Vallás | Keresztény » Jézus képeskönyve

Jézus képeskönyve Bevezetés Jézus egész igehirdetésének legsajátosabb és legmegragadóbb eszköze volt a példázat. A példázatok több mint egyharmadát ölelik fel Jézus összes feljegyzett tanításának. Tehát Jézus példázatai a tanításának a magva Ennek a beszédformának háttere a keleti nyelvekre, s éppen az Ótestamentumra is oly jellemző képes beszéd, amely az emberi életből vett képekkel, hasonlatokkal, példázatokkal igyekszik kifejezésre juttatni a mondanivalót. A példázatban a gondolatot nem fogalommal fejezi ki, hanem képpel ábrázolja. A zsidók a héber másál (arám mathla) szóval jelölték a különféle képes beszédeket: találós kérdést (Bír. 14,14); közmondást (Lk4,23); gúnydalt (És.14,4); metaforát (Mt16,6); hasonlatot (Mt10,16); példázatot (Lk11,5-8); allegóriát (Ez.24,3-14) Valamennyire jellemző a rejtélyes, titokzatos jelleg A tulajdonképpeni példázat abban különbözik a szóképtől, hasonlattól,

hogy nagyobb részletességgel alkotja meg a képet. Tehát valami történés van benne drámai elemekkel egybekapcsolva. A görög a héber másál szót parabolé szóval adta vissza, s ebből lett a parabola szó. A parabolé szó igei alakja: paraballó, amelynek jelentése: egybevet, összehasonlít. Eszerint a példázatnál alapjában véve egy összehasonlításról van szó, éspedig egy földi esemény „példáz” valamilyen isteni igazságot. Események zajlanak le ezen a világon, amelyeknek mélyebb értelmük van. Valahányszor egy pásztor utána megy az elveszett báránynak, valahányszor egy gyöngykereskedő mindenét odaadja egy drágagyöngyért, és valahányszor egy mustármag kikél és felnövekedvén fává lesz olyannyira, hogy az égi madarak fészket raknak ágain, mindannyiszor Isten országa „történik” jelszerű eseményekben. Olyan valami történik ilyenkor, ami önmagán messze túlutal! Legtöbben vakon és süketen mennek el az események

mellett, némelyek azonban elkezdenek töprengeni ez események láttán, mert valami homályos felismerés támad bennük arról, hogy ezeknek van valami értelmük. Isten gyermekei ajándékba kapják ez események rejtett értelmét. Mivel pedig az Isten országa mindenestül így van közöttünk, azért beszél Jézus példázatokban, vagyis eseményeket mond el, amelyekben mélyebb értelem rejtőzik. Mindenki látja ugyan, de nem mindenki érti. Közöttünk történik, minket megmozgat a hullámverése, és mégis bepecsételt titok maradhat számunkra (vö. Mk 4,11-12) Valaki egyszer azt mondta: „Vagy van egy pont, amelyből egy könyv minden ellentmondása és látszólagos értelmetlensége megoldódik, vagy pedig annak a könyvnek nincs értelme.” Így van a példázatokkal is Aki a világot nem abból a pontból nézi, amelyből Jézus Krisztus, tehát a példázat szerzője, annak a képek összessége kilátástalan útvesztővé zavarodik össze, annak becsapódik

az ajtó 1 feltárulás helyett. A kép elemeit megismerhetjük a kortörténeti viszonyok ismeretében, de mondanivalóját csak hit által. A példázatok Jézus tanításának életszerűségét mutatják. A sikeres példázat egyik legfontosabb jellemzője, hogy az a mindennapi életben gyökerezik, ezért a hallgató azonnal számára máris ismerősnek tűnő helyzet közepette találja magát. Könnyen memorizálható képek a példázatok, amelyeket a legegyszerűbb ember is könnyen és viszonylag pontosan meg tud jegyezni. Joachim Jeremias éppen ezért „a hagyomány őskőzetének” nevezi a példázatokat. Bennük találjuk az Újszövetségnek azt a rétegét, melyben legszívósabban él Jézus korának világa. Átüt a példázatok szövegén a Jézus korabeli palesztinai nyelvezet. Pl Mk 4,11-12, ahol Jézus tanítványai előtt azt indokolja meg, hogy miért tanít példázatokban: tele van arameizmusokkal; ellentétes parallelizmus 11.v; háromszor passzív

szerkezetet használ Isten nevének elkerülése miatt. De nemcsak megfogalmazásbeli dolgokban tükröződik a palesztinai környezet. A példázatokban használt képek, a feltételezett természeti viszonyok, a társadalmi helyzet is Jézus korát és működésének színterét feltételezi. Csak palesztinai környezetben lehet megérteni a kitaposott útra esett mag példáját. Palesztinában először elszórták a magot, és csak azután szántották be a földbe. A mustármagból itáliai környezetben soha nem nő nagy fa, de a Genezáreti tó mellett ma is lehet látni 2-3 méterre megnövő mustárt. De a társadalmi helyzet is tükröződik a példázatokban. Jézus korában, Palesztinában a tomboló gazdasági válság miatt nagy volt a munkanélküliség. Josephus szerint a jeruzsálemi templom befejezése után 18.000 munkanélküli maradt Jeruzsálemben. Ebből érthetjük a piacon ácsorgó szőlőmunkások példáját. (Ehhez lásd: 1988-as Theológiai Szemle 4

számát, ahol a 198 oldalon található Jézus példázatainak szociológiai elemzése ). A felsorolt példák is bizonyítják, hogy a gyülekezeti hagyomány mennyire pontosan őrizte meg Jézus tanításait a példázatokban. Még a történeti bibliakritika képviselői közül is többen Jézus példázatait az evangéliumi hagyomány legrégebbi rétegének tartják. Miért választotta Jézus ezt a módszert, hogy példázatokban tanított? S miért vette oly nagy mértékben igénybe, hogy az tipikussá lett számára, és mind a mai napig a példázatok mesterének számít?! 1./ Először és mindenekelőtt azért választotta ezt a metódust, hogy az emberek figyelmét lekösse. Ő nem egy zsinagógában összegyűlt embercsoporthoz beszélt, amelynél többé-kevésbé kötelesek voltak az istentisztelet végéig ott maradni, hanem Ő a szabadban beszélt és egy olyan néptömeghez, amely tetszés szerint jöhetett és mehetett. A legfontosabb ezért az volt, hogy

először is az emberek érdeklődését felkeltse, mivel egyébként egyszerűen elmentek volna. A legbiztosabb módszer az emberek érdeklődését felkelteni valami iránt, hogy történetet mondunk el nekik. Ezt Jézus is tudta 2 2./ 3./ 4./ 5./ Azonkívül Jézus ezzel olyasvalamit tett, ami a hallgatóknak semmiképpen sem volt idegen, hanem szerfelett ismerős volt. Az Ótestamentum leghíresebb példázata, amit Nátán próféta mesélt el Dávidnak (2.Sám 12,1-7) A rabbik is használták az oktatásnál a példázatokat. Jézus tehát alkalmazkodott kora stílusához, de a régi formát új tartalommal töltötte meg. Azért is alkalmas volt a példázat a tanításra, mert ezzel a tanítási móddal az elvont gondolatokat konkrét képekbe ültette át. Csak kevés ember képes arra, hogy az elvont gondolatmenetet felfogja. A legtöbb ember képekben gondolkodik. Például hosszan beszélhetünk a szépség lényegéről anélkül, hogy ezáltal okosabbak lennénk,

viszont valakire rámutathatunk és mondhatjuk: „Ez egy szép ember”, akkor rögtön világos lesz, mit gondoltunk a szépséggel. Például a hitet megpróbálhatjuk definiálni, de sokkal jobban megértjük, ha Ábrahám életpéldájára gondolunk. – Jézus bölcs tanító volt Tudta, hogy képtelen az egyszerű lélek elvont fogalmakat felfogni, és így ezeket konkrét példákba öltöztette fel, cselekményekbe és személyekbe helyezte át úgy, hogy minden ember felfoghatta. Az ilyen példázatok értéke abban van, hogy az embereket gondolkodásra kényszeríttette. A gondolatokat nem rágta a szájukba, hanem kényszerítette őket, hogy tovább gondolkodjanak, és maguk találják meg az igazságot, ami abban rejtőzik. A legrosszabb, amit egy gyermekkel tehetünk, hogy az ő feladatát mi oldjuk meg, és készen átadjuk. Az nem jelent segítséget a gyermeknek, hogyha más oldja meg a matematika feladatát, az iskolai fogalmazását mi írjuk meg, vagy a fordítást

mi készítsük el. Lényeges segítséget az jelent, hogy a szükséges segédeszközt a kezébe adjuk, úgy, hogy ő maga készítse el a feladatát. – Ez figyelhető meg Jézusnál is Minden igazság, minden ismeret alapjában csak annyiban értékes, amennyiben magunk fedeztük fel, és magunk éljük át. Jézus az embereket gondolkodásra akarta késztetni, lelkileg aktívvá és mozgékonnyá akarta tenni őket. Nem akarta a felelősséget levenni róluk, hanem felelősségteljes emberré akarta tenni őket. Nem azért beszélt hozzájuk példázatokban, hogy a gondolkodástól mentesítse őket, hanem ellenkezőleg, az igazságot azért tárta a szemük elé, hogy annak helyességét maguk vizsgálják felül, és így valóban az igazság birtokába jussanak. A példázat különlegessége, hogy az spontán, előkészület nélkül, és előzetes próba nélkül lett elmondva, hosszú gondolkodás nélkül. A példázatok Jézusnál nem a dolgozószoba csendességében

lettek kidolgozva, kicsiszolva. Inkább tulajdonképpeni nagysága e halhatatlan rövid történeteknek abban van, hogy Jézus a pillanat sugalmazásából mondta el. E pillanat követelményéből születtek, és sebezhetetlen kőkemény fegyvernek bizonyultak a vita alkalmával. Mert a példázatok 3 a./ b./ c./ 6./ elsősorban nem az evangélium hirdetésének eszközei voltak, hanem inkább azt védelmezik és igazolják. Fegyverek, harci eszközök ezek az evangélium ellenségei elleni küzdelemben. Hogyan harcol Jézus a példázatok fegyverével? Háromféle módon: Az ellenfelek tekintetét a szegényekre irányítja. Ezek közelebb vannak Istenhez, és kedvesebbek is Istennek, mint ti öntelt és gazdag farizeusok (Mt. 21,28-31); Lk7,41-43) Az ellenfelek tekintetét az önmagukra irányítja. (Mt 22,1-10; Lk 14,1624; Mk 12,1-9) Ti nem adtátok meg Istennek a reátok bízott szőlő gyümölcsét. Miért háborodtok fel, ha Isten elveszi tőletek, és másoknak adja?

Miért háborodtok fel, ha a szegényeknek az evangélium hirdettetik? Az ellenfelek tekintetét az Atya szeretetére irányítja. Ez a legfényesebb bizonyíték és a döntő érv, amit Jézus az evangéliumnak a szegények és bűnösök közti hirdetése mellett felhoz (Lk. 15,11-32; 15,4-7; 15,8-10; Mt 20,1-15; Lk. 18,9-14, stb) Eszerint tehát Jézus módszere általában ez volt: engedelmes hallgatóságának példázatok nélkül, közvetlenül hirdette az evangéliumot. Ellenfeleihez viszont példázatokban beszélt. Az evangéliumot ért támadásokra nem dogmatikai tételekkel felelt, egyenes tanításokkal, hanem példázatos beszéddel válaszolt az elhangzott kritikára. Több ízben a példázatok mai keret-szövege is világosan utal erre a helyzetre (pl. Lk 7,36-40, 15,1-3; Mt. 21,23-32) A példázatok eredetileg nem olvasásra, hanem hallgatásra készültek. Az első alkalomnál, amikor elhangzott, senki sem ült le, hogy mondatrólmondatra, szóról-szóra

megvizsgálja. Ez azt jelenti, hogy a példázatokat nem szabad allegóriaként kezelni, amelynél minden egyes részletnek különös belső jelentése van. Tipikus allegória, pl Bunyan János Zarándok útja című könyve. Ha meg akarjuk érteni értelmét, tudatában kell lennünk, hogy minden eseménynek, minden egyes személynek és minden részletnek speciális jelentése van. A példázatokat viszont egyszer hallották, és ügyelnünk kell arra, hogy nem minden részlet tartalmaz szimbolikus jelentést. A példázatnak egyetlen összehasonlítási pontja van A történet többi része csak arra szolgál, hogy ezt az egyetlen szemléltetendő igazságot drámaivá, színessé, átütő erejűvé tegye. Ezért tegyük fel magunknak a kérdést, melyik a legnagyszerűbb gondolat, amelyik villámcsapásszerűen villan fel benne. A példázatoknál tehát nem kell hajszálhasogató részletkérdésekkel bajlódni, hanem az alapkérdést kell feltenni: Milyen gondolat villant át

rajtunk, amikor a példázatot először hallottuk?” Az ókorban és a középkorban szokásos volt allegóriaként értelmezni Jézus példázatait. Origenész, a 3 századbeli egyházatya szolgál nekünk erre példaként. Az irgalmas samaritánus példázatát, pl a következőképpen magyarázta: az ember, aki a rablók kezei közé esett, Ádám; Jeruzsálem a 4 mennyek országa, és Jerikó, mivel Jeruzsálemtől lefelé megy, a világ. A rablók az ember ellenségei, tudniillik az ördög és követői. A pap reprezentálja a törvényt, a lévita a prófétákat; és az irgalmas samaritánus Krisztus. Az állat, amelyre a sebesültet helyezte, Jézus teste, aki az elesett Ádámot hordozza. A fogadó a gyülekezet, és a két pénzdarab az Atya és a Fiú. Az irgalmas samaritánus megígérte, hogy visszajön; ez az idők végén a Krisztus visszajövetelét jelenti. Ennek a módszernek az a veszélye, hogy teljesen önkényesen belemagyaráz az igébe olyan tartalmat is,

amely nincs benne. Nem az ige mondanivalójára, hanem a magyarázó ötletességére terelődik a figyelem. A példázatok bevezetésének két alapformája van. 1/ Az egyik az úgynevezett nominatív-kezdet (kezdés alanyesetben: azaz elbeszélés minden bevezetés nélkül Mk. 4,3;12,1; Lk 10,30; 12,16; 14,16; 15,11,stb Lukács ezt a formát használja leggyakrabban. 2/ Dativus-kezdet (kezdés részeshatározóval): A legtöbb rabbinusi példázat is dativuszos formával kezdődik. A dativuszos forma mögött a héber formát kell látnunk: „Egy példázatot akarok neked elmesélni. Mivel hasonlíthatnám össze a dolgot? Arról van szó, úgy van az, mintTehát csak dativus következhet. A helyes fordítást úgy végezhetjük, ha arra gondolunk, hogy a görög „hasonlatos” szó alapja az arameus le szócska, amit úgy kell fordítani, hogy „vele az a helyzet, mint” Pl. Mt 13,31: nem így fordítandó: „a mennyek országa hasonló a mustármaghoz” – hanem: a mennyek

országával az a helyzet, mint a mustármaggal.” Azaz Isten királyi uralmát nem hasonlítjuk össze a kicsiny mustármaggal, hanem a nagy fával, amelynek ágain az égi madarak fészket raknak.(Mt 13,32) A nominativus-kezdéseknek különleges esete a példázat ill. szókép kérdőalakban. A kérdés a hallgatóság állásfoglalását akarja kiprovokálni Bárki hallja a kérdést: „el tudjátok képzelni, hogy valaki közületek fiának, aki kenyeret kér, követ ad?”(Mt. 7,9) szenvedélyes felháborodással elutasítja! „Ki az köztetek?” – azért figyelemreméltó, mert a maga korában ehhez nem volt hasonló. Csak a prófétáknál találunk hasonló kérdést (És 42,23; 50,10; Agg 2,3) természetesen nem mint példázat bevezetését. Jézus ezeket a nyomatékos kérdő mondatokat ellenfeleivel folytatott viták esetén, ill. a sokasághoz intézve szívesen alkalmazta. A példabeszédeket tartalmilag is lehet csoportosítani. 1./ Az első csoportot az Isten

országáról vagy mennyek országáról szóló hasonlatok alkotják. Ezek érzékeltetik Isten uralmának módját és közeledését, ahogy az Jézus fellépésével már megkezdődött, és majd az ítélettel teljesedik be. Ebbe a csoportba tartozik a magvető, a mustármag, a magától növekvő vetés, a kovász, a háló, a búza és a konkoly, a királyi lakoma, a szőlőművesek, stb. példázatai. 5 2./ A második csoportba a döntést és az ítéletet hirdető példázatok tartoznak. Ezek megtérésre, hitre szólítanak fel, mint pl a tereken játszó gyermekek hasonlata, a terméketlen fügefa sorsa, a talentumok felhasználása, a gazdag ember és a szegény Lázár, a két fiú, a tíz szűz, stb. Ezek egyúttal virrasztást, állandó készenlétet követelnek. 3./ Harmadik csoportba vehetjük azokat, amelyek az Isten iránti magatartást tisztázzák, mint pl. az új csűrt építő gazda, a kérő barát, a hamis bíró és az özvegyasszony, a farizeus és a

vámos, a tékozló fiú. 4./ Végül a negyedik csoport az embertársak iránti kötelességet világítják meg, mint az irgalmas samaritánus, a gonosz szolga, a hűtlen vagyonkezelő stb. Minden példázatnak közös sajátossága az, hogy az örömhírt közli: Isten irgalmas uralmának megérkezését. Az üdvösség ideje itt van, azt meg kell ragadni. A képek szemünk elé vetítik Isten irgalmát, türelmét, nagylelkűségét, bőkezűségét, gondoskodását, vagyis olyan Istenről beszélnek, akiben lehet bízni, akit lehet szeretni, akire rá lehet hagyatkozni. De Isten minden közeledése próbatétel számunkra, hiszen szabadon kell dönteni arról, hogy elfogadjuk-e, és engedelmeskedünk-e neki. Csak akkor sikerül, ha az előítéletet és az önzést háttérbe szorítjuk. A példázatok magyarázata Máté evangéliuma példázatai A két házépítő (Mt. 7, 24-27; Lk 6, 47-49) I. Jézus kétszeresen is szakértő volt. Először is a Szentírás szakértője

volt Példabeszédek könyve szerzőjének köszönhető az itt használt képre való utalás: „ha ráfúj a forgószél a bűnösre, nincs többé, de az igaz örökké tartó alapon áll” (Péld. 10,25) Itt van már csírájában a két házról szóló kép, és azt, amit magába foglal, azt Jézus a hallgatói elé vázolja. – De Jézus az élet szakértője is Tanult ácsmesterként ismerte a házépítés menetét és tudta, miről beszél. Ezt a képet tehát nem a zöld asztalnál gondolta ki, hanem a gyakorlatból ismerte. Ez semmiképpen sem egy távolról hozott példa, hanem olyasvalami, ami éppenséggel előfordult. Aki Palesztinába házat akart építeni, előrelátó embernek kellett lennie. Némely hegyi patakmeder nyáron kellemes völgyteknőt képezett, amely télen sebes vízzé változott. Aki alkalmas építési hely után nézett, s egy 6 ilyen védett homok völgyteknőt alkalmas helynek tartott, s kiszáradt folyómederbe épített házat, annak

télen meg kellett tapasztalnia, hogy a háza romba dől. Hogyha más helyet választott is ki, csábító volt a puha homokra építeni, ahelyett, hogy az alapot az alatta levő szikláig levitte volna. Ámde ebben az esetben is a katasztrófa elkerülhetetlen volt. Csak a szilárdan megalapozott házak tudtak ellenállni a viharoknak. Csak az az ember, akinek az élete szilárdan meg van alapozva, az fogja megállni a próbát. II. 1./ Először figyeljünk a két építőmesterre A bölcs és a balga ember – mindkettő – ugyanabban a foglalkozásban van, és bizonyos vonatkozásban mindketten ugyanazt a szándékot hajtják végre. Mindkettő hozzákezdett, hogy a házat felépítse, mindkettő valóban épít, és mindkettő befejezte a házépítést. A kettő közötti hasonlóság eléggé erős. Mindkettő meg volt győződve a ház építésének szükségességéről. Megértették a szükséget, hogy eső elől oltalomra van szükség. Mindkettőnek ugyanazon

kívánsága van, hogy az áradástól védve legyen, és a széltől oltalmazva. Hogy szükség van házra, az mindkettőnek világos volt. – Milyen sokan vannak ma is olyanok, akiknek szilárd meggyőződésük, hogy szükség van Üdvözítőre. Öröm, ha felismerik, hogy kell a bűnbocsánat, hogy a megigazulás, újjászületés és megszentelődés szükséges. Ennek ellenére némelyek bölcs építőmesternek bizonyulnak, míg mások balgáknak. Mindkét építőmester ugyanolyan elszánt volt, és elnyerte, ami szükséges: a házat. Az elhatározásuk nemcsak szavakban mutatkozott meg, hanem tettekben. Ki látja a kettő közötti különbséget? Csak az, aki a szíveket és veséket vizsgálja. Örülünk, amikor sóvárgó szívről és döntő elhatározásról hallunk; de ah, nem mind búza, ami a szántóföldön növekszik, s nem minden arany, ami fénylik. A külső megjelenés igen gyakran reményteljes, de gyakran csalóka is Ez a két építőmester hasonlóan

ügyesnek látszik az építkezés művészetében. Az egyik éppen úgy, mint a másik, minden további nélkül tudott egy házat építeni. Nem találom, hogy közülük az egyiknél szünet állt be, mert a boltívet nem tudta elkészíteni. Látszólag mindkettő ügyes építőmester volt, akik értették mesteri tudásukat. – Így van sok személlyel is Ők ismerik a megváltás tervét éppen olyan jól, mint én. Mégis, ahol az ismeret azonos, az eredmény végül mégis különböző lehet. Az Írás azonos ismerete még nem eredményez azonos életszentséget. Nem a hallás, ismeret, szándék ment meg Ez a két építőmester végrehajtotta elgondolását, és befejezte az építést. A balga ember nem csupán elkezdte az építkezést, hanem be is fejezte azt. Az ő háza ugyanúgy készen lett, mint az a másik, és talán éppen olyan jól lett bebútorozva. Hogyha a két épületet megnéztük volna, úgy valószínűleg az alaptól a háztetőig késznek láttuk

volna, és mégis lényegileg nagy különbség volt közöttük. – Így van némelyekkel Keresték a Megváltót, s úgy gondolják, megtalálták. Ők évekig kitartanak abban a hitben, hogy ők megmentettek 7 Kárhozatos tévedésben élnek. Az építőmesterek látszólag igen hasonlóak, de valójában nagy a különbség közöttük, mind munkájukban, mind karakterükben. A bölcs alapos; a balga felületes. A bölcs ember munkája becsületes munka volt, a másik munkája csak a talaj felett volt jó. Nem volt szilárdság az elrejtett részben. Ezért a bölcs ember örülhetett, amikor a háza a vihart kiállta, a balga háza viszont összedőlt. 2./ Most gondolkodjunk a két házról A fő különbség e két épület között, amelyet mindenki láthatott, valószínűleg az volt, hogy az egyik a házát sokkal gyorsabban építette, mint a másik. A bölcs ember sok időt töltött el az alapozással. Lukács azt mondja, hogy ő igen mélyre ásott, és az alapot

kősziklára helyezte. Ez nehéz munkanapokat, és heteket vett igénybe A balga ember ennek elmulasztásával nem számolt; a homok sima volt, s neki az megfelelt. Ő nyomban a fallal kezdhette, és a falat gyorsan felhúzta De a „lassan járj, tovább érsz” jó közmondás, és érvényes azon emberekre, akik hamarkodottak. – A felületes hitvallók gyakran igen gyorsak a feltételezett lelki növekedésükben. Tegnap még megtéretlenek voltak, ma hívőkké lettek, holnap tanítani kezdenek, és arra következő napon tökéletesekké válnak. Olyanok, mint Jónás történetében a tök: egyetlen éjszaka megnőtt; de el is száradt. Így vannak a lelkiekben gyorsított ütemben előrehaladottak is. E két ház közül az egyik kétségtelenül sokkal kevesebb fáradtsággal épült, mint a másik. Kemény sziklástalajba ásni, időt vett igénybe, de sok munkát is igényel. Gyakran kellett a bölcs embernek kis szünetet tartani, hogy a homlokáról letörölje a

verejtéket. Gyakran feküdt este fáradtan nyugalomra, s még nem érte el a célját. A másik ember a falat már felhúzta, s már a tetőt készítette, amikor a bölcs ember még csak az alapot készítette el. „Ah” – mondta az, amelyik a homokra épített – „a te sok munkád fölösleges, és abból nem tudsz felmutatni semmit.” Íme, mily gyorsan emelkedett magasra az én falam, és én nem gyötörtem magam annyit, mint te. S lám, milyen gyorsan haladok, és milyen csinosan néz ki. Te régimódian viselkedsz Te ásol és kalapálsz, a mélyben, mint hogyha a föld középpontját akarnád megkeresni. Miért nem használod a te józan eszedet, és cselekszel úgy, mint én. Sóhajtozással és jajgatással vagy tele. Tégy úgy, mint én, és egyszerre örülni fogsz Félelmed megöl téged. A könnyelmű ember megveti a valóban felébredtet. Az ünnep gazdag, miért a menyegzői ruhára várakozni? Ha kétség támad valakiben, a testi magabiztos ember az

ördögnek tulajdonítja azt, jóllehet Isten figyelmeztető hangja az. A magabiztos ember nem szereti az önvizsgálatot, könnyen, gyors döntéseket hoz. Álmodozik, hogy gazdag, jóllakott, és semmire sincs szüksége Ah, milyen lesz a felébredés. Az alapos ember fél az öncsalástól Jóllehet a balga ember kevesebb költséggel, és sokkal gyorsabban építkezett, de a házát állandó javításnak tette ki, mert hamarosan repedések mutatkoztak. Mily sok munkába kerül az állandó javítgatás, hogy úgy nézzen ki, mint egy rendes ház. Hogyha egy helyen kijavította, egy másik helyen 8 jelentkezik a repedés, mert egy ilyen alapnál nehéz a falat jól együtt tartani, és nem csodálkozom, hogy az idő múlásával a balga embernek több munkába kerül a nyomorúságos építményt egybetartani, mint a bölcs embernek, aki először az alapon oly sokat fáradozott. – bizonyára észrevesszük, hogy a formális vallásosság és a képmutatás végül egy igen

nehéz munka. Állandó színlelés, szerepjátszás nehéz, az imádság terhes, s állandóan fél a leleplezéstől. Minden szélrohamnál fenyegetve van a lakása, hogy összedől. – Nos, biztosak lehetünk abban, hogy az igazság végül mégiscsak a legolcsóbb, és a legkönnyebb. A te bearanyozásod, bemeszelésed, képmutató festésed csakhamar lekopik, míg a valóság megmarad. Minél magasabbra épített a balga ember, annál nehezebb munkája volt, hogy a fal egyenességét megtartsa. Minél közelebb jutott az építőmester a mennyhez, annál inkább meghajolt a fal. Minél magasabb tisztséget tölt be valaki a gyülekezetben, annál nehezebb a képmutatás. Hogyha az építmény magasra emelkedik egy gyenge alapon, ferde lesz, mint a pisai torony, s folyvást fenyegeti az, hogy robajjal összedől. Minden egyes tégla csak a szerencsétlenséget sietteti. Ám a fő különbség a két ház között nem a roskadozásban és a javításban van, hanem, ami a

látókörön kívül van, az alapban. Minden az alapvetésen múlik. Mily sok ember van, aki azt gondolja, hogy egy látókörön kívül álló ügy, figyelmen kívül is van. „Én nem tartom azt oly szükségesnek, oly pontosan venni. Amit senki sem lát, az nem sokat nyomhat a latba” – mondja valaki „Fizetek becsületesen, az istentiszteletet rendszeresen látogatom, úrvacsorázok és imádkozom, a többi nem érdekel” – általános vélemény. Mit használ a szív fölött szomorkodni? A balga építőmester megvetéssel néz a bölcs emberre. Az embereknél mindig a külső megjelenés a fontos, de az Istennél semmiképpen sem. A lényeges különbséget Isten igaz gyermeke és egy névleges keresztyén között nem oly könnyű felfedni, de az Úr látja azt. „Mert ismeri az Úr az övéit” Ő elválasztja a nemeset az aljastól; salakot az ezüsttől. -- Mert mi a fontos? Fontos a bűn valódi ismerete. Az igazi hit össze van kötve a bűn mély

megvetésével. A hit töredelem nélkül halott, és értéktelen hit A bűnről könnyelműen beszélők – alap nélkül építők. Hogyha a lélek megsebesítő és megölő fegyverét érezték volna, úgy menekülnének a bűntől, mint egy oroszlán vagy medve elől. A felületes bűnbánat mindig gondtalan élethez vezet Az összetört szív és lélek tetszik Istennek, és nem az a hit, amely az örömre alapozódik, és sohasem lát okot a bánatra. Az ígért vigasztalás, csak a szenvedéshordozókra érvényes. Keressétek az igaz hitet! Az őszinte bizalom gyakran van meghamisítva. Csak szigorú önvizsgálat révén lepleződik le Kérlek téged, hogy a hited személyes megszentelődést eszközöljön! Nem ment meg téged a te hited, hogyha te a bűnben élsz. Hogyha a hited nem mutatkozik meg az élet szentségében, úgy te még oly magasra építhetsz, és oly hangosan fecseghetsz a te épületed fölött, ahogy te akarsz, az mégis csak egy szegényes, 9

nyomorúságos kunyhó, amelyet a szélvihar összedönt. A mélység hiánya, az őszinteség hiánya, a vallás valódiságának a hiánya korunk hiányai. 3./ Most nézzük a két ház közös vizsgálatát Vajon a te vallásod igaz vagy nem, az meg lesz vizsgálva. Hogyha neked Istennel van dolgod, úgy egy „emésztő tűzzel” van dolgod. Vajon te igaz, vagy névleges keresztyén vagy, azt Krisztus állapítja meg, mert Ő megvizsgál téged. Az ítélet Isten házán kezdődik Hogyha te Isten házába mertél jönni, úgy az ítélet rajtad fog kezdődni. S hogyha az igazak alig tartatnak meg, mi lesz az istentelennel és bűnössel? De rajtunk kezdődik az ítélet. A vizsgálat megállapítja, hogy a te hited igaz, vagy hamis Hogyha jól értem, úgy az eső, a vízáradat és a szél megemlítése legalább 3 jellegű próbát sejtet. Az eső jelöli a mennyből jövő támadásokat Isten vihart küld (szomorúság, betegség, gyász, vagyon elvesztése, stb.) Neked a

próbákat Isten kezéből kell venned, s hogyha te nem bízol Krisztusban, úgy nem tudsz megállni, s elhordozni. Áradat A korábbi évek üldözésének az áradata A gúny, megvetés még ma is használatos fegyver Isten népe ellen. A világ az igazi gyülekezetet ma semmivel sem szereti jobban, mint a régi időben. El tudod hordozni a rágalmazásokat és szemrehányásokat Jézusért? Nem, hogyha te nem vagy szilárdan meggyökerezve és megalapozva. A kísértés és üldözés napjaiban a gyökértelen növények a sziklás talajon elfonnyadnak. Szél, mint titokzatos próbatétel. A levegő hatalmas fejedelmének támadása Ő tudja a csüggedtség felhőjét az emberi lélek fölé vezetni. Ő tudja a ház négy oldalát egyszerre az ő titokzatos hatalma által megtámadni. Ő képes ugyanabban az időben különböző módon megkísérteni. Jaj neked, hogyha neked nincs jobb támaszod, mint a vallástétel laza homokja. Ahol jó alap van, ott a próbatételek nem okoznak

kárt; de ahol nincs jó alap, ott az emberek vallástételét már ebben az életben megsemmisíti. Milyen sokan elveszítették már ebben az életben a kezdetnél a vallásukat. A hitetlenség csak azokat ragadja el, akik nem sziklára építettek. – Ahol a szív szilárdan áll az igazságban, ott a tévtanítás, hitetlenség csak csekély hatást ér el. Az egészséges keresztyén olyan, mint a kő. Hogyha a hamis tanítás mocsarába jut, attól nedves lesz, de semmiképpen sem megy az a belsejébe. Míg a rossz hitvalló olyan, mint a szivacs, amely mindent mohón beszív, és megtartja, amit beszívott. Miután az általános próbát és annak hatását megemlítettem ezen életre vonatkozóan, most hadd tárjam fel a próbák következményeit a jövendő életre vonatkozóan. A bölcs ember háza ellenállt az esőnek, s lakói nyugalmat, békességet találtak abban. Nyugodtan vette a próbákat (eső, áradat, szél) Öröme volt a lakásban, amely menedékül

szolgált. Bánat és szomorúság gyakran jöhet, de el nem söpri azt, s Jézus Krisztusra alapozott reménységét csak drágábbá teszi. S hogyha végül a halál jön, ez a borzasztó áradat, amely mindazt, ami mozgatható, aláássa, de ennek a bölcs embernek a reménységét nem tudja megrendíteni. Hisz Krisztusban, s ez pecsét. A halál nem érvényteleníti a pecsétet Az utolsó harsona megszólal, a tűz megolvasztja az elemeket, az angyalok reszkethetnek a 10 fehér trón előtt, de az Isten embere érzi, hogy a szikla, amelyre épített, sohasem inoghat meg, s a reménység nem vétetik el tőle. Derűsen mosolyog De pillantsunk annak a férfinak esetére, aki reménységét homokra építette! Az élet próbáit alig tudja elviselni. Amikor kitör a vihar, kétségbeesik Nem tudta eddig, hogy tévedésben él, de most érzi. Az ember, akit keresztyénnek ismertek, a halálnál rádöbben, hogy csaló, képmutató volt. Borzasztó ez a felismerés, amikor a kín

rideg és az elválás keserű. – Hogyha te tévedésben élsz, te most is észreveheted, nemcsak a halálos ágyadon! Ha megmaradsz tévedésedben, elvétetik a bűnbánat, s nem tévedésnek minősül tetted. Az összedőlt ház nem lesz felépítve soha többé Teljes a pusztulás, és nem lehetséges a menekülés. Ezért ne légy gondtalan, hanem végezz alapos önvizsgálatot! A foltozásról és a régi tömlőről szóló példázat (Mt. 9,16-17; Mk 2,21-22; Lk 5, 36-39) I. E kettős példázatot mind a három szinoptikus evangélium megörökítette, kisebb eltérésekkel. A kontextusból világossá válik, hogy Jézus e két képes beszédet azért mondta el, mert Ő és tanítványai Lévi (Máté) házában nagy lakomán vettek részt, miközben Bemerítő János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Az Ótestamentum a böjtöt minden zsidónak csak az engesztelési napra a bűnbánat aktusaként írta elő (3.Móz 16,29-31), ámde a farizeusok ezenfelül

propagálták az önkéntes böjtöt minden hétfőre és csütörtökre, mint a kegyesség aktusát. Valószínűleg a két nap egyikére esett Máté vendégsége Jézus, rabbinusi szokás szerint, kérdéssel válaszol, és a reá adható válasz nem lehet kétséges. Ünnepről, mégpedig éppen lakodalomról van szó, amelyen nem szabad böjtölni; aki mégis megteszi, az ünneprontó. – Jézusban a Messiás van jelen népe körében, s ez az időszak a nagy öröm ideje, ennek pedig Izrael számára jól ismert képe a menyegző. Aki vendége a menyegzőnek, az nem lehet ünneprontó. Aki másként gondolkozik, az kívülállónak minősíti magát Jézus jól tudja, hogy a böjtre vonatkozó kérdés mögött ott feszül a két (zsidó – és krisztusi) életvitel összes problémája. Ezért a két példázatnak szélesebb jelentés horizontja van, mint a „böjt” témának. Jézus megjelenésével valami új kezdődött a világban (a beteljesedés ideje), s a jövetele

jel, hogy a régi elmúlt. II. A szegény nép ismeri a foltozás művészetét. Senkinek nem jut eszébe, hogy régi, elavult ruhájának foltozására új anyagot használjon. Az új anyag 11 (ványolatlan) ugyanis nedvesség hatására összehúzódik, és kiszakítja az elgyengült régi anyagot. Így ahelyett, hogy megoldódnék a régi probléma, még nagyobb lesz a szakadás. A másik kép a tömlőről szól. Az állatok bőréből készített tömlők használata nagyon ősi, és Keleten még ma is gyakori. Kecskék és gödölyék bőrét használták e célra általában, s gyakran olyan módon, hogy megőrizték az állat formáját. Az arabok a bőröket akácfa kéreggel cserzették, és a szőrős felét hagyták kívül. A bőröket zsiradékkal bekenték az elszivárgás és párolgás megakadályozására. Állatbőrben tároltak vizet az (utazáskor), tejet, bort Senkinek nem jut eszébe, hogy régi, rugalmatlan tömlőbe töltsön újbort (mustot). Az ilyen

tömlő ugyanis rugalmatlansága miatt - (az új tömlő még rugalmas) – nem bírná elviselni a must forrása közben keletkező gázok feszítő erejét, és szétszakadna. Mindkét esetben kettős kár keletkezik. Nemcsak a régi megy tönkre az új miatt, hanem maga az új is veszendőbe megy. III. 1./ A keresztyénség egyik leghagyományosabb tétele, hogy az egyház folyvást megújulásra szorul. Vallásos emberek különösen előszeretettel vannak a régi, a megszokott iránt. Ámde születésétől fogva tradicionalista mindenki: általában az irányítja az embereket a jelenben, ami kialakult a múltban. Mindenki elérkezik azonban egyszer ahhoz a ponthoz, amikor problematikussá válik számára az azonulás azzal, amit itt találta múltból. Szükségszerűen ráébred ilyenkor arra, az egyik legegyetemesebb emberi feladat, hogy elszakadjon a meglévőtől, és új útra lépjen. A túlzott hagyománytisztelet megbénítja az ötletet, és rövidlátóvá teszi az

embert: akadályozza, hogy meglássa a tényleges hibákat és ferdeségeket. A hagyományoskodás tompítja az emberérzékét, hogy különbséget tudjon tenni az evangélium örök tartalma és az emberi hagyományok között (vö. Mk 7,13) Arra ösztönöz, hogy olyasmit is a lehető legjobb eszköznek tekintsünk, ami valójában útjában áll az evangélium hirdetésének. Az ilyen gondolkodás eleve gyanúsítja az újat, mert az igazat összetéveszti a megszokottal. A hagyományoskodó igaznak tartja a régit pusztán azért, mert régi, az újat viszont eleve kétkedve fogadja. Elfelejti, hogy az új mindig a teljesebb élet lehetősége Tertullian szerint Jézus azt mondta, hogy Ő az Igazság, és nem azt, hogy Ő a megszokás. 2./ Nem kell megrettenünk a merész gondolatoktól Hogyha van Szentlélek, akkor Isten minket folyvást új ismeretre vezet el. Hogyan keletkezhetne például gyógyszer, hogyha az orvosok kizárólag olyan gyógyszerekre és cselekvési

metódusokra hagyatkoznának, amely háromszáz évvel ezelőtt érvényes volt. A mi ortodoxiánk még sokkal messzebb nyúlik vissza. Aki valami újat mond, folyvást azért kell harcolnia, hogy érvényesítse 12 azt. Galileit eretnekként megégették, amikor azt állította, hogy a nap a világ középpontja, és hogy a föld mozog. Listernek az antiszeptikus sebkezelésért a sebészek támadásai miatt kellett harcolnia. Éppen így Simpsonnak a kloroform bevezetésénél az ellenállások miatt kellett harcolnia. Nekünk folyvást arra kell gondolnunk, hogy csupán egy bizonyíték arra, hogy a lelkünk öreg és merev lett, hogyha mi minden új gondolatokat elutasítunk. A gondolkodás kalandja elől sohasem szabad kitérni. 3./ Ezzel a két képpel Jézus Krisztus azt szemlélteti, hogy Ő nem a régi életünket megfoltozni jött, hanem egészen újat kínál. Az, amit Ő hozott, nem foltnak való. Annyira eltér a mi bűnös gondolkodásunktól – természetünktől,

hogy egyáltalán nem fér össze vele. Jézus ezt az egyszerű képet használja, hogy szemléltesse, 3 féle módon lehet hozzá viszonyulni. a./ Vannak, akik semmit sem kérnek abból, amit Ő hozott, kívül maradnak az Ő körén. b./ vannak, akik igényelnek abból valamit, amit Jézus kínál, mert szükségük van életük foltozgatására, de mindenestől nem fogadják el, mert tudják, hogy akkor mindenestől el kellene vetni a maguk életét, s erre nem hajlandók. c./ A harmadik viszonyulás az, amikor valaki rácsodálkozik arra, amit Jézus kínál, s boldogan félredob mindent, ami miatt nem tudná azt elfogadni, hogy az egészen az övé lehessen. Az első és harmadik egyértelmű magatartás. A másodikról mond itt valamit Jézus, a foltozásról. Nekünk állandóan kísértésünk az, hogy foltozgatni akarjuk az életünket. Az ember éli a maga életét Jézus nélkül, s ez az élet előbb vagy utóbb valahol elkezd szakadni. Betegségek támadják meg, gyász,

veszteség éri az embert, megromlik a házassága, elromlik a gyerekekkel való kapcsolata, különböző félelmek szólalnak meg benne, és szeretné ott foltozni, ahol szakad. Istentől is foltot kér. És Isten nem foltozgatja a mi életünket, erről szól ez az Ige S ha valaki csak foltnak akarja használni azt, amit Jézus hozott, az még nehezebbé teszi ezzel a saját életét. 4./ Néhány példa: Egy fiatalember mondja el párválasztási gondjait Egy idő óta a Bibliát is olvassa, mert azt mondták neki, abból sok mindent ki lehet olvasni. Hol itt üti fel, hol ott üti fel Hol ezt érti meg, hol azt De honnan lehet megtudni, hogy ki a hozzám illő segítőtárs, akit Isten szerzett nékem? Mert egyszer ezt mondja a Biblia, máskor amazt mondja. – A beszélgetés közben kiderül, hogy nem akarja az egész életét Isten uralma alá helyezni, csak ebben a kérdésben kellene most gyorsan valami isteni útmutatás. Az összes többi kérdést változatlanul maga

akarta megoldani. Foltnak akarta használni Isten Igéjét Valahol gyorsan tanácsra van szüksége, összes többi maradjon a régi. – S kiderül, hogy foltozásra nem használható az Ige. Vagy az egész életemet odateszem, s kérdezem, mit akarsz Uram, hogy cselekedjem, vagy csak még jobban összezavarodok. 13 b./ Az otthoni rossz légkör, mulasztás miatt lejtőre került a gyerek Elhozzák a gyülekezetbe, hogy tessék valamit csinálni vele, valami erkölcsöt tanítani neki. Belenevelni, hogy szeresse szüleit – A gyerek eljár az alkalmakra, hallgatja az Isten Igéjét. Isten Szentlelke megnyitja a szívét, befogadja az Igét, s abból új élet támad. Senki nem beszél a szülői szeretetről, de a gyerek az Ige hatására elmegy szüleihez, s bocsánatot kér mindazért, amit ellenük vétett. Ki van cserélve, minden rendben van, boldog mindenki. Igen ám, de egyszer egy nagy családi veszekedésnél kiderül, hogy a gyerek nemcsak a szüleit szereti, hanem a

szülei ellenségeit is. Mert ezt tanulta Jézustól, s ezt a szeretetet kapta a szívébe. – Kitör a botrány Nem ezt kértük, kérem Mit csináltak a gyerekünkkel? Mindent kiirtottak belőle, ami régen benne volt? Foltot kértünk kérem, s nem azt, hogy levegye a régi rossz ruháját, és Krisztus új ruháját vegye fel. Foltot kértünk, a régit megfoltozni Egy kis jézusit, de nem magát Jézust. Egy kis segítséget a nagy bajban, amit csináltunk magunknak. De nem a teljes szabadulást, amit Ő kínál Nos, imaházaink tele vannak olyanokkal, akik vasárnapról-vasárnapra azért jönnek, mert foltoztatni akarják életüket. Akik évtizedek óta úgy járnak imaházba, hogy csak foltot kérnek Istentől. Mert ugyebár az évtizedek sok harca, nyomorúsága során elhasználódtunk. Úgy alapjába véve rendes emberek vagyunk mi, csak elfogyott az erő, nincsen reménységünk; nem tudunk aludni éjjel, nem tudunk örülni nappal, nehezen viseljük el

magányosságunkat, és szükség lenne egy kis erőre, vigaszra, megnyugtatásra. Foltok kellenek De ez nem azt jelenti, hogy egész életünket kárnak ítéljük, és elfogadjuk Jézustól az újat. Az Isten nem foltozó, hanem Teremtő. Azt mondja: „Ímé, mindent újjá teszek” (Jel. 21,5) Vagy: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (2.Kor 5,17) Jézus Krisztus nem foltokat kínál Ő az életével fizetett azért, hogy megszabaduljunk életünk bűnös rongyaitól, és az Ő igazságának tiszta és szentséges ruháját vehessük magunkra. A tiszta és szentséges ruhából nem vagdoshatunk ki magunknak foltnak valót; akkor és annyit, amennyi nekünk kell. Vagy kell az egész mindenestől, vagy elpusztulunk rongyainkban Ha most végig nézünk magunkon, mit kell mondanunk, mi van rajtunk? A rongyos életünk van rajtunk, tépett remények, megtépázott idegrendszer, itt isott is kikezdett egészség, különösebb bizonyosság nélkül – ez a rongyos

ruha van rajtunk? Vagy pedig folt hátán folt? Megtanultunk viselkedni; tudunk mi jó képet vágni akkor is, ha sírni lenne kedvünk; tudjuk mi eljátszani a kegyest, ha éppen ez kell. Folt hátán folt Vagy pedig: eljutottunk már odáig, hogy levetettük a magunk rongyos gönceit. Egész elrontott életet S hittel elfogadtuk Krisztus tiszta ruháját Mit akarunk: foltozgatni vagy átöltöztetni új ruhába? 14 A magvető példázata (Mt. 13,3-9; 18-23; Mk 4,1-20; Lk 8,4-15) I. Márk evangéliumában e történet első szava: „halljátok!” S ugyanazon tónusú felszólítással végződik: „akinek van füle, az hallja!” Tudjuk, hogy minden ember, aki valamilyen formában tanít, nagy a felelőssége. De Jézus itt azt mondja, hogy a hallgatóknak is felelősséget kell viselniük. A hallgatást nem szabad könnyen venni, az a legkomolyabb ügy. Mindenekelőtt Keleten konkrét értelme van, hiszen ott a turbán vagy a lepel eltakarta a fület. Hogyha valaki a

másiknak valami életfontosságút akart közölni, a jobb hallás érdekében „kitakarta” a fülét. Ha felszólította, hogy a következőt „vegyék fülükbe” (Ez 28,23), az azt jelentette, tegyék szabaddá a fülüket a hallásra. Ez a teljes halláskészség mozdulata, amelyet azonban meg is lehet tagadni. Ezért a hallásfelszólítás gyakran feltételez egy kellemetlen hallgatóságot „Hallják, vagy nem hallják”, olvassuk Ez. 2,8-ban Természetesen ellenállásuknak meg van az oka Isten felszólítása nem tetszik, mivel ítéletet prédikál, és megtérésre szólít fel. Sok hallás-felszólítás ezt az összefüggést mutatja (És. 1,10; Jer 5,21; Ám 4,1; 5,1; 7,16; 8,4). A Jelenések könyvében levő hét gyülekezetnek írt levélben is a „halljátok!” felszólítás olyan hallgatóságnak szól, akiknek szükséges a megtérés, és akik ne álljanak ellent a Szentléleknek (Jel. 2,71129; 3,61322) Ezzel visszatértünk a textusunkban levő

szituációhoz. A tömeg meg lett mérgezve az írástudók propagandájától (Mk. 3,22), az volt a szándék, hogy a népet távol tartsák Jézustól. A nagy tömeg Jézust nem tévesztette meg Az embereknél érezte a lelki süketséget, és ezért teljes határozottsággal szólítja fel őket: „Halljátok!” Tárulkozzatok fel az igének és a Léleknek, és teljes folyást engedjetek a hallásnak az engedelmességig és a követésig! Jézus tanítására úgy kell odafigyelni, mint Isten szavára. Nemcsak külső, testi hallásról van tehát szó, hanem teljes, egzisztenciális ráfigyelésről, amely személyes döntésre vezet. II. Minden valószínűség szerint Jézus a csónakból beszélt a tópartján levő emberekhez, és látta, ahogy a közelben valaki valóban vetett; és így Jézus felhasználta ezt a magvetőt, akit mindenki láthatott. Jézus valami olyasmiből indult ki, amit közvetlen maguk előtt láttak, hogy a szemüket egy addig nem ismert igazságra

megnyissa. Palesztinában két metódust ismertek a mag vetésére. Az egyik a nálunk is ismert metódus szerint, amikor a magvető a magot széles karlendítéssel, nagy lendülettel kiszórta, miközben a szántóföldön le és föl lépkedett, amelynél természetesen a magszemeket – ha szeles idő volt – a szél minden lehetséges helyre vitte, még a szántóföldön kívülre is. A másik mód, bár hanyag jellegű volt, de nem volt ritka. A vetőmaggal a zsákot egy szamár hátára helyezték; a zsák egyik sarkánál lyukat vágtak vagy szakítottak, és az állatot a szántóföldön 15 le-föl járatták, miközben a mag kiszóródott. Ekkor könnyen megtörtént, hogy a szamár fordulásakor a mag az útra folyt. A palesztinai földek hosszú keskeny sávokat képeztek, amelyek között kis ösvény vezetett, amelyen mindenki járhatott, és a számtalan arra menők taposásától kemény volt, mint az aszfaltozott út. Erre gondolt Jézus, amikor arról beszélt,

hogy a mag az útfélre esett. Ezt semmiképpen sem lehetett teljesen elkerülni, és a mag, amely oda esett, éppen olyan kevésbé tudott a földbe hatolni, mint hogyha kikövezett útra esett volna. Kárba veszett a sziklás helyre esett mag is. A sziklával nem egy kövekkel borított terepre gondolt, hanem ott Palesztinában gyakran előforduló vékony földrétegről van szó, amely alatt mészkő volt. Ez a réteg némelykor csak néhány centiméter vastag. Ott a mag bizonyára kicsírázhatott és gyorsan sarjadt, mivel a talaj gyorsan felmelegedett, ámde a gyökerek nem tudtak elég mélyen a földbe behatolni, hogy elegendő táplálékot és nedvességet találjanak, mivel túl hamar sziklás talajba ütköztek, és ennek következtében a nap hőségétől gyorsan elszáradt. Harmadikként a tövises talajt említi meg. Palesztinában sokféle tüskés növény volt honos. Az izraeli botanikus Michael Zohary megjegyzi, hogy Izraelben hetvennél több „tövis és

bogáncs” fajta van, „s több mint húsz tövisfajtát megnevez a Biblia.” Ezért nem szükséges a tövist közelebbről meghatározni. Ezt a talajt még nem borította el a tövis, de a földben a tövisbokornak számtalan gyökere rejtőzött. Minden gazdálkodó nagyon jól tudja, hogy a gyom többnyire gyorsabban növekszik, mint a jó mag, így a gyom olyan erősen elburjánzott, hogy a jó magot megfojtotta. A jó föld mély, tiszta és laza talaj, amelybe a vetés minden további nélkül belehatolhat, amelyben táplálékot talál, és akadálytalanul növekedhet, és bőséges termést hoz. III. Az evangéliumok többször bemutatták Jézus szavainak erejét, de több esetben az is kitűnt, hogy hitetlenséggel és ellenkezéssel találkozott. Hogyan egyeztethető össze ez a kettő? Miért nem látszik meg mindig Jézus szavainak ereje? Erre ad választ Jézus példázata a magvetőről. Ez a példázat az emberek két csoportját veszi célba. 1./ Először azon

emberek felé irányul, akik Isten igéjét hallgatják Az aratás a talaj minőségétől függ. A négyféle talaj tehát szemlélteti a szív különböző állapotát. a./ Vannak hallgatók, akik megközelíthetetlenek, úgy hogy az ige éppoly kevésbé hatol beléjük, mint a mag a keményre taposott útba. Zárkózottságuknak sok oka lehet: elfogultság, tanulékonyság hiánya, erkölcstelen karakter. A talaj a bűnös abban, hogy ő olyan kemény? Az emberi szív esetében mindenesetre – igen. A bűn az, amely a lelkiismeretet megkeményíti (vö Zsid 3,13) Az emberi szív olyan keménnyé válhat, mint a flaszterozott út, hogyha a gonosz megkeményíti, és a helyes utat ismételten elutasítja. Egy szív, amely egyszer 16 szeretetre gyulladt, érzéketlenné válhat mások szükségletei iránt, hogyha az alkalmat nem veszi észre, hogy jót tegyen. Isten akaratának mindennemű visszautasítása hat a lelkiismeretre, ahogy sok ember lépése a szántóföldre.

