Építészet | Építőanyagok » Téglagyártás, téglaépítkezés Magyarországon

téma: a tégla Téglagyártás, téglaépítkezés Magyarországon A kezdetektôl a gépi formázás megjelenéséig 1 A tégla az emberiség legôsibb építôanyagai közé tartozik, már az ókori nagy kultúrákban is használták szárított vagy égetett formában. A tégla készítésérôl már Vitruvius is írt: „tavasz idején vagy ôsszel kell a téglát vetni, hogy egyenletesen száradjon ki.“ Magát a téglafalat igen tartós és jó szerkezetként értékeli. A római idôkbôl Pannónia területérôl több téglavetô kemence ismert. A régészeti ásatások alapján a kemencéket téglából vagy kôbôl építették. A tüzelô csatornák kialakítása alapján több alaptípust is megfigyelhetünk. Méretük 2,4/2,8–7,9/7,35 méter között mozgott. A kemence fûtôjáratai fölött rostély volt, ami megakadályozta a tûz és a nyers téglák közvetlen érintkezését. A kemencéket szilárd boltozat zárta Így ez a megoldás a fazekas kemencékhez

hasonlított. Leírásokból ismerjük a téglaégetés másik módját is, amit tábori téglaégetésnek neveztek, melynek lényege, hogy az egész kemencét nyers, szárított téglából építették füstjáratok és tûzterek 42 kihagyásával, majd letapasztva egyben égették ki. Ezt a módszert elsôsorban a légiók alkalmazták A téglák felhasználása sok irányú volt. Elsôsorban tetôfedésre, csatorna építésre, padlóburkolásra, padlófûtés oszlopainak építésére, sírok építésére használták. A házak felmenô falait általában nem téglából építették, de részleges alkalmazásuk itt is megfigyelhetô. Bár a rómaiak után a téglakészítés és felhasználás tudománya nem veszett el, ôseink a 11. századtól alkalmazták mint építôanyagot, de általánosan elfogadottá még városi, egyházi és uradalmi építkezéseken is csak a 17. században vált, a falu építési gyakorlatában pedig csak a 19. században kapott említésre

méltó helyet, és csak századunkban vált közkeletûvé. Használata a középkorban szinte csak a kôben szegény helyekre korlátozódott (Dél-Alföld, Szabolcs és a NyugatDunántúl). A gyér emlékanyagban a legtöbb emlékkel az egyházi építészet szolgál, a fennmaradt templomok egy része is téglából épült. (Szeged, Pápóc, Nyírbátor, Csempeszkopács, Türje, Bük, Magyarszecsôd, Kallósd, Ôriszentpéter) Ez utóbbi külön érdekessége, hogy az 1982-ben végzett régészeti feltárás a templomtól mintegy 200 méterre egy, az 1500-as években mûködô, téglaégetô kemence maradványait hozta a felszínre. Az itt alkalmazott égetési technológia lényegében átmenetet képez a római zárt kemencés megoldás és a késôbb e területen is elterjedt egyszerûbb mezei téglaégetési megoldás között. A kemence alsó részét, melyet itt a rézsûsen emelkedô talajba vájtak be, fixen megépítették. Ez öt sor téglából áll. Kb 1 méter

magasan, a kavicsréteg fölött agyagtapasztáson burkoló téglasort helyeztek el, majd újabb tapasztással sík felületet képeztek. Erre helyezték az égetésre szánt téglákat megfelelô légjáratok biztosításával, majd kívülrôl cserépdarabok és agyag felhasználásával letapasztották, csak a tetején hagyva nyílásokat. Égetés után a kavicsrétegig elbontották a kemencét. Pókaszepetken tártak fel egy téglaégetésre is alkalmas mészégetô kemencét, mely kialakításában a római elôképekhez áll közelebb. A régészeti anyagban ez a két kemencetípus található meg a török kor elôtti idôkbôl. A téglaégetéshez elsôsorban nagy mennyiségben elôforduló, jó minôségû agyag kell. A sár készítéséhez sok vízre van még szükség (1000 db téglára kb. 1 m3 vizet számolhatunk). Az agyagot fokozatos vizezéssel és gyúrással finomították és homogenizálták. A téglavetô a formázóasztalra került agyaggal kitöltötte a

