Vallás | Keresztény » A szentháromságtan megközelítése

2. A SZENTHÁROMSÁGTAN MEGKÖZELÍTÉSE 2.1 AZ ÖNMAGÁT KINYILATKOZTATÓ ISTEN A TEOLÓGIA ELSŐDLEGES TÁRGYA A teológia és ezen belül a dogmatika mibenlétét tisztázva, könnyen beláthatjuk, hogy az Istenről szóló teológiai traktátus az, amely a legszorosabb értelemben megérdemli a teológiai jelzőt. Természetesen csak az összes traktátusok ismeretében alkothatunk teljes képet a keresztény misztériumról, de mivel ezek az igazságok szorosan kötődnek a kinyilatkoztató Istenhez, aki ezeket kinyilvánította a mi üdvösségünkre (ld. Dei Verbum 2,6) Istennek jár ki az elsőbbség a többi kérdések előtt. A kinyilatkoztató Isten tehát a teológia elsődleges, szoros értelemben vett tárgya és középpontja; a teológia többi tárgyai fényüket innen kapják (azaz, Ő a subiectum scientiae). Az Istenről szóló traktátusnál tehát a teológia közepében találjuk magunkat. A szentháromságtanban a Krisztusban kinyilatkoztatott Istennel

foglalkozunk. Kiindulópontunk: Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg. Istent soha senki sem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki (exégészato) őt. (Jn 1,14.16-18) Világba jövetelével Jézus kinyilatkoztatta nekünk Istent, aki megközelíthetetlen fényességben lakik, (1Tim 6,16) és az ő életének részesévé tett minket, kegyelmét és igazságát adta nekünk. Isten kinyilatkoztatása Krisztusban nem egyszerűen igazságok közlése, hanem a legigazibb értelemben önközlés, hiszen magában foglalja saját magának, saját életének az adományozását is. Ezért a hit az alapvető magatartás a kinyilatkoztatáshoz való közeledésben.

Jézusban nem csak látjuk az Atyát, hanem utunk is nyílik felé. (Jn 14,6-9) Az Istenről szóló teológiai beszéd tehát a Krisztusban hozzánk elérkezett kinyilatkoztatásból indul ki, amelyet az Egyház hitben befogad, hiszen az Istenről szóló mindenféle ismeretünk elsődleges kezdeményezője mindig Isten, aki ismertté tette magát. Minden emberi istenkeresés igazi kezdeményezője maga Isten (Deus, quem nemo quaerit nisi admonitus – Isten, akit senki sem keres, csak ha előzőleg tudomása lett róla – írja Ágoston). A teremtésből szerezhető Isten-ismeret is Isten önmagáról szóló tanúságtételéből ered (Dei Verbum 3). 1 A Dei Verbum a teremtésen kívül említi Isten megnyilatkozását 1 „Isten, aki az Ige által teremt (vö. Jn 1,3) és tart fönn mindent, a teremtett dolgokban állandóan tanúskodik az embereknek önmagáról (vö. Róm 1,19-20), s mert meg akarta nyitni a természetfölötti üdvösség útját, mindezeken túl

ősszüleinknek kezdettől fogva kinyilvánította önmagát. Bűnbeesésük után pedig a megváltás ígéretével az üdvösség reményét öntötte beléjük (Ter 3,15), és szüntelenül gondját viselte az emberiségnek, hogy mindazoknak örök életet adjon, ősatyáinknak, amely magasabb szintű, mint a teremtés (salutis supernae). A választott néphez intézett ószövetségi kinyilatkoztatás újabb lépést jelöl: Istent úgy ismerhetik meg, mint egyetlen élő, igaz Istent, gondoskodó Atyát és igazságos bírót. Így Isten lassan készítette elő az evangélium útját. Az isteni önközlés azonban, melynek vannak szakaszai (teremtés, ősszülők, ősatyák, Ószövetség DV 3 szerint), Jézusban lesz teljes és felülmúlhatatlan, mert az Igét, aki minden embert megvilágosít, azért küldte az Atya, hogy az emberek között lakozzék és elmondja nekik Isten titkait (DV 4). 2 A teológia tárgya Isten, mint aki az ember célja, mert a kinyilatkoztatásnak

is, amely Jézusban éri el a teljességét, nincs más tárgya, mint Isten és üdvösségünk igazságai. Jézusra kell ezért néznünk, hogy Istent, az Atyát megismerjük. Jézus, miközben kinyilatkoztatja nekünk Istent mint Atyát, önmagát is feltárja, mint az Atya Fiát. Ezt a titkot a Szentlélekben ismerhetjük meg, mert „senki sem mondhatja, hogy Jézus az Úr, csak a Szentlélek által (1Kor 12,3). Istennek, mint Jézus Atyjának kinyilatkoztatása, amely magában hordozza Jézusnak, mint az Isten Fiának, és Istennek, mint Atyának, valamint a Léleknek a kinyilatkoztatását, aki az Atya és Jézus ajándéka, és aki bevezet minket az Atya és a Fiú életének bensejébe, a Szentháromság egy Isten kinyilatkoztatása. A háromságban való isteni egységről és az egységben lévő háromságról szóló egyházi tanítás közvetlenül a Jézusban feltárt Isten megismeréséből fakad. Nem teológiai függelékről van tehát szó, hanem a hit legmélyebb

