Szociológia | Tanulmányok, esszék » Recenzió Szuhay Péter - A magyarországi cigányság kultúrája, etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája

Recenzió Szuhay Péter – A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája Az egyik koncepció azt állítja, hogy azok a cigányok, akiket a társadalom annak tart, azaz a szűkebb-tágabb környezetük, amelyben a szegény emberek nem kívánják a nekik felajánlott lehetőségeket elfogadni. Míg a másik teóriában arról van szó, hogy a cigányok nem hiányolnak semmit azokból a lehetőségekből, melyek fel lettek nekik ajánlva, hanem maguk teremtik meg a magatartásuk által számukra a legmegfelelőbb közeget. Mivel sokan elutasítják a nekik felajánlott eshetőségeket, így nem tudnak ők a többségi társadalomba beilleszkedni, amely azt eredményezi, hogy csakis rosszat mondanak róluk az emberek – előítélet. „Jó” példákat illesztett be a szerző ehhez a fejezethez különböző művekből, amelyekben azon van a hangsúly, hogy attól függetlenül, hogy egy embercsoport szegény, igenis van kultúrája, csak

lehet, hogy nincs leírva, hanem a mindennapjaikban használják. A következő cikkelyben pedig már nemigazán a jóllétről van szó, hiszen a szerző egy magasabb karsztba rakja a cigányokat, és hiába tehetik meg, hogy ápolják a kultúrájukat, nem teszik meg, így szegényes marad. Törvényekkel sem ment soha a cigányokat skatulyába rakni, sőt, a kényszermegoldás megkeseríti nemcsak az iskolapadba parancsolt cigánygyereket, hanem a tanítójának a munkáját is. El kellett fogadniuk az 1961-es törvényt (beiskolázás), majd a nagy nehezen elvégzett iskolá(k)ból identitászavarosan kerültek ki – ezt is nevezhetjük szegénység kultúrájának, hiszen hiába tanult, az értékét nem tudja felmérni, illetve az oktatásért, munkába járásért cserébe fel kellett áldoznia az életmódját – a kultúráját. A kultúrájukba beletartozik nemcsak a szokásaik, hagyományaik, törvényeik, hanem az is, hogy ők hogyan néznek önmagukra, hová sorolják a

cigányságot néprajzilag. A következő bekezdésben is erről írok A fejezetnek ez a része bemutat egy vizsgálatot, miszerint hogyan különböztetjük meg a cigányokat mi, kívülállók, illetve a romák önmagukat. Négyféle grafikont értelmez a szerző gondolatban, az egyik a köznapi, amely nem differenciál az eltérő cigánycsoportok között, pedig igenis van, és a negyedik vizsgálat is ezt bizonyítja, azaz ők elkülönítik az egyik cigányt a másiktól. A második vizsgálat a közigazgatási és hatalmi megközelítés szerint csoportosítja 2 a romákat, vagyis hogy milyen az attitűdjük. Végül a harmadik grafikon a tudományos megközelítést mutatja be, amely „ a kulturális szempontokat helyezi előtérbe”(18. old) Ahogy az évek múltak, a cigányokról alkotott kép is változott, azaz mintha nem különbözni szeretnének a többségi társadalomtól, hanem mint egy szegmens részt venni a magyar populációban. A 19 században kétféle

cigányról beszéltünk, az egyik a képzőművészetben helytállók, pl. a muzsikusok, míg a „ló másik oldalán” pedig a semmittevők, tolvajok, akik a következő évszázad eszményképét is adták. E két cigánytípus közé egy éket vertek az akkori közgazdászok, cigányokat összeszámlálók, s ezáltal meg lett állapítva, hogy milyen az „A” típusú cigány, aki megkapott minden pozitív tulajdonságot, míg a „B” típusú csakis a negatívat. A probléma akkor kezdődött, amikor e két variáns sajátosságait összekeverve használjuk. A 20. századra egy kalap alá kerültek a cigányok, és mindegyikük persze a negatív attitűdöket kapták meg. A kultúrájukat egybevették, egyedül a nyelvük alapján különböztették meg őket. Előítéletekkel rendelkeznek, akárhová is teszik a lábukat: az iskolába, a közigazgatási intézményekbe, munkahelyekre, sőt, mostanában már egyes települések is büszkék a CMÖ 1 táblájukra. Az

