Szociológia | Családszociológia » Szeret, avagy megértés a párkapcsolatról és a szerelemről

SZERET! Avagy megértés a (pár)kapcsolatról és a szerelemről ".there is nothing like dancing our dance of give and take one step forward, one step sideways a helpless feeling when the earth shakes." Ani DiFranco: Hearse "Korkép" Ahogy érzékelem és tapasztalom, az én generációm számára hatalmas kihívást jelent a "párkapcsolat" fogalma és egész egyszerűen túl nagy a zűrzavar ebben a témában. Bizonyos, hogy ez egy örök történet: ahol férfi és nő - sőt általában véve: ahol polaritás - van, ott a kihívások is megjelennek, én mégis elsősorban rólunk beszélek most. S talán nem is egy generációról, hanem többről: a 70-es és 80-as években születettekről. Tudjuk: sokan vannak egyedül, a "szingliség" jelenségét elegen tárgyalják, de nem csak erről van itt szó, hanem magukról a kapcsolatokról, arról, amit ez a kor mutat róluk - véleményem szerint egyébként nem is csak a párkapcsolatról,

hanem mindennemű kapcsolatról -, s főként a lehetőségről, melyet ez rejt, egyénileg és kollektíven. Általánosan tapasztalható tünet valami, amit első blikkre, jobb híján infantilizmusnak hívhatnánk, s meggyőződésem, hogy - bár nagyon sok nőtársam ezzel nem ért egyet - férfiakra és nőkre egyaránt jellemző, csak máshogyan. A két nem másmilyen, mindig is így volt, persze, hogy másként kell megnyilvánulnia az energiának, hogy játszhassunk, együtt, egymással. A különbségeken túl azt látom, hogy nő és férfi egyaránt a "nagy szerelemre" áhítozik, azonban egyszerűen fél szeretni és elfogadni - elsősorban önmagát, s így a másikat is. Ezért aztán sebzett gyerekek rohangálnak jobbra-balra, vagy élnek egymás mellett, belül ugyanígy "ideoda rohangálva". Lehet, hogy ez mindig is így volt, csak a társadalmi elvárások, melyeknek a szüleink és az ő szüleik még megpróbáltak megfelelni, ránk már nem

gyakorolnak (akkora) kényszerítő erőt, pontosan azért, mert előttünk foszlottak szét és kérdőjeleződtek meg, végérvényesen. A szüleink helyzete épp azért különleges és nehéz, mert talán ők voltak az első generáció, akik már javarészt "szerelemből házasodtak", többnyire fiatal felnőttként megélték a rendszert és annak összeomlását is, s nagyon sok esetben, a legjobb szándékok ellenére is a kapcsolatuk "kudarcát": válást vagy működésképtelenséget - kimondva vagy elfedve. Mi pedig ezt láttuk, ebben nőttünk fel. A mi kihívásaink mások - médiakörnyezet, "Facebook-generáció", orientáció-vesztés, egyedüllét - ismerős hatások? -, ám a bizalmatlanság nagy valószínűséggel innen (is) eredeztethető. Másrészt pedig a nagyobb (ám nem a legnagyobb!) képet szemlélve, itt van egy - jellemzően közép-kelet-európai - társadalmi "sajátosság" is: mindaz, amit a diktatúra az

egyénnel tesz, ahogyan az önelfogadását, önértékelését szétrombolja, leépíti, s amit mi - sok generáción keresztül -, szépen csendben "megörököltünk". Ami a kapcsolatokat illeti: vajon elveszett itt valami vagy meglett? Egyáltalán mi az a "valami" és van-e olyan egyáltalán? S a most is létező, de egyre ingatagabb "párkapcsolati normák", a hitek, hogy milyennek kell(ene) lennie egy kapcsolatnak rácsok vagy keretek? Mindennek több oldala van és valószínűleg egyik sem igaz önmagában, ahogyan az is tény, hogy mindenkire hatnak a saját családi, szülői mintái, ezért (is) eltérőek az egyéni tapasztalatok - mégis azt gondolom, itt és most a többségünk a valódi szabadságot keresi, s bízom benne, ha figyelünk, egyre többen meg is találjuk. A jelen pillanatban még leginkább a hiány dolgozik, mindkét nemben. A belül kongó űrt "kell" munkával, az anyagiak hajszolásával, szexualitással vagy

