszínen fog megépíteni. A módszer nagy előnye lenne, hogy mivel távolról is újra lehet programozni, ezért ha mondjuk tervezünk egy, a korábbinál hatékonyabb hajtóművet, akkor elég egy üzenetet küldeni a Neumann-gépnek, és az a továbbiakban ilyeneket fog gyártani. Eközben arra persze kell ügyelnünk,

hogy a rendszer megfelelően biztonságos legyen, és ne tudja egy idegen átvenni felette az ellenőrzést. Őrszemek és galaxispusztító replikátorok Az ausztrál származású amerikai fizikus, Ronald Newbold Bracewell (1921 -) 1978-ban azt viszgálta meg, hogy mi lenne, ha egy fejlett civilizáció (természetesen ismét csak mesterséges intelligenciával felszerelt) automata űrszondákat küldhetne mindazokhoz a csillagokhoz, melyek a jelek szerint az élet számára kedvező körülményeket biztosítanak, hogy azok mindaddig (szükség esetén akár nagyon hosszú időn át várva) ott keringjenek, amíg nem sikerül felvenni a kapcsolatot a helybeliekkel. Ugyanúgy, mint ahogy mi Boyce-ot emlegetjük, mert neki köszönhetően vált ismertté az ötlet, de már előtte felvetette a Neumann-féle önreprodukáló automaták alkalmazását az amerikai agykutató, Michael A. Arbib is, bizonyos értelemben Bracewell sem tekinthető az elsőnek, ugyanis Clarke (mert ugyan ki

más a tudományos-fantasztikus írók közül) már 1948-ban eljátszott az ötlettel Őrszem című novellájában, amin aztán - átdolgozva és alaposan továbbfejlesztve - a 2001: Űrodüsszeia is alapult. Az ilyesmi azonban legfeljebb a tudománytörténészek azon válfaja számára lehet izgalmas, amelyik érdeklődik a sci-fi és a valódi tudomány kapcsolata iránt. Úgyhogy mi most foglalkozzunk inkább azzal, hogy ebből az "őrszem-hipotézisből" akár egészen érdekes dolgok is következhetnek. Ha ugyanis feltételezzük, hogy az idegen civilizációk is ugyanígy gondolkoznak, és azt is feltételezzük, hogy a megfelelő eszközök is a rendelkezésükre állnak (figyelem: ezek kizárólag feltételezések!), akkor hamarosan eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy miért nincsenek itt: miért nem találtuk eddig semmi jelét annak, hogy valahol a közelünkben keringene egy "őrszem". Ez tulajdonképpen a Nobel-díjas olasz fizikus, Enrico Fermi

(1901-1954) nevéhez fűződő, az idegen civilizációk létére vagy nemlétére vonatkozó paradoxon átfogalmazása, ami hasonlóképpen azt mondja, hogy "ha léteznének, akkor már itt kellene lenniük", ugyanis ha a földi civilizáció átlagos, akkor minden bizonnyal vannak nála idősebbek is. Azok pedig kozmikus léptékkel egészen rövid idő alatt képesek lettek volna meghódítania Tejútrendszert, és szükségképpen elvetődtek volna ide is. Erre Frank Tipler 1981-ben azt válaszolta, hogy ezek szerint nincsenek is, és mi vagyunk az egyedüli értelmes faj a Tejútrendszerben. Elvégre az automatákkal történő kolonizáció kozmikus léptékben viszonylag kevés időt vesz igénybe: a Tejútrendszer esetében kevesebb mint egy millió évet; a galaxisok Lokális Csoportja esetében (ebbe tartozik bele a Tejútrendszer is) további 10, míg a Virgo galaxis-klaszterhez további 100 millió évre van szükség, és a teljes Univerzuméhoz körülbelül 10

milliószor trillió év kell. Tipler érvelése kiváló lehetőséget biztosított az amerikai William Proxmire szenátornak arra, hogy a 36 földön kívüli élet utáni kutatás állami támogatása ellen érveljen. Sagan és egy másik amerikai csillagász, William Newman pedig azt válaszolták Tiplernek, hogy valójában kevés kockázatosabb dolog képzelhető el, mint ilyen önreprodukáló automatákat kiküldeni, hiszen fennáll a veszélye, hogy "mutálódni" kezdenek, és alig két millió év alatt exponenciális ütemben szaporodva, és az egész Galaxist "felfalva" az egészet önmagukhoz hasonló automatákká alakítanák. Márpedig - mondja Sagan és Newman - az a civilizáció, ami képes egy technikailag ilyen bonyolult cél megvalósítására, nem fog ekkora kockázatot vállalni. Az összes többi agresszív, nem az életet tiszteletben tartó, stb. társadalom pedig szükségképpen kiirtja magát, mire eljutna a Neumann-szondák

megalkotásához szükséges technikai szintre. Ehhez képest az idők folyamán jó néhányan érveltek már az ennek a koncepciónak tökéletesen ellentmondó berserker-megoldás mellett, ahol a berserker eredetileg vad dühvel küzdő viking harcost jelent, és amely szerint egy idegen civilizáció arra használná az önreprodukáló automatákat, hogy módszeresen elpusztítson mindenkit, aki konkurenciát jelenthetne a számára. A szintén a földön kívüliek kutatásával foglalkozó görög származású amerikai csillagász, Michael Papagiannis viszont abból indult ki, hogy a természetes szelekció nem kedvez az állandóan az anyagi javak növekedését hajszoló civilizációknak, és így "a Galaxist kozmikus léptékkel mérve rövid idő alatt stabil, magas etikai mércével bíró és [nem anyagias, hanem] spirituális társadalmak fogják benépesíteni". Ami vonzónak éppen vonzó elképzelés, és tényleg kár, hogy ha akár csak egyetlen kivétel

is akad alóla (márpedig miért ne akadhatna), akkor mit sem ér az egész. Csillagkolóniák és erdőtüzek Az amerikai Robert Rood - James Trefil szerzőpáros az 1980-as évek közepén ONeill nyomdokain haladva amellett érveltek, hogy mint ahogy "bolygósovinizmus" lenne szabadon lebegő űrkolóniák helyett mondjuk a Marson letelepedni, ugyanígy annak sincs értelme, hogy hosszú távra az Univerzum történetéhez képest viszonylag időlegesnek tekinthető csillagokhoz kössük a sorsunkat. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy egy magasan fejlett civilizáció (vagy akár az emberiség a távoli jövőben) idegen napokhoz fog expedíciót indítani. Robin Hanson amerikai közgazdász szerint pedig még ennél is bonyolultabb a helyzet, és azok a modellek, amiket a csillagászok (például akár Tipler, akár pedig Sagan) rendszerint használnak a kozmikus terjeszkedéssel kapcsolatban, túlságosan is leegyszerűsítik a problémát. Mert például miért is

kellene abból kiindulnunk, hogy mindössze egyféle stratégia létezhet - a különböző kolóniák eltérő értékrendet és preferenciákat követve egészen különböző célokat tűzhetnek maguk elé, és mindenki maga választhatja meg, hogy milyen típusú "oázisok" meghódítására törekszik; mekkora sebességgel halad, mekkora távolságot tesz meg, mielőtt újabb helyet keresne és mennyi idő elteltével folytatja az utat. Ezeket a paramétereket természetesen befolyásolhatják az olyan, többé-kevésbé külső tényezők is, amint amilyen például - miként már említettük - az adott faj egyedeinek átlagos élettartama vagy éppen az általuk használt technológia megbízhatósága is. Emellett az idő múlásával minden megváltozhat: akár a technológiák, akár az értékrendek, akár pedig maguk a fajok is, ami viszont további változásokat eredményez, úgyhogy mindent egybevetve legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy a kolonizációs

hullám élén haladók értelemszerűen azok lesznek, akik a legmagasabb, de azért még fenntartható sebességgel rendelkeznek. És közben élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy mivel nincs valamiféle galaktikus kormány, aki ellenőrzést tudna gyakorolni a Tejútrendszer felett, ezért lehetetlen a még meghódítatlan szabad "oázisokkal" kapcsolatban tulajdonjogot szerezni. Vagyis az jár a legjobban, aki mindenhová elsőnek ér oda, és miután a legkönnyebben megszerezhető javakat begyűjtötte, már tovább is áll, és ez (egy metaforával élve) egészen olyan, mintha csak bozóttűz söpörne végig a földeken, és hamut 37 meg elszenesedett növényzetet hagyna maga után - meg néhány nehezen lángra kapó fatörzset. Úgyhogy a kolonizálás első hullámától lemaradók (hacsak nem kimondottan kedvelik a felégetett talajt meg a hamuban való turkálást) valószínűleg megpróbálnak felzárkózni. Azaz nem fognak nekiállni sem más

civilizációk után kutatni, sem pedig kolóniákat létrehozni, és egy értelmes faj, mint amilyen az emberiség is, az egészből mindössze annyit tapasztal, hogy - miután a kolonizálási hullám már jóval korábban átzúdult a környéken, még ha ő nem is tud róla - most nem folyik semmiféle nagyobb léptékű, idegenek jelenlétére utaló tevékenység. Ez a modell, miként Hanson is hangsúlyozza, nem foglalkozik azzal, hogy mi van például akkor, ha az első után egy második, lassabb kolonizálási hullám következik, és persze sok más kérdéssel sem. De talán nem is annyira ez a lényeges, mint inkább az, hogy egy olyan, szükségképpen nagyon hosszú ideig tartó folyamat, mint amilyen a Tejútrendszer meghódítása, jóval bonyolultabb lehet, mintsem elsőre gondolnánk. 38 6. Majdnem az örökkévalóságig ". a néhány fennmaradt világ teljesen izoláltan élt, olyan, barbár körülmények között, amit az emberiség civilizáltnak

nevez. Aztán az egyik világban a másik után kezdtek megszűnni azok az alapvető képességek, melyek az anyagi civilizáció fenntartásához szükségesek; első sorban az atomhasítás és a fotoszintézis tudománya. Az egyik világ a másik után robbantotta fel véletlenül a még megmaradt anyagot, hogy a mérhetetlen sötétségben szétterjedő és elhalványuló fényhullámok gömbjévé váljanak; vagy pedig nyomorult véget értek az éhezés és a hideg miatt. Végül nem maradt más az egész kozmoszból, mint a sötétség és azok a porfelhők, melyek a galaxisok voltak valamikor." (Olaf Stapledon: Star Maker) Időbeli léptékek és a kisbolygó-becsapódások veszélye Dyson azt írja a jövővel kapcsolatban, hogy az, "akárcsak a múlt, különböző léptékű skálákon létezik. [és] előbb meg kell határoznunk, hogy milyen léptékről van szó", amennyiben nem akarunk hibát elkövetni. Ott van először is az a nagyjából 10 éves

időskála, ami jelenleg "az emberi tevékenységek látóhatára". Ez után következik az 1000 éves, amikor már nem csupán a technológiai és politikai fejlődés irányát nem lehet megmondani, de rendszerint legfeljebb bizonyos kultúrák, vallások és nyelvek képesek megőrizni az identitásukat (bár azok sem mindig), az egyes államok viszont már nem. Nagyon is könnyen elképzelhető, hogy "a génmérnökséggel támogatott humán speciációhoz ezer év vagy kevesebb is elég" lesz; és akkor az egy millió éves léptékről még nem is beszéltünk, amin túl már gyakorlatilag semmi, számunkra fontos dolog nem marad ugyanolyan. Az amerikai űrkutató, Chris McKay egy alkalommal - legfeljebb félig ironikusan - amellett érvelt, hogy semmi nem támasztja alá azt a feltételezést, mely szerint a dinoszauruszok ne lettek volna fejlettebbek nálunk, amikor kihaltak. 65 millió év alatt azonban a kontinensvándorlás, a tektonikus mozgások, a

szél és a víz által okozott erózió meg a hasonlók akkor is eltörölték volna az összes, a dinoszauruszok űrkutatásának valahai létezésére vonatkozó bizonyítékot, ha lett volna ilyen. És ha már a dinoszauruszok kihalásához vezető kozmikus katasztrófánál tartunk: az angol evolúcióbiológus, Richard Dawkins (1941 -) szerint amennyiben 100 ezer évig élnénk, úgy nem mernénk átmenni a zebrán a zöld lámpánál. Míg 70-80 év alatt gyakorlatilag semmi valószínűsége nincs, hogy elüssenek minket, ilyen hosszú idő alatt gyakorlatilag biztos, hogy sor kerülne rá. És hasonlóképpen: miközben nagyjából ugyanakkora a valószínűsége, hogy lezuhanjunk a repülőgéppel, mint annak, hogy egy kisbolygóbecsapódás végezzen velünk, aközben 10-50 százalékos valószínűséggel fogja egy 50 m átmérőjű kődarab eltalálni a Földet a 21. sz folyamán És ez nem kis szó: 1908-ban a nagyjából ugyanekkora Tunguzka-meteorit egy 2000

