Történelem | Középiskola » Nemzetiségek és etnikumok a dualizmus korában

Nemzetiségek és etnikumok a dualizmus korában: A nemzetiségek eloszlása Magyarországon: A XIX. században a magyarság aránya nem éri el az 50%-ot a lakosság összességéhez számítva. Legnagyobb számban jelen lévő nemzetiség a román 15%-kal, a szlovák és a német 10-10%-kal, a horvát 8%-kal, a szerb 6%-kal, a rutén 3%-kal illetve a zsidó és a roma körülbelül 2%-kal. Az 1868-as horvát kiegyezés: A horvátok a Magyarországhoz fűződő viszonyt perszonálunióra kívánták redukálni, vagyis függetlenségük elismerését és egyes területek, elsősorban Fiume és Muraköz átadását követelték. Ezt a magyar országgyűlés elutasította, de hajlandó volt a tartományi különállás elismerésére. A horvátokkal megkötött kiegyezés a horvátokat elismerte politikai nemzetnek Horvátország beligazgatási autonómiát kapott, melynek élén a magyar miniszterelnök javaslatára az uralkodó által kinevezett bán állt. A horvát lett a hivatalos

nyelv, működhetett a szábor, mely a magyar közös országgyűlésbe 42 képviselőt delegálhatott. Horvátországot egyesítették a Határőrvidékkel és Szlavóniával. A kiegyezést azonban ennek ellenére csak a horvát tartománygyűlés többszöri feloszlatása révén sikerült elfogadtatni. A horvát autonómia megteremtése a korabeli Európában a nemzetiségi kérdés kezelésének kis számú pozitív példája közé tartozott. Megnyugvást azonban nem hozott, mert a horvátok Ausztriával és Magyarországgal egyenrangú helyzetre törekedtek. A horvátok körében is felmerült a trializmus, a háromközpontú Bécs-Budapest-Zágráb birodalom gondolta. Az illírizmus hagyományait folytatva a birodalom délszláv népeit kívánták horvát vezetéssel egyesíteni, amit az uralkodó elutasított. A horvát tartományi autonómia magába foglalta a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatásügy függetlenségét. E tárcákkal a báni kormány

rendelkezett. A horvátok semmiképp nem fogadták el Fiume Magyarországhoz való tartozását, így ez a kérdés függőben maradt, ez a fiumei provizórium, de a város magyar igazgatás alá került. Hivatalos nyelve a lakosság többségét kitevő olasz lett Az 1868-as nemzetiségi törvény: A nemzetiségi viszonyok rendezése érdekében az országgyűlés megalkotta a nemzetiségi törvényt. A törvény a területi egység és az egy politikai nemzet elvének alapján állva széles körű nyelvhasználatot biztosított az oktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás alsó és középső szintjén. Autonómiát nem biztosított, de lehetővé tette nemzetiségi egyesületek és pénzalapok létrehozását. A liberális törvény az ennél többre vágyó nemzetiségeket nem elégítette ki, de a korszak nyugat-európai szabályozásainál nem nyújtott kevesebbet. A vegyes vidékeken a törvényhatóságban a 20%-ot elérő kisebbségek számára is

biztosították az anyanyelvi jogokat. A törvény nemcsak engedélyezte az anyanyelvi oktatást, de azt az állam feladatává is tette. 1 Kultúrnemzet és államnemzet: Az osztrák törvényhozás az egyenjogúság elvéből kiindulva deklarálta, hogy az állam minden népének egyenlő és elidegeníthetetlen joga az egyes népcsoportok nemzetiségének és nyelvének ápolása és megtartása. Az államnemzet fogalmával szemben ezek a nemzetek így úgynevezett kultúrnemzetet alkothattak. Ezek szerint az a nemzetiség, amelyiknek vannak kulturális intézményei, de nincs autonóm területe önálló adminisztratív intézményekkel, saját kultúrájában élő nemzetként, a közös nyelv, az összetartozás tudatával alkothatta a birodalom részét. Tartományi szinten így törhették át a szabad nyelvhasználat korlátait A magyar országgyűlés az állam egységét tartotta legfontosabbnak, az 1868-as nemzetiségi törvény pedig ki is mondta az egy politikai