éppen spirituális kereséssel, ideákkal - általában véve függőségekkel, kifelé figyeléssel betölteni. Képletesen - és szexuális analógiával konkrétan is - szólva: a férfi ezt a belül tátongó lyukat más lyukak betömésével próbálja betölteni, a nő pedig a férfit várja, hogy a benne lévő hiányt betöltse. Nagy közhely persze az "alfa-hím" és a "fészekrakó" nő címkéje, amit a fenti, kissé talán erőltetett - szerintem azért mégis alapvetően helytálló - párhuzam felidéz, hisz mindkettő ott van mindenkiben. A partner, "a másik" a férfi és a nő számára is egyaránt lehet egy vagy több személy. Akár egyszerre is: a promiszkuitás is alapjelenség, csak nemigen beszélünk róla, illetve nem úgy, ahogyan kellene, leginkább félelemből vagy bűntudatból elviccelve, ezzel is a "címkézést" erősítve vagy épp - a régiek mintájára! - újakat gyártva. Mostani korunkban ráadásul

szépen össze is van kutyulva minden: férfi és női, amennyire az csak lehetséges. Akárhogy is, végsősoron feszegetjük a sztereotíp gondolkodás kereteit, törjük a korlátokat - hálIstennek, mert innen lehet nagyot lépni. S hogy hová? Az Valóságba De erről majd később Ha ez nem lenne elég, a jelenlegi időszakban a kívül talált - vagy találni vélt - biztonságérzet általánosságban szólva is meginog és egyre inkább eltűnőben van. A "világ" egyre kevesebbet kínál számunkra, s ezért egyrészt a belső felé vezet, "kényszerít" bennünket minden, másrészt a kapcsolatok (valamennyi kapcsolat) és az intimitás terén is egy olyan paradigmaváltáshoz, amely szükségszerű, s már "nagyon itt van". Elég körülnézni Arról a "spirituális forradalomról" vagy ébredési, tudatosodási folyamatról, ami az egyre több helyen fizikailag is manifesztálódó mozgalmak mögött már évek óta zajlik egyre

többen, az önkeresés, önismeret, "spiritualitás" jóval korábbi "divattá válásáról" azonban mindenki hallott. A "spirituális megközelítési mód" nagyon izgalmas, rengeteget ad annak, aki nyitott rá, ám az is érdekes, hogy bizony ezzel is szépen el lehet kendőzni a dolgokat. Nők és férfiak, akik "szellemi úton" járnak, most a nemükre vonatkozó fenti címkéket valami újra cserélik. "Önkiteljesedés" van, "2012", "új világkorszak" és "felemelkedés", meg "lélektársi kapcsolat", "duálpár" és "női energia" és még sok egyéb más - ám ezek a fogalmak vagy gondolatok egyaltalán nem újak: valahol mindannak, ami társadalmi szinten még a 60-as években elkezdődött az újrajátszásai, más, finomabb - és illuzórikusabb - módokon. S valószínűleg addig játsszuk újra és addig tapasztaljuk, amíg meg nem értjük és meg nem

valósítjuk a valódi lényeget. Nem csupán az én meglátásom, hogy nagyon sok mostani 30 +/- éves úgy viselkedik, mintha körülbelül 14 éves lenne. Most leginkább az én generációmra vonatkoztatok: 32 éves vagyok, s ez a minta abszolút jelen van ennél a korosztálynál. A szerelemről való vélekedés, az idea, amit sok kortársam őriz, nagyjából egy ennyi idős kamasz álma és elvárása, s a valóságalapja is ennyi. Kissé banális, popkulturális példa a Twilight-jelenség, vagyis az Alkonyat könyv és filmsorozat sikere a 20-as, 30-as nők - sőt részben a 40-es nők - körében. A nők közül sokan a férfiak "regresszív viselkedésére", a "határozott férfierő", a "felnőttség" és "felelősségvállalás" hiányára panaszkodnak, eközben sok "szingli" vagy épp "spirituális önismereti úton járó" nő vagy férfi ugyanezektől a szimptómáktól szenved, csak épp mással pótolja

