Irodalom | Tanulmányok, esszék » Jan-Uwe Rogge - Kell a gyereknek a korlát, elemzés

Alapadatok

Év, oldalszám:2005, 4 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:116

Feltöltve:2010. szeptember 02.

Méret:83 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

Házi feladat Jan-Uwe Rogge - Kell a gyereknek a korlát című műve alapján Házi feladatként Jan-Uwe Rogge 1993-ban írta Kell a gyereknek a korlát című könyve került a kezembe. Elolvastam és nagyon tetszett Olyan problémákat elemez, amely a gyermek-szülő kapcsolatot mutatja be. Szeretnék kiragadni egy-pár történetet Sok ellentmondó megállapítást olvasni manapság nevelési kérdésekről, minden szülő állandóan a tökéletességre törekszik, kikéri a szakember véleményét a végén, pedig elbizonytalanodik, szinte gyámságra szorul. A gyerek irányítja a szülőt Az eredmény egyoldalúan az ész vezérelte nevelés lesz, amely szóözönnel akar az értelemre hatni, nem tűr érzelmet és spontaneitást, nem meri vállalni a tévedés jogát és alkalomadtán, nem meri vállalni a tévedés jogát és alkalomadtán az ösztönös cselekvést. Saját gyermekem még nincs, de eddigi életem során kerültem már kapcsolatba gyerekekkel. Tíz évvel

idősebb nővéremnek van két gyermeke Így a ma már tinédzser korú gyermekei életében - mint nevelőként, mint megfigyelőként - részt vettem és részt veszek. Szinte még én magam is gyermek voltam, mikor keresztfiam megszületett. Egy 12 éves lány életébe becsöppent egy kisgyermek. Olyan lett ő nekem, mint egy igazi játék baba és a testvérem. Milyen is a kapcsolat két gyerek között, milyen a gondoskodás Éreztem, hogy teljesen másként áll hozzám, mint a felnőttekhez. Itt még játékos gyerekkoromat éltem 4 évvel később kamaszkorom közepén, pedig megszületett keresztlányom. 16 évesen már teljesen más szemmel néztem őt. Már másként foglalkoztam vele, mint 4 évvel korábban a bátyával. Érdeklődési köröm más volt Ugyanakkor az évek folyamán megfigyeltem, hogy a gyerekek kiegyensúlyozottak, önállóak és magabiztosak lettek. Ok: Biztos pont volt a gyerekek életében és ezek a korlátok (Ha például megláttak bármilyen

játékot, és arra azt mondtuk, hogy nem vesszük meg, vagy nem tudjuk megvenni, akkor azt megértették.) és íratlan szabályok (Ha eljött az esti lefekvés ideje, akkor többszöri kérés ellenére bár, de nyavalygás nélkül mentek ágyba. Vagy amikor két felnőtt beszélget akkor a gyerek, nem vág a felnőtt szavába.) „Az a gyerek lesz autonóm személyiség, aki megtanulja, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért. Ha maga dönthet bizonyos dolgokban, akkor a következményektől sem határolódhat el. A függetlenül és szabadon cselekvő ember nem keres más felelőst maga helyett. Ám a szabad cselekvés sem képzelhető el begyakorolt szokások és szabályok nélkül, különben tévelygés és káosz lesz a vége. Hát ezért kell a gyereknek – és nem csak a 1 gyereknek – korlát. Az elfogadó szeretet, az őszinteség, a konkrét, napi problémák megoldása, a kölcsönös megbecsülés, valamint a felelősség és a szilárd következetesség

vállalása. Így van ezzel a gyerekneveléssel is: rögös úton haladunk, alattomos buckák, gödrök, csapdák közt botladozva, olykor kerülő utat teszünk, máskor zsákutcába tévedünk. Egyet sohase felejtsünk el: maga az út a cél, és minden lépés előbbre visz, tehát egy-egy megtett szakasz után is van okunk örülni. Legyen hát élményszerű szülő és gyerek számára a korlátokkal biztosított út, s tegyük meg rajta bátran egyik lépést a másik után.” Legközelebb 21 évesen kerültem kapcsolatba ismét óvodás korú gyerekekkel. Angliába utaztam nyelvet tanulni és beálltam gyermekfelügyelőnek egy családhoz. Egy 9 hónapos kisfiú és egy 4 éves kislány mindennapjaiba csöppentem bele. Itt már felnőttként gondolkodva, bizonyos esetekben teljesen másként utasítottam volna helyes rendre a 4 éves kislányt. A gyerek állandó figyelmet követelt magának és harcolt is ki. Állandóak voltak az esti lefekvésnél a nyafogások, hisztik

Mindig valami miatt könyörgött édesanyjának és persze a végén mindig ő nyert. Nem voltak korlátok és szabályok a kicsi lány életében. Így lassan már akkor is ment a hiszti, ha nem is akarta Döbbenten tapasztaltam, hogy 4 éves létére mennyire vág az esze és milyen rafinált. Néha amikor én már nem voltam „munkában”, és a kislány nyafogott, megkérdeztem – miért teszed, hiszen mindent megkapsz? Válasza mindig az volt, csak. Tisztában volt vele, hogy én csak egy idegen személy vagyok az ő életében, nem az első és nem is az utolsó. Gonosznak, akaratosaknak tűnt. Nem tehetett róla, hogy ott voltam, féltékeny volt, hogy az öccsével többet vagyok, de akkor is féltékeny volt, amikor én vele voltam. Próbáltam belegondolni a helyzetébe, de nem jártam sok sikerrel. Illetve annyira magam is bele tudtam élni az ő helyzetébe, hogy egyik napról a másikra, hirtelen beköltözik egy vadidegen az életembe, akkor én mit tennék. Őt

kihagyják a döntésekből, nem szólhat bele, ha esetleg megszereti az új gyerekfelügyelőt, amikor pedig már megkedvelte, akkor örökre elmegy. Megfigyeltem más kinti családoknál, ahol gyermeknevelő élt együtt a családdal, ott a gyerekek komiszabbak és csintalanabbak voltak. Legtöbb – kint megismert barátaim nagyobb elismerésnek örvendtek a gyerek körében, mint a szülők. Folyamatos harca a szüleikkel, mindig siker koronázta. Barátaimmal beszélgettünk arról, hogy mi lesz egyszer, ha majd saját családunk lesz. Egy biztos dologban egyet értettünk, hogy sem a gyereknek, sem a családi légkörnek nem tesz jót, ha egy idegen gyereknevelő él a családdal együtt. A gyerek lelki egyensúlyának sem tesz 2 jót. Állandó harcban és bizonytalanságban kell élniük – hiszen ha van egy testvérük és netán a nevelő, jobban szereti, akkor ők ezt érzik. Nagyon is örülök, hogy Magyarországon nem honos a családdal együtt élő

gyermekfelügyelő. Hosszú éveken keresztül Jan-Uwe Rogger találkozott szülőkkel és pedagógusokkal, s a velük – különösen a korlátozásról – folytatott beszélgetések eredménye ez a könyv. A benne ismertetett téma, kérdések és élethelyzetek sokszor kerültek az érdeklődés középpontjába. A könyv szándéka, hogy mindenkit a saját útjának a megkeresésére biztasson. A korlátozás ugyanakkor nem öncél – hanem az önálló személyiség megtalálásának és kialakításának az eszköze. „A korlátok felállítása élethossziglani folyamat, melybe hibák is becsúszhatnak S a hiba mindig jól jön, mert tapasztalattal ajándékoz meg, amelyből tanulhatunk.” A korlát csupán biztonságot, támpontot és kapaszkodót ad a gyereknek. A korlát mindig teret határol körül, jó esetben tág teret enged a nevelés környezeti és társadalmi feltételeinek a megteremtéséhez. A gyerek csak a biztonságot nyújtó teret tudja igazán

„megtölteni” élettel, fantáziával és kreativitással. Szüksége van a körülhatárolt térre, hogy megtalálja saját álláspontját, kifejlessze egyéniségét. A válságban lévő gyereknek nem a sopánkodás és szánakozás segít, hanem a biztatás, az érzelmi támogatás és az, hogy hiszünk benne. Ha mindezt megkapja, győztesen, érettebben és magabiztosabban kerülhet ki a bajból. Mindehhez nélkülözhetetlen azonban a biztos érzelmi háttér. A gyerek szereti tudni, hányadán áll szüleivel, nevelőivel Egymásra is szánjon időt a gyerek és a felnőtt, hogy tisztázhassák, mit várnak egymástól, s hogy beszélgessenek azokról az értékekről, amelyeket a szülők közvetíteni kívánnak. Alaposan végig kell gondolnunk az örökölt nevelési hagyományt: a kapott minta kritikátlan utánzása és mindenestül elvetése között igen keskeny ösvény vezet. A korlát áthágását nem szabad hallgatólagosan tudomásul venni: ha megtörténik,

azt tekinthetjük egyfajta jelzésnek, hogy változtassuk meg, netán tágítsuk a határokat, de ragaszkodhatunk is hozzá, az előre megbeszélt következményekre hivatkozva, hogy a gyerek tartsa tiszteletben az érvényes szabályokat. A következetesség nem tévesztendő össze a megalázással: „Te úgyis hülye vagy ehhez!”, vagy a lenézéssel: „Sohase fogod ezt megtanulni!” A korlátokat felállító szülő megadja a gyereknek járó tiszteletet azzal, hogy emberszámba veszi. Aki nem megbeszél a gyerekkel valamit, hanem rábeszéli valamire – „hogy egyszer majd jobb legyen neked!” - rá is telepszik a fejlődésére. A következetes 3 korlátozás alapja a kölcsönös tisztelet. Aki megadja a gyereknek a tiszteletet, az tőle is elvárhatja ugyanazt. Mialatt olvastam Jan-Uwe Rogge könyvét, elgondolkoztatott, hogy mivé lesznek azok a gyerekek ott kint. Az állandó harc a szüleikkel teljesen zavart lelkiállapotú gyerekekké, teszi őket.

Legtöbbjük hiperaktív volt, pedig csak több odafigyelést, szeretetet igényeltek a szüleiktől. Két éve jöttem vissza Angliából Azóta jobban figyelem a körülöttem élő embereket és azok gyermekeit. Egyre nehezebb a gyerekekkel Nagyfokú erőszakosságot, akaratosságot, stresszt figyelni meg rajtuk és mi felnőttek elbizonytalanodunk, és bűnbakot keresünk. Biztos vagyok benne, hogy ez köszönhető a rengeteg erőszakos filmnek, amit a tévében mutatnak. De akkor mi legyen, tiltsuk el a tévétől őket? Ugyan akkor a szülők is iszonyatos tehernek vannak kitéve a munkahelyükön. Bizonyos társadalmi rétegben érezhető a létbizonytalanság, ami szintén sok nehézséget okoz a szülő és gondtalan gyermek kapcsolatnak. Hisz a gyerek látja és érzi a feszültséget és próbálja magára vonni a szülő figyelmet. Ezek gyakran félreértelmeződnek és ezért is történhetnek az erőszakos konfliktusok. Sok gyerek halálos rettegésben éli át a verést

A testi fájdalom ugyan hamar elmúlik, de a lelki sebhely, a szégyen, a megalázottság, a kiszolgáltatottság sokáig megmarad. Az utóbbi időben a testi fenyítés nem egy családban a szeretetmegvonás, az undok szidás foglalta el. Büntetésül ridegen bánnak a gyerekkel, bűntudatot ébresztenek benne, üvöltöznek vele. Az önbizalomhiány, a félszegség, a visszahúzódás azonban nagyon is jól látszik Jan-Uwe Rogge mondataival fejezném be gondolataimat. „A korlátok felállításának alfája és ómegája tehát ez: Legyünk szilárdak, de ne zsarnokoskodjunk, legyünk következetesek, de ne fenyegetőzzünk. Így szerzi majd meg a gyerek azt a képességet, hogy felismerje az eléje állított korlátokat, majd feszegesse őket, később pedig felnőjön hozzájuk. Ehhez olyan felnőttek kellenek, akiktől mindezt megtanulhatja. Márpedig ma szükségesebb, mint valaha, hogy legyen bátorságunk korlátokat állítani a gyereknevelésben. Rögös úton haladunk,

alattomos buckák, gödrök, csapdák közt botladozva, olykor kerülő utat teszünk, máskor zsákutcába tévedünk. Egyet sohase felejtsünk el: maga az út a cél, és minden lépés előbbre visz, tehát egy-egy megtett szakasz után is van okunk örülni. Legyen hát élményszerű szülő és gyermek számára a korlátokkal biztosított út, s tegyük meg rajta bátran egyik lépést a másik után.” 4