négyzetkilométeres részt tett a földdel egyenlővé Szibériában: 80 millió fát döntött ki, és a hatása felért egy 10 megatonnás bombáéval (ami nem kevesebb, mint 250 darab, Hirosimára ledobott "Little Boynak" felel meg). Úgyhogy Clarke a Randevú a Rámával című, korábban már említett könyvében előbb elmondja, hogy 2077. szeptember 11-én miként pusztítja el egy hasonló becsapódás Olaszország jelentős részét és öl meg 600 ezer embert. Majd pedig azzal folytatja, hogy miként hozza létre az emberiség a tragédia hatására az Űrvédelmet, és túl azon, hogy ennek a sci-finek a nyomán később valóban megszületett a Spaceguard, aminek a potenciális veszélyt jelentő kisbolygók felderítése a feladata, arra is érdemes felfigyelnünk, hogy az egész mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy nem csupán azok a dolgok fontosak, amik a mi, a gyerekeink vagy az unokáink életét befolyásolják, hanem azok is, amik az egész

emberiség (illetve a minket követő értelmes fajok) nagyon hosszú távú fennmaradását befolyásolják. 39 És itt tényleg nagyon hosszú távról van szó. Biológiai eszkatológia Herbert George Wells (1866 - 1946) Az időgép című könyvében arról van szó, hogy a kilencedik év százezredre miként hasad két különböző fajra: az eloikra és a rájuk vadászó morlockokra az emberiség. Alig három évvel később, 1898-ban pedig a Világok harcában már arról, hogy a jövőben "a mechanikai készülékek tökéletesülése fölöslegessé teszi [majd] a lábakat, a kémia fejlődése pedig az emésztést. olyanféle szervek, aminő a haj, a külső orr, a fog, a fül, az áll, nem lesznek többé lényeges részei az emberi lénynek. Csak az agyvelő marad továbbra is lényeges kellék A test részei közül csak a kéznek van kilátása arra, hogy megmarad", sőt, egyre nagyobbá válik. Ez a leírás a biológiai eszkatológia kezdetének is

tekinthető (ahol az eschato=utolsó. Az eszkatológia eredetileg a vallások utolsó nappal, halál utáni élettel stb. foglalkozó tanításait jelenti) Az angol evolúcióbiológus, John Burdon Sanderson Haldane (1892 - 1964) 1923-ban pedig már arról beszélt, hogy ha a szaporodás függetlenné válik a testi szerelemtől, akkor 300 év múlva olyasmik fognak szerepelni a választási plakátokon (feltéve persze, hogy lesz még ilyesmi), mint például az, hogy "Szavazzatok Smith-re és több zenére"; vagy az, hogy "Szavazzatok Macphersonra és ükunokáitok kapaszkodó farkára." Bernal pedig arról, hogy az ember a sebészet és a "pszichológiai kémiának" köszönhetően képes lesz majd módosítani magát, és erre többek között azért is szükség lenne, mert "előbb-utóbb az emberi test fölösleges részeit új funkciókkal kell ellátni". Nagyjából ugyanekkor Stapledon már az emberiség két milliárd éves jövő

történetét írta meg (amiben természetesen alapvető szerepe volt az emberi faj radikális átalakulásainak is); és ebbe a vonulatba illeszkednek akár Dougal Dixon korábban már említett vacuumorphjai, akár azok az értelmes lények, akik Stanislaw Lem Csillagnaplójának egyik történetében az automorfia (testátalakítás) révén hangszerszerveket vagy éppen csápokat növesztenek maguknak, miközben törvényileg írják elő nekik az újabb nemek és segédnemek alkalmazását. Aki szokott sciencefictiont olvasni, az biztosan tudna további példákat említeni És ez még mindig nem a végső pont, ameddig - legalább elvileg – eljuthatunk. Fizikai eszkatológia Ugyanis elvileg annak sincs akadálya, hogy az ember egyszer majd ahelyett, hogy csupán "élősködne" a csillagokon, a saját céljainak megfelelően afféle kozmikus hőerőgépekké alakítsa őket. "A termodinamika második főtétele következtében az Univerzum dicstelen véget fog

érni de az intelligens szervezésnek köszönhetően az élet sok milliószor milliószor annyi ideig maradhat fenn, mint anélkül", állította már az 1920-as években ismét csak Bernal, és ezzel ott is vagyunk a fizikai eszkatológiánál, ami már nem "csupán" az ember (vagy általában véve az értelmes fajok) távoli jövőjével foglalkozik, hanem azzal is, hogy az egész Világmindenség története miként fog véget érni. Bár Arthur Stanley Eddington brit csillagász (1882-1944) vagy a brit matematikus, Edmund Taylor Whittaker (1873-1956) is foglalkozott ezzel a kérdéssel, mégis egészen 1969-ig kellett várni arra, hogy Martin Rees (1942 -), a jelenlegi brit királyi csillagász Az Univerzum összeomlása: eszkatológiai tanulmány című cikkével megalapozza a "kozmikus futurológiát". Nem sokkal ezután, 1970-es években a ma Bangladesben élő csillagász, Jamal Islam pedig arra próbál modellt kidolgozni, hogy miként létezhetne

egy civilizáció egészen a Világmindenség megszűnéséig, és arra a következtetésre jut, hogy már jóval a Nap halála előtt képesek leszünk, hogy - nukleáris energiaforrásokat használva – évmilliókon keresztül fennmaradjunk a saját erőnkből, és közben áttelepüljünk egy másik, még ereje teljében lévő csillaghoz. Amikor pedig nagyjából száz milliárd év múlva az összes csillag kialszik, akkor a csillagok helyén visszamaradó fekete lyukak energiáját 40 csapolhatjuk meg. Végül pedig, elképzelhetetlenül hosszú idő: 10 a 27-en év múlva a galaxisok is fekete lyukká válnak, a még létező civilizációk pedig ekörül fognak tömörülni. Talán emlékszünk még rá, hogy Hara Ra is nagyon hasonló ötlettel állt elő, csak éppen ő ahelyett, hogy kivárta volna, mesterségesen akarta ezt az állapotot előidézni, ahol mivel mindössze 2-3 óra a galaktikus fekete lyuk úgynevezett Schwarzschild-sugara, ezért a köréje gyűlő

civilizációk viszonylag egyszerűen tudnak majd egymással kommunikálni - akár egészen addig is, amíg el nem következik a 10 a 100-on év, és el nem fogy ez az energia is. Az addig hátralévő idő persze jóval több, mint "amit akár legvadabb álmainkban el tudnánk képzelni", és ezért teljesen mások lesznek az akkori körülmények is. Meg az élőlények is, amik persze jelenlegi formájukban nem maradhatnak fenn az örökkévalóságig. De elvileg semmi akadálya sincs annak, hogy olyan, mesterséges lényeket hozzunk létre, amik képesek lesznek életben maradni a rendkívül hideg környezet ellenére is. Ebből a szempontból az emberiségre azért van szükség, mert "alapvető fontosságú lehet az, hogy létezzenek olyan, köztes funkciót betöltő intelligens lények, mint amilyenek mi is vagyunk", mondja Jamal. Dyson egy 1979-es tanulmányában aztán még ennél is tovább megy. Egyfelől ugyanis bebizonyítja, hogy még ha csupán

véges mennyiségű energia áll is a rendelkezésünkre, egy civilizáció (Bernal meggyőződésével ellentétben) akkor is végtelen ideig fennmaradhat - ugyanúgy, mint ahogy egyes végtelen sorok összege is lehet véges (például az 1 + 1/2 + 1/4 + 1/8. = 2 végtelen sor is ilyen) Az pedig más kérdés, hogy ez a lehetőség egy civilizáció esetében azt jelenti, hogy egyre lassabb lesz a "szívverése", és egyre hosszabb időszakokra "hibernálódik" - és egyre ritkábban ugyan, de mindig újra és újra felébred belőle. Mindössze 6x10 a 30-on erg energia (a Nap ennyit sugároz ki alig nyolc óra alatt) mostantól egészen az örökkévalóságig elég lenne az egész emberiség számára - a Tejútrendszer összes energiaforrása pedig egy 10 a 24-szer nagyobb civilizációnak is. A távoli jövőben való fennmaradás persze egyben azzal is fog járni, hogy az élet megtanul alkalmazkodni az egyre nagyobb hideghez (és ez még mindig egyszerűbb,

mint ha egy mind magasabb hőmérsékletűvé váló univerzumhoz kellene alkalmazkodnia). "Egyszerűbb melegen maradni a Plútón, mint lehűteni magunkat a Vénuszon. Ha egyszer egy élőlény megtanul a Plútó körülményeihez alkalmazkodni, akkor képes lesz melegen tartani magát az Univerzumban szinte bárhol" és ezzel mintegy "megváltja a belépő jegyet az örökkévalóságba." Mármint ha nem torkollik a "Nagy Reccsbe" az egész, és nem jutunk el egy olyan pontra, ahol az Univerzum jelenlegi tágulása visszájára fordul, és - Dyson szavaival élve - "az ég mind forróbb és forróbb lesz egészen addig, amíg végül ránk nem zuhan, és végtelen hőmérsékletű téridőszingularitásba nem taszít bennünket". Ezt ugyanis semmi sem élheti túl Arra viszont - legalább elvileg - talán nyílhat lehetőségünk, hogy megfelelő mennyiségű energia felszabadításával idejekorán elejét vegyük az összeomlásnak, és így

egy, az örökkévalóságig táguló Világmindenséget hozzunk létre, és közben immár nem "csupán" néhány csillag környezetét vagy mondjuk "csupán" egy tejútrendszert alakítanánk át, de eljutunk arra a pontra, ahol az értelmes élet jelenléte magának az egész Világegyetemnek a további sorsát is befolyásolja. Jelenleg inkább az tűnik valószínűnek (bár ezzel azért nem mindenki ért egyet), hogy egy ilyen beavatkozásra soha nem lesz szükség, mivel a tágulás az örökkévalóságig fog tartani. Ebből azonban nem következik, hogy az élet is problémamentesen fennmaradhat az örökkévalóságig, ugyanis gyanítható, hogy az atomok sem léteznek örökké, és nagyjából 10 a 35-ön év múlva vagy áttöltjük a gondolatokat és emlékeket - Rees javaslatával összhangban - valamiféle, "elektronok és pozitronok felhőiből kialakított áramkörökbe és mágneses mezőkbe" , vagy pedig nincs tovább. Dyson cikkének

megjelenése idején még senkinek sem jutott az eszébe ezen a problémán tűnődni, és Dyson azzal a lehetőséggel sem foglalkozott, hogy a tágulás sebessége esetleg nem csökken, hanem növekszik, és így egyre több galaxis tűnik el az eseményhorizont mögött, és válik elérhetetlenné a számunkra. De még ha állandó lenne is ez a sebesség, akkor is van egy felső határa 41 annak, hogy milyen messze lehet az eseményhorizont, és hogy ennek megfelelően mekkora lehet egy mesterséges építmény: nagyon, de nem bármennyire nagy. Tipler és az Ómega-pont Tipler időnként több mint meghökkentő kijelentéseket tesz: egy cikkében például azt állította, hogy a 21. sz végén senki nem fogja a Szent Könyveket (a Bibliát, a Koránt vagy éppen a Rig Védát) olvasni. Ehelyett a fizikus-papok arról fognak beszélni, hogy "a fizika megkívánja (sic!) az Isten létezését". Nagyjából ugyanennyire vehető komolyan az is, amit A halhatatlanság

fizikája című könyvében azzal kapcsolatban ír, hogy az Univerzum egyfelől véges (ami önmagában nem is különösebben meglepő feltételezés); másfelől pedig - ellentétben azzal, amit korábban mondtunk nincsenek eseményhorizontok, és az úgynevezett örökkévaló élet posztulátuma értelmében "az életnek [szükségképpen] ki kell töltenie az egész Univerzumot és ellenőrzése alá kell vonnia". Elvégre "Az élet nemhogy nem lényegtelen, hanem úgy kell rá tekintetnünk, mint az Univerzum létezésének végső okára". Ebből az állításból kiindulva Tipler nem csupán arra következtet, hogy milyen fizikai törvények kell, hogy működjenek a mostani Világmindenségben ahhoz, hogy az intelligens (emberi) élet jelen lehessen benne, hanem arra is, hogy a távoli jövőt milyen tulajdonságok fogják jellemezni. Mindezeken túl pedig arra, hogy létre fog majd jönni az "Ómega Pont" is, amibe minden lehetséges történés