az energiát - akár spirituális ideákkal, célokkal. A (kora)kamaszkor és e között az állapot között a különbség talán "csak annyi", hogy a nyitottság, az odaadás és a bizalom, mely ezt az idealizmust akkor vagy akár még később is - táplálja, már látszólag "elveszett". A felelősségvállalás, a döntésképesség, az elköteleződés kérdése természetes módon kapcsolódik ehhez (férfiaknál és nőknél egyaránt), de a lényeg nem is ez. Nem csak az számít, ami a fizikai szinten (meg)történik - például hűségesek vagyunk-e a párunkhoz vagy sem , hanem hogy hogyan éljük meg ezt az egészet belül, hogyan gondolkodunk és érzünk önmagunkkal, a másikkal és a közössel kapcsolatban, őszintén, valójában. A káosz és a potenciál egy és ugyanaz: rajtunk áll, mit teremtünk ebben a helyzetben. Hatalmas lehetőséget érzek a jelenben, egy olyan, minőségi ugrást, melyet sokan éppen most "ugranak meg". S

bár általános megállapításokkal kezdtem, meggyőződésem, hogy a kiutat csakis önmagunkban lelhetjük. Nem az a baj, hogy az "idea" nem létezik, hanem az, hogy azt kívül keressük. A szenvedés oka pedig az önszeretetlenség - és a szeretet és szerelem fogalmainak ebből fakadó félreértelmezése. Nem én vagyok az első, aki erről beszélek vagy írok, most mégis fontosnak érzem, hogy szóljak a témában. Pontosan ezért mesélem el a saját történetemet, s azt, én hová jutottam el. Női szemmel, "női módon" írok és személyesen, önmagamról, mert ez jön, így jön belőlem. Ha befogadod - akár férfi vagy, akár nő - úgy érzem, Neked is adhat. Ha úgy döntesz, elolvasod, mint mindig arra kérlek, leginkább a szavak mögötti energiára figyelj. A lényeg ott van, a történet, de a gondolat is csak forma. Megélés - Avagy az én tanulási folyamatom Hol is kezdjem? Hol kezdődik? Egyszer, valaha - ahogy talán Te is, Kedves

Olvasó, vagy éppen Mi, együtt - megalkottam, megalkottuk a "Nagy Szerelem" mítoszát. A bennem lévő végtelen semmit begöngyöltem sok, színes papírba, s vittem magammal, éveken át, tovább és tovább, cipeltem, életeken át, húztam és vontam, addig, hogy már teher lett, nem játékszer, labda, amit elguríthatok, bármikor. Pedig a kezdet kezdetén az volt. Égit kerestem a Földön, s találtam is, ám szememen az álom addig sűrűsödött, elmém addig összpontosított a külvilágra, hogy elhittem: a Társ az, aki betölt engem. Megfeledkeztem magamról S aztán, egyszer eljött a pillanat: elég lett. Valamiből - igazából még nem sejtettem, miből Nem tudom, mikor - itt, a Földön talán 9 év telt el azóta - rájöttem, hogy valami nem stimmel ezzel a "nagy szerelemmel". Az "örök szerelemmel" A "halálossal". Hogy rájöjjek, nagyot kellett zakóznom, de anélkül valószínűleg sosem nyitom ki a szemem, s az

édes-fájdalmas-mákonyos álmot aluszom továbbra is a társfüggőségben, mely egyszerre volt érzelmi burok és börtön. S mert elhatároztam, hogy ennek az ügynek a végére járok - hogy őszinte leszek magammal -, ahogyan haladtam, minden tapasztalással, minden megélt pillanattal egyre több fonál bomlott le a színes gombolyagból, s én egyszerre lettem egyre kevesebb és egyre több. S most itt vagyok, sok-sok kapcsolat és tapasztalás után, egyszerre viharverten és néma nyugalomban, egyszerre bölcsebben és fiatalabban, "mint valaha" - egyre közelebb ahhoz a valamihez, amit egészen pici, két éves gyerekként már érzékeltem, tudtam magamban magamról. Csendesen és örömittasan Egyre nyitottabban a lét szerető, szerelmes érintésére. S hogy mit sző majd újra az álom szövője? Mit rendez a rendező? Mi a folytatás, az új fejezet? Nem tudom. Csak játszom tovább, de egyre jobban élvezem. Figyelek: mélyről, magasból, mesziről,