Minden ember felelős ezért a visszautasításért. Minden ember maga készíti elő a szívtalaját. Vannak tehát „útfél” lelkek. Aki csak út, akin az érintkezés naponkénti forgalma megy át, nagyon elfoglalt, és egyetlen pillanatra sincs nyugalma, az bajosan termi meg az örökkévaló magot. Az állandóan nyüzsgő emberek a leginkább veszélyeztetettek. Aki már nem tud naponként minimum negyedórát „szántóföld” lenni, akit már nem lehet felszántani, és nem képes arra várni, mit helyez Isten a barázdájába, az tulajdonképpen a döntő játszmát már elveszítette. A világ előkelői és nagyjai, akiknek nevét mindenki ismeri, mivel „út emberek”, gyakran szegény emberek. Veszélyesen könnyen gondolkodnak, mivel nélkülözhetetlennek tartják magukat, mert az érintkezésben fontos szerepet játszanak. Ki ismeri fel a saját szívét ebben a képben? Az Isten igéje igényes. Istent nem lehet félrevezetni, hogy az imádságot távirati

stílusban elmondjuk, s mint egy terhes látogatónak, csak néhány centiméterre nyitjuk ki az ajtót, hogy minél hamarabb megszabaduljunk tőle. Az ige hatástalanságát a gonoszra vezeti vissza. Gyorsan jön a gonosz (Márk), ő nem lusta. A magvetésnél bárki késhet, de a gonosz nem, mert ha késik, már csatát vesztett. Az ördög tönkre teheti az Isten vetését b./ Vannak hallgatók, akik felületesek, mint a vékony földréteg a sziklás talaj fölött. Ők nem gondolják át alaposan, amit tesznek Fogékonyak minden új őrültségre, de éppen olyan gyorsan újra elpártolnak, hogyha az válik divatossá. Tehát többnyire érzelmi keresztyénről van szó. A lelkesedésük a legtöbbször szalmaláng. Az Isten igéje nem hálás beszédtárgy, hanem sziklazúzó pöröly (Jer 23,29), kétélű kard (Zsid. 4,12) Az ige kijózanít! Ha az ige célba talál, akkor nem lelkesedünk, hanem megkeseredünk, és bűnbánatot tartunk. E típusú keresztyén nem tudja

elviselni a kereszthordozást. Az ige először megsebesít. S ezek meg akarnak gyógyulni anélkül, hogy megsebesítettek volna, meg akar telítődni, de magát nem üresítette meg; életre akarnak jutni anélkül, hogy meghaltak volna. A lelkesedés mögött ott van a szív kemény sziklája, amely a gyökéreresztést akadályozza. Fél a szenvedéstől, hiányzik belőle az állhatatosság. Addig szereti az igét, amíg terveivel megegyezik, de nem bírja a próbatételeket. Szalonkeresztyének nem tudnak harcolni, de fejest ugranak a vallásosságba. Előbb nem gondolkoznak azon, hogy miért legyenek keresztyének, most nem gondolkoznak azon, hogy miért ne legyenek. A sziklás talaj elég ahhoz, hogy befogadja a magot, de nem elég, hogy táplálva megtartsa. c./ Vannak hallgatók, akik olyan sokoldalú érdeklődésűek, hogy sokszor éppen a legfontosabb dolgokat tolják félre és hanyagolják el. A korunk egyik jele, hogy az emberek növekvő mértékben igénybe vannak

véve, és hajszoltak. 17 Olyan sok dolog vesz igénybe bennünket, hogy amiatt elmulasztjuk az Isten igéjét tanulmányozni. A példázatban fokozatosság van Az első esetben a mag nem is került a földbe; a második esetben ugyan a földbe került, de hamar kiszáradt; a harmadik esetben viszont már a mag együtt növekszik a tövisekkel. Itt már küzdelem van. Az ige három tövist említ: a./ gond b./ gazdagság c./ élvezet (Lukács) Félelmetes igazság: az élet kiszorítja Jézus Krisztust a szívből. Mind a három magyarázat arra, hogy bizonyos dolgoktól, ha nem teszem szabaddá magam, a megkötözöttség a tekintetemet zavarossá teszi. Mindenem Istené lehet, csak a megkötözöttségem nem. A kétség és hitetlenség lánca, amely fogva tart, sok tagból áll; ezek nem intellektuális okok, hanem titkos bűnök, amelyek nem engedik, hogy a magból gyümölcs teremjen. Közülünk mindenkinek van egy titkos tengelye, amely körül forog az élete; mindenkinek

van egy ára, amiért saját magát és boldogságát kész eladni, vagy csaknem kész lenne rá. Hol van az életemben ez a tengely, és mi a szívemért ez a félelmetes ár? Bizony, a növekvő vetés nem biztos, hogy termést tud hozni. A tövist nem kell vetni, az magától nő; a gonosz is benne van már a szívben. A jót viszont vetni kell. A kegyelem kívülről kell, hogy jöjjön A kegyelem gyenge kis palánta idegen földben, a bűn pedig hatalmas gyom. A szívben nincs erő mindkettő számára, a talaj nem tudja mindkettő táplálni. A tövis elszívja az erőt a búzától. d./ Vannak emberek, akik a jó földhöz hasonlók Ők kitárulkoztak, mindig készek tanulni, és másokra hallgatni. Nemcsak hallgatja az igét, hanem úgy fogadja be, hogy élete részévé lesz, és gyümölcsöt terem. Istent csak a befogadásban lehet megismerni. Isten felől csak a térden lehet gondolkodni Aki irtózik a bűnbánattól, meghajlástól és meghalástól, az Isten előtt csapja

be az ajtót. Milyen minőségű a te szívtalajod? Talán kemény, mint a keményre taposott út? Vagy a hitedet inkább az érzésre alapoztad, mint a meggyőződésre? Az életedet olyan sok dologgal kitöltöd, hogy a Krisztussal való életed kerül veszélybe? Vagy állhatatossággal gyümölcsöt hozol? Milyen jellegű gyümölcsöt hoz a te életed? 2./ E példázat vizsgálata kezdetén megállapítottuk, hogy a példázat az emberek két csoportjára céloz. S miután az imént azzal a jelentéssel foglalkoztunk, akik hallgatják az igét, most azon jelentés felé fordulunk, amely azoké, akik Isten igéjét prédikálják. Az igék nemcsak az emberi tömegre érvényesek, akik Jézust hallgatták, hanem Jézus tanítványának belső körére is. Félreismerhetetlen az, hogy a tanítványok némelykor elcsüggedtek. Jézus jelentett ugyan nekik mindent, de emberileg tekintve csak kevés siker jutott nekik. A zsinagógákat bezárták előttük, és a vezető emberek a

legelkeseredettebb ellenségeik voltak, és egészen nyilvánvalóan megpróbálták 18 Őt örökre félreállítani. Ugyan a nép még jött Jézushoz, de csak igen kevés ember változott meg valóban, a legtöbben csak azért jöttek, hogy gyógyító erejéből profitáljanak, és azután ismét elmentek anélkül, hogy a kapott jótétemény felől elgondolkoztak volna. Sok ember csak azért jött, hogy valamit kapjon. A tanítványok látták a szituációt, hogy Jézus a zsidó vezető embereinél semmi mást, mint ellenségeskedést ébreszt, és a népben csak elenyésző kis visszhang támadt. Ezért nem meglepő, hogyha a tanítványok némelykor mélyen csalódtak, és bátortalanok voltak. Amit a példázat tanít a bátortalanoknak, az egyértelmű: az aratás bizonyos. A példázat azt tanítja, hogy az ige vetése bőséges gyümölcsöt fog hozni. Jóllehet sok mag kárba vész, az aratás ideje el fog jönni, ez bizonyos Egyetlen földműves sem várja, hogy

minden magszem gyümölcsöt hoz, pontosan tudja, hogy némely magszemet elfúj a szél, és némelyik olyan talajba hull, ahol nem fejlődhet. De ez nem akadályozza meg őt a vetésben, és a jó aratás reménységében. Abban a bizodalomban vet, hogy jó aratás lesz, ha némely mag kárba is vész. Így a példázat bátorítás mindazoknak, akik Isten igéjének magvát vetik. Aki Isten igéje magját veti, nem tudja, annak a vetésnek milyen eredménye lesz. Egyetlen prédikátor és tanító sem tudja, mit eszközöl a szavaival. Meg kell elégednünk azzal, hogy vetjük a magot, anélkül, hogy a kedvünket elveszítenénk; a többit Istenre bízhatjuk. Aki valamit vet, nem szabad és nem kell gyors sikert várnia. A természet semmit sem kapkod el. Hosszú, hosszú ideig tart, amíg egy makkból tölgyfa lesz; éppen így hosszú ideig tarthat, amíg a vetés az ember szívében kikel. Ámde nem szabad elfelejteni, hogy egy magszem, amely a gyermekkorunkban a szívünkbe

esett, és ott hosszú időn átszunnyadt, egy nap felébredhet, és megőrizhet minket a kísértéstől, és lelkünket a haláltól. Mi egy felgyorsult korban élünk, amely a gyors sikert várja, ámde nekünk türelmesen kell vetni a magot, és reménykedni az aratásban. A búza és a konkoly példázata (Mt. 13,24-30; 36-43) I. Nem tudjuk, kik voltak azok a jámbor fanatikusok, akik azt kérdezték Jézustól, miért nem állítja fel a „tiszta” messiási gyülekezetet a bűnösök elkülönítése útján. Jézus környezetében mindenütt akadunk próbálkozásra a végső idők gyülekezetének megvalósítását illetően. Mindenekelőtt a farizeusokra kell gondolnunk. Nyilvánvaló, hogy a farizeusok azt igényelték, 19 hogy a szent gyülekezetet képviseljék, Isten igaz népét, amely különvált az Isten átkától sújtott sokaságtól (am-ha arec), amely semmit sem tud a törvényről (Jn. 7,49). Várták a Messiást, aki eltávolítja majd a bűnösöket

hatalmi szóval A farizeusok mellett meg kell említenünk a kumrániakat, akik a farizeusok kísérletét a tiszta gyülekezet felállítására még fokozták, és az „új szövetség gyülekezetét” akarták alkotni, akik kivándoroltak a „beszennyezett szentély” városából, és önmegnevezésükből is már kiderül, hogy a végső idők Isten népének megtestesítői kívántak lenni. Végül Bemerítő Jánosra utalunk, akinek egész működése az üdvgyülekezet összegyűjtésére irányult, és aki bejelentette, hogy az eljövendő Messiás megtisztítja szérűjét, és elkülöníti a búzát a polyvától (Mt. 3,12) Amit Jézus tett, mindezeknek a kísérleteknek ellentéte volt. Felháborító volt, hogy harcba szállt a farizeusi gyülekezet szent maradékával, és magához hívta az átkozott népet, amely semmit sem tudott a törvényről. Nemcsak a farizeusok megítélése szerint, hanem saját véleménye szerint is voltak követői között olyanok,

akik nem fognak megállni Isten színe előtt. Miért tűrte ezt? Miért nem követelte a tiszta gyülekezet elkülönítését Izraelből? Erre a kérdésre válaszolt eme példázattal. II. E példázat képei jól ismertek voltak a palesztinai embereknek. A konkolyról, amiről itt szó van, botanikai nevén lolium temulentum, amely a búzához kezdetben annyira hasonló, hogy nem lehet egymástól megkülönböztetni őket. Amikor szárba szökken, akkor igen jól meg lehet különböztetni a búzától, ámde ekkor már a konkoly gyökerei úgy összefonódtak a búza gyökereivel, hogy nem lehet úgy kiszakítani anélkül, hogy a búza is kárt ne szenvedne. A görög szó a konkolyra zizanion (zizanion), amely a héber zunim szóból származik, amely viszont a zanah = paráználkodni szóval függ össze. Ahogy mondták, ez a konkoly az istentelenség korában keletkezett, amely az özönvizet megelőzte, mert abban az időben az egész teremtés, ember, állat és növény

hasonlóképpen letért a helyes útról, paráználkodott, és természetellenest hozott létre. Búza és lolium a fejlődés korai stádiumában oly nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy a konkolyt a népies felfogás szerint elfajzott búzafajtának tartották. Ámbár a búza és a konkoly, amikor nagyobb lett, és már nem lehetett egymástól elválasztani, végül mégis csak ki kellett válogatni, mivel a konkoly kalászai enyhén mérgezők voltak, szédülést és kábultságot okoztak; azonkívül már kis mennyiségben való fogyasztás esetén is keserű, kellemetlen íze volt. Az elkülönítés általában a cséplés után következett be, és külön erre a célra felfogadott asszonyok gondoskodtak erről, amikor a gabonát maguk előtti tálcára kiterítették, és a konkoly magszemeket kiszedték, amely ugyan nagyságban hasonlított a búzához, ámde palaszürke színű volt. 20 A konkolyt tehát kezdetben nem lehetett megkülönböztetni a búzától, de

végül mégis fáradságos módon elkülönítették, mivel a mag fogyasztásának komoly következménye volt. Az ember képénél, aki szándékosan konkolyt vetett másvalaki földjébe, semmiképpen sem fantáziáról van szó, hanem ténylegesen némelykor előfordult ilyesmi. Egyik legborzalmasabb fenyegetés, amit Indiában még ma is az ellenségnek mondanak: „rossz magot fogok vetni a földedbe.” S a kodifikált római törvény is ezt a vétséget, és az ezt megillető büntetést idézi. Tehát ebben a példázatban előforduló képek a galileai embereknek, akik akkor a példázatot elsőként hallották, éppenséggel ismert volt. III. A képanyag itt is a magvetés körébe esik, csak itt már a vetőmag minőségéről is szó esik. A föld mind a kétfajta magot befogadja; mint ahogy az emberi lélek fogékony az isteni és ördögi hatásra egyaránt. A gazda jó magot vetett és a saját földjébe. Az ellenség éjszaka és más földjébe vet A gonosz

láthatatlanul, lopva, rejtetten jön, amikor az emberek alusznak. A vetés után elmegy. Ő maga láthatatlan, csak munkája marad itt – Abban a pillanatban, amikor Isten igéje felcsendül a szószéken, a sötét hatalom mérges vetése közé keveredik. Ott, ahol az egyházi vezetők összeülnek, ott minden készséges lelki cselekvés és engedelmesség ellenére a becsvágy, az emberi dicsőség magvai keverednek. Ott, ahol a Szentírás fölött a teológusok együttkutatnak, ott a sötét hatalom emberi gondolatokat vet közé, ott a görög bölcsesség győzedelmeskedik a kereszt bolondsága fölött, ott az emberi, túlzottan emberi gondolatok szemfedelekké válnak a nyitott sír fölé. Nyitott szemekkel kell járnunk az életben, hogy ismételten felismerhessük ezt a különös kétértelműséget: a világon nincs szántóföld és nincs kert, amelyben csak kalászok és virágok növekednének; a konkoly mindig mellette van. A példázat igazságát

megtapasztalhatjuk Jézus gyülekezetén kívül is. Csak a technikára kell gondolnunk, hogy ez világos legyen. Egyrészt ez egy teremtésbeli ajándék, amely segít nekünk, hogy a „földet uralmunk alá hajtsuk.” S mégis nekünk embereknek ez olyan, mint Goethének a bűvész inasa, aki ugyan a feltalálás művészetét és a hatalom gyakorlását megtanulta, de mindez a feje fölé nőtt, és most ama lélek előtt, akit előhívott, reszketni kezd. Mennyi Istentől ajándékozott intelligencia ma atomfizikai kérdéssé változik át! Előszólítottuk a tudós mágikus varázsszavával, és most ellenünk fordul, és a félelem területére száműz minket. Ki az, akinek a keze benne van a dologban? Ki az, aki éjszaka konkolyt vet? Nos, a példázat megmutatja nekünk, hogy Jézus gyülekezete fölé is ugyanolyan titokzatos félhomály borul, és hogy itt is az isteni magvetőt követi 21 éjszaka egy másik alak, kísértetiesen és árnyékszerűen, egy

démonikusan hasonmás, akinek kezéből tagadás, pusztulás jön. Itt van Isten kegyelme – Pál így fogalmazat meg, ahol a bűn megnövekedett, a kegyelem sokkal inkább bövölködik (Rm. 5,20); úgy, hogy Isten számunkra, ahogy vagyunk, Atyánk akar lenni, és hogy bűn, nyomor és szégyen ellenére szívébe fogad minket. De milyen különös: „Éjszaka leple alatt” Istennek ez a legnagyobb ajándéka is meg lesz mérgezve. A „gonoszság palástjává” tesszük (1.Pét 2,16), amikor azt mondjuk magunknak: egy kis barangolás az idegenben nem tesz semmit, mivel Isten sem veheti azt gonoszságnak, mivel végeredményben nem „lakozunk” abban. – Hogyha egy bűnös fölött nagyobb öröm van a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz fölött, nos, akkor mi örömmel vállaljuk, hogy mi legyünk az az egy bűnös. Így a drága kegyelem, amiért Jézus vére folyt, egy olcsó vásári áru lett. – Nos, igen figyelemreméltó, hogy minden – a legnagyobb is, amit

Jézus nekünk ajándékoz – titokzatosan tönkremegy, elkorhad és kétértelműségnek lesz kiszolgáltatva, ha a sötét hatalom kezébe kapja. Gonosz ujjai között nemcsak a vetés gazosodik el, hanem magát az Isten kegyelmét halottá változtatja, és Atyánk királyi szabadságlevelét hulladékpapírrá. Az éjben általmegy egy sötét alak az Isten vetésein, és így másnap reggel valami egészen más kel ki: az Isten igéje mellett valami jelentős nő ki, amely ugyan távolról még úgy néz ki, mint az ige, mint ahogy a konkoly kezdetben hasonlít a búzához, de ha jobban odafigyelünk, úgy az isteni igéből már csak a keresztyéni szó maradt meg, amelyben már nincs gyümölcs. Itt a „kegyelem” szó már csak a „közönyösségnek” egy vallásos kifejezése. Itt van a keresztyén szó, de az örökkévaló csíra helyett már csak gyümölcstelen képmutatást tartalmaz. S pontosan így van – mint az üzenet tartalmával – az emberekkel is, akik

körülötte összegyülekeznek: ott van Júdás az apostolok között; ott vannak a valódi tanítványok mellett a csupán megkereszteltek és egyházi adófizetők, ott vannak a mártírok és a tagadók, az igazhitűek és eretnekek, szentek és álszentek, farizeusok és paráznák. Ennek ellenére itt kell kiismerni magát az embernek, itt kell megtagadni a felhívást: szaggassátok ki a konkolyt. Az ember, aki rendes magot vetett, este alszik. Az elvégzett munka után nyugodt. Kötelességét megtette, és most minden további nélkül pihen Az, ami ezután történik – a vetés sikere, az ige hatása – már nem tőle függ. A növekedés és gyarapodás mennyei kézben van. De itt mégis nem egy egészen más kéz van a dologban a mennyein kívül? S egy reggel ijedten állapítják meg a megdöbbent szolgák, hogy az éjszaka leple alatt észrevétlenül valami szörnyű dolog történt. Mit tehetünk? Megértjük a szolgák haragos reakcióját, hogy rögtön menni

akarnak, hogy kitépjék a konkolyt. De az úr ezt nem engedélyezi, hanem türelemre inti a szolgákat. 22 Miért tiltja meg a gyomlálást a gazda?  1./ Aki gyomlálni akar, azt akarja elvégezni, amit Isten magának tartott fenn. Isten a legszigorúbban megtiltotta, hogy gyomláljunk  2./ Mert a konkolyt is eltűri Ő türelmes és nagykegyelmű Isten (Jón 4,2)  3./ Aki gyomlálni akar, az farizeusi gőgben van, s magáról azt hiszi, hogy ő búza. Aki gyomlálni akar, maga is gyom lesz  4./ Az embernek rossz a szeme, nem tud különbséget tenni Valahányszor megpróbálta az ember, mindig rosszul sikerült. Nagypénteken az ember gyomlálásból levizsgázott: Krisztust megfeszítették, Barabást otthagyták. Isten kivette a gyomlálást az ember kezéből. A gyomlálás tönkreteszi a vetést. Az Isten országának mindig árt a gyomlálás A rossz még rosszabb lesz. Jézus a jót állítja a gonosszal szembe. A példázat nem jelenti azt, hogy ne tegyünk

különbséget jó és gonosz között. Magától értetődően a lelkek között különbséget kell tennünk, az istenit isteninek, és a sátánit sátáninak kell nevezni. Az Úr Jézus maga is így tette ezt De hogyha most pontosan szemügyre vesszük a konkoly halmazt, s a bűnt, vétket, nihilizmust egyértelművé tesszük, akkor egy titokzatos határhoz érkezünk: tudniillik senki sem csak egy vétkező, vagy csupán nihilista, hanem ez a valaki mindig egy boldogtalan, tévútra jutott Isten gyermeke is. A hóhérlegények, akik Jézus kezébe szegeket vertek, és Őt kigúnyolták, nem csak gyalázkodók és a Sátán funkcionáriusai, hanem az Atya gyermekei is, Aki a mennyben szomorú miattuk, mivel borzalmas módon nem hallgattak és figyeltek rá, és egy más sötét hatalom sugalmazásának engedelmeskedtek. Meg merem kockáztatni a következő kérdést: Valamikor már találkoztunk egy olyan emberrel az életünkben – ha még oly elvetemült, tévelygő vagy

alattomos lett volna is, gonosz, civakodó és pletykálkodó szomszédnő vagy intrikát szövő kolléga – így kérdezem, már találkoztunk egy olyan emberrel, akiről azt mertük volna mondani: „Tetőtől-talpig gonosz?” Nem lett világossá előttünk: érette is meghalt Jézus és kitudja, vajon Istennek nincs-e még vele esetleg valami terve, nem kelhet-e ki benne egy egészen más magocska? Mi történt volna Pállal, ha Damaszkusz előtt van a gyomlálás? Dosztojevszkij egyszer egy mély és oly kimondhatatlan irgalmas igét mondott: „Egy embert szeretni azt jelenti, őt olyannak látni, ahogy Isten gondolta.” Helyesen értsük: Nekünk nem olyannak kell látni, amilyen, hanem ahogy Isten gondolta. Ki ne gondolna itt Jézus szavára: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek?” Nekünk inkább imádkozni kell a veszélyeztetett lelkekért, - a saját lelkünkért is, amely az aggodalmaskodás és ítélkezés lelkületétől és az önigazságtól van

átkulcsolva. Hosszú lélegzetet kell vennünk, s az utolsó ítéletre és annak meglepetésére várnunk. Még tart a kegyelem idő, amelyben az igét prédikálhatjuk, és amelynek nemcsak éjszakai veszélyes vándorok, hanem az 23 isteni magvetők is tevékenykednek. Még tart és érvényben van gyermekségünk királyi joga, hogy szabad közbenjárnunk, és hogy senkiről – valóban senkiről! – se mondjunk le. Az összekulcsolt kezekben megfullad minden kegyes és testi buzgóság. Még az az idő is tart, amelyben az aggódó kérdés meglephet minket:” Uram, én vagyok az?” Nem vetettem már én is némely szívbe mérgezett magot, és olykor én háborodtam fel? Aki áll, meglássa, hogy el ne essék; aki áll, az mindenekelőtt ne ítéljen, hogyha a másikat elesni látja, hanem irgalmas kézzel nyúljon testvére után. Az ítélet napja teljes meglepetés lesz. A kecskék és juhok, konkoly és búza szétválasztása egészen másként történik, mint

ahogy mi álmodoztunk arról. Mert Isten irgalmasabb, mint mi, s Ő többet tud, mint mi. A mustármag példázata (Mt. 13,31-32; Mk 4,30-32; Lk 13,18-19) I. A példázatot bevezető kettős kérdés sémita stílussajátosság (vö. És 40,18). A rabbikra is jellemző volt Célja, hogy együttgondolkodásra késztesse a hallgatókat, s egyben kiemelje a tárgy egyedülálló jelentőségét, amit a következő kép, hasonlat vagy példázat csak megközelítőleg ír le. A kérdés nem csupán a mustármagra utal előre, hanem az egész példázatra. Isten országa tehát nem egyszerűen a mustármaghoz hasonló, hanem ahhoz az egész történéshez, amit a példázat a mustármagról elmond. A palesztinai általános beszédmód azt mondta, hogy a mustármag a legkisebb minden magszem között. Pontosan véve ez nem így van Vannak magszemek, amelyek még kisebbek. De a mustármagot közmondásként használták minden kicsinységre. Pl a zsidók azt mondták a vércseppről, olyan

kicsi, mint a mustármag; vagy hogyha valaki a törvény előírásait csekély mértékben átlépte, azt mondták, a vétsége olyan kicsi, mint egy mustármag. Jézus is ezen módon használja a kifejezést, amikor a hitről úgy beszél, mint mustármagról (Mt. 17,20) Máté és Márk hangsúlyozzák, hogy ez a kis mustármag a kerti vetemények között nagy növénnyé nőtt. A nagysága miatt ezt a növényt nem a kertben, hanem a szabad mezőn ültették. Nem volt szokatlan az, hogy akár 3-4 méter magasra is megnőtt. Ágai magasba és oldalra nőttek, mint egy fánál Különböző cinkefajták különösen szeretik a magját, és ágai között szívesen csillapítják éhségüket. A példázat Galileában hangzott el Ez a magas mustár különösen a Genezáreti tó vidékén és a Jordán völgyében terem. A madarakra való utalás talán egyszerűen kép a meglepő nagyságra, amit a cserje a végén elér. Ámde az is lehetséges, hogy a gonosz erőket testesíti meg

24 (vö. 4 v), ami kétségtelenül azt jelentené, hogy az Isten országa másként fejlődik, mint várnánk. Valószínűleg inkább egy szimbólum a pogányoknak az Isten országába való bevonására (vö. Ez 17,22-24; 31,6) Amit az Ótestamentumban Isten megígért, az most elkezdett megvalósulni Jézus személyében. II. 1./ A kicsiny dolgok fontossága Félreérthetetlenül megmutatja nekünk a példázat, hogy a kicsiny dolgok igen fontosak lehetnek. Az élet kis dolgait nem kell lebecsülni. A világ ma nagy dolgok után kívánkozik. A modern felhőkarcolóink túlszárnyalták a babiloni tornyot. A gyárak óriási ipari centrummá fejlődtek A városok egyre több embert fognak össze. Siker vagy balsiker keveredik egy vállalkozás óriásságához. Azon emberiségnek, amelynek az óriásság szükségesé vált, mondja Jézus: ügyeljetek a kis dolgokra! Egy pohár hideg víz; egy beteg látogatás, egy idegen barátságos befogadása; ezek kis dolgok. De mint a

mustármag, úgy ez is hallatlan jelentőséget nyer. 2./ Kicsiny kezdet: a példázat a figyelmünket arra irányítja, ami láthatatlanul kezdődik. Valójában gyakran a legnagyobb és leghatalmasabb események a világban – kicsiny kezdettel indultak. A legnagyobb festmény kicsiny ecsetvonással kezdődött. A legnagyobb szimfóniák és koncertek egy pár kottákra épültek fel. Az irodalom minden műve az abc néhány betűjéből tevődött össze. Nagy tettek, és világot átfogó forradalmaknak az eredete gyakran a legkisebb dolgokban van. A legnagyobb történelmi változás a Betlehemi istállóban kezdődött. A nagyszerű és üzleti római világ Jézus születéséről nem vett tudomást. Éppen ilyen keveset törődött a halálával. Ő csak egy ács volt Názáretből Jézus külső megjelenése bizonyára még jelentéktelenebb volt, mint a kis mustármag kinézése. Követői nem tartoztak a felső tízezerhez Csak tizenkét férfi volt a tanítványa. S ez a

kevés férfi, akiknek vezetőjüket gonosztevőként végezték ki, ők lettek a Jézus Krisztus világot átfogó gyülekezetének az alapjai. Nekünk a leckét, amelyet a mustármag példázata ad, jól meg kell tanulnunk. Lehet valami még oly kicsi, és látszólag reménytelenül kezdődhet, hogyha Isten áll mögötte, a végén sikerre jut. Az első keresztyének nem is álmodtak arról, milyen kihatása van a hitüknek. Korukban szinte senki sem vette figyelembe a hitüket Olyan észrevétlen maradt, mint a mustármag, és mégis az egész világot betölti. 3./ A fa ágai: A mustárfa ágait szimbólumként értik a sokféle keresztyén egyház és közösség számára. De ennek a magyarázatnak meg van a maga nehézsége. Először is a mostani állapotból indul ki, ahelyett, hogy az első évszázad képére tekintene. Ma bizonyára beszélhetünk az „egyház ágairól,” de Krisztus és az apostolok napjaiban ez a tagolódás teljesen ismeretlen volt. – Másodszor

ez a magyarázat a példázatot túl messze kinyújtja. Egy példázatnak nem minden része szimbólum valami másra. A mustármag ágai arra, amit Jézus mondani akar, nem fontosabbak, mint az ember, aki a magot szórja, vagy a 25 madárfészek a fa ágai között. A példázat mondanivalója egyszerűen az, hogy a piciny mustármag fává növekedhet, s elég naggyá lesz, hogy a madarak alatta védelmet találjanak. A magvető, a föld, a fészek, a madár, mellékes dolgok, amelyek csak azt az igazságot teszik világossá, hogy az Isten országa a láthatatlan kezdet ellenére kiterjed, és minden más országon áthatol. Ez az, amit Dániel előre látott, és az álom magyarázatában, amit Nabukodnéccár királynak kifejezésre juttatott (Dán. 2,31-45) Kő, emberi kéz érintése nélkül alájött, és nagy heggyé lett, amely az egész világot betölti. Isten királyi országa arra van rendelve, hogy e világ minden országát legyőzze. A kovász példázata (Mt.

13,33; Lk 13,20-21) I. Jézus a példázatot a mindennapi életből vette. Vett a halászatból, a földművelésből, kereskedői, piaci, pásztor életből, stb. Mindig az ismert dolgok ábrázolásával kezdte, hogy onnan hallgatói figyelmét arra irányítsa, amit mondani akar. Palesztinában a kenyeret otthon sütötték. Jézus megfigyelte, hogy Mária vett egy kevés kovászt és a liszt közé keverte. Megfigyelte, hogy egy kis darab kovász a tésztát teljesen megváltoztatta. 3 mérce liszt egy közepes méretű családnak volt elég a sütéshez. A lisztet sütőteknőben (2 Móz 8,4; 7,47), vízzel keverve tésztává gyúrják, megsózzák (3.Móz 2,13), és kovásszal megkelesztik A kovász csak akkor maradt ki a kenyérből, ha valakinek nagyon sietős volt az útja (és nem volt ideje arra várni, hogy a kenyér megkeljen; 2.Móz 12,3439; 1.Sám 28,24) Bár ismerték a zsidók a gabonából, szőlőből készített élesztőt is, a kovász rendszerint az előző

sütésből visszamaradt tésztacsomó volt. A kovász a korabeli általános gondolkodás szerint a bűn jelképe. Ennek oka a páskaszertartásban keresendő. Húsvét ünnepére minden kovászt el kellett távolítani a háztól, miként a szívüket is meg kellett tisztítani a bűntől (2.Móz 12,14-20). Jézus a kovász képet más helyen negatív értelemben használja, amikor a farizeusok és sadduceusok kovászától óv (Mt. 16,6-7 11-12; Lk 12,1) A kovász az ember szívének gonosz indulatát jelképezi. Jézus ezt általában a farizeusok gonoszságára érti, ami hitetlenségben (Mk. 8,15), tanításaikban (Mt 16,12), képmutatásukban (Lk. 12,19 nyilvánul meg Pál is negatív értelemben alkalmazza a képet (1.Kor 5,6) Szerinte „kis kovász az egész tésztát megkeleszti” (Gal. 5,9) Minden valószínűség szerint Jézus tudatosan sokkolta ezzel a képpel az embereket, hogy érdeklődésüket felkeltse, figyelmüket fokozza. 26 II. Belső befolyás: Nem dolgot

hasonlít a dologhoz, hanem folyamatot a folyamathoz. A kovásznak átalakító, átformáló ereje van Átváltoztatja a tészta lényegét, mert a kovásszal készült kenyér puha, finom, jóízű, míg a kovásztalan kenyér kemény, száraz és kevéssé étvágygerjesztő. A kovász hatása tehát abban áll, hogy a tészta más lesz, s nem abban, hogy több. A megkelt tészta minőségileg lesz más. A kovász belülről fejti ki hatását. Nem változik meg a tészta, amíg át nem járja a kovász. A Krisztusban való hit hasonló módon hat Ami az embert valóban megváltoztatja, az mindig a bensejében dolgozik, a szívében. Az embert egy tisztán külsődleges javulás nem tesz nemessé. Egy koldus helyzetét alamizsnával nem lehet megjavítani. Pontosan így, egy ember nem térhet meg, hogyha a szíve, gondolkodása és értelme nem változott meg. A keresztyén lét olyan, mint a kovász. Nem kívülről hat befelé, hanem az ember bensejében kezdi el, és

megváltoztatja kifelé láthatóan. 2./ Erő a változáshoz: hogyha a kovászt a tészta közé keverik, megváltoztatja karakterét. Hogyha Krisztus egy emberben dolgozik, nagy változás megy benne végbe. Krisztus tanítása nyugtalanítja az embert, kimozdítja egyensúlyából, az addigi dolgok szembekerülnek egymással. Filippiben azt mondták Pálról és barátairól: „Ezek az emberek zsidó létükre felforgatták városunkat”(Ap. Csel 16,20) Thesszalónikában a nép kiáltotta: „ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek” (Ap. Csel 17,6) Így volt ez minden időben. a./ A keresztyén hit megváltoztatja az egyes személy életét 1Kor 6,9-10ben Pál felsorolja a legundorítóbb bűnöket, s aztán a következő versben megállapítja: „Ilyenek voltatok pedig némelyek.” Ne feledjük el, hogy Jézus Krisztus átváltoztató ereje a leggonoszabb emberből képes szent életű embert csinálni. b./ Társadalmi, szociális tekintetben is

változást eszközölt Itt elsőként az asszonyok helyzetét említjük meg. A zsidók a reggeli imádságukban hálát adtak Istennek, hogy nem teremtette őket pogánynak, rabszolgának vagy asszonynak. De a görögöknél is az asszonyok teljes elzártságban éltek, s a háztartás vezetése volt a feladatuk. Történetileg kimutatható, hogy a keresztyénség az asszonyok helyzetén, a társadalmon belül változást eszközölt. c./ A keresztyénség változást eszközölt a gyengékkel és betegekkel szembeni magatartásban. Mielőtt a keresztyénség megkezdte győzedelmes útját, a gyenge és beteg emberek csak bosszúságot jelentettek. Pl Spártában s torzszülöttet, vagy gyenge gyereket rögtön a születés után kitették, s így halálra ítélték. A vakok első menedékhelyét Thalasius, egy keresztyén szerzetes alapította; a szegények gyógyszertárát egy Apollonius nevű keresztyénkereskedő, az első kimutatható kórházat egy előkelő keresztyén nő,

név szerint Fabiola, alapította. A sérülteket és gyengéket felkarolta a keresztyénség. 27 Az Isten országa láthatatlanul működik. A tészta az emberi szív, a kovász az ige. Nem látjuk a munkáját De ebben van a vigasztalás: ha nem látjuk is, akkor is működik. Jézus Krisztussal és az evangéliummal új erő került a világba, amely csendben de feltartózhatatlanul hat a világban. Ha a kelés folyamatát nem látjuk is, de az eredményt a megkelt tésztán igen. Miután megtér az ember, az láthatóvá válik A kovászt a tésztába kívülről teszik bele. A tészta nem tudja önmagát megváltoztatni. Az ember sem Hogy életünk megváltozzon, túlnani erő szükséges, az Élet Urára van szükségünk. Az ember új teremtéssé lesz (2Kor 5,17). 3./ A kovásznak átható tulajdonsága van A kovász áthatóan hat: „mígnem átjárja az egész tésztát.” Nem szűnik meg hatni arra, mígnem az egész keveréket átjárja. Az Isten országa ezen módon

terjed Jézus néhány első tanítványa mások által találták meg az utat Jézushoz. András rátalált Péterre, Fülöp Nátánáelre, stb. (Jn 1,40-45) A kezdet gyülekezete olyan erősen terjedt, mivel minden tag megnyert hozzá mást. Ma is az a gyülekezet feladata, hogy lelket nyerjen Ezt a feladatot csak akkor hajthatja végre, hogyha minden egyes keresztyén léleknyerő. Kovászt az Írás jó és gonosz példájaként használja. A jó példa ragályosan hat, de a rossz példa ugyanígy. Jézus azt mondja, az Isten országa úgy terjed, mint a kovásztészta. A te befolyásod hozzájárul ehhez a növekedéshez? A példázat mondanivalója tehát nem az, hogy kicsiből nagy lesz, hanem az, hogy átformál. Bele kell tenni, a tészta tészta marad, de megkel; az ember ember marad, de új életet nyer. – Vigasztalás: a tésztában benne van a kovász! Ki tudná azt kivenni, ha már erjed? Isten igéje a világban van, és hatóerő. Jézus ezzel a példázattal

reménységet akar adni a tanítványainak. A látszat ellenére, az evangéliumi kovász, ha rejtetten is, kicsiben kezdődő erői láthatatlanul, de nagyon hatékonyan jelen van a világban. A szántóföldben elrejtett kincs (Mt. 13,44) I. Ez a példázat kissé szokatlan számunkra, de a palesztinaiaknak természetes volt. Az ókorban ugyan már voltak bankok, ámde azokat az egyszerű emberek nem használták, mivel a saját földjüket tartották a legbiztosabb megőrzési helynek. A számos háború, amely Palesztinában dúlt – mivel a két folyó közti ország és Egyiptom között terült el – évszázadok során, újból és újból arra kényszerítette az embereket, hogy fenyegető veszély esetén 28 elássák azt, ami nekik a legértékesebb. Volt egy rabbinusi mondás, amely így hangzott: csak egyetlen biztos megőrzési helye van a pénznek: a föld. A kiosztott talentumok példázatában a szolga elrejtette a pénzét a földbe, mivel félt az urától.

Szántáskor a napszámos kiszántotta az agyagkorsót Nagy Sándor halálakor ezrek ásták el vagyonukat. Egy angol palesztinai utazó szerint voltak emberek, akik hivatásszerűen ilyen jellegű kincsek után kutattak, és a puszta izgalomtól némelykor már néhány pénzérme megpillantásánál elájultak. Voltak emberek, akik az utolsó pénzüket adták ki ilyen jellegű elásott kincsek utáni keresésre. Elrejtett kincsek a keleti folklór legkedveltebb témája A megtaláló szerfelett boldog. Mit tegyen? Elhatározta, hogy a talált dolgot ismét elrejti, és a földet megvásárolja. Akkor kétségtelenül övé a kincs Némely ember itt problémát át. Becsületes üzlet volt ez? Helyes volt, a szántóföldet megvásárolni anélkül, hogy értesítette volna a tulajdonost a kincsről? A nehézség nem olyan nagy, ahogy talán először látszik. Először: a zsidótörvény kifejezetten mondja, minden, amit találnak, arany vagy más, a megtalálóé. A mi esetünkben

a kincs tehát szabályosan került ahhoz az emberhez, aki azt megtalálta. Másrészt ismét fel kell ismernünk, hogy a történet minden egyes részletét túlértékelnénk, ha a jogalapot vizsgálnánk. A példázatban tudniillik a kincs megtalálásáról, és a készségről van szó, hogy minden mást odaad. Éppen így az embereknek késznek kell lenni, hogy mindent odaadjon az Isten országáért. II. A példázatban elsősorban az a figyelemreméltó, hogy a kincs a szántóföldben el van rejtve. Tehát nemcsak úgy egyszerűen ott fekszik valahol az utcán. El van rejtve, nem látszik rögtön, nincs kitéve a piacra A tanítványok botránkozása, hogy Jézus Krisztus miért nem mutat többet az Isten országából. Júdás (nem az Iskáriótes) azt mondta: „Uram, mi dolog, hogy nékünk jelented ki magad, s nem a világnak?” (Jn. 14,22) Bemerítő János emiatt rendül meg: miért nem mutat Jézus többet? „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”

Jézusnak egyszer tett valaki olyan ajánlatot, hogy lépjen ki az inkognitójából, mutassa meg nyíltan isteni hatalmát úgy, hogy mindenki láthassa! Ugorjon le a templom tetejéről, változtassa a köveket kenyérré, vonuljon győzelmi zászlók alatt, stb. Végül: szálljon le a keresztről, elámítva ezzel a körülötte levő sokaságot. Azaz: láttasd meg hatalmadat! Az Isten országát a hit mezejéről hozd át a látás mezejére! Majd akkor mindenki úgy fog rámutatni, hogy íme az Isten! De tudjátok, ki tette ezt az ajánlatot? A Sátán. Nem is követte Jézus ezt az utat. Istensége végig rejtve maradt benne Jézus elrejtve jött egy kis gyermekként a betlehemi jászolban, sokan észre sem veszik. Rejtetten, egyszerűen, egy ács fia. Jézus a kincs. Isten országa Jézus Krisztussal jött el Betlehem és Golgota mellett el lehet menni úgy, hogy az ember semmit sem vesz észre. A Golgotán 29 csak egy gonosztevő, meg a százados veszi észre Jézusban a

kincset. Ahogy az emberek elmentek a föld mellett, észre sem vették a kincset, ugyanúgy Jézus mellett is elmentek, észre sem vették az Isten országát. (Akik megtalálták: samáriai asszony, Zákeus, százados stb.) III. Azt mondja Jézus: a szántóföldben van elrejtve. Mi az a szántóföld? Nos, az a szántóföld, amelyben a kincs el van rejtve, nem egyéb, mint az a terület, amelyen a mindennapi életünk játszódik. Tehát mindenkinek a saját helyzete, amelyben él, örül vagy szenved, dolgozik vagy betegen fekszik. Mindnyájunk életének mezejében ott van elrejtve ez a drága kincs. Csak az a baj, hogy nem tudjuk, nem is sejtjük, milyen kincs fölött járunk! S hogyha egy kicsit mélyebbre ásnánk le a saját életünk körülményeinek a talajába, milyen kincseket találnánk! Mert az a kincs ott van – mondja Jézus – elrejtve a te életedben is, akármilyen körülmények között élsz! El se tudjuk képzelni sokszor, mennyi igazgyöngy van elrejtve,

pl. egy szenvedésben, egy megpróbáltatásban, egy boldogtalan családi életben, egy gyászeset emésztő fájdalmában. – Az a példázatbeli ember is talán megijedt, amikor az ekéje valamibe beleakadt szántás közben, talán még bosszankodott is, hogy valami kemény kő állja útját a munkában Mi is hányszor panaszkodunk, vagy kétségbeesünk sorsunk valamilyen kemény sziklája miatt, amibe életünk ekéje úgy beleütközik, hogy szinte kicsorbul. Hányszor szidjuk azokat a titokzatos, érthetetlen nehézségeket, amik utunkba akadnak, pedig lám talán éppen az a drága kincs van ott, ami ránk vár. Hányan soha nem ismerték volna meg Isten mentő szeretetét, ha életük nem jutott volna szörnyű viharba. IV. De még valamit megmutat nekünk a példázat: az ember áldozatot hoz, és mindent elad, amije van, hogy a kincset megszerezze. Milyen megdöbbenve nézhettek rá a barátai, meg a szomszédai, amikor ez az ember mindenét eladja, minden áldozatra

kész, csakhogy azt a kincset magáénak mondhassa. Talán a fejüket csóválva mondogatták: ennek az embernek elment az esze. Máról holnapra szegény lesz, nincs semmije, mert mindent elad, és máról holnapra gazdag lesz, és mindene lesz. A gazdag ifjú ezt a cserét nem tette meg Ezzel a textusnak egy kényes pontját érintjük. Isten nincs utánunk vetve, hanem kerül valamibe. Az Isten országának ára van Mindennek a világon ára van; az Istennel megbékélt életnek is. Most nem Jézus áldozati halálára gondolok, hanem arra az árra, amit nekünk kell adni Isten országáért. Valami árat mindenkinek fizetni kell. Mert az ember vagy a Krisztusban való hitét adja fel valamiért, vagy azt a valamit adja el a Krisztusban megtalált életéért. Előfordul, hogy valaki egy szenvedélyért, egy hűtlen tettért, vagy egy jobb állásért, vagy könnyebb érvényesülésért, vagy kedvenc bűnéhez való ragaszkodásért eladja a Krisztusban való hitét. Vagy

fordítva: a bűnét, a könnyebb érvényesülését, a szenvedélyét adja el a Krisztusban való hitért. De 30 áldozatot mindenkinek hozni kell! „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem.” V. Aki megtalálja Isten országát, olyan öröme van, mint aki kincset talál. A példázatbeli emberen egyáltalán nem látszik, hogy szomorú lenne, mivel mindent el kellett adnia. Túlragyog minden veszteséget, a szomszédok minden gúnyolódását. „Afelett való örömében” cselekszik Ez a kincs minden áldozatot megér. Jézus sokszor mondja, hogy az Ő ügye öröm forrása: 2Kor6,10 Aki Krisztust megnyert, gazdag ember. Amikor az ember a kincset megtalálta, minden megváltozott számára. Egészen új és más szemekkel nézte a világot. Aki Jézust elkezdi követni, az nemcsak új szívet kap, hanem új látást is! Mennyire másként látjuk a természetet, a felebarátot, a körülményeket. Minden érték

átértékelődik Jézus követése által. „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem” (Fil. 3,7-8) VI. A példázatban az ember, miután megvette a földet, nem kereskedik tovább. Jézust nem adja tovább semmi áron. Sok mindent megbánhat az ember, de a kegyelmet senki sem bánta meg (Róm. 11,29); sőt akik megnyerték, a leggazdagabbnak érzik magukat. Mi jellemzi a kincset? Hogy mindent itt hagyunk, de ezt a kincset magunkkal visszük! A drágagyöngy példázata (Mt. 13,45-46) I. A drágagyöngy az ókori embereknél egészen különös nagyrabecsülésnek örvendett, éspedig nemcsak pénzértéke miatt, hanem mindenekelőtt szépsége miatt. Nagyon keresett cikk volt a gyöngy az egész ókorban Mindenekelőtt a Vörös-tengerben, a Perzsa

öbölben és az Indiai óceánban halászták a búvárok, és ékszerek, különösen nyakláncok készítésére használták. A keletiek számára valami elbűvölő volt. Az emberek egészen egyszerűen örültek annak, ha megtapogathatták és szemlélhették. Hallunk olyan gyöngyről, amelynek értéke milliókat tett ki. Kleopátra birtokában 100 millió sestertius értékű gyöngy volt (1 sestertius ¼ dénárral volt azonos.) A gyöngykereskedő mindig új és szebb 31 példány után kutatott. Egy ilyen gyöngykereskedőről szól Jézus, aki egész életen át egy különösen nagy értékű és szépségű gyöngyöt keresett. Amikor végül megtalálta, mindent eladott, és megvette ezt a gyöngyöt. Ebben a példázatban különböző igazságokra mutat rá Jézus. II. 1./ A mennyek országa egy gyöngyhöz hasonló, olyasvalamihez tehát, amely az ókori ember szemében a legdrágább vagyont jelentette, amelynek örült, miközben ismételten szemlélte és

megcsodálta, azt közli, hogy nincs szebb a világon, mint az Isten országa. Isten országában lenni azt jelenti, Isten akarata előtt meghajolni, és aszerint cselekedni; azt jelenti, azt tenni nem komor, gyötrelmes dolog, hanem valami igen szépséges. Önmegtagadás, áldozat, önfegyelem és kereszt nem az utolsó, hanem amögött valami olyan szépség van, amely sehol máshol nem található. A szív békességét, az élet örömét és szépségét csak akkor találjuk meg, hogyha Isten akaratát elfogadjuk, és aszerint cselekszünk. 2./ A kereskedő egy olyan ember volt, aki meghatározott célt követett Pontosan tudta, mit tett és mi után kutat. Ő egy tökéletes gyöngy után kutatott Ezzel az életcéllal igen boldog volt, és megelégedett. Ma igen sok ember van, aki céltalanul él. Itt magáról az élet öröméről van szó A gyöngykereskedő megszállottja volt egy célnak. Életének iránya és célja volt 3./ Ő a lehető legmagasabb célt tűzte maga

elé Nem volt elég neki, hogy célja volt, a legnagyobb tökéletességre törekedett. Egy páratlan ékszert keresett Más gyöngyei voltak, de azok nem voltak elég jók neki. Mivel nem volt azokkal megelégedve, ezért a legnagyobb érték után kutatott. Pontosan ezt várja Jézus tőlünk. Némely ember alacsonyrendű és rossz dolgokat keres, s gondolatai állandóan a gonosz körül forognak. De a legtöbb embernél nem így van A legtöbbnél az a veszély áll fenn, hogy a felületes, nem fontos dolgokban vesznek el. A valóban nagyot az életükben kockára teszik, miközben a csillogó semmiségek után futnak. Jézus kárhoztatja ezt a mellékes dolgok utáni törekvést. Világosan és érthetően mondja, hogy a legnagyobb és legfontosabb az Isten országában való élet. „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát” (Mt. 6,33) Minden más dolog, maga az evés és ruházkodás, a második helyen kell, hogy álljon (Mt.6,25-34) A gyöngykereskedő a

legjobb után keresett. Mással nem elégedett meg Értékes a célunk, egész életünk azon csüng? 4./ Bár ennek a példázatnak az üzenete hasonló, mint az előzőé, de ennek ellenére van különbség az előző példázattal szemben. Amíg a férfi, aki a szántóföldben kincset talált, nem szándékosan kutatott azután, és váratlanul bukkant arra, a másik egész életét gyöngy utáni kereséssel töltötte. Ámde mindegy, vajon a kincs felfedezése egy szempillantás műve, vagy egy élethossziglani keresés eredménye, a reakció mindkét esetben ugyanaz: minden mást el kell adni és feláldozni, ha meg akarta szerezni az értékes kincset. Ismét 32 azon tény előtt állunk, - mindegy: Isten akaratát akár a megvilágosodás pillanatában, vagy hosszú, tudatos keresés után ismerjük meg, ő azt értékeli, hogy mi Őt feltétlen és haladéktalanul elfogadjuk. 5./ Kész volt a szükséges árat megfizetni a tökéletes gyöngyért Ez feltételezi a

tárgyismeretet. A kereskedő elsajátította ezt az ismeretet; birtokában volt az az ajándék, hogy felismerje a drágaságot (vö. Fil 1,9-10) Amikor megtalálta, megvásárolta. Tudta, hogy az élet minden törekvése hasztalan lenne, ha ezt a gyöngyöt nem vásárolná meg. Nem egyszerűen kívánta, hogy birtokoljon egy gyöngyöt, úgy ahogy némely ember tiszteli és kívánja a Krisztusban való hitet, bárcsak ő is keresztyén lenne. Ő a gyöngy értékét nem becsülte alá, mint ahogy némelyek a keresztyénség értékeit. Nem várt arra, hogy a gyöngy értéke talán süllyed, úgy ahogy némely ember tragikus módon gondolkodik, később az életben talán könnyebb lesz Jézust követni. Ő rögtön cselekedett. „Mennyibe kerül a gyöngy?” – kérdezte, és a legkisebb mértékben sem csodálkozott az ár magasságán. A leggyorsabban eladta az összes gyöngyét, amit birtokolt, hogy azt az egyet megvásárolhassa. Önként feladott minden csekélyebb

értéket, hogy a legjobbat megvásárolhassa, amit az életben birtokolhat. Sajnálta, hogy mindenét oda kellett áldoznia? Hogyha Krisztushoz jövünk, az egész életünket oda kell adnunk Neki. Övé a legnagyobb értékű gyöngy. Értékes dolgokat csak magas áron nyerhetünk meg. A halászháló példázata (Mt. 13,47-50) I. Egészen természetes, hogy Jézus a halászok életéből választott képet, amikor halászokhoz beszélt. Mintha azt mondta volna nekik: „Nézzétek csak, hogyan beszél hozzátok a mennyek országáról a ti naponkénti munkátok.” Palesztinában a halászatot általában kétféle módon gyakorolták, amely közül az egyik abból állt, hogy a dobóhálót, az amphiblestron-t kidobták, éspedig a partról. Mint egy kerek sátor, úgy nézett ki a háló, amelynek szélére egy hosszú zsineget erősítettek. A háló úgy volt összehajtva, hogy a kidobásnál teljes terjedelemben kinyílt, és aztán, mivel körös-körül ólomgolyócskákkal

volt megterhelve, rögtön lesüllyedt az aljra. A halász félgörnyedve figyelt, s mihelyt kikémlelte a gondtalanul nyüzsgő zsákmányt, előugrott és a gyanútlan halak körül összezárta a hálót, még mielőtt azt észrevették. Aztán a halász a zsineg segítségével a hálót a halakkal teljes nyugalommal kivonta a vízből. Jó szem, testi ügyesség kellett a dobóháló kidobásánál. Azonkívül a halásznak 33 türelmesnek kellett lenni, ébernek és reakciójában szerfelett gyorsnak, hogy a hálót pontosan a megfelelő pillanatban vesse be. A húzóhálóval való halászás, a szagéné, a halászás másik módja volt. Ebben a példázatban erre hivatkozott. A húzóhálónál egy nagy négyszögletes hálóról van szó, a négy sarkán kötéllel, amelyet annyira terheltek meg, hogy nyugvó állapotban egyenesen fennmaradt. De hogyha a csónak mozgásba jött, a háló kúpalakot vett fel, amely különféle halakat fogott össze, ehetőt és

ehetetlent. A Genezáret-tavában 24 fajta halat számoltak össze Voltak hitvány, tisztátalan halak (3.Móz 11,10) Amely halnak nincsen pikkelye, mely a kígyóhoz hasonlít, és amelynek nincs úszószárnya és az ehetetlen vízi állatok, mint a rákok mind élvezhetetlennek minősülnek. A hasznavehetetlen halakat nem dobták vissza a tengerbe, hanem egyszerűen eldobták, a jó halak viszont tartályokba kerültek. Érdekes, hogy a halakat némelykor élve tették a víztartályokba, mivel nem volt más lehetőség, hogy hosszú időn keresztül nagyobb távolságon frissen tartsák. Ez a példázat kétfélét tanít II. 1./ A dolog természetében van, hogy a húzóháló fogása alatt nem végezhető el a válogatás és a megkülönböztetés, hanem mindazt, ami a hálóba került, a csónak mögött a partra húzták. Az egyházra alkalmazva: az Isten országának eszköze a földön az egyház, s az nem válogathat, hanem szükségszerűen az emberek tarkakeverékéből

áll, jókból és gonoszokból, hasznosakból és haszontalanokból, és mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ítéljünk. Kezdettől fogva az egyházra nézve két álláspontot képviseltek: azt, hogy nála egy exkluzív közösségről van szó, és azt, hogy mindenféle embereket magában foglal. Jóllehet az egyik nézet az, hogy az egyház a jó emberekért van itt, akik teljes egészében kötelességüknek érzik, hogy a többiektől világosan elkülönüljenek, és jóllehet ezen álláspontban van valami csábító, mégis azt kell mondanunk, hogy ez nem felel meg az Újtestamentumnak. Kicsoda az, aki képes a megkülönböztetést elvégezni, és az embereket megítélni, amikor azt mondja az Írás, hogy mi ne ítéljünk? (Mt. 7,1) Az nem az emberekre tartozik, hogy másokat megítéljenek, és arról döntsenek, ki Krisztus elkötelezettje, és ki nem. Mások viszont ösztönösen érzik, hogy az egyháznak nyitottnak kell lenni minden ember felé, mint bármely más

emberi intézménynek, mint a húzóháló tartalma, az egyház is szükségszerűen az emberek tarka keverékét mutatja. Pontosan ezt akarja tanítani nekünk a példázat 2./ Ámde éppen így azt is tanítja, hogy el fog jönni az elkülönítés ideje, amelyet Isten határoz meg, az a nap, amelyen a jók és a gonoszok a rendeltetésük helyére jutnak. De ezt az elkülönítést nem az emberek végzik, hanem egyedül Isten. A mi feladatunk az, hogy mindazokat befogadjuk, akik hozzánk jönnek, és a végérvényes ítéletet bízzuk Istenre. Még tart a kegyelmi idő. Addig is le kell mondani minden hamis buzgalomról; a hálót messzire ki kell vetni, és minden egyebet Istenre bízni – amíg eljön az órája. 34 A pásztor és az elveszett juh (Mt. 18, 12-14) I. Lk. 15,3-7 az elveszett juh példázatát részletesebben mondja el Ez a bevezető „Mit gondoltok?” felszólítást tartalmaz, hogy együtt gondolkodjanak, és az eredményt belsőleg magukévá tegyék.