összefut; és ami egyben Istennek is tekinthető. Ez a "mindenütt jelen lévő, mindentudó és mindenható Isten egy nap, valamikor a távoli jövőben egy olyan helyen, ami minden lényeges vonását tekintve megfelel a zsidó-keresztény Mennyországnak, minden valaha is élt embert fel fog támasztani". Ami azért válik majd lehetségessé (Tipler szerint), mert kb. 10 a 18-on év múlva visszájára fordul a Világmindenség tágulása, és addigra az emberiség képes lesz az egész Univerzumot az uralma alá vonni. Bár a "nagy Reccs" bekövetkezte ellen nem tehetünk semmit, azt azért képesek leszünk befolyásolni, hogy miként történjen a dolog. Tipler kollégájával, John Barrow-val korábban már kimutatta, hogy az összeomlás a különböző irányokban kaotikusan, különböző sebességgel fog lezajlani, és mi beavatkozhatnánk oly módon, hogy ez két irányban is rendkívül gyorsan menjen végbe, míg a harmadikban a Világmindenség

mérete változatlan marad. Mivel a sugárzás hőmérséklete ebben az irányban alacsonyabb lesz, mint a többiben, ezáltal képesek leszünk az egész Univerzumot egyfajta "erőgéppé" alakítani, hogy aztán az így nyert energiával - talán elemi részecskékből és gravitációs mezőkből épített - számítógépeket működtetve az adott pillanat és a Világmindenség végét jelentő végső szingularitás közötti véges időtartam alatt végtelen mennyiségű információt dolgozzunk fel egyre gyorsulva, és közben minden valaha élt ember életét is emuláljuk. Amit azért tehetünk meg, mert egyfelől az öntudat a test hardverén futó program csupán (tehát "lefuttatható" más hardveren is); másfelől pedig ha minden egyáltalán lehetséges embert "újramodellezünk", akkor közöttük ott lesz minden valaha élt ember is. Persze még ha valóban nem örökké táguló, hanem zárt Univerzumban élnénk is, és még ha el

lehetne is jutni az Ómega Pontig, ez még mindig csak a lehetőséget jelentené. Nem pedig azt, hogy - Tipler állításaival összhangban - valóban mindez meg is fog valósulni. Ráadásul semmi sem indokolja, hogy egyenlőségjelet tegyünk egy vallás istene meg a távoli jövő egy adott fizikai állapota között; amellett pedig igencsak nehéz lenne olyan tudományos érveket felsorakoztatni, melyek szerint az örökkévaló élet posztulátuma igaz. És igencsak nehéz lenne ezt az egészet tudományos elméletnek tekintetni. A Linde-forgatókönyv A Dyson-féle forgatókönyv azt a megoldást tárgyalta, ahol az Univerzum az örökkévalóságig tágul; a Tipler-féle pedig azt, ahol egy idő után mindenképpen bekövetkezik a teljes összeomlás, és többek között az volt közös bennük, hogy ilyen vagy olyan formában mind a kettő megpróbálta 42 megválaszolni azt a kérdést, hogy miként maradhatna fent a szó szoros értelmében az örökkévalóságig az

emberiség (illetve általánosabban fogalmazva: az intelligencia), ha már egyszer kialakult. Továbbá az is, hogy mind a kerttő abból indult ki, hogy az értelem továbbélésének a színhelye csakis ez az Univerzum lehet. A szovjet származású, ma az Amerikai Egyesült Államokban élő csillagász, Andrei Linde (1948 -) viszont az 1980-es években egy olyan kozmológiai modellt dolgozott ki, amely szerint az Univerzum eddigi elképzeléseinkkel ellentétben "nem egy táguló tűzgömb, hanem egy óriási, növekedő fraktál, amely számos, felfúvódó gömböt tartalmaz; azok pedig újabbakat hoznak létre, és így tovább ad infinitum." Itt a felfúvódó gömbök feleltethetőek meg annak, amit hagyományosan "világmindenségnek" nevezünk, és a "bébi univerzumok" működését szabályozó fizikák adott esetben másmilyenek is lehetnek, mint a "szülő univerzumok" törvényei. És - legalábbis elvileg - annak sincs

akadálya, hogy amennyiben helyes Linde elképzelése, úgy egy elöregedő és így az élet számára kedvezőtlenné váló "világbuborékból" átvándoroljunk egy újabba (és az más kérdés, hogy két ilyen buborékot minden valószínűség szerint túlságosan nagy távolság választ el). Illetve ismét csak elvileg azt is megtehetjük, hogy mi magunk hozunk létre egy új világmindenséget, és ezáltal biztosítjuk az élet (ha nem is saját fajunk) nagyon hosszú távú fennmaradását. Amennyiben pedig ez lehetséges, úgy az sem zárható ki, hogy a minket körülvevő Világmindenség is kozmomérnöki tevékenység eredményeként jött létre. És bár arról, hogy ez tényleg így van-e, soha nem leszünk képesek megbizonyosodni, abban nagyon is biztosak lehetünk, hogy ezzel elértünk egy elvi határt, és ennél nagyobb léptékű mérnöki tevékenység egyszerűen nem képzelhető el. Úgyhogy legvégül talán még annyit érdemes

összefoglalásként megjegyezni, hogy egyfelől az eddigiekből remélhetőleg nyilvánvalóvá vált az olvasó számára, hogy hosszú távon valóban kizárólag a modern tudomány és technika eredményeinek alkalmazása teremthet lehetőséget arra, hogy az emberi civilizáció fennmaradjon. Másfelől pedig ez (mármint a hosszú távú fennmaradás) kizárólag akkor lehetséges (bár még akkor sem biztos), ha sikerül elérnünk a Kardasev-féle II. szintet. 43 7. Utószó helyett: a távoli jövő "Az értelmes fajok, mondta, a természet egy különös és hosszú periódusú hullámzásának vannak kitéve. Nemrégiben egy kiváló tudós azzal az elképzeléssel állt elő, hogy ezt a kozmikus sugárzás erősségének változásai okozzák. A geológiai adatokból pedig az derült ki, hogy valóban változik a kozmikus sugárzás erőssége, és ezt a környező, fiatal csillagok klaszterének változásai okozzák. Bármi is legyen a valódi magyarázat, az

majdnem bizonyosnak látszik, hogy a múltban egymás után számos alkalommal jött létre magas szintű civilizáció, de valamiféle erős hatás mindig újra és újra elfojtotta az emberi szellemet." (Olaf Stapledon: Star Maker) Bernal 1929-es tanulmányában az olvasható, hogy "A történelem (aminek az emberi történelem csupán töredékét teszi ki) megmutatja nekünk, hogy a dolgok miként változtak eddig, és a következtetés [művészete] azt is lehetővé teszi, hogy rájöjjünk, hogy miként fognak változni a jövőben." Vagyis egyfelől a jövőben is ugyanazok a törvények fogják meghatározni a történéseket, mint most; másfelől pedig az emberi történelem eseményei mintha egyfajta nagyobb mintázatba is beilleszthetőek lennének. Ez amúgy közelről sem új gondolat: Diodórósz (.kb i e 90 - 21) már kozmológiai léptékű összefüggésrendszerben helyezte el az emberi történelmet, amikor egészen addig a pillanatig nyúlt vissza,

ahol "kezdetben, a mindenség kialakulásának idején az ég és a föld minden tulajdonsága megegyezett". Ma azonban a történelmet lényegében mint a társadalom történetét szokás tárgyalni, amiben egy uralkodó döntéseinek vagy egy népcsoport elhatározásának nem csupán fontos, de kizárólagos szerepe van abban, hogy miként alakul az emberek sorsa. Ami viszont egyben azt is jelenti, hogy nem szokás olyan tényezőket is figyelembe venni a történelem alakulásával kapcsolatban, mint amilyen mondjuk az éghajlatváltozás. A magyar származású amerikai történész, John Lukacs például azt kérdezi, hogy "Vajon nem a rövid táv, azaz a megismételhetetlen, egyéni cselekedetek és szavak világítják meg az ember jellemének és életének hosszú távú alakulását?" Kissé korábban meglehetősen elítélő hangsúllyal azt mondja, hogy "A XX. sz második felében néhány hivatásos történész. mégis struktúrákra építette

a hírnevét, mintha hosszú távon, miként mondják, a történelemben is a szabály számítana." Ugyanekkor ha jobban belegondolunk, akkor tökéletesen védhető az az álláspont, hogy Lukacs véleménye ellenére is helye van a történelemben a nagyobb léptéken alapuló szemléletnek, hiszen egy újabb jégkorszak például (legalábbis addig, amíg valahol a Kardasev I-es szint közelében élünk) nagyon is komoly befolyást gyakorolna az emberiség sorsára. Vagyis: nem tehetjük meg, hogy nem vesszük figyelembe ezeket a hagyományosan "történelem fölöttinek" vagy "történelmen kívülinek" tekintett tényezőket. Különösen akkor nem, ha olyan időbeli léptékkel dolgozunk, ahol ezek a kisebb időskálán még nem észlelhető hatások már jól kirajzolódnak. Lényegében éppen erről szól az amerikai történész, David Christian által kidolgozott "nagy történelem" (azaz "Big History") koncepciója is, mely

szerint "a történészeknek fel kell készülniük arra, hogy a múltat számos különböző léptékű időskálán tanulmányozzák a[z Univerzum egész történetét átfogó] 20 milliárd skáláig bezárólag". Persze nem csupán a múlt, de a jövő tanulmányozásával kapcsolatban is igaz ugyanez, és az immár önálló diszciplínává vált jövőkutatás mellett ugyanúgy létjogosultsága van egy, a nagy léptékű (távoli) jövővel foglalkozó tudománynak, mint a hagyományos történelem mellett a "Big History"nak. 44 Záró megjegyzések Az amerikai drámaíró, Edward Albee (1928 -) egy alkalommal azt mondta, hogy "Azért írok, hogy kitaláljam, hogy min is gondolkodom". Noha több mint egy évig készültem ennek a könyvnek a megírására, végül azért engem is ért néhány meglepetés. Ilyen volt először is az, hogy miközben a science-fiction mindig is fontos volt a számomra, mindeddig meg voltam róla győződve,

hogy ennek a műfajnak vajmi kevés hatása van a tudományos és mérnöki problémákra - és persze nem is az a feladata, hogy ötleteket adjon. Most azonban azt kellett látnom, hogy olykor nagyon is szoros kölcsönhatás van a tudomány (leginkább a természettudomány) és a technika meg a tudományosfantasztikus irodalom között. Valószínűleg nem véletlen, hogy nemrégiben az ESA (European Space Agency) is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy milyen innovatív technológiákat lehet ellesni a sci-fiből. Mint ahogy az sem véletlen, hogy éppen, amikor az utolsó fejezetet írtam, fogott neki az ESA a Don Quijote programnak, és az alatt, hogy "nem véletlen", azt értem, hogy mára túlságosan nyilvánvalóvá váltak azok a veszélyek, melyek egy esetleges kisbolygó-becsapódás esetén ránk (azaz az emberiségre) leselkednének. És ismét csak az ESA tanulmányozza azt is, hogy miként lehetne az óránként 220 kilométeres sebességű viharoknak is

ellenálló házakat építeni; és a harmadik nemzetközi űrlift-konferencia is lezajlott közben, és így tovább. Vagyis legalább az egyik-másik, ebben a könyvben tárgyalt témára valóban kezd ráirányulni a figyelem - noha arra minden bizonnyal jócskán várhatunk még, amíg sor kerül az első univerzumkészítési kísérletekre. De hogy a könyvben szereplő emberekről is szó essen: számomra csak most, munka közben vált nyilvánvalóvá, hogy mennyire igaza van mindazoknak, akik Arthur C. Clarke-ot nem "csupán" science-fiction írónak, de az egyik legfantáziadúsabb gondolkodónak is tartják. A másik, az egész könyvet nagy (sőt, még nagyobb) mértékben meghatározó ember természetesen az az Olaf Stapledon, "Einstein korának szószólója" volt, aki Arthur C. Clarke mellett többek között a szépíró Wirginia Woolfra meg Jorges Luis Borgesre és a Star Wars készítőire is komoly hatást gyakorolt, és akinek a munkái -

műfaji besorolásukat tekintve - leginkább filozófiai fantasztikus regényeknek tekinthetőek. Magyarországon viszont (noha két könyve is megjelent) nemhogy nem különösebben ismert, de még a tudományos-fantasztikus irodalommal foglalkozók is alig tartják számon. Mint ahogy nem különösebben ismert nálunk Freeman Dyson sem, akit mindeddig, a 20. sz egyik legeredetibb tudósának tartottam. Írás közben azonban kiderült, hogy ilyen vagy olyan okokból kifolyólag túlságoson is sok, valójában másoktól származó ötletet és elképzelést szokás neki tulajdonítani. Úgyhogy ha még egy olyan nevet emelhetnék ki Clarke és Stapledon mellett, aki nélkül nem alakult volna ki ez az egész terület, akkor az nem Dyson lenne, hanem John Desmond Bernal, a Stapledonhoz hasonlóan baloldali, sőt, marxista filozófus, aki 1929-ben például meghökkentően pontosan jósolta meg az űrkutatás fejlődési irányát, és jó néhány, a biológiai meg a fizikai