közelről - mindenhonnan, egyszerre. S egyre inkább el tudom fogadni azt, ami VAN - magamat is beleértve Itt, a Földön kétségtelenül a legnagyobb ajándékunj a Kapcsolat. A legszebb élmények egyike pedig felébredni abból a magunk teremtette - szintén gyönyörű! - illúzióból, hogy más valaki teljesíthet ki bennünket, hogy más vagy mások nélkül - a külvilág nélkül - nem vagyunk egészek. És abból, hogy másokkal együtt nem vagyunk egészek! Mert e kettő ugyanannak az illúziónak a két oldala, két véglete! "Szerelmes típus" voltam mindig, előbb beleszerettem fűbe, fába, virágba, folyóba, erdőbe, aztán fiúba, lányba, zenébe, könyvbe, filmbe. Mindig nagyon szerettem. Egy darabig csak szemléltem azt, amiről tudtam: hogy én vagyok Hogy én vagyok a Szerelem. Hogy amikor szeretek, csak szeretek, s ez lényegében független a tárgytól, melyre a figyelmem irányul. Hogy eleve EGY vagyok vele, s csak gyönyörködöm magamban

őbenne - s benne: magamban. Hogy olyan egyszerű ez az egész! Valahol a kamaszkorban, a kislányból nővé válás küszöbén jött a VÁGY. Hogy eggyé válni akarok. Beteljesedni Még - vagy inkább már - nem volt ez tudatos, hisz a fátyol ekkorra már besűrűsödött megint, már megfeledkeztem arról, hogy ki az, aki szeret. Hogy ÉN szeretek, vagy inkább: bennem szeret valaki vagy valami, természetszerűleg, magától értetődően -, s valójában tényleg mindegy, hogy kit, mit, a hogyanról nem is beszélve. Hisz nem is volt olyan, hogy "hogyan", csak az öröm, a lelkesedés, mindenért, úgy, ahogy jött, épp ahogy lennie kellett. Emlékszel? Biztos, hogy Te is megélted! Aztán érkeztek a tapasztalatok sorban - vagy én érekeztem beléjük. Kamaszkori vágyakozás, plátói szerelmek, az első "beteljesületlenség" és "kudarc"élmény. Egy nagy, szerelmes lány-lány barátság és "szakítás", majd alig 16 évesen az

első "beteljesült" párkapcsolat - mindjárt két évig, a végén fájdalmas "búcsúzással" és "bűntudattal". Azért írom idézőjelben ezeket a fogalmakat, mert a kezdet kezdetén azt sem tudtam, mik ezek - a világ nevelte őket belém, míg el nem hittem, hogy igaziak. Hogy valódi érzések és gondolatok. Az első után rögtön még egy párkapcsolat következett - hat évig tartott. Volt itt minden: nagy boldogság és vissza-visszatérő félelem az elvesztéstől, belső bizonytalanság és az "együtt"-ből fakadó, végtelen öröm, drámák és függés, csalódás, szakítás és magány. Ezután a "szabadság" és "önmagamra találás" időszaka kezdődött - egyedül és kalandokban. Most nem egy, hanem sok, régi-új társsal folytatódott a tapasztalás. Barátságból szerelem legjobb fiúbaráttal, majd megint újabb "szerelmes" lány-lány barátságok, megannyi ragaszkodás, élmény,

ajándék. S aztán "beteljesült", hosszú párkapcsolat harmadszor is, majd a bizonytalanság, a "hibázás" és a bűntudat ismét, s egy olyan "se veled, se nélküled" típusú viszony, már nem először - s mint kiderült, nem is utoljára -, mely "taccsra tett", évekre. Közben mindezekkel párhuzamosan - mindezeknek KÖSZÖNHETŐEN! - az önkeresés útja, benne újabb szövetségekkel, szellemi társulásokkal, nagy barátságok, rövidebb-hosszabb kapcsolódásokkal, sőt a csak "Égi" szerelem idejével is. S a sok mindennel együtt, e sok mindenben önmagam megélésének tapasztalatai - egyedül és másokkal. Az ébredés gyönyöre, nyugalma. A tisztulás Megélés-megértés-megérés (De szép is a nyelvünk!) Annyi, de annyi ajándék volt, hogy felsorolni is lehetetlen, elképesztően gazdag vagyok és nagyon hálás ezért! A "minta" egyre hívott, kerestem-kutattam, mi van az újra meg újra