Emlékezzünk azokra a kérdésekre, amelyeket Isten tesz fel az embernek (pl. 1Móz 3,9; 4,6,9; 2Móz 4,11kk; 1.Kir 19,9kk; Jón 4,4kk) Mindenütt világos, hogy a bibliai üzenet nem elsuhanó érzelemre, hanem megfontoló akaratra irányul. A példázat a hétköznapi életből való. Száz juh egy közepes nagyságú nyáj, ő maga vigyázott rá, nem engedhette meg magának, hogy személyzetet tartson. Hogy egy közülük eltéved, az a hegyvidékes legelőterületen gyakran előfordult. A legelő a magas hegyháton volt, amely mint egy gerinc átvonul a vidéken. A fennsík csak néhány kilométer széles és védőgát nélküli, amelyet gyéren nőtt fű borított. A nyáj ezért állandóan ide-oda vándorol, és hogyha az állat oldalt egy völgybe vagy szakadékba eltéved, könnyen kerül egy sziklanyúlványra, ahonnan már nem tud visszajönni, úgy hogy ott nyomorúságosan elpusztul. A palesztinai juhpásztorok tapasztalt nyomkeresők. Mérföldeken át követik az

elveszett juhok nyomát, és megmásszák a szirteket és sziklanyúlványokat, hogy visszahozzák őket. Akik Palesztinát ismerik, egybehangzóan tanúsítják, hogy teljesen kizárt dolog, hogy egy pásztor nyáját egyszerűen sorsára bízza. Ha egy elveszett állatot meg kell keresnie, átadja a nyájat azoknak a pásztoroknak, akikkel a legelőt megosztja, vagy elhajtja a juhokat egy barlangba. Máté az „eltévedt” kifejezést 3x használja a példázatban, tehát számára ezen van a főhangsúly. A végkövetkeztetést „ámennel” ünnepélyesen kiemeli, mivel az nem magától értetődő; tudniillik a rabbik általában azt tartották, hogy Isten az igazaknak inkább örül, mint egy bűnös fölött, aki megtér. Csak egyszer mondja intelemként az igazaknak, hogy ők sem állhatnak ott, ahol egykor a bűnbánó fog állni. Hogy ez milyen kevéssé volt magától értetődő a keresztyén gyülekezetben is, mutatja Tamás evangéliuma 107 logionja, amely így

hangzik: „Jézus mondta: A királyság pásztorhoz hasonlít, akinek száz juha van. Egy közülük eltévedt – a legnagyobb. Elhagyta a kilencvenkilencet és kereste az egyet, míg megtalálta. Miután sokat fáradozott, így szólt a juhhoz: Téged jobban szeretlek, mint a kilencvenkilencet.” Ezzel a példázatot teljesen megváltoztatta Tamás a pásztor fáradságos keresését azzal indokolja, hogy a legnagyobb és legértékesebb állata veszett el, melyet jobban szeretett az összes többinél. Ezzel a példázatot félre értette, mert Máté éppen a legcsekélyebbről beszél. Nem az állat nagy értéke készteti a pásztort keresésre, hanem pusztán az a tény, hogy az övé és hogy az ő segítsége nélkül a juhocska nem találja meg a nyájat. 35 II. Ez a szakasz példa arra, hogy Jézus példázatát különböző helyzetben különbözően kell mondani. Eredetileg Istennek azok fölötti nagy öröméről szólt, aki népén kívül élt, és most

visszahozatott. Egy cselekményt ír le, nem egyszerű érzést. Tehát nem Isten időtlen kegyelmét akarja leírni, hanem a kívülállók, a leírtak kereséséről tudósít. Amikor Jézus elmondja, világos, hogy ez éppen most, az Ő igehirdetésében és jelenlétében történik. Az már nem állapítható meg, hogy a példázat eredetileg egy meghívás volt a bűnösök felé, vagy ahogy Lukács érti, Jézus magatartásának védelmezése az ellenfelek támadásaival szemben. Máté is tudja, hogy Jézus egész tevékenységében Isten, mint egy pásztor népének utána megy (9,36; 15,24). Tehát a példázat így is érthető De a gyülekezetében voltak olyan szituációk, amelyben már nem volt elég csak erről beszélni. Jézus „kicsinyei” között voltak olyanok, akik elvesztek, és a gyülekezet Istent dicsőítette tovább, hogy Ő minden elveszettnek utána ment és megmentette; de senki sem ment a veszélyben levő testvér után. Egy ilyen helyzetben a régi

példázat az eredeti értelmében már nem mondott semmit; sőt a gyülekezetet támogatta a restségében. Ezért Máté egészen új összefüggésbe helyezte azt S most hirtelen újat mondott. A gyülekezet vezetőjének vagy felügyelőjének a pásztorral való összehasonlítása nem új (Ez. 34,1kk; Damaszk 13,9) De Máténál a felelősség már nem csak a tisztségviselőké, a példázatát úgy kezdi, amely a gyülekezetet, mint egészet nyugtalanná teszi. Hogyha Isten egyetlen kicsinyt sem akar elveszíteni, akkor a tanítványi seregnek fel kell kelnie és utána mennie az egynek, aki veszélyben van, mert eltévedt. Ahogy a keret mutatja, Máté nem felejtette el, hogy a tanítvány csak azért mehet a testvére után megfelelő szeretettel és kitartással, mivel ezt tanulta Jézustól. III. 1./ Minden egyes személyt szeret közülünk A pásztor nem elégedett meg a kilencvenkilenc juhval, hanem nem nyugodott, míg azt az egyet, ami a hegyekben eltévedt, biztosan

vissza nem hozta. Bármily sok gyermeke is lehet a szülőknek, egyet sem szeretnének abból nélkülözni, és mind ugyanúgy szeretik. Így van Istennél is; csak akkor megelégedett, hogyha az utolsó vándort is hazahozta. 2./ Szeretete türelmes A juh közmondásszerűen ostoba teremtmény A juh senkinek, mint saját magának tehet szemrehányást, hogy veszélybe került. Mi emberek hajlunk arra, hogy türelmetlenek legyünk az emberekkel, akik balgák és ostobák. Hogyha bajba kerülnek, azt mondjuk: „ők a bűnösök ebben, és nem érdemelnek részvétet.” Istennek legyen hála, Ő más Hogyha a juh balga is volt, a pásztor az életét kockára tette, hogy megmentse. Így szeret minket embereket is az Ő szeretetében, hogyha mi balgán cselekszünk is, és senkit, mint önmagunkat okolhatjuk vétkünkért és bánatunkért. 3./ Szeretete kereső szeretet A pásztor nem elégedett meg azzal, várjon arra, hogy a juh magától visszatér a nyájhoz, hanem ő elment, hogy

megkeresse. 36 De ezt nem tudták megérteni a zsidók a keresztyén gondolatban. A zsidók ugyan hitték, hogy Isten megbocsát a bűnösnek, aki megbánta bűnét és boldogtalanul hazatér, ám mi tudjuk, hogy még messze nagyobb, mert Jézus Krisztusban jött el, hogy megkeresse azokat, akik eltévedtek, nem elégszik meg azzal, hogy vár, míg az ember hazatér Hozzá; Ő maga megy a keresésére, kerül, amibe kerül. 4./ Isten szeretete egy örvendező szeretet Itt semmi sincs, mint öröm, sem vádolás, sem neheztelés, sem megvetés nem érezhető. Milyen gyakran fordul elő, hogy mi egy bűnbánó embert morálisleckéztetésben részesítjük, és teljes érthetőséggel értésére adjuk, hogy őneki saját magát meg kell vetni, hogy a jövőben semmi közbenjárás érette többé nem lehet, és semmiképpen sem az a cél, hogy a jövőben még bízzunk benne. Emberi, hogy a múltat nem felejtjük el, és az embereknek mindig a múlt bűneit szemére vetjük. Isten

viszont a mi bűneinket elveszi, hogyha hozzá hazatérünk, és tiszta öröm uralkodik. 5./ Isten szeretete védelmező szeretet Ő keres minket a szeretetében, megment, és biztonságba helyez minket. A szeretet lehet megsemmisítő hatású, minket gyengítő; de Isten szeretete védelmez és megőriz minket, megment, hogy embertársunknak szolgáljunk. Ő a tévelygőt bölccsé teszi, megerősíti a gyengéket, a bűnösöket tisztává teszi, akik belegabalyodott bűnükből szabadulni akarnak, és embereket, akiket a kísértés elejtett, bűn legyőzőjévé. Az irgalmatlan szolga példázata (Mt. 18,21-35) I. A gyülekezet rendjéhez hozzátartozik mindenekelőtt a megbékélés ügye. A szeretet legmélyebb titka, mely a tanítványokhoz illő életet jellemzi, az, hogy meg tud bocsátani. Továbbadja a megtapasztalt isteni megbocsátást, melynek nagysága minden elképzelést felülmúl. Erről szól az irgalmatlan szolga példázata. Péter nem tud szabadulni a

megbocsátás kényes kérdésétől (vö. Mt 18,15).Meg kell bocsátani Rendben van De hányszor? Péter azt hitte, Jézus is elégedett lesz vele, ha hétszeres megbocsátást felajánl. Péter kérdése nem volt jogosulatlan, mert a rabbik azt tanították, hogy a testvérnek háromszor kell megbocsátani. Jósé ben Hanina rabbi azt tanította: „Háromnál többször a szomszédod nem kérhet bocsánatot”; hogyha valaki egyszer vétkezik, meg kell bocsátani neki; hogyha valaki kétszer vétkezik, meg kell bocsátani neki, hogyha valaki háromszor vétkezik, meg kell bocsátani neki; de negyedszerre nem kell neki megbocsátani. Bibliai bizonyítékként Ámós prófétát idézték ehhez A könyv első fejezetében a népek sorának három vagy négy vétkét kárhoztatja (Ám. 1,3691113; 2,146) Ebből arra következtettek, hogy Isten csak 37 háromszor bocsátja meg a bűnt, és a negyediket megbünteti. S itt az ember nem lehet kegyelmesebb, mint Isten, aki a bocsánatot

háromra korlátozta. Péter azt gondolta, hogy igen messze megy, hogyha a rabbik bocsánatát kettővel megszorozza, sőt még egyet hozzáad, s azt gondolta önelégülten, hétszer megbocsátani az mégiscsak elég lehet. Jézus szétrombolja tanítványa illúzióját; amit Péter ajánlott, az nem megfelelő, mert nem tükrözi vissza Jézus lelkületét. Egykor az engesztelhetetlenség és a viszonzás lelkülete uralkodott, amelynek plasztikus kifejezése Lámek énekében található: hétszeres bosszú Kainért, úgy hetvenszer hétszeres bosszú Lámekért” (1.Móz 4,24 LXX szerint) Jézus felelete éles kontrasztot képez a viszonzás lelkületével szemben, amely az Ő napjaiban is még eleven volt (vö. Mt 5,38) A következő példázatban, e témában létfontosságú tanítást ad Jézus. II. Ez a példázat Isten országának beköszöntését az elszámoláshoz hasonlítja. „A király szolgái:” A bibliában és Keleten a legmagasabb rangú hivatalnokok. Az

elszámolás kezdetén egy ember jelenik meg a király előtt nagy adóssággal. Adóssága tízezer talentumra növekedett Ez az óriási összeg is mutatja, hogy itt tartományi helytartóról van szó, aki tartományának adóbevételével adós maradt. A talentum átszámítása ingadozik; Josephus számítását alapul véve egy talentum = 10.000dénár Hogy milyen fantasztikus nagy összegről van szó, az is mutatja, hogy pl. Heródes király egy évi jövedelme kb. 10000 talentum volt Galilea Péreával együtt Kre 4-ben 200 talentumot adott be adóként. Tízezer volt a legnagyobb szám, mellyel számolni tudtak, és a talentum volt a legnagyobb pénzegység egész Elő-Ázsia térségében. A minden képzeletet felülmúló összeg a hallgatóknak megmutatta a kontrasztot a százdénáros adóssággal szemben. A magyarázat tehát: a király Isten; az adós az az ember, aki hallotta a megbocsátás üzenetét. „Elővezették”: ez azt mutatja, hogy már letartóztatásban

volt. A vétkes nincs abban a helyzetben, hogy adósságát megtérítse. Tudjuk, pl hogy a ptolemaioszi Egyiptomban a pénzügyi tisztviselők személyesen szavatolták a provinciájuk jövedelmét. E jogelképzelés feltételezi, hogy az úr az adósnak, feleségének, gyermekeinek és az egész vagyonának eladását parancsban elrendelhette. Az adós eladása Izraelben is ismert gyakorlat (2Kir 4,1; És 50,1; Ám. 2,6; 8,6; Neh 5,1-13) Viszont a feleség eladását zsidó területen megtiltották; míg a gyermekek eladása az ember teljes csődjét mutatja; az volt az utolsó, amit birtokolt. – Mivel a rabszolga ára átlag kb 500 – 2000 dénárt tett ki, a család eladásából származó bevétel nincs arányban az óriási összegű (100 millió dénár) adóssággal. A király parancsa elsősorban a haragjának a kifejezése. 38 „A szolga leborult előtte:” ez kifejezésre juttatja, hogy teljesen ki van szolgáltatva ura kegyelmének, s ez volt a kérés

legsürgetőbb formája. – A gazda jósága sokkal nagyobb, mint a szolga kérelme. Miközben a megbocsátó király házából kilép a szolga, kilép a megbocsátó szeretet hatásköréből is. Még távozása közben alkalma nyílik arra, hogy e felmérhetetlen megbocsátó szeretetből egy sugárnyit továbbadjon. Egyik beosztottja 100 dénárral tartozott neki. Megfogta a nyakánál és fojtogatta; így minden szökési kísérlet reménytelen. A szolgatárs kis tisztviselő volt, akinek nehezére esett az összeg előteremtése. Fizetési haladékot kért Kérése egyezett a gonosz szolgáéval, a különbség az, hogy míg ő csak szükségből tette az ígéretet, melyet képtelen volt beváltani, míg a szolgatárs ígérete beváltható. Az, aki néhány perccel ezelőtt ura lába előtt könyörgött irgalomért, és megkapta, az most nem hajlandó irgalmat gyakorolni. Az esemény, amelyet a többi szolgatárs figyelt, kiváltja azok bosszúságát. Nemcsak

megszomorodtak, hanem felháborodtak. Az eset híre eljut az úrhoz is A király közli vele az új ítéletét és 2gonosz szolgának” nevezi. A gonosz itt rideget, irgalmatlant jelent. Az úr emlékezteti őt az irgalomra, amit neki az adósság elengedésével megmutatott. „Hóhérok, poroszlók kezébe adta:” A kínvallatás ismeretlen volt Izraelben. Ez is mutatja, hogy nem palesztinai viszonyokat ismertet a példázat Keleten a kínvallatást rendszerint a hűtlen, az adó beszolgáltatását elmulasztó helytartóknál alkalmazták, hogy megtudják, hol rejtette el a pénzt, vagy hogy a rokonoktól vagy barátoktól kipréseljék az összeget. A nemzsidó, a zsidóknak embertelennek érzett jogviszonyok a büntetés borzalmát akarták érzékeltetni. „Amíg meg nem fizeti minden tartozását”: azt mutatja, hogy a büntetésnek nem lesz vége. III. Ebben a történetben levő éles kontrasztok az elbeszélést igen hatásossá teszik. Mindenekelőtt nagy különbség

van aközött, amit Péter kész megadni, és aközött, amit Jézus követel. Péter kész volt hétszer megbocsátani Jézus követelése így hangzik: számtalan esetben, mindig. Aztán nagy különbséget látunk a két adósság összegében. Az egyik csekély összeg volt, a másik óriási összeg, amit senki sem egyenlíthetett ki. Amit embertársainktól elszenvedünk, teljesen jelentéktelen az Isten előtti adósságunkhoz képest. Harmadikként felismerjük az éles ellentétet a hívők magatartásában. A hatalmas király megbocsátott, a szolga nem volt kész erre. Hogyha is megbocsátja nekünk a leírhatatlan nagy adósságot, mennyivel inkább kell nekünk megbocsátanunk embertársaink kis vétkeit. A szolga nagy nehézségbe került, miután bocsánatot kapott. Bűnei bocsánatát kapta? Ha igen, mit tesz ezzel a kegyelemmel? 39 IV. Nem állapítható meg teljes bizonyossággal, mi késztette Pétert e különös kérdésre: „Milyen gyakran kell nekem

megbocsátani a testvéremnek, aki ellenem vétkezett?” Kézenfekvő, két különbözőmotívumot feltételezni. Péter esetleg azt gondolta magában: ennek a Názáreti Jézusnak, akit én követek, betű szerint nincs gonosz ember. S titkon azt gondolhatja magában: mégiscsak botránkoztató, hogy nyilvános nőszemélyekkel, elítélt, megvetett vámszedőkkel látnak minket. Lehet Jézust a bűnösök iránti nagy szeretetében egyáltalán követni? A türelemnek és a megbocsátásnak is van határa? De hol? Valamikor mégis kell olyan alkalomnak lenni, amikor az asztalra szabad ütni. De talán Péter a kérdésével valami egészen mást is akart. Talán azt gondolta: hogyha én Jézusnak hétszeri megbocsátást ajánlok fel, akkor az egészen csinos mennyiség a szívjóságból. S feltehetően ellentmond nekem: ne folytasd oly féktelenül a megbocsátást Péter! Nem szabad oly puhának lenned az adósaiddal szemben. Egyébként végül már nem veszik komolyan a bűnt.

Hétszer megbocsátani tulajdonképpen túl sok. Csak semmi keresztyéni túlbuzgóság, Péter! Ez pedagógiátlan. Bármi indította Pétert a kérdéshez: Péter a felebaráti szeretet határát akarta meghúzni. Igen megnyugtató tudni, mikor és hol szabad jó lelkiismerettel felhagyni a felebaráti szeretet kötelességével. Szerette volna tudni, mikor telik be a pohár; mikor önthet el engem az epe, s mikor érvényesíthetem jogaimat? Jézus egy példázatot mond Péternek, melyben két fontos tanítást közöl számunkra. Először: Nem arra kell elsőrenden nézni, hogy a felebarátunk mit tett velünk, hanem arra, hogy Isten mit tett értünk. Másodszor: Nem abban vagyunk Isten gyermekei, hogy a minket ért sérelmeket viszonozzuk, hanem abban, ha továbbadjuk azt a szeretetet, amelyet Tőle kaptunk. Ne a környezetünk visszhangja legyünk, hanem arra, amit Isten tett velünk. A példázatbeli adós kettős viszonyulásban él. Egyfelől a királlyal, másfelől egy

másik emberrel van kapcsolatban. A király felé ő van eladósodva, a másik ember viszont neki tartozik. Tartsuk szem előtt ezt az egyszerű képletet, mert ez a mindenkori emberi szituáció. Mindnyájan ebben a helyzetben vagyunk, hogy egyfelől Istennel van valami dolgunk, másfelől a többi emberrel. Ez a kétféle kapcsolat összefügg, együtt kell őket kezelni. Ha az egyik oldalon baj van, akkor a másik oldalon is baj van. Ha megfeledkezem Istenről, és csak az emberrel akarom rendbe hozni a dolgomat, akkor nem fog sikerülni; de ha megfeledkezem az emberekről, és csak Istennel akarom rendezni a dolgomat, az sem fog sikerülni. Az az igazság, hogy Isten és a többi ember között állok A király számadást tart, s hoztak eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt adós. Hozták eléje, nem maga jött A számadás ügyben mi lehetőleg elfutunk, de aztán oda kell állnunk mégis. Gondoljuk meg, hogy a számadást nem lehet elkerülni (vö. 2Kor 5,10) Egy

ilyen számadáson, ha igazán Isten előtt történik, mindig szomorú dolgok derülnek ki. Ez a példázat arról beszél, hogy ez az ember reménytelenül 40 el van adósodva legfőbb Urával szemben. A szolga nyilván eddig is érezte a lelke mélyén, hogy nincsenek rendben a dolgai, hogy baj lehet belőle, ha egyszer majd kiderül – de valahogy mégis túltette magát rajta, valami érthetetlen könnyelműséggel nem akart szembenézni a való helyzettel, nem akart rágondolni, mert akkor talán kétségbeesett volna. Szinte érthetetlen: hogy lehet valakinek ilyen teherrel élni, járni, ügyes-bajos dolgait intézni, mosolyogni, gyermekeinek a szemébe nézni; - életének a legnagyobb problémáját ilyen könnyelmű optimizmussal elintézni, hogy majd csak lesz valahogy. Könnyebb egy látszatnyugalomban élni, mint a valósággal szembenézni. S amikor az Isten elkezd számot vetni valakivel, akkor egyre több részlete lepleződik le az ember élete adósságának,

csődjének, - rémülve kezdi látni, íme itt is hibáztam, ott is mulasztás terhel, amott is elrontottam valamit. Mindenütt adósság, tehertétel, csőd! Emlékek rajzanak fel a múltból: néha olyan világosan, olyan érthetően szólított meg az Isten egy igével, vagy egy fájdalmas csapással, - és elengedtem a fülem mellett a szavát. Hiába beszélt az Isten! Valaki csalódva, szomorúan vagy éppen megbotránkozva ment el tőlem, nem kapta meg azt a szeretetet, segítséget, amit Isten rajtam keresztül akart adni neki. Vagy gondolj arra, hogyan bocsátott el minket Isten az Ő kezéből? Szemet adott, hogy lássuk dicsőségét. S a szemünk azt látta meg, ami után sokan sóvárognak, és amellyel bemocskolták magukat! Szájat adott nekünk és a nyelv ajándékát, hogy azzal dicsérjük Őt, és a felebaráttal megértethessük magunkat. De ez a száj már mi mindent mondott, suttogott és sziszegett! Milyen szorosan egymás mellett állt olykor az átkozódás

és az imádság; milyen gyakran tagad, rágalmaz, rombol, bomlaszt, és fájdalmat okoz. Adott nekünk kezeket, hogy azzal az Ő nevében szolgáljunk és dolgozzunk, segítsünk, s mindez az Ő dicsőségét szolgálja. Megremegtet, ha arra gondolok, mi minden mást tettünk a kezünkkel Amikor egy ember ténylegesen Isten elé áll, és mindenről számot ad, az az ő halálos ítélete. Isten előtt nem lehet állva maradnunk, ha Őt komolyan vesszük! Egyik legzseniálisabb vonása ennek a történetnek, hogy „akkor”. Történhetett volna úgy is, hogy odahozzák számadásra a szolgát, és az azonnal leborul: Uram, ne is kezdjük a számadást, nem tudok fizetni. De nem úgy történt. Kiderült a fizetésképtelenség, és semmi nem történt Erre hangzik az ítélet, hogy tessék a börtönbe vinni. S akkor – ezen van a hangsúly – elkezdett könyörögni. Nos, nekünk mindaddig nem fáj a bűn, amíg nincs következménye Amikor kezdődik a bűnnek a

gyümölcsözése, akkor térdre borulunk, rimánkodunk, ígérgetünk. Nem a bűn fáj, hanem a következmény, a megszégyenülés, a betegség, a szétzilált idegrendszer. Szinte hihetetlen, hogy erre a bűnbánatra, - ha ugyan ez bűnbánat – a király megszánja, és kegyelmet gyakorol. Erre a ringy-rongy bűnbánatra Lehet ezt bűnbánatnak nevezni, amikor a következmények térítik észre? S milyen nagy 41 Isten irgalma: egy kis jelét látja annak, hogy kezd észre térni, és már elég ahhoz, hogy az Isten szíve meginduljon, s kegyelmet hirdessen. Letérdel, de még ott is gőgös: Uram, majd megfizetek. Alázatában is ott van a gőg. Nekünk, akik bűnbánatot tartunk, időnként külön kellene bűnbánatot tartani, hogy milyen hitványak a bűnbánataink, mert alázatunkban is ott van a gőg. S íme az evangélium lényege: „Az adósságot elengedte néki!” Nincs többé szó behajtásról, jóvátételről, törlesztésről. A kifizethetetlen adóssággal

csak egyet lehet tenni: elengedni. A bűnre csak egyetlen igazi megoldás van: a bocsánat. Íme, ez a szolga is haladékot kért, és teljes elengedést kapott Többet akar adni Isten, mint amennyit várunk tőle. Mi mindig csak részproblémákban kérjük a segítségét, Ő pedig egészen új alapot akar adni az életünknek, a bűnbocsánatot. Ez olyan döntő esemény, ami lezárja a múltat, felemel, új lehetőségeket és új kezdést ad. Elbocsátotta a szolgát, hogy egészen új életet kezdjen. Ámde a példázat hirtelen ijesztő fordulatot vesz. Példázatunk főszereplője alighogy kilép a palota kapuján, alig teszi meg az első lépéseket a mindennapi élet útján, az a boldog felszabadult érzés, ami az előbb még betöltötte a lelkét, máris semmivé lesz, mint hó a napon. Egyszerre csak szembetalálja magát az egyik szolgatársával, akinek csekély összeget adott kölcsön. Ez az ember most ugyanolyan szituációba kerül ott a kollégájával szemben,

mint az előbb a király ővele szemben, - azzal a különbséggel, hogy itt mindössze száz dénárról van szó, míg ott tízezer talentumról. S ő most a kollegájával szemben éppen az ellenkezőjét teszi annak, mint amit az ő ura tett előbb vele. Az, hogy a király és a szolga között történt valami, olyasvalami, ami hatással kellett volna, hogy legyen az ember egész életére, emberekhez való viszonyára. Mert a mi életünk, magatartásunk mindig visszhang valamire, csak az a kérdés, hogy mire? S ettől a kérdéstől függ az, hogy igazán követői vagyunk-e Jézusnak? Tehát attól, hogy minek a visszhangja a viselkedésünk: annak-e, ahogyan az Isten bánt velünk, vagy annak, ahogyan az emberek bánnak velünk? Exkurzus: A századforduló táján történt Amerikában, hogy életfogytiglani fegyházra ítéltek egy gyilkost. Volt egy iskolatársa, aki közben egy bányaszerencsétlenségnél hősiesen áldozta oda magát a többiekért, sokak életét

megmentette és szinte nemzeti hőssé lett. Keresték, hogy mivel kedveskedhetnének neki. Ő azt kérte, hogy adjanak kegyelmet annak a gyilkosnak. Annak az államnak a kormányzója megígérte a kegyelmi levelet, majd odaadta neki, hogy menjen be vele a fegyházba. S ő felkereste azt a gyilkost, örültek egymásnak, beszélgettek. Egyszer csak megkérdezte a barát: „Mondd, ha szabadon engednének, mit csinálnál?” Erre az a haragtól valósággal elkékülve így felelt: „az utolsó szálig leszámolnák azokkal, akik ellenem vallottak a bíróságon!” – A barát más beszédtémára tért, azután elbúcsúzott. 42 Kiment és eltépte a kegyelmi levelet. Úgy érezte: nem szabad ezt az embert kiengedni, ez az ember nem alkalmas a kegyelemre. Vajon nem ilyesmi játszódik le sokszor veled kapcsolatban az Isten szívében? Isten ajándékokat készít számunkra, de alkalmatlanok vagyunk arra. Egy történet az ősegyházból (kb.260-as évekből): Élt egy

bizonyos Szaprikiosz nevű atyafi, aki a gyülekezet presbitere volt, és egy Nikéforosz nevű atyafi. Jó barátok voltak Egyszer azonban valami miatt összekülönböztek, és a gyülekezet szégyenére harag lett belőle. Még az utcán is elkerülték egymást, hogy ne kelljen köszönni. Egy bizonyos idő múltán Nikéforosz atyafi bűnbánatot tartott, és kereste a megbékélés útját. Elment a presbiterhez, megalázkodott előtte, bocsánatot kért tőle, de az nem adott bocsánatot, mivel kemény szíve volt. Nem volt hajlandó megbékélni – Aztán telt-múlt az idő Egyszer csak hatalmas keresztyénüldözés robbant ki. A római helytartó összeszedte azokat, akikről nyilvánvaló volt, hogy keresztyén. Szaprikiosz presbitert is elfogták, s a helytartó elé vitték. A kihallgatáson szép, ragyogó bizonyságtételt mondott Krisztusról, s nem vont vissza semmit, nem volt hajlandó a császár szobra előtt tömjénezni. Haragra gerjedt a helytartó, és

megparancsolta, hogy rakják a csigára, gyötörjék meg keményen. Szaprikiosz ezt mondta a helytartónak: „Testem felett hatalmadban áll a kegyetlenkedés, de lelkem felett már semmiféle hatalmad nincs, csak Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki megalkotta azt.” Sokáig gyötörte, de ő tűrte a kínzásokat Amikor bírája látta, hogy ez sem törte meg őt, kimondta a végső ítéletet: vigyék el lefejezni! Mikor a presbitert vitték a vérpadra, Nikéforosz odafutott, s eléje borult, és e szavakat mondta: „Krisztus vértanúja, bocsáss meg nekem, mert vétettem ellened.” Az pedig válasz nélkül hagyta ezeket a szavakat – Aztán megint eléje ment, egy másik úton is találkozott vele, még mielőtt a várost elhagyta volna, s kérlelte. De annak szíve kemény volt, s nem bocsátott meg Aztán odaérkeztek a vesztőhelyre, s amikor látta, hogy igazán élet és halál pillanata következett el, megrendült, összecsuklott, s így felelt a hóhéroknak: „ne

sújtsatok le, teljesítem a császár parancsát, áldozatot mutatok be az isteneknek.” Ott volt Nikéforosz és kérlelte: „Testvérem! Tartsd meg a törvényt, és ne tagad meg Krisztus Urunkat! Kérlek, ne pártolj el Tőle! Ne veszítsd el a mennyei koszorút, melyet szenvedéseddel még díszesebbé tettél!” Ő azonban nem hallgatott rá, hanem sietve rohant a végső halálba, a romlásba, s az oly értékes dicsőséget egy kardcsapás pillanata alatt elveszítette. Képtelen volt elfeledni a bántalmat, s így lett vakká és süketté az, aki már kínzásokat is elviselt. Akkor Nikéforosz azt mondta szomorúságában a hóhéroknak: „Keresztyén vagyok, és hiszek a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, akit ez elárult. Engem büntessetek!” És Nikéforosz vértanúhalált halt Ez a történet is mutatja, hogyan vonhatja vissza Isten az ő kegyelmét. Nos, Isten csendesen munkálkodó Isten, halkan, csendesen adja a kegyelmet, és ugyanakkor csendesen vonja vissza

a kegyelmet. Gondoljunk Sámsonra, akinek Isten hatalmas erőt adott. Ámde rosszul élt a kapott kegyelemmel, és Isten 43 visszavette tőle ajándékát. És Sámson nem vette észre, hogy eltávozott tőle az Úr Lelke. Mire tanít Jézus ebben a példázatban? Arra, hogy Isten másként bánik azzal a bűnössel, aki még nem ismeri Őt, aki még nem kapott kegyelmet, és másként azzal, aki már kegyelmet kapott. Amikor megismerte valaki Istent, és utána nem a szerint cselekszik, akkor lesz igazán bűnössé. Elkárhozni igazán a kegyelemből lehet. Isten, amikor megbocsát, ezzel esélyt ad az új életre. De elvárja, hogy ezt a lelkületet vegyem át, és Isten ajándéka áradjon rajtam keresztül. De ha ez nem történik meg, az Isten kegyelme, a bűnbánat megrohad és ítéletté lesz számomra. Mire vagyok visszhang: Istenre vagy a környezetemre? A szőlőhegyi munkások példázata (Mt. 20,1-16) I. Hogyha nekünk úgy tűnik is, mintha ebben a példázatban egy

képzelt szituációról van szó, de nem ez az eset áll fenn. Eltekintve a fizetés jellegétől, amit leír benne, abban az időben, Palesztinában elég gyakran megtörtént. A szőlő Palesztinában szeptember vége felé érett, és közvetlenül azután elkezdett esni. Hogyha a szüret a beálló esős időszak előtt nem ment végbe, megsemmisült a szőlő; ezért a szüret versenyt futott az idővel. Minden munkást ezért örömmel fogadtak, hogyha csak egy órát tudott is dolgozni. Az embereknél, akik a piacon álltak, nem valami ácsorgókról vagy naplopókról van szó, hanem ott tartózkodtak, mivel a piac olyasvalami volt, mint egy munkaerő piac. Odamentek a napszámosok a kéziszerszámokkal már korán reggel, és arra vártak, hogy őket valaki felfogadja. A munkanélküliség hozzátartozik az akkori Palesztina képéhez. Itt napszámosokról van szó, akik a dolgozók legalacsonyabb osztályához tartoztak, akiknek az élete igen bizonytalan volt. A rabszolgák

és szolgák legalább egy bizonyos fokig a családhoz tartoztak; a sorsuk ugyan attól függött, amely családnál szolgáltak, de normális módon a megélhetésük nem volt veszélyeztetve. Másrészt a napszámosoknál úgy állt a helyzet, hogy teljesen önmagukra támaszkodtak, többé vagy kevésbé esetleges munkaalkalmakra voltak utalva, és gyakran csak annyit kerestek, hogy ne haljanak éhen. Ha este úgy mentek haza, hogy nem találtak munkát aznap, a gyerekek éhesek maradtak másnap, mert egy dénár napibérből aligha lehetett megtakarítani. Ha egy nap nem talált munkát, az nagy szerencsétlenség volt számára. A példázat időmegjelölése megfelel a zsidó időszámításnak. „Korán reggel” azt jelenti, hogy mindjárt napfelkeltekor. „A munkaidő napfelkeltétől 44 (azaz 6 órától) a csillagok feljöveteléig (azaz délután hatig) tart”, olvasható a rabbiknál, és így mondja a 104. Zsolt 22kk verse is A 3 óra délelőtt 9 órának, a 6

óra 12 órának, és a 11 óra délután 5 órának felel meg. A fizetés egészen normális dolog: 1 dénár volt a napszámosok szokásos napi bére. A bérmegállapodás mindkét részről kötelezőerejű szóbeli megállapodáson nyugodott. A második csoportnál a munkaadó nem mond egy meghatározott pénzösszeget, hanem csak általánosan mondja: ami igazságos, illő, méltányos, azt megadom néktek. Ezt a munkások bizonyára úgy értették, hogy a dénárnak egy törtrésze lesz a bérük. Az esemény még kétszer megismétlődik. Hamarosan beállt az este. A munka ideje lejárt, eljött a fizetség órája Az esti bérkifizetés egészen magától értetődő volt (3.Móz 19,13; 5Móz 24,14) Erre azért volt szükség, mert a szegény napszámosok semmi tartalékkal nem rendelkeztek, hanem napról-napra éltek keresetükből. A fizetésre való megbízás külön közlése azt mutatja, hogy a szőlő ura valami különös dolgot szándékozik tenni. Ez a különös

dolog nem az, hogy az utolsóknál kezdi kifizetni a bért, hanem az, hogy teljes napi díjat kapjanak kivétel nélkül valamennyien. Hogy a munkadíj kifizetését az utolsóknál kezdi, az egyszerűen az elbeszélésért szükséges, mivel az elsők egyébként nem láthatnák, mennyit kapnak azok. Az elsőknél kiváltja azt a nyilvánvaló gondolatot, hogy ők többet fognak kapni; számukra a meglepetés csalódáshoz vezet, mivel a megbeszélt bért kapták. A csalódásuk a gazdával szembeni morgolódáshoz vezet, mivel véleményük szerint hamisan cselekedett. „Ezek”: Ez a mutató névmás arra utal, hogy az előnyben részesített munkatársaikat is magukkal vitték, akiknek nem volt okuk panaszra, tehát nem önként vettek részt a tiltakozó akcióban. Felháborodásukban még az illendő udvarias megszólítást is elhagyták. Amiatt lázadnak, hogy az utolsók egyenlőkké tétettek velük. Kétszeres igazságtalanság érte őket: 1./ Nekik 12 órán át kellett

kínlódniuk, a többiek csak 1 órát dolgoztak. 2/ Ők hőségben dolgoztak, azok csak az alkonyati hűvösben Munkájuk időtartalma és nehézsége miatt követelnek sokszorta magasabb bért. Talán a leghevesebben tiltakozót szemelte ki a gazda és „barátom”-nak szólítja. Ők megfeledkeztek a megszólításról, a házigazda megszégyeníti őket (vö. Lk 15,31) Bauer szerint így szólítja meg az ember általában azt, akinek nevét nem tudja. Ez a megszólítás jóságos, de egyben szemrehányást is tartalmaz. J Jeremias arra mutat rá, hogy a kifejezés három helyen fordul elő az Újszövetségben: Mt. 20,13; 22,12; 26,50, és mindenütt a megszólítottakat elmarasztalja. A gazda egy kérdéssel mutat a szabadságára. Ámde ez a szabadság nem önkényesség, aminek látszódhatott, hanem a jóság szabadsága, amelyik együtt érez a másik emberrel. A gazda másik kérdése leleplezi a felszólalót, hogy tiltakozása a keményszívűségéből fakad. A gonosz

szem itt a rideg és érzéketlen szem, amely irigyen pillant felebarátjára, mivel vele jóságosság történt. 45 A példázat itt is nyitott marad. Vajon a gazda érvelése meggyőzte a zúgolódókat, s jobb belátásra jutva hazamentek, vagy szívükben becsapottnak érezték magukat továbbra is, - erről nem szól a példázat. II. Az írásmagyarázók közül néhányan rámutatnak arra, hogy a példázatunknak a rabbinikus irodalomban is van párhuzama. A Jeruzsálemi Talmud hagyományozza a következő részletet. Egy kiváló rabbi, Rabbi Bun (Kr.u325 körül) meghalt, ugyanazon a napon, amelyen fia született Egykori tanítói, későbbi kollegái összegyülekeztek, hogy végtisztességet adjanak neki. Közülük egy: Rabbi Ze’ era tartotta a búcsúbeszédet, amit példázatba öltöztetett. Így kezdte: Egy király sok munkást fogadott. A munka megkezdése után két óra múlva megnézte a munkásokat. Észrevette, hogy egy közülük szorgalmával és

ügyességével felülmúlja a többieket. Kézen fogta és egész estig vele sétálgatott fel s alá. Amikor a munkások eljöttek, hogy bérüket felvegyék, mindenki ugyanannyit kapott, mint a másik. Akkor azután zúgolódtak ezekkel a szavakkal: mi egész napon át dolgoztunk, ez meg mindössze két óra hosszat, s ennek ellenére te a teljes napibért kifizetted neki. A király azt válaszolta neki: nem követtem el igazságtalanságot, ez a munkás két óra alatt többet teljesített, mint ti egész nap. Éppen így – így zárult a temetési beszéd – Rabbi Bún 28 év alatt többet dolgozott, mint néhány megőszült írástudó száz év alatt. Ezért Isten őt ilyen rövid munkaidő után kézen fogta, és magához emelte.” Az igen nagy formai hasonlóság mellett is a két példázat közt a tartalmi különbség igen nagy. Jézus példázat éppen azt világítja meg élesen, amit a rabbinus magyarázat elsikkaszt, tudniillik azt, hogy az egyenlő munkabér

teljes egészében a szuverén Isten kegyelmének műve. Itt kegyelem, ott érdem a jutalmazás alapja. III. 1./ Érdemes a kontextusra figyelni, hogy milyen összefüggésben hozza Máté a példázatot. Az előző szakaszban jutalomról volt szó Jézus Isten kegyelméről beszélt, de Pétert inkább a jutalom kérdése érdekelte. Mi mindent odaadatunk teérted, miféle jutalmát vesszük ennek? Ennyit és ennyit adta, mennyit fogok érte kapni? Jó üzletet kötöttem, Jézus, amikor a Te szolgálatodba szegődtem? Kifizetődik ez a vállalkozás, vagy ráfizetéses lesz? Ez volt Péter kérdése. Meg kell állapítanunk, hogy szinte kivétel nélkül minden vallásos ember ebben a gondolatkörben mozog: mi jutalmát veszem? Lemondok valamiről, odaáldozok valamit, az időmet, életemet, szívemet odaadom istennek, mit kapok érte? Nagyon sok embernek a vallásossága igazában véve nem más, mint egy hosszú és nagyon bonyolult számtani művelet. Borzasztó dolog az, amikor

az Istennel való kapcsolat számtani műveletté válik. 2./ A példázat szól Istennek azon jóságáról is, hogy életünk különböző szakaszában szólít meg és bíz ránk feladatot. Nemde csodálatra kell, 46 hogy késztessen: hogyan kerülök én oda az Isten szőlőskertjébe? Miért szólított meg Isten engem, és hogy jutok ahhoz a kiváltsághoz, hogy az Isten munkatársa lehetek? Mások tartalmatlan, üres életet élnek szinte életük végéig, és ezek közül némelyeket Isten odavisz a szőlőskertjébe, tartalmad ad az életüknek. Nagy kegyelem ez önmagában, hogy megszűnik az értelmetlen, üres élet, és végre lendületet, örömöt, tartalmat kap az élet. Hogyha azok az emberek, akik a példázatunkban utoljára jönnek, hogyha a hit későn hazatérői valóban felfogják, ki az, aki itt szolgálatba fogadja őket, akkor ők egyáltalán nem úgy jönnek, hogy a többieket megmosolyogják, mivel azok szürkülettől és a nap hőségében

dolgoztak, míg ők oly „könnyen” úszták meg. Egész biztosan nem fogják a többieknek a kapott pénzt gúnyosan az orruk alá tartani. Nem, ellenkezőleg, azon órákat sajnálják, amelyeket hasztalanul töltöttek el, és nem az életük értelmére, a hazatérésre használták fel. Ők este hirtelen észreveszik, hogy értelmetlen szabadság volt az, amit a szőlőhegyen kívül töltöttek el, az nem volt kellemes idő, s emellett boldogok sem voltak, hanem a semmitől való félelem volt az állandó kísérőjük. Sajnálni fogják azokat az órákat, – sőt talán megsiratják – amelyben az Urat még nem ismerték, amelyben rabszolga szolgálatnak tartották azt, ami boldog szolgálat, és az életüket akarta gazdaggá tenni. Nem azt mondják: „Hála Istennek, hogy ilyen olcsón jutottunk a pénzünkhöz, hogy a megtérés az utolsó pillanatban „elég”. Hanem inkább azt mondják: „Bárcsak újra visszanyerném éltem elszórt éveit. Őt szolgálná

szívem, elmém, Néki élnék híven itt!” 3./ Ebben a példázatban nem Isten ítélete, hanem Isten jósága a botránkoztató. Az Isten szabad Isten, s az Ő szabadsága lázadásra ingerel Nem is a „rossz” embereket ingerli lázadásra, hanem a „jó” embereket, a leghűségesebbeket, a legrégibb munkásokat. Pedig az elsőket nem károsította meg a gazda bőkezűsége. A gazda ugyanis nem mások rovására, nem az elsők bérének lecsökkentésével jutalmazta az utolsókat. Az elsőkkel nem cselekedett igazságtalanul, csupán arról van szó, hogy az utolsókkal cselekedett irgalmasan. A gazdának ez a jósága azonban elviselhetetlen az elsőknek. Nyilván nem tiltakoztak volna a gazda jósága ellen, ha ők részesültek volna benne; ha pl. extrabért vagy prémiumot kaptak volna. Hálásak és boldogok lettek volna érte Örömmel mondogatták volna, hogy milyen jóságos az ő uruk. De amikor másvalaki részesül benne, akkor egyszerre elkezdtek méricskélni:

hogy lehet ez? Hány ember gondolkodik így még a hívők között is: ha nekem sikerül elérni valamit az életben, úgy, hogy esetleg ünnepelnek érte, dicsérnek, csodálnak; vagy ha az én gyermekemnek sikerül elsőre bejutni az egyetemre, ezt hálával könyvelem el, mint Istennek irántam való jóságát. De ha Istennek ugyanilyen jóságában az a másik ember részesül, akkor a szívtájékon könnyű szúrásokat érzek, akkor elkezdek a különböző áldásrészesedéseknek utána számolni, és az elosztás kulcsit vizsgálni. Óh, de ritkán fordul elő, hogy valaki a más szerencséjét, boldogságát, jólétét látva szívből azt tudná mondani: „Hála neked Istenem, hogy ilyen jó 47 vagy, hogy ennyire megáldod a társbérlőmet, a szomszédomat, a munkatársamat” Nem úgy van-e sokkal inkább, hogy Istennek a jóságát a másik ember sorsában azzal a bizonyos irigy szemmel nézzük? – Aki egy kicsi szikráját is érzi magában ennek az

irigységnek, próbálja meg elgondolni magában, hogy valójában cserélne-e azzal az emberrel, akit irigyel? Cserélnél-e vele – de mindenben? Tehát nemcsak a te kerékpárodat az ő Mercédeszével, hanem az ő nagyon nehéz családi problémáit is a te függetlenségeddel?! Nemcsak a te albérleti szobácskádat az ő villájával, hanem talán az ő aggodalmakkal, félelmekkel, békétlenségekkel teli lelkületét is a te egyszerűbb, de nyugodtabb életmódoddal? Nemcsak az ő fizetését, pénztárcáját a tieddel, hanem talán az ő lelki sebeit is, titkos fájdalmait is a te békeségeddel? Tehát elcserélnéd-e a magad egész batyuját az általad irigyelt szerencsefi egész batyujával? Nemcsak ezt-azt a batyuból, hanem az egész batyut! Mindazzal együtt, ami benne van. Igazán elcserélnéd? Tényleg odadobnád Isten lába elé mindazt, amit neked adott, mondván: „Uram, rosszul mérted ki a jóságodat, engem kihagytál belőle, annak a másiknak pedig sokkal

többet adtál, mintahogyan megérdemelte!” Látjuk mi a másik ember egész letét, minden sötét mélységével, hátterével, rejtett problémáival együtt úgy, ahogyan az Isten látja? Meg tudjuk mi azt ítélni, mennyi „jár” neki, ha nekem ennyi van? Óh, de szomorú ez a kérdés: „Avagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?” Irigy szemmel sohasem lehet meglátni az Isten jóságát. Aki kételkedik Isten jóságában, aki elfeledve, elhagyatva érzi magát az Istentől, az az érzés mindig abból ered, hogy irigy szemmel nézi a másikat! Aki az egyik szemével mindig azt nézegeti, hogy ő maga mit kapott, a másikkal pedig azt méregeti, hogy a másik mennyivel kapott többet, annak végül egészen bandzsa lesz a látása, úgy, hogy se a maga életében nem ismeri föl Isten áldását, se a más életét nem látja helyesen. Mindig szegénynek, szerencsétlennek fogja érezni magát, akinek a számára Isten nem egyéb, mint vak sors, a másik ember

pedig állandóan irritáló szálka lesz a szemében. Az irigy szemű ember a legboldogtalanabb ember a világon Nem tud örülni annak, ami van neki, s nem tud hálás lenni azért, amit kapott. Sohasem megelégedett, mert mindig azt hiszi, hogy többre jogosult, mint amennyi adatott neki. Jézus, amikor a keresztre szegezve kínlódott, nem irigyelte azokat a katonákat és embereket, akik testi és lelki fájdalom nélkül járkáltak ott körülötte a Golgotán. Pedig emberileg érthető lett volna Ő szenvedett, gyötrődött, szomjazott, amazok pedig szabadok voltak, vidáman, gondtalanul osztozkodtak a ruháin. Jézus mégsem irigyelte őket, sőt imádkozott értük: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek!” Jézus látta csak igazán, hogy dehogy van irigylésre méltó jobb soruk, ők vannak csak igazán nagy veszedelemben! Ott a keresztfán olyasvalaki függött, aki nem irigykedve nézte a körülötte levőket, hanem úgy látta a másik

embert, ahogyan az Atya: részvéttel, a legjobbat akaró szeretettel. Egy akaraton volt az Atyával, és ezért hajthatta fejét nagy biztonságos nyugalommal az Atya ölébe! 48 Példázat a két fiúról (Mt. 21,28-32) I. Az előző szakaszban a Nagytanács kérdőre vonta Jézust, hogy „ki adta neked ezt a hatalmat?” Jézus nem felelt közvetlenül a kérdésükre, de elmond három példázatot, – a két engedetlen fiúról, a gyilkos szőlőmunkásokról és a királyi menyegzőről - amelyek közvetve mégis válaszolnak a Nagytanács kérdésére. Ez a példázat igen egyszerű: egy atya két fiát küldi ki a szőlőjébe, hogy ott dolgozzanak. Az egyik az atya felhívását visszautasítja, de utóbb, megbánva viselkedését, mégis elmegy. A másik ugyan örömmel mond igent atyjának, de azután mégsem megy el. Ennek alapján veti fel a kérdést Jézus, hogy a két fiú közül melyik teljesítette atyja akaratát, s nyeri a papi fejedelmektől azt a feleletet,

hogy az első. A példázat tulajdonképpen mind a két fiút engedetlennek mondja. A kettő közt a különbség abban van, hogy az egyik nyílt engedetlensége ellenére utóbb megbánja viselkedését s igyekszik jóvátenni, amit hibázott, a másik azonban látszólagos engedelmessége ellenére sem teljesíti atyja akaratát. Az elbeszélés Izrael viselkedését példázza, pontosabban Izrael engedetlenségét Istennel szemben. De a nyílt engedetlenségben levők, a vámszedők és paráznák, közt vannak olyanok, akik János megtérésre hívó szavának végül mégis engedtek. Mellettük a kegyesek ugyan Isten szolgálatát tették életük céljává, a valóságban azonban engedetlenek Istennel szemben. Amikor eljött János, hirdetve, megmutatva az igazság útját, elzárkóztak vele szemben, hitetlenül elfordultak tőle, még akkor is, amikor a megvetett és nyilvánvalóan bűnösök hittek neki, megtértek. Ezért mennek be a vámszedők és a parázna nők az Isten

szolgálatával kérkedő kegyesek előtt az Isten országába. II. Jézus a példázatát a hétköznapi életből ragadta ki. Ismételten felfedezzük másoknál, gyakran magunknál is, hogy a szó és a tett, a beszéd és a cselekvés nincs összhangban. Nemcsak a saját családunkban és baráti körünkben, hanem a hívatásunkban és a nagy politikában is. De Jézus nemcsak általános élettapasztalatról beszél, hanem egyúttal az Isten Országáról. Ő arról a megtapasztalásról beszél, amit Isten velünk, emberekkel szerez. Így kapja meg a példázat a tulajdonképpeni értelmét Átlátszóvá és áttetszővé válik az Istenhez való viszonyunk. A mennyei Atyáról van szó, és arról, amit mi emberek valójában teszünk. Észrevesszük: mindnyájan részesei vagyunk e történetnek. Itt van tehát az egyik fiú, aki igent mond, és nem cselekszik a szerint, és ezzel magát ítéli meg. S ott van a másik, aki nemet mond, és aztán megteszi azt, amire kérték.