nemzet létrehozásának szándékát, ezért nem férhetett bel a törvénybe a nemzetiségi nyelvű felsőoktatás. Amíg Magyarországon a horvátok önállósága okozott problémákat, addig a Lajtán túl a német-cseh konfliktus eredményezett küzdelmeket. Bécs támogatta a csehek kulturális és nyelvi törekvéseit, kárpótlásul, hiszen a cseheket nem ismerték el harmadik nemzetnek. Az osztrák kormányzat azonban a csehországi németek ellenállásába ütközött, akik az anyanyelvű oktatásért folytatták a harcot, hiszen a korban a cseh városok nagy része német többségű. Az I világháborúig a Monarchia nemzetiségei közül egyedül az olaszok kívántak elszakadni és hazájukhoz csatlakozni. Ezzel szemben a többi nemzetiség a birodalmon belüli autonómia elérésére törekedett. Nemzetiségi politika: A XIX. század második felében jelentős arányeltolódások mutatkoztak a nemzetiségi összetételben. Ennek fő jellemzője a magyarság

arányának növekedése 41%-ról 54,4 %-ra A változásnak három, egymással alapvetően összefüggő eleme volt. Az első a természetes szaporulat, a demográfiai robbanás nem egyszerre jelentkezett az országban, a magyarság a németetekkel, szlovákokkal, ruszinokkal együtt előbb vált a folyamat részesévé. A kivándorlás és a bevándorlás a magyarság arányát növelte, hiszen minden száz kivándorlóból csak 33 volt magyar, ami alatta maradt a magyarság számarányának. A legnagyobb veszteséget e szempontból a szlovákság szenvedte el. A bevándorlás szintén a magyarságot gyarapította, mert az országba érkező népesség a többséghez asszimilálódott. A harmadik forrás az asszimiláció, a beolvadás volt, aminek több összetevője ismert. Egyrészt folytatódott a városi német és zsidó lakosság asszimilációja, másrészt a szülőhelyét elhagyó népességnek csak egy része vándorolt ki az országból, másik része a városokba,

elsősorban Budapestre költözött. Az elemi iskolákban anyanyelven folyt az oktatás, az egyházak érintetlenek voltak Így a kormányzat és a megyék csak a nemzetiségi értelmiségre tudtak nyomást gyakorolni, a nemzetiségi törvény megszegésével akadályozták a nemzetiségi középiskolák működését. A magyar vezetőréteg sem bővíteni, sem korlátozni nem akarta a nemzetiségek jogait. Voltak, azonban akik felhívták a figyelmet az erőszakos intézkedések visszáságaira és veszélyeire, például Mocsáry Lajos. A nemzetiségi törvény ellen tiltakozó nemzetiségek vezetői passzivitásba húzódtak, sérelmeik közé tartozik, hogy 1879-től minden iskolában kötelezővé tették a magyar nyelv oktatását. A közigazgatásban nem tartották be még az 1868-as törvényben foglaltakat sem, miszerint támogatások kellenek kultúrájuk műveléséhez. Az egyházaikat ellenőrzés alá vonták, bezáratták iskoláikat, betiltották egyleteiket, mint a