felbukkanó zavar mögött: a VÁGY mögött. Mert a szerelmi boldogságban sem találtam nyugalmat, igazából hosszabb távon egyik felsorolt formában sem. Rendszerint újra előbukkant vagy az adott kapcsolaton belül valamiféle, nehezen megragadható diszharmónia, vagy egy olyan - régebbi vagy új - kapcsolat felbukkanása, ahol hiányt, beteljesületlenséget érzékeltem, s nem tudtam vele mit kezdeni. Úgy éreztem, meghaladja az erőmet Az arcok és nevek cserélődtek, a forma változott, hisz a variációk - nos, azok végtelenek! Egyre tudatosabb partnereim lettek - vagy épp velem együtt váltak azzá. A "tükröt", mely közöttünk "van" már rég felfedeztem, s egyre tisztábban láttam: azt, hogy a Társ valamiképp én magam vagyok, s ha zavar van, ott magamban nem akarok észre venni valamit - épp ezért, egyre többször sikerült is észrevennem, s így feloldanom, feloldanunk. Ám valami még mindig ott volt, újra és újra feltűnt: a

hiány szülte ragaszkodás. S a kapcsolataim - baráti, szerelmi, alkotótársi, fiú, lány oly mindegy hálIstennek akkora tanítóim voltak, hogy arra szavak nincsenek! Nem engedtek nem tanulni, sőt mindig, egyre inkább a VALÓSÁGRA irányították a figyelmemet. Itt valami nem stimmel, itt csapda van, itt bizony valaki a saját kelepcéjébe esett bele. De mi is ez a kelepce? Az évek során jobbra-balra, előre-hátra, körbe-körbe vonszoltam, toszogattam ezt a kapcsolat-témát. Megnéztem húsz oldalról, családi mintákkal, gyerekkorral, szülőkkel, más életekkel, miegyébbel összefüggésben, de megoldani csak nem tudtam. Vagyis: nem vettem észre, hogy az idő linearitásában és a bátor "csak azért is belemegyek"-típusú hozzáállásommal - amit egyébként oly sokáig kárhoztattam magamban - végsősoron megoldottam. Közben azt is megéltem, hogy én vagyok "a hős, független, önmegvalósító nő", akinek nincs is igazából

szüksége kapcsolatra, férfira, majd azt is, hogy féltem a "szabadságom" - de jó volt ezt felismerni! Azt is, mennyire félek, hogy sérülök, s én, a nagy "szív-ember" csupa frusztráció és sebzett félelem vagyok már. Azt is, milyen a valódi őszinteség, s hogy bizony nem csak a mongámia létezik, gondoljunk bármit is erről. Voltak nagy konfliktusaim és feloldásaim olyan barátságokban - ahol lényegében ugyanez a jobb híján "párkapcsolati" energia - függés, ragaszkodás nyilvánult meg, csak máshogyan. Próbáltam "elengedni" is, na azt nagyon - egyszer "Őt", aztán egy "másik Őt", mindenhogyan, "erőből" és "megadással", döntve így, döntve úgy és nem döntve is, féllábon és fejen állva - mert valójában azt se tudtam, mi az az "elengedés". Csak azt hittem, hogy tudom. (Még nem sejtettem, hogy elengedni nem is lehet, hogy nincs is olyan. Erről majd

később) S amíg arra koncentráltam, mindig csak vergődtem, mint a lépre ment madárka, aki pont a vergődésével, kitörni akarásával ragasztja magát oda a csalihoz, miközben szabadon repülhetne, bármerre. .kezdtem azt érezni, hogy ha valamit el kell engedni, az tuti biztos, hogy bennem van. Na de hogy? Szeretnem kellene magam, tudom, itt a gond, de ezt mégis hogyan? - ez nekem nem megy. És mi az, hogy "kell"? Mégis mit csináljak most már? Visszagondolva nagyon vicces, hogy mit szenvedtem össze a párkapcsolati és egyéb kapcsolati drámákban - beleértve az önmagammal való kapcsolatomat is. Szerencsére a humorérzékem azért velem volt, míg korábban csak fel-felcsillanni engedtem, egy ideje már egyre erősödött és az őszinte, mindent elsöprő nevetés sokszor kiránott a "gödörből", ahová magam ástam magam - vagy inkább: magunk ástuk magunkat, együtt. A legutolsó ilyen "se veled, se nélküled"-típusú köröm,