eszkatológia számára később alapvető fontosságúnak bizonyuló kérdést is felvetett. Róla kapta az Island One a Bernal-szféra nevet, emellett pedig - és ezzel végére is értünk az összefüggések felsorolásának - komoly hatással volt Stapleonra is, aki Bernal egyes ötleteit a Star Makerben használta fel. 45 Néhány fontosabb fogalom Az alábbi fogalomgyűjtemény kettős célt szolgál: egyfelől kiemeli a legfontosabb fogalmakat, másfelől olyan kiegészítéseket tartalmaz, melyek a főszövegbe nem kerültek bele. Az egyes szócikkekben rendszeresen említek - afféle illusztrációként - olyan, magyar nyelven elérhető könyveket/sci-fi-ket is, melyeket a téma iránt érdeklődőnek érdemes elolvasni (és remélhetőleg még jól is fog szórakozni közben). big history:azaz nagy léptékű történelem. Alaptétele szerint az emberi történelem mintegy bele van ágyazva a természeti világ történetébe, és ha meg akarjuk érteni a

történelmet, akkor olyan tényezőkről sem szabad elfeledkeznünk, mint amilyen példának okáért az időjárás változása. David Christian, az irányzat egyik legfontosabb képviselőjének tekintett amerikai történész egy 1991-es cikkében úgy fogalmazott, hogy "a történészeknek fel kell készülniük arra, hogy a múltat számos, különböző léptékű időskálán tanulmányozzák a 20 milliárd éves skáláig bezárólag", mert máskülönben nem lehet figyelembe venni bizonyos, az egész emberiség történetét is alapvetően befolyásoló tényezőket. Vagyis "nagy léptékű térképekre van szükségünk, ha témánk minden részletét megfelelő kontextusban szeretnénk látni". Arra, hogy a környezeti változások valóban jelentős szerepet játszhatnak az emberiség történetében, jó példa a kis jégkorszak. Edward Walter Maunder (1851 - 1928) brit csillagász mutatta ki, hogy 1645 és 1715 között alig voltak napfoltok központi

csillagunkon. Ez az úgynevezett Maunderminimun egybeesett a kis jégkorszak középső és leghidegebb szakaszával, ami (legalább az északi féltekén) a 14. századtól nagyjából 1850-ig tartott Ekkoriban gyakoribbak voltak az éhínségek, és az emberiség számára olyan helyek is (mint például Grönland) lakhatatlanokká váltak, ahol korábban már meg tudtuk vetni a lábunkat. A régészettel foglalkozó újságíró, David Keys azt emeli ki Katasztrófa című, magyarul is olvasható könyvének bevezetőjében, hogy "A történelmet rendszerint humán tudománynak tartják. [pedig] a természet- és társadalomtudományok körébe is ugyanúgy beletartozik", és: egy "bizonyos természeti erő áll mindazon változások mögött, melyek a 6. és 7 sz-ban köszöntöttek a világra ezen változások döntő tényezői, miközben ezeket vitathatatlanul valamely természeti erő váltotta ki, az ezt követő ökológiai, politikai, epidemiológiai,

gazdasági, vallási, demográfiai és egyéb mechanizmusok egész során keresztül nyilvánulnak meg, melyek száz eseménydús esztendőn működtek egymással kölcsönhatásban, mielőtt beállt volna a visszafordíthatatlan változás." Szerinte az 535-536-os éghajlati változások három lehetséges oka (mivel az váltotta ki őket, hogy a nukleáris télre jellemző események következtek be):  vagy kisbolygóbecsapódás;  vagy üstökösbecsapódás (ennél, illetve az előző esetben hiányzik a becsapódási kráter meg az egyéb bizonyítékok);  vagy pedig vulkánkitörés. Messze ez látszik a legvalószínűbbnek, mivel grönlandi és antarktiszi jégmag-mintákból az derül ki, hogy ekkoriban jelentős vulkánkitörésre került sor (feltehetően Szumátra környékén) Egy hasonló léptékű, kitörés ma is éhínséget okozna meg több száz millió (esetleg akár 2 milliárd) harmadik világbeli ember halálát, és ez persze - ismét -

megváltoztatná az egész világtörténelmet, mondja Keys. Természetesen vannak olyan forgatókönyvek is, melyekben tágabb környezetünk is szerepet kap a dolgok alakulásában. Éppen mostanában (2004 augusztusában) írta azt a New Scientist, hogy elképzelhető, hogy helyes az az először az 1990-es évek elején felvetett elmélet, mely szerint a kozmikus sugárzás szintjének csökkenésének hatására csökken a felhőtakaró, és így felmelegedés 46 következik be (a mechanizmus működését egyelőre senki sem érti). Vagyis: elképzelhető, hogy a földi éghajlat változásait befolyásolják a Tejútrendszerben uralkodó viszonyok is, és az utóbbi 500 millió év minden éghajlatváltozásáért a kozmikus sugárzás felelős. És persze az is elképzelhető (sőt), hogy ha a jelenleg egységes emberi faj akár a világűrben való szétszóródás, akár pedig a genetikai beavatkozások miatt több fajra hasad, akkor a jövő történetíróinak ezt is

figyelembe kell majd venniük, vagyis szükségképpen meg fog jelenni valamiféle "fajtörténelem" fogalma is. Végezetül még annyit, hogy miközben nem nehéz megjósolni, hogy a Big History az időben előre haladva egyre fontosabb irányzattá válik, az is nyilvánvaló, hogy nem örökké lesz így. Amennyiben ugyanis képesek leszünk elérni a Kardasev-féle II. szintet (egyelőre persze még az első szinttől is messze vagyunk), úgy ez egyben azt is fogja jelenteni, hogy függetleníteni tudjuk majd magunkat gyakorlatilag bármilyen környezeti hatástól. biosovinizmus: az a meggyőződés, mely szerint a biológiai rendszereknek (ki tudja, miért) monopóliumuk van az élet és az értelem létrehozására. A fogalmat Eric K Drexler használta először - természetesen elítélő módon - a nanotechnológia megalapozásának számító Engines of Creationben (1986). A biológiai fundamentalizmus pedig azon a meggyőződésen alapul, hogy az aszexuális

reprodukció; a génmódosítás, az emberi anatómia megváltoztatása stb. "természetellenes", és ennek megfelelően kerülendő. Ha már ennél a témánál, mármint azoknál a sovinizmusoknál tartunk, melyek a a földi élet sajátosságain alapulnak, akkor érdemes kitérni a részecskesovinizmusra is. A jelenlegi brit királyi csillagász, Martin Rees azt írja Kozmikus otthonunk (2001) című könyvében, hogy "Az emberiség megbékélt azzal a Kopernikusz utáni felfogással, hogy nem foglalunk el középponti helyet a Világegyetemben. Most pedig úgy tűnik, hogy tovább kell csökkenteni helyünket a kozmikus rangsorban. A részecskesovinizmusnak vége, nem a világegyetem uralkodó anyagából vagyunk gyúrva. Mi magunk a csillagok és a látható galaxisok is csupán a világmindenség visszamaradt anyagának nyomai vagyunk." bolygósovinizmus: eredetileg az amerikai science fiction író Isaac Asimov (1920 - 1992) által használt fogalom.

Bolygósovinizmusnak az az általános vélekedés minősül, mely szerint az emberiség a jövőben is bolygók (például a Mars vagy a Hold) felszínén fog élni, mivel jelenleg a Föld felszínén élünk. A bolygósovinizmus ellenzői szerint viszont sok szempontból érdemesebb lenne a világűrben felépített űrvárosokba áttelepülni: gyakorlatilag korlátlan mennyiségű napenergia állna a rendelkezésünkre és a terjeszkedéshez gyakorlatilag korlátlan tér - ami nem mondható el például a Marssal kapcsolatban sem (aminek kb. akkora felszíne, mint amekkorák a Föld szárazföldjei összesen). Dyson-szféra: olyan burok vagy héj, ami minden, a központi csillag által kisugárzott energiát felfog. A koncepció Olaf Stapledon Star Makeréből származik, az 1930-as évek második feléből, és az eredeti Dyson-szféra (I. típusú Dyson-szféra) koncepciójában még nem összefüggő felület, hanem egymástól független napkollektorok szerepeltek - a szilárd

héj gondolata, aminek a megvalósításához különlegesen erős anyagra lenne szükség, és ami kimondottan nem stabil (II. típusú Dyson-szféra), csak később jelent meg. A Dyson-szféra tipikus példa a megatechnológiára, és nem egy sci-fiben találkozhatunk vele. Amúgy J D Bernal már az 1920-as években eljátszott a gondolattal, hogy megfelelő anyagok (például az aszteroidák) felhasználásával legalább 10 mérföld átmérőjű mesterséges világok építhetőek; és arra is kitért, hogy a csillagok jelenleg nagyon is energiapazarló módon működnek, úgyhogy ezen a jövőben minden bizonnyal változtatnunk kell 47 majd. fizikai eszkatológia: azon alkalmazott tudományok csoportjának összefoglaló neve, melyek azt vizsgálják, hogy az intelligens élet miként befolyásol(hat)ja az Univerzum jövőjét. Mint tudomány, Freeman Dyson 1979-es előadása, a Time Without End: Physics and Biology in an Open Universe óta létezik. Voltak persze

előfutárai a tudományban, és a science-fictionben is korán felvetődött a gondolat. Arthur C Clarke például már 1955-ös regényében, A város és a csillagokban azt írta, hogy az emberi tevékenység akár az egész univerzum sorsát is befolyásolhatja; és ha kisebb léptékben is, de Stapledon is foglalkozott a kérdéssel. Az utolsó és első emberekben arról olvashatunk, hogy az intelligencia jelenlétének hatására megváltoznak a fizikai törvények (és a Hold ezért zuhan a Földre); a Star Makerben pedig arról, hogy az ember léte "visszahat a Kozmoszra". A fizikai eszkatológia többé-kevésbé társsadalomtudományi szempontú továbbvitele a távoli jövő, ami azt vizsgálja, hogy egy nagyon hosszú ideig létező Univerzumban milyen jövő(k) várhat(nak) az emberiségre; illetve, hogy a ránk váró (lehetséges) jövő hosszúsága miként kell, hogy megváltoztassa a jövőhöz való viszonyunkat. geomérnökség: a makromérnökség

időjárás-változtatással foglalkozó része (nevezik éghajlatmérnökségnek is, de inkább a geomérnökség - geoengineering - terjedt el). Egy, a témával foglalkozó könyv (D. W Keith: Geoengineering Encyclopaedia of Global Change, 1999) szerint ez a tudomány "A globális környezet nemzetközi, nagy léptékű manipulációja. A kifejezést gyakran olyan tervezetekkel kapcsolatban használják, melyek úgy akarnak beleavatkozni az éghajlatváltozásokba, hogy az emberi tevékenység által okozott, nem szándékolt éghajlati változásokat akarják csökkenteni. [A] geomérnöki elképzelések úgy akarják enyhíteni a fosszilis üzemanyagok elégetése által kiváltott hatást, hogy közben ne kelljen abbahagyni azok használatát; például azáltal, hogy az űrben a napsugárzás egy részét felfogó ernyőket helyeznek el". Vagyis a játék lényegében arra megy ki, hogy - legalábbis a fejlett ipari országokban - minden maradjon a régiben, és

mindenki nyugodtan szennyezhesse üvegházhatás-gázokkal a környezetet. A megoldási kísérletek a javasolt technológia szempontjából három nagy csoportba sorolhatóak: először is ott vannak azok, melyek a Föld felszínét érő fény mennyiségét akarják csökkenteni; másodszor azok, melyek valamiképpen fokoznák a természetes "széndioxid-nyelők" felvevőképességét, és így távolítanák el az üvegházhatás-gázokat a levegőből (például azáltal, hogy az óceánba vasport szórva serkentjük az algák szaporodását). Végül pedig vannak arra is javaslatok, hogy valamiképpen közvetlenül távolítsuk el a CO2-t - akár olyan, meglehetősen fantasztikus megoldásokat is felhasználva, mint amilyen az, hogy szárazjég formájában tároljuk az Antarktisz jégtakarója alatt. Az angol James Graham Ballard Vízbe fúlt világ című tudományos-fantasztikus könyvében nagyon is érzékletesen írja le (bár itt nem az emberi felelőtlenség a