szlovák Matica Slovenskat. A zsidóság, tehát az izraelita vallású állampolgárok egyenjogúsítását a magyar országgyűlés a kiegyezés nevében mondta ki, majd az izraelita vallást a bevett vallások sorába emelték 1895-ben. Mivel a zsidóság gyorsan asszimilálódott, és a gazdaságban korábban olyan pozíciókat foglalt el, amelyeket mások nem töltöttek be ezelőtt, például a kereskedelemben, a magyar vezető réteg továbbra is nyitott maradt a zsidóság felé. A kedvező légkör és a lehetőségek gyors ütemben növelték a zsidóság bevándorlását Galíciából. A hagyományos kereskedelem mellett az értelmiségi pályákon, mint az újságíró, 2 színész, orvos, ügyvéd irányokon is megjelentek a bevándorlók másod- és harmadgenerációs tagjai. Nemzetiségek: A nemzetiségek a nemzetiségi törvénynél többre vágytak, de megsértése ellen természetesen felemelték a szavukat. A nemzetiségek jó ideig passzív ellenállást

folytattak, nem vettek részt a magyar országgyűlés munkájában. Társadalmi szerkezetüknek megfelelően, a választási rendszer következtében számarányuknál jóval kevesebb képviselővel rendelkeztek, ami erősítette a magyar vezetőréteg biztonságérzetét. A nemzetiségek akkor tiltakoztak elsősorban, ha oktatási intézményeiket veszély fenyegette, és az 1890-es évektől fokozottabban szálltak síkra jogaik bővítése érdekében. A nemzetiségekre egyre nagyobb hatást gyakorolt a független Románia és Szerbia politikája. A nemzetiségi területek gyorsan fejlődtek gazdaságilag, megerősödött a nemzetiségi kisbirtokos réteg, szélesedett a polgári, értelmiségi réteg. Megerősödött a sajtó, 1910 körül 15 román, 15 szerb, 13 szlovák napilap volt, pártokat alapítottak és voltak parlamenti képviselőik. 1892-ben az erdélyi románok „Nemzeti bizottsága" úgynevezett memorandumot állított össze sérelmeikről. Ferenc József

azonban nem fogadta el őket, az iratot a pesti kormánynak továbbította. Eredménye azt lett, hogy a „Nemzeti Bizottság" tagjait 1-5 év börtönre ítélték., ez a Memorandum-per Ez az eset az egykori 1848-as pozitív magyarságképet rombolta le Nyugat-Európában. 1896-ban a nemzetiségek budapesti kongresszusa tiltakozott a milleneumi ünnepségek nacionalista jellege miatt. 1898-ban a Bánffy-kormány idején törvényt hoztak arról, hogy minden községnek csak egy hivatalos nyelve lehet, amelyet a Belügyminisztérium határoz meg. 1907ben új népiskolai törvényt adtak ki, amelyben az úgynevezett Lex Apponyi előírta, hogy a nem magyar nyelvű iskolába járó diákoknak a negyedik évfolyam végén már jól kell tudniuk magyarul, azaz nagy óraszámban kell a magyart tanulni, más tárgyak, elsősorban a nemzetiségi nyelvek rovására. Gondot jelentett még az is, hogy a nemzetiségi tanítók sokszor maguk sem tudtak jól magyarul. 1907-ben volt a csernovai

sortűz, amikor egy templom felszentelésénél a csendőrség belelőtt a szlovák tömegbe. 15ember halt meg és 32 embert bíróság elé állítottak. 1914-ben a máramarosi nemzetiségi perben 32 magyar-ellenes lázítással vádolt rutén vádlottat ítéltek börtönbüntetésre. Ennek következményei, hogy az I világháború előtt, 1913-ban Tisza István, hogy az ország helyzetét egy jövendő háborúban biztosítsa, közeledett a nemzetiségekhez, főleg a románok és a horvátok felé. De már mindhiába, a románokkal nem tudott megegyezni, a horvátokkal is csak átmeneti sikereket ért el. Külföldön igen negatív kép alakult ki a magyar nemzetiségi politikáról, az előbb csak a térség iránt érdeklődő, majd a nemzetiségek védelmezőjévé vált R. W Seton-Watson folyamatosan közétette magyarországi élményeit újságcikkek, majd könyv formájában, ilyen könyve a „Faji problémák Magyarországon" 1908-ból. Az I világháború alatt a

nemzetiségek megfogalmazták elszakadási törekvésüket. 3