amely a már "nagyon fejlettnek" gondolt tudatosságommal "ért", aztán szépen letarolt és kicsavart, mint a szélvihar a fát, s közben mégis szárnyakat és hatalmas szabadságot adott. Magamban ordítottam - miközben nagy szerencsémre már nevettem is ezen az egészen -, hogy "nem igaz, hogy utolért, már megint itt van ez a nagy szerelem, amibe bele kell halni és "a fizikai síkon mégsem tud működni". Pedig nem is voltam szerelmes, már "nagyon vigyáztam, hogy ne legyek", akkor meg mi ez? A "minta" győz mindig? S hogy lehet ekkora kicseszés, hogy annyira jó együtt, s mégsincs az, amit szeretnék. Hmm Hát akkor hogy is van ez? És tényleg: mit is szeretnék én igazából? Szép lassan elkezdtem észrevenni, hogy miközben haladtam ezekkel a tapasztalatokkal az önmegismerés útján, egyre mélyebben, egyre teljesebben éltem meg a szerelmet. Egyre nagyobb nyugalom született bennem, s paradox módon

ehhez az állapothoz a -"klasszikus párkapcsolati" értelemben, a forma szempontjából "beteljesületlennek" titulált kapcsolataim járultak hozzá talán a legintenzívebben. S megláttam még egy igazságot, ami elsőre nagyon nem tetszett, mert - bár már fejben "tudtam", hogy "oké, nem a másik tesz egésszé", de ezt azért megélni és elfogadni nem ugyanaz: hogy igazából minden partneremmel meg tudtam élni a szerelmet, s nem csak a párkapcsolatban, hanem még számos egyéb formában. S nem volt különbség! Abban lehet, hogy volt, hogy utána ebből milyen típusú kapcsolat lett, de az érzésben, az élményben és a mélységben, ahogy én azt megéltem egy ideje, ahogyan egyre jobban JELEN tudtam lenni mindenben, amit tapasztaltam, már egyáltalán NEM! És ebből az alapállásból - korábban elképzelhetetlen módon - a múlt is megváltozott! De hát MINDIG megéltem. Mindig megvolt, EGÉSZEN! Hoppá, akkor nincs igazi?

Lélektárs? De akkor bizony én sem vagyok az "igazi" senkinek! Ki fog engem szeretni? És még egy "hoppá": Lehet, hogy SZABAD vagyok?! Minden kutatásom ehhez a kérdéshez vezetett: mi végre ez a nagy felhajtás a "szerelem" és a "kapcsolatok" körül? Mire fel ez a sok hűhó? Mit akarnak mondani, mutatni nekem ezek a kapcsolatok? S erre az egyre jutottam: "Szeretlek." Azt hiszem, ennyit akarnak mondani és észrevetetni velünk. MIND EGY SZÁLIG Mindegyik. Az is, amelyikről nem gondolnánk, sőt az legkülönben! Ezért az egy szóért keresünk. Helyesebben szólva a lényegért, ami mögötte van A párkapcsolat akarása csupán ennyi: az érzést keressük, hogy nem vagyunk egyedül, hogy szeretnek bennünket. S mi a valóság? Szeretnek, s elegendő minden úgy, ahogy van, mi is elegendőek vagyunk és a másik is. Pontosan úgy, ahogy vagyunk Különleges, nagy találkozások jönnek, de az "Igazi" nem