50’-es években különböző minisztériumok próbálnak a cigányok szegényes, elmaradott életén javítani, „ Ezeket a mozgalmakat tekinthetjük az 1961-es párthatározat előzményeinek” (24. old) Az iskolázottság magával vonta a konstans munkahelyhez való ragaszkodást is, valamint a rendes lakóhelyen kialakított életformát, amelyhez segítséget nyújtott a tanácsháza, OTP – csak élni kellett a cigányoknak a felkínált lehetőséggel. Attól függően, hogy mennyire akceptálták a felajánlott sanszot a cigányok, annak megfelelően sorolták be az első, második, vagy a harmadik értékcsoportba. Remekül van idézve ehhez a témához Békési József: Cigányok a Körösök mentén című könyvéből. De mint száz évvel ezelőtt, mostanában is ugyanabba a mederbe sodorjuk az előítéleteinkkel a cigányokat, amellyel az első fejezet ötödik része is zárul. A következő rész pedig sorra vesz négy olyan szerzőnek a művét, akik a cigányok

besorolásával foglalkoztak, amelyből akkoriban négyet emlegettek: oláh cigányok, magyar anyanyelvűek, román anyanyelvűek és a vend cigányok. Sokan e csoportneveket már megalázónak tituláltak, és vagy a muzsikus, vagy a roma elnevezést választották. 1 Cigánymentes Övezet 3 A néprajztudomány is majdnem a fent nevezett csoportokra bontja a cigányokat, csak más névvel: muzsikus, roma, beás, amely az ő szemükben nagyobb értékrendet is jelent, és a roma szót egyre gyakrabban halljuk pl. szervezetek, intézmények neveinél is E cigánycsoportok nevei mögött ám több húzódik meg a háttérben: „ a kulturális és társadalmi integráció.” (31 old) Szociológiai szempontból nézve ez a három csoport nem keveredik egymással, egyfajta vonalat húznak akár a lakóhelyükön, munkahelyükön, munkásszállón, sőt, mostanában már a szórakozási helyeiket is kisajátítja magának egy-egy csoport. Azonban ha bekerül az ember valamelyik

cigánytársaságba, és érdeklődik, hogy ki kicsoda, akkor csak ott lyukad ki az ember, mint Erdős Kamill, olyan sokféle terminológiát elsorolnak. Amikor a cigány törzsek hierarchiájáról van szó, és megkérdezünk egy-egy csoportot, hogy hova sorolják önmagukat, akkor az üzleteléssel foglakozó cigányok a lovári nevet említik meg, amellyel tulajdonképpen a jóllétüket is szimbolizálják. A következő lépcsőfokon a magyarul beszélő muzsikusok állnak, akik már nem a felhalmozott tőkéből ének, hanem a „bővített újratermelésre”(34. old) összpontosítanak A harmadik fokon ugyancsak a magukat muzsikusnak nevező, de már messze nem a zeneművészetből megélőkről van szó, hanem egészen más területen dolgoznak. Az állandó munkahely, és az ezzel járó biztonságos családi élet van az életük középpontjában. Ők megpróbálják azt az életet élni, mint a magyarok, de sokszor „lecigányozzák” őket. A 80’-as években, főleg

a rendszerváltáskor sajnos a stabil állásuk megszűnt, s attól függetlenül, hogy addig nem kereskedéssel foglalkoztak, belefogtak valamilyen üzletbe. Van egy cigánycsoport, a beások, akiket nem fogadnak be sehová, pedig őközülük kerülnek ki az intellektuális cigányréteg – jó példa erre a Pécsi Gandhi Gimnázium. Az ötödik lépcsőfokra az oláh cigányok kerültek, azért is ilyen alacsonyra, mert egyik napról a másikra élnek. Furcsamód a sor végére kerül azoknak a muzsikus cigányoknak a csoportja, akik önmagukat a topra helyezik, hiszen a magyar műzenét népszerűsítik. E csoportok között „állóháború” van, melyet a kulturális integrációval lehetne a szerző szerint megoldani. A könyv második fejezete feltérképezi, hogy már Mária Terézia uralkodásától kezdve kordában akarjuk tartani a cigányokat. Először a cigány nép számlálásával, majd az állandó letelepedéssel és munkavállalással. Ez utóbbiról a szerző