A nemet mondó tehát az, aki megtérésre jut 49 1./ Az igent mondó, aki mégsem úgy cselekszik Ennél a fiúnál külsőleg, látszólag minden rendben van. Jól nevelten és udvariasan beszél, amit az atya hallani akar. Alkalmazkodik; ámde az igenje csak homlokzat Az igenje csak ürügy volt, mert valójában azt gondolta: „nem csinálom”; és nem megy el, hogy az atya megbízását végrehajtsa. E fiú szemlélésénél ne gondoljunk másra. Inkább arra gondoljunk, hogy az a fiú, aki igent mond, és nem cselekszi, az bennünk is ott rejtőzhet. Igen jól ismerjük a jó szándékot, amelyet megfogalmazunk, és aztán az mégsem realizálódik. Valakit meg akartunk látogatni, de aztán mégsem mentünk el Időt akartunk szakítani egymásra és a gyerekekre, de nem valósult meg. Ez okozza a nyomorúságunkat. Sajnálatos, hogy az igenünket nem tartottuk be Jézus ismételten rámutat arra: nem elég csak a szavak; a kegyes szavak sem. A tettre, a hit tettére kell

eljutni A Hegyi Beszédben azt mondja Jézus: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! Megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” A tettre eljutni. Jézus tükröt tart elénk Önvizsgálatra akar késztetni minket. Jézus azt akarja, hogy a mi hit-igenünk tett-igenné váljon Azt akarja, hogy a hitvallásunk ne maradjon csak vallomás, hanem megmaradjunk Jézus követésében, Isten és felebarátunk iránti szeretetben. Jézus élesen elítéli azt az igen mondást, amelynél elmarad a cselekvés. Az, aki igent mond, és nem cselekszi, önmaga fölött mond ítéletet. Ezzel figyelmeztet és óv minket. Jézus azt akarja, hogy az igent mondók a hit cselekvését is végezzék. Ti keresztyének: „Az igének pedig megtartói legyetek, ne csak hallgatói, egyébként megcsaljátok magatokat.” 2./ A nemet mondó megtalálja a megtérést Ámde még ott van a másik fiú, akinek az apa azt a feladatot adta: „menj és dolgozz ma

a szőlőben.” Ez a fiú először nemet mondott De aztán megbánta, s más belátásra jutott, és megtette az atya akaratát. Ez a nem egy bizonyos feladatra jelentett nemet, de elvileg Istennek is szólhat. Mózes nemet mondott például az isteni megbízásra Ő nem tartotta magát képesnek arra, hogy Izrael népét kivezesse Egyiptomból; mert nem tudott úgy beszélni, ahogy egy politikai vezetőnek kell. Isten Áront adta mellé Ekkor Mózes mégiscsak igent mondott Isten küldetésére. A nemből igen lett Isten megbízására nemet mondott Jónás próféta is. Félelmében elmenekült, mert Isten Ninive városába küldte prédikálni. Ámde Isten nem engedte elszökni őt. Végül Jónás elment, és prédikált Ninivében Itt is a „nem”ből igen lett De az elvi nem Istennel szemben az ember egész életét is érintheti. Jézus itt a vámszedők, és paráznák életére céloz. Ő a vámszedőket, mint Máté elhívta; s az felkelt abban a pillanatban és követte

Jézust. A vámszedő Zákeus felmászott a fára, csakhogy Jézust láthassa. Amikor aztán Jézus betért hozzá, fele vagyonát a szegényeknek adta, és mindenki iránt kész volt a jóvátételre. 50 Mindezeknek Jézus egy esélyt adott, és ők azt megragadták. Neki ajándékozták a szívüket, hozzátartozónak vallották magukat, és megváltozott az életük, hallgattak Jézus hívására. Az Isten előtti rangsor megváltozott Bár a vámszedők és a paráznák az életgyakorlatukkal nemet mondtak Istennek, de azután megbánták, és megtértek. Evangélium az, hogy nem kell következetesen kitartani a nemünk mellett, ha egyszer Istent elutasítottuk. A korábban hozott határozatot megváltoztathatjuk. Nem kell egyszer s mindenkorra ragaszkodnunk az elutasító szóhoz. A meghívás: Térjetek meg! Ránk is érvényes, még ma is Isten Jézus Krisztusban találkozik velünk, aki nem mond le rólunk, hanem meg akar nyerni minket. S hogyha valakinek van egy rokona,

aki jelenleg Istennek nemet mond, az akkor sem reménytelen eset. Maradjunk vele beszélgetésben a hitről, és imádkozzunk érte. Isten az emberi szíveket meg tudja mozgatni, és hitre vezetheti. Két fiúról beszél Jézus. Az egyik igent mond, a másik nemet Mindkettő meggondolja magát, és másként cselekszik, mint ahogy először mondta. Van még egy harmadik fiú is. Ő igent mondott, és aszerint cselekedett Ez Krisztus maga. Ő az Atya Fia Ő megteszi, amit megígért Amit mond és tesz, az egy nagy igen, amely ránk, emberekre is érvényes. Amíg Ő hív minket, addig nem késő, s ez reményt ad. Amíg hitre hív minket, az emberi „nem” nem végérvényes, és az engedetlenség sem. Meghívottak vagyunk a hit és szeretet útjára, az országába vezető útra. Vizsgáljuk meg a hitünk igenjét, vajon nem felejtettük el a tettet, vajon a hitünk hoz gyümölcsöt? Az Atya, Isten vár a mi teljes igenünkre: a szó igenjére és a tett igenjére. Akkor állunk a

mi Urunk követésében A gonosz szőlőmunkások (Mt. 21,33-46; Mk 12,1-12; Lk 20, 9-19) I. Normális esetben egy példázat magyarázata számára az az alapelv, hogy minden példázatnak csak egy poénja van, amelyet meg kell találni, és hogy a példázat egyes részeit nem kell különösen hangsúlyozni, mivel a példázattal nem lehet úgy báni, mintha allegória lenne. Az előttünk levő példázatban másként van. A példázat, mint olyan, oly kristálytiszta, hogy itt az egyes részleteket is érvényesítjük, és jelentésére rámutatunk. Mert a főpapok igen jól tudták, mit akart Jézus ezzel a példázattal mondani. A példázat minden egyes részlete az akkori hallgatóknak jól ismert volt. Már a próféták a zsidó népet, mint Isten szőlőskertjét képként felhasználták. „A 51 Seregek Ura szőlőskertje pedig Izrael háza” (És. 5,7) A kerítésnél egy sűrű élő sövényről (tüskekerítésről) van szó, amely ugyanúgy arra szolgált,

hogy a vaddisznókat megakadályozza abban, hogy a szőlőskertet tönkretegyék, mint arra, hogy a tolvajt megakadályozza a szőlőlopásban. Minden szőlőskertben található volt egy présház, amelyben két teknővályú állt – vagy kivájt kő vagy téglából készített vályú – amelyből az egyik valamivel magasabban állt, és a mélyebben fekvővel egy csatorna kötötte össze. A felső teknővályúban préselték a szőlőt, és a lé aztán az alsó teknőbe folyt. A torony kettős célt szolgált Először: onnan az érés idején a tolvajokat szemmel lehetett tartani; másodszor: hajlékul szolgált a szőlőben tevékenykedőknek. Az, amit a szőlősgazda tett, teljesen normális volt. Palesztina Jézus korában egy szorongatott ország volt, amelyben kevés bőség uralkodott, és az élet nem volt különösen kellemes. Ezért nem volt szokatlan, hogy a földbirtokos az országon kívül tartózkodott, miután előbb a birtokát haszonbérbe adta. Őt csupán

az érdekelte, hogy a haszonbérletet idejében megkapja. A haszonbérletet háromféle módon lehetett megfizetni. Vagy egy megállapított pénzösszeget kellett kifizetni; vagy egy megállapított mennyiségű gyümölcsöt, tekintet nélkül arra, milyen volt a termés; vagy pedig a termés megállapodott százalékát. A vincellérek magatartása sem volt szokatlan. Gazdaságilag tekintve Jézus idejében nyugtalanság uralkodott Palesztinában; a dolgozók elégedetlenek voltak, és lázadozók; s az, hogy a vincellérek arra törekedtek, hogy az örököst félretegyék, semmiképpen sem volt kizárt. Ahogy már mondtuk, azok számára, akik a példázatot hallották, könnyű volt az egyes személyek kívánt azonosítását elvégezni. Ezt megtesszük mi is, mielőtt a példázatot részleteiben megvizsgáljuk. A szőlőskert Izrael népe, a családfő Isten. A vincellérek Izrael rebellis vezetői, akiknek Isten a felelősséget átadta Izrael népe boldogulása érdekében.

A szolgák, akik egymás után hozzájuk küldettek, az Istentől küldöttek voltak, az oly gyakran visszautasított és megölt próféták. A Fiú, aki végül eljött, senki más, mint Jézus maga Izrael népe történetét és bukását ebben a történetben Jézus szemléletesen írta le. Ez a példázat három vonatkozásban akar valamit mondani nekünk. I. 1./ Sokat mond nekünk Istenről a./ Hallunk benne a bizalomról, amit Isten az emberrel szemben tanúsít A tulajdonos rábízta a szőlőskertjét a vincellérekre, anélkül, hogy bármely módon felügyelt volna. Inkább elment, és minden további nélkül átadta nekik Isten az emberrel szemben tiszteletet tanúsít, amikor a munkáját rábízza. Minden ránk bízott feladat oly feladat, amit Isten helyez ránk. b./ Hallunk benne Isten türelméről Az úr az egyik követet küldte a másik után. Nem is támadta meg őket a bosszújával, amikor a követekkel csúnyán 52 elbántak, hanem esélyt adott nekik

egymásután, hogy felhívására hallgassanak. Isten elnéző az emberrel minden ő bűnében, és nem taszítja el. c./ Hallunk benne is ítéletéről Végül az úr elvette a szőlőskertet, és más vincellérnek adta. Kérlelhetetlen Isten ítélete, amikor a feladatot kiveszi a kezünkből, amit nekünk kellene tenni. Aki Isten előtt haszontalan, az mélypontra érkezett. 2./ A példázat sokat mond nekünk az emberről a./ Hallunk benne az emberi előjogról A szőlőskert minden szükségessel fel van szerelve, - kerítés, présház, torony – amely hozzájárult, hogy a vincellérek munkáját megkönnyítse, és a legjobban teljesítsék. Isten minket nemcsak feladatok elé helyez, hanem ellát az ahhoz szükséges eszközökkel is. b./ Hallunk benne az ember szabadságáról is Az úr átadta a vincelléreknek, a munkát belátásuk szerint végezhették. Isten nem egy zsarnok felügyelő, hanem egy okos parancsnokhoz hasonlít, aki ugyan a feladatot kiossza, de a

végrehajtást másnak adja át. c./ Hallunk benne az ember felelősségéről is Mindenki számára eljön egyszer a számadás napja. Mi magunk felelősek vagyunk a feladat végrehajtásáért, amit Isten nekünk adott. d./ Hallunk benne az ember bűnének szándékosságáról A példázat vincellérei egészen tudatosan lázadtak az uruk ellen. Bűn a tudatos lázadás Isten ellen, a saját utunkon való tudatos járás, jóllehet pontosan ismerjük Isten útját. 3./ A példázat sokat mond nekünk Jézusról is a./ Értesülünk benne az igényről, amit Jézus emelt Ebből a példázatból egyértelműen kitűnik, hogy Jézus világosan kiemelkedik a próféták sorából. Akik előtte jöttek, Isten követei voltak; ezt a tiszteletet senki sem teheti kétségessé; ámde ők mégis szolgák voltak, Ő viszont Isten Fia. Ez a példázat az Újtestamentum azon helyeihez tartozik, amelyben Jézusigényének páratlansága kifejezésre jut, miközben Ő a maga számára igénybe

veszi, Ő nagyobb mindazoknál, akik előtte voltak. b./ Értesülünk benne Jézus áldozatáról Itt egészen világos, hogy Jézus tudta, mi áll előtte. A példázatban a fiút megölték a gonosz emberek Jézusnak nem volt kétsége afelől, mi áll előtte. Nem kényszeredetten, hanem készségesen és látó szemekkel vette magára a halált. III. A kő szimbóluma A példázat a kő képével zárul, amelyben két elképzelés rejtőzik. 1./ Az első kép egészen egyértelműen azon kő képe, amit az építők megvetettek, mint alkalmatlant, de amely aztán az egész épület legfontosabb 53 kövévé lett, és a 118. Zsoltár 22 versére megy vissza „A kő, amelyet az építők megvetettek, sarokkővé lett.” Eredetileg a zsoltáros ennél Izraelre gondolt, a népre, amely megvetett és meggyalázott volt. Mindenki gyűlölte a zsidókat, sok nép szolgái és rabszolgái voltak; ámde mégis a mindenkitől megvetett nép Isten választott népe volt. Hogyha az

emberek Jézus Krisztust el is utasítják, messze elutasítják maguktól, meg kell állapítanunk, hogy az általuk megvetett Krisztus a világ legfontosabb személye. A római császár Julián megpróbálta a történelem kerekét visszaforgatni, a keresztyénséget kiiktatni, és a régi isteneket újra helyreállítani. Ez teljességgel nem sikerült neki: nem adatott meg neki hogy Jézus Krisztust kiszorítsa a helyéről. A kereszten levő ember a világ bírójává és urává lett. 2./ Ámde még egy másik elképzelés is van ebben a mondatban, a kőről való elképzelés, amelyen az ember összetöri magát, hogyha arra esik, és összezúzza, ha az esik rá. Három kép van az Ótestamentumban, amelyből a mi képünk összetevődik. Az első: És 8,13-15: „A Seregek Urát: Őt szenteljétek meg, Őt féljétek, és Őt rettegjétek. És Ő néktek szenthely lészen; de a megütközés köve és botránkozás sziklája Izrael két házának, s tőr és háló

Jeruzsálem lakosainak. – A második hely: És 28,16: „Ezért így szól az Úr Isten: Ímé, Sionba egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szeglet követ, erős alappal, aki benne hisz, az nem fut.” – S a harmadik hely: Dán 2, 3444 45, ahol az áll, hogy a kő emberi kéz érintése nélkül a hegyről alájött, és Isten ellenségeit összetörte. E szavak mögött tehát az az elképzelés áll, hogy az ótestamentumi kövek képei az Úr Jézusban csúcsosodnak ki, aki az alapkő, amelyen minden alapul, és a sarokkő, amely mindent összetart. Őt visszautasítani azt jelenti, Isten törvénye falán összetörni. Ez az élet elvesztését jelenti Bármennyire is idegennek és sajátosnak tűnnek nekünk ezek a képek, minden zsidónak, akik a prófétákat ismerték, jól ismertek voltak. A királyi menyegző (Mt. 22, 1-14) I. Ez a példázat újból azokról és azoknak szól, akik visszautasítják az Isten országát. Az válik újra világossá, hogy csak

az nem juthat be Isten országába, aki magát zárja ki, hisz Isten mindenkit hív. Az előttünk leírt esemény teljes egészében megfelel a zsidó szokásoknak. Hogyha egy nagy ünnepre – mint például a menyegzőre – meghívás történt, a pontos időpontot még nem adták meg. Ez csak akkor történt, miután minden előkészületet megtettek. Aztán a szolgákat még egyszer kiküldték, hogy a 54 vendégeket végérvényesen felszólítsák a jövetelre. Így a király is a példázatban már a terminus végérvényes megállapítása előtt meghívta a vendégeket, s miután mindent elrendezett és elkészített, még egyszer értesítette őket, ámde ekkor sértő elutasítást kapott tőlük. A király szemlét tart a vendégei között. A meghívásnak nem volt kritériuma, de eredménye nem maradhat el! Akik elfogadták a kegyelmi hívást, azoknak attól a pillanattól fogva igen komolyan le kell vonniuk a konzekvenciát. Két rabbinusi történet volt, amely

királyokról és ruhákról szólt. Az első történetben egy királyról van szó, aki vendégeket hívott lakomára, anélkül, hogy az időpontot és órát meghatározta volna, de felszólította őket, mosakodjanak meg, kenjék meg magukat, és öltözzenek fel, készen legyenek, hogyha a végérvényes felszólítás elhangzik, akkor jöjjenek. Aki okos volt, rögtön megtette a megfelelő előkészületeket, és a király palotájának kapujában várt, mivel azon a nézeten volt, egy lakomát gyorsan el lehet készíteni a királyi palotában, s így nemsokára értesíthetik. A bolondok viszont azt gondolták, sok időt vesz igénybe az előkészület a palotában, s rögzítették volna az időpontot, ha nemsokára lenne, úgy hogy elég idejük marad megmosakodni, megkenni magukat és felöltözni. Így az egyik közülük elment a maga munkájába, a kőműves meszet kevert, a fazekas feldolgozta az agyagot, a kovács a kályhát látta el, a ványoló munkás elment

fehéríteni. Aztán hirtelen, előzetes híradás nélkül felszólíttattak, jöjjenek az ünnepre. Míg az okosok rögtön készen voltak az asztalhoz ülni, hogy egyenek és igyanak, s a király örömét találta bennük; azok miatt, akik nem öltöttek magukra ünnepi ruhát, szomorú volt, és odakint éhesen nézhették, hogy milyen örömben vehettek volna részt. – Ez a példázat azt tanítja nekünk, hogy Isten hívására mindig készen kell lennünk, és ennek megfelelően elő kell készülni. A rabbik másik példázata egy királyról szól, aki a szolgáira bízta királyi ruháit. Az okos szolgák gondosan megőrizték, hogy teljes pompában maradjon meg. A balga szolgák viszont felöltötték a munkához, úgy hogy silány és piszkos lett. Amikor a király egyik nap visszakövetelte a ruhákat, az okos szolgák épen és tisztán adták vissza. A király a kincseskamrájába helyezte, és békén elvonulhattak a szolgák. Amikor a balga szolgák a bepiszkított

ruhákat visszaadták, a király megparancsolta, vigyék a ványolóhoz és tisztíttassák ki, és a balga szolgákat börtönbe vetette. – Ez a példázat azt tanítja, hogy a lelkünket Istennek az eredeti tisztaságban kell visszaadnunk. Mert aki tisztátalan lelket ad vissza, azt megítélik. Kétségtelenül Jézus a története elbeszélésekor gondolt erre a két példázatra. II. Az első, ami a példázatunkban először is feltűnik, az, hogy Isten országa nem egy világi állapot, nem egy ideális életrend, hanem az egy személykörül forog: a király, Isten maga az események hordozója. Ez a király menyegzői lakomát rendez. Ezzel mindenesetre egy világos: az Isten országánál nem az 55 emberek reformáló vagy forradalmi erőfeszítéséről van szó, amely szociális és politikai programokat akar megvalósítani, és nem utópiáról van szó, hanem Istenről, aki itt cselekszik. Ő királyi lakomát készít Azt akarja, hogy mi az Ő szabad vendégei

legyünk, és hogy közösségben, békében legyünk vele. Erre a lakomára egyetlen ember sem jöhet úgy, mint aki méltó arra. Hogy Isten minket az asztalához hív, az nagy csoda. S most igen fontos meglátni azt, hogy ez a váratlan meghívás hogy néz ki. Itt mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy ez egy valódi „meghívás”, és semmiképpen sem egy „behívóparancs.” Az üzenet nem úgy jön, hogy „neked kell”, vagy mint kategorikus imperatívusz, nem is úgy érkezik hozzánk, mint kötelesség vagy törvény, hanem Isten úgy fordul felénk, mint barát és vendéglátó. Amikor a király követei a meghívás örömhírét átadták, a meghívottak szörnyűségesen reagálnak: visszautasítják. Megértjük, hogyha valaki egy túlságos igénybevételt visszautasít. Sokan túl sokat követelnek tőlünk Milyen sokan akarnak valamit tőlünk: hogy mi pénzt adjunk, hogy mi ennek-annak azt tegyük meg, hogy lakásokat, munkahelyet szerezzünk, és így

tovább. Így megértjük, hogyha az, akitől így túlkövetelnek, alkalmanként dühbe gurul, és aztán egyszer azt mondja: „vége, hagyjatok engem békén!” De itt másként van. Itt meghívást utasítottak vissza Átéltük már egyszer, milyen az, hogyha mi valakinek valami jót akarunk tenni, és hideg megvetést kapunk? S éppen ez a fájdalmas dolog történik, amikor az emberek a király követeit ilyen nyersen elutasítják és „megvetik.” Ezt nem tudjuk kellően megérteni. Miért reagálnak ilyen különösen? Az emberek hétköznapi dolgaikat az örökkévaló hívása elé helyezik. Mindezek a dolgok és tevékenységek önmagukban nem gonoszak. Hogy az üzleti levelet megírjuk, és az üzletkötéseket megkössük, mindez a kötelességeinkhez tartozik. De valóban úgy van: a pokolba vezető út rendszerint nem gonoszsággal és nagy korhelységgel, hanem csupa ártatlansággal és tisztességgel van kikövezve, éspedig azért, mivel ez az ártatlanság és

tisztesség az életünkben hamis rangot kap, ami váratlanul világossá válik. – Mindenesetre a jobb emberek mondják vissza a meghívót. Nekik fontosabb dolguk van, minthogy felkeljenek, és rögvest elhagyják az üzletüket, hogy bizonyos galambokat üldözzenek a háztetőn. Közülünk mindenkinek van egy bizonyos területe az életében, amit ő nem áldoz fel, és nem akar kiszolgáltatni. Talán a hivatali becsvágyam, amely engem rossz viszonyba hoz a kollégámmal, és konkurenssé tesz, s amely lehetetlenné teszi, hogy vele együtt a király asztalához üljek. Itt van az irigység, a tárgyiatlanság közöttem és felebarátaim között, és ezzel közöttem és a király között. Talán az ügykezelésem, amelyről a király nem tudhat, és joggal félek az ünnepi terem világosságától. Minden istené lehet, csak ez az egy: nem. Egy másik területen szívesen beengedem az életembe, csak itt ezen az egy helyen nem. 56 S persze az igen jellegzetes, hogy

Isten nem a másik helyeket akarja az életemben: Isten országának sajátosságához tartozik, hogy sohasem a legcsekélyebb ellenállás törvénye szerint jár el, hanem az életem legvastagabb betonfalát keresi ki, hogy itt, és csakis itt vonulhasson be. Hogyha én itt nem nyitom meg neki, úgy visszafordul. Tudjuk mi, hol van az életünkben ez a legvastagabb fal felépítve? Kifizetődik e felől elgondolkozni. Éppen így a példázatunk meghívottai feltehetően ezt mondták: „egy más alkalommal szívesen elfogadjuk a te meghívásod; csak éppen most nem. De itt is érvényes: hogyha ma nem nyitsz ajtót Istennek, akkor a legsúlyosabb az, hogy visszavonul, és máshová vonul be. Nekem nincs ígéretem arra, hogy Isten még egyszer el fog jönni, amikor én hajlandó lennék őt beengedni az életembe. Példázatunknak még egy fontos vonását kell figyelembe venni ezen a helyen. Tudniillik a meghívott vendégek nem maradnak meg a puszta tagadásnál, és a távol

maradásnál. Sőt: a király követeit kigúnyolták és megölték. Ezzel Isten országa történetének mély titkát érintettük: tudniillik a Krisztus üzenettel nem lehet passzívan viselkedni. Huzamosan aktívan kell ellene fellépni. Itt van Izrael minden ellenségeskedésének gyökere a próféták ellen, itt van a modern antikeresztyénség minden fanatizmusának és minden radikalizmusának a gyökere. Egyszerűen Krisztust és követőit el kell távolítani a szem elől, mivel a létük egy állandó szemrehányás. Krisztusról szóló üzenettel szemben nem lehet mindig feszültségben élni, és nem lehet állandó kényszerhelyzetben lenni. Azzal, hogy ezek az emberek visszautasítják a meghívót, az ünnepség ezzel nem esik kútba. A király még egyszer kiküldi a követeit Amikor a lángészek megtagadják, Isten a semmikért küld. Isten az ő tervét végrehajtja minden esetben. A nagy ellenségek Nabukadnéccártól Júdásig, és az antikeresztyénség

modern reprezentálóiig Isten koncepcióját nem tudták tönkretenni, hanem maguk is ebbe a koncepcióba állnak. Istennek nincsenek előítéletei. Szabad úgy jönniük, ahogy vannak, mint teljesen szegények is, mint teljesen bűnösök, mint teljesen szeretetre nem méltó emberek, akik fel nem foghatják, mit talál Isten bennük. S valójában nem is talál bennük semmit, de csinál belőlük valamit: megteszi őket szeretett gyermekeivé. Mindnyájan tehát az asztalnál ülnek: koldusok és paráznák, csalók és tönkrementek, elzüllött lángészek és szegény fajankók, akiket senki sem vett komolyan – mindezek együtt egy jó társaság. III. Megjelenik a király. Ez a fődolog: őt látni, és vele beszélni Ám a példázat végén a történet még egy drámai fordulatot vesz. Egy valaki a legnagyobb kellemetlenségbe jut, mivel nincs menyegzői ruhája, és így ki lett utasítva a menyegzői teremből. Mit gondolhatott a menyegzői ruhával? Bizonyos, az atyai

– és királyi házba való hívást szabad úgy elfogadni, ahogy vagyunk. De ez nem jelenti azt, hogy nekünk a királyi házba is szabad 57 úgy belépni, ahogy vagyunk. S éppen ezt gondolja a példázat a menyegzői ruha képével. Ünnepi ruha nélkül ülünk tudniillik a menyegzői asztalnál, hogyha a bűnöket engedjük ugyan megbocsátani, de mégis megtartjuk. Hogyha tehát azt gondoljuk: „az pompás állapot, hogy nyugodtan megmaradhatunk bűneinkben, mivel egy szerető Isten mégsem veheti komolyan a gonoszt, hanem mindkét szemét becsukja, és éppen ezért sokat elnéz. Így én teljesen furfangos ártalmatlanságban naponként újra bocsánat átvételére beállhatok, anélkül, hogy valamilyen bűnről le kellene mondanom, amelyen a szívem csüng. Nem megmondta már Voltaire az Isten bocsánatáról: ez az „Isten szakmája.” Éppen itt szólal meg most Isten figyelmeztetése: aki menyegzői ruha nélkül jön, és akit az a tény, hogy ő úgy jöhet,

ahogy van, alázat helyett arcátlanságba esik, aki a szentség és fegyelem igyekvése helyett az isteni kegyelemmel frivol játékra csábul, az pontosan olyan gonosz, mint azok az emberek, akik lemondták a meghívást, sőt a király követeit meggyilkolták. A keresztyének is, nemcsak a pogányok, a sötétségbe vettethetnek. Az Isten kegyelme még nekünk is végzetessé lehet. Ám ezt a példázatot is csak akkor értjük helyesen, ha meghalljuk az örömujjongást, melyet a felkiáltás tartalmaz: „minden készen van;” most van az üdvösség napja (2.Kor 6,2) Isten teljesíti az ígéretét és kilép a rejtettségből, de ha Isten országának gyermekei, a teológusok, a jámborok Isten hívását eleresztik fülük mellett, semmibe sem veszik, akkor a megvetett és Istentől távol élő emberek lépnek a helyükbe, azok felé pedig az ünnepi terem zárt ajtaja felől hangzik a „késő”. Az okos és balga szüzek (Mt. 25,1-13) I. Hogyha európai szemekkel

szemléljük, úgy tűnik, ennél a példázatnál egy eléggé valószerűtlen és megszerkesztett történetről van szó, de valójában egy egészen hétköznapi eseményről van szó, amelyik bármely palesztinai faluban megtörténhetett volna. A menyegző abban az országban mindig nagy esemény volt. A falú összes lakója ilyenkor kijött a házából, hogy a mátkapárt az úton az új otthonukba kísérjék, amelynél mindig a leghosszabb utat választották, hogy útközben olyan sok jókívánságot kapjanak, amennyit csak lehetséges. Minden ember hat és hatvan éves között kövesse a menyegzős menetet”, mondták a rabbik. A rabbiknál olyan nézet is volt, hogy a menyegzői ünnep örömében valórészvétel bizonyos körülmények között elsőbbséget élvez a törvény tanulmányozásával szemben. 58 A történetünkben egy zsidó szokásról van szó, amely a mi mai szokásunktól teljesen különbözik. Palesztinában az ifjú pár nem utazott el

nászútra, hanem otthon maradt. Egy héten át a házuk nyitva állt minden vendég előtt, úgy bántak velük, mint fejedelmi személyekkel, és gyakran úgy is szólították őket, és a menyegzői utáni hét volt életük legszebb hete. E hét ünnepélyességéhez bejáratosak voltak a kiszemelt barátok, és ebben az esetben a balga szüzek nemcsak a menyegzői ceremóniát szalasztották el, mint olyat, hanem az azt követő örömteljes részvételből is kizárták magukat. Hogy az ebben leírt szituáció teljesen életszerű, kiderül az angol J.A Findlay tudósításából, aki a személyes élményét a következőképpen írta le: „Amikor Galilea egyik városához közeledtünk, tíz ünneplőbe öltözött lányt láttam, akik hangszeren játszva előttünk az utcán táncoltak. Amikor tettük felől érdeklődtem, a velünk levő tolmács elmondta nekem, ezek itt a mennyasszonyt szórakoztatják, amíg jön a vőlegény. Kérdésemre, vajon van arra kilátás, hogy

megtekintsük a menyegzőt, a fejét rázta, és azt mondta: ,Talán ma este megy végbe, talán holnap este, de esetleg csak tizennégy nap múlva, ezt senki sem tudja megmondani biztosan. Továbbá elmondta, nagydolog az, ha a vőlegénynek sikerül meglepni a mennyasszonyt a kíséretével. Bejelentés nélkül jön, némelykor az éjszaka kellős közepén; bizonyosan várható, hogy valakit előre küld, aki az úton kiáltja: „Íme, jön a vőlegény!”, de ez bármely órában megtörténhet, úgy hogy a mennyasszonynak és kíséretének állandóan készenlétben kell lenni, hogy bármikor is jön a vőlegény, elébe mehessenek. Fontos az is, hogy a sötétség beállta után senkinek sem szabad kimenni az utcára égő lámpa nélkül, valamint az is, hogy a későn jövők, akik a vőlegény után érkeznének, miután az ajtót már bezárták, már nem engednék be őket a menyegzői ceremóniához.” Az ebben a példázatban említett esemény még a XX században is

ugyanolyan módon játszódott le Palesztinában. Semmi mesterkéltség nincs benne, hanem a palesztinai falusi élet látványának lecsapódása található meg ebben a példázatban. A lámpák, melyekkel a leányok a vőlegény elé mentek, fáklyák voltak (olajba mártott ronggyal körültekert rudak; vagy botra erősített olajcsésze). Az okosság vagy balgaság nem magas vagy alacsony intelligenciát jelöl itt. Talán az elbeszélő még a mögötte álló héber szót érezte, ami „látó”-t vagy „nyitott szemek”-et jelent. Okosak azok, akiknek nyitott szemük van arra, ami jön, és nem egyszerűen a mának élnek. „De nem vittek magukkal olajat”: Talán a nagy sietségben elfelejtették a korsókat, az edényeket? Azért nevezték őket ostobáknak, mert nem számítottak késésre, rövid látók voltak, nem jutott eszükbe, hogy szükségük lehet még olajra a fáklyák újbóli átitatására. A várakozás elszunnyadáshoz, és végül alváshoz vezetett.

„Aludni” ugyan a készületlenség képe az ősegyházban (1.Thessz 5,6; Rm 13,11; Ef 5,14); - de itt mellékszerepet játszik – hiszen az okosak is elaludtak; itteni célja az, hogy érthetővé tegye, nem látják a szüzek, hogy lámpájuk kialvóban van. 59 II. Mint Jézus oly sok példázatának, úgy a tíz szűz példázatának is van a zsidók felé szóló üzenete, valamint általános üzenete. 1./ A példázat közvetlen jelentésében a zsidók ellen fordul, a választott nép ellen. Jóllehet egész történetüknek előkészületnek kellett volna lenni az Isten Fia eljövetelére, s jóllehet előkészülhettek volna, de nem tették, s ezért nem lesznek elfogadottak, hanem kizárattattnak. Drámai módon rajzolja meg azt a szerencsétlenséget, ami ebből következett, hogy a zsidók nem készültek elő arra, hogy Jézust befogadják. 2./ A példázat igen sokat mond a kontextusa révén A 24,48-51 verseiben egy szolgáról van szó, aki az ő ura

távollétében haszontalankodik. Ama gonosz szolga így szól az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt. Szolgatársait elkezdi verni, a részegesekkel enni, inni kezd. De egyszer csak megjelenik ennek a szolgának az ura, amely napon nem várja, s amely órában nem gondolja. És kettévágatja őt – Ez a példázat egy olyan szolgáról szól, aki rajtaveszett azon, hogy azt mondta: Ó, soká jön még az én uram. És íme: egyszerre csak ott volt. Figyeljük meg az összefüggést! Itt egy szolga bajba jut azért, mert azt mondja: sokára jön az uram. Vessük össze ezzel az öt balga szüzet! Ők is bajba jutottak. De miért? Azért, mert ők meg azt mondták: hamar jön a vőlegény, nem kell itt olajat tartalékolni; jön az mindjárt! – Döbbenetes dolog ám ez. Egymás mellett van a két példázat. Az egyik példázatban bajba jut egy szolga, mert azt mondja: soká jön az én uram. A másik példázatban bajba jut az öt szűz, mert azt mondják:

jön mindjárt. S bajba jut, mert mégsem jön mindjárt Így ez a példázat tanítást adott a különböző típusú keresztyéneknek. Szólt korábban azokhoz, akik könnyelműsködtek, nem jön még vissza úgysem Urunk. Itt pedig azokhoz a keresztyénekhez szólt, akik rajongva várták az Urat, és amikor nem jött az Úr, bizonytalankodtak, bajba jutottak, elvesztették a hitüket. Kifogyott az „olaj”, mert nem jött mindjárt Krisztus. 3./ Példázatunk figyelemreméltó vonása, hogy mindnyájan elalszanak, nemcsak a balgák, hanem az okos szüzek is. Továbbá feltűnik, hogy Jézus az egészet kritika nélkül tudósítja. Ő jóságában tudja, hogy az övéinek is szükségük van nyugalomra, s alkalmanként odakiáltja: „pihenjetek egy kicsit!” (Mk. 6,31) A tanítványok sem lehetnek egész napon át fasírtban. Én az irgalmas Krisztus szeretetét látom ebben. Krisztus nem az idegrendszerünket meghaladó „spannongokat” ad: emberek, ne aludjatok se éjjel,

se nappal, mert hátha éppen ma éjjel jövök, és mi lesz akkor? Jézus nem kívánt ilyesmit. Igenis, ahogy az a parasztember (Mk. 4,26-29) lefekszik, felkel, nekünk is szabad lefeküdni és felkelni, szabadságra menni stb. Mindent szabad, ha olaj van tartalékban Nem az a feladatunk, hogy rettenetes idegfeszültségben lesük az égi jeleket. Igenis, éljük emberi életünket, ha elfáradtunk, feküdjünk le és aludjunk. A döntő kérdés: van-e olajtartalékunk? 60 4./ Itt vagyunk a nagy talánynál: mi az, hogy „olaj”? Valamit jelent, de nem könnyű megmondani, hogy mit. Maguk az írásmagyarázók sem egységesek itt. Egyesek szerint a hit, a másik szerint a bűnbocsánat, harmadik szerint a szolgáló szeretet cselekedetei. Én megmaradok annál a roppant egyszerű igazságnál, hogy a Biblia szimbolikájában az olaj a Szentlelket jelenti. Olajjal kenték fel a papokat, a prófétákat, a királyokat, és ez azt jelentette, hogy mostantól kezdve ne a saját

eszetekkel és erőtökkel csináljátok a dolgokat, hanem Szentlélekkel. Az olaj a Szentlélek jelképe A kanócot átjárja az olaj, és úgy ég, úgy világít. Ez egy szép, szívet melegítő szimbólum: a mi embertestünk, intelligenciánk, idegrendszerünk, tudományunk az a kanóc, ami magában is tud ugyan égni, de a dolgok rendje az, hogy átitassa a gondolkodásunkat, életünket valami túlnani, a Szentlélek olaja. S az, hogy legyen elegendő olaj, azt jelenti, hogy a Szentlélek erői hassák át egész életünket, mert ezen múlik az egész belső életünk. A mi keresztyén állapotunkban ismételten valami felemésztődik, és ezért meg kell újítani (feltöltődni). Például vannak keresztyén, akik azt gondolják: az életben egyszer kell megtérni; vagy az egyházba belépni; az oltárnál fogadalmat tenni: s akkor minden kész. Gondolok az olyan asszonyra, aki egyszer az oltárnál vagy az anyakönyvi hivatal előtt a férjétől boldogító igent kapott,

és most azt gondolja: „ez nekem most már biztos.” Csak egyszer kellett őt megnyernem és magamhoz kötni. De most, amikor én a boldogító és hivatalos igent bírom, elhanyagolhatom magam. De a valóságban mégis úgy van – ezt minden tapasztalt házastárs tudja – hogy a házasságot naponként újra meg kell kötni, és az egyiknek a másikért versengeni kell, hogy úgyszólván mindig a házasság első napja van, - vagy pedig tönkremegy, hogyha nem is válnak szét. Elhalt házasságok és a szeretet kialudt lámpái, amelynek koromja csak szomorú módon hirdeti, hogy itt egyszer valami égett. Pontosan így a keresztyén állapotunk lámpái is kialudhatnak, mivel az olaj elégett. Ef 5,18: „Teljesedjetek be Szentlélekkel” Itt van, pl a Bibliaolvasás: Hitem szerint ez is egy bizonyos „kanóc”, amit át kell itatnia a Szentléleknek. Mert ha csak a kanóc ég, akkor történelem az egész, akkor semmi isteni nincs benne; de ha a Szentlélek átjárja,

akkor élő Igévé lesz a hideg betű. A prédikációban a szavak:” kanóc”, amit a Szentlélek átjárhat, és akkor a világ világossága lesz; akkor abban erő lesz. Imádság is kanóc; s az imaéletünk olajkészlete igen gyorsan elfogy. Nemcsak akkor fogy el, hogyha nekünk már nincs időnk venni, hanem akkor is, hogyha a Miatyánkot, vagy más imát csak ledarálunk. Végül unalmas lesz, s mint egy elégett salak van a kezünkben, amelyben tűz már nem izzik. A felkelésnél ledaráljuk, és közben már a reggelire gondolunk, vagy a reggeli postára. Csakhamar bűzlik inkább, mint világítana, és az akkor egy jel, hogy az olaj a végét járja, s inkább kormol, mint lángol. Jézus Krisztus tehát azt mondja: Legyen olajjal átitatott az egész életetek! 61 5./ A példázat figyelmeztet minket arra, hogy vannak dolgok, amelyekre az utolsó percekben készülni késő. Messzemenően késő, hogyha a hallgató csak a vizsga napján kezd előkészülni a

vizsgára. Vagy a színész a szerepét csak a fellépés napján kezdi megtanulni kívülről. – Így van ez Istennel való kapcsolatunk tekintetében is. Könnyen megtörténhet, hogy késő az Istennel való találkozásunkra előkészülni. Ezzel nem szabad várni a halálunk órájáig 6./ A példázat arra is int minket, hogy vannak dolgok, amelyeket nem vehetünk kölcsön magunknak. Úgy, ahogy a balga szüzek nem kölcsönözhettek olajat, amikor megállapították, hogy szükségük van rá, mi emberek sem kölcsönözhetjük magunknak az Istennel való kapcsolatot; nekünk magunknak kell azt birtokolni. Lényünket, karakterünket senkinek sem kölcsönözhetjük, az hozzánk tartozik, a miénk. Mi nem tudunk csupán abból a lelki tőkéből megélni, amit mások összegyűjtöttek. Vannak dolgok, amelyet mindenki saját magának szerez meg, és mindenkinek saját magának kell birtokolni, mivel senkitől sem lehet kölcsön venni. Egyetlen halotti harangszó sem

szomorúbb, mint a túl késő szó hangzása. Példázat a kiosztott talentumokról (Mt. 25, 14-30) I. Míg máskor az Úr a példázatok képeit a földműves -, a kereskedelmi - és a családi életből vette, az előttünk levő példázatban a példát a pénz- és bankügyletből vette. A pénz és bankügyek az akkori időben, a városban bonyolódtak le. S hogyha Jézus hallgatóinak nem is volt olyan nagy pénzösszegük, mégis tájékozottak voltak a pénz- és bankügyletekben, tudták azt is, hogyha sok pénze van valakinek, ügyes spekulációval még több pénzt szerezhet. Az ókorban igen magas volt a kamat (24%; de olykor hallunk 50%-os kamatról is). A példázatbeli férfi, aki idegenbe utazott, három szolgájára bízta javait, éspedig az elutazó úr az elsőnek öt talentumot, a másodiknak két talentumot, és a harmadiknak egy talentumot adott. Egy talentum 6000 dénárt ért Ha figyelembe vesszük, hogy egy dénár egy napi bér volt, akkor az egy

talentumot kapott szolga is közel húsz éves keresetnek megfelelő összeget kapott, annak minden lehetőségével és felelősségével együtt. – A példázat ura hosszú ideig maradt távol. Nem tudjuk, mennyi idő múltán tért haza De hazatérése után ítél a szolgák tevékenysége felől. Az első két szolga a kapott összeget megduplázta, míg a harmadik szolga bár nem veszítette el a talentumot, de nem is nyert vele. A hűtlen szolgáról azt mondja Jézus, hogy a talentumát elásta a földbe. A pénz 62 elrejtése a földbe, hogy megőrizzék a tolvajoktól, az ókorban messzemenően elterjedt szokás volt, amelyet Keleten még ma is gyakorolnak. II. 1./ A példázatban értesülünk arról, hogy Isten az embernek különböző adományokat ad. Az egyik öt, a másik kettő, a harmadik egy talentumot kapott Nem a talentumunkon múlik, hanem azon, hogyan használjuk. Isten senkitől sem kíván olyasmit, ami képességét, amit kapott, meghaladja. De

bizonyára olyat kíván Isten tőlünk, hogy a képességet, amelyet birtokolunk, teljesen kihasználjuk. Az emberek különbözően tehetségesek, de a fáradozásukban nem kell annak lenniük. A példázat azt tanítja nekünk, hogy a talentumunkkal, mindegy, sok vagy kevés, Istent kell szolgálnunk. 2./ Azt is tanítja, hogy a jó munkáért való jutalom abban van, hogy még több feladatot kapunk. A két hű szolgának nem azt mondják, hogy ezentúl a babérjaikon pihenhetnek, hanem nagyobb feladatot utalnak nekik ki; az úr még nagyobb felelősséget ruház rájuk. 3./ Azt is tanítja nekünk, hogy büntetést kap az, aki semmit sem kockáztat. A férfi a talentumát ugyan nem veszítette el, de nem is tett vele semmit. Hogyha azt egy kockázatos befektetésnél elveszítette volna, jobb lett volna, minthogy teljesen hasztalanul hagyta feküdni. Aki csak egy talentumot birtokol, könnyen azon kísértésbe kerül, hogy azt mondja: „az én talentumom oly csekély, hogy

egyáltalán nem fizetődik ki, hogy azzal kezdjek valamit.” Ámde elítélik azt, aki csak egy talentumot birtokol, és nem használja ki a közjavára. 4./ A példázat egy általános érvényű életszabályt tartalmaz, miközben világossá teszi: akinek van, annak adatik; de akinek nincs, attól az is elvétetik, amilye van. Ez a mondat azt közli: aki egy talentumot birtokol, és használja azt, lépésről-lépésre és lassanként egyre többet kezdhet azzal; aki viszont a talentumát parlagon hagyja, végül azt teljes egészében elveszti. Akinek bármilyen különleges tehetsége van, azon a területen annál többet fog elérni, minél szorgalmasabban gyakorolja magát abban. Akkor az idők folyamán mindig egyre nagyobb és nehezebb feladatokat képes legyőzni. Aki viszont talentumát és tehetségét semmiképpen sem használja, az elveszíti. Ez éppen úgy érvényes minden sportra, mint a hangszeren való játékra, éppen úgy az énekre, mint a prédikáció

kidolgozásra, éppen úgy arra, aki a fafaragáshoz ért, mint arra, aki szellemi tevékenységgel foglalkozik. Az élet tanítja nekünk, hogy az egyetlen lehetőség, amit kaptunk, ne veszítsük el, abban áll, hogy Isten és embertársaink szolgálatára használjuk. 63 Példázat a világítéletről (Mt. 25, 31-46) I. Jézusnak ez az egyik legszemléletesebb példázata, és amit tanítani akar nekünk, az kristálytiszta: Isten a szerint ítél meg minket, ahogyan reagáltunk embertársaink szükségeire. Az összegyűjtés és szétválasztás (mindkettő a pásztori nyelvezet szakkifejezése) együtt van jelen az ítéletben. A szétszórt nyáj összegyűjtése az üdv idejének ismertetőjele. A „minden nép” jelenti a pogányokat és zsidókat, keresztyéneket és nem keresztyéneket. A pásztor összeterelő és szétválasztó ténykedése minden hallgató előtt ismert volt. A palesztinai pásztor nem a juhot és a bakot (nőstényt és hímet), hanem juhot és

kecskét választ el egymástól. Palesztinában vegyes nyájak vannak. Napközben együtt legelnek a juhok és kecskék, este a pásztor elkülöníti őket, mert a kecskéknek melegre van szükségük, nekik árt a hideg, míg a juhoknak friss legelőre van szükségük. „Jobbról”: a juhok értékesebb állatok. Azonkívül a fehér színük (a fekete kecskéktől eltérően) az igazság szimbólumává teszi őket. A különválasztás az utolsó ítélet nyitánya. A 34. verstől az ítélet kihirdetése következik A 35 verstől 6 jótékony cselekedet következik, ami nem azt jelenti, hogy ezzel a jótétemények száma kimerült. II. 1./ A példázat azt mutatja, hogy minden életút Krisztushoz vezet Ez szinte elképzelhetetlen. Mert mi emberek mégis csak teljesen különbözőek vagyunk. Egyetlen ember sem olyan, mint a másik Mindenki egyedi a tehetségében, tapasztalatában, formálódásában. Pontosan ilyen különbözőek az emberek életútjai. Egészen

különbözőek az életfeltételek, élettartalom és életcél Hogyha egy repülőgépről lenézünk a földre, elbűvölő az utak nagy száma. Az égtáj minden irányába, keresztül-kasul vezetnek. Ehhez hasonló az emberek életútja is. – De azt mondja Jézus: van egy pont, ahol mindezen életutak összefutnak, tudniillik Nála. Az utolsó napon, a világ ítéletekor, minden ember életútja összefut, életünk alapkérdései tisztázódnak. A világítélet gondolata az életünk leltározásához vezet. Mi a fontos nekem? Milyen célt követek? Mi számomra az értelmes élet? Kifizetődik, ha időt szakítunk, és komolyan elgondolkodunk e felől. 2./ Segítenünk kell, ahol egészen egyszerű dolgokról van szó Mindaz, amit Jézus megnevez, mindenki megteheti közülünk. Nem arról van szó, hogy óriási összeget adományozzunk, s hogy a nevünket beírják a történelem könyvébe, hanem egészen egyszerűen emberi segítségről van szó, amit azon embereknek

kell megadnunk, akikkel hétköznap találkozunk. De hát az, amit én tehetek, nem csupán egy csepp a forró kőre? Van értelme? Krisztusnál semmi sem veszik el. Látszólag kicsiny dolgok Jézus 64 Krisztus szemében nagy súlyt kapnak. Életünk végén döntővé válhat – Senki sincs feloldva a szeretet szolgálat alól. Ez nem pénzkérdés, hanem szív kérdés Mindenki tulajdonos, akinek este lefekvéskor van valamije másnapra. Jaj neked, ha nem gyötör olyan ember emléke, akin segíteni kellett volna, de nem tetted. A megölt belső hang: öngyilkosság. De aki elkezdi azt tenni, amit Jézus mond, a rokonok, a környezete azt túlzónak, fanatikusnak, bolondnak nevezi. Máté 25 riasztó üzenete így hangzik: egy halálos bűn van, amit Isten nem bocsát meg: az emberiesség ellni bűn! A világban és a történelemben levő nagy bűn az emberiesség elleni bűntett. Jézus Krisztus Istene nem ismer más halálos bűnt, mint ezt, de ezen a ponton Ő buzgó és

féltékeny. Mert az emberiesség ügyében nemcsak az aktív bűntetteket sújtja, hanem a passzív mulasztásokat is, mindenekelőtt. Mt 25,42-45-ben csak mulasztásokról van szó, semmi másról A legnagyobb bűntett az emberiesség ellen a világtörténeti mulasztási bűnök. Jézus Krisztus Istene a „végén” nem a lángész után kérdez, nem is a szorgalom, a siker után, hanem az emberiesség tettei után kérdez. Aki az emberiesség tettét végrehajtotta, azt magához fogadja, „hogyha” és „de” nélkül. Aki az emberiesség szolgálatát elmulasztja, azt Ő elveti, ismét „hogyha”, és „de” nélkül. Jézus az irgalmasság cselekvéseit nem általánosan és absztrakt módon fogalmazza meg, hanem ezt oly konkrétan és speciálisan illusztrálja, ahogy csak lehetséges. „Éheztem”: Jellemző Jézus realizmusára, hogy a kenyérkérdést nem bagatellizálja el spirituálisan. A kenyérkérdés az Úri imádság legrégebbi eleméhez tartozik. És a

pusztában gondoskodott Jézus arról, hogy az 5000 ember jóllakjon. Senkinek sem kellett éheznie De Jézusnak nem az a véleménye, hogy ez a követelmény teljesül, hogyha a gazdagember eltűri a szegényt az ajtaja előtt. A kegyelemkenyér nem tesz jóllakottá Alamizsnának lenni kell, de az alamizsna nem elég. Minden egészséges embernek joga van a munkára, és minden becsületes munkásnak joga van a tarifa szerinti bérre. Aki a világban levő éhezőkért akar harcolni, annak munkahelyekről kell gondoskodnia, és elegendő munkabérről. „Szomjaztam”: A pohár víznek a szeretettevékenység katalógusában kezdettől meg van a szilárd helye. A sivatag peremén élő népek jobban tudják, mint a vizes és hideg Közép-Európai nemzetek, mit jelent egy korty víz a kritikus pillanatban. De Jézus nemcsak vizet ivott Jézus szereti és hirdeti az ünnepi életet. Szereti és adományoz bort, mivel a jó bor az életet ünnepélyessé teszi. De senkinek nem

szükségesebb egy kis ünnepi fény, mint annak az embernek, aki árnyékban él. Ezért a legjobb bor felemeli a „kicsinyeket” „Adjatok szeszes italt a veszendőnek, és bort az elkeseredett embereknek. Igyék, hogy megfeledkezzék szegénységéről, és ne gondoljon tovább nyomorúságára” (Péld. 31,6-7) „Hontalan voltam”: Mt. 25,35 „vendége” nem valamelyik honfitárs, aki átutazóban egyszer az ajtón kopog. Ilyen vendégeket Keleten mindig szívesen 65 látták, Jézus közbenjárása nélkül is. De itt Jézus azon hontalanokról beszél, akikhez Ő maga tartozott, az üldözöttekről, akiknek nyugtalanul és jogvesztetten egyik rejtekhelyről a másikra kell menekülnie, mivel hatalmas ellensége van. Aki ilyen menekültet befogad, az saját életét és az egész házának jövőjét egy ismeretlenért kockára teszi. Így néz ki a caritás, amit Jézus követel, komoly esetben. „Meztelen voltam”: Az ókori Palesztinában nem használtak sok

ruhaállományt. De Jézusnak bizonyosan nem az a véleménye, hogy egy jeruzsálemi nagybankár felesége az Isten országát birtokba fogja venni, hogyha az ő rabszolganőjének átadja kiselejtezett chitonját. Jézus szerette a szépet A jó ruha számára volt érzéke és látása, és tudta, hogy a ruha teszi az embert, külsőleg és belsőleg (Mt. 11,8; 22,12, Lk 15,22; 16,19; Jn 19,23) Hogyha Jézus a mezíteleneknek ruhát követel, akkor az azt jelenti: adj a kisembernek egy ünnepi ruhát, akkor más ember lesz. „Beteg voltam”: Jézus a betegséget átvette magára az erejének korlátozásában (Mk. 1,32-34; 5,22-43) Gyógymódjának meg van a titka, és minden esetre át nem ruházható. Jézus Mt 25,36-ban semmiképpen sem receptet ad a kézrátevésre, vagy az imagyógyításra, hanem a beteglátogatást követeli. Betegek sorsa, hogy mindig sokan vannak, az egészségeseké, hogy mindig kevés idejük van. Ezért beteglátogatás mindig már egy

szeretetszolgálat, és a betegnek öröm. „Aki a betegeket nem látogatja, az olyan, mint aki elfelejti a vérét” (Ned. 40/a) De nem elég a beteget meglátogatni Meg kell tenni mindent, amit lehet, hogy ismét egészséges legyen. Itt az orvosnak magas hívatása van Máté 25 fóruma előtt nincs magasabb hívatás, mint az orvos szolgálata, azon orvosoké, akik munkájukat hűséggel és szenvedélyességgel végzik, tulajdonképpen már hívatásánál fogva a trón jobb oldala felől van a helye, és a nővéreknek, akik az életüket a gyógyíthatatlanok szolgálatára áldozzák. De a nem orvosok is mindig tehetnek egyes dolgokat azért, hogy a beteg szomszéd egészséges legyen. „Fogoly voltam”: Minden időben voltak foglyok, civil foglyok és háborús foglyok; bűnösök és bűntelenek, büntetendő és politikai, foglyok lelkiismereti okokból, és foglyok a hit miatt. Bemerítő János politikai fogoly volt Jézust vallástörvényi elfogatóparanccsal

tartóztatták le. Bizonyos foglyokat mindig szívesen elhallgattattak, vagy hagyták elpusztulni, bántalmazták vagy kínozták. Jézus azt mondta Bemerítőről: „Azt cselekedtek vele, amit akartak” (Mk. 9,43) Őt-magát a kivégzők kínozták, és többszörösen bántalmazták. Ilyen dolgok akkor oly hétköznapiak voltak, mint ma, egyszer magasabb parancsra, máskor magasabb parancs nélkül. De minden kor emberének megadatott, hogy nyíltan a foglyokért síkra szálljon, és másoknak, hogy életüket arra tegyék, hogy a lágerekbe és börtönökbe behatoljanak, s a foglyoknak segítségükre legyenek, a kínzásaikat megakadályozzák, és az ál-igazságszolgáltatás brutalitásának véget vessenek. Néhányat ismerünk név szerint, de sokan névtelenül haltak meg veszélyes útjukon. De Máté 25 királya mindegyiket ismeri, és néven szólítja: 66 „Jöjjetek, ti áldottak, és vegyétek birtokba az országot, amely nektek lett készítve.” 3./

Segítségünknek magától értetődőnek kell lenni, minden számítgatás nélkülinek. Úgy, ahogy a jobb kéz felől állók tették, akik nem gondoltak arra, hogy ezzel örökkévaló érdemeket szereznek, hanem egész egyszerűen segítettek, mivel mást nem tehettek. Az, amit tettek, szerető szívük természetes reakciója volt. Viszont azoknak a magatartásuk, akik megtagadták a segítséget, olyan emberek magatartása, akik azt gondolták: hogyha tudtuk volna, hogy Te voltál az, szívesen segítettünk volna. Ámde mi azt gondoltuk, valamelyik x tetszés szerinti ember volt, aki a segítségünkre egyáltalán nem méltó. – Sajnos vannak emberek, akik csak akkor segítőkészek, hogyha hálát és nyilvános dicséretet arathatnak azért. De ez nem valódi segítség, hanem csupán a saját tekintélyük növelése a cél. Ilyen segítség nem a bőkezűségből fakad, hanem maszkírozott egoizmusból. De Istennek csak abban a segítségben van jó tetszése, amely a

segítségért következik be. 4./ Jézus itt azon boldogító tény elé állít bennünket, hogy mindent, amit embertársainknak segítségként nyújtunk, azt Neki adjuk. Tehát azonosítja magát a szükségben levőkkel. Ezen példázat igazságát két ember egész különösen áldott módon, önmagán tapasztalta meg. Az egyik Assziszi Ferenc Gazdag, vagyonos, nemesi származású, és mégsem volt boldog, hanem érezte, hogy élete tökéletlen, hogy hiányzik neki valami. Aztán egy nap a kilovaglásnál leprásokkal találkozott, akik undorítóak és visszataszítóak voltak a torzító betegségük miatt. Valami arra ösztönözte Assziszi Ferencet, hogy leszálljon lováról, és a betegeket átölelje; és látta, hogy az átölelésben a leprások arca Jézus Krisztus arcává változott. A másik Martin Tours, egy római katona és keresztyén. Amikor egyszer egy hideg téli napon a városba jött, egy koldus tartoztatta fel, és alamizsnáért könyörgött. Martinnak

nem volt pénze, de amikor látta, hogy a koldus kékre fagyott és reszket a hidegtől, neki ajándékozta azt, amije volt. Levetette elhordott katonaköpenyét, kétfelé vágta, és az egyiket belőle a koldusnak adta. A következő éjjel álmában mennyei angyalsereg közepette látta Jézust. Jézus egy fél katona köpenyt viselt, és az egyik angyal azt mondta neki: „Mester, miért hordasz te elnyűtt régi köpenyt? Ki adta ezt neked?” Erre halkan így válaszolt neki Jézus: „Az én szolgám, Martin ajándékozta azt nekem!” Hogyha megtanulunk az embereken, e módon, minden számítgatás nélkül, készségesen segíteni, akkor mi is teljes örömöt élünk át, hogy ezzel Jézusnak magának segítünk. 67 Márk evangéliuma példázata A magától növekvő vetés (Mk. 4,26-29) I. Ez az egyetlen példázat, amely Márkon kívül egyetlen evangéliumban sem található. Más példázatokkal együtt Isten Országáról szól, amelyből Máté jegyzett fel a

legtöbbet (13. fej) Jézus 11 példázatát vezeti be így: „Hasonlatos az Isten országa.” Látjuk ebből, milyen fontos, hogy egyre többet értesüljünk Isten országáról. „Isten országa” megjelölés eredete az Ótestamentumban van Kezdettől fogva Izrael népét Isten kiválasztott népeként jelölték. Az izraeliták különleges kegyelmi adományként kapták, hogy Isten maga a királyuk. Fontos figyelnünk az igeidők változására. Miután a vetés megtörtént (aor.), az embernek nincs semmi dolga a maggal „Alszik és felkel” (praesens!) A zsidók a napot estétől estéig számították: ezért” éjjel és nappal” a sorrend. A két szópár az ember tétlenségét hangsúlyozza. Pihen Nincs semmi dolga S közben a mag kicsírázik és felnő. Ebbe a folyamatba az ember nem is tudna beavatkozni. Fogalma sincs, mi történik, míg a mag felnő „Magától”, azaz az ember cselekvésétől függetlenül terem a föld. II. Jézusnál bizonyára a vetés

növekedésének befolyásolhatatlansága volt a hasonlítási pont. S ez kritikát jelentett a különböző zsidó kegyességi csoportok felé, akik mind valamilyen emberi magatartással, teljesítménnyel akarták Isten országa eljövetelét biztosítani, sürgetni, vagy éppen kikényszeríteni. Így a farizeusok a törvény feltétlen megtartásával, a zélóták a fegyveres erőszakkal. Amint az elvetett mag nincs többé a földműves hatalmában, hanem magától nő és érik be, úgy Isten országa eljövetelének eseménye is túl van minden emberi képességen és lehetőségen. – A példázatnak ez mondanivalója Jézusnak azt a mélységes nyugalmát tükrözi, amellyel egészen Istenre hagyatkozik és tőle vár mindent. III. Ez a példázat a rövidsége ellenére teljesen félreérthetetlen igazságokat rejt magában. 1./ Szól az ember tehetetlenségéről Nem a földműves növeszti a vetést; ő végeredményben nem is tudja, hogyan növekszik az. Az élet

magában rejti a növekedés titkát. Senki sem rendelkezik az élet titka felől Mi némely dolgot bizonyosan kutatunk, megváltoztatunk, és kifejlesztünk; ámde nem tudjuk megteremteni, az országát sem. Ez Istené Bizonyára akadályozhatjuk, másrészt a világi körülményeket megteremthetjük, amely feltételt képez arra, hogy 68 gyorsabban és kifejezettebb módon jöjjön el; ámde mindezek mögött Isten hatalma és akarta áll. 2./ Az Ország növekedése lassanként történik A természetben is így van A legtöbb csoda, ami körülvesz minket, lassanként lett. Maga a növekedés nem látható. Pontosan így van Isten országa növekedésével: először szár, majd kalász, aztán mag, majd teljes, érett kalász. Egyes keresztyénre alkalmazva, türelemre tanít a példázat. Minden keresztyén növekedése lassanként történik, lépésről-lépésre. Lehetséges, hogy keveset követelünk önmagunktól, de az is megtörténhet, hogy túl sokat várunk el. Mi

a lelki növekedésben hétmérföldes lépésekkel akarnánk előre haladni, s hogyha aztán elesünk, borzasztóan csalódunk. Elfelejtjük, hogy már a természet is a lassankénti növekedést tanítja. Egyetlen mester sem az égből pottyant le Milliók ujjonganak egy nagy muzsikusnak, de csak kevesen látják a hosszú, ellentmondással teljes utat, amely a sikerhez vezetett. Hogyha a külső fejlődés és siker így történik, mennyivel inkább a lelki növekedés és érés. Az ember nem bűnösként fekszik le aludni, és keresztyénként ébred fel. Először tanulnia kell Csak ritkán történik az, hogy kevés szó után meggyőződik, és Krisztus felé fordul. Egy gyülekezet sem keletkezik egyetlen éjszaka A növényeknek elengedhetetlen a fejlődés. Hogyha tanítók vagyunk, meg kell gondolnunk, hogy az ismeret nem olyan, mint a derült égből villámcsapás. Hogyha tanítunk, gondolnunk kell arra, hogy Isten igéjét türelemmel és kitartással bontakoztassuk ki

az emberek szívében. 3./ Az Ország növekedése bizonyos rendben megy végbe Hogyha a mag a földbe kerül, úgy látszik, a léte fenyegetve van. Ennek ellenére egy nap megjelenik a kis szár és növekszik, míg kalászt hoz, és mag képződik. A növény meghatározott sorrendben növekszik. Éppen így van az emberrel is Növekszik a csecsemőkortól az ifjú koron át a férfikorig. Jóllehet az egyes fejlődési stádiumot észrevesszük, de nem tudjuk egymástól elhatárolni. A keresztyén életében is a fejlődésnek különböző stádiumai vannak. Éppen a Biblia hasonlítja a Krisztushoz való térést az újszülött gyermekkel össze. Ahogy az egészséges csecsemő kívánkozik a táplálék után, úgy kell az újszülött embernek sóvárogni a „lelki tej” után, ami az Isten Igéje, s úgy növekedhet (1.Pét 2,1-3) Olyan keresztyének is vannak, akik már hosszabb ideje a követés útján vannak, de soha nem nőtték ki a csecsemőkort (1.Kor 3,14) Ismét

mások már bizonyos tökéletességre jutottak (Fil 3,5), ami minden keresztyén célja (1.Kor 14,20; Mt 5,48) Hogyha felismerjük, hogy a lelki növekedésnek fokozatai vannak, embertársainkat sokkal jobban megértjük. Annak az embernek, aki Krisztus útjára éppen csak, hogy rálépett, gyakran szüksége van az idősebb keresztyén megfontolt segítségére. De egy hatásos segítség gyakran csak úgy lehetséges, hogyha meggondoljuk, hogy a testvér, aki olyan sokat fáradozik, a növekedésben segít. A keresztyénnél nem várhatunk kalászt, a szár előtt 69 4./ Isten ajándékozza a növekedést Isten országában minden növekedés eredete Istenben, magában van. A magvető elvetheti a magot, de nem képes kicsíráztatni az ember szívében. Az ember ügyelhet arra, hogy jó magot szórjon, a földet előkészítse, de nem tud növekedést produkálni. Korintusban Pál volt az, aki vetett. Apollós öntözött (1Kor 3,6) – De ezt az igazságot nem szabad úgy

érteni, hogy mindent Istenre kell hagynunk, és a saját képességünket és saját kötelességünket elmulasztjuk. Az ember fontos résszel járul a növekedéshez; semmiképpen sem maradhat passzív. A növekedést nem eszközölhetjük ki, de „Isten munkatársai” lehetünk. Ez a példázat megmutatja a helyünket, amelyet el kell foglalnunk. Isten nélkül segélytelenek vagyunk. Nem minden az, hogy mi dolgoztunk A keresztyének imádkozni és dolgozni kell. Van némely dolog, amit megtehet, és meg kell tenni, de igen sok dolog van, amit ő sohasem hajthat végre. „Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az Úr szabadítására” (Jer. Sír 3,25-26) 5./ Értesülünk arról, hogy van egy cél, egy beteljesülés Eljön az aratás napja, amikor kétféle dolog történik: a jó gyümölcsöt betakarítják, a gyomot pedig megsemmisítik. Aratás és ítélet kéz a kézbe mennek Erre a napra való pillantásra három dolog a

kötelességünk. a./ Türelem Mi emberek idői fogalmakban gondolkodunk De Istennek az egész örökkévalóság a munkálkodási területe. „Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a nap, amely tegnap elmúlt, és mint egy éjjeli őrjárat” (90. Zsolt 4v) Türelmetlenség, bosszúság, indulatosság és rohanás helyett, mi türelmesek legyünk, és tanuljunk meg munkájára várakozni. b./ Remény Mi a kétségbeesés atmoszférájában élünk Az emberek az egész világon kételkednek az egyházban, és látható borzalommal néznek a jövő elébe. „Az ember, aki a létét barlangokban és szélfogó ernyő mögött kezdte, megfertőzött nyomornegyedben fogja befejezni”, mondta egyszer az angol író H.G Wells Sok ember azt hiszi, ez a játék vége: ámde ez a nézet, és az Istenben való hit, nem fér meg együtt. Hogyha hiszünk Istenben, akkor az életünkben nincs helye a pesszimizmusnak. c./ Készen kell lennünk Hogyha van vég, akkor arra elő kell készülni

Mégiscsak késő akkor elkezdeni, arra készülni, amikor az már itt van. Készen kell állnunk, hogy a mi Istenünk elé léphessünk. De kegyelme által az készül fel, aki rendíthetetlen türelemben él, aki teljes reménységben, aki nem megy tönkre a kétségbeesésben, aki az életét az örökkévalóság világosságában fáradozva éli. 70 Lukács evangéliuma példázatai Két adós példázata (Lk. 7, 36-50) I. Lukács művészi módon mondja el ezt a történetet. Hagyománytörténeti szempontból problémát okoz az, hogy a többi evangéliumok is elbeszélnek egy történetet Jézus megkenéséről: Mk. 14,3-9; Mt 26,7-13; Jn 12, 3-8 A többi evangéliumnál ez Jézus utolsó vacsorája előtt történt. De egyiknél sincs szó az asszony bűnösségéről, amely a Lukács-féle történet tengelyét képezi. 1./ A jelenet a ház udvarában játszódik, amely Simon farizeusé volt Jómódú emberek házai egy nyitott udvar körül négyszögben voltak

építve. Gyakran volt benne kert is egy kúttal, jó idő esetén az étkezést itt tartották. Keleten az a szokás uralkodott, hogy minden lehetséges ember odajött, hogyha egy rabbi egy ilyen házba étkezésre betért. Önszántukból jöttek, hogy az igazság gyöngyeit hallgassák, amely ajkáról jön. Így magyarázható az asszony jelenléte is. Ha egy vendég egy ilyen házba belépett, mindig három dolog történt A vendéglátó a vendég vállára tette a kezét, és békecsókot adott neki. A tiszteletadásnak ez a jele sohasem maradt el, hogyha egy híres rabbiról volt szó. Az utak kövezetlenek voltak, porosak és kitaposott ösvények, és a szandál csupán egy talpból állt, amelyet a láb fölött keresztezett szíjjal tartottak szilárdan. Ezért a vendég lábát mindig hideg vízzel leöntötték; ez megtisztította és felfrissítette egyszerre. Aztán egy csipetnyi édes illatú tömjént égettek, vagy valami rózsaolajat a vendég fejére csepegtettek.

Az illem és a jó szokás mindezen dolgokat megkövetelte, ámde ebben az esetben semmi ilyesféle nem történt. Keleten a vendégek nem szoktak ülni, hanem az asztalhoz feküdtek Alacsony kerevetre feküdtek, a bal könyökükre támaszkodtak, a jobb kezük viszont szabadon mozoghatott, és a lábaik hátrafelé voltak kinyújtva. A szandálokat az étkezés alatt levetették. Ebből magyarázható, miként volt lehetséges, hogy az asszony Jézus lábainál állt. 2./ Simon farizeus volt, egy az elkülönültek közül Hogyan történhetett meg, hogy egy ilyen ember Jézust a házába hívja? Ennek három oka lehetett. a./ Az éppenséggel elképzelhető, hogy Jézussal szimpatizált, és csodálta Őt, mert semmiképpen sem tartozott minden farizeus az ellenségei közé (vö. Lk 13,31). Ámde az udvariatlanságnak az atmoszférája, amelyben a látogatás lejátszódik, ezt a lehetőséget kizárja. b./ Lehet, hogy Simon Jézust azzal a tudatos szándékkal hívta meg házához,

hátha alkalmat ad arra, hogy olyasvalamit mond vagy tesz, ami neki lehetőséget ad, hogy Jézus ellen kiálljon. Talán Simon egy megbízott provokátor volt. De ez sem nagyon valószínű, mert a 40 versben Simon Jézust mesternek nevezi, ahogyan a rabbikat szólították meg. 71 c./ Igen valószínűen Simon azon emberekhez tartozott, aki híres személyiségekre pályázik, és e feltűnést keltő fiatal galileainak félig pártfogói leereszkedésben elmondta, hogy nála egyék. Ebből magyarázható különös magatartása. Egyrészt Jézus iránt bizonyos tiszteletet tanúsított, másrészt az adott udvariasságban hiány mutatkozott. Simon megkísérelt Jézus pártfogójaként fellépni. 3./ Az asszony általánosan ismert volt arról, hogy nem erényes Egy parázna nő volt. Ő most Jézushoz járult, mert hirtelen benne azt a kezet pillantotta meg, amely az eddigi életútjának mocsarából kivonhatja. Minden zsidó nő viselt a nyakában egy parfümös szelencét;

ezt a szelencét alabástromnak nevezték, és igen drága volt. S most ezt a parfümöt akarta Jézus lábára önteni, mivel ez volt az egyetlen, amit adhatott neki. De amikor Őt megpillantotta, könnyei hullottak, és lábaira estek. Egy zsidó nő, aki kibontott hajjal megjelent, az szerfelett illetlen és erkölcstelen volt. A menyegző napján a leányok a hajukat magasra kötötték, és attól kezdve senkinek sem lehetett kibontott hajjal megpillantani őt. Az a tény, hogy ez az asszony mindenki szeme láttára a haját kibontotta, azt bizonyítja, hogy Jézuson kívül mindenki másról elfeledkezett. II. Mi az a pantomim? Egy olyan színjáték, amelynél csak gesztus van, és szavak nincsenek, egy néma jelenet. Valami ilyesmi mutatkozik ebben a történetben is. Az egyetlen, aki beszél, Jézus maga A főszemély, a bűnös nő, néma figura, csak sír és megkeni Jézus lábait. Két rövid udvarias megjegyzésen kívül a társaság többi tagja egyetlen szót sem

szól. S mégis az egész ijesztő feszültségű dráma. Beléptünk már egyszer egy szobába vendégként, s hirtelen elnémultak? Éreztük, hogy feszültség van a levegőben, a pillantás, amit odavetnek olyan, mint akit formálisan hívtak meg. Miközben senki sem szól semmit, mégis végtelenül sok történik. Mindenki beszél a másikkal, mindenki ordít, de mindazonáltal egyetlen szót és egyetlen hangot sem lehet hallani. Ehhez hasonló van itt is. Míg Jézus beszél, míg Ő egy ember életét kezébe veszi, és nagy fordulat történik ebben az elpuskázott asszonyi egzisztenciában, a másikban ez tombol: Ez úgy viselkedik, mint egy próféta? Hogyan meri ezt megtenni, úgy tenni, mintha a bűnt megbocsáthatná? Ki ez egyáltalán? Nézzük a némajáték egyes alakjait! 1./ Itt van mindenekelőtt a nagyon bűnös nő Ez, mint hírhedt nőszemély bemerészkedett a farizeus házába, és egyenesen odament Jézushoz, aki felháborodott pillantás nélkül figyelte.

A bűn az arcára van írva Az eltékozolt élet rovásai mélyen az arcára vésődtek. De még valami meglátható ezen az arcon: az elveszettségét teljes mértékben látja, s tudja, hogy ő egy elveszett ember. S mégis egy reménysugár átragyog rajta Pillantása, amely a Názáretire 72 irányult, elárulja: itt megtalálhatja a bűnbocsánatot. Itt még egyszer minden újjá lehet, ez a Jézus az én megmentőm lehet, és sorsomat megfordíthatja. Ez az asszony tudja, hogy ezelőtt az Egy előtt senki sem dicsekedhet, ezelőtt az Egy előtt mindenkinek térdre kell hullnia. Érzi, hogy mindenki ezzel az egy személlyel szemben bűnnel van terhelve. De fordítottan is áll: aki Jézus szeme alatt él, az az emberektől már nem félhet. Aki Jézus szeme alatt van, azt az emberek már nem vethetik meg. Őt úgy kell tekinteni, mint aki drágán lett megvásárolva, mint akiért Jézus Krisztus meghalt a kereszten. Aki Jézushoz jön, az szabad lesz az emberektől, a hamis

istenítéstől, az emberkerüléstől, és az embermegvetés halálos mérgétől. De hogyan lép ő most az Isten Fiához? A történet nekünk azt sejteti, hogy hátulról lépett oda, és lábaihoz igyekszik. Mint ahogyan Mózes hátulról pillanthatta csak meg az Urat. Továbbá azt tudósítja, hogy hallgatva kente meg Jézus lábait. A fájdalom egyik foka az, amikor már szavakat sem tud találni az ember. Az első ijesztő perc nagy hallgatásába süllyed, és eltart egy ideig, amíg az első szavakat képes megtalálni. Szavak nélkül is mély bűnbánatról tanúskodik. „Én nem tudom elmondani, hogy a szívem mennyire vádol engem. A Te kezedbe vetem magam, hiszen Te jól ismersz engem. Nem tudom kifejezni, milyen messze jutottam, milyen mély szakadékba kerültem. Nekem már csak te vagy a reményem Itt vagyok.” Mindez benne van a hallgatásban A Biblia az embernek ezt a hallgató beszédét, amikor egy szót sem tud szólni, „sóhajtás”-nak nevezi. Míg

hallgatva teszi mindezt, előtte sír, szótlanul. S miközben sír, az történik, ami mindig megtörténik a sírásnál, akár külsőleges, akár az ember belső könnyéről van szó: minden megkeményedett fájdalom és bűnünk megkérgesedett elraktározása oldódni kezd. Tudjuk a bánkódóktól: amikor az első könnyek jönnek, a legrosszabbat szenvedték el. És ímé, ez az asszony Jézus előtt sír. Ő mindig az, akinél a fájdalmunk oldódik Jézus az egyetlen hely a világon, ahol fájdalmainkat nem kell visszatartani, mivel Ő már mindent ismer. De ezek a könnyek Isten Fia közelében különös jellegűek. Ezek nem egy „sirató” asszony könnyei, hanem Jézus közelségéből jönnek. Mindent, amit Jézus közelébe hoznak, az átváltozik és megszentelődik. A nézőknek és a vendégeknek minden rejtve van. Ők egyáltalán nem gyanítják ebből, hogy itt egy ember hazajön. Egyáltalán nem veszik észre, hogy itt egy élet hajócska kikötőbe

érkezett. Ők csak a külsőséget látják, a színfalat, ahogy mi emberek bizonyára mindig egymásról csak a külső homlokzatot látjuk. Ők talán azt gondolják: „Borzasztó ennek az asszonynak a szertelensége, aki itt Jézus lábaihoz roskad le, hogy megkenhesse.” Később a gyülekezetének történetében is ismételten így gondolkodnak: „Nem szertelenség, nem fanatizmus, nem megszállottság, hogy érette bebörtönözni, zaklatni, lefejezni hagyják magukat, jóllehet sokkal kényelmesebb lenne néhány olcsó kompromisszum segítségével mindezt elkerülni?” Nem felfoghatatlan, hogy az arénában még a vadállatok torka előtt is Jézust dicsérik? 73 2./ Simon, a farizeus, megrázza a fejét, amikor a bűnös nő magaviseletét látja. S miközben ő a fejét rázza, sok ember vele együtt rázza, s vele együtt így gondolkodik: „Én még sohasem éreztem szükségét annak, hogy én így tegyek; én egyáltalán nem tudok így tenni. Az én hitem

egészen más Én tudom, hogy nekem mit kell tennem, tudom kicsoda Isten, tudom, hová megyek a halál után. Ez józan vallásos világszemlélet, nekünk még sem kell így tennünk.” Jézus már nem annyira az asszonyt figyeli, hanem inkább Simont. Jézus így gondolkozott: Ezzel az asszonnyal már egyenesben vagyok. Ez az asszony már jó helyen van. Ha nekem most szolgálatom van, az sokkal inkább Simon felé irányul, mint az asszony felé. S odafordul Simonhoz, és egy példázatot mond neki, mert még van reménysége Simon megtérése felől. Nos, itt a mentő szeretet jegyében mond el Jézus egy példázatot. Roppant egyszerű a történet. Két adós tarozik valakinek, az egyik 500 pénzzel, a másik 50 pénzzel. Nagy különbség van köztük az adósság összegében, csak éppen abban nincs különbség, hogy egyikük sem tud fizetni. S amikor ez kiderül, a hitelező irgalmasan elengedi mindkettőnek a tartozását. Kész is a példázat, most már csak alkalmazni

kell. Itt Jézus maga kezdi az alkalmazást. „Melyik szereti jobban a hitelezőt?” A farizeus a józanész nevében azt mondja: valószínűleg az, akinek többet engedett el. Jézus máris alkalmazza azt az igazságot, amelyet immár Simon is belátott és kimondott: Látod, itt van a különbség az asszony és te közötted. Neked, Simon, igazad van, amikor lefelé nézel erre az asszonyra. Ez nagyon bűnös, te nem vagy ennyire bűnös Lényegileg igazad van, mert ha mennyiségileg nézzük a dolgot, valószínű, hogy ennek az asszonynak sokkal több bűne van, mint neked. De vigyázz, Simon, mert éppen az ő több bűne által esetleg messze megelőz téged. Mivelhogy neki nagyon sok bűne van, neki nagyon-nagyon kell a kegyelem. S amikor az első hírt hallotta, hogy van kegyelem, szomjas lélekkel megragadta az evangéliumot, és örömmel vette és befogadta a kegyelmet. Ezzel máris lekörözött téged, mert te úgy gondolkodol, hogy te nem vagy annyira bűnös; te majd

a magad vallásosságával, áldozatával, jóságával, jóvátételeivel elrendezed az „ötvenpénznyi” adósságot. Vigyázz Simon, te „jobb vagy”, mint ez az asszony, de el ne kárhozzál abba, hogy te „jobb ember” vagy. Neked alig kell kegyelem – gondolod te. Vigyázz, el ne játszd a kegyelem alkalmát: nem veszel kegyelmet, és majd kiderül egy napon, hogy te éppen olyan fizetésképtelen voltál, mint amaz. Tehát egyfelől igazad van Simon: ez az asszony bűnösebb, mint te; de vigyázz, hogy ez a te „igazságod” ne vigyen téged a kárhozatba, mert esetleg éppen ez a te kevesebb bűnöd fog kívül rekeszteni a kegyelem világán. Márpedig az Isten közelébe, az üdvösségre bizony csak kegyelemmel lehet bejutni, nem pedig teljesítményekkel, szertartásokkal. Jézus azért mondta el tehát ezt a példázatot, hogy megmentse azt az embert, aki „jósága” révén volt halálos veszedelemben, aki a vallásossága miatt maradt kívül mindezideig a

kegyelem világán. Jézus meg akarja menteni, és azért figyeli, és veszi kezelésbe. 74 Jézus mintha azt mondaná: Simon, te hasonlítgatsz, ehhez az asszonyhoz méred magadat. Azt hiszed Simon, Isten előtt meg lehet élni a hasonlítgatásokból? – Nem így vagyunk mindnyájan? Hasonlítjuk magunkat másokhoz. Én ilyen vagyok, borzasztó, hogy a többiek milyenek Hálát adok Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Ez egyenes út ide Isten előtt nem lehet megélni a hasonlítgatásokból. Jézus azt mondja: Simon, vigyázz, hogy a hasonlítgatásokkal ne kerülj egy kicsit mindig magasabbra a többieknél, és így ne váljék számodra feleslegessé a kegyelem. Simon, te azt mondod, hogy vannak jó emberek, és vannak rossz emberek. A valóság pedig az, hogy vannak emberek, akik szeretnék magukat jó embereknek megjátszani. És vannak hálás emberek, mint ez az asszony is, aki hálás a bűnbocsánatért, az isteni kegyelemért. Vannak emberek, akik a jó

emberek pózában tetszelegnek. Ezek általában keserű emberek, mert a többiek rendszerint nem ismerik el a jóságukat. Istennel is panaszos viszonyban vannak: miért nem fizeti meg Isten a jóságukat. – És vannak hálás emberek, akik összetörtek már Isten előtt. Óh, én nyomorult ember, akarnám a jót, de nem tudom megvalósítani. Isten, légy irgalmas hozzám! Reád mi jellemző? Simon csak akkor akar hinni az Isten Fiában, hogyha az pontosan megfelel az eszményképének, hogyha Isten a fütyülése szerint táncol. Egészen jellegzetes erre a feltételes mellékmondat, amit mond: „Hogyha ez próféta lenne, akkor tudná, kicsoda ez a nőszemély. Ő egy a Hogyha-emberek közül, amelyekkel ismételten találkozunk: hogyha Isten engem ebből vagy abból a helyzetből megment, hinni fogok benne; hogyha Isten nekem megfelelően, és kívánságom szerint cselekszik, akkor hiszek benne; hogyha, hogyha, hogyha S mivel a farizeus így akar Istennek előírást adni,

nem veszi észre, hogy Isten Jézusban most valóságosan találkozni akar vele. Simon Istent úgy fogja fel, mint az adósát. Eléterjeszt egy hosszú számlát arról, mi mindent helyesen cselekedett és semmitől sem riadt meg. Ilyenek vagyunk mi emberek: Istent általánosságban adósunknak tekintjük. Ő azon érték szerint fizessen nekünk, ahogy magunkat felértékeltük. Adós elszámolni nekünk a szenvedés felől, amit el kell hordoznunk; köteles elszámolni a módozat felől, ahogyan a világtörténetet vezeti, és ahogy jön a nap, szél, vihar és eső a vetésre. Amíg Istennek ilyen szerepet szánunk, addig nem találkozhat velünk. Így valódi vigasztalást sem hallunk addig, amíg így ütjük fel a Bibliát, és hallgatjuk a prédikációt. Be kell látnunk, nem Isten tartozik nekünk számadással, hanem nekünk kell számot adni Előtte. Isten szereti az üres kezeket, az éhező szíveket, és a megtört lelkeket. 75 Az irgalmas samaritánus példázata

(Lk. 10,25-37) I. Az, hogy tanult teológus laikustól érdeklődik az örökélet útja felől, annak idején éppoly szokatlan volt, mint ma és azzal magyarázható, hogy Jézus igehirdetése által felébredt az ember lelkiismerete. Jézust didaskale-val szólítja meg, jóllehet nem tanult. Tanítói jogosultságát azzal próbálja ki, hogy elébe adja a zsidó teológia döntő kérdését, az örökélet öröksége utáni kérdést. Ezt gyakran megkérdezték Jézustól (Mk. 10,17) Így kérdezték a tanulók a mesterüket, például rabbi Eliézert: „Rabbi, tanítsd meg velünk az élet útjait, hogy eljussunk az eljövendő világ életébe” (b.Ber 28/b Bar); ebben a rabbinusi teológiában szemben áll az „eljövendő világ élete a múlandó óra életével”. Ha Jézus meglepetésszerűen cselekvésre utasítja életre vezető út gyanánt (Ezt cselekedd, és élni fogsz), akkor az éppen ebből a konkrét helyzetből értendő: minden teológiai tudás semmit sem

segít, ha az Isten és embertárs iránti szeretet nem határozza meg az életmódot. A törvénytudó a felebarát után kérdez, azaz más emberek felé irányuló szeretet határa után. A törvény szerint a néphez tartozót, és az Isten népe körében lakó jövevényt is magában foglalta, ámde Jézus kortársainál a teljes jogú prozelitákra, és a zsidó valláspártokon belül a párthoz tartozókra korlátozódott. A törvénytudó az emberiesség kérdését barát és ellenség szerint osztályozza, de Jézus válasza legyőzi a barát – ellenség gondolatát. A történet, mellyel Jézus válaszolt, valószínűleg tényleges eseményhez kapcsolódott. Hallgatóját magányos helyre helyezi, Jeruzsálemből Jerikóba vezető 27 km-es hosszú útra, ahol sziklák között a mélybe kanyarog. Jeruzsálem a tengerszint fölött 800 méterrel fekszik; a Holt-tenger, amelynek közelében feküdt Jerikó, 390 méterrel a tengerszint alatt volt. Az út tehát a 27 km-es

szakaszon 1190 métert esett, és a sziklás tájon szurdokká szűkült az út. A nagyszámú útkanyar sikeres vadászterületté tette a rablók számára. Az 5 századból tudósítja Hieronimus, hogy az utat még mindig véres útnak nevezték. S még a 19. században is az utazók védelmi járandóságot fizettek a helyi sejknek, mielőtt az utat használták. Sőt, még a 30-as év kezdetén az utazókat óvták attól, hogy a sötétség beállta után az utat használják, mivel egy bizonyos Abu Jildah mester az autókat feltartóztatta, és az utazókat, turistákat kirabolta; amikorra a rendőrök megjelentek, a zsákmányával már a hegyekbe menekült. Nos, ezen az úton megtámadtak egy embert; vagyonát és ruháját elveszik, és mivel valószínűleg védekezett, leütötték, és félholtan hátrahagyták. A rablók talán gyorsan csoportosuló zélóták, akik elrejtőzködtek, és rablásból éltek. Egy pap a félholt mellett elmegy. Sok pap és lévita élt

Jerikóba, amelyet papok városának is hívtak. A pap a szolgálatát a templomban befejezte, és hazatérőben van; amint a leütött embert meglátja, kikerülve megy tovább, hogy vele ne kerüljön érintkezésbe. Magatartására vannak okok Egy pap egy 76 holttesttel nem teheti magát tisztátalanná (vö. 3Móz 21,1 kv) Az embert az úton holtnak tartotta? Vagy még észrevett életet? Akkor azon aggódott, hogy a kezei között halhat meg? Félelem vezette, hogy saját maga is a rablók kezébe esik? Vagy azt gondolta, hogy egy „am-ha arec”-cel való jótékony cselekedett nem kötelező? „Egy felől, akit nem ismer, azon nem kell könyörülni”(Midr. Sam.§9; és Sír 12,4-6: „Az istentelen ne indítson téged sajnálatra” – Jézus nem mondja meg az okot, hanem csak megállapítja, hogy a segítés alól kivonta magát. A következő, aki arra ment, egy lévita volt, aki hasonlóképpen cselekedett. Az elbeszélés megismétlődik hasonló szavakkal A két

tanú által bizonyítva van az irgalmatlanság (5.Móz 19,25) A népi hármas szabálya alapján a hallgatók egy harmadikat várnak, éspedig egy izraelita laikust: feltételezték, hogy a példázatnak antiklerikális éle lesz. Váratlanul és sértő módon érintette őket, hogy a harmadik, aki teljesítette a szeretett parancsát, samaritánus volt. A babiloni fogság idején kitelepítették az izraeliták felső rétegét, és helyükre ázsiai népeket telepítettek. Ezek keveredtek az őslakossággal, felvették az egyistenhitet, de külön templomot építettek a Garizim hegyén. Így keletkezett Samária népe A visszatérő zsidóság nem vállalt velük közösséget, sőt az ellentétek közöttük egyre fokozódtak. Fokozta a vallási és politikai ellentéteket, hogy Kr.e 128-ban lerombolták a Garizim-hegyi templomukat, a samaritánusok viszont római-barát politikát folytattak. Kevéssel Jézus működése előtt azzal okoztak botrányt, hogy a páska ünnepén

emberi csontok szétszórásával szentségtelenítették meg a jeruzsálemi templomot. Egyébként is állandóan zavarták a jeruzsálemi templomba menőket, akiknek legrövidebb útja Galileából Jeruzsálembe Samárián át vezetett. Tehát mindkét részről engesztelhetetlen gyűlölet uralkodott. Ezért világos, hogy Jézus szándékosan választott szélsőséges példákat. Azt akarta, hogy Isten szolgáinak kudarcán és a gyűlölt keverék önzetlenségén mérjék le a hallgatók a szeretet parancsa felhőtlenségét és határtalanságát. Az eddigi szűkös elbeszélőstílust fellazítja a samáriai irgalmas cselekvésének részletes leírása. „Bekötötte sebeit”: Aligha lehetett nála kötszer Bizonyára fejkendőjét vagy alsóneműjét tépte össze; borral fertőtleníti a sebeket, s bekente hűsítő és gyógyító olajjal. Felemeli a félholtat a saját hátas állatára, és elviszi a vendégfogadóba, és őt tovább ápoltatja. Lehet, hogy a rablók

miatt a saját életét kockáztatta; nem volt csekélység, mivel jómódú kereskedőnek látszik. Amikor a legközelebbi napon tovább utazik, a vendégfogadósnak fizet az ápolásért, és a további kiadás költségeit is magára vállalja, amit a visszatérésekor egyenlít ki. A félholt ember ápolását kifejezetten megparancsolja. Józanul ecseteli az irgalmasság szükséges cselekvését A rabbinista vitabeszéd formájában következik most a fordulat. Egy kérdéssel vezeti be: „Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe esett?” Az írástudó nem tesz mást, mint elismeri a samáriai 77 jócselekedetét, bár kerüli a samaritánus gyűlölt kifejezését. Jézus felszólítja őt is ilyen cselekvésre. Ez az örökélet útja Tamás evangéliuma a felebaráti parancsot a következőképpen hozza: „Jézus mondta: Szeresd a testvéredet, mint a te lelkedet; vigyázz rá, mint a te szemedre” (26. logion) II. Az

irgalmas samaritánus példázata az Újtestamentum egyik legismertebb története. Amellett, hogy a legismertebbek közé tartozik, a leghatásosabb is Hatását máig mutatja a diakónia sokféle tevékenységében. De hogyan is keletkezett e példázat? A történet különlegessége, hogy egy szakember tesz fel kérdést a laikusnak. A teológia tudomány specialistája fordul Jézushoz, aki sohasem járt teológiai iskolába. Még csodálatosabb, hogy milyen kérdést intéz Jézus felé: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örökéletet?” Az egész világon nincs olyan kérdés, amelynek nagyobb súlya lenne, mint ennek. Hogy intézze az életét úgy, hogy a végén ne így kelljen megállni: mindez semmi, minden hiába volt! Mit kell tennem, hogy a végén ne menjek tönkre? Milyen az az élet, amely Isten szemében értékes? Nos, vajon ezt a fontos kérdést valóban komolyan gondolta? Vagy csak Jézust akarta tesztelni? Sőt, talán csapdát akart állítani neki. Vagy ez az

okos ember mégis bizonytalan a bensejében? Talán mégis titkos kétség gyötri az óriási tudás helyességét illetően? – Mindenesetre a kérdést jól megválasztotta. Talán a törvénytudó a következő lehetséges sakkhúzásra gondolt: Hogyha Jézus azt felelné: „Hit által jutsz az örökéletre”; ő erre azt felelheti: „Akkor miért parancsolta Isten a sokféle áldozatokat?” – De hogyha Jézus azt válaszolná: „Légy engedelmes és végezd el a megkövetelt áldozatokat”; akkor ő azt válaszolhatja: Mit? Nekem áldozatot kell hoznom? Milyen különös: máskor te mindig a hitről beszélsz”. Ez az ember a belső emberét úgyszólván titkon szappannal bedörzsölte, hogy kezéből ügyesen kicsússzon, hogyha ez a Jézus a lelke után akarna nyúlni. Mindegy – ő kérdezett, és Jézus komolyan veszi ezt az embert. De saját magával adatja meg a feleletet. Hiszen minden izraelita tudja, mit parancsolt Isten; az világosan áll a törvényben:

„Szeresd az Urat, a te Istenedetés felebarátodat, mint magadat”. Tulajdonképpen mit jelent szeretni? Gondolkodtunk már ezen? Mit is jelent szeretni, igazán, minden szentimentalizmus nélkül? „Rendelkezésedre állok”; „Van időm számodra”. Rendelkezésedre állok Istenem – felebarátom! Egész magammal, lényemmel. De mit mond Jézus az írástudó feleletére? Meg lesz elégedve vele, vagy nem? Helyeselni fogja, vagy ellene mond? – Jézus válasza: „Helyesen feleltél; tedd ezt, és élni fogsz”. Kifejezetten megdicséri őt a feleletéért Az akadémikus kérdést tisztázták. Kevésbé szenzációsan, de mégiscsak tisztázták A beszélgetés befejezettnek tűnt. 78 De Jézus még hozzáfűzi: „Ezt cselekedd és élsz!” Ebben benne van az is, hogy majd akkor megoldódnak az elvi problémáid is, ne félj semmit! Kezd el alkalmazni, megélni, gyakorlatilag! Beszélni a szeretetről sokkal könnyebb, mint azt gyakorolni. A Szentírást boncolgatni,

istenfélőnek látszani, vasárnaponként templomba menni, előadást a szeretetről meghallgatni vagy tartani: ez mind sokkal egyszerűbb, mint egy órácskát áldozni egy konkrét valakiért, akinek valamilyen segítségre volna szüksége! Na de még mindig van egy kibúvó, gondolja magában az elvi síkon maradni akaró ember. Van még egy kérdés, amit még meg lehet vitatni, és amivel a szeretet tényleges gyakorlását el lehet odázni: „De hát ki az én felebarátom?” DE! Ismerjük ezt a szó-szörnyeteget? Ezt a szó-démont? Minden kibúvó ezzel kezdődik: „De” Jönnék én, de; Mennék én, de; Tenném én, de, Adnám én, de; Szeretnék én, de;Megbocsátanék én, de; -Olvastam egy legendát, amely arról szól, hogy az Úr beszélni tanítja az embert. Odasettenkedik a Kísértő, és arra kéri az Urat, hogy ő is megtaníthasson az emberrel egy rövid szócskát. Az Úr engedélyt ad erre A legenda szerint a „De”re tanította meg a Kísértő az

embert – Mintha nem legenda lenne ez, hanem rettenetes valóság. Mert ugyancsak tudjuk használni ezt a szót „De hát ki az én felebarátom?” Persze, biztosan azt fogja mondani Jézus, hogy mindenki. De hát mindenkit nem szerethetek úgy, mint önmagamat! Máig az ilyen kérdésekkel kivonjuk magunkat Isten igénye alól. Hiszen több mint 6 milliárd ember él a földön. Magában a saját gyülekezet vagy család keretében maradva – ott sem lehet mindenkit ugyanúgy szeretni. Mégiscsak minden meghatározott keretek között mozog. Végül is, az embernek a saját erejét is be kell osztani. Az élet eléggé megerőltető, s nem lehet állandóan még másokkal is foglalkozni. Ez az írástudó azt hitte, hogy csak azt nem tudja, ki a felebarátja. De azt, hogy Isten kicsoda, azt aztán tudja. Ki, ha ő nem? Nézzünk csak bele az Igébe: ezt nem kérdi. Ez nem kérdés számára Hiszen ő hivatalból „az Isten hiteles szakértője”. – Pedig ha valóban tudná: ki

az Isten, akkor nem kérdezné: ki az én felebarátom? Hanem: azt is tudná! A felebarát felől való érdeklődés leplezi le, mennyire fogalma sincs arról: ki az Isten. De Jézus nem engedi magát egy új elméleti vitába keveredni. Ehelyett egy történetet mond el. Egy történetet, amelyet a hétköznapi életből ragadott ki a./ Nem szerethetjük Istent embertársaink szeretete nélkül A történet Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton játszódik le. Ez nem valami kellemes útvonal. Egyes szakaszain meredek, kiálló sziklák mellett visz el Barátságtalan látvány az a szikla, amelyről évente a „bűnbakot” lekergették Azázel pusztai démon birodalmába. Aki azonban nem félt a démonoktól, annak is óvakodnia kellett mindenféle útonállóktól. Mert az út elhagyatott volt, és sokhelyütt éles sziklakiugrások tövében kanyargott tova, amelyek mögött útonállók védtelen utasokra lestek. Mindenre el kellett készülnie annak, aki Jeruzsálemből

Jerikóba ment. Ez érvényes Jézus korára, de még az V században 79 is „véres útnak” nevezték. Ha valaki Jeruzsálemből Jerikóba való utazásról beszélt, egyszerre libabőrösekké lettek a hallgatói. Jó utat! – Ismételten a rablók rajtaütöttek az utasokon, félholtra verték, és ott hagyták. Így van ez Jézus elbeszélésében is. Ott feküdt valaki az úton, kifosztva, félholtan. Milyen nagyon megörült, amikor lépéseket hallott Ezek egy pap lépései voltak, aki befejezte a heti szolgálatát a jeruzsálemi templomban, és hazafelé tartott Jerikóba. Jerikó papi város, amelyben sok klerikus lakik – „Istennel megtelitkezve” mondaná Schiller. Még teljesen megtelitkezve az ünnepélyes szolgálati hét emlékképeivel, amely hét egy falusi pap számára az esztendő kiemelkedő eseményei közé tartozott. Ekkor meglátja a félholtra vert embert az útszélén, és természetesen azonnal tudja, mi történt. A sebesültben remény

támad. Isten embere jön, méghozzá a templomból Biztosan az ég küldte őt. – Ámde a papnak más véleménye van a felebarát fogalma felől. Ez mindig így van Hogyha mi vagyunk szükségben, azt gondoljuk: minden ember, akinek több pénze van, mint nekünk, legyen a felebarátunk, és kötelessége segíteni nekünk. S amit itt fel kell ismernünk: a segítségre felszólított és a segítségre szoruló mindig valami egészen mást ért a felebarát alatt. Nos, igen kritikusnak kell lennünk önmagunkkal szemben. Meg kell fontolnunk, vajon más, aki szorult helyzetben van, nem lát-e bennünk felebarátot? Ám a sebesült reménye csalódássá változott. A pap ugyan meglátta őt, de nem segített neki. Nagy ívben kikerüli, és ott folytatja útját ugyanabban az irányban. Fontos dolga volt? Vagy félt, hogy a rablók még a közelben lehetnek, és őt is kirabolják? Jézus nem szól róla. Erre egyáltalán nem tér ki Ő egyszerűen nem segített. Pontosan ez

történt, amikor később egy lévita ment el mellette Ő is a templomban szolgált, és úton volt hazafelé. Ő is azt teszi, hogy gyorsan továbbmegy. A sebesült segélytelenül fekve marad Sebei tovább véreznek Rembrandt a papot imakönyvvel a kezében, elmélyülten olvasva festette meg, míg tovább megy a segítségre szoruló ember mellett. A pap és a lévita kikerülte a sebesültet. Nem akarunk odanézni a nyomorúságban levő felé. Mert az odanézés a felebaráti szeretet első aktusa Inkább becsukjuk a szemünket, hogy ne kelljen kinyújtani a kezünket! Vagy megmozdítani a lábunkat, vagy elővenni a pénztárcánkat. Így aztán a lelkiismeret is megnyugszik, mert az emberi nyomorúság, ami fölborzolta a lelkiismeretet, akkor eltűnik a láthatárról. – Figyelemreméltó, hogy ez a probléma az utolsó ítéleten is előkerül. Amikor Jézus azt mondja a balkeze felől állóknak: „Én voltam, aki annak az éhezőnek vagy betegnek az alakjában

találkoztam veled, és nem segítettél rajtam.” Így fogják majd mondani: „Uram, nem láttunk!” Nem ám, mert nem akarták látni! Vannak dolgok, ügyek, vannak emberek, amelyeket és akiket egyszerűen nem akarunk meglátni! Körülötted 80 nincsenek ilyenek? Pedig talán éppen Jézus az, akitől ilyenkor elfordítod a tekinteted. De Jézus miért pont ezt a két alakot választja itt, akik a templomban szolgáltak Istennek? Nyilván számol azzal a rettenetes lehetőséggel, hogy a nagy kegyesség ellenére el lehet menni Isten mellett. S talán a leggonoszabb az, hogy még észre sem veszik. Jézus azt akarja, fogjuk fel, hogy a szeretet nem osztható fel. Nem lehet Istent szolgálni úgy, hogy embertársamat figyelmen kívül hagyom. Minden templomi szolgálat hamis, minden istentisztelet hamis, hogyha a szívünk hideg marad az emberek szükségével szemben. Az örökéletünket kockáztatjuk, hogyha ilyen kettőségben élünk. A szeretet kettős parancsa

egységet képez. Akinél csak a fele van meg, annak semmilye sincs. Ezzel Jézus nem akar elítélni minket A szemünket akarja megnyitni, hogy ne ámítsuk magunkat, s végén lemaradunk az üdvösségről. b./ Döntő a cselekvés Már a történet első része sok üzenetet tartalmaz, amit a második rész még fokoz. Jön egy harmadik személy is az úton lefelé Vele van a szamara Valószínűleg egy utazókereskedő. Neki is bizonyára volt úti célja, és fontos terminus a fejében. Amikor meglátta az úton a sebesültet, benne is felmerülhettek volna kérdések, vajon a rablók nem tanúsítanak iránta is nagy érdeklődést? Tőle bizonyosan többet vihetnének el, mint egy paptól. - De ez nem játszott szerepet nála. A sebesült kétségbeejtő helyzete megragadta a szívét, s könyörületességre indult. Ez tettre késztette Fertőtlenítette a vérző sebet borral, s az olaj enyhülésül szolgált. Szamarán egy vendégfogadóba vitte ápolásra, s két dénárt

adott a fogadósnak ápolásra. Sőt a többlet kiadást is vállalta Szokatlan az a részletesség, amivel Jézus leírja a samaritánus tettét. Minden kicsinységnek jelentősége van, és pontosan elmondja. Megállt: Nyilván ő is sietett a kitűzött célja felé. Ő is minél hamarabb túl akart lenni a veszélyes útszakaszon. Mégis volt ideje a másik ember számára Az autós sokszor akkor is bosszús, ha csak lassítani kell. Lehajolt ahhoz, aki bajban volt Nem leereszkedik, hanem lehajol. Az embert látja meg a másikban Aki őszinte alázattal tud letérdelni a mennyei Atya előtt, az tud őszinte szeretettel letérdelni a felebarátja mellé – bárki legyen is az. Bekötözte sebeit Az irgalmatlanság felfedi mások sebeit, az irgalmasság elfedezi azokat. Jézus így fedezte be és gyógyította meg életünk minden sebét. Az irgalmasság általában sokba kerül. De sohase kérdezi: mibe kerül? Megéri? Irgalmasság és áldozat összetartoznak. Ez hálaáldozat

Isten kifogyhatatlan irgalmáért. Gondját viselte néki Alkalmi segítségben még csak részesítünk valakit, ha kell. De tartósan törődni, rendszeresen foglalkozni vele – azt már kevesen vállalják. Látványos szolgálatokra még csak kaphatók az emberek. De titkon hordozni terheket, szolgálni – ez nehezebb 81 c./ A felebarátot Isten helyezi elém Két dolgot tett világossá Jézus ezzel a történettel. Először: Istent nem szerethetjük úgy, hogy embertársunkat is ne szeretnénk. Másodszor: Nem az elméleteink és programjaink igazán fontosak, hanem az, amit valóban megteszünk. De Jézus a kérdezőnek ezzel feleletet adott? Az mégis csak tudni akarta, ki az ő felebarátja? Igen. A történet hallgatásánál szerfelett világossá lett: a felebarát nem egy kigondolt, elképzelt figura, aki talán találkozik velem. A felebarát egészen egyszerűen az, akit Isten nekem itt és most, mint legközelebbit elém helyez. Végtelenül fontos az, hogy

életünket komolyan vegyük mindazokkal, akiket Isten elénk ad. A szeretetre való esélyt még csak keresnünk sem kell Isten az életünk kicsinységében rejtőzik. Egyetlen élet sem olyan jelentéktelen és olyan mellékes, hogy Isten ne helyezne bele ilyen kicsi, végtelen fontos esélyeket. Felebarátokat sohasem kell keresni, az mindig már ott van Csak meg kell látni. Nem mindenki lehet közülünk orvos vagy betegápoló. De akiket Isten elénk helyezett, azokat vegyük észre, és ami tőlünk telik, tegyük meg értük mindent. Jézus ezzel az igével bocsát el minket is: „Ezt cselekedd és élsz!” A kérő barát (Lk. 11, 5-8) I. A példázat Lukács különállományához tartozik. Ismét láthatjuk, milyen éles szemmel nézte az Úr a hétköznapi élet eseményét. Az itt lévő példázat nem az elbeszélés nyugodt formájában, hanem retorikai kérdéssel kezdődik, amely az 5. verstől a 7 versig tart Ezzel magukat a hallgatókat döntés elé állította,

vajon hasonló esetben nem ugyanúgy cselekednének-e. Ez a példázat elevenen ecseteli egy palesztinai falu viszonyait. Hogy a nap hőségét elkerüljék, az utazók gyakran késő este keltek útra Palesztinában. A történetben, amelyet Jézus elmesél, egy ilyen utazó érkezett a barátja házához. Keleten a vendégbarátság szent kötelesség Nem elég egy embernek a legszükségesebbet eléhelyezni, inkább a vendégnek bőségesen kellett feltálalni. Abban az országban otthon sütötték a kenyeret, éspedig mindig annyit, amennyi egy napra szükséges volt, mert hogyha hosszabban őrizték, dohos lett, és senki sem akarta már megenni. Így a házigazda az utazó késő érkezésénél nehéz helyzetbe került, mivel az éléskamrája üres volt, és a vendégbarátság szent kötelességének nem tehetett eleget. Három kenyérlepényt fogyasztottak személyenként egy-egy étkezéskor. Csak kölcsönkéri, nemsokára 82 megadja. Jóllehet már késő volt,

átment egyik barátjához, hogy tőle kölcsönözzön kenyeret, ám barátja ajtaja zárva volt. Keleten valaki csak szerfelett nagy szükségben kopogott egy bezárt ajtón. Reggelente az ajtót megnyitották, és egész napon át nyitva maradt, mivel aligha volt titka mások előtt; ám hogyha az ajtót bezárták, az egyértelmű jel volt arra, hogy a házigazda nem akarja, hogy zavarják. Ámde a másik házigazda ettől nem retten vissza Újra és újra kopogtatott az ajtón. A keleti ember korán lefeküdt aludni, hiszen este sötét volta házban, a kis olajlámpácska, amely egész éjjel égett, csak gyér világosságot terjesztett. Az ajtó már rég be volt zárva lakattal és retesszel A reteszt vagy vasrudat az ajtón levő gyűrűkön áthúzták. Ezért az ajtónyitás körülményes, fáradságos volt és hangos zajt okozott. Szegényebb emberek háza Palesztinában egyetlen helyiségből állt, amelynek csak egy kis ablaka volt. Keményre döngölt föld, száraz

náddal vagy kákával borítva, képezte a padlót. A helyiséget két részre osztották. A helyiség 2/3 sima földből állt A másik harmad egy kicsit magasabban feküdt. Ott volt a faszénnel fűthető tűzhely, amely egész éjjel égett. Az egész család körülötte feküdt, nem ágyban, hanem gyékényen A család nagy volt, és a meleg miatt mindnyájan sűrűn aludtak egymás mellett. Hogyha egy felkelt, feltétlenül felzavarta az egész családot. Azonkívül ott az volt a szokás, hogy a háziállatokat, a tyúkokat és kecskéket, éjszakára ugyancsak a házba vitték. Csoda, hogy az ember, aki lefeküdt, nem akart felkelni? Ám a másik, szilárdan határozott, hogy valamit kölcsönözzön, kopogtatott rendületlenül és szemérmetlenül tovább – az eredetiben a görög szónak ez a jelentése – míg a házigazda végül felkelt és teljesítette a kívánságát, jóllehet tudta, hogy az egész család időközben felébredt. II. Ez a példázat – mondja

Jézus – valamit tanít titeket az imádságról. A példázat nem azt tanítja, hogy konokul folytassuk az imádságot: hogy Isten ajtaján addig kopogjunk, amíg terhes lesz neki, és e módon kényszeríthetjük Őt, hogy megadja azt, amire szükségünk van. Mi Istent nem kényszeríthetjük, hogy válaszoljon. A példázat értelmezése szempontjából döntő, hogy kit helyezünk a középpontba: a kérő barátot vagy az álmából felzavart szomszédot (barátot). Ha a kérő barátot tesszük a középpontba, akkor a példázat az állhatatos, kitartó imádságra serkent. Nem szabad ellankadni a könyörgésben, mert a kitartás és állhatatosság eredményre vezethet (vö. Mt 15,21-28) Ámde valószínűbb, hogy nem a kérő barát áll a középpontban, hanem az álmából felzavart barát, aki ha nem is barátságból teljesíti a kérést, de legalább azért, hogy megszabaduljon a tolakodótól; vagy, hogy ne mondják róla azt, hogy nem készséges, megadja, amit

tőle kérnek. Akkor ez a példázat nem a könyörgés állhatatosságáról, hanem a kérés teljesítésének bizonyosságáról szól. Így a példázat az Istenbe vetett bizalomra hívja fel a figyelmet. Ha a barát, akit az éjszaka kellős közepén álmából felzavartak, egy pillanatig sem késlekedik a zavarba jött szomszéd kérelmét teljesíteni, noha emiatt az egész család felriad álmából, - mennyivel 83 inkább Isten, aki szerető Atya! Ő hallja azokat, akik szükségben vannak. Megsegíti őket. Többet tesz, mint amennyit kérnek Ebben teljes bizonyossággal bízhattok. Vegyétek komolyan Istent! – mondja Jézus Ő csodákat művel és az, hogy az övéin könyörül, a legbiztosabb, ami létezik. A bolond gazdag példázata (Lk. 12,13-21) I. Palesztinában nem volt szokatlan, hogy az emberek valamely vitás kérdés miatt tekintélyes rabbikhoz fordultak tanácsért, mivel a zsidó örökösödési törvény ótestamentumi alapon nyugszik (vö. 4Móz

27,8kk; 5Móz 1,17), s a vitás ügyek döntéséhez megfelelő emberek az írástudók voltak, akik jogászok és teológusok voltak egyszerre. Mivel a kérő Jézusban tanítót lát, - így szólítja meg – előadja kérését, s döntését várja. A vitás ügy paraszti körülményekből érthető, ahol az idősebb testvér a földnek, teleknek és mozgatható vagyonnak 2/3 részét örökölte. Itt úgy tűnik, hogy ő mindent meg akart tartani, és testvérének a reá eső rész kifizetését megtagadta. Jézus nemcsak azért tagadja meg az ítélethozatalt, mert nem az ő hívatása – Ő ugyanis nem bíró, hanem Üdvözítő) – hanem mindenekelőtt azért, mert a vagyon jelentéktelen az Élet megszerzéséhez (15. v) Hogy Jézus miért nyilvánítja a földi vagyont oly radikálisan jelentéktelennek, ezt az utána következő példázat világítja meg. Egy gazdag embert nagy szerencse ér egy váratlanul bőséges aratással. Mivel a terméshozam a raktározó

lehetőségét felülmúlta, magában gondolkodik, mit cselekedjen. Éjszaka is ezen töpreng Végül arra az elhatározásra jutott, hogy csűrét megnagyobbítja. Ne olyan csűrre gondoljunk, melyben a gabonát tartják a cséplésig, hanem éléstárra, ahol a gabonamagot tárolják. „Ezt mondta neki Isten” (talán álmában a halál angyala útján): „visszakövetelik, visszakérik tőled a lelkedet.” Az élet kölcsön, amit Isten adott, s melynek visszakövetelését bejelenti a következő éjszakára. Ez a gazdag gabonatermelő, aki úgy véli, hogy sok éven át nem kell félnie a rossz terméstől (19. v), bolond (20 v), azaz a bibliai nyelvhasználat szerint olyan ember, aki Istent megtagadja (14. Zsolt 1 v) Istent nem veszi számításba, nem látja feje fölött Damoklesz kardját, a fenyegető halált. Mi ennek az embernek a vállalkozásában tulajdonképpen a bolondos? Ő olyan okosan cselekedett, ahogyan csak lehetséges. Egy gazdag parasztnak kiváló

kereskedőnek kell lenni, egyébként sohasem lesz gazdag ember belőle. A rekordtermés áresést jelent. Mivel mindenkinek van, senki sem vásárol Tehát az okos paraszt a terményfölöslegét a raktárba teszi. Jönnek majd más idők, silány 84 termés, üres piacok, szűkös esztendők. Akkor megnyitja az okos paraszt a raktárait, akkor ő diktálja az élelmiszer árakat, akkor felvásárolja a környező szomszédságban a kis vagyonokat és földecskéket, akik akkor valamennyien a csőd előtt állnak; akkor az ő gazdaságára gyűjti össze a munkaerőket, akiknek többé nincs tulajdonuk és napszámból élnek; akkor ő diktálja a munkabért, akkor ő egy nagy úr. S idáig neki nem is megy rosszul (12,19) – De ha ezen az éjszakán meghal, kié lesz, amit felhalmozott? A fiáé, gyermekeié és unokáié. Nem elég? Nem, mondja Jézus, nem elég. Mivel mit tett ez az ember az éhezőkért, szomjazókért és mezítelenekért, a menekültekért, betegekért,

foglyokért közelben és távolban? – Isten ezt az embert elárasztotta a gazdagság bőségével. De a gazdag paraszt és a kis ember ezen áldás értelmét nem fogta fel. Ezért ő bolond, egy semmi, üres. Bizonyára észrevesszük, hogy Jézus itt egy szót sem szól jogtalan szerzeményről, vagy birtokról. Mi a probléma akkor? Isten maga a termésáldás adományozója. De a bolond a sok raktárral az isteni ajándék gazdaságának szociális értelmét félreértette, és ezért életének morális értelmét is elhibázta. 1./ Ez az ember elfeledkezett embertársairól A történet elolvasásánál rögtön feltűnik, hogy ez az embere csak önmagára gondolt. Az önmagában folytatott beszélgetést csak néhány mondatban adja vissza. 6x fordul elő az „én” szócska, és 5x az „enyém” szó. Minden csak önmaga körül forog Az a benyomás, hogy a másik ember eszébe se jutott. Egyszer sem említi a munkásokat, akik vetetek, arattak. Egész biztos

lehetősége lett volna a fölöslegből a szegényeknek adni. Példabeszédek könyve 11 rész 26 verse azt mondja: „Aki gabonáját visszatartja, azokat átkozza a nép.” 2./ Elfelejtette, hogy az ember több mint a vagyona Azt gondolta, az élet csak megfogható dolgokból áll. Itt volt a tragikus tévedése Azt gondolják, az boldog, akinek sok vagyona van (vö. Mk 10,23; 1Tim 6,9-11) 3./ Elfelejtette a valódi boldogság forrását A boldogságról alkotott képe hamis volt. Azt gondolta, a boldogsághoz evés – ivás, nagyvonalú életvitel kell (Péld. 2,3-11) Anyagi dolgok nem tesznek boldoggá minket Pénzzel sok mindent meg lehet vásárolni, de tiszta lelkiismeretet, megbékélt szívet nem. John Wesley életszabálya abban állt,, amennyit csak lehet, takarítsunk meg, hogy amennyit csak lehet elajándékozhassunk. Oxfordi tartózkodása idején évi 30 font jövedelme volt. Ebből az életfenntartására felhasznált 28 fontot, és 2 fontot elajándékozott. Amikor

a jövedelme 60, 90, 120 fontra növekedett, továbbra is 28 fontból élt, és a többi pénzt elajándékozta. Amikor a főszámvivő a családi vagyon ezüstkészlete felől kívánt adatott tőle, ő azt válaszolta: „Londonban és Bristolban két-két ezüst teáskanalam van. Több ezüstkészlet az én időmben nem kell, és én sem fogok többe vásárolni, míg oly sok ember van a környezetemben kenyér nélkül.” Egy régi latin közmondás azt mondja, hogy a pénz olyan, mint a tenger vize; minél többet isznak belőle, annál szomjasabbak lesznek. Amíg mi úgy 85 cselekszünk, mint a bolond gazdag, egyre több vagyon után sóvárgunk – teljességgel nem keresztyéni módon viselkedünk. 4./ Elfeledkezett Istenről Legnagyobb hibája, hogy Istent kihagyta a tervéből. Fatális tévedés Gazdagsága nem mentette meg Milyen gyakran hagyjuk ki Istent a terveinkből (vö. Jak 4,13-15) Hogyha kihagyjuk Istent terveinkből, minden tervünk összedől. A gazdag

paraszt hosszú élettel számolt, de csak néhány napja volt. Olykor mi is így gondolkodunk: sok időnk van még. Elhalasszuk dolgainkat holnapra, pedig a holnap nem a miénk! (90.Zsolt 9-10 v) A siker és a magabiztosság csúcsán Isten a gazdag elé lép, és követeli az életét. Mit hagy hátra? Mindent, amije volt Milyen bolond, az egész életét a javak utáni törekvéssel töltötte ki, amit hátra kellett hagynia, amit nem vihetett magával. Jó neve volt a földön, de nem volt neve a mennyben Egy éjszaka elkérték a lelkét, és szegényen, csupaszon állt ott. Gazdagsága semmit sem használt. A terméketlen fügefa példázata (Lk. 13,6-9) Ebből a példázatból világít az isteni kegyelem, de egyúttal figyelmeztetés is van benne. I. Palesztinában a fügefa az egyik legjövedelmezőbb fa volt. A meleg klímában az év legtöbb szakaszában gyümölcsöt hozott. Áprilisban kis, nem teljesen kifejlődött fügék értek, aztán jött júniusban, és később

augusztusban a két főtermés. De a fügefa még más okból is igen értékes volt Nem volt nagy fa, kb. 3,5 - 5 méter magas volt, de levelei különösen tömörek voltak, és csodálatosan hűvös árnyékot adott a nyári hőségben. Azonkívül a fügefa a béke és a jólét szimbóluma volt. Ez Salamon kora óta így van: 1Kir 5,5 Így a fügefát igen nagyra értékelték. Egész Palesztinában mindenütt nőtt A példázatban szereplő fügefa nem vadon növő fa volt, hanem a szőlőskertbe ültették. Ez azt jelenti, hogy különösen kedvező helye volt, kellemesen jó talajban, egy szőlőskertben állt, vagy más fügefákkal együtt gyümölcskertbe ültették. Ez utóbbi volt általános Palesztinában A görög ampelon szó mind szőlőskertet, mind gyümölcskertet is jelent. Ha a szőlő nem hozott termést, ez akkor is hozott. 3 évi növekedést engedélyeztek a fának (3.Móz 19,23) Tehát az ültetés óta 6 év telt el Tehát már reménytelenül terméketlen.

A fügefa különösen sok táplálékot szív fel magába, és így az őt körülvevő szőlőtövektől is elszívja a tápanyagot. „Megtrágyázom”: Az Ószövetségben 86 sehol sem olvasunk szőlőskert trágyázásáról; a fügefa pedig oly igénytelen, hogy nincs szüksége ilyen gondozásra. A kertész tehát valami rendkívülit akar tenni, és az utolsó lehetőséget megpróbálni. II. A példázatnak volt egy közvetlen jelentése is a zsidók felé: Számotokra az utolsó lehetőség jött el. Ez jézusi intés, hogy a zsidókat komolyan intse a megtérésre. Az intésének csúcspontját képezte a terméketlen fügefa példázata. Úgy, ahogy a fügefa különösen jó helyre lett ültetve, úgy a zsidó nép is előnybe részesített nép. Az isteni kinyilatkoztatás és vezetés áldását élvezte. A 3 évet nem kell szó szerint venni A zsidó nép hosszú ideig volt merev a gyümölcstelenségben. A tulajdonos ítélete, hogy a fát kivágja, szimbolikusan

Jeruzsálem közeli lerombolását és az egész zsidó nemzet megsemmisítését szimbolizálja. Jézusban itt volt az utolsó lehetőség, az utolsó óra. Isten kegyelmes uralma beköszöntött. De Isten ítéletének lehetősége nem múlt el, hanem kegyelmi határidőt adott. Ha ez is hiábavalónak bizonyul, a gyümölcstelen fa sorsára jut. III. A példázat örök jelentése. Mivel a fügefa gyümölcstelen volt, a kivágás veszélye fenyegette. A haszontalan (gyümölcstelen) élet ítélet alá vettetik. Ez egy megfelelő leírás sok gyülekezeti tag számára. Fájdalmas tény, hogy sok hitvalló keresztyén – haszontalan. Nem gonoszok, törvénytiprók, stb – egyszerűen haszontalanok Ez Jézus szemében a legnagyobb bűn (Mt. 5,13; Mt 25) Mi haszna van Istennek a világból, a gyülekezetből, az életemből? Haszontalan az is, ami nem árt. Istennél az a hasznos, aki jót tesz Jézus számára a jó valami pozitív, aktív dolog. Terméketlen életet élni – ez

az élet nagy kísértése. A bűn lényege: valamit meg kellene tenni, de nem tesszük IV. A terméketlen fügefának pártfogója van. A vincellér hitt abban, hogy a fa gyümölcsöt terem. A vincellér itt Jézus Nagy bizalommal volt az emberek felé. Nem volt vezér, aki nagyobb bizalommal volna az emberek iránt, mint Ő. Mindenkiről hitte, hogy jó lehet 1.Kor 13: „A szeretet mindent elhisz” Jézus hiszi az emberileg hihetetlent is (hogy a pénzéhes Zákeus megtér; az érzéki Mária Magdolna szent életűvé lehet). V. A kegyelmi időnek is van határa 1 év! A gazda nem siet, van türelme. Róm 2,4: „Isten jósága megtérésre int” De a türelmének van határa. A vincellér nem kért nagyobb haladékot, mint egy esztendőt. Ha fáradozása ezalatt az idő alatt nem hoz eredményt, akkor már ő sem kér több haladékot, hanem belenyugszik abba, hogy a fát kivágják. 87 Ha mindjárt maga Jézus kér, akkor is meg van a kérésnek és a kegyelemnek a maga

korlátja és ideje. Nem maradhatunk mindig gyümölcstelenül. Ha nem akarunk megtérni, el kell vesznünk Ha az ásó nem használ semmit, akkor következik a fejsze. A kegyelmi idő, amit Isten engedélyez, visszavonhatatlanul az utolsó. Türelme elfogy, ha az utolsó megbánás napja kihasználatlan marad. Nincs befejezve a példázat. Nem tudjuk, hogy a gazda elfogadta-e a vincellér kérését. Nem tudjuk, hozott-e gyümölcsöt a fa? Mi ezekre nem tudjuk a választ, de érezzük az izgalmat, hogy mennyire nem olcsó dolog ez. Ha a türelmi idő nem is végtelen, de azért elegendő a megtérésre. Minden életnek két ideje van. 1/ Kegyelem ítélet nélkül 2/ Ítélet kegyelem nélkül A nagy vacsora példázata (Lk. 14,15-24) I. A zsidók az idő hagyományos elképzelések sorát birtokolták, amikor Isten történelmileg megjelenik, és megkezdődik az aranykorszak. A képekhez, amelyek erről szólnak, tartozott a Messiás nagy lakomája is. Azon a napon Isten a

népének ünnepi lakomát készít, amelyen a Leviatán, a tengeri szörny is szerepet kap. Erre a vacsorára gondolt az ember, aki Jézushoz szólt Meghívás lakomára: A szövegben szereplő lakoma. Vacsora Ez volt régen a főétkezés. Más forrásból is tudjuk, hogy szokásban volt a kétszeres meghívás. Az első, korábbi időpontban történő meghívás után másik is következett. Amikor az ünnepi asztalt megterítették, és a lakoma készen állt, az előkelő házaknál szokás volt újból elküldeni a szolgákat a meghívottakhoz. Ez az udvariasság megkülönböztetett jele volt. Isten országa – lakoma: Lukács a példabeszédet összefüggésbe hozza olyan alkalommal, amikor Jézus és tanítványai maguk is részt vesznek valamely ünnepi étkezésen. Ez alkalommal az egyik résztvevő említést tesz az Isten országában elköltendő lakomáról (15. v) – A közös étkezésnek keleten mélyebb emberi közösségi jellege, jelentése volt. Akik együtt

étkeztek, egyenrangúaknak, társaknak, testvéreknek ismerték el egymást. A próféták korábbi, ide vonatkozó megnyilatkozásai óta a zsidóság elképzeléseiben élénken él a gondolat, hogy Isten uralma idején, az idők végén, Isten országában ünnepi étkezés lesz. Ezen az étkezésen minden jámbor zsidó szeretett volna résztvenni Az étkezés Jézuséletében is fontos szerepet játszik. Asztaltársai a legkülönbözőbb emberek: farizeusok, vámosok, bűnösök, tanítványok. Ezzel Jézus kifejezésre juttatja, hogy sorsközösséget vállal mindazokkal, akikkel 88 együtt étkezik, és életét meg akarja osztani velük. Így étkezései jelzik Isten uralmának megvalósulását. Ökörfogat: Egy átlagos földművesnek csak egy, legfeljebb két ökörfogata volt. A példabeszédben szereplő ember tehát nagyon jómódú Házasság: Lakomára csak férfiakat hívtak. Aki röviddel ezelőtt házasodott, nem akarja még egyedül hagyni feleségét, ezért

nem vehet részt az ünnepségen. Betegek, mozgássérültek, vakok, bénák: Keleten az ilyenek mind kéregetnek, koldulnak. Istentiszteleten, ünnepségeken nem vehetnek részt Ilyen környezetben a koldusok meghívása felkelti a hallgatók megütközését. Méginkább szokatlan, hogy előkelő ember hívja őket asztalához. A hallgatók számára fokozottabb megütközést, botrányt jelent, hogy Jézus arra utal: Isten országában ők is résztvesznek az ünnepi lakomán. Sövények: Keleten a szőlőket, gyakran a szántóföldeket is sövény, kerítés vagy összefüggő kőhalmaz övezi. A szőlő közepén vagy a kerítés mentén őrtorony áll. A koldusok meghúzódhattak ezek tövében Szegények: A keleti ember udvarias és szerény, még ha szegény, nincstelen is. Az egyszerű meghívás nem elég, egy szóra nem illik elfogadni A szolgának erőltetni kell a dolgot, hogy vele tartsanak és résztvegyenek a lakomán. Kényszeríts bejönni mindenit: Sajnos e

példázat e mondatával szégyenletesen visszaéltek. Már Augusztinusz ebből a vallásos üldözésre való jogosultságot vezette le. Ebből azt a parancsot vezették le, hogy az embereket a keresztyén hitre kell kényszeríteni, és éppen így a mondatot arra is használták, hogy az inkvizíciót védelmezzék: hüvelykszorítás, kínvallatás, fogsággal való fenyegetés és halál; minden kampány az „eretnekek” ellen volt, s a keresztyénség szégyenére válik. Ezt a mondatot mindig egy másik mellé kell helyezni: „Krisztus szeretete szorongat minket” (2.Kor 5,14) Isten országában csak egyetlen kényszer van: a szeretet kényszere. II. Jóllehet ez a példázat egy fenyegetést ábrázol a zsidók felé, akik az Isten felszólítására nem jöttek el, és örömüzenetet a pogányok, bűnösök és kitaszítottak felé, akik sohasem gondoltak arra, milyen nagy kiváltságban lehet részük. A példázat idői jelentésén túl örökérvényű igazságokat

tartalmaz, amely sohasem válik avulttá. A példázatban halljuk, milyen átlátszó mentegetőzéseket adtak elő a meghívott vendégek. Az emberek mai mentegetőzései nem nagyon különböznek attól. 1./ Az első azt válaszolta, a szántóföldjét kell megnéznie, amit éppen vásárolt. Az üzlet többet jelentett neki, mint a hívás, amit Isten intézett hozzá Még ma is vannak emberek, akik úgy belemerülnek e világ dolgaiba, hogy sem az istentiszteletre, sem az imádságra nincs idejük. 89 2./ A második azt válaszolta, öt iga ökröt vásárolt, amelyeket ki kell próbálni. Az új inkább csalogatta őt, mint Jézus Krisztus hívása Gyakran előfordul, hogy az embereket az újonnan megnyert birtok annyira igénybe veszi, hogy emiatt az Isten és az istentisztelet iránti gondolatot elfojtja. Vannak emberek, akik, miután autót vásároltak, azt mondják: „mi ugyan vasárnaponként mindig a gyülekezetbe mentünk, de most a napot arra használjuk fel, hogy

vidékre utazzunk.” Nagy a veszély, hogy mi azt az időt, amit Istennek kellene szánni, egy új játékra, új hobbira használjuk, vagy egy új barátságért elfelejtjük Istent. 3./ A harmadik végül még nyomatékosabban válaszolt, mint a másik kettő. „Feleséget vettem, ezért nem mehetek” Egy csodálatosan irgalmas ótestamentumi előírásban az áll: „Ha valaki új házas, ne vonuljon hadba, és ne vessenek rá semmiféle terhet. Maradjon otthon kötelezettség nélkül, egy évig, és örüljön feleségével, akit elvett.” Kétségtelenül a férfi az elutasításnál erre az előírásra gondolt. Mély tragikum abban van, hogy a jó, sőt kiváló dolgok úgy betöltik az életünket, hogy Isten felénk szóló hívását az megfojtja. Nincs szebb, mint egy otthon, és egy család, és mégis mind a kettő nem önző célért van. Aki Istennel l, az az embertársaival jól kijön; aki embertársának szolgál, az a legjobb szolgálatot nyújtja. III. Végül

még egyszer nyomatékosan megállapítjuk: az egész szakasz, 1-24. versek, ünnepről és vendéglátásról szólnak. Az igen jellemző, hogy Jézus ezt a fogalmat használja, hogy Isten országát és Isten országában való szolgálatát jellemezze. Az Isten országa a boldog életet foglalja magában, amit az ember folytathat. Ezzel végérvényesen mindazok a keresztyének elítéltetnek, akik félnek az életet élvezni. Mindig is voltak a keresztyénségnek olyan képviselői, akik a színes életet elrabolták. A hitehagyott Julián róluk, mint halvány arcú, lapos mellű keresztyénekről beszélt, akiknek a nap hiába süt. S egy költő megrágalmazta Krisztust ezzel az állítással: „Te sápadt Galileai, győztél, Szürke lett a világ a te lélegzeted leheletétől.” Egy másik író, aki szigorú, kicsinyes környezetben nőtt fel, arról tudósít, hogy a kegyes, idős nagynénije elvette tőle a paprikajancsit, amelyet ő ajándékba kapott, ezekkel a

szavakkal: a játék nem keresztyén gyerekeknek való. Egy nagy, jelentős tudós egyszer azt mondta, ő Jézust sem játszó gyermekként, sem mint nevető embert nem tudja elképzelni. – John Wesley kevés hibájához ugyancsak hozzátartozott, hogy Bristol közelében levő iskola alapításánál elrendelte, hogy sem az iskolában, sem az iskola terepén nem szabad megengedni a játékot, azzal a megokolással: „Aki gyermekként játszik, az felnőttként is még játszani fog.” Nem volt szünet A gyerekeknek négy órakor kellett kelniük, és a nap első óráját imádkozva és meditálva kellett eltölteni. S péntekenként délután három óráig böjtölni kellett. 90 Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus Isten országára, mint egy ünnepre gondolt. A mogorva keresztyén önmagában ellentmondásos Az értelmes szórakozást nem tiltja meg a keresztyén, mert keresztyénnek lenni azt jelenti, részesedni az örökkévaló menyegzői lakomán. Az öröm

fejezete (Lk. 15) Az Újtestamentum egyetlen fejezete sem olyan ismert és kedvelt, mint a Lukács evangéliuma 15. fejezete, amelyet úgy jelölnek, mint „evangélium az evangéliumban”, mint az örömüzenet magvát, amit Jézus az embereknek hozott. Az evangélista ebben a fejezetben a „három elveszett” példázatának egymás mellé állításával szemlélteti a megtérés örömét. Az elveszett juh, az elveszett drachma és az elveszett fiú példázatban egyenként kétszer, összesen hatszor szinte refrénszerűen tér vissza az, hogy milyen öröm van, amikor megkerülnek. Ez a refrén mégsem teszi egyhangúvá a fejezetet, mert az örömöt emeli ki mindennél jobban. Az emberek hajlandók lemondani egymásról, és elveszettnek tekinteni azt, aki eltévedt. Isten azonban nem mond le róla, sőt különös szeretettel fordul feléjük, és abban van öröme, ha sikerül életet kezdenie. A példázatok Istenre mutatnak: ilyen az Isten, aki nem az ember

elítélésében, megmentésében leli örömét. Jézus azért mondja el ezeket a példázatokat, mert támadták a bűnösökkel tartott közösségéért. Erre válaszol azzal, hogy amit Ő tesz, az Isten szándékának a végrehajtása. Mert Isten keresi az elveszettet, és meg akarja menteni; ezért „kell” neki a bűnösökkel lenni. E példázat közös vonása, hogy állandóan együtt örülésre szólítja fel az embert. Akik bírálják Jézus magatartását, azok nemcsak Jézust nem értik meg, hanem arról sincs fogalmuk, hogy ki az Isten. Meghökkentő ez a megállapítás azért, mert akik helytelenítik Jézus állásfoglalását, azok nem valami istentelen bűnösök, hanem a gyülekezet legkegyesebb csoportjai és az Írás állandó tanulmányozói. Egyetlen bizonyíték sem hat erősebben az emberekre, mint saját hétköznapi életükből vett bizonyíték. Most ebből merít az Úr, nem csupán azért, hogy elhallgattassa kritikusait, hanem hogy Isten

örömébe belevonja őket. Akik nem tudtak örülni Jézus vendégül látott vámszedőket és bűnösöket. Ők nem azért közeledtek Őhozzá, hogy jeleket és csodákat lássanak, vagy hogy kenyeret egyenek, hanem azért, hogy hallgassák őt. Azokat az embereket nevezték bűnösöknek, akik 1./ erkölcstelen életmódot folytattak (pl paráznák, rablók, csalók) 91 2./ és olyanokat, akiknek megvetett foglalkozásuk volt, amely tisztességtelenségre és erkölcstelenségre vezetett (pl. vámszedők, adóbehajtók, pásztorok, szamárhajcsárok, tímárok, hajósok, kockajátékosok, stb.) Mindezeket megfosztották polgári jogaiktól (nem viselhettek hivatalt és bíróság előtt nem tanúskodhattak). A farizeusok megvetettek minden embert, aki a törvényt és az egyes előírásokat nem tartotta be, és szigorú korlátokat emeltek önmaguk és azok között. Ha egy valaki a leányát feleségül adta volna ilyenhez, azt úgy tekintették, mintha őt segélytelenül

és védtelenül egy oroszlánnak szolgáltatta volna ki. A farizeusok elve az volt: „semmilyen pénzt ne bízz rá, árva gyermek gyámjává ne nevezd ki, ne bízd meg kincsek őrizőjévé, amelyet jótékonysági célra gyűjtöttek, és sohase menj vele egy úton!” A farizeusoknak tilos volt ilyen emberekhez vendégségbe menni, vagy vendégként fogadni őket. Amennyire csak lehetséges volt, az üzleti érintkezést is kerülték velük, lehetőleg semmit sem vásároltak tőlük, sem nem adtak el nekik. Nyilvánvalóan a legmélyebben megdöbbentek azon, hogy Jézus ilyen emberekkel közösséget vállalt, akikkel a puszta érintkezés is már tisztátalanságot jelentett. Szerintük Jézus a bűnösöket felelőtlenül kezeli. – A farizeusok és írástudók is törekedtek az emberek megtérítésére (vö. Mt 23,15!), de elképzelhetetlen volt számukra, hogy egy asztalhoz üljenek le bűnösökkel. Nem vállaltak velük semmiféle közösséget, amíg meg nem tértek,

és ennek kézzelfogható jelét nem adták külső magatartással, böjtöléssel és vezekléssel. Homlokegyenest ellentétes volt Jézusnak az a magatartása, hogy minden előzetes kikötés nélkül elment hozzájuk, együtt evett és ivott velük. Mert Ő nem azt nézte, hogy mit követeljen az embertől, hanem mire van szüksége, hogy talpra álljon. Nem is maradt el az eredmény sem. Lévi és Zákeus példája mutatja, milyen mélyreható változások mentek végbe vámszedők lelkében és életében (Lk. 5,27-28; 19,1-10) Az elveszett juh példázata (Lk. 15,3-7) A példázat Máté evangéliumában is meg van, de más összefüggésben. Ő az egyházi vezetők felelősségét illusztrálja vele. Nekik kell utána menni annak, aki testi vagy lelki veszélyben forog. Lukácsnál viszont Jézusnak az elveszettekkel szembeni magatartásáról van szó. A képanyag meglehetősen ismert volt a hallgatóknak, hiszen a Bibliában gyakran bukkan fel a pásztor alakja. Mivel a

palesztinai pásztorok nem hasonlíthatók össze a mi juh pásztorainkkal, először a képanyagról szólunk (legelő, pásztor, juh). Júdea legnagyobb részét a felföld tette ki, amely Betlehemtől Hebronig kb. 55 km hosszú és 20-30 km széles terjedelmű volt A talaj ott legnagyobb 92 részt terméketlen és sziklás volt, úgy, hogy a júdeai felföldön messzemenően inkább állattenyésztéssel foglalkoztak, mint földműveléssel. Ebből szükségszerűen adódott, hogy a pásztor a felföld legismertebb alakjaihoz tartozott. A palesztinai pásztorok élete nehéz volt. A nyáj sohasem legelt pásztor nélkül, akinek ezért sohasem volt nyugalma. Mivel a fű gyér volt, a juhoknak messzire kellett vándorolniuk. Mivel nem voltak védőtöltések, ezért a pásztornak a nyáját állandóan figyelnie kellett. A magas felszín az egyik oldalon meredeken és egyenetlenül a pusztaságba esett le. Ez állandó veszélyt jelentett, hogy a juh elvész és a pásztornak

szüntelenül vigyáznia kellett rájuk. A másik veszélyt a vadállatok jelentették, mindenekelőtt a farkasok. A tolvajok is lesték a megfelelő alkalmat, hogy egy juhot ellophassanak. Egy angol palesztinai utazótól származik a következő leírás: „Aki az elhagyatott magas fennsíkon, ahol éjszaka hiénák üvöltenek, egy juhpásztorral találkozik, aki éber szemmel, viharvert arccal a botjára támaszkodik, akinek szeme nyájának messze szétszórt állatain túl kóborol, az felfogja, miért játszottak oly lényeges szerepet Júda történetében a pásztorok, az megérti, miért nevezték ezek az emberek a királyukat pásztoroknak, amely a gondoskodás szimbóluma volt. Aki ebben a pillantásban részesült, az felfogja azt is, miért a pásztor alakja lett Krisztus által az önfeláldozás fogalmává.” Állandó éberség, rettenthetetlen bátorság és türelmes szeretet a jó pásztor elengedhetetlen tulajdonsága. Az Ótestamentum Istent gyakran nevezi

pásztornak és a népet a nyájának (23. Zsolt; 77Zsolt 21 v ; 79Zsolt 13 v; 80Zsolt 2 v; 95Zsolt 7 v, 100.Zsolt 3 v Az Isten Felkentjét, a Messiást, szintén pásztornak jelöli az Ószövetség (És. 40,11 v; Sal Zsolt 17,45) A nép vezetői szintén pásztorok (Jer. 23,1-4; Ez 34) Az Újtestamentum is átveszi a jó pásztor képét. Jézus a jó pásztor, aki letét adja az övéiért. A gyülekezet vénei pásztorok, akik felelősséggel tartoznak a rábízottakért (1.Pét 5,2-3; Ap Csel 20,28) A pásztor felszerelése nagyon egyszerű volt. Egy állatbőrből készített tarisznyája volt, amelyben az ételét őrizte. Kenyeret, szárított gyümölcsöket, egy pár olajbogyót, és sajtot; ez volt minden, amit tartalmazott. Ezenkívül volt vizes tömlője is. Azonkívül a pásztornak volt egy parittyája Sok ember olyan ügyes volt, hogy hajszálpontosan célba tudott vele találni (Bír. 20,16) A parittya mind támadó, mind védőfegyverként szolgált. Azonkívül még

egy egészen különös célra is szolgált. Palesztinában nem volt juhászkutya Hogyha a juhok közül egy eltávolodott a nyájtól, s a pásztor vissza akarta terelni, egy követ helyezett a parittyába, és azt közvetlenül az állat orra elé dobta, és e módon térítette vissza a juhot. A pásztor felszereléséhez tartozott a pásztorbot is, amelynek a vége meg volt vasalva. A pásztor ezzel a bottal védelmezte magát és a nyáját a prédára leső állatok és rablók ellen. A másik kezében pálca van (23Zsolt 4 v), hogy az elmaradozó juhokat noszogassa, és az elkalandozókat visszaterelje a nyájhoz. 93 Amikor a juhok esténként a karámba, akolba mentek, a pásztor a vesszőt a bejárati kapu felett keresztbe tette, közel a földhöz, és minden állatnak a vessző (bot) alatt kellett átmennie (Ez. 20,37; 3Móz 27,32) Ekkor a pásztor gyorsan megvizsgálta, vajon a nap folyamán nem sérült-e meg egy juh, és meg vannak-e hiánytalanul. A pásztor és a

juh közötti kapcsolat is egészen más volt, mint ma nálunk. Keleten a bárányt ritkán tartották levágásra, tejét és gyapját használták fel. A juh 8-9 évig együtt volt a pásztorral, és az állatoknak nevet adott, amelyre hallgattak (Jn. 10,3) Többnyire olyan névről volt szó, amely az állatot jellemezte, mint pl barna lábú, fekete orrú, stb. Palesztinában a pásztor a nyáj előtt szokott menni, hogy bizonyos legyen, az út veszélytelen. Ha pedig veszély jött, a pásztor találkozott vele először, és megvédte állatait. Minden pásztornak van egy bizonyos hívó jele, amit a juhai ismernek, máséra nem reagálnak. Egyik útleírásban olvastam: a Szentföldön egy itatónál három nyáj keveredett össze. Amikor a három jól összekeveredett nyáj tele itta magát, akkor a három pásztor egymástól elég nagy távolságra helyezkedve el, egymásután szólította a juhait. Az egyik azt mondta: menah, jövel, s erre, ismervén a hangot, az egyharmada

odament, aztán a másik szólalt meg, és a másik harmad is elindult. Ami ott maradt, az volt a harmadik rész Csak akkor nem ismeri meg a pásztor hangját a juhocska, ha beteg! A juhok éjszakai pihenőre karámba térnek, ahol biztonságban lehetnek a vadállatok támadása elől. A karámon nem volt kapu, csak egy kis nyílás, ahol a juhok ki-be jártak, és éjszakára a pásztor odafeküdt keresztbe (Jn. 10,9) A pásztor személyesen felelt a rábízott juhokért. Ha a juh megbetegedett, gondoznia kellett, ha elhullott, bőrével és a gyapjával kellett elszámolnia, ha eltűnt, utána kellett mennie. A pásztor kitűnően értett a nyom olvasásához, úgy, hogy az eltévedt juhot gyakran kilométereken át követte. Egyetlen pásztor sem volt, aki ne érezte volna magától értetődőnek, hogy életét adja a juhokért. Ha a pásztornak egy juhot meg kellett keresnie, nyáját átadja azoknak a pásztoroknak, akikkel a legelőt megosztja, vagy elhajtja a juhokat egy

barlangba. A pásztor, aki a nyájával pontosan hazatért, bejelentette, hogyha pásztortársa még a hegyekben egy eltévedt juhot keresett. Akkor az egész falu a pásztorra várt, és hogyha messziről felismerték őt, amikor a faluhoz ért az elveszett juhval a vállán, akkor felhangzott minden szájból az örömkiáltás, amely egyúttal a hála kiáltása is volt. Ez volt az a kép, amit Jézus a hallgatóknak Istenről ecsetelt. Így tesz Isten is, mondja Jézus. Isten éppen úgy örül egy elveszett és megtalált bűnös felett, mint egy pásztor, aki egy eltévedt juhot hoz haza. Itt egy csodálatos gondolatra bukkanunk, csodálatos igazságra, hogy Isten sokkal jóságosabb, mint az ember. A farizeusok és írástudók a vámszedőkben és bűnösökben kárhozatra ítélt embereket láttak, akiknek vesztére vártak. Nem így 94 Jézus. Amikor az ember már régen minden reményt feladott, Isten a bűnös megtérésének reményét még hosszan nem adja fel. Ahogy

a pásztor keresi az elkóborolt juhot, mígnem megtalálja, úgy keresi Isten az embert, és végtelen türelemmel és szeretettel munkálkodik a megmentésén. Az elgurult drachma (Lk. 15, 8-10) I. Ebben a szakaszban egy ezüstpénzről, egy drachmáról van szó, amelynek értéke egy napszám. Egy palesztinai parasztházban nem nehéz egy pénzt elveszíteni, és adott esetben hosszan kellett keresni, míg újra megtalálta. A házakban ott igen sötét volt, mert csak kb. 30 cm-es átmérőjű ablakon jött be a világosság. A padló keményre döngölt földből állt, amelyre nádat és szittyót terítettek. Egy ilyen padlón egy pénzdarab után keresni kb annyit jelent, mint egy szénarakásban egy gombostűt keresni. A lakást egy pálmaággal söpri ki, abban a reményben, hogy akkor a pénzdarab felvillan, vagy a száraz nádból a kiesésnél zajt okoz. Az asszony buzgó keresésének két oka is lehetett 1./ A szükség erre késztette Egy drachma nem különösen sok

pénz, de Palesztinában, abban az időben egy munkás napi bérének felelt meg. Az egyszerű emberek többé-kevésbé máról holnapra éltek, és nem sok kellett ahhoz, hogy az éhínség peremére jussanak. Az asszony tehát esetleg azért keresett oly intenzíven a pénz után, mert a családjának egyébként nem tudott volna enni adni. 2./ De az is elképzelhető, hogy a zsidó házassági szokással kapcsolatban van. Palesztinában a nők érmékkel szegélyezett fejdíszt viseltek, amely a menyasszonyi kelengyéhez tartozott. Ez volt a legértékesebb kincsük, dugpénzük, és még lefekvéskor sem vetették le. A leányok gyakran évekig takarékoskodtak, hogy ezt a pénzt összegyűjtsék, mert a fejdísz kb. a mi karikagyűrűnknek felel meg. Akinek egyszer megvolt, az oly elidegeníthetetlenül az övé volt, hogy maguk a hitelezők sem tarthattak igényt rá, ha adósságba került. Az éppenséggel elképzelhető, hogy az asszony ebben a példázatban egy ilyen pénzt

veszített el, úgyhogy azért olyan buzgó a keresésben, mint az az asszony, aki a jegygyűrűjét veszítette el. II. A drachma ugyan elveszett, de nem feledkezett el róla az asszony. Ő tudta, hogy eredetileg tíz drachmája volt. A drachma elveszett állapotában is a tulajdonosáé. Az elveszett élet is Istené! Azért keresi, mert az övé Nem reménytelenül veszett el, mert a házban gurult el. Így az asszonynak reménye 95 volt rá, hogy megtalálja. Ezért nem esett kétségbe, hanem rögtön hozzáfogott a megkereséséhez. Minden megfelelő eszközt felhasznált, csakhogy megtalálja a pénzt. Minden mást félretett, és ez lett a fődolga Mennyi oka lett volna, hogy abbahagyja a keresést, de nem hagyja abba addig, mígnem megtalálja. Ekkor felragyog az arca, hiszen ez volt a cél, nem a keresés. Minél többet fáradozott, annál inkább örvendezik a megtalálásnál. Nem tud egyedül örülni Nagy bánatban lehet egyedül lenni, de nagy örömben nem.

Túláradó öröm! Mindkét példázat olyan mondattal végződik, amely Isten nevének körülírását tartalmazza, mivel minden indulatot távol kellett tartani Istentől. A 7 vers helyesen fordítva így hangzik: „Isten az utolsó ítéletkor így fog örülni: jobban fog örülni egy bűnösön, aki megbánta bűneit, mint kilencvenkilenc tisztességes emberen, akik nem követtek el durva bűnöket.” Lk. 15,10 pedig így fordítandó: „mondom néktek, így fog Isten egy bűnös emberen örülni, aki megbánta bűnét.” – Lk 15,4-7 verseinek nem az a lényege, hogy a pásztor és a nyáj között milyen szoros kapcsolat van (mint János 10-ben), sem a fáradhatatlan keresés, hanem csakis az elveszett megtalálásának öröme. A megtalálás túláradó örömöt szerez. Amint a pásztor örül a hazahozott báránynak, az asszony a megtalált drachmának, - úgy fog Isten örülni. A jövő idő Lk. 15,7-ben eszkatológikusan értendő Isten örülni fog az utolsó

ítéletkor, ha sok igaz mellett a legcsekélyebbek közül egynek, egy töredelmes bűnösnek felmentő ítéletet hirdethet, sőt még jobban örül ennek. Ilyen az Isten Az elveszettek megmentését akarja, mert az Övéi; eltévedésük fájt Neki, és örül, hogy hazataláltak. Ez Istennek szotérológikus (üdvözítő) öröme, melyről Jézus beszél, a megbocsátás öröme. Ez Jézus evangéliumi apológiája (védelme) Mivel Isten felfoghatatlanul nagy irgalmú, hogy a megbocsátás öröme az Ő legnagyobb öröme, ezért megváltói hivatásom a Sátán kezéből a zsákmányt kiragadni, és az elveszettet hazavinni. Jézus Istennek helyettese A tékozló fiú példázata (Lk. 15,11-32) Mint az elveszett drachma példázata, úgy a tékozló fiú példázata is Lukács külön anyagából származik, és azok közé a mély benyomást keltő történetek közé tartozik, amelyek sok művészt ihlettek meg remekművek alkotására. Az egyik legszínesebben kidolgozott

példázat az Újszövetségben, és a példázatok gyöngyszemének nevezik. Világirodalmi szempontból is jelentős, talán soha nem írtak ilyen rövid és ilyen tartalmas elbeszélést. A cím nem fejezi i a tartalmat; ilyen címe is lehetne: az apa és a két fiú. „A tékozló fiú” cím nem 96 említi a másik fiút, pedig Jézus miatta mondta el a példázatot. A tradicionális magyarázat nem azt teszi a középpontba, aki ott van (tudniillik az atya). A példázatot négy részre osztjuk: 1./ Szakítás az atyával 2./ Összetört élet 3./ Hazatérés 4./ A nagyobbik testvér 1./ Szakítás az atyával Az ember, akiről szó van, egy jómódú paraszt ember: sok napszámosa van, akiknek semmi hiányuk sincs, és rabszolgák vannak az udvarán. Két fia van, tehát még nem idősebbek, mint kb. 20 évesek Az atyjuk, aki udvarát még önmaga vezeti és gazdálkodik, eszerint még 60 év alatt van. A két fiú közül a fiatalabb kéréssel fordul az atyjához, hogy

a vagyonból a reá eső részt adja ki neki. A zsidótörvény szerint egyetlen apa sem oszthatta el vagyonát tetszés szerint. 5Móz 21,17 szerint két fiúnál az elsőszülött a vagyon 2/3 részét, a második gyermek a vagyon 1/3-át kapja. Az apa letében is megoszthatta a vagyonát, ebben az esetben szabadabban rendelkezett, és övé maradt a haszonélvezett; de mindig óvtak a vagyon korai elosztásától. A fiatalabb fiú mintegy végkielégítést kér, mert önálló egzisztenciát akar alapítani. Miután mindenét pénzzé tette, kivándorol. Abban az időben, Palesztinában legfeljebb 500.000 zsidó élt, míg a diaszpórában szétszórtan több mint 4 millió. A nagyméretű kivándorlás egyrészt a gyakori palesztinai éhínségnek volt köszönhető; másrészt Közel-Kelet nagy kereskedő városai csábítóan kedvező életfeltételeket biztosítottak. A fiú messze vidékre (mint ma: tengeren túlra) – ahol már hírből se tudja az atya elérni, a lehető

legmesszebb megy el! Miért megy el a fiú otthonról? Hát nem volt jó otthon? Nem jó az, ha valakinek otthona van, édesatyja, aki vigyáz rá, vezeti, tanítja, oltalmazza, szereti? Nem jó az, ha valakinek van testvére? Hát nem jó egy jóságos, gazdag atyának a gyermeke lenni? Milyen kihívó nyugtalanság működik bennünk? Goethe mondta: „Nincs elviselhetetlenebb az ember számára, mint derűs napok végtelen sora.” Nem bírjuk ki, hogy jól menjen dolgunk sokáig Nem tékozlási programmal indult el ez a fiú sem. Nem elkallódni akart ő sem, hanem önállóan, teljesen kötetlenül élni, bebizonyítani életrevalóságát. Ám a lélek mélyén ott lapul a vak indulat: Csak el innen! Engem ne kössön senki és semmi! A fiú nagykorúsítani akarja magát. Szabad akar lenni Ne legyen állandóan szem előtt. Fél, hogy nem tudja kiélvezni az életet, kimarad valamiből, amit az élet nyújthat. Az apa elengedte a fiát, nem láncolta le Ezzel megtörtént a

halálugrás az árvaságba. 97 2./ Összetört élet Isten nem ver bottal; önmagunkra ítél. Hőn szeretett bűneid foglya leszel (Nem akarsz megbocsátani – gyötör a gyűlölködés, Unalmas a tisztaság? – Torkig leszel a mocsokkal). A fiú messze idegenben zabolátlanul élt, nagy lábon. Itt találunk első alkalommal értékítéletet a fiatalabb fiú életmódjáról. Dőzsöléséhez hozzátartozik az utcanőkkel való kapcsolata, amivel a vagyonát eltékozolja. Miben tévedett a fiú? Azt hitte, hogy vagyonával – amelyet nem ő szerzett, nem ő dolgozott meg érte, hanem atyjáé volt, de atyja nélkül használta fel – teljesen szabadon rendelkezhet. Szabadságra vágyott, és nagyobb szolga lett, mint valaha. Teste kontroll nélküli szenvedélyek hordozója lett Ízetlenné válik az élete, lehűl az öröme. Rejtélyesen minden megváltozik körülötte Beáll a csőd az egész vonalon. A tékozló élet mindig katasztrófához vezet Egy nap eljön a

csőd, az összeomlás. Milyen kiút marad a fiú előtt? Semmiből nem lehet élni; elmegy dolgozni. Az atya helyett egy polgárhoz megy, a remélt szabadság helyett szolgaság. Az ember mindig függ valakitől, a kérdés, hogy kitől? Mivel a zsidók nem tartottak disznót, pogány ember volt az ura. A fiú kénytelen tisztátalan állatokkal foglalkozni (3.Móz 11,7), nem szentelheti meg a szombatot Tehát a legmélyebb megaláztatást szenvedte el, kénytelen volt vallását megtagadni. Miért nem vett el a disznók eledeléből? Szeretett volna jóllakni a szentjánoskenyérrel, amivel a disznókat etették, de senki sem adott neki abból. A táplálékot lopnia kellett. Ekkor magába szállt A héber és arameus nyelvben a bűnbánat kifejezése. Régi rabbinista mondás: „ha izraeliták szentjánoskenyérre szorulnak, akkor megtérnek.” Augusztinus: Isten az embert a maga képére teremtette, és nyugtalan a lelkünk, amíg meg nem pihenünk Benne. – A tékozló fiún

nem tud segíteni senki, csak az Isten, és nem is akar segíteni senki, csak az Isten! 3./ Hazatérés Ez a szakasz egy emberileg hihetetlen dolgot ír le, nevezhetnénk csodának. „Felkelek és elmegyek” Ugyanezeket a szavakat találjuk 2Sám 3,21-ben. Hazatérési láz lesz úrrá rajta Nem érzi jól magát a vályú mellett A jobb élet vágya felfakad. Elhatározza, hogy hazamegy (Ebben különbözik Júdástól, aki szintén felismeri a csődöt, de rossz helyre. Az öngyilkosságba megy). A végkielégítést megkapta, tehát követelése már nem lehet. Táplálékra és ruházatra sem tarthat már igényt. Az ehhez szükséges pénzt meg akarja keresni Ezért mondja: „Tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy!” A fiú megtérésének fázisai: 1./ Felkelek 2./ Elmegyek 98 3./ Gyónás: az elhibázott életet meg kell gyónni (A pszichológusok szerint sok lelki baj oka az, hogy nem tudjuk kinek elmondani.) Az elhallgatott és bevallott bűnről szól:

32.Zsolt 3-5; Péld 28,13 Az atya már messziről észreveszi a közeledőt, mert várt reá. Nem futott utána, nem figyeltette, nem próbálta megtéríttetni, de csekk-könyvet sem küld utána. Nem tudom, a fiú látta-e az atyát, de az atya látta őt Az irgalmasság szeme messzebb lát, mint a megbánás szeme. Az atya látta a fiút: látta, ki volt ő; látta a kondás ruháját; látta a piszkot, a tékozlás nyomait, s látta a töredelmes pillantását. S amikor látta, könyörületességre indult, azaz együtt érzett vele. Nem volt harag a szívében fia iránt. Igaz, hogy a fiú a saját hibája miatt jutott erre az állapotra, de az atya erre most nem gondol. Az atya odafutott Ez egy idős, keleti embernél egész szokatlan; méltóságon alulinak tartották az idős ember futását, ha még oly sietős dolga volt is. – Pedagógiailag helyesebb lett volna, ha az atya a ház belsejében várna, de ő még a küszöbön sem áll meg, fia elé szalad. Nem futott utána,

de elébe fut. Az atya részvétét gyors tett követte Megrövidíti útját Nem lenne csoda, ha szolgáival elzavartatta volna. Ehelyett csókolgatta őt Megcsókolta a disznótól jövőt. Isten nem irtózik a bűnöstől Krisztus a Golgotán két lator között van, s egészen úgy néz ki, mint azok. Ez a sok csók nagy szeretetet jelent, amit valóban érzett. Isten nem fejezi ki a szeretetét, ha nincs a szívében. Ő sohasem ad Júdás csókot Istennél nincs képmutatás De a csók a megbocsátás jele is. (2Sám 14,33) Az atya egyáltalán nem a fiú bűnével törődik. „Igazságtalan” az Isten? Igen, a szeretetért „Következetlen” az Isten? Igen, a szeretetért. Így megbocsátani, mintha mi sem történt volna, csak Isten tud. Istennek minden oka meglenne, hogy ne bocsásson meg Heine: „A megbocsátás nem természetes, hanem csoda.” Az atya nem hagyja őt kibeszélni, és a ki nem mondott szavakat ellenkezőjére változtatja. Nem mint napszámost, hanem

mint díszvendéget kezeli a hazatértet. Három utasítást ad Hasonlítsuk össze József történetével József a fáraótól gyűrűt, drága gyolcs ruhát és aranyláncot kapott (1.Móz 41,42). 1./ Az ünneplő ruha keleten magas kitüntetést jelentett Nem ismerték az érdemrendet. Ha a király valakit kitüntetésben akart részesíteni, értékes ruhát ajándékozott neki. 2./ Gyűrű: Amint az ásatási leletek bizonyítják, pecsétgyűrűről lehetett szó. Átadása a teljhatalom átruházását jelenti 3./ Sarut csak a szabad ember visel, a fiú többé ne járjon mezítláb, mint a rabszolgák. Mindennek a betetőzése, hogy nagy örömlakomát rendezett házában. Csak ritkán ettek húst. Különleges alkalomra borjút hizlaltak Annak levágása örömünnep volt a ház lakói és szolgái számára. Ez esetben a hazatért fiút ünnepélyesen befogadták az asztalközösségbe. A három utasítás a megbocsátás és a gyermeki viszony helyreállításának

láthatóvá tétele. 99 Most tűnik ki, hogy a tékozló fiúnak sejtelme sem volt arról, hogy mekkora az atya szeretete. Nem tudta ezt, amikor elment, és nem ismerte fel akkor sem, amikor magába szállt. A tékozló fiú számára az új élet lehetőségét az atyának az a szeretete teszi lehetővé, amelynek nagyságát el sem tudta képzelni. 4./ A nagyobbik testvér Ez a rész nem függelék, hanem itt éri el a példázat a csúcspontját. Ha a megtérő visszafogadása történetünk forrpontja volt, akkor bátyjának irigy szeretetlensége az ajtó előtt a fagypont. Ez a férfi, aki itt középpontban áll, nem él „veszélyesen”, nem jellemző rá a „piszkos kéz”. Ő a hűséges, a mintagyerek, a derék, kifogástalan, az erkölcsös. A nagyobbik fiúban színre lép az örömgyilkos. Ő már leírta az öccsét S nem képes megérteni, hogy az egész ház a feje tetején áll, hogy ünnepelnek, énekelnek, táncolnak, s minden ablak ki van világítva csak

azért, mert ez a meggondolatlan, semmirekellő csavargó testvére hazakerült, szegényen, mint a templom egere, erkölcsileg lezüllve. – De hiszen mi mást tehetett volna? Persze, ilyenkor jó hazajönni, az otthon melegét, előnyeit élvezni, miután élete zátonyra futott. S éppen ezért a fiú nem akar bemenni a házba, nem vállal közösséget ezzel az atyával. Szíve megtelik keserűséggel, gyűlölettel Az atya visszakapja tékozló fiát, s erre elveszíti a másikat. Ha a tékozló fiúnak elébe sietett, ennek utána megy. Egyik fiának utolsó lépéseit könnyíti meg, a másiknak az első lépéseit akarja megkönnyíteni. Mert ezt a fiát is szereti az atya. Mily kedvesen szólítja meg: „Fiam” Ez mégiscsak egy figyelemre méltó vallomás és elismerés, s ami benne van, lehetetlen meg nem érteni. Az atya nem azt mondja: Te egy irigy kutya vagy; neked nem volt bátorságod a bűnre, ismert temperamentum-nélküliséged miatt maradtál becsületes. Nem:

az atya becsüli a fiát, aki hűségesen szolgálta. Ezért kérlelte, barátságosan szólt hozzá. A fiúnak erre kettős elutasító válasza van: vádolja testvérét, aki eltékozolta vagyonát, és vádolja atyját, aki most erre tékozolja szeretetét, vele szemben pedig mindig szűkmarkú volt. A fiú dühösségében elhagyja a megszólítást; - nem mondja atyám – a hazatérőt sem nevezte testvérének. Megvetően mondta: Ez a te fiad! Nem veszi észre, hogy éppen ezzel ő is eltávolodott az atyától, és szíve más taktusban ver, mint az atyáé. Aki nem tud örülni, amikor az elveszett hazatér, akkor az rejtetten, de rettenetesen eltávolodik az Atyától. Az idősebb fiú az elveszett vagyonra néz, az atya azzal nem törődik, hanem boldog, hogy fiát visszakapta. Az idősebb fiú otthonmaradt látszathűségben, de lelkében ő is eltávolodott az atyától. Ennek ellenére az atya szeretetteljes hangon szólítja meg: gyermekem, fiam (31. v), vigadnod és

örvendezned kellene, hiszen a testvéred hazatalált. 100 Nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus ezt a példázatot olyan embereknek mondta, akik az idősebb testvérhez hasonlítanak, azaz olyan emberek, akik bosszankodnak az evangéliumon. A cél az volt, hogy lelkiismeretüket eltalálja Nekik mondja Jézus. Ily nagy az Isten szeretete az elveszettek iránt, és ti örömtelenek, szeretetlenek, hálátlanok, önteltek vagytok. Legyetek ti is irgalmasok! Ne legyetek oly szeretetlenek! A lelki halottak feltámadnak, az eltévedtek hazatalálnak, örüljetek ti is! A példázatot hirtelen megszakítja Jézus, és kimenetele nyitva marad. Ebben tükröződik a valóság. Jézus hallgatói az idősebb fiú helyzetében vannak, akinek dönteni kell, akarja-e követni atyja kérlelő szavát, és együtt örülni. Jézus nem tör pálcát felettük, még reménykedik, segíteni akar rajtuk, hogy legyőzzék botránkozásukat az evangéliumban, hogy felismerjék azt, hogy

önteltségük és szeretetlenségük Istentől elválasztja őket, hogy megtalálják azt a nagy örömöt, amit az Evangélium ad. Az örömhír igazolása szemrehányássá válik, és a kritikusok szívét kívánja megnyerni. A hamis sáfár példázata (Lk. 16, 1-13) I. A példázat Lukács önálló állományához tartozik. Nem sok olyan szava van Jézusnak, amelyben ennyire botránkoztatóan, sőt felingerlően szól, mint éppen itt. A példázat értelmezése minden időben nehézséget okozott a magyarázóknak. Sőt, a keresztyénség ellenségei folyvást támadófegyverként használták fel, hogy bemutassák, milyen erkölcstelenségre oktatja Jézus itt a hallgatóit. Ámde a példázat éppoly kevéssé tanít erkölcstelenségre, mint ahogy a tolakodó barát példázata sem buzdít Isten iránti „szemtelenségre” (Lk. 11,8) Csak ne feledjük el, hogy ez nem példa, hanem példázat. II. 1. vers: Jézus a tanítványok felé fordul, de ott maradnak a farizeusok

és írástudók is, akikhez az előző fejezetben szólt. Galileában nagy földbirtokok voltak idegen kézen, és ezeket önálló hatáskörrel felruházott gondnokok, régi bibliai szóval sáfárok kezelték. Keleten nem ismerték sem a könyvvitelt, sem a szabályos ellenőrzést. A sáfár nagy önállóságot élvezett A példázatbeli sáfár ezzel élt vissza, és tékozolta gazdája vagyonát. 2. vers: A sáfárt bevádolták „Mit hallok felőled?” mutatja a gazda dühös felháborodását. Felszólítja a gondnokot számadásra, amelynél a számlákat és az adósleveleket, s egyéb okmányokat át kell adnia, és egyúttal kimondja az elbocsátást. A panasz felülvizsgálatáról nincs szó, csak a felmondásról 101 3. vers: Innen kezdve az egész elbeszélés a sáfár magatartását ecseteli Magában való beszélgetésében elismeri tanácstalanságát (vö. Lk 15, 17-19) A semmi előtt áll. Sem munkára, sem koldulásra nem hajlandó 4. vers: „Tudom

már”; rájöttem; most jut eszembe Tanácstalanságában egy mentő gondolata támadt, ami biztosíthatja a további megélhetését. 5.-7 vers: Az adósokat hívatja Ezek bérlők, akiknek be kellett szolgáltatni a föld hozamának meghatározott részét bérleti díj fejében; vagy nagykereskedők, akiknek adóslevél, kötelezvény ellenében szállították. 100 bat = 36,5 hl. (1 bat 36,5 liter Kb 140 olajfa termésének felel meg; kb 1000 dénár értékben. 1000 kor = 364,4 hl búza (kor a bat 10x-e) = 550 q búza. Kb 42 hektár szántóföld jövedelme; kb. 2500 dénár értékben Az első esetben 50%-os, a második esetben 20%-os adósság elengedéséről van szó. Az engedmény 18 hl olaj, illetve 73 hl búza. E kettő hasonló értékű, mivel az olaj sokkal drágább, mint a búza. Mindkét adósnak 500-500 ezüst dénárt engedett el. 6. vers: „Vedd elő adósleveled” – pontosabb fordítása: „vedd, itt az adósleveled.” Az adós által kiállított bérleti

szerződés ill kötelezvény mindig a gondnoknál (sáfárnál) volt megőrzésre. Azért nyújtja át neki választásra, mert reméli, hogy azonos kézírás esetén a csalás nem tűnik fel, vagy hogy áthúzás vagy javítás se legyen látható rajta, új adóslevelet állítat ki velük. 8. vers: „Megdicsérte az úr (Úr) a hamis sáfárt” Vitatott kérdés, ki dicsérte meg a gondnokot? A tulajdonos, a gazda, vagy Jézus Krisztus? Mind a két nézetnek vannak képviselői. 9.-13 versek: Lukács különböző forrásokból igesorozatot állít össze Valamennyiben az anyagi javakhoz való viszony áll homloktérben, de egybevetve az üdvösség javaival. 9. vers: „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból!” A hamis mammon az Ótestamentumban ismeretlen, de a rabbinista és kumráni iratokban közkeletű kifejezés; és a hamis úton szerzett vagyont jelenti. Lukácsnál lehet az az értelme, hogy hamis, mert megcsalja és cserbenhagyja az embert, amikor

„elfogy” vagy „végetér”; pontosabban értéktelenné válik az ember számára. Ez egyesek szerint a halál órája, mások szerint az utolsó ítélet Utóbbira emlékeztet az örök hajlék kifejezés. A barátok lehetnek a jócselekedetek, vagy az emberek, akik az utolsó ítéletkor mellettünk tanúskodnak, mert az anyagi javakkal segítséget nyújtottunk. Jézus tehát azt követeli, hogy az anyagi javakhoz való viszonyunkat gondoljuk végig halálunk és az utolsó ítélet felől. Mert akkor csak az lesz javunkra, amit nem tartottunk meg magunknak. 10.-12 versek: A következő Ige a hűséget hangsúlyozza a csekélyen és a sokon. A csekély a földi javakat, - a sok az üdvösség javait jelenti, amelyeket Jézustól kapunk. Mindkettőre érvényes, hogy nem a mienk, csak ránk van bízva 102 Istené minden földi és örökkévaló jó. Gondnokok, sáfárok vagyunk A hűség pedig azt jelenti, hogy nem tekintjük magunkénak azt, amit Istentől kaptunk, akár

lelkiekben, akár anyagiakban, hanem az Ő akarata szerint szolgálunk vele egymásnak. Aki nem tud Isten akarata szerint bánni az anyagi javakkal, az alkalmatlan Jézus szerint az evangélium szolgálatára. A 12 vers az anyagi javakat idegen javaknak mondja, mert azokat Isten átmenetileg bízza ránk. Ezzel szemben az örökkévaló javak a „mienk”, mert azok a földön is, és a mennyben is a mienk: ha Isten megadta, akkor a halál nem veszi el. 13. vers: Figyeljük meg: nem a mammon áll szemben Istennel, hanem a mammon szeretete és szolgálata Isten szeretetével és szolgálatával. Aki az anyagi javakat szereti, és annak megszerzését teszi élete céljává, az nem tudja Istent szeretni, és neki szolgálni. És megfordítva: aki Istent szereti, és neki szolgál, az nem teheti élete céljává a vagyongyűjtést. III. Amint említettem, a példázat értelmezése általában két irányban folyik. 1./ Jézus itt azt mondja: a sáfár okosan tette, hogy az utolsó

pillanatban barátokat szerzett az anyagi javakkal. Rájött arra, hogy nem akkor biztosítja magát, ha megtartja, hanem ha másnak is ad belőle. – Jézus azonban hozzáteszi, hogy ezt a maga módján hajtotta végre: „E világ fiai okosabbak a világosság fiainál saját fajtájuk iránt.” Jézus ezzel azt mondja, hogy az emberek hit nélkül is észreveszik, hogy legjobban akkor használják az anyagi javakat, ha embertársaikat is lekötelezik vele. Ebben van okosságuk Mennyivel inkább kell az Ő követőinek, akik világosság fiainak mondják magukat, szabaddá válniuk arra, hogy anyagi javaikat ne csak a maguk javára, hanem egymás megsegítésére is használják. 2./ Jézusnak a hamis sáfárról mondott példázata nagyon drasztikus formában ábrázol egy olyan embert, aki illúziók nélkül számol a jövővel, és használja fel legutolsó esélyeit. – Egy tiszttartónak a sikkasztását leplezik le a gazdája előtt. Egyszerűen elherdálta a gazdája

vagyonát Most azonban már szorul a hurok a nyaka körül. El fogja veszíteni hivatalát, s nyilván az utcára fog kerülni. Akkor számot vet utolsó megmaradt lehetőségeivel Napszámos munkára képtelen, nem bírja erővel. Koldulni restell Így támad az a ravasz gondolata, hogy ráveszi adóslevelük meghamisítására azokat a kereskedőket, akik olajjal és búzával adósak a gazdájának. Kéz kezet mos: ha ő most nem hagyja ezeket a pácba, akkor ezek sem hagyják majd cserben őt akkor, amikor bajba jut. „Az Úr pedig (vagyis Jézus) dicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett. Mert ennek a világnak fiai okosabbak a maguk fajtája iránt, mint a világosság fiai.” Ezzel végződik a példázat. Egyetlen szó sem esik erkölcsi felháborodásról ennek a gazembernek a ténykedése miatt, aki az egyik csalást a másikkal tetézi. Az átlagos kegyes bibliaolvasó éppen ezért ma is inkább átlapozza Jézusnak ezt 103 a példázatát. Pedig ez

egyedülálló példa arra, hogy Jézus hogyan lát neki a dolgának. Felháborít bennünket ez a dolog? Nyissátok ki a szemeteket, mert itt láthatjátok, hogy mit jelent igazán elfogadni a pillanatot, szemtől szemben a kérlelhetetlen jövővel. Ne ringassátok magatokat abban az ábrándban, hogy nem is lesz olyan rossz a jövő, s utána majd csak jobb idők jönnek megint. De ne is csüggedjetek el, s ne üljetek ölbe tett kézzel. Aki igazán okos, az nem felháborodik, hanem felkészül. A gazdag és a szegény Lázár példázata (Lk. 16, 19-31) I. Ez a példaelbeszélés is Lukács önálló példázataihoz tartozik. Röviden összefoglalja ezzel a hamis sáfár történetét, és lefest egy hatásos ellentétet: „adj, így mondja az első elbeszélés, úgy megmented magad; tartsd meg és élvezd, úgy elveszel, mondja a második” (A. Schlatter) Az ősgyülekezetben a példázatot egy eseménynek tartották. Mit jelenthet Lázár neve, ha az esemény nem valóság?

Hiszen egyetlen más példázatban sincs neve a szereplőknek. Ámde az elbeszélés sajátos megfogalmazása egy ismert és messze elterjedt szövegnek. Ennek egy egyiptomi mese szolgál alapul, amely Setme Chamoisnak a halottak birodalmába való alászállásáról szól, és Alexandriából, Júdeán át, Palesztinában is ismertté vált. A Talmud hét különböző változatban őrizte meg; témája egy gazdag vámszedő és egy szegény írástudó végső sorsa köré helyezkedik el, és a zsidó – törvényes érdem – teória érvényesül benne. Jézus az anyagnak más fogalmazást ad II. 19. vers: A gazdag ember, akinek nincs szüksége arra, hogy dolgozzék, naponként lakomákat rendez. Gazdagsága kifejezésre jut a ruhaállományában is A bíbor olyan anyag, amit királyi ruhákhoz dolgoztak fel. A rabbik azt képzelték, hogy Isten bíborba öltözködik. Nagyon drágák voltak a bíborpalástok, és különösen fényűzésnek számított a vászonruha. A.

Schlatter arra lett figyelmes, hogy nem hangzik el szemrehányás a gazdag felé, s nem jelöli meg úgy, mint uzsorást, embernyúzót, vagy csalót. Szerinte azért nem, mert akkor a farizeusok is elítélték volna. 20.-21 vers: A gazdag házának kapubejárata előtt feküdt egy súlyos betegségben sínylődő koldus, aki az utcán a bejárati kapunál koldult, adományt kért a járókelőktől. Míg a jerikói úton fekvő emberen megkönyörült egy samáriai, itt a gazdag figyelembe se veszi a béna koldust. A fekélyek említése mutatja betegsége súlyosságát. Ő gyámoltalan, és azzal a kenyérdarabokkal is megelégedne, ami az asztal alá hull. Az ’epiqumein = kívánni, vágyakozni 104 szó Lukácsnál mindig a ki nem elégített kívánságot jelenti (Lk. 15,16; 16,21; 17,22; 22,15). „Ami a gazdag asztaláról lehullott”: Nem földre hulló morzsákról van itt szó, hanem kenyér (lepény) darabokról, amit a tálba mártottak, és amibe a kezüket

törölték, és azután az asztal alá dobták. Étkezés után a földön fekvő kenyérdarabokat fel kellett szedni; aki ezt elmulasztja, (mivel a kenyeret nem becsüli meg) a szegénység fejedelmének kezére kerül. Ezért így szól a közmondás: „Kenyérmaradékok a házban szegénységet hoznak.” Az írástudók házában különösen vigyáztak erre. Nem volt szabad tálba mártott kenyérdarabból leharapni és ismét a tálba mártani, az életveszély (fertőző betegségek) miatt, hanem a maradékot az asztal alá kellett dobni. Lázár de szívesen csillapította volna éhségét azokkal! – egy későbbi toldás azt mondja: még azt sem adtak neki. A kutyák vadon lebzselő kutyák voltak, tehát tisztátalan állatok, amelyek kínozták őt, mivel fekélyeit érdes nyelvükkel nyalták, s amelyekkel szemben a béna, tehetetlen, alig öltözött ember nem tudott védekezni. A szegény neve: Lázár (’El-azar-ból = Isten segít.) E névnek különös

jelentősége van. Ő olyan szegény, aki sorsát türelemmel és alázattal viseli, és akinek egyedüli bizalma Isten segítsége. Azon szegényekhez tartozik, akit Jézus boldognak mond (Lk. 6,20) A koldus megnevezése oda vezetett, hogy egyes textusokban a gazdagnak is nevet adtak: Nineue (a sahidiseni textusokban); Finees (Priscilliannál). 22. vers: Mindketten meghaltak Az angyalok viszik Lázárt Ábrahámhoz, a dicsőség helyére, a mennyei örömlakomára. „Ábrahám keblére”: ez a díszhely megjelölése a mennyei lakománál, Ábrahámnak, a házigazdának jobbján (vö. Jn 13,23). Az Ábrahám melletti dicsőséges helyet az írástudók a maguk számára tartották fenn. De az mégsem az övéké lett, hanem a koldus Lázáré Megtapasztalja, hogy Isten a legszegényebbek és elhagyatottak Istene. „Meghalt a gazdag és eltemették”: a kifejezés tömörsége a temetés részletes leírásával szemben, amely az egyiptomi és zsidó elbeszélőanyag

fogalmazásában van, figyelmet érdemel. 23. vers: A halál a szegényt a boldogság helyére juttatja, a gazdagot a hádészbe, amit szenvedés helyeként ír le. A „hádész” az alvilág kifejezése, mert az Újszövetség éles különbséget tesz hádész és gyehenna között. Tehát közbeeső állapotról van szó. Hogy az igazak és a gonoszok a túlvilágon látják egymást, a késői zsidóság közismert elképzelése (Lk. 13,28) A szenvedés helyét tüzes, sötét és víztelen helynek képzelték, amelynek nyomorúságát növelte az, hogy látni kellett onnan az üdvözültek örömét. Jézus korának ismert képzeteivel rajzolta meg a túlvilágot. 24. vers: A gazdag felemeli a hangját, és megszólítja Ábrahámot Emlékezteti őt arra, hogy ő is Ábrahám ivadékához tartozik. Szerény kérése a kínok borzalmát illusztrálja: csak egyetlen csepp víz abból a forrásból, ami az igazak honában fakad, enyhítené kínját. A földön nem ismerte az élő

Isten utáni 105 szomjúságot (vö. 42 Zsolt 2v; 143 Zsolt 6v), s most megismeri a csillapíthatatlan szomjúságot. 25. vers: Ahogyan a gazdag nem adott osztályrészt javaiból és örömeiből Lázárnak, úgy most Ábrahám is megtagadja tőle a felüdülésben való részesedést. -- „Gyermekem, fiam”: Ábrahám elismeri, hogy gyermeke, de nem ismeri el annak üdvértékét. E vers szövege azt a látszatot kelti, mintha a földi gazdagság túlvilági kínokat, és a földi szegénység túlvilági felüdülést eredményezne. De a 25 vers inkább azt akarja mondani, hogy az istentelenség és a szeretetlenség büntetést kap, míg a jámborság és megadás jutalmat nyer. 26. vers: A „szakadék” Isten visszavonhatatlan döntését juttatja kifejezésre, és azt bizonyítja, hogy Jézus nem ismeri a purgatórium tanát. 27. vers: Még egyszer felemeli a hangját a gazdag, és testvérei számára kér megrázó jelet, Lázár előttük való megjelenését. A

halottakkal való társalgás iránti vágy a zsidóságon belül meg volt. 28. vers: A gazdag szenvedése közepette megemlíti testvéreit, akiket a hasonló sorstól akarja megóvni. Testvérei az atyai házban megosztották vele az életüket. Az ötös számnak nincs jelentősége, csupán kerek számként használja Lázárnak, mint tanúnak kell előttük megjelenni, s figyelmeztetni őket és megtérésre hívni, miközben testvérüknek a sorsát tanúsítja. 29. vers: „Van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat”: - Ebből visszamenőleg arra lehet következtetni, hogy a gazdag Mózesre és a prófétákra nem hallgatott. Ha ezt megtette volna, akkor meghallotta volna: „Oszd meg a kenyered az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat” (És. 58,7) A szegény azonban nem felejtette el, ami a Zsoltárokban van: „Figyelj rám és hallgass meg, Uram, mert nyomorult és szegény vagyok” (86. Zsolt 1v) 30. vers: Még egyszer felemeli a szavát a gazdag,

és kifejezi véleményét: nem Mózes és a próféták, hanem egy olyan jel, mint pl. a halálból való feltámadás, a testvéreit megtérésre indítaná. 31. vers: Ábrahám válasza Jézus válasza: a jel sem vezet megtérésre, azt is meg lehet erőtleníteni. Még ilyen nagy csoda, mely felülmúlja Isten hatalmának miniden elképzelhető bizonyítását, az is hatás nélkül marad az olyan emberre, aki nem hisz Isten Igéjének, aki nem hallgat Mózesre és a prófétákra, azaz nem engedelmeskedik nekik. Mert aki nem hajol meg Isten Igéje előtt, azt a csoda sem fogja megtérésre bírni. III. Ki ne ismerné a gazdag és a szegény Lázár történetét! Első pillanatra úgy tűnik, minden világos, sőt még a gyerekek is megértik. Úgy van, mint a mesében: az irgalmatlan gazdag a túlvilágon koldus lesz, a szegény Lázár pedig a mennyben megkapja a megfelelő jutalmat a földi élet szenvedéseiért. Vajon a példázat a túlvilági nagy kiegyenlítődésről akar

mondani valamit? Ennek a kiegyenlítődésnek a kitalálása nem abból a gonosz motívumból származik, hogy a nyomorgókat kibékítse a sorsukkal, mivel úgy sincs energiájuk a változtatásra? 106 Tehát ez a kiegyenlítődés tana nem azon alapul, amit Nietzsche egyszer „túlvilági-korrupciónak” nevezett? Vagy a gazdag ember pokolba jutásának a gondolata nem a megrövidítettek gyűlöletéből származik? Döntő fontosságú, hogy megtaláljuk a kulcsot a példázat értelmének feltárásához. Ez a kulcs nem más, mint Ábrahám beszéde: „Van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat”. Ha örök sorsunkkal tisztába akarunk kerülni, akkor az Igéhez való viszonyunkat kell megvizsgálni. Itt dől el mindannyiunk örök sorsa. A példázat két embert mutat be, akiknek két különböző életútjuk van. 1./ Itt van a gazdag ember, akinek az élete fölé ez írható: „elrontott élet!” – Rengeteg elrontott élet van! Vagy egy rosszul sikerült

házassággal, vagy egy hibás pályaválasztással, vagy valami régi bűnnel, mulasztással rontja el az ember az életét. Valamikor hanyatt esett, és most nem tud újra talpra állni Valamikor kisiklott az életútja, és most nem bír többé visszatalálni a helyes vágányra. Szenvedi egy életen át valami hibás döntésnek a következményeit, viseli csendben vagy lázadozva a keresztet. Tudja, hogy az életét elrontotta, de már nem tehet érte semmit. Egy ilyen elrontott életről van szó itt is – Van olyan elrontott élet is, amiről az ember nem is tudja, mennyire elhibázta az egészet, ami éppen nem látszik elrontottnak, ami majd csak az örökkévalóságban derül ki. Nos, ilyen elrontott élete volt ennek a példázatbeli gazdagnak az élete is Látszólag, földi mértékkel mérve nagyon is jól sikerült élet volt. Azt mondja róla Jézus, hogy gazdag volt, bíborba, patyolatba öltözött, mindennap dúsan vigadozott. Volt pénze bőven, nem kellett

takarékoskodnia, kínosan beosztva élnie, tellett a legjobb ruhákra, szórakozásra, kényelemre, pompás lakásra, vidám társaságra, minden földi jóra, ami az életet széppé, vidámmá, változatossá teheti. Olyan élet volt, mint amilyen a legtöbb ember álma A modern életideál, amit sokan irigyelnek, amire sokan vágyakoznak, s azt mondják: milyen jó neki, milyen szerencsés ember, milyen boldog ember lehet! Hiszen mindene megvan. – Biztosan a közéletben is valami magas méltóságot töltött be, ahogy ez már lenni szokott a pénzes emberekkel. Befolyása messze elért, széleskörű ismeretsége lehetett, ahol nagy tekintélynek örvendett. Micsoda jól sikerült élet! -- Dehogy is az! Egy végzetesen elrontott élet! Miért? Már ebben a bemutatásban: „Volt egy gazdag ember”kifejeződik az, hogy valami nincs rendben ennek az embernek az életében. Nem az, hogy valaki gazdag, mintha az már magába véve is valami istentelenség vagy gonoszság lenne.

Nem! – De azért mégis furcsa, hogy egy emberről ez az egyetlen, amit jellemzésül el lehet mondani, amiben egész lényét össze lehet foglalni: gazdag volt! Ha egy elhunyt barátunkról, hozzátartozónkról gyászjelentést kellene fogalmaznunk, megpróbáljuk az illetőt néhány rövid szóval jellemezni, pl. így: övéit szerető áldozatos édesapa volt. – Vagy: áldozatos, hitvalló tagja volt a gyülekezetnek. De gondoljuk meg, hogy valakiről semmi más jellegzetességet nem lehet elmondani, miután meghalt, csak azt, hogy gazdag volt. Ennyi maradt 107 vissza róla embertársai emlékezetében. Nyilván ő maga is csak ezt kereste, erre törekedett, ez foglalta le egész lényét. Ez már magában véve is leleplezi ennek az embernek a lelki ürességét, belső tartalmatlanságát. Olyan valaki volt, akinek hogyha nélkülöznie kellett volna ezt a megszokott életmódot, nem maradt volna belőle semmi. Rettentő szüksége volt a jólétre, mert csak annak a

révén jelent a személye valamit. Különben üres, jelentéktelen semmitmondó lenne, olyan valaki, akinek a legvészesebb ellensége a halál, mert az örök búcsút jelent számára mindattól, ami az egész értelmetlen életet felfújta annyira, hogy mégis látszik valakinek. Akinek nincs más ideálja a földi életben, minthogy minél több pénzt keressen, meg hogy minél vidámabban szórakozhasson, minél gondtalanabbul élvezhesse a földi örömöket: az minél többet tud megvalósítani magának, annál jobban elhibázza az egész életét, mert aki az életnek minden értékét csak a földi dolgokban találja meg, az a földi élettel együtt mindent el is veszít majd a halálban! Ez a példázatbeli gazdag a gyakorlati materialista típusa. A gyakorlati materialista az az ember, akinek minden ideálja, eszménye csak a materialista, kézzelfogható érték: a pénz, a ruha, az autó, az utazás, a gyönyör, az élvezet, a gyomor, a vér, a társaság, a hatalom,

tekintély – ami magában véve mind, mind jó is lehet, szükséges is lehet, de mint egyedüli életcél: csalás! Önbecsapás! Lélektelen üresség, mert mind-mind cserben hagy egyszer! Képzeld el, ha tudnád, hogy csak 1 órát élhetsz még, mi lenne a fontos számodra még? A pénz, a szórakozás, az autó, vagy valami más? Talán az, hogy hogyan állsz meg egy óra múlva Isten előtt? A gazdagnak mindene megvolt, amit egy élet nyújthat az embernek. El is vesztett mindent! És most szörnyű magányban, ott a túlsó oldalon, elmélkedhet azon, hogy hol rontotta el az életét? Mert hogy elrontotta, végzetesen, jóvátehetetlenül: az a végén derült ki. Az élet utolsó felvonása mindig az örökkévalóságban játszódik le, ahol az utolsó szót maga az Isten mondja ki. Akármilyen irigylésre méltó volt is ez az élet, mégis végzetesen elrontott élet volt. Ha úgy igazán beleláthatnánk a lelkébe, én még azt is merném állítani, hogy boldogtalan

élet volt. Mert ne higgyük ám, hogyha valakinek meg van mindene, ha megengedhet magának mindent, amit csak szeme-szája kíván, akkor boldog. Ó, dehogy! A lelkünket nem lehet jóllakatni, kielégíteni evésselivással, gyönyörökkel, pénzzel, bankbetéttel Annak valami más kell – Jó lenne ennek a bibliai gazdagnak is belelátni a lelkébe, hogy mi van a gazdagsága, a vigadozása mögött? Talán valami nagy, megmagyarázhatatlan félelem. Tudatalatti rettegés az ítélettől. Fél szembenézni önmagával, a jövőjével, a halálával. Ez a leírás, hogy „mindennap dúsan vigadozván” – tudjátok mit jelent? Mintha egy nagy jajkiáltás lenne! „Rejts el mámor, szórakozás, extázis önmagam előöl, a belső üresség elöl!” Kell a zaj, - az utcán is a táskarádió, a magnó, kell a szórakozás, a rohanás, vagy talán éppen a munka lázas irama. Nem bírja a csendet, mert ebben önmagával találkozna az ember, ezt pedig nem 108 lehet elviselni.

Mert a csendben kiderülne, hogy milyen árva, milyen szerencsétlen, boldogtalan. Ezért mindennap vigadozásba menekül Elképzelem a temetését ennek a gazdagnak: fényes, nagyszabású, dísztemetés, ahogyan ez ilyen tekintélyes embereknél lenni szokott. Ünnepélyes búcsúztató beszédekben méltatják az elhunyt érdemeit, s ha ő mindezt a pokolból látja és hallja, szeretne közbekiáltani: Nem igaz! Nincsenek érdemeim! Gyötrettetem e lángban. De senki se hallja – Másik beszéd következik: elmondja a szónok, hogy milyen nagyszerű ember volt az elhunyt, milyen bölcs, vidám, életművész. Óh, ha sejtenék a valóságot, - szeretne közbeszólni a pokolból. El se tudjátok képzelni, hogy elrontottam az életemet, én is most látom csak, amikor itt gyötrettetem e lángokban! – Elhangzik a temetésén az utolsó szó: Nyugodjék békében! Hangosan tiltakozna, ha tehetné. Igen, mert ott túl már más mérték szerint ítéli meg a saját életét, mint

itt. Jaj, vigyázzunk, nehogy mi is majd odaát legyünk kénytelenek rájönni a jóvátehetetlen valóságra, hogy elrontottuk, végzetesen elrontottuk az életünket. b./ Ennek a példázatbeli gazdag embernek az egész történetén végighúzódik egy rettenetes szó, az hogy: késő! Mindnyájan éreztük már valamilyen formában azt a borzongást, amit ez a szó vált ki belőlünk: késő! Pl. amikor sürgős ügyben kellett valahova utazni, de pár perccel később értünk az állomásra, és csak tehetetlenül néztünk a mozgó vonat után. Kínos önváddal gondoltunk ilyenkor arra, hogy miért nem indultunk el hamarabb, vagy miért nem siettünk jobban. Pár pillanaton múlt, és elérhettük volna De már késő Persze itt még az a vigasztalása lehet az embernek, hogy bevárja a következő vonatot, és bár elkésve, de mégis megérkezik oda, ahova igyekezett. – Vannak azonban életünkben olyan késések is, amelyek nem pótolhatók ilyen könnyen, amelyeket nem

lehet többé jóvátenni. Volt valaki, aki hosszú éveken át haragban volt az édesapjával, mindig csak halogatta a kibékülést, míg egyszer levelet kapott a falujából, amiből megtudta, hogy édesapja váratlanul meghalt. A fiút mérhetetlen önvád gyötörte. Elintézetlen maradt egy fájó ügy, ami végig kíséri egész életét. Örökre elkésett egy kibéküléssel Ám mindenféle késedelem között a leggyötrőbb az, ami a példázatbeli gazdag ember történetében áll előttünk. Ennek a nyomorult embernek szinte az egész pokoli kínját ezzel az egyetlen kétségbeesett felkiáltással lehetne kifejezni, és kellően érzékeltetni: késő! Ez az ember örökre elkésett valamivel, ami pedig az életet jelenthette volna a számára. Elkésett a bűnbánattal Nézzétek csak! Amikor látta Lázárt távol, a mennyei boldogságban, önmagát pedig a legszörnyűbb gyötrelemben, tehát amikor egész elhibázott élete minden súlya pokoli gyötrelemként

kínozta, olyan valamit kezd cselekedni, ami földi életében nem történt meg, amit földi életében elmulasztott. Imádkozott Mégpedig kegyelemért könyörögve imádkozott! Íme, ezt olvassuk: „Atyám, könyörülj rajtam!” Ez a bűnbánó ember imádsága. Ez a legszebb imádság, mert benne van az, hogy mélységesen átérzem a magam méltatlanságát, s tudom, hogy egy olyan elveszett, hitvány élet vagyok, amelyiknek semmi érdeme nincs, 109 semmit sem tehetek a megmentéséért, csak azt az egyet, hogy könyörgök, és megpróbálok belekapaszkodni az Isten kegyelmébe. „Atyám, könyörülj rajtam!” Így imádkozott ez a saját nyomorúságát, elveszett voltát most már olyan világosan látó lélek! Ugyanúgy, szinte ugyanazon szavakkal, mint a jerikói úton a vak koldus. S az egyiken könyörült is az Úr A másikon, -alig merem kimondani – nem! Miért? Hiszen egyformán imádkoztak, egyformán szívbőllélekből, sőt azonos szavakkal. De

akármennyire is hasonlít a két imádság egymáshoz, mégis egy egész világ választja el őket egymástól. Valóban egy egész világ. Mert az a nagy különbség közöttük, hogy az egyiké – a vaké – ezen a világon hangzott el, a másiké – a gazdagé pedig – a másvilágon! Ha legalább még akkor, a halál küszöbén tudott volna így könyörögni, akkor még nem lett volna késő! Hiszen tudunk olyan esetről, hogy egy igazán nagy bűnös, egy gonosztevő, akinek a lelkén gyilkosság vétke száradt, az élete utolsó perceiben nyúlt egy halk sóhajtással a kegyelem után –és Jézus ezt mondta neki: „Még ma velem leszel a paradicsomban!” Akkor még az ő számára is lett volna kegyelem. De most már késő. Késő! Akinek akkor jut eszébe Isten bűnbocsátó kegyelméért könyörögni, amikor már bezárult mögötte a halál kapuja, az minden újrakezdési próbálkozásával, meggondolásával, megbánásával beleütközik abba a rettenetes

ténybe, amit ez a szó jelent: késő! Milyen félreérthetetlenül adja tudtul Jézus itt, hogy van egy határ, ahol lezárul a kegyelem, és kezdődik az ítélet ideje. Hiába van mindenféle okkult tanítás arról, hogy a halál után újra testet ölt az ember, és néhány ilyen megismétlődő életen át eléri a tökéletességet. Vagy hiába van olyan tanítás, amely szerint valamiféle tisztítótűzben lehet még vezekelni a halál után is a földi bűnökért. Jézus az egyetlen valaki, aki abból a világból jött, és aki egyedül adhat hiteles tanítást róla, s Ő a leghatározottabban azt mondja, hogy Isten kegyelmét vagy elfogadja valaki, vagy elutasítja. Ere pedig ideje és alkalma csak itt és most van ebben a földi életben! Minden egyéb tanítás csak arra való, hogy az ébredező lelkiismeretet elhallgattassa, és benne bízókat megcsalja. Mennyire áhítozza ez a szerencsétlen példázatbeli gazdag az Isten bűnbocsátó kegyelmét! „Bocsásd el

Lázárt – könyörög – hogy mártsa az ő ujjának hegyét a vízbe és hűsítse meg az én nyelvemet, mert gyötrettetem e lángban!” – Óh, milyen égő szomjúsággal vágyakozik a bűnbocsánatra. Mert amikor a vádló lelkiismeret éget valakit, amikor a bűntudat lángjai gyötörnek egy lelket, nem használ semmi. Se az, hogy letagadja, vagy megpróbálja elfelejteni, se az, hogy pszichológiailag kielemzi. Még az sem, ha megpróbálja jóvátenni. Igazi enyhülést ebben a gyötrő lángban csak egy valami hozhat: Isten bűnbocsátó kegyelme! Óh milyen drága, milyen mindennél fontosabb lehet ez a bűnbocsánat, ha egy mardosó bűnbánatban vergődő lélek akár csak egy cseppnyit is olyan nagyon kíván belőle megízlelni! Csak egy cseppnyit, csak annyit, amennyi víz tapad rá az ujj hegyére, amikor belemártja valaki a vízbe. – De még ennyi sem jut már annak, akiben későn támad fel a szomjúság utáni érzet. Jézus egyszer azt 110 mondta:

„Ha valaki abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik!” Ha pedig valaki nem iszik abból a vízből, soha örökké nem tudja oltani a szomjúságát többé. Tehát minden gyötrelemnek a legnagyobb gyötrelme az, amikor valakiben későn gyullad fel ez a szomjúság, elkésik azzal, hogy Istenhez térjen, Krisztusba kapaszkodjék. Későn, amikor már nem érhető el számára. Föl tudjuk-e fogni, micsoda kiváltság az, hogy Jézus ma még azt kiáltja felénk: „Aki szomjazik, jöjjön, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” Mit adott volna ez a példázatbeli gazdag ember azért! Bizonyára az egész gazdagságban eltöltött földi életét szívesen odaadta volna azért, ha még egyszer így hallotta volna ezt az isteni hívást. Tehát a legelrontottabb élettel is oda lehet menni Jézushoz, amíg nem késő. E példázatbeli gazdag egész tragédiája benne van ebben az egyetlen szóban: késő. Neki már késő! –

Nehogy egyszer neked is késő legyen! Most még nem késő. Életed minden hitványságával jöjj oda Őhozzá, Jézushoz, vallj meg neki mindent őszintén, hogy meggyógyulj az Ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje által! Ma még kiálthatod: „Atyám, könyörülj rajtam!” c./ Most még szeretnék szólni arról, ami talán az előbbinél még sokkal rettenetesebb fájdalommal töltötte el: elfelejtett törődni a hozzátartozói lelkével. A gyötrelem helyén jut eszébe, hogy van még öt testvére, akik még a földön élnek, talán azok számára még nem lenne késő, ha valaki figyelmeztetné őket. Menjen el Lázár, tegyen bizonyságot, mondja el nekik, hogy van Isten! Vegyék nagyon halálosan komolyan! Mondja meg nekik, hogy van örökkévalóság. Készüljenek föl rá! Hogy van ítélet, számonkérés, el ne feledkezzenek róla, miközben a földön élnek. Mondja el, hogy van üdvösség és van kárhozat Idejében gondolják meg, hogy hová jutnak majd.

Milyen borzasztó, hogy ezekről a kérdésekről soha nem beszélt a testvéreivel, és most rémül el arra a gondolatra, hogy azok is épp olyan közönyösen élnek a saját lelkük üdvösségét illetően, mint ő élt, azok is ide juthatnak, ahová ő. Találkozni fognak A legigazibb gyötrelem az lesz, amikor testvérei szemrehányó tekintetét magán fogja érezni, amikor őt vádolják. „Te futottad be a legnagyobb karriert Mindnyájan a te példádat akartuk követni, mind úgy akartunk, úgy szerettünk volna élni, ahogy te, és mi is ide jutottunk! Sok életbölcsességet tanultunk tőled, de a lelkünkkel nem törődtél! Sokszor ültünk az asztalodnál, de Istenről, az élet legkomolyabb, legfontosabb kérdéséről sohasem beszéltél! A lelkünkkel soha nem törődtél! – Ó, ha csak egy pillanatra visszamehetne ő, vagy más, ha csak egy szót szólhatna: nem a vagyonról, nem az üzleti élet dolgairól beszélne, hogy hogyan lehet jó keresethez jutni. Nem!

Hanem figyelmeztetné őket Istenre, az Istennel való kapcsolatra. Mert most jött rá arra, hogy ez az egyetlen szükséges dolog. Ó, ha még kipótolhatná ezt a rettenetes mulasztást, sokkal könnyebben tudná elviselni a saját lelkének a gyötrelmét. De már nem lehet, örökre késő! Azt hiszem, a sok gyötrő érzés között talán az egyik leggyötrőbb az, amikor az ember kénytelen azt látni, hogy a saját hibája, mulasztása, bűne miatt jutott a másik ember bajba. (vö Tolsztoj: Feltámadás című regényét) Azt 111 hiszem, ha látnánk a következményét mindannak a lelki kárnak, amit egy-egy megjegyzésünkkel, viselkedésünkkel okoztunk egy emberben, mi sem ülnénk olyan nyugodt lelkiismerettel. Átéreznénk valamit abból a szörnyű fájdalomból, ami ezt a példázatbeli gazdagot gyötörte. El sem tudjuk képzelni, mennyi kárt okozunk embereknek azzal a puszta ténnyel, hogy nem törődünk a lelkükkel. Belegondoltál már igazán komolyan

abba, hogy a te hozzátartozóid hova jutnak? Beszélgettél már velük igazán, komolyan arról, hogy hova jutnak majd? Szinte érthetetlen az a felelőtlen nemtörődömség, amivel a mieinkkel szemben ezt a legfontosabb kérdést elhanyagoljuk. Mi mindent vagyunk képesek áldozni, ha beteg a gyermekünk, vagy az édesanyánk! Ugyanakkor szinte semmit, hogy ugyanezt a drága lelket megmentsük az örökélet számára. Hogy óvjuk szeretteinket azoktól a bacilusoktól, amelyek mindenféle betegséget hozhatnak. S mennyire védtelenül hagyjuk őket azokkal a lelki bacilusokkal szemben, amelyek az örök kárhozat nyomorúságát okozhatják. Ha elutazunk valahová, felkészítjük őket, megtárgyaljuk a vonat indulását, érkezését. Vajon ki gondol köztünk arra, a másik nagy utazásra, amikor valaki örökre eltávozik hazulról, hogy felkészítsük azt a drága lelket? Pedig a házunk népe is halandó! Tudnád-e azzal a megnyugvással elengedni a nagy útra, hogy nem

terhel mulasztás? Vagy téged szólíthat el az Úr. Tudnád ezzel a megnyugvással itthagyni házad népét, hogy sokszor alaposan megbeszéltétek egymással, hogy hol és hogyan fogtok találkozni? Vajon azt hiszed, hogy mindent megtettél a tieiddel szemben azzal, hogy gondoskodtál élelmükről, ruházatukról, neveltetésükről, anyagi helyzetükről, az evilági boldogulásukról? Ó, dehogy! Hiszen a legfontosabb még hiányzik. Az, amire Jézus azt mondta, hogy az egy igazán szükséges dolog, tehát az élő hitbeli kapcsolat az élő Istennel, amelyik még a halálnál is erősebb, még a halálon át is megmarad. Egy fiatalember állt sikkasztás miatt a bíróság előtt. Az édesapja közismert jogtudós volt, akinek híres kézikönyvei közkézen forogtak. „Emlékszik az édesapjára? – kérdezte szigorúan a bíró. Hogyan tudott ilyen szégyent hozni a nevére?” A fiú egykedvűen azt válaszolta: „Nagyon jól emlékszem, hogy mikor be akartam menni a

szobájába megbeszélni valamit, idegesen felnézett a könyvei közül, és rám mordult: „Nem látod, hogy dolgozom? Könyvet írok, nem érek rá, eredj innen! És édesapám megírta a könyveit, én meg itt vagyok.” – Szomorú, ugye? De még ennél sokkal szomorúbb lenne ugyanez a jelenet az örökkévalóságban, az utolsó ítéletben, hogyha ott vádolna valaki azzal, hogy soha nem értél rá törődni a lelkével. Jaj, csak késő ne jöjjünk rá arra, hogy micsoda rettenetes önbecsapás a „nincs időm”; a „nem érek rá”. De nem is önbecsapás, hanem a Sátánnak, a hazugság atyjának az egyik legsikerültebb csele az emberekkel szemben. Figyeljük meg, hol akarjuk mindig megtakarítani az időt. A Bibliaolvasásnál, az imádkozásnál Nem különös ez? Nehogy az örökkévalóságban ismerjük fel, hogy milyen balgák voltunk. Vagy talán nem is az időhiány az ok, hanem a lelkület? Talán az a nagy baj, hogy már 112 régóta nem is neveljük

úgy a házunk népét, hogy igazán feltárnánk a szívünket egymás előtt? Régóta nincs olyan lelki légkör a családi életben, amiben megnyílhatnának a lelkek egymás előtt? Őszintén mond meg, van-e még hitele a te hitednek otthon? Megbíznak-e benned a lelki élethez tartozó kérdésekben? Nem ismernek-e túl jól ahhoz, hogy az ilyen kérdésekre vonatkozó szavak rég elvesztették a hitelüket előttük? Vagy talán még jó is, hogy házunk népe nem velünk beszéli meg az ügyes-bajos dolgait, mert mi zavarba jönnénk, mert mi is bizonytalanok vagyunk ezekben a kérdésekben? Mondd, ha egyszer a gyermeked, az élettársad, stb. valami nagy bűnével viaskodnék, tudnál komoly tanácsot adni neki? Oda tudnád vezetni a kegyelem királyi székéhez? Fel tudnád fedni előtte, hogy mit jelent Jézus halála, feltámadása egy szabadulást kereső lélek számára? Hányan élnek körülöttünk, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy nekik is szükségük van

kegyelemre, hogy az ő számukra is van kegyelem! Hány olyan emberrel élünk együtt, aki belsőleg nyugtalan, békétlen, boldogtalan, értetlenül áll a világ zűrzavarában, és fáradtan sodródik egy céltalan életben, egy értelmetlen halál felé. Ó, ha egyszer te el tudnád neki mondani azt, hogy Isten él, és te is úgy ismerted meg, mint könyörülő és szerető Istent! Hogy te is ebből a könyörületből élsz, hogy ez az Isten neked édesatyád. Azt a felszabadító örömüzenetet, hogy van szabadulás, mindenféle bűntől, megkötözöttségtől, mert Jézus meghalt miatta is, és hogy van győzelem a halál felett, mert Jézus feltámadt belőle. Mennyi jót lehetne itt tenni! Mekkora áldás lehetnél a tieid között! Mily nagy a mulasztásod, ha nem így van! Ez a gazdag ember már tudja ezt, azért gyötrődik. Későn jött rá arra, hogy mit mulasztott az öt testvére lelkével szemben. De neked még nem késő! Te még itt vagy, és itt vannak azok,

akiknek a lelkével törődhetsz. Ugye tudod, hogy hol kezdődik el? Ott, hogy te, higgy Jézusban! Csak hiteles legyen keresztyéni életed, csakhamar jelentkezik a gyümölcs a házadnépénél is. A hiteles, az igazi bizonyságtétel vetésének ne félj, meg lesz az aratása egészen bizonyosan. Csak késő ne legyen a bizonyítás Még csak annyit, hogy a legtöbb ember, amikor a lakásából kimegy az ajtón, vissza is jön. De vannak némelyek, akik mikor kimennek az ajtón, soha többet nem térnek vissza. S azt egyikünk sem tudhatja, melyik csoportba tartozik, a „legtöbb” ember vagy a „némely” ember csoportjába? Gondolj arra, hogy hogyan mész ki az ajtón? Mi marad utánad, mögötted? Elmulasztott, vagy sokszor megtett bizonyságtétel arról, hogy hová jutunk majd? Te meg a házadnépe. Csak késő ne legyen! Most még nem késő! d./ A gazdag embernek a szörnyű gyötrelmek közepette egy egészen különös gondolata támad. Bocsássa vissza Isten a

túlvilágról a földi világban élőkhöz Lázárt. Hiszen ismerték őt a testvérei is, és neki elhinnék, amit az üdvösségről, meg a kárhozatról mondana nekik. Milyen megrendítő hatása lenne annak, ha valaki a halottak közül menne vissza hozzájuk! Biztosan megtérnének, és megmenekülnének az örök gyötrelemtől. Tehát valaki a halottak közül Egy 113 régebben elhaltnak a lelke, szelleme adjon közlést a földön élőknek a túlvilág dolgairól. Valóban különös gondolat. Szinte megremegteti az ember lelkét De a legkülönösebb benne az, hogy egy pokolban született gondolat. Egy pokoli gondolat. Jöhet-e valami jó a pokolból? Lázárnak ilyesmi nem jut az eszébe, csak egy elkárhozott léleknek! Ebből is látszik, honnét erednek mindazok az okkult praktikák, amelyeket gyűjtőnéven spiritizmusnak szoktak nevezni. A pokolból! Ábrahám el is utasítja ezt az okkult megoldást. Mert akinek érdeke, hogy Istent kikerülje, az a halott

megjelenését is üres spekulációnak és képzelődésnek fogja tartani. A menny sem fog fölöttünk megnyílni, és egyetlen csodát sem fog tenni azért Isten, hogy minket térdre kényszerítsen. Mert Isten nem a sokk Istene, aki az idegeidet akarja, hanem szeret téged, mint gyermekét, és a te szívedet akarja. Csak Igénk van, a testté lett és megfeszített Ige, aki oly kimondhatatlanul csendes, és aki abban közénk jött, az olyan szegény és megvetett, mint az Ő Lázár testvére. A menny és a pokol közötti keresztúton függ Jézus Krisztus Itt éretted és érettem meghalt. Itt függ, mint egy jel, hogy az életre az út még nyitva van, s általa lett megnyitva; hogy a kellemetes idő még tart; hogy a meglátogatás órájának még nincs vége, s az Atya még várakozik ránk. Aki itt nem hall, és itt nem gyógyul meg az élete, azon már nem segít a halottak birodalmából való üzenet sem. 2./ Itt van a másik ember, Lázár, a maga életútjával Sokat

mondó jelentése van nevének: Isten megsegít. Istenen kívül tényleg senki sem figyelt rá Azokból a falatokból él, amelyet konyhahulladékként a lába elé vetettek. Már tudjuk: most Isten akaratáról semmiféle kenetteljes szavakat nem szabad mondanunk a szegénység áldásával kapcsolatosan, mint ahogy korábban a gazdagság átkáról sem beszéltünk. A gazdagság a gazdagot nem juttatja a pokolba, és a szegénység a szegényeket nem juttatja a mennybe. Bizonyosan a hátsó ajtónál sok ideje volt az elmélkedésre, természetesen az örök dolgok felöl is. Nem lehetséges, hogy az elmélkedéseknek éppen ez az ideje elkeseredésbe és átkozódásba űzte, úgy, ahogy Jób a nyomorúságában végül mégis átkozódott? Nem lehet, hogy mindent üresnek és értelmetlennek látott, s azt az időt, amit „imádság idejévé” tehetett volna, nem arra használta fel, mivel egyre fáradtabb és reménytelenebb lett? Hogy nem töltötte be Lázár szívét a

gazdagok iránti gyűlölet, irigység, keserűség? A szükség nemcsak imádkozni taníthat meg, hanem átkozódni is. Lázár az az ember, akinek némaságában is kiált a sorsa segítség után. Vannak kiabáló Lázárok. Vannak emberek, akik tele kiabálják a világot: szegény vagyok, boldogtalan vagyok, egyedül vagyok. Most nem ezekről szólok. Azt hiszem többen vannak, akik úgy Lázárok, hogy sohasem szólnak egy szót sem arról, hogy ők Lázárok, hogy szenvednek. Lázár egy szót sem szól, 114 Lázár nem követelődzik, csak ott van. Ő nem kiabál, csak a léte kiabál segítségéért. A Lázárok nem azért vannak csupán, hogy nagylelkűségünket bizonyíthassuk, hogy adunk néhány morzsalékot gazdagságunkból. Lázár jelentősége elsősorban a leleplezés. Lázárban lepleződik le az életem, hogy ki vagyok. Lázár mutatja meg, hogy tudok-e adni úgy, hogy semmit nem kapok érte vissza, hogy van-e egyáltalán szeretet bennem. Mert a Lázár

egzisztencia azt is jelenti, hogy én szerethetek valakit, aki nem tud viszont szeretni. Gondoljunk csak arra, hogy milyen hamar elfárad a szeretet, még az anyai szeretet is, ha soká nem kap viszonzást. A Lázárok mutatják meg, hogy milyen állapotban vagyunk. Ennek a történetnek az értelmét nem szabad gonoszul elhibázni, hogy mi olyan emberek vagyunk, akik nem rendelkezünk magas bankszámlával, s így fejünkkel elégedetten bólogathatunk: „mi mégis csak jobb emberek vagyunk.” Valamilyen vonatkozásban tudniillik mindnyájan gazdagok vagyunk, s mint ilyenek nem vetjük-e meg mi is Lázár testvérünket, és gondolatainkban nem utasítjuk-e a hátsó ajtóhoz? – Jézus egyszer azt mondta, hogy „amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legnyomorultabb atyámfiai közül; velem cselekedtétek meg!” Tehát, aki nem látja meg Lázárt a maga nyomorúságában, Jézust nem veszi észre. Aki elmegy egy Lázár mellett, Isten mellett megy el Akinek a szívének,

meg a lakásának az ajtaja nem nyílik meg egy Lázár előtt; annak ezzel együtt a másik ajtó se nyílik meg, az, amelyik az Isten országába vezet! Csak Lázárral együtt mehetsz oda igazán az Istenhez. Ilyen Lázárja pedig mindenkinek van! A te Lázárod talán éppen a saját férjed, vagy a feleséged, aki szenved melletted, mert nem láttad meg soha igazán, hogy mi hiányzik neki. Talán gyermekeid között van az a Lázár, aki egyedül viaskodik a problémáival. Talán a munkatársad, akivel együtt dolgozol anélkül, hogy fogalmad lenne, milyen gondok, milyen terhek, bűnök nyomják a lelkét – mindenesetre olyan valaki a te Lázárod, akinek hiányzik valami, ami neked meg van. Neked talán van tehetséged, ő meg tehetségtelen Neked kedves, jó barátaid vannak, ő meg egyedül rója az élet útját. Neked talán hited van, és tudsz imádkozni, ő meg Istentől elszakadva él, és ismeretlen előtte az evangélium gazdagsága. Téged talán sok szeretet,

megbecsülés vesz körül, reá pedig nem gondol senki. Megláttad-e már a magányát, a tehetetlenségét, a gyengeségét, a gátlásait, a bánatát, a hitetlenségét, a szomorúságát? – Ne menj el mellette! Ez a te Lázárod! Ott, őmellette, ővele együtt találkozol Jézussal! Gondolkozz hát rajta, hogy ki a te Lázárod! Nem én kérdezem! Jézus kérdi! Befejezésül még csak egy gondolat. Igénk beszél arról a közbevettetésről, ami csak ott a túlvilágon, az üdvözültek és kárhozottak között tátong. Nagy közbevettetés, így hadd mondjam: szakadék, mélység! Tehát ilyen áthidalhatatlan szakadék választja el odaát a gazdagot és Lázárt egymástól. De ez a szakadék nem ott támadt, ott már csak állandósult. Itt támadt a földön E 115 miatt a szakadék miatt, ami az örök gazdagok és örök Lázárok között tátong, van olyan sok szenvedés a földön! – De! Ugyanez a szakadék, ami az örökkévalóságban már

áthidalhatatlanná vált, itt most még áthidalható! Sőt, már át is van hidalva! Mert Jézus, aki az Isten és az ember között lévő sokkal nagyobb szakadékot áthidalta, az ember és az ember közötti távolságot is átéri. A hamis bíró és az özvegyasszony példázata (Lk. 18, 1-8) I. A hamis bíróról szóló elbeszélés a hamis sáfár példázatához hasonlít, és a kérő baráttal (11, 5-8) egy kettős példázatot képez, amely, mint ahogy a 13, 1821 és 15, 3-10 a férfi cselekvése mellé az asszony cselekvését helyezi. Ebben a példázatban olyasvalamit mondanak el nekünk, ami Palesztinában gyakran előfordult. 1./ Itt van mindenekelőtt a bíró, aki nyilvánvalóan nem volt zsidó A zsidók közötti vitákat normális módon a vének elé vitték, nem a nyilvános törvényszék elé. Hogyha a zsidó jog szerint az ügy bírósági döntést igényelt, a bíróság mindig három bíróból tevődött össze: az egyik a panaszosé volt, a másik az

alperesé, azonkívül volt még egy, akit pártatlannak neveztek. Ennél a bírónál tehát egy fizetett hivatalnokról van szó, akit vagy Heródes, vagy a rómaiak helyeztek hivatalba. Ez a bíró eléggé hírhedt volt A felperesnek sem befolyása, sem pénze nem volt, hogy a tisztviselő megvesztegetésével az alperes elítélését elérje, még csak reménye sem lehetett, hogy az ügyét elintézi a javára. Sőt azt mondták róla, hogy megvesztegethető, és az igazságot jogtalanságra változtatja. Volt egy szójáték, amellyel az emberek a titulusa fölött mulattak. Az ő hivatalos megjelölése így hangzott: Dayyaneh Gezeroth, ami azt jelenti, hogy ők bírók voltak, akik tilthattak és büntethettek. Ámde a népszáj őket Dayyaneh Gezelothnak nevezte, ami annyit jelent, mint zsaroló bíró 2./ Ezzel a bíróval áll szemben az özvegyasszony, aki az Ótestamentumban és az Újtestamentumban az olyan emberek példája, aki segítségre szorul, s aki a bírónál

keres jogot (2.Móz 22, 21-23; És 1,1723; Jer 7,6; Jak. 1,27) Egészen nyilvánvalóan a vagyontalansága miatt egyáltalán semmi kilátása nem volt, hogy valaha is egy ilyen bíró előtt pert nyer. Ámde ennek ellenére volt egy fegyvere: a konokság és a kitartás fegyvere. Igen valószínű, hogy a bíró attól félt, hogy a végén testi erőszakot alkalmaz ellene, és kék foltot csinál a szeme alatt. Mindenesetre az asszony konoksága végül célhoz juttatta őt. Ez a példázat hasonlít az éjszaka kérő barát példázathoz Isten itt nem a hamis bíróval azonos, hanem vele ellentétet képez. A példázat végén azt mondja Jézus: „Hogyha a hamis és zsaroló bíró oda juthat, hogy az 116 özvegyasszonynak igazságot szolgáltat, akkor mennyivel inkább az igaz Isten, aki szerető Atyánk, s gyermekeinek megadja, amire szükségük van.” II. Lukács evangéliuma 18. fejezetében két példázat van az imádságról Az egyik a tanítványoknak, a másik

pedig azoknak szól, akik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak. Egy tanító szavának mindig az ad erőt, hogy hallgatói tudják, hogy ő végre is hajtja azt, amit tanít. Jézusnál a tanítás és a tett összhangban volt – De képes-e az ember szüntelen imádkozni? Volt olyan szekta, amely minden mást elhanyagolt, hogy betű szerint teljesítse ezt a felszólítást. Inkább arról van szó, hogy mindig az imádság lelkületében éljünk. Ne csak meghatározott időpontokban imádkozzunk. Minden körülmények közepette imádkozzunk: örömben és bánatban; szegénységben és gazdagságban; egészségben és betegségben; felkeléskor és lefekvéskor. Tanításának megvilágítására egy példázatot mond, amelynek két szereplője van. Karakterük olyan, hogy alkalmas a Krisztusi tanítás jobb megértésére. 1./ Itt van először a bíró Feladata az, hogy jogot, igazságot képviselje, s érvényt szerezzen annak. Abszolút becsületesnek,

megvesztegethetetlennek kell lennie. Ámde erről az Úr azt mondja, hogy hamis Azaz, megvesztegethető, s annak ad igazat, aki többet fizet. Azon kívül, hogy bíró volt, semmi jó jellemvonás nem volt benne. Istent nem félt. Lelkiismerete halott volt Nem gondolt a nagy Bíróra, aki előtt a bíróknak is meg kell jelenniük. Jóllehet valószínűleg Isten előtt felesküdött, hogy pártatlanul bíráskodik, ám elfelejtette esküjét, és lábbal taposta az igazságot. Aztán embert nem becsült Az előbbi következménye Sem igazat, sem becsületeset, sem szentet nem becsült. Ez nagymérvű önteltségre vall Ez a bíró oly kibeszélhetetlen gonosz ember volt, hogy gonoszságát saját maga beismerte, éspedig nagy megelégedéssel. A legcsekélyebb lelkiismeret furdalás nélkül mondja magáról: „Jóllehet Istent nem félek, embert nem becsülök” Kevés bűnös van, aki ilyen messze megy. Mások inkább úgy csalják meg magukat: én sem vagyok gonoszabb, mint

más. Bűnével dicsekszik Mégis bírói székben ül, hogy mások fölött ítéletet mondjon. Ez a bíró nem gondolt másra, csak a saját kényelmére. Amikor végül kész volt igazságot szolgáltatni, az csak azért történt, hogy az asszony ne gyötörje őt állandó zaklatásaival. Tehát kényelme kedvéért cselekszik Biztosan barátságtalan, goromba volt ezen asszonnyal szemben. 2./ Szemléljük a másik személyt: az özvegyasszonyt A bírónak ő teljesen idegen volt, és nem érdekelte a sorsa. Esetleg sohasem látta azelőtt Az asszony úgy jelenik meg a bíró előtt, hogy nincs pártfogója. Nem volt szószólója, aki képviselte volna az ő ügyét. – De ha mi az Atya elé jövünk, mi nem vagyunk egyedül, mert van barátunk, aki közbenjár érettünk. 117 Ez az asszony ígéret nélkül jött. „A szükség megtanít imádkozni” Saját lehetőségének és erejének a végéhez érkezett. De jó, ha van valaki, aki ígéretet tesz a segítségre.

Ekkor feléled a bizalom, s erőforrássá lesz Ámde ennek az asszonynak nem volt ígérete. S lám, az ígéret szent fegyvere nélkül nyert S mi nem akarunk győzedelmeskedni ígérettel? Bonhoeffer mondta: Isten bizonyára nem teljesíti minden kívánságunkat, de minden ígéretét beteljesíti. Az asszony valószínűleg megharagította a bírót, valahányszor csak kért. Haragbarázdák váltak láthatóvá az arcán, amikor meglátta. Dühös volt, hogy ilyen csekély személy őt szüntelen háborgatja. – Isten nem lesz dühös, ha Hozzá fordulsz imádságaiddal. Nem a harag, hanem a mosoly látható Isten arcán 3./ A gyülekezet helyzete olyan ebben a világban, mint az özvegyasszonyé. Képzeljük el az özvegyasszony helyzetét abban a társadalomban. Nincs védtelenebb nála Ki van szolgáltatva mindenki kényekedvének Jelentéktelen valaki, akit el lehet hanyagolni, félre lehet tenni-- S a gyülekezet gyakran ilyen védtelen ebben a világban. Jelentéktelen

tényező a világ hatalmasai között. A sztálinizmus után a Szovjetunióban Hruscsov tetemes könnyítést ígért a keresztyéneknek és az egyházközösségeknek. Ámde aztán minden egészen másként alakult. – Így beszélték el az egyházközségek vezetői: „Mindnyájan elmentünk Hruscsovhoz, hogy ott előterjesszük panaszunkat. Nyugodtan meghallgatott minket. Aztán az íróasztalába nyúlt, elővett egy Bibliát, felnyitotta, és felolvasta Ap. Csel 14,22-t: „Sok háborúság által kell nékünk bemennünk az Isten országába.” – Hruscsov gúnyosan mondta: „Itt van! Hát egy másvalakinél panaszkodjatok!” Amikor aztán elhagyták a Kremlt, hosszabb időre letartóztattak minket. S mégis, amikor ez a védtelen, elhagyatott özvegy – ez a gyülekezet összeteszi a kezét imádságra, a szó szoros értelemben nagyhatalomként szól bele a világ sorsának az intézésébe (vö. Ábrahám közbenjárása Sodomáért) Íme, az imádkozó gyülekezetnek

történelmet formáló hatása lehet. „Hát az Isten nem áll-e bosszút az ő választottaiért?” Nem túl merész állítás ez? Hát nem úgy van a világban, hogy az erőviszonyok döntik el a kérdéseket; gazdasági – katonai erőviszonyok formálják a történelmet? Ezek szoktak lenni azok a lényeges tényezők, amelyek a történelem sakktábláján a döntő szerepet játsszák. – S mégis: az imádkozó gyülekezetek beleszólhatnak a népek sorsának alakulásába. Hátborzongató felelősség! Az imádság fegyvere másfajta fegyver, mint e világ hatalmasaié. (Az imádságunk ugye nem hasonló a játékfegyverhez?). Jézus arra buzdít, hogyne fáradjunk bele a könyörgésbe; nem szabad elveszíteni a kedvet, reményt, bizalmat Olykor nehéz kitartani. Úgy tűnik, mintha közömbös lenne Isten Egy író elbeszélése egy fiatal leány öngyilkosságát írja le a háborús idők után. A végén azt írja: „És Isten? Ő nem hallotta a rút zörejt. Akár

egy üvegpohár törik össze, akár egy szív Isten mindebből semmit sem hall Neki nincs füle” 118 Olykor úgy tűnik, mintha Isten közömbös lenne irántunk. Mintha egészen hiába kiáltana az ember! Az imádságunk néha olyan telefonhoz hasonlít, amelynél a túlsó oldalon senki sem jelentkezik; vagy letenné a kagylót, amikor a problémáinkról akarunk beszélni. Mintha a vaksors irányítaná életünket; a tenger zúgása elnyeli a kiáltást. Vajon nem azért hallgat-e Isten is néha, hogy megtanítson általa valamire? Hogy komolyabban, vágyakozóbban zörgessünk! Isten nem olyan, mint a hamis bíró, hanem Ő igazságos és jóságos. Ha a hamis bíró végül is igazságot szolgáltatott az özvegyasszonynak, mennyivel inkább Isten! A példázat végén van egy komoly figyelmeztetés: „Mindazonáltal az Emberfia, amikor eljön, talál-e hitet a földön?” Talál-e ilyen hitet, amely ilyen buzgón kér, mint az asszony? Nem az a kérdés: lesz-e

meghallgattatás, hanem, hogy lesz-e ima? A hit a hosszú várakozásban kitartó-e? A farizeusról és a vámszedőről szóló példázat (Lk. 18, 9-14) I. Lukács a hamis bíróról szóló példázat mellé szokása szerint egy másik példázatot is állít az imádkozásról. De ezzel nem ismétli a témát, hanem továbbviszi és kiegészíti. Míg az előző példázat az imádkozásról Istenhez való viszonyunkról szól, addig ez a figyelmünket az embertárs felé is fordítja. Az imádkozásnál döntő jelentősége van nemcsak annak, hogy hogyan nézünk Istenre, hanem annak is, hogy hogyan nézünk egymásra. 9. vers: A bevezető mondat egyrészt összekötetést teremt az előzőekkel, másrészt új bevezetést teremti meg. A beszélgető partnerek azok az emberek, akiket Lukács így jelöl, hogy elbizakodottak, igaznak gondolják magukat és megvetették a többieket. A zsidó teológia az igazságosságot teszi az Isten uralmához való tartozás feltételévé,

amit a törvény betöltése által érhetnek el. Tehát olyanemberekről van itt szó, akik az ilyen igazságosság alapján az Isten uralmához való tartozásukban bizonyosak voltak (vö. 14,15), és ezért jelöli olyanoknak, akik bizalmukat magukba helyezték. Ez az önbizalom szemben áll az Istenbe vetett bizalommal (2.Kor 1,9) Eliezer rabbi, amikor megbetegedett, nem tudott magáról bűnt mondani. Simeon ben Jochai rabi azt állította, az ő igazsága olyan nagy, hogy őáltala az egész világ megszabadulhatna a büntetéstől. Az önbizalomhoz az emberek megvetése lép, ami nem a törvényben való igazságot mutatja (vö. Jn 7,49) Az önbizalom igazsága rideg De a rabbinátus is különbséget tett jó igazság és nem jó igazság között: a jó igazság az, amely 119 „jó az Istennel szemben és teremtményével szemben”; igazság, amely nem jó: „igaz Istennel szemben, de nem jó a teremtményével szemben.” 10. vers: Két emberről szól, akik ugyanazon

időben mennek a templomba imádkozni. Az esemény Jeruzsálemben folyt le A templomtér magaslaton terült el, amelyet nyugaton, délen, keleten völgyek vettek körül. Imádkozni azt jelenti, hogy az imaórára mentek a templomba: a reggeli imaóra kb. 9 órakor volt, az esti 3 óra körül. Bár magán áhítatra is gondolhatott, amely bármely órában végbemehetett. A két ember között, amelyet az elbeszélés említ, a legnagyobb volt az ellentét. Vámszedőt nem vetek fel a farizeusi közösségbe (Mk 2, 13-17) 11. vers: A helyzet bizonytalan; lehet, hogy megállt, de az is lehet, hogy előreállt. A sémita beszédmódnak a második felel meg: „Odaállt előre, és így imádkozott.” A „magáról, magában” arameus kifejezés, amely hangsúlyt ad a cselekvésnek. A fordítás kb így adható vissza: láthatóan állt oda, és a következő imát mondta. – A csendes, „önmagában való imádkozás” ellentmond az akkori imaszokásnak. Az írástudók 1Sám

1,13-ra való hivatkozással azt a követelményt képviselték, hogy suttogó tónusban imádkozzanak. A hangos imádságot nem engedték meg, mivel ezt Isten tisztelete megtiltotta. A farizeus imádsága hálaadó imádság. Először hálát ad az isteni parancs megtartásáért, miközben a másik emberrel összehasonlítja magát. Először felsorolja azokat a bűnöket, amelyektől távol tartotta magát, majd a 12. versben teljesítményeit ismerteti. A görög „harpax” – különbözve a léstés rabló kifejezéstől – gazembert jelent. Ő nem adikos = csaló, vagy igazságtalan (vö 1.Kor 6,9); s nem olyan, aki más házasságába betör Mindezekért hálás, s éppenséggel oka van rá. De ezt a háláját összeköti más ember megvetésével, ami különösen a vámszedőre való utalásában mutatkozik meg, akire mintegy ujjával mutat. Ő egy olyan igaz, aki nem jó a teremtménnyel szemben 12. vers: A 21 vers ugyan önálló mondat, logikusan azonban szorosan

összefügg az előzővel, vagyis hálát adok, hogy böjtölök kétszer egy héten, míg a törvény csak egy böjtnapot ír elő évenként, az engesztelés napját. Tehát a farizeus önként böjtölt kétszer hetenként, hétfőn és csütörtökön, amely az istentelen nép bűnének vezeklését szolgálja, valamint Isten uralmát akarja vele idekényszeríteni. Aki a Keletet ismeri, tudja, hogy a legnagyobb lemondás a böjtnél abban áll, hogy a nagy hőség ellenére lemondanak az ivásról. Ezután megnevezi az egész jövedelmének a tized beszolgáltatását. A rabbinusi hagyomány a tized kötelességét az 5.Móz 14,22 kk-ben parancsolt szántóföld jövedelmének tizedét kiterjesztette a gabonára, borra, olajra, valamint a nyáj első fajzására (vö. Lk 11,42) Az előíráson túlmenően tizedet ad a kerti növények után is, mint a menta, kapor, kömény (Mt. 23,23), ruta (Lk 11,42) Sőt, hogy ne vétkezzenek Isten törvénye ellen, a farizeusok a piacon

vásárolt áru után is tizedet adtak, mivel netalán a termelő elmulasztotta azt. A farizeusnak az igazsága valamibe kerül. Ezért kész nagy áldozatkészségre, mind személyes áldozatra, mind gazdaságira. A Talmudban 120 ránk maradt egy ima Kr.u 1 századból, amely a farizeus imájával közeli rokonságban van: „Hálát adok neked Uram, Istenem, hogy részt adtál nekem azok között, akik a tanítók házában ülnek, és nem azoknál, akik az utcák szegletein ülnek, mert én korán kelek, és ők koránkelnek: én korán kelek a Törvény igéiért, és ők korán kelnek mulandó dolgokért. Én fáradozom, és ők fáradoznak: én fáradozom, és jutalmat nyerek, és ők fáradoznak, és nem nyernek jutalmat. Én futok, és ők futnak: én a jövendő világ életéhez futok, ők a kárhozat vermébe futnak.” – Látjuk tehát, hogy a farizeus imádsága az életből való, és a Talmudban közölt ima valósággal kommentár az „Isten, hálát adok

neked” szavához. A farizeus tudja, hogy Istenének köszönheti azt, hogy más, hogy jobb, mint egyéb emberek. Semmi áron nem cserélne a másikkal, mégha annak jobban is megy a sora; mert az ő útja, habár fáradságos, a jövendő világ ígéretét rejti magában. Figyeljük meg, imája nem tartalmaz kérést, csak hálaadást Ez a legszebb, amit az ember kívánhat magának. 13. vers: A farizeussal szemben áll a vámszedő Ő a farizeustól messze állva marad, talán csak a pogányok külső udvaráig ment be. Még szemét sem merte az égre emelni, még kevésbé a kezét, ahogy abban az időben imádkozni szoktak. A fejét lehajtotta, kezét a mellén egymásra tette, és ami ezután következett, az már nem volt a szokásos imagesztus. A kétségbeesés kitörése volt. A férfi a szívét veri – a bűnök lakhelyét, vö Mk 7,21 kk – teljesen megfeledkezik arról, hogy hol van, erőt vett rajta a fájdalom, hogy oly távol van Istentől. Az ő helyzete és a

családjáé valósággal reménytelen Mert nála a bűnbánathoz nemcsak a bűnös élettel, azaz foglalkozásával való szakítás, hanem a jóvátétel is tartozik. A rabbinusi útmutatás szerint mindazokat, akit megcsaltak, jóvátételt kellett nyújtani, a csalárd követelmény visszatérítését 20%-os kamattal kellett visszafizetni. Ő ezt képtelen megtenni, mert egyrészt anyagi lehetősége sem engedi meg, másrészt nem ismerte a megkárosítottakat. Ezért imádságában irgalomért esedezik: erre az 51. Zsoltár kezdő szavait használta fel. Ezzel ugyanennek a zsoltárnak az ígérete alá lép: „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet, óh Isten nem veted te meg! (19. v) 14. vers: Jézus ítélete jut ebben kifejezésre, aki a példázat rejtekéből előlép, és Isten képviseletében mond ítéletet. A para = „inkább” szó itt nem fokozást, hanem ellentétet, illetve kizárást jelent. A farizeus, aki

Isten helyett önmagában bízott, mivel számára teljesítmény a döntő, nem tapasztalja meg az Isten általi megigazulást, hanem megmarad önigazságában, míg a vámszedő az 51. Zsoltár 19 versének ígéretét megtapasztalja A befejező mondat Isten eszhatológiai cselekvéséről szó (futurum és passzívumforma), amelyben a viszonyok megfordulnak (vö. 14,11) Az egész Ótestamentum arról tanúskodik, hogy Isten szembeszáll az elbizakodottakkal, és felkarolja a megalázottakat. Ilyen Isten, mondja Jézus. Igent mond a reménytelen, kétségbeesett bűnösnek, és nemet az önteltnek. A kétségbeesettek Istene és irgalma határtalan 121 azok iránt, akiknek szíve összetörött. Ilyen Isten És így cselekszik most általam, mint az Ő helyettese által. II. Nálunk a farizeus szónak nincs jó csengése. Akkor azonban, Jézus idejében ez egész másképpen volt. A farizeusok voltak a kegyes emberek, a megbízható munkások. Ők valóban buzgólkodtak Isten

ügyéért A templomot rendszeresen látogatták, olvasták az Írásokat, elhitték azt szóról-szóra, és megbecsülték azt. Tudtak beszélni a megtérésükről: arról, hogy milyenek voltak azelőtt, és hogy most mennyire másokká lettek. A farizeusok valóban tudtak imádkozni, egész iskolázottan. Nagy gondot fordítottak az imádkozás művészetére is. Nemcsak alkalmilag imádkoztak egyszer-egyszer a templomban, hanem minden nap. Olyanok is voltak közöttük, akik sokszor az éjszakai álmukból is felkeltek imádkozni. – A gyakorlott imádkozót, lelki tapasztalatokkal rendelkező imádkozót már arról is meg lehet ismerni, hogy az imádságot mindig hálaadással kezdi. „Hálát adok néked Istenem” Csak az imakontár kezdi mindjárt kéréssel. Az igazi imádkozó hálát ad, mielőtt kérne. A vámszedő éppen ellentéte a kegyes embernek. Tudja, hogy jogtalan keresetből l. Tudja azt is, hogy ezáltal kizárja önmagát Isten gyülekezetből A pénz

fontosabb számára, mint Isten akarta. A vámszedő pénzember, „materialista”, egy élősdi a népközösségben, és emberileg szólva – abból joggal van kirekesztve. Egy sötét egzisztencialista, akit ezért minden jóravaló ember kétes elemnek tekint. Nincs benne semmi elismerésre való Elrettentő példája annak, amivé nem szabad lenni, a tettei mintaképei annak, amit nem szabad tenni. Egyáltalán miért is akar imádkozni az ilyen? Semmi keresnivalója nincs az igazak gyülekezetében, aki Istent már elárulta, üdvösségét eladta, csakhogy a földön gazdag lehessen. Bizonyos, hogy könnyű felismerni: úgy, ahogy a farizeus imádkozik, nem szabad imádkozni. A/ Azt állítja Isten elé, ami benne jó, és dicséretre méltó, arról beszélve, hogy ő mennyi jót cselekszik. B/ A farizeus érvényesülni akar Isten előtt. Az érvényesülési vágy az emberi élet nagy hajtó ereje, mely mindenre vállalkozik, akár erkölcstelen legyen az. Ha nem ér célt,

beteggé teszi az embert. Az érvényesülési vágy megmérgezi az ember egész életét A dolgot nem magáért a dologért végzi, hanem oldalt pislog. A farizeus a kegyes és erkölcsös ember eszményképét akarja megvalósítani, de képtelen arra, hogy a jót a jóért tegye. A farizeus végzetes hibája, hogy egy másik emberhez viszonyítva vizsgálja önmagát. Önmagától így lefelé veszi a mértéket Ezért utálatos az imádsága Isten előtt. Mert mindig, amikor egy alacsonyabb erkölcsi fokon állóval hasonlítjuk össze magunkat, akkor mindig elbizakodottá és mindig gőgőssé válunk. Ha valaki igazán önismeretre akar jutni, sohase a gyilkosok és tolvajok, és más alacsonyabb színvonalú emberekhez hasonlítsa önmagát, és ne velük mérje össze magát, hanem mindig az Isten szentségéhez mérje magát. – 122 Ez a vámszedő semmi jót nem tudott magáról elmondani. Őrajta már igazán csak Isten kegyelme segíthetett, és ezért az ő imádsága

sokkal mélyebbről sokkal magasabbra szállt, mint az a másik imádság. Nem azon fordul meg a kérdés, hogy a farizeus valóban így imádkozott-e vagy sem. Imádkozhatott volna egészen másképpen, mint ahogy a textusban van, talán nagyon alázatosan és szeretetreméltóan. De mihelyt tele marokkal állunk Isten előtt, mindjárt farizeusok vagyunk. Még egy vámszedőnek az imádsága is lehet igazi imádság, ha annak szívéből feltör a felismerés: „méltatlan bűnös vagyok, semmim sincs, amit Isten előtt felmutathatnék, amire hivatkozhatnék.” Ajándékot elfogadni még a mindennapi életben sem könnyű dolog, sokszor könnyebb adni. Bocsánatot elfogadni pedig éppen nem könnyű Isten előtt megsemmisülten vallani be elveszett voltunkat, és elfogadni kegyelmét, korszakalkotó dolog. Az ilyen ember körül megváltozik a világ Aki idáig eljut, azon Jézus elvégezte szabadító munkáját. A kiosztott pénzek (Lk. 19, 11-27) I. Ez a példázat három

változatban maradt ránk: a Héberek evangéliumában, Máté evangéliumában és Lukács evangéliumában. Egyeznek abban, hogy a gazda pénzt oszt ki szolgái között, és hogy ezek különféleképpen gazdálkodtak vele. A Héberek evangéliuma szerint az első szolga szaporította, a második elrejtette, a harmadik pedig lányokkal és furulyásokkal eltékozolta. Az első jutalmat, a második szidást, a harmadik börtönbüntetést kap. Nyilvánvaló, hogy ez az evangélium erkölcsi tanítást akar adni a gyülekezetnek. Máté szerint (Mt. 25, 14-30) a szolgák nagy pénzösszeget, talentumot kapnak, de nem egyformán. Az első ötöt, a második kettőt, a harmadik egyet Az első és második megkétszerezi, és ezért jutalmat kap, a harmadik elássa, és ezért kivetik a külső sötétségre. A Máté szerinti példázat közvetlen Jézus halála előtt a tanítványoknak szól, hogy amit kaptak tőle, azt gyümölcsöztessék. Lukácsnál bonyolultabb a példázat, mert

kapcsolatba kerül azzal a kérdéssel, hogy mikor jön el az Isten országa, és ezért egy királyról beszél. De nála is megtalálható a három különféleképpen gazdálkodó szolga. – Legfeltűnőbb különbség Lukács szövegében az, hogy egy nemes emberről szól, aki távoli országba megy, hogy királyi méltóságot kapjon. Közben alattvalói küldöttséget menesztenek utána azzal az üzenettel, hogy nem akarják őt királynak. Amikor azután visszatér a király, leszámol velük – A mozzanat sort nagy Heródes fiának, Archelaosznak az esetével hozzák kapcsolatba, aki Kr.e 123 4-ben, apja halála után Rómába ment támogatásért, hogy apja örökét elfoglalhassa. Ezalatt 50 tagú jeruzsálemi küldöttség kereste fel tiltakozásával a császárt, hogy Augusztus császár tudomására hozzák, hogy ők nem kívánják ezt a királyt. Ámde Augusztus megerősítette örökségében Archelaoszt, ámde anélkül, hogy a hivatalos királyi címet

adományozta volna neki. Hazatérve hívei támogatásával átvette a hatalmat, az ellene szervezett lázadást pedig vérbe fojtotta. Mindazok, akik Júdeában ezt a példázatot hallották, rögtön tudták, melyik történeti eseményre hivatkozott. Jézus a példázattal mintegy rejtetten utalt arra, hogy most nem jön el az Isten országa úgy, ahogyan gondolják. Jézus „királyságát” nem Jeruzsálemben, hanem „távoli országban” kapja, és onnan tér vissza. Lukács olvasóinak úgy kellett érteniük ezt, hogy Jézus feltámadása és mennybemenetele után olyan időszak következik, amelyben a tanítványok és utódaik végzik azt a szolgálatot, amelyet Jézus rájuk bízott. A király és szolgáiról szóló példázat fontos dolgokat tanít nekünk a keresztyén életről. 1./ A példázat szól a király bizalmáról A király átadta a pénzét a szolgáknak, amikor elment. Mindenki tetszése szerint úgy bánt azzal, ahogy a legjobbnak látta. Nem

szándékozott a király beleavatkozni az üzletbe, sem felügyeletet gyakorolni. Teljesen saját belátásuk szerint használhatták fel Éppen így megbízik bennünk Isten. Valaki egyszer azt mondta: „A legcsodálatosabb Istenben, hogy bizalmából oly sokat bízott ránk.” 2./ A példázat szól a próbáról is, amelynek ki voltak téve a szolgák Mint mindig, úgy ez a bizalombizonyíték is mindannyiukat próbára tette. A király meg akarta tudni, vajon az emberei a kicsiny dolgokban hűek és megbízhatók-e? Vannak olyanok, akik a mindennapi élet bizonyos területén levő rendetlenségüket azzal igazolják, hogy „ilyen kicsinységekre nem adnak.” Ámde Isten nem néz el e fölött sem. Éppen a hétköznapi kötelességek teljesítésében vagy nem teljesítésében ismeri meg az embert. Nincs jobb példa, mint Jézus maga, aki életének 33 évéből 30 évet töltött Názáretben. Ha ott az ácsműhelyben és a család kötelékében nem teljesítette volna

feladatát abszolút lelkiismeretességgel és hűséggel, úgy Isten rábízhatta volna a legnagyobb feladatot, hogy a világ Üdvözítője legyen? 3./ A példázat szól a király jutalmazásáról is A hű szolgák jutalma nem abban van, hogy a király megengedte nekik, tegyék a kezüket tétlenül ölbe. Az egyik szolgát tíz, a másikat öt város fölé helyezte. A jó teljesítményért való jutalom abban van, hogy a jövőben még többre bízzák. Egy ember iránti tiszteletünket azzal tudjuk megmutatni, hogy egyre több és nehezebb feladatokkal bízzuk meg. Isten úgy jutalmazza meg azt az embert, aki a próbákban helyt állt, hogy még nagyobb bizalmat ad neki, és ezzel együtt még több feladatot. 4./ A példázat egy kérlelhetetlen élettörvénnyel végződik „Mindenkinek, akinek van, adatik, akinek pedig nincs, attól, amije van, az is elvétetik.” Hogyha 124 valaki egy sportot űz, és állandó edzésben van, egyre több sikere lesz. De edzés

nélkül, ahelyett hogy előre haladna, a képessége még visszafejlődik. Hogyha megtanulunk a testünkön uralkodni, és állandóan eddzük, lassanként egyre erősebb és állóképesebb lesz; ámde ha elmulasszuk, akkor elzsírosodunk, és lustává válunk, sőt a végén az eredeti erőnket is elveszítjük. Aki az iskolában latint tanul, minél többet tanul, a római irodalom kincsei annál jobban feltárul neki; ámde aki idő előtt abbahagyja a tanulást, az végül azt a kevés latin nyelvi tudást is elfelejti, amit egykor tudott. – Hogyha valóban törekedünk arra, hogy jó emberekké váljunk, s ennek vagy annak a kísértésnek ellenállunk, akkor a kegyességnek mindig új távlata és magassága tárul fel előttünk. De hogyha feladjuk a harcot, és engedjük sodortatni magunkat, akkor egy nap kérlelhetetlenül az ellenálló erőnk utolsó maradékát is elveszítjük, amit korábban birtokoltunk. A keresztyén életben nincs álló helyzet. Vagy egyre

többet kapunk, vagy pedig elveszítjük azt is, amit egyszer birtokoltunk. Vagy naponként haladunk egy kicsit előre, vagy pedig vissza. 125 Tartalom Bevezetés: 1./ A két házépítő (Mt 7, 24-27; par ) 2./ A foltról és a régi tömlőről szóló példázat (Mt 9, 16-17; par) 3./ A magvető (Mt 13, 3-9; 18-23; par) 4./ A búza között levő konkoly (Mt 13, 24-30; 36-43) 5./ A mustármag (Mt 13, 31-32; par) 6./ A kovász (Mt 13,33; par) 7./ A szántóföldben elrejtett kincs (Mt 13,44) 8./ A drágagyöngy (Mt 13, 45-46) 9./ A halászháló (Mt 13, 47-50) 10./ A pásztor és az elveszett juh (Mt 18, 12-14, par) 11./ Az irgalmatlan szolga (Mt 18, 21-35) 12./ A szőlőhegyi munkások (Mt 20, 1-16) 13./ A két fiú (Mt 21, 28-32) 14./ A gonosz szőlőmunkások (Mt 21, 33-46; par ) 15./ A királyi menyegző (Mt 22, 1-14) 16./ Az okos és balga szüzek (Mt 25, 1-13) 17./ A kiosztott talentumok (Mt 25, 14-30) 18./ A világítéletről (Mt 25, 31-46) 19./ A magától növekvő

vetés (Mk 4, 26-29) 20./ A két adós (Lk 7, 36-50) 21./ Az irgalmas samaritánus (Lk 10, 25-37) 22./ A kérő barát (Lk 11, 5-8) 23./ A bolond gazdag (Lk 12, 13-21) 24./ A terméketlen fügefa (Lk 13, 6-9) 25./ A nagy vacsora (Lk 14, 15-24) Az öröm fejezete (Lk. 15) 26./ Az elveszett juh (Lk 15, 3-7) 27./ Az elgurult drachma (Lk 15, 8-10) 28./ A tékozló fiú (Lk 15, 11-32) 29./ A hamis sáfár (Lk 16, 1-13) 30./ A gazdag és a szegény Lázár (Lk 16, 19-31) 31./ A hamis bíró és az özvegyasszony (Lk 18, 1-8) 32./ A farizeus és a vámszedő (Lk 18, 9-14) 33./ A kiosztott pénzek (Lk 19, 11-27) 126 1. old 6. old 11. old 15. old 19. old 24. old 26. old 28. old 31. old 33. old 35. old 37. old 44. old 49. old 51. old 54. old 58. old 62. old 64. old 68. old 70. old 75. old 82. old 83. old 86. old 88. old 91. old 92. old 95. old 96. old 101. old 104. old 115. old 119. old 123. old