létezik. Én annyi "igazit" tudnék felsorolni, ahány kapcsolati tapasztalatom volt, beleértve nagy barátságaimat ugyanúgy, mint "klasszikus" párkapcsolatot vagy viszonyt. Az egész párkapcsolati tapasztalásnak a célja talán csak ez az egy: hogy megtaláljuk az őszinte érzését magunkban annak, hogy SZERETLEK ÉS SZERETVE VAGYOK - s ez az érzés bizonyosságá váljon, akár van "másik", akár nincs. Nincs több, sem kevesebb ennél S ami biztos: a másik ember szeretete soha nem lesz elég, ha nem érzed előtte, utána, közben, amikor Vele vagy, s amikor nélküle vagy, akkor is, magadban és tisztán, egyszerűen: SZERETVE VAGYOK ÉS SZERETEK - Tőled függetlenül és Veled együtt. Egy aprócska történetfoszlányt mesélek még el, "történetet a történetben", az egyik kicsi - valójában nagyon nagy! - csodámat, a váratlan, az ajándék felbukkanását - mely ismét megjelent, ahogyan az lenni szokott. Az ilyesmi

egyébként mindenkinek jön, mindig, csak úgy magától - mert ez az ÉLET! Egy régi szerelmemmel találkoztam újból nemrég, viszonylag hosszú idő után, egy olyan valakivel, aki mellett mindegyik korábbi "játszótársam" közül talán a legintenzívebben, leghihetőbben éltem meg annak idején, hogy "többet adtam, mint kaptam", hogy "nem voltam neki elég úgy, ahogy vagyok" és hogy "sérültem". S ahogy egészen hihetetlen módon most újra ott ültünk egymással szemben, az valami egészen, szavakkal nagyon nehezen leírhatóan gyönyörű volt. Minden pillanat csak egyet visszhangzott: "Szeretlek." Benne, bennem, közöttünk - mindenhol Korábban azt hittem, arra megy ki ez az egész játék, hogy rájöjjek. egyedül is egész vagyok és elég vagyok önmagamnak. Ez valahol igaz is, meg nem is Néztem Őt és ott volt az összes minőség - nem a szerepek, a minőségek! -, melyeket nőként megélhettem Vele,

általa - és ugyanúgy újraéltem most is, mindet. A szerelme, az anyja, a nővére voltam - és vagyok. Neki és az összes férfinak, akivel valaha kapcsolatban voltam, vagyok és leszek. S mikor melyik válik erősebbé Ott volt a szexuális energia is közöttünk, bennünk, s hagytam, hogy legyen, nem kezdtem Vele semmit, de nyitott voltam mindenre. (A szexualitásról és különösen a nők szexualitáshoz fűződő viszonyáról fogok még külön írni, mert ez is egy nagyonnagyon félreértett és fontos téma.) Engedtem, legyen, ami van, de nem raktam rá vágyat, ragaszkodást, nem akartam befolyásolni. Csak figyeltem Emlékeztem a vak tapogatózásra, a "dróton rángatottság" érzésére, a függésre, az elengedni nem tudásra, amiben évekene át voltunk együtt és boldogan figyeltem: igen, ilyen is van, de mennyire nem ez a valóság! S rájöttem, nincs mit elengedni, soha! Mindegy, mit jön, mit teszünk vagy nem teszünk, az úgy tökéletes és

teljes. A forma nem számít Egy részem nála marad örökre, s öröm van bennem, mert jó helyen van ott. Annyim van, amennyi elég mindenkinek. Magamnak is Másnak is SZABAD VAGYOK. Szabadon meg tudom élni a szerelmet, abban a pillanatban, amelyikben vagyok, párkapcsolati formában és azon kívül, akár van fizikai partnerem, akár nincs, akár bevonjuk, megéljük a szexualitást, akár nem, akárhogy is van. Végre eldobtam a "nagy szerelem" ideáját és valami sokkal igazibb dolgot találtam - az ÖRÖK SZERELMET, belül, MAGAMBAN, amelyet bármikor, bárkivel megélhetek, boldogan, szabadon, formában és formától függetlenül is. A lehetőség Mindegy párkapcsolatban vagyunk éppen vagy sem, a "trükk" az egészben tényleg az, hogy a Forrás bennünk van! MINDEGY "melyik végén fogjuk meg a dolgot", hogy hol "születik" az első impulzus, mert nincs is kettő: ha engem elönt a szeretet, már meg is kaptam. Ha én látok,