egy kutatásra hivatkozik, melyet 4 Hankiss és Bársony készített el, és kitérnek benne a munkásszállásokon lakó cigányokról, ill. összehasonlítja az életfelfogásukat a magyarokéval. A következő részben az iskolázottság kerül a középpontba. A szerző értelmezése alapján tisztán fel lehet vázolni egy grafikont, mely szerint közel száz évnek kellett eltelnie, hogy a cigányság és az analfabetizmus közé ne egy egyenlőségjel kerüljön. Mostanában pozitív diszkrimináció alapján cigányosztályokat hoznak létre az iskolákban, hogy felzárkózzanak a többiekhez; főleg a korcsoportjukhoz. Sok pedagógus szerint azonban iskolakezdés előtti szocializációra kellene a gyermekeket szoktatni a szüleikkel együtt, és akkor hátha leküzdenék a társadalmi elmaradottságot. A következő cikkely a területi megoszlásukról szól, vagyis arról, hogy Magyarországon főként az ország északi megyéiben voltak, hiszen a nagy gyárakban

szükség volt a sok segédmunkásra. Voltak, akik a mezőgazdaságban találták meg a helyüket, és ún „csökkentett komfortfokozatú” házakat kaptak, de sajnos ezeket a házak túlzsúfolttá váltak, nem volt elegendő pénzük a felújítására, vagy a költségek kifizetésére. Sokan odébbálltak a fővárosba, ahol „ az iskolázatlanság, a munkanélküliség, a túlzsúfoltság”(52. old) belevitte őket a bűnözésbe. A cigányok sorsa ezáltal csak sodródik, hiszen főleg a munkaerő-piaci helyzetükről esik szó, vagyis hogy milyen módon próbálják magukat fenntartani. A cigányság a rendszerváltás óta eltelt évek során korábban soha nem tapasztalt mértékben és ütemben, és az elsők között szorult ki a munkaerő-piacról, és veszítette el negyven év alatt fokozatosan felépített alacsony szintű, de biztonságos megélhetésének alapjait. Élethelyzetük válságos, hiszen 1989-ben 20% körül mozgott a munkanélküliségi rátájuk.

Ezek a számok, amelyek tényekre alapulnak, arra késztette a cigányokat, hogy illegális munkákból tartsák el a családjukat, mint pl. a kosárfonás, faárukészítés, vályogtégla előállítás. Másik típusú jövedelemhez lehet sorolni az uzsorakamatos kölcsönzést, vagy a szociális ellátást öregek részére, de ami felülmúl mindent, amikor a kukából, szemétdombról szedik össze a még „használható” élelmiszert, ruházatot. Szégyen, nem szégyen gyűjtögetni például gyógynövényeket, rőzsét vagy éppen vasat, régebben (1989 előtt) és mostanában is divatosak. Csak arra figyel fel az ember, ha hallja, hogy valaki felszedte a régi vasúti síneket, vagy a villamosenergia-kábeleit. A könyvben rengeteg példa által tudomást szerezhet az ember a különböző településeken élő cigányok életéről, és tulajdonképpen az az érzése támad az olvasónak, hogy máris ismeri őket, pedig a mindennapjaikról még egy szót sem hangzott el.

5 A legérdekesebb az egész kötetben az, hogy bebújhatunk a cigányok zárt ajtós tradíciói közé, megláthatjuk, hogy ténylegesen hogyan élnek, milyen a néprajzuk. A megismerésükhöz tartozik a: házasság-családalapítás; telepek, lakásviszonyok; lakáskultúra; táplálkozás; öltözködés; értékrend; ünnepek; halotti szokások és a kulturális egységesülés tanulmányozása. Mint az előbbiekben már szó volt a cigányok csoportjairól, az a három típus nem is keveredik egymással. Mert ha mégis, akkor az asszonynak fel kell adnia a hovatartozását, s gyermekei is az apai törzshöz fognak tartozni. És az a szerencsés, ha minél több gyermek születik, és ezért mihelyst a lény eladósorba került (16. életév), jöttek is sorban a porontyok Ez a szokás ám nem mindenhol élt; az ország nyugati részén a szülők megvárták, míg a leány huszonéves lett, és talán akkor adták férjhez. Azért talán, hogy megelőzzék „ a lehetséges