akik állhatatosan kitartanak a jóban és keresik az üdvösséget (vö. Róm 2,6--7) A maga idejében meghívta Ábrahámot, hogy nagy nemzetté tegye (vö. Ter 12,2--3), melyet a pátriárkák után Mózesen és a próféták által arra tanított, hogy egyedül őt ismerjék el élő és igaz Istennek, gondviselő Atyának és igazságos bírónak, s hogy várják a megígért Megváltót; és így készítette el a századok folyamán az evangélium útját.” 2 Dei Verbum 2: „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9), mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek (vö. Ef 2,18; 2Pt 1,4) E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14--15),

és társalog velünk (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe E kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot. Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége.” Dei Verbum 4: „Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten a prófétákban, »ezekben az utolsó napokban a Fiúban szólt hozzánk« (Zsid 1,1-2). Elküldte ugyanis Fiát, tudniillik az örök Igét, aki megvilágosít minden embert, hogy az emberek között lakozzék és elmondja nekik Isten titkait (vö. Jn 1,1-18). Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az »emberekhez küldött ember« tehát »Isten

igéit mondja« (Jn 3,34), és véghez viszi az üdvözítő művet, melyet az Atya bízott rá, hogy megtegye (vö. Jn 5,36; 17,4) Ezért Ő – akit, ha valaki lát, az Atyát is látja (vö Jn 14,9) – egész jelenlétével és minden megnyilvánulásával, szavaival és tetteivel, jeleivel és csodáival, főként pedig halálával és a halálból való dicsőséges föltámadásával, végül az igazság Lelkének elküldésével beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást, és isteni tanúsággal erősíti meg azt, hogy velünk az Isten, hogy kiszabadítson minket a halál és a bűn sötétségéből s föltámasszon az örök életre. A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. 1Tim 6,14; Tit 2,13).” magjáról, mert Isten misztériumához közeledünk, Aki úgy ismerteti meg magát, mint

az egyetlen célt, amely felé az ember tart, és amelyben elérheti saját teljességét. 2.2 A KERESZTÉNY ISTENFOGALOM EREDETISÉGE A keresztény hit fókuszpontja tehát az egy és hármas Isten megvallása. Egyrészt a kereszténység a nagy monoteista vallások mellett tudja magát, Izrael monoteista hagyománya örökösének tartva magát, amelyben az Isten egyetlensége alapvető igazság (Kiv 20,2-6; MTörv 6,4). De a kereszténység egyistenhite mégsem azonos az iszláméval vagy a zsidóságéval, pontosan azért, mert a keresztények egy Istene háromság. Azaz, nem állíthatjuk minden további magyarázat nélkül, hogy az egy Isten ésszel megismerhető, míg a Szentháromság csak a kinyilatkoztatásból ismerhető meg. Igaz, hogy az emberi ész eljuthat az egyetlen Isten felismerésére, ahogyan ez a monoteista vallásokban történik, de az az Isten, aki megismerteti magát Jézus Krisztusban, az egy és hármas Isten. A Jézus Krisztusban megismert Isten

háromság, és ezért az Isten egy-sége nem csupán már ismert tény, amihez jön a háromság, hanem az egy-ség ezzel új és mélyebb értelmet kap. („egység a háromságban” és „háromság az egységben”: DH 501 3). Az egység nem pusztán a kinyilatkoztatást megelőző adat. Tudatában kell lennünk tehát a keresztény istenfogalom eredetiségének. Ez nem jelenti viszont azt, hogy a kereszténységen kívül ne lehetne semmit sem tudni Istenről, hiszen az ószövetségi kinyilatkoztatás része a keresztény üzenetnek, noha teljes értelmét csak Krisztusban nyeri el, és sok vallási hagyományban jelen lehetnek az igazság magvai. Az emberi értelem eljuthat Isten létezésének biztos tudásáig, és a keresztény hit, amelyet nem lehet levezetni pusztán racionálisan, igazolást talál az értelemben. 4 De Isten misztériumának mélysége csak a keresztény kinyilatkoztatásban ismerhető meg, amelyben Jézus mindent elmond, amit Atyjától hallott (Jn