már látva vagyok! Annyit adhatunk egymásnak ITT és MOST, ha engedjük magunkat szeretni! Egyedül is, együtt is. Magunkat is és a másikat is Befelé és kifelé is Mert ÉS van és nem vagy-vagy. S még egy dolgot mondok - Lányok, most Ti figyeljetek! Nem tudom, mertétek-e meglátni, de a férfiakban a jelenben hatalmas bűntudat van, ez is nagyrészt tudattalan és minta, sok-sok generáció öröksége. A bűntudat, a szégyen az egyik legsűrűbb energia mind közül, amiből kikeveredni igen nehéz. Ha érezted már magad iránt az engesztelhetetlenséget és kegyetlenséget, akkor tudod, mi ez. Vajon, mi nők képesek vagyunk-e észrevenni a saját játékainkat: az áldozatszerepüket, azt az védfalat amelyet a "gyengeségünkből", az érzékenységünkből, a sérelmeinkből gyúrtunk és ami mögött a kollektív női lélekben egy komoly férfigyűlölet húzódik. Képesek vagyunk-e őszintén megbocsátani? Legelőször is önmagunknak. Ha

merjük, rájövünk, hogy a válasz a mélyben, a válasz a szemében - apa, férfi és fiú szemében egyaránt, a válasz minden mögött az, hogy "SZERET!" mindig is szeretett! Nem volt hiány, legfeljebb nélkülözés, mert ezt akartuk megélni. A nők a fizikai világban bizonyos szempontból előnnyel indulnak, mert bilológiailag befogadóbbnak vagyunk teremtve. Egyszerűen így van Mi segíthetünk befelé indulni, úgy, ahogyan magunkat megéljük - legbelül. A férfinak pedig más az erőssége - hagyjuk, hogy Ő azt, adja nekünk. Itt az ideje felnőnünk, ahelyett, hogy a sebeinket nyalogatnánk: elsősorban önmagunkhoz és felelősséget vállalni, szeretettel, együttérzéssel. A Valódi kapcsolódás lehetséges: sőt, igazából mindenkivel lehetséges önmagunkkal és másokkal egyaránt, csak el kell indulni! Szentség, amikor a másik tiszta lényével - önmagunkkal - válhatunk eggyé. Amikor a "kettőből" "egy" lesz, vagy

inkább: az EGY, az EGYedüli szereti, csodálja önmagát - magában, a másikban, mindenben. Amikor Szerelemben vagy Amikor az EGY szeretkezik saját magával. Ez maga a csoda, ennek a földnek az egyik legcsodásabb tapasztalása, ajándéka, minden bizonnyal egyike azoknak a dolgoknak, amiért ide álmodjuk magunkat. Ám ez nem egyenlő azzal, amit a Földön párkapcsolatnak neveznek - lehet abban, de lehet másban is. És ez nem egyenlő a szexualitással - főként nem azzal, amit a világ jelenleg "szexualitás" alatt ért. Abban, azon keresztül is megélhető, de másban, máshogy is. Egy biztos, akár férfi vagy, akár nő: amíg a Téged beteljesítő, "nagy szerelemre" vársz, az Igazi szerelmet nem leled meg, mert valószínűleg nem figyelsz rá, hogy ott van már Benned - s azt éled, mindennel. A forma pedig úgy is megmutatja magát, ha hagyod - megetremtődik a maga útján, a döntéseid pedig ebből az energiából tisztán jelen lesznek.

Pontosan fogod tudni, mi a jó Neked és azt fogod tenni. Ne félj a sérüléstől, a sebezhetőségtől, mindenkiben ott vannak ezek az érzések, de valójában nem sérülhetünk. Nem lesz kevesebbünk, ha adunk, sőt Csak éld meg, ami van, ott ahol vagy, szeress és bízz bátran, őszintén - s ezt mindig magaddal kezdd. Amint tényleg megteszed, abban a pillanatban a másiknak is adni fogod, mert olyan "jól" leszel, hogy nem is tudnád nem adni! Amint tényleg megteszed, abban a pillanatban a másiknak is adni fogod, mert olyan "jól" leszel, hogy nem is tudnád nem adni! És kapni fogod, vagyis: meglátod, átérzed, hogy már kapod is - mert ez a természetes. S megéled azt, ami felülmúl minden illúziót: a csodát. :) Szerző: Kupai Eszter Forrás: www.belsoforashu