elszegényedés”-t (80. old), sőt, a fogamzásgátlást is alkalmazzák Azok a családok, ahol mégis vállalták (mert jött) a gyermeket minden bizonnyal a saját jövőjükre gondoltak, hiszen amíg a leány férjhez nem ment, addig a szülőnek adta le a fizetését; vagy a jelenjüket biztosítják be a családi pótlékkal, hiszen az az egyetlen pénzbeli jövedelem. Régebben, a II.VH előtt feltehetőleg azért született sok gyermek a cigány családokban, mert egy bizonyos százaléka el is hunyt hamar. Az egy tény, hogy a cigányok gyermekszeretőek, és ezt tükrözi nemcsak a szerző által beszúrt könyvrészletek (81-82. old), de az együttélésükön is észrevehető, melyet a következő részből tudok meg pontosan. A 18. századtól kezdve felmérések készültek, hogy milyen típusú cigányok hol laknak Míg a muzsikusok megengedhették maguknak az egyszerű parasztházat, addig a teknő-, vályogtégla-készítőknek vándorolni kellett, hogy munkájuk

legyen, így ideiglenes telepeket alakítottak ki, melyet sárral tapasztottak ki. Míg az 50’-es években is hasonló telepeken lakott sok cigány, és a 60’-as évek elején rendelet született e cigánytelepek megszüntetésére. Az OTP és a tanács lehetőséget kínált a cigányoknak a jobb lakhatási körülményekre, azonban ahhoz legalább egy éves munkaviszony kellett, így sokuknak ez rossz alternatíva volt, hiszen ugyanúgy a régi telepek helyett másikat alakítottak ki a cigányok a települések végén. Ezidőtájt épültek az úgynevezett csökkentett értékű lakóépületek, de ezek messze nem olyan minőségűek voltak, mint a normális lakóházak. A 90’-es években jött divatba a „szocpolos” ház vagy lakás építése vagy vásárlása, de itt már sokszor észrevehető volt az önkormányzatok diszkriminációs viselkedése, miszerint megjelölték a cigánynak, hogy hol építkezhet (ezzel megint egy telepet alkotva). 6 Hét szerzőnek a

könyvrészlete is azt bizonyítja, hogy szinte minden időkben ki voltak a cigányok szorítva a falu szélére, vagy a „holt városba, ahová még az áram is úgy jár, mint egy szellem”. Hasonló módon rendezték be a lakóházukat is, melyről a következő részben írok A zsúfolt putriban örült a cigány, ha lerakhatta valahová éjszakára a fejét, a „Cs”lakásokban, házakban egy lakóteret alakított ki a család, ahol a mindennapi teendőiket végezték. A parasztházakban meg a saját építésű házakban már komfortosan vannak a helyiségek elrendezve, de a lakás/ház díszítése felülmúlja a magyar szokásokat. Többnyire tömve vannak a díszesebbnél-díszesebb bútorokkal, falornamentumokkal, a különbség a szegényebb-gazdagabb cigány lakberendezés között annyi, hogy a tehetősebb romák a minőségre is odafigyelhetnek (lásd porcelánbaba). A táplálkozási szokásuk is az osztályrendszerben való elhelyezkedésüktől függött annyiban,

hogy a jómódban élőknek minden nap volt mit a „tejbe aprítani”, míg a szegényeknek szinte éheznie kellett. A középosztálybeliek étrendje pedig attól függött, hogy az elkészített/elvégzett munkájáért milyen terményt vagy élelmiszert kaptak. Ezek mellett még az évszak is befolyásolta az étkezésüket, hiszen tavasztól-őszig úton-útfélen le tudtak szedni egy-egy gyümölcsöt a fáról, ha megéheztek. Szegényes étkezésről beszélünk náluk, mert egyoldalúan, sokszor napokig főtlen étel nélkül bírják ki, vagy a legínségesebb az, ha a dögkútból kiszedett állatból főznek a családnak. Sajnos megtanulták, hogyan Azonban az ünnepnapok azok egészen másról szólnak, legyen az pénztelen cigánynál, vagy egy átlagos osztálybelinél. Akár adósságba is verik magukat egy családi ünnepnél, hogy megmutassák, hogy ők is valakik. És arra a kérdésre, hogy van-e a cigányoknak gasztronómiájuk, és hogy az a szegénységük miatt