behomokozott, eleinte deszkákból, késôbbi idôkben már fémbôl készített vetôformát, léccel lesimította, majd a nyers téglát egy lesimí- tott máglyába rakva szárították ki a szárítószínekben, majd kiégették. A téglaégetés, téglagyártás a már 14 században önálló céhes iparrá fejlôdött. A középkori téglák kéziformázásúak és igen változó méretûek voltak, sok a viszonylag vékony közöttük (3-5 cm). Ez a téglavastagság a mai emlékanyagban is elôfordul, a múlt században Szentgál községben az ott általános boltozatokhoz készítették, ezzel téve lehetôvé a boltozatok kézbôl falazását. A templomokban felhasználták a téglafalazatból adódó díszítési lehetôségeket, keskeny pilléreket, vakárkádokat, fûrészfogas párkányokat alkalmaztak. Jellegzetes vonás, hogy az igényesebb elemek, nyílás keretek, kapubélletek kôbôl is készülhettek. Ezen korai emlékekre jellemzô a mainál lényegesen nagyobb

falvastagság. Még kisebb épületeknél sem ritka az 1 méteres falvastagság. A várépítészetben (pl Gyulai vár) még a 3 méteres falvastagság is elôfordul. A külsô falak ekkor általában vakolatlanok, legfeljebb vékony dörzsölt, meszelt réteget alkalmaztak. A vakolatlan felületeket a téglák rendszerbe rakásával, sötétebb és világosabb elemek beépítésével is díszíthették. (A téglának ez után hazánkban homlokzati szerep nem jut egészen a 19. század második feléig, ekkor – elsôsorban az ipari építészet hatására terjed az e célra gyártott, sajtolt homlokzatburkoló elemeket is alkalmazó tégla homlokzat, de ekkor már készülnek ornamensek és történeti díszítôtagozatok is égetett agyagból.) A török idôk után az építtetô igyekezett a szükséges téglát saját erejébôl biztosítani. A téglavetés városi illetve földesúri privilégium volt, az égetô kemencéket rendszerint bérbe adták téma: a tégla 2

„1789 végén Szombathely városhoz fordult a püspök, hogy a városi téglavetô közelében adjon neki téglaégetô helyet, minthogy egy nagyobb templomnak építéséhez akar fogni, mely célra saját téglaégetôje nem elegendô. A város saját szükségletére is alig találván elegendônek az akkori téglaégetô helyet, egy küldöttséget rendel, hogy a határ valamely közeli helyén a téglakészítésre alkalmas, és átengedhetô helyet keressen.“ Az uradalmak nagyobb építkezések kezdetén, ha arra alkalmas alapanyag volt, általában új téglavetôket létesítettek, hogy a szállítási költségeket mérsékeljék. Az uradalmi építkezéseken az építôanyagok beszerzése és elôállítása az uradalom kötelessége volt, így a robot egy részét is az építkezésekkel kapcsolatos tevékenység, fafaragás, favágás, téglaégetés, az anyagok szállítása és a segédmunka kötötte le. Érdekes, hogy már a korai idôkben van példa arra, hogy az

egyes falvak egy-egy tevékenységre specializálódjanak. Az is megtörtént, hogy az aratási robotot is építkezésekkel váltották ki. Az uradalmi égetôk általában csak saját szükségletre termeltek, csak ritkán, ha megfelelô tartalékkal rendelkeztek, került sor a téglák eladására, piacra termelés lehetôsége ugyanakkor adott volt, de nem éltek vele. A városi kemencéket is általában bérbe adták, de elôfordult az is, hogy a város saját kezelésében tartotta a kemencék egy részét, ezzel biztosítva a középületek, közcélt is szolgáló építkezések támogatását. A tégla építészet terjedését segítették a városi és vármegyei építési rendeletek is. A gyakori tüzek elkerülése végett szorgal- 1. Téglaégetô Nicolaus Angielini Gyôrt ábrázoló 1566-ban készült rajza után 2. A kézi téglavetés fázisai 3. Nyugat-dunántúli téglaház 3 mazták a tetôk cserép fedését és az égetett tégla szabadkémények