15,15). Csak a Szentháromság titkának horizontjában érthető meg a megtestesülés és a kegyelmi élet, azaz hogy Isten bevezet minket az ő saját életébe. Az egy és háromságos Isten kinyilatkoztatása egy minket mindig meghaladó titokkal való kapcsolatba lépés. A Krisztusban történt kinyilatkozatás nem meríti ki a titkot Az Istenhez való nagyobb közelség azt jelenti, hogy nagyobb lehetőségünk van meglátni az ő kikutathatatlan nagyságát, titkát. Titok/misztérium egyébként nem az, ami nem egyeztethető össze a mi tapasztalatunkkal, vagy amit talán előbb vagy utóbb megismerünk, hanem ami személyes kapcsolatban feltárul, anélkül, hogy a misztérium kimerülne (az interperszonális emberi kapcsolatok analógiájára) – mondja Karl Rahner. Isten maga az a 3 „Ha valaki a szent atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és igazán az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, a Háromságot az egységben és az egységet a Háromságban,

azaz az egy Istent az egylényegű három hüposztasziszban és egyenlő dicsőségben, és ennek a háromnak egy és ugyanazon istenségét, természetét, lényegét, erejét, hatalmát, fölségét, uralmát, akaratát, teremtetlenségét, kezdet nélküli működését, amely fölfoghatatlan, változhatatlan és mindent teremtő és fenntartó, legyen elítélve.” 4 Ld. DH 3004: „Ugyanezen Anyaszentegyház hiszi és tanítja, hogy Isten, minden dolog kezdete és vége, a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világosságával biztosan megismerhető, mert „ami benne láthatatlan a világ teremtésétől fogva, műveiből megérthető és látható” (Róm 1,20); mindazonáltal bölcsességének és jóságának úgy tetszett, hogy más, éspedig önmagát és akarata örök végzéseit az emberi nemnek természetfölötti úton is kinyilatkoztassa, amint az Apostol mondja: „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az Atyákhoz a próféták által,

legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk” (Zsid 1,1k; 1. kánon)” titok, amely mindent átfog. Minél teljesebb a róla szóló kinyilatkoztatás, annál nagyobb a titok. Ez áll a boldogító színelátásra is: „Ebben áll Isten igazi látása: aki látja őt, soha nem érzi beteltnek a látás iránti vágyát.” 5 Ezért tehát a kinyilatkoztatás nem oldja fel Isten misztériumát, hanem kapcsolatba hoz minket a misztériummal. Ez olyan mértékben történik meg, amennyire Isten adja magát nekünk. Mindez nem negatív kijelentés, mert alapvetően abból indulunk ki, hogy Isten, akit nem tudunk megragadni, hozzánk fordul. Krisztus misztériumában, amely kinyilvánítja nekünk az Atyát, Isten kimeríthetetlen misztériumával találkozunk, amely az emberré lett Fiú közelségében mutatkozik meg, és annál közelebb kerül hozzánk, minél nagyobb a transzcendenciája. Az isteni kinyilatkoztatás alapvető tartalma Isten szeretetének titka. Ez is

hozzátartozik a keresztény istenfogalom abszolút eredetiségéhez. Ez meghívás a dicséretre és az imádásra, nem negatív kijelentés, mert Isten, akit nem ragadhatunk meg, hozzánk fordul. Ez a kinyilvánulás egyúttal elrejtőzés is, Jézus szenvedésében és halálában A misztérium kinyilvánítása üdvösségünk kinyilvánítása, amely Isten maga. Egyúttal a bölcsesség és tudás teljességének kinyilvánítása is (Kol 2,2-3). Jézusban Isten szeretete jelenik meg, mely nagyobb annál, mint amit el tudunk képzelni, és ami a legigazabb módon válaszol az emberi szív vágyaira, felülmúlva azokat. Ez abban nyilvánul meg, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy meghaljon értünk. Ez a Deus semper maior misztériuma, Az Újszövetségben több meghatározás is található arról, hogy kicsoda Isten. Kiemelkedik ezek közül 1Jn 4,8.16: „az Isten szeretet” Az egész, Istenről szóló teológiai beszéd mintegy ennek az egy mondatnak

a kifejtése, kommentárja. Az 1Jn azon a szereteten keresztül, amely Krisztusban megnyilvánul, megláttatja azt a szeretetet, amely Isten önmagában. Itt van a bibliai, és különösen is a keresztény istenfogalom újdonsága: az arisztotelészi Isten a mozdulatlan mozgató, minden dolgok célja, amely mindent vonz, a szeretett, de nem az, aki szeret. (Metafizika, XII, 7-9) Mivel tökéletes, nem képes szeretni, mert a szeretet birtoklásra törekszik, a jót akarja valakinek. A Krisztusban kinyilatkoztatott Isten a szeretetet mint önátadást, ön-ajándