Történelem | Tanulmányok, esszék » A principátus rendszerének kialakulása és berendezkedése

A principátus rendszerének kialakítása és berendezkedése A II. triumvirátus Caesar halála után a régi köztársasági formát visszaállítani nem lehetett-> kié lesz a hatalom? - Antonius (Caesar legjobb hadvezére) - Octavianus (Caesar unokaöccse) - Lepidus (a lovasság vezetője) Az új vezetők egymással is versengtek, de a senatus és a gyilkosok ellen szövetségre léptek. Kr. e 43-ban megkötötték a második triumvirátust i. e 42: Philippi: Cassius és Brutus seregeit legyőzték a triumverek-> Róma uraivá váltak és felosztották a birodalmat. Antonius kapta a keleti területeket Alexandriával, Octavianus a nyugati részeket, míg Lepidus, aki rövidesen visszavonult a politikától, Afrikát. Antonius keleten kívánt terjeszkedni, de Kleopátrához fűződő viszonya elvonta Rómától. Octavianus kihasználta ezt, s Antonius ellen eredményes propagandát fejtett ki. Nyilvánosságra hozatta vetélytársa végrendeletét, melyben Antonius a

rómaiak nagy sérelmére Alexandriában kívánta magát örök nyugalomra helyeztetni. A fegyveres összecsapás elkerülhetetlenné vált. Ie 31: Actium: a tengeri ütközetben Octavianus hadvezére, Agrippa győzelmet aratott. Egyiptom provincia lett, de a senatus helyett Octavianus ellenőrzése alatt. Így Octavianus kezében tarthatta Róma gabonaellátását A principatus rendszere cél: a nyílt egyeduralom leplezése, hiszen tanult Caesar sorsából csak megtiszteltetésből fogadott el címeket: pl. Augustus (istentől gyarapított férfiú), melyet személynévként használt később, vagy princeps (első polgár), melyből rendszere, a principatus nyerte nevét. A hatalmat kezében tartotta, az irányítása alatt álló hadseregre támaszkodva. Kulcsfontosságú köztársasági tisztségeket összpontosított kezében, s ezeken keresztül érvényesítette akaratát:- Consul (a végrehajtó hatalom vezetője) – néptribunus(sérthetetlen,vétójog) – Censor (híveit

ültethette a senatusba) - pontifex maximus(kultikus életet irányította) Meghagyta a régi tisztségeket, és államilag támogatta a korai köztársaság hagyományait, a régi erkölcsöket és szokásokat, ami rendszerének köztársasági mázát erősítette. Megjelentek a csak Augustustól függő hivatalok, és a testőrgárda (praetoriánusok), amely arra hivatott, hogy ellensúlyozza a sikeres hadvezérek esetleges politikai ambícióit. Eredményei Megteremtette a birodalom stabilitását, hódításaival elérte a természetes határokat: RajnaDuna vonal(Pannonia i.e 9),Róma mai nagyvárosnak nézett ki(kitűnő utak,fürdők,látványos középületek,csatorna,hetente voltak cirkuszi játékok) Augustus és utódai, a Julius-Claudius dinasztia császárai nem sokban változtattak az augustusi államberendezkedésen, bár Claudius már megkezdte saját adminisztrációja függetlenítését az államitól (a scriniumok (császári íróhivatal) létrehozásával). A

Flaviusok az öröklött modellt vitték tovább: Vespasianust például a senatus tette császárrá az Augustust megillető minden jog hivatalos ráruházásával. Nerva 96-os trónra lépésével, az ún. „Antonius-dinasztia” 193-ig tartó uralkodásával a senatus és a princepsek együttműködésének virágkora kezdődött. Nem véletlenül Traianust illették optimus princeps (legjobb császár) címmel – a korban divatos sztoikus felfogásnak nagyon jól megfelelt, hogy az egyes uralkodók nem családjukban örökítik tovább a trónt, hanem a legalkalmasabbnak tűnő személy adoptálásával jelölnek ki utódot. Ez a rend Commodus esetében már felborult, és az önmagát istenítő uralkodó meggyilkolását követően a principatus rendje a leplezetlen katonai monarchia felé tolódott el. Már a Severusok alatt komoly hangsúlyt fektettek a hadsereg támogatásának megnyerésére, illetve fenntartására az egyes uralkodók, majd a katona szászárok korának

235-ben kezdődő zűrzavaros, belső trónviszályoktól és külső támadásoktól terhes évtizedeiben gyakorlatilag kizárólagossá vált a katonai bázis favorizálása a senatus rovására. Amikor Diocletianus 283-ban átvette a hatalmat, és végleg szakított a senatori elittel, bevezetve az erős vallási kultusszal párosuló, abszolutisztikus dominatis rendszerét, csak a 3. század folyamatainak betetőzése volt. Az új rendszer – igaz, I Constantinusnak és utódainak köszönhetően keresztény ideológiával áthangszerelve – életképesnek bizonyult, amit a Bizánci Birodalom 1453-ig tartó története is igazol