építését. Megjegyezzük, hogy ezek hatása nem teljes, sokszor a rendeletek ellenére is elavult szerkezetû és tûzveszélyes házakat építettek Kôszeg városa a 17 század második felében tégla hozzájárulással segítette a különbözô kisebb egyházi épületek építését Szombathelyen „1787-ig a városban még kémény nélkül való konyhák, úgynevezett füstös konyhák is voltak, ezen évi közgyûlés azonban sub poena demolitionis elhatározta, hogy mindenki kéményt építeni tartozik, és hogy ennek eszközlését megkönnyítse, ezer téglának árát ezen célra 4 forintra szabta“. A körmendi uradalom 1763-ban létesített téglakemencéket az építkezési gyakorlat befolyásolása céljából, de ezek a kísérletek egészen a 19. század közepéig a városok falain túl nem vezettek komolyabb eredményre. A tégla a falusi gyakorlatban nem tudott versenyre kelni a hagyományos, kevesebb specializálódott szakértelmet igénylô fa- és

földépítkezéssel. Az újkori téglák keltezéséhez a legbiztosabb támpontot a gyakran alkalmazott téglajelek illetve bélyegek jelentik. A szokás kialakulása bécsi udvari hatás eredménye, de a terjedését az a gyakorlat is segítette, hogy egy-egy égetôbe egyszerre több építtetô tégláját is égették. Az eleinte alkalmazott domború téglabélyegeket a homorú mélyített betûk korszaka váltja fel. A múlt század közepétôl pedig már a tégla gyártóját jelölték ily módon 1853-ban jelent meg az a rendelet, amely a magánszemélyeknek is engedélyezi a téglagyártást. Ettôl kezdve a téglák égetésére három technológiát alkalmaztak. Az égetés történhetett – elsôsorban falun – tábori kemencében, falazott koronként égô hagyományos zárt kemencében – így mûködtek a régebbi városi téglaégetôk –, vagy állandóan égô kemencékben, melyet az újonnan kialakuló gyárak és üzemek alkalmaznak. Körkemencékben az üzem

folytonos volt, az égésterméket csak akkor vezették a kéményekbe, ha az a nyers téglákat már elômelegítette. Ezen eljárással jó és egyenletes minôségû téglákat lehetett elôállítani, szemben a korábbi eljárásokkal, ahol a tûztérhez közeli téglák mindig túlégtek, a jó minôségûek a kemence közepén helyezkedtek el, míg a külsô távoliak kiégetetlenek maradtak. Az 1870-es évektôl általánossá vált a körkemencék alkalmazása, ami lényeges energia megtakarítása mellett a folyamatos égetés feltételeinek megteremtése miatt is igen jelentôs, nagyban hozzájárult a termelékenység növeléséhez. A Magyarország vármegyéi és városai Vas megyei kötete így ír 1898-ban: „Az agyag és téglaipar Szombathely rohamos fejlôdése következtében szép lendületet vett. Szombathelyen 6 nagy körkemencze van, melyeknek termelési képessége évenkint 20 millió tégla. Azon kívül a vármegye minden nagyobb helyén van körkemencze s

majdnem minden faluban van téglaszin.“ Földrajzi neveink is errôl tanúskodnak, szinte minden falu határában volt tégla készítésére alkalmas hely, sok helyen a téglaszín, téglavetô elnevezések mind a mai napig fennmaradtak. A jobbmódúak ekkor már falun is téglából készítették házaikat. Az 1870-es években olasz téglaégetô vándormunkások dolgoztak szerte az országban, az adatközlôk szerint Szalafôn és Ôriszentpéteren burgenlandi téglakészítôk is mûködtek, így könnyen elképzelhetô, hogy a helyiek tôlük tanulták meg a tégla házi elôállítását. A gyárak mellett még hosszú ideig élt a házilagos téglagyártás is. Az elsô világháború utánról sok, de még a második világháború utánról is vannak adataink. A tégla házi készítésére azonban csak a nagy családok mertek vállalkozni, mert sok segédmunka kellett hozzá. A házi téglaégetésre több adatunk is van. Veleméren Varga Sándor az 1920-as években még