kiváltó ok), hogy miként vezet a hőmérséklet emelkedése a civilizáció összeomlásához - egy, a Pentagon számára készült 2003-as jelentés pedig (An Abrupt Climate Change Scenario and its Implications of United States National Security) azt, hogy a felmelegedést hirtelen lehűlés követheti. És ez hasonlóképpen tragikus következményekkel járhat. időjárás-szabályozás és időjárás-fegyverek: a rakétatechnika erdélyi származású úttörője, Hermann Oberth már 1923-ban felvetette, hogy a Föld körül keringő, 100 km átmérőjű űrtükrök segítségével városokat lehetne lángra lobbantani és az ellenséget elpusztító hurrikánokat lehetne kiváltani (persze már előtte is volt sci-fi író, aki az időjárás-befolyásolás nem feltétlenül háborús célú lehetőségeivel foglalkozott). Emory Leon Chaffee (Harvard University) 1924-ben homokot szórva próbálta befolyásolni az 48 időjárást, és W. Veraart 1930-ban szárazjeget

szórt a felhőkbe (de a módszere nem vált ismertté, mivel csak hollandul tette közzé). Henry G Houghton (Massachusetts Institute of Technology) pedig a ködbe ezüstjodid-részecskéket permetezve próbált jobb látási viszonyokat teremteni. 1946ban aztán annak a dr Irving Langmuirnak a laboratóriumában (General Electric), akinek a különcségeit Kurt Vonnegut a Macskabölcsőben mutatja be, sikeres kísérleteket végeztek szárazjéggel, majd pedig - és ez legalább ugyanilyen fontos - szerződést kötöttek a U.S Army Signal Corps-szal "felhőmódosítási" kísérletekre. Langmuir szerint 1947-ben, amikor az együttműködés keretében egy hurrikánba az Atlanti-óceán fölött 80 kg szárazjeget szórtak, akkor az ennek hatására megváltoztatta az irányát (és komoly károkat okozott Georgiában). Később Langmuir abban is biztos volt, hogy az ő időjárás-módosító kísérletei okozták minden idők legnagyobb Kansas City-beli árvizét (17

halálos áldozattal), de nem hagyta abba őket. 1952-ben viszont a kutatócsoport egy tagja már arról beszélt a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt, hogy nem szabad megengedni, hogy magánszemélyek vagy -csoportok avatkozzanak be az időjárásba (a Kongresszus azonban nem szabályozta a kérdést). Victor Cohn tudományos ismeretterjesztő író 1999: reményteli jövőnk (1954) című könyvében azt jósolta (és ezzel a meggyőződéssel egyáltalán nem volt egyedül), hogy az évszázad végére az ember képes lesz mintegy előállítani a neki tetsző időjárást - vagy legalábbis képes lesz nagyon nagy mértékben befolyásolni. Ilyesmiről ma természetesen szó sincs, mint ahogy arról sincs szó, hogy (a legfeljebb elvi lehetőségként létező) időjárási technológiákat egyszer majd hadászati célokra használják. 1972-ben ugyanis, miután kongresszusi meghallgatásokat tartottak az amerikai hadsereg által a vietnami háborúban folytatott

időjárás-módosítási kísérletekről (melyek éves költségvetése 3,6 millió dollár volt), az amerikai kormány bejelentette, hogy a jövőben nem fog ártó céllal környezetmódosítási technológiákat alkalmazni. 1974-ben aztán az amerikai és az orosz államfő: Nixon és Brezsnyev közös megegyezéssel megbeszéléseket kezdett a kérdésről, és 1977-re meg is született a Convention on the Prohibition of Military or Any Other Hostile Use of Environmental Modification Techniques, amit az USA 1979-ben ratifikált. Ez tiltja az olyan környezetmódosító technikák hadászati vagy egyéb, károkozási szándékú alkalmazását, melyek "széles körű, hosszú ideig fennmaradó vagy súlyos károkat" okoznak, beleértve a szélviharok, esőzések, villámlás és jégesők manipulálása mellett a litoszféra tönkretételét és a mesterséges földrengések fegyverként való bevetését is. Ami a fantasztikumot illeti, a szovjet sci-fi író,

Alekszandr Beljajev (1884-1942) Levegőkereskedő című regényében még jóval a II. Világháború előtt arról mesélt, hogy a főszereplő, egy bizonyos Mr. Bailey miként próbálja meg összegyűjteni a Föld levegőjét, hogy aztán pénzért árusítsa, és eközben kidolgozott egy időjárásfegyverként viselkedő, folyékony levegőből készített bombát is, aminek a bevetése után "több ezer kilométeres távolságban elkeserítő látványt nyújtott az ország. Mintha egy gigantikus kést húztak volna végig a föld arcán, mely leborotválta a százados erdőségeket, a falvakat és városokat. A folyók kiléptek medrükből, s az áradások bevégezték, amit az orkán elkezdett. Aki túlélte az orkánt, az áradatban lelte halálát Emberi és állati tetemek hevertek mindenfelé, házakat kapott fel a szél és röpített hegytetőkre vagy tavakba, olykor több száz kilométer távolságba." Ítéletnap-fegyver: olyan fegyver (doomsday device),

amivel az egész emberiséget el lehet pusztítani. Legkorábbi változata a kobalt bomba, aminek a megépíthetőségét 1950-ben a magyar származású Szilárd Leó vetette fel. Itt a robbanáskor a kobalt kobalt-60-ná alakul, és nagy energiájú gamma-sugárzást okoz. Számos egyszerre, megfelelően kiválasztott helyeken felrobbantott bomba valóban végzetes lehetne - különösen, mivel a kobalt-60 felezési ideje (5,26 év) eléggé hosszú ahhoz, hogy a részecskék mindenhová eljussanak, és ne lehessen egy bunkerben "kiböjtölni" ezt az 49 időszakot. Ugyanilyen halálos megoldás lenne a Dandrige Cole (General Electric Corporation) által javasolt "kisbolygó-bomba" is, ahol nukleáris bomba robbantásával (vagy más eszközökkel) egy nagy méretű aszteroidát irányítunk a Föld felé. És van olyan ötlet is, mely szerint megfelelő pontokon elhelyezett hidrogénbombák egyidejű felrobbantásával billentsük meg bolygónkat, és okozzunk

katasztrofális földrengéseket. Kardasev-civilizációk: a lehetséges civilizációk tipologizálása energia-felhasználás alapján. Nyikolaj Kardasev szovjet csillagász 1964-ben alakította ki azt a kategorizálást, mely szerint az I. típusba tartozó civilizációk egy teljes bolygó energiakészletével rendelkeznek; a II. típusba tartozók pedig egy egész naprendszerével (ilyen civilizációk például a Star Trek klingonjai és romulanjai). Ennek a szintnek az elérése "belépő a halhatatlanságba", ugyanis az adott civilizáció innentől kezdve képes lenne minden természeti katasztrófát kivédeni. Ennek megfelelően az, hogy jelenleg még az I. szintet sem értük el, azt jelenti, hogy teljesen kiszolgáltatottak vagyunk A III. típus egy egész galaxis minden energiájával rendelkezik (ilyen példának okáért Isaac Asimov Birodalma). Elvileg elképzelhető egy IV szint is, ahol már az egész Univerzum minden erőforrása a rendelkezésünkre

állna - gyakorlatilag azonban a III. szintet sem lehet elérni Ugyanis mivel a fény véges sebességgel terjed, egy bizonyos méret felett lehetetlen valós idejű kommunikációt folytatni, és ennek következtében lehetetlen egy gaalktikus birodalmat kézben tartani. Stanislaw Lem a Kiberiádában írja le az angol nyelvterületen neki köszönhetően HPLD-ként (Highest Possible Level of Development) ismertté vált fogalmat, vagyis azt, amikor egy technikai civilizáció eljut arra szintre, ahol már mindent meg tud csinálni, amit nem zárnak ki a fizika törvényei. Linde-forgatókönyv: olyan forgatókönyv az értelmes élet örökkévaló túlélésének biztosítására, melyben újabb és újabb univerzumokat hozunk létre, és "átvándorolunk beléjük", ha az eredeti kezd lakhatatlanná válni. Az elképzelés szellemi atyja, Andrei Linde azt mondja, hogy "Amikor kidolgoztam a kaotikus inflációs elméletet, arra a következtetésre jutottam, hogy

ahhoz, hogy létrehozzunk egy, a miénkhez hasonló univerzumot, semmi más nem szükséges, mint egy százezered gramm anyag. Ennyi elég ahhoz, hogy akkora vákuumot hozzunk létre, ami aztán azzá a milliárd és milliárd galaxissá növi ki magát, amit most magunk körül látunk. Tehát mi is gátolna meg minket abban, hogy világokat teremtsünk a laboratóriumban? Olyanok lehetünk, akár az Istenek! . Kezdetben azt gondoltam, hogy megteremtője képes üzenetet információt küldeni az új világmindenségbe azért, hogy megtanítsa teremtményeit, miként viselkedjenek, segítsen felfedezni a természet törvényeit, és így tovább. Aztán elkezdtem gondolkozni Az inflációs elmélet szerint a csecsemő univerzum nagyon gyorsan növekedik: a másodperc töredéke alatt [úgy felfúvódik], mint egy ballon. Tételezzük fel, hogy a teremtője megpróbált valamit felírni a felszínére, mondjuk valami olyasmit, hogy Kérlek, ne feledjétek, hogy én teremtettelek

titeket. Az inflációs tágulás ezt az üzenetet elképzelhetetlenül naggyá fújná fel. Az új univerzumot benépesítő lények az üzenet egy betűjének parányi részében éldegélve soha nem lennének képesek az egészet elolvasni." Az viszont Linde szerint nagyon is elképzelhető, hogy az adott univerzum teremtője úgy manipulál bizonyos paramétereket: például az elektron és a proton tömegének arányát, illetve más értékeket (természeti állandókat), hogy az ezekben elrejtett üzenet megfejthető legyen a fizikusok számára. "Viccnek tekintheted az egészet - mondja Linde -, de talán nem is teljesen abszurd elképzelés. Magyarázatot adhat rá, hogy miért olyan különös a minket körülvevő világ, amit a jelek szerint nem egy isteni lény, hanem egy fizikus hacker alkotott meg." Makromérnökség: olyan léptékű mérnöki tevékenység, ami egyfelől meghaladja a legtöbb nemzet 50 gazdasági lehetőségeit, másfelől pedig -

hatásait tekintve - nemzetek felettinek minősül, és a hagyományos mérnöki válallkozásokkal ellentétben nem csupán kisebb-nagyobb változást idéz elő, hanem teljesen átalakítja az egész területet. Ilyen volt például a Szuezi- és a Panama-csatorna, illetve a kommunikációs műholdrendszer kiépítése. Az utóbbi 50 évben kb 75 makromérnöki terv vált ismertté kezdve azon, hogy szállítsunk jéghegyeket Dél-Amerikába, és befejezve azon, hogy akadályozzuk meg egy újabb pusztító San Francisco-i földrengés kipattanását azáltal, hogy a töréspontok mellett rendszeresen Richter 3-as lökéseket váltunk ki, és ezzel meggátoljuk a feszültségek felgyűlését. Értelemszerűen a makromérnökség kategóriájába tartozna az éghajlat-módosítás meg a geomérnöki (vagyis a Föld átalakítására irányuló) tevékenység ugyanúgy, mint például a terraformáció (amit nyugodtan kezelhetünk a bolygómérnökség alkategóriájaként is) vagy az

ONeill-féle űrvárosok megépítése stb., de a terminológiai egyelőre még nem teljesen alakult ki Azt a makromérnöki tevékenységet, aminek nem a Föld a színhelye, rendszerint nagy léptékű mérnöki tevékenységnek (megascale engineering) vagy esetleg megatechnológiának nevezik - tehát például azoknak a Dyson-gömböknek és űrlifteknek a megépítését is, amik viszont megastruktúrának is minősülnek. Asztrofizikai mérnökségnek pedig azok a tevékenységek minősülnek, melyekre akkor fog majd sor kerülni, ha az emberiség vagy egyes embercsoportok a Földet elhagyva letelepszenek valahol, és a "hagyományos" bolygómérnöki tevékenységet meghaladó léptékű mérnöki vállalkozásokba fognak. Ilyen lenne például a csillagművelés (stellar husbandry), vagyis az, amikor az emberiség az ellenőrzése alá vonja egy csillag működését, hogy akár annak hosszú ideig tartó, folyamatos energiakibocsájtását biztosítsa (szükség

esetén akár különböző beavatkozásokkal is), akár pedig ipari célokkal kezdjen bele a csillag anyagának kitermelésébe. A talán legismertebb, "földi makromérnökséggel" foglalkozó tudományos-fantasztikus könyv a német Bernhard Kellermann (1879-1951) nevéhez fűződik: Az Alagút (1913) főhőse "kötelezi magát, hogy tizenöt év alatt a tenger alatt alagutat épít, amely a két világrészt összeköti, s a vonatok huszonnégy óra alatt rohannak rajta keresztül Amerikából Európába". De említhetnénk számos más példát is: Ken Follett Az Éden kalapácsában például "földrengésterroristákat" ír le. Többek között Japánban is egyetemi kurzus foglalkozik a makromérnökséggel; Az USA-ban pedig 1982 óta van hivatalos szervezete. Túlzás lenne viszont az állítani, hogy e sorok írásának idején, 2004-ben élvonalbeli témának számítana. Ómega Pont: a fizikus Frank J. Tipler nevéhez fűződő elképzelés