alakult-e ki, akkor hál’ istennek, ki lehet azt mondani, hogy van olyan étel, melyet a „magyarok” nem ismernek, és a tekintélyesebb cigányok is fogyasztják – a bokoli. Keserűséggel olvastam a könyvben azt a részt, amikor a lakodalom után megmaradt ételeket elásták a „tehetős cigányok” abban a hitben, hogy a vendégek úgysem vitték volna haza, hiszen nekik is jól megy a dolguk. Sőt – és ez nemcsak a cigányokra jellemző, hanem a „magyarokra” is, hogy a jóllétet szimbolizálva pocakot növesztenek. A szép- és az ismeretterjesztő irodalom öt példája alapján az olvasó még jobban meg tudja érteni a cigány vendéglátást vagy a „dögevést”. 7 A jólléthez tartozik az is, hogy hogyan öltöznek, melyben észrevehető a magyar népviseleti szokás (kép, 181. old) főleg az oláh cigányoknál A romugrók követték a divatot: a fiatal nők levágatták a hajukat, nadrágot húztak a réteges szoknya helyett; míg az öregebbek

csupán konfliktusok után hódoltak be a trendiségnek. A beásokról kevés információ van, de az bizonyos, hogy alkalmazkodtak a környezetükhöz. A szerző az ruházkodásukról írt részben azt is megfogalmazta, hogy honnét szerzik be a ruháikat a cigányok: némelyikük örül, ha a kidobott cuccból fel tudnak valamennyire öltözködni, míg mások meg vannak elégedve, ha felvehetik mások kinőtt rongyait, de a legelőkelőbbek megvásárolják gyermekeiknek a „legdögösebb” márkás ruhát, hogy csakazértis megmutassák, hogy ők milyen jól élnek. Azt hinné az ember, hogy ők a vizet, mint tisztítószert nem ismerik, hiszen elég gyakran azt vetik a szennyesládába, amely már nagyon eltér az eredeti színétől. A képek a könyvben is ezt bizonyítják. Meglehet, hogy azért, mert az ő közösségükben másfajta értékrendet alakítottak ki. Legfőképpen azt, hogy ők is magyar állampolgárok, és hogy ők is bele tudnak illeszkedni a többségi

társadalomba. Ezt úgy teszik meg, hogy további, egyéni értékeket neveznek meg és dolgoznak azok eléréséhez. Ide tartozik például: a szolidaritás, szerencse, ügyesség, bosszú, halottakhoz fűződő viszony. Ez utóbbihoz szinte mindig arról beszélünk, hogy a cigányasszonyok a halottakkal kapcsolatot teremtenek, meg a jóslásokról. Pedig ettől jóval többről van szó, melyet az „egyszerű magyar” nem értene, ha a temetőben söröző, dohányzó cigányokat látná, aki megosztják az elhunyttal az élvezeti cikkeket. Ezeket a szokásokat ám úgy kellene akceptálni, mintha a magyar kultúrához tartozna, nem pedig kitiltani, megalázni a mássága miatt. És ezt a gyermekeknek továbbadni, például Choli Daróczi József, Péli Tamás művészetét, hogy gazdagítsa az oktatást. Az köztudott, hogy a cigányok átlagéletkora alacsonyabb, mint a nem-cigányoké, melyet a következő fejezetben ír le a szerző. Ide sorolja főként, hogy miért járnak,

