Politika, Politológia | Felsőoktatás » Mészáros Tamás - Igazodók

NÉPSZAVA 2008. március 22 szombat 7. oldal Mészáros Tamás Igazodók Hallgatom a Fővárosi Bíróság elnökét, amint azt magyarázza a közszolgálati televízió reggeli műsorában, hogy kétségkívül kellemetlen helyzetbe került a Magyar Gárda ügyében eljáró tanács. A gárda emberei ugyanis megpróbálták szelektálni, hogy kit engednek be a tárgyalóterembe, de mire a válogatást elkezdték volna, a helyiségbe már úgysem fértek be többen, így hát törvénysértő igyekezetük okafogyott lett. A bíróság pedig azt a tanulságot vonta le a jövőre nézve, hogy ilyen esetben – elkerülendő az atrocitásokat – időben ki kell tenni a Megtelt táblát. Lenyűgöző pragmatizmus. De mi történik akkor, ha a gárda – vagy bármely más alperes – történetesen elég jó ütemben érkezik a nyilvános tárgyalásra ahhoz, hogy elhajtsa a számára nemkívánatos érdeklődőket? Nem lehetne ezt megakadályozni? Mégpedig a közönség

létszámától függetlenül? A bíróság elnöke szerint nemigen. Elmagyarázta azt is, miért nem akarták eleve behívni a rendőröket az épületbe. Nem szerették volna, ha az a látszat keletkezne, hogy a független testület egy erőszakszervezet jelenlétében ítélkezik. Aztán amikor odabent a helyzet már a tettlegességig fokozódott, nem bánták, hogy az „erőszakszervezet” helyreállította a rendet. Mondhatnánk, a bírói finnyásság nem volt tovább tartható. Mármost kérdés, hol élnek a mai jogalkalmazók? Nem látják, mi zajlik körülöttük? Nem tudják, hogy egy-egy politikai színezetű ügy tárgyalásán miféle indulatokra számíthatnak? Hogy provokációtól tartanak, az érthető – de miért gondolják, hogy a rendőri jelenlét provokál, nem pedig azok a csoportok, amelyek épp a provokáció szándékával érkeznek a bíróságra, megszállják a folyosókat és a termeket, és agresszív viselkedésükkel, különféle jelvényeikkel

és jelszavaikkal úgy a bírákat, mint a publikumot nyilvánvalóan megfélemlítik? Magyarán: miért hagyják terrorizálni magukat a bíróságok, ahelyett, hogy előrelátóan megfelelő biztonsági intézkedéseket tennének? Amennyiben a tanácsvezető bíró látja, hogy a tárgyalást némelyek lényegében egy be nem jelentett tüntetéssé züllesztik, politikai nézeteik kéretlen propagálására használják, vagyis a rajtuk kívül ott tartózkodó érdeklődőket a saját műsoruk „élvezetére” kényszerítik – nos, akkor miért nem ürítteti ki a termet, miért nem rendel el zárt tárgyalást? Hatásköre ezt bármikor lehetővé teszi. Miért tűrik el a bírák a saját tekintélyük lerombolását? Választ csak a bírói testületek vezetői adhatnának. Egyelőre azonban úgy tűnik, inkább mulasztásaikat próbálják igazolni – akár olyasféle komolytalan hivatkozásokkal, miszerint a zsúfolt tárgyaló ajtajára nem írták ki időben, hogy

megtelt. A különféle felelősségelhárító mechanizmusok általában is kelendőek; mondhatni, mindinkább teret nyernek a közgondolkodásban. Ugyanúgy alkalmazzák őket a verbális erőszak jelenségeire, mint az immár ismétlődő utcai zavargások esetében. A szélsőjobb sajtó mind nyíltabb rasszizmusa felett a magukat persze mértékletes konzervatívnak minősítő kenyéradó gazdák éppúgy szemet hunynak, mint az ügyészségek, amelyek soha nem találják hivatalból üldözendőnek a legalpáribb uszítást sem. A mainstream jobboldal értelmisége elegánsan félrenéz, noha radikális elvbarátai mind gátlástalanabb hőzöngése már kiveri a szemét. Prominensei reggeltől estig európaiságról és demokráciáról, erkölcsi megújulásról és emberi jogokról szavalnak, de igazában kedvtelve hallgatják és olvassák a politikai ellenoldal rendszeres gyalázását. És ezzel az aktív cinkossággal nemcsak felbátorítják, elszabadítják mindazt, ami

egyszer csak a fejükre nő majd, de azokat is megbénítják, akik ebből a hallgatólagos támogatásból azt olvassák ki: jobb, ha nem szállnak szembe a mégoly ordas indulatokkal sem, mert valójában a mögöttük álló erőkkel húznának ujjat. Azzal a gazdasági hatalommal például, amely a randalírozók „ideológiai” munícióját szállító orgánumokat tulajdonolja és működteti. Meg azzal a politikai klánnal, amely a szélsőségeseket részben táplálja, részben maga is hatásuk alá kerül. A hivatalnok, a közszolga, az üzletember vagy akár a törvény őre legjobb szándéka szerint többnyire normakövető polgár szeretne lenni. A kérdés csak az a számára, hogy miféle normákat kövessen. Címszavakban alighanem tudja a választ: a jogállam, a pluralizmus, a demokrácia normáit. Csakhogy elméleti, ha úgy tetszik, állampolgári iskolázottsága nem ad világos eligazítást a fogalmak értelmezésére; s a normakövető szándéknak nem mond

ellent, ha olyan „demokraták” adják a mintát, akik a maguk szélsőjobbos eszmevilágából vezetik le, mi szolgál a nemzet üdvére. És mert egyre erősebben, egyre több fórumon, egyre megejtőbb demagógiával hirdetik azt a fasisztoid állameszményt, amely természetes velejárójaként tekint a félkatonai szervezetekre, a nyilas propagátorokra, az újságírásnak álcázott uszításra, végtére az elbizonytalanodott vagy csak ijedt polgár számára mindez lassan megszokottá, elfogadottá, mi több, képviselhetővé válik. Nem másról beszélünk, mint a társadalmi lét módszeres megmételyezéséről. Az alantasság beemeléséről a polgári ideák körébe A fenyegetés kultuszának alattomos elfogadtatásáról a mindennapokban. A másként gondolkodó polgártárs ellenséggé bélyegzéséről. Mindazok magától értetődő kirekesztéséről, akik nem hajlandók lemondani szellemi függetlenségükről. Ez a folyamat már jócskán előrehaladt

Magyarországon. Az a kvázi jobboldal, amely mindent megcsúfol, ami az európai konzervativizmus nemes hagyománya, és populista pragmatizmusával a népámítás legrosszabb időszakait idézi fel, szívósan körülfonja a köztársaság közszféráját; befészkeli magát mindenüvé, ahol a politikai kufárságnak nincs helye: az iskolába, a kultúra műhelyeibe, a közszolgáltatások láncolatába – és igen: a jogértelmezés és -szolgáltatás intézményeibe is. Egy fiatal, frusztrált és tradícióit fájdalmasan nélkülöző demokrácia polgárai a képzett tudat és az egzisztenciális függetlenség hiányában mind kiszolgáltatottabbak ennek a támadásnak. Tehát igazodnak. A szerző publicista