(merthogy tudományos elméletnek nem igazán nevezhető) szerint az Univerzum zárt, az pedig, hogy az (értelmes) élet kitölti az egészet, mielőtt a tágulás megállna, és elkezdődne az összeomlás, nem pusztán lehetséges, de szükségszerű is, és ezt nevezzük az örökkévaló élet posztulátumának. Ebből a posztulátumból kiindulva következtetni tudunk a Világmindenség különböző fizikai jellemzőire is, ugyanis bizonyos paraméterek kizárnák, hogy teljesüljenek a Tipler által mindenképpen szükségesnek tartott feltételek. Ami pedig az emberiség jövőjét illeti, amikor elkezdődik az összeomlás, képesek leszünk kihasználni azt, hogy az nem egyforma gyorsan történik a különböző irányokba, és így megfelelő mennyiségű energiára tudunk szert tenni ahhoz, hogy véges időben a végtelenségig gyorsuló információfeldolgozást végezzünk, és minden lehetséges emulációt lefuttatva (ennek semmi akadálya sincs, mivel végtelen

számú műveletet végzünk el) minden lehetséges ember, illetve értelmes lény teljes életét is emuláljuk (az emuláció ez esetben az eredetivel tökéletesen pontosan megegyező szimulációt jelent). Ennek megfelelően beszélhetünk a halottak feltámadásáról is Az Univerzum végső állapota az az Ómega Pont, amikor mindez lezajlik, és ami egyszerre isten és egy fizikai entitás. Természetesen beszélhetünk Lokális Ómega Pontról is: ilyen például az Omegon, amikor egy civilizáció azért idézi elő a téridő lokális összeomlását, hogy kicsiben valósítsa meg a fentebbi 51 forgatókönyvet. Maga az Ómega Pont elnevezés a francia teológus és paleontológus Pierre Theliard de Chardin (1881 - 1955) által kidolgozott Ómega Pont fogalmára utal, mely szerint "az ember, hogy elkerülje az összeegyeztethetetlen eltűnés veszélyét, egy átgondolt aktivitás mechanizmusával egyre hatalmasabb és maradandóbb alanyba próbálja belehelyezni a

tettei folytán elért eredmények összesítő elvét: Civilizáció, Emberiség, Föld Szelleme. a Világegyetem Szövetének valódi, elpusztíthatatlan atomjait alkotó Gondolatszemcsékből kiindulva, meghatározott eredőjű Világegyetem épül szüntelenül a fejünk felett - ellenkező irányban az elenyésző anyaggal; olyan Világegyetem, amely nem mechanikus energiát sűrít és raktároz el, hanem Személyeket." ONeill-hengerek: hengeres űrkolóniák, melyek tengelyük körül rotálva hozzák létre a mesterséges gravitációt: miközben az egyik henger az óramutató járásával megegyező, addig a másik az ellentétes irányban forog, hogy így minimalizálják a forgatónyomatékot. Különböző típusainak különböző neve van: 1929-ben Desmond Bernal írt le egy olyat, ami az eredeti tervek szerint 16 km átmérőjű gömb 20 - 30 ezer lakhellyel; a mesterséges gravitációt a megfelelő sebességű forgás biztosítaná és az egész levegővel lenne

töltve. A modernizált Bernalszféra (más néven: Island One) 1 km kerületű; 10 ezer embernek van benne hely és a koncepciót kidolgozó L5 Socitey (ahol az L5 a lagrange 5-ös pontra utal) 1977-ben még azt remélte, hogy az 1990-es évekre megvalósítható lesz. A babylon-5 televíziós sorozatban szerepel hasonló, csak éppen jóval nagyobb űrváros. 1969-ben, az Apollo-korszak csúcspontján a fizikus Gerald K. ONeill azt kérdezte hallgatóitól, hogy "a bolygófelszín-e a megfelelő hely egy terjeszkedő technikai civilizáció számára?", és ez a kérdés nem csupán a bolygósovinizmus elutasításához, de ahhoz a gondolathoz is elvezetett, hogy az emberiségnek a világűrben kell terjeszkednie, mivel ott áll a rendelkezésére gyakorlatilag korlátlan nagyságú szabad tér és korlátlan energia, azaz napsugárzás formájában. Az ismertséget egy 1974-es New York Times cikk hozta meg ONeill-nek, és még ugyanebben az évben megjelent egy, a

kérdéskört összefoglaló cikke is. 1977-ben pedig a High Frontier című könyve látott napvilágot, ami ma a téma alapművének számít, és mely szerint miközben az űrkolónia alapanyagát a Holdból kell kibányászni, aközben a cél egy 20 millió ember számára lakható mesterséges objektum megépítése. 1975-76-ban egy, a Stanford University-n működő csoport Gerald K. ONeill közreműködésével jóval szerényebb, 1,5 km átmérőjű, 10 ezer ember számára lakható, tórusz alakú verziót dolgozott ki (Stanford Torus néven). Ezzel az volt a céljuk, hogy megvizsgálják, hogy a jelenleg is rendelkezésünkre álló technológiával mit lehetne megvalósítani. AZ Island Two viszont 1,8 km átmérőjű és 140 ezer ember lakhat benne, míg a harmadik generációs Island Three 6,4 km átmérőjű és 32 km hosszú kettős henger,. Nem kevesebb mint tíz millió ember számára biztosít lakhelyet, és egyaránt nevezik Island One-nek meg ONeillhengernek.

Pánspermia: a kifejezés azt jelenti, hogy "csírák mindenütt". A francia Sales-Guyon de Montlivault gróf már 1821-ben felvetette, hogy az élet esetleg nem a Földön alakult ki, hanem a holdbéli vulkánok kitörésekor jutott el hozzánk. 1865-ben a darwinista német fizikus, Hermann E Richter viszont már valószínűbbnek tartotta, hogy az élet meteoron érkezett a Földre, és nem sokkal utána Sir William Thomson (1824 - 1907), a későbbi lord Kelvin úgy fogalmazott, hogy "számtalan, csírával teli meteorkő száguld keresztül az űrön"., és a neves német fizikus, Hermann von Helmholtz (1821 - 1894) is a pánspermia elmélete mellé állt. A Nobel-díjas svéd kémikus, Svante August Arrhenius (1859 - 1927) 1903-ban a Lehrbuch der kosmischen Physik (a kozmikus fizika tankönyve) lapjain írta le részletesen az elképzelést (és az elnevezés is tőle származik). 52 Helmholtz kortársa, a német csillagász, Johann Zöllner (1834 - 1882)

kritikájában azt az azóta is gyakran hangoztatott érvet hozta fel, hogy ha elfogadnánk is a hipotézist, még mindig nem kapnánk választ az élet eredetével kapcsolatos kérdésre. A pánspermia-elmélet hívei viszont arra szoktak hivatkozni, hogy egy olyan hipotézis, mely szerint az élet (egyedül) a Földön alakult ki, nagyon is "antikopernikánus": az ember (vagy éppen bolygónk) kitüntetett helyzetét hirdető felfogás. A pánspermia-elmélet támogatóinak pozícióját rontja, hogy a nem földi eredetű élet elméletét gyakran összekapcsolják a darwinizmus elleni - teljességgel indokolatlan - támadásokkal is (mivel arra akarnak hivatkozni, hogy a "hagyományos" megoldás nem adhat magyarázatot a földi élet eredetére). Ugyanekkor éppen az evolúcióelméletből kiindulva lehetne a pánspermia-hipotézis mellett érvelni. Például azzal, hogy 1969-ben az Apollo-12 legénysége visszahozta a Surveyor-3 kameráját, ami két évet

töltött a Holdon - és mint kiderült, a Streptococcus mitis nevű baktérium élve vészelte át rajta az egészet. Vagyis képes volt alkalmazkodni az ottani körülményekhez, és ez legalábbis valószínűsíti, hogy korábban volt már kitéve hasonlónak. A pánspermia-elmélet legismertebb 20. századi képviselői közé tartozik Fred Hoyle (1915 - 2001) brit csillagász és tanítványa, Chandra Wickramasinghe. Szerintük az élet ma is folyamatosan érkezik a Földre - miként ezt bizonyítja az I. Világháborút követő spanyolnátha-járvány is, ami kozmikus eredetű volt, hiszen máskülönben nem törhetett volna ki a világon mindenütt ugyanazon a napon. Wickramasinghe szerint ugyanez a helyzet a 2003-ban felbukkant SARS-sal (Severe Acute Respiratory Syndrome, magyarul akut légúti szindróma) is. Ezen a területen az egyik legjelentősebb előrelépés a DNS felfedezéséért Nobel-díjjal kitüntetett Francis Crick nevéhez fűződik, aki Leslie Orgel-lel

közösen dogozta ki az ún. irányított pánspermia elméletét az 1970-es években. Eszerint "létünk gyökerei visszanyúlnak a világmindenség egy másik pontjára. amelyen az élet igen magas fejlettséget ért el, mielőtt itt a Földön bármi is elkezdődött volna. Nálunk az élet azokkal a baktériumokkal indult, melyeket ez a civilizáció küldött ide űrhajóval." Erre persze rendszerint azt szokták válaszolni, hogy az irányított pánspermia még szükségtelenül bonyolultabbá teszi azt a logikai láncot, ami a földi élet létrejöttének megmagyarázásához szükséges. Az 1990-es évek közepén azonban az Új-zélandi Michael N Mautner létrehozta a SOLIS-t (Society for Life in Space), amely azt tűzte ki célul, hogy 2050-re ezen módszer segítségével kezdje meg a Tejútrendszer élettel való "betelepítését". Ha sikerrel járna, úgy nem csupán az válna nyilvánvalóvá, hogy lehetséges a dolog, hanem az irányított

pánspermia - más naprendszerekben - valóban hozzájárulna az élet létrejöttéhez is. A tudományos-fantasztikus irodalomban persze már jóval korábban felvetődött az ötlet: Olaf Stapledon Utolsó és első emberek című, 1931-es könyvében az egyik utolsó ember, amikor kiderül, hogy a naprendszer el fog pusztulni, azt mondja, hogy ""haladéktalanul hozzá kellett fognunk a reménytelen feladathoz, hogy elhintsük a csillagok között egy új emberiség magvát. E cél érdekében fel fogjuk használni a Nap sugárzását és nyomását", és annak a segítségével fogják az életcsírákat (valamiféle parányi elektromágneses "zöld hullámokat") más naprendszerekbe eljuttatni, hogy "ha nem is egészen emberi lények, de legalábbis alacsonyabb rendű szervezetek" alakulhassanak ki. "Ha a szerencse segít bennünket, akkor ily módon elképzelhető, hogy az ember továbbra is hatással lesz a galaxis jövőjére, ha nem

közvetlenül, hát teremtményei révén." Clarke pedig A távoli Föld dalaiban (1986) írja le, hogy a "magvető űrhajók" segítségével miként hajtunk majd végre irányított pánspermiát, és ezzel miként segítjük hozzá az emberi fajt a továbbéléshez a Nap pusztulása után. Űrlift: a geoszinkron pályán keringő műholdhoz kábel kapcsolódik, ezen lehet fel-le utaztatni, és így a hagyományos megoldások költségeinek töredékéért (a jelenlegi becslések szerint mintegy egy 53 századáért) kijuttatni a világűrbe a terhet (a műhold van a középpontban, az ellenkező irányban pedig sok tervben kisbolygó szolgál "ellensúlyul"). Miután Ciolkovszkij érintőlegesen már foglalkozott a kérdéssel, a szovjet Jurij Artsutanov kezdte kidolgozni az elméletét az 1960-as évek elejétől, és Arthur C. Clarke regénye, az Az Éden szökőkútjai tette szélesebb körben is ismerté a gondolatot (1979). "A földnek most

volt egy második természetes holdja [egy befogott aszteroida], amely pontosan a szinkronmagasságban keringett. Átmérője egy kilométernél kevesebb volt és gyorsan kisebbedett, amint a szenet és az egyéb könnyű elemeket kivonták belőle. Bármi maradt is a vasmag, meddő anyag és ipari salak - azt az ellensúlyt fogja képezni, mely a tornyot feszítve tartja", írja Clarke. A szénből készült az az elemi szál (pontosabban: szalag), amin a lift közlekedni tud. A NASA - a nanocsövek felfedezésének köszönhetően - az 1990-es évek vége óta lát fantáziát az elképzelésben. Korábban nem ismertünk olyan anyagot, ami elég erős lett volna az űrlift megépítéséhez. Az angol nyelvű szakirodalom szokta beanstalk (babszár) néven is említeni arra a mesére utalva, amiben a főszereplő egy babszáron (magyarul: égig érő paszuly) mászik fel az égbe (viszont maga az elnevezés a 2300 AD szerepjátékból terjedt el). Olykor orbitális toronynak