vagy nem járnak orvoshoz, és ha már elmentek hozzá, betartják-e az orvos javaslatait, vagy inkább a homeopátiát választják. Kétféle cigánynak a sajátosságaira hivatkozik a szerző: az egyiknek még szappanja sincs, hogy tisztán menjen el a bajával, ahol még a drága medicinát is ki kellene fejébe váltania. Míg a másik típusa, akik „ a legapróbb betegséggel is orvoshoz szaladnak”(123. old), mert kijár nekik, hiszen ők is magyar állampolgárok. Vannak persze kivételek, akik nem okoznak 8 feltűnést, ha megjelennek az orvosnál. Van ám még egy alternatíva, amikor ki van zárva az orvostudomány, és a tapasztalt „jó boszorkányra” bízzák a betegségüket, amely sokszor túl kevés a meggyógyuláshoz. Ahol fel lehetne épülniük, a kórházba legtöbbjük nem kívánkozik, mert nem tudnak a bentfekvő betegekkel kapcsolatot teremteni, vagy a kórházi táskájuk nincsen megfelelően felszerelve. Rossz betegekről beszélünk róluk

(előítélet), mert sokszor hiányzik az együttműködés orvos-beteg között. Inkább hazamennek, s meglehet, hogy a beteg nem egy egyszerű páciens, hanem fertőző, vagy zavarja az egészséges embert a fogyatékosságával. Olyan házban, ahol a korlátozott cselekvéssel rendelkező a kismamával, vagy a kisbabás anyukával oszt meg egy hálószobát, és méghozzá egészségtelen életmódot biztosít a babának, akkor az a csoda, hogyha a baba megéri az iskolába íratást Dohányzó, alkalmanként alkoholt fogyasztó kismama hasában már a baba is megszokja ezeknek az „élvezetét”, és a tizenéves gyermek szájából sem maradhat ki a cigaretta. A gyermek nevelésénél is hasonló a helyzet: vagy szabadjára engedik „ ott van a szád, ahol tavaly volt” beszólással, vagy a napi tevékenységek „ órarend szerinti megtervezése és betartása görcsössé is teszi a rendszert”. (131 old) Szuhay Péter számomra ismertté tett egy olyan embercsoportot,

akikre eddig mindig kíváncsi voltam, és a könyvében megjelent képek nem az undort váltottak ki, hanem empátiát, hiszen nem tehetnek arról, hogy cigánynak születtek. Az országon belüli kisebbségekhez tartoznak, de valamennyiük által beszélt közös nyelvük ugyan nincsen, de a közös származás és a közös kultúra összetartja őket. Örömmel vettem tudomásul, hogy ahol élek, a roma lakosság egy része már csak magyarul ért. Mások egymástól eltérő cigány nyelven beszélnek, és ezt Lajosmizsén, ha érdeklődöm, akkor hangoztatják is. Sokan közülük mégis cigánynak vallják magukat, és fellépnek közös kisebbségi jogaik, kultúrájuk ápolása, a közös nyelv művelése érdekében, melyet a szerző is kinyilvánított. Vezetőik között kiváló írók, művészek vannak, akik nemcsak a cigány kultúrát, hanem a magyar nemzeti kultúrát is gazdagítják műveikkel, és amelyet az alkotó is megnevezett. Csakúgy, mint a

cigányzenészek, népművészek. A romák helyzete lényegesen rosszabb az országos átlagnál. Nagy többségük él bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetben, a létminimum alatt. Hátrányuk egyik fő oka, hogy a 9 romák között tömeges a munkanélküliség. Elhelyezkedni is nehezen tudnak, mivel kevesüknek van szakképesítése. Ugyanakkor a gyermekszám magasabb a roma családokban Így az egy főre jutó jövedelem átlaga messze elmarad az országos átlagtól. A cigány közösség egészségi állapota, lakáshelyzete igen kedvezőtlen. Ráadásul többségük az ország hátrányos helyzetű, szegény településein él. A romák többszörösen hátrányos helyzete a mai magyar társadalom egyik legsúlyosabb problémája. Bár egyes kutatások szerint a cigányokkal szembeni előítéletek az utóbbi években csökkentek, ma is igen erősek. Úgy érzem, hogy kedvező, hogy abban a tanulási folyamatban veszek részt, melynek során elsajátíthatom más kultúrák

elemeit úgy, hogy közben a sajátunkét megtartjuk, vagy kiegészítjük. 10