mint kis gyerek az apjával részt vett mezei téglaégetésben. Fi József Csipkereken még a közelmúltban is dolgozott egyszemélyes téglagyárában. Apja uradalmi égetômester volt, tôle tanulta ezt a nehéz szakmát. Az agyag elôkészítését és a tégla vetését a hagyományos módon végezte, de a 43 téma: a tégla A 13. századi csempeszkopácsi templom homlokzati részlete téglákat már nem tábori, hanem zárt, jól megépített kemencében égette ki. A gazdagabbak nem maguk készítették a téglát, hanem megegyeztek a mesterekkel: terményt, kosztot, lakást biztosítottak nekik. Az építkezés további menetében is mestereket kellett bevonni, ahogy Nagy Jó- 44 zsef a vasi Hegyhát építkezésérôl tudósítva 1900-ban így ír: „az illetô gazda a téglát a saját telkén vetteti, a fát maga hordja és égetteti, szóval házilag készíti. A falakat aztán vagy napszámban, vagy általában kômívesekkel (többnyire német származásúak

vagy körmendiek) készítteti.“ Mivel a munkát képzett ember irányította, falvainkban is hamar elterjedtek a kor technikai újításai. Általánossá vált az alapozás Még a földházakat is egyre inkább téglából készített alappal látták el. A téglát gyakran agyaghabarcsba helyezték, a mészhabarcs alkalmazása a 20. század elején terjed el A falazás során a kisebb nyílások fölött egyenes boltöveket készítettek, a nagyobbakat boltívvel hidalták át. A külsô falak általában másfél tégla vastagságúak voltak. A téglaégetôkben több, különbözô méretû téglát égettek. Falazó téglának általában 30x16x6 cm méretûeket használtak. Ez közel állt az 1874ben az egész Monarchia területén szabványosított 29x14x6,5 cm-es méretû, ma általában nagyméretûnek nevezett téglához, melyet 1916-ban vált fel német mintára a ma is használatos kisméretû 25x12x6,5 cmes tégla. A lábazati részen gyakran féltéglával vastagabb

falat készítettek. Az épület sarkain helyenként kváderes falazást alakítottak ki Az oromfalakat tégla pillérekkel erôsítetten, fél tégla vastagságban falazták A fal tetején lakóépületeknél általánosnak mondható a vakolatból kialakított húzott párkány. A téglaboltozatok alkalmazása a 19 század közepétôl van terjedôben, elsôsorban pincéket, istállókat, a lakóépület tornácát boltozták A dongaboltozat mellett szinte minden egyszerûbb boltozási módszer megtalálható. A boltozatok alkalmazása esetén a vízszintes erôk felvételére falkötôvasakat is elhelyeztek A lakóépületek mellett a téglaépítkezéssel új gazdasági épü- lettípusok is megjelentek. A múlt század második felében kezdett terjedni a csonka tornácos istállós kamra, melynek fala vakolatlanul maradt. A vakolatdíszeket gondos falazással, díszítô téglasorok alkalmazásával igyekeztek pótolni. Erre utalnak a szépen kiképzett lábazatok, szellôzôk,

fogas díszítôsorok. A 20 század elején jelenik meg a téglalábas pajta, mely egyszerû szerkezetével hamar általánossá válik. Századunk húszas éveitôl kezdôdôen a kézi téglavetést teljesen kiszorította a gépi formázás, a préselés. A téglaprés a tégla keresztmetszetével hosszú szalag alakjában formálja az anyagot, melyet drótokkal szeletelnek fel. A préselt tégla tömörebb a kézi vetésûnél, súlya 15-20%-kal nagyobb, ugyanakkor metszett felületeinek pólusai kevésbé zártak. A téglagyártás további fejlôdése a kisebb helyszíni élômunka felhasználás, a jobb hôszigetelés irányába mutatnak. Buzás Miklós Irodalom: Valter Ilona: Középkori téglaégetô kemence, Ôriszentpéter TKM.334 szám, Bp. 1989 Dr. Császár László: Építômesterségek a magyar múltban, ÉTK., Bp 1986 Cs. Dobrovits Dorottya: Építkezés a 18 századi Magyarországon, Bp. 1983 Pannónia régészeti kézikönyve, Bp. 1990. (szerk Mócsy A – Fritz J)

Petánovics Katalin: A Festeticsek balatonkeresztúri uradalémának kontraktusai (1772-1793), Zalaegerszeg 1981. Horváth Zoltán: Sopron szabad királyi város téglaégetôje (1830-1893) In: Tanulmányok, Csatkai Endre emlékére, Sopron 1996