(orbital tower) is hívják. Von Neumann-gépezet: vagy Von Neumann-szonda. Olyan berendezés, ami képes a környezetében lévő alapanyagokat felhasználva másolatokat készíteni magáról. Ezt a fajta önreprodukáló automatát - megkülönböztetendő a mikroszkopikus méretűektől - szokás clanking replicatornak: kb. zörgő replikátornak vagy auxonnak nevezni a görög auexein, növekedni szó alapján, és sokak szerint ez a módszer tenné lehetővé akár az olcsó űrbányászatot, akár pedig a Napvagy a Tejútrendszer kolonizációját. Mint annyi más területen, a science-fiction itt is megelőzte a tudományt: Philip K. Dick már 1955-ben kiadta Autofac című (magyarul legjobb tudomásom szerint sajnos nem olvasható) novelláját - ebben az Autofac-ok (emberi beavatkozás nélkül működő automata gyárak) önmaguk lekicsinyített másolatait lövik ki minden irányba - többek között a világűrbe is. "Autofac hálózatok [lesznek] az egész

Univerzumban", mondja az egyik szereplő a novella végén. Neumann írásának megjelenésére ( The Theory of Self-reproducing Automata, A Burks, ed., Univ of Illinois Press, Urbana, IL) 1966-ig kellett várni A témához kapcsolódik egyfelől az úgynevezett berserker, ami az (intelligens) élet elpusztítására specializálódott önreprodukáló automata. Ezt a lehetőséget a sci-fi író Fred Saberhagen vetette fel 1967-ben, és ha léteznének ilyen berserkerek, akkor ez magyarázatot adhatna a Fermi-paradoxonra is. Másfelől meg kell említeni a Far Edge Party-t, amit - korántsem szó szerint - leginkább talán a legtávolabbi ponton bekövetkező találkozónak fordíthatnánk, és amely fogalom bevezetését a memetikával és krionikával is foglalkozó Keith Henson javasolta. A Far Edge Party arra a problémára kínál megoldást, hogy még egy nagyon fejlett civilizációnak is olyan hosszú időre lenne szüksége a Tejútrendszer bejárásához (még közel

fénysebességgel utazva is), ha egyenként akarna minden pontjára eljutni, hogy közben kihunynának a csillagok. Elképzelhető viszont egy olyan megoldás, ahol a szonda, miután elérte a célállomást, másolatokat készít magáról, és így nem soros, hanem párhuzamos logika szerint folytatódik az előrehaladás. Kb 10 millió év múlva pedig, amikor a galaxis teljes felderítése befejeződött, a szondák egy előre meghatározott helyen találkoznak, hogy kicseréljék a begyűjtött információkat. Itt érdemes azt is megemlíteni, hogy egy Robert A. Freitas Jr nevű tudományos kutató szerint (és ezzel nincs is egyedül) a Naprendszert egyelőre olyan szinten nem derítettük még fel, hogy egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy valóban nincsenek itt egy idegen civilizáció Neumann-szondái (és ez ismét csak megoldást kínálhat a Fermi-paradoxonra). 54 terraformáció: a bolygómérnöki tevékenység speciális válfaja, melynek az a célja,

hogy az adott bolygón uralkodó körülményeket a (földi) élet számára elviselhetővé tegye. Illetve, hogy végső soron olyan bioszférát hozzon létre, ami tökéletesen "emulálja" a földi bioszféra összes funkcióját, és így egy "második Föld" jöjjön létre. A szakirodalom szerint az ember eddigi tevékenysége a Földön azt bizonyítja, hogy képesek vagyunk ilyesmire (elvégre tökéletesen átalakítottuk a környezetünket), az első idegen bolygó pedig, amit terraformálni fogunk, minden bizonnyal a Mars lesz. Először az ecopoiesisre fog sor kerülni (ecopoiesis: ökoszisztéma létrehozása), vagyis nem belélegezhető, de önfenntartó anaerob légkör kialakítására, ami egyfelől feleslegessé teszi a nehézkes űrruhák viseléstét (és elég lesz helyettük egy oxigénmaszk); másfelől védelmet nyújt a kozmikus sugárzások ellen. Második lépésben pedig következik a tényleges lakhatóvá tétel (vagy nem következik,

mert az is elképzelhető, hogy csak az első fázist valósítjuk meg. Vagy éppen azt sem). A terraformálás gondolata annak köszönheti népszerűségét, hogy jelenleg a Föld az egyetlen olyan ismert életfenntartó rendszer, ami önfenntartó módon, nagyon hosszú időn keresztül működőképes marad - vagyis érdemesnek tűnik ezt a megoldást lemásolni. Maga a szó amúgy a terra (föld) és form (formálás) szavak összetétele, és Olaf Stapledon már az 1930-as években leírta az Utolsó és első emberekben, hogy miként fogjuk lakhatóvá tenni a Vénuszt; a 20. sz végének minden bizonnyal legismertebb, ezzel a témával foglalkozó tudományos-fantasztikus műve, Kim Stanley Robinson Mars-trilógiája pedig (amiből magyarul csak az első kötet, a Vörös Mars jelent meg) arra is kitér, hogy korántsem mindenki ért majd egyet a Mars terraformálásával, és a "zöldek": a terraformáció támogatói mellett jelen lesznek a "vörösök"

is, akik viszont változatlanul szeretnék megőrizni a Vörös Bolygót, mivel a prezervácionizmus hívei. 55 Felhasznált irodalom: 1. Atlantropa és a makromérnökség: Atomic Excavation: The Promise And Failure Of Project Plowshare. World of Difference (sz n.), 2002, http://wwwworlddiffcom/sciences plowshare4html  Atlantropa (sz. n), Cabinet, Issue 10 Spring 2003, http://www.cabinetmagazineorg/issues/10/atlantropaphp  Atlantropa (sz. n), Sience Service Image Collection, 1938, Smithsonian Institue, http://americanhistory.siedu/scienceservice/033003htm  Cathcart, Richard Brook: Emancipatory Oceanic Macro-engineering: A "New Atlantis" in 21st  Century Tunisia-Algeria? Virtual Global Super Projects Conference November 2001, http://www.wdforg/gspc/virtual2001/pdf/EmancipatoryPaperpdf  Cathcart, Richard Brook: Land art as global warming or cooling antitode. In: Speculations in Scinece and Technology, 21, p. 65-72, 1998,

http://wwwkluweronlinecom/issn/01557785/contents  Cathcart, Richard Brook - Badescu, Viorel: “Big Tent" SciFi Architecture: A 21st Century Saharan Tapestry. Virtual Global Super Projects Conference November 2001, http://www.wdforg/gspc/virtual2001/pdf/BigTentPaperpdf  Coates, Joseph: A 21st Century Agenda for Science and Technology Policy. Joseph Coates Consulting Futurist, Inc., é n, http://josephcoatescom/pdf files/237 21st Century Agendapdf  Great Wall, The (sz. n), 2004 május 13 http://wwwspacedailycom/news/china-04zfhtml  Ole, von Lars: Der Traum von Atlantropa. Ein Architekt plante die Trockenlegung des Mittelmeeres. 2003 március 01, http://wwwzdfde/ZDFde/inhalt/5/0,1872,2028549,00html  Summit Bridge Project: The Frreway in Europe and Asia History (sz. n) é n http://www.headwayus/readphp?i=153  Taylor, Gordon Rattray: The Doomsday Book. Thames and Hudson, 1970  Verne, Jules: A Szahara tengere. Alexandra, é n, fordító nélkül  Verne, Jules:

Világfelfordulás. Móra Kiadó, é n, Vajhó László fordítása  2. Geomérnökök és időjárásfegyverek  Brians, Paul: Nuclear Holocausts: Atomic War in Fiction, 2003, http://www.wsuedu/~brians/nuclear/indexhtm  Britt, Robert Roy: Freeze, Fry or Dry: How Long Has the Earth Got? 2000. február 25, http://www.spacecom/scienceastronomy/solarsystem/death of earth 000224html  Britt, Robert Roy: Recipe for Saving Earth: Move It. 2001 február 7, http://www.spacecom/scienceastronomy/planetearth/earth move 010207html  Broad, William J.: Teller háborúja Oziris, 1996, Fencsik Flóra fordítása  Convention on the prohibition of military or any other hostile use of environmental modification techniques. (adopted by Resolution 31/72 of the United Nations General Assembly on 10 December 1976; the convention was opened for signature at Geneva on 18 May 1977), http://www.unogch/frames/disarm/distreat/environpdf  Davies, Paul: Az utolsó három perc. Kulturtrade, 1994

dr Both Előd fordítása  Fogg, Martyn J.: Astrophysical Engineering and the Fate of the Earth In: Islands in the Sky Bold New Ideias for Colonizing Space. Wiley, 1996 Edited by Schmidt, Stanley - Zubrin, Robert.  House, Tamzy J. et al: Weather as a Force Multiplier: Owning the Weather in 2025 A Research Paper Presented To Air Force 2025 http://www.auafmil/au/2025/volume3/chap15/v3c15-1htm#Contents 56        Huyghe, Patrick: Geoengineering our way out of trouble. 21st C, é n, http://www.columbiaedu/cu/21stC/issue-21/huyghehtm Lem, Stanislaw: A huszonegyedik század fegyverrendszerei avagy a tótágas evolúció. In: Az emberiség egy perce. Európa Kiadó, 1988, Révai Gábor frodítása MacDonald, Gordon J. F: How to Wreck the Environment In: Unless Peace Comes A Scientific Forecast of New Weapons. The Viking Press, 1968, Edited by Nigel Calder Storch, Hans von - Stehr, Nico: ANTHROPOGENIC CLIMATE CHANGE – A REASON FOR CONCERN SINCE THE 18TH

CENTURY AND EARLIER. Hamburger Bildungserver, é n, http://www.hamburgerbildungsserverde/welcomephtml?unten=/klima/gesellschaft/changehtml Watson, Traci - Weisman, Jonathan: Six ways to combat global warming. US Today, 2001 július 16., http://wwwusatodaycom/news/science/climate/2001-07-16-combat-warminghtm Weart, Spencer and the American Institue of Physics: Climate Modification Schemes. 2003 augusztus., http://wwwaiporg/history/climate/RainMakehtm Weier, John: John Marti. Earth Observatory, é n http://earthobservatory.nasagov/Library/Giants/Martin/ 3. Terraformáció és bolygómérnökség  Almár Iván: Természetvédelem a Naprendszerben? Természet Világa, 1997. április, http://www.kfkihu/chemonet/TermVil/tv9704/naphtml  Averner, M. M and MacElroy, R D (editors): On the Habitability of Mars: An Approach to Planetary Ecosynthesis, NASA SP-414, 1976. http://www.marsinstituteinfo/rd/faculty/dportree/rtr/ls03html  Benford, Gregory: Deep Time. How Humanity Communicates

Accross Millennia Perennial, 1999  Brin, G. D: Rocs Eggs and Spider Webs: The First Hard Step Toward Building Starships In: Interstellar Migration and Human Experience. University of California Press, 1986 Edited by Finney, ben R. and Jones, Eric M  Brown & Root: A Company with a History, sz. n, History News Network, 2004 január 2, http://hnn.us/roundup/entries/2851html  Cathcart, Richard Brook: Taming Mars with a tent and a tunnel: creation of a biosphere-city. Speculations in Science and Technology, 1998. augusztus 18, http://www.ingentacom/isis/browsing/TOC/ingenta?issue=pubinfobike://klu/spec/1998/0000002 1/00000002  Diamond, Jared: The Rise and Fall of the Third Chimpanzee. How Our Animal Heritage Affects the Way We Live. Vintage, 1992  Dyson, Freeman: Disturbing the Universe. Harper and Row, New York, 1979  DiGregorio, Barry E.: The dilemma of Mars sample return 2001 augusztus, Chemical Innovation,

http://pubs.acsorg/subscribe/journals/ci/31/special/digreg/08digregoriohtml#refe  Dixon, Dougal: Man after Man. An Anthropology of the FutureSt Matins Press, 1990  Ehricke, Krafft A.: The Extraterrestrial Imperative Air University Review, January-February 1978., http://wwwairpowermaxwellafmil/airchronicles/aureview/1978/janfeb/ehrickehtml#ehricke  Fogg, Martyn J.: TERRAFORMING MARS: A REVIEW OF RESEARCH, é n, http://www.usersglobalnetcouk/~mfogg/paper1htm  Hickman, John: The Political Economy of Very Large Space Projects, Journal of te Evolution and Technology, Volume 4, November 1999, http://www.transhumanistcom/volume4/spacehtm  Hiscox, Julian A.: Biology and the Planetary Engineering of Mars Department of Microbiology, 57                University of Alabama at Birmingham. http://spot.coloradoedu/~marscase/cfm/articles/biorev3html Keith, David W.: Geonegineering the Climate: History and Prospect Annu Rev Energy

Environ. 2000 25:245-84, http://www.ucalgaryca/~keith/papers/26Keith2000GeoengineeringHistoryandProspectepdf MsDonald, Forrest: Rugged Individualism. Frederick Jackson Turner and the Frontier Thesis The World and I Magazine, 1990. május, http://wwwworldandicom/public/1990/may/mt7cfm McKnight, John Carter: Closing The Final Frontier, http://www.spacedailycom/news/oped03zqhtml 2003 június 25 Olberg, Jim: New Earths: Transforming Other Planets for Humanity. 2003 március 30, http://www.spacedailycom/news/mars-general-04lhtml Platón: Kritiasz. In: Platón összes m?vei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984 III kötet, Kövendi Dénes fordítása Robinson, Kevin: Space Mirror to Light up the North. Photonics TechnologyWorld, 1998 november, http://www.photonicscom/spectra/tech/XQ/ASP/techid448/QX/readhtm Should We Terraform? Astrobiology Science Conference, 2004. március 30, http://www.astrobionet/news/article1020html Stapledon, Olaf: Az utolsó és az első emberek. Móra Könyvkiadó,

1989, F Nagy Piroska fordítása Taylor, Richard L. S: Paraterraforming: The Worldhouse Concept Journal of the British Interplanetary Society, Vol. 45, August 1992, http://www.marsinstituteinfo/rd/faculty/dportree/rtr/ls10html Teich, Albert H.: Pure Technology By "Daedalus of New Scientist" Technology and Mans Future, New York, St. Martins Press, 1972, http://wwwalteichcom/history/puretechhtml Turner, Frederick Jackson: The Frontier in American History, http://xroads.virginiaedu/~HYPER/TURNER/homehtml Woodmansee, Laura: If Life Exists On Mars, Our Robotic Probes May Have Brought It There. 2001. http://wwwspacedailycom/news/life-01zg1html Zubrin, Robert: Entering Space. Creating a Spacefaring Civilization Jeremy P Tarcher/Putnam, 1999. Zubrin, Robert: The Economic Viability of Mars Colonization. é n, http://www.alephse/Trans/Tech/Space/marshtml Zubrin, Robert M. - McKay, Christopher P: Terraforming Mars In: Islands in the Sky Bold New Ideas for Colonizing Space. Edited by:

Schmidt, Stanley – Zubrin, Robert Wiley, 1996 4. Tovább az asztromérnökség felé vezető úton  Badescu, Viorel: Solar Travel, 2003. augusztus 10, http://www.astronomytodaycom/exploration/solartravelhtml  Britt, Robert Roy: The Top 3 Reasons to Colonize Space, 2001. október 8, http://www.spacecom/missionlaunches/colonize why 011008-1html  Clarke, Arthur C.: Randevú a Rámával Kozmosz Fantasztikus Könyvek, Móra Kiadó, 1981 F Nagy Piroska fordítása  Clarke, Arthur C.: The Space Elevator: Thought Experiment, or Key to the Universe? First published in 1981 in Advances in Earth Oriented Applied Space Technologies  http://www.spaceelevatorcom/docs/acclarke092079se1html  Combs, Mike: The Space Settllement Faq. Last updated: 2004 március, http://members.aolcom/oscarcombs/spacsetlhtm#advantages  Criswell, David R.: Solar System Industrialization: Implications for Interstellar Migrations In: 58             

Interstellar Migration and Human Experience, idézett mű Harrison, Albert A.: After Contact The Human Response to Extraterrestrial Life Perseus, 2002 Eder, Dani: Re: Bubbleworld (was Ringworld), 1995. szeptember 7, http://yarchive.net/space/exotic/bubbleworldhtml Hunting, Eric: The Use of Nanofibers in Space Construction. The Highest Home: Super Colonies and the Ultimate Human Habitat. Distant Star, 2001 január 15, http://wwwdistantstarcom/issue13/jan 2001 nanofibershtm Lem, Stanislaw: Az altruizin. In: Kiberiáda Európa Kiadó, 1987 Murányi Beatrix fordítása McLintock Alex, "The Web between the Worlds" - Charles Sheffield, 1979. Book Reviews May 1994., http://wwwarcfandemoncouk/sf/books/95sephtm Niven, Larry: Gyűrűvilág. Neotek, 1995 Hoppán Eszter fordítása Niven, Larry: WHAT IS RINGWORLD?. Preface to Ringworlds Children http://www.torcom/niven/whatisringworldhtml ONeill, Gerard K.: The High Frontier Human Colonies in Space (Jonathan Cape, 1977 Pearson, Jerome:

Space Elevators and other Advanced Concepts. én, http://wwwstar-techinccom/spaceelevatorhtml Sandberg, Anders: Dyson Sphere FAQ, é. n, http://wwwnadakthse/~asa/dysonFAQhtml Space Towers (sz. n), 2001 január 7 http://liftoff.msfcnasagov/academy/TETHER/spacetowershtml Stapledon: Star Maker. Magnum Books, 1979 Zubrin, Robert: Entering Space. idézett mű 5. Térben és időben távol  Adams, Fred - Laughlin, Greg: The Five Ages of Universe. Inside the Physics of Eternity Touchstone, 2000.  Benford, Gregory and Zebrowski, George: A Scientists Notebook. Skylife In: Fanrtasy and Science Fiction, 2000. február, http://wwwsfsitecom/fsf/depts/ben0002htm  Bernal, John Desmond: The World, the Flesh and the Devil: An Enquiry into the Future of the Three Enemies of the Rational Soul, 1929, http://cscs.umichedu/~crshalizi/Bernal/  Ćirković, Milan M.: If The Universe Is Teeming With Aliens Where Is Everybody? Fifty Solutions to the Fermi Paradox and the Problem of Extraterrestrial

Life. Book Review é n, http://www.setileagueorg/reviews/webbhtm  Clarke, Arthur C.: A jövő körvonalai Gondolat, 1969 Árkos Ilona fordítása  Crick, Francis: Az élet mikéntje. Gondolat, Budapest, 1987 Büki Kálmán fordítása  Darling, David: Bracewell probes. In: The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight, http://www.daviddarlinginfo/encyclopedia/B/Bracewellprobeshtml  Darling, David: Generation Ship. In: The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight, http://www.daviddarlinginfo/encyclopedia/G/generationshiphtml  Darling, David: Sagans response. In: The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight, http://www.daviddarlinginfo/encyclopedia/S/SagansResponsehtml  Darling, David: von Neuman probes. In: The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight, http://www.daviddarlinginfo/encyclopedia/V/vonNeumannprobehtml  Dyar, Dafydd Neal: Mobile Suit Gundam: High Frontier. Life In The Universal Century 2004,

http://www.dyarstraightscom/msgundam/habitatshtml  Dyson, Freeman J.: Imagined Worlds Harward University Press, 1998  Finney, Ben R.: Voyagers into Ocean Space In: Interstellar Migration and Human Experience, idézett mű  Finney, Ben R. - Jones, Eric M: Comment on Hodgess "The Division of Labor" In: Interstellar 59               Migration and Human Experience, idézett mű Finney, Ben R. - Jones, Eric M: Fastships and Nomads: Two Roads to the Stars In: Interstellar Migration and Human Experience, idézett mű Hanson, Robert: Burning the Cosmic Commons: Evolutionary Strategies for Interstellar Colonization. 1998 július 1, http://hansongmuedu/fillunivpdf Hart, Michael H.: Interstellar Migration, the Biological Revolution, and the Future of the Galaxy In.: Interstellar Migration and Human Experience, idézett mű Hodges, William A.: The Division labor and Interstellar Migration: A Response to Demographic Contours. In:

Interstellar Migration and Human Experience, idézett mű Kaku, Michio: Visions. How Science Will Revolutionize the Twenty-First Century Oxford University Press, 1998. Lee, Browman: Interstellar Travel: A Family Affair? National Geographic, 2002. február 20, http://news.nationalgeographiccom/news/2002/02/0220 0220 wirelifeinspacehtml Mautner, Michael M.: Directed Panspermia Technical Considerations Strategies and Motivation for Seeding Star-Forming Clouds. Journal of the British Interplanetary Society 1997, 50, 93102, http://wwwpanspermia-societycom/Panspermia Technicalhtm Mayr, Ernst: Mi az evolúció? Vince kiadó, 2003. Kállai Tibor fordítása McDavid, Glenn: EXTRATERRESTRIAL INTELLIGENCE: A SKEPTICAL VIEW, 2000., http://www.winternetcom/~gmcdavid/html dir/fermihtml#biologists Regis, Edward Jr.: The Moral Status of Multigenerational Interstellar Exploration In: Interstellar Migration and Human Experience, idézett mű Ridley, Mark: Evolution. Blackwell Publishing, 2003

http://www.blackwellpublishingcom/ridley/a-z/Founder effectasp Terra, Richard P.: Islands in the Sky Human Exploration and Settlement of the Oort Cloud In: Islands in the Sky. Bold New Ideias for Colonizing Space idézett mű Tipler, Frank J.: Deus Ex Silico - A physicist explains why God is in the chips Wired, 2000 január. http://wwwwiredcom/wired/archive/801/god prhtml Valentine, James W.: The Origins of volutionary Novelty and Galactic Colonization In: Interstellar Migration and Human Experience, idézett mű 6. Majdnem az örökkévalóságig  Bernal, John Desmond: The World, the Flesh and the Devil. Idézett mű  Breisach, Ernst: Historiográfia. Osiris, 2004 Baics Gergely fordítása  Christian, David: The Case for "Big History". Journal of World History, Vol 2, No 2, Fall 1991., http://wwwfssuunl/wetfil/96-97/bightm  Clarke, Arthur C.: Randevú a Rámával Idézett mű  Ćirković, Milan M.: A Resource Letter on Physical Eschatology, é n,

http://arxivorg/pdf/astroph/0211413  Davies, Paul: Az utolsó három perc. Feltevések a világegyetem végső sorsáról Idézett mű  Dawkins, Richard: Climbing Mount Improbable. Penguin Books, 1997  Dyson, Freeman J.: Imagined Worlds Idézett mű  Dyson, Freeman: Infinite in All Directions. Gifford Lectures Given at Aberdeen, Scotland, April – November 1985. Harper and Row, 1989  Dyson, Freeman J.: Time without end: physics and biology in an open universe Reviews of Modern Physics, Vol. 51, No 3, July 1979, http://wwwalephse/Trans/Global/Omega/dysontxt  Haldane, J. B S: Daedalus vagy tudomány és jövő Danubia, é n, Incze György fordítása  Harrison, Albert A.: After Contact The Human Response to Extraterrestrial Life Idézett mű 60  Islam, Jamal N.: The ultimate fate of the universe Cambridge University Press, Cambridge, 1983.  Kinsley, Danny: Tunguska-type impacts less common than thought. ABC News, 2002 november 21.

http://wwwabcnetau/science/news/stories/s731109htm  Lem, Stanislaw: Csillagnapló. Magyar Könyvklub, 1995 Murányi Beatrix fordítása  Linde, Andrei: The Self-Reproducing Inflationary Universe. Scientific American, Vol 271, No 5, pages 48-55, 1994 november, http://physics.stanfordedu/linde/1032226pdf  Lukacs, John: A történelmi tudat avagy a múlt emlékezete. Európa, 2004 Komáromy Rudolf fordítása  Rees, Martin: Kozmikus otthonunk. Miért éppen ilyen a világmindenség? Akkord Kiadó, 2003 Márkus János fordítása  Rees, Martin: Our Final Our. A Scientists Warning: How Terror, and Enviromental Disaster Threaten Humankinds Future in this Century - on Earth and Beyond. Basic Books, 2003  Wells, H. G: Világok harcza Mars-lakók a Földön Franklin Társulat, é n Mikes Lajos fordítása  Tipler, Frank J.: Deus Ex Silico - A physicist explains why God is in the chips Idézett cikk  Tipler, Frank J.: The Physics of Immoratilty Modern Cosmology, God and

the Resurrection of the Dead. Anchor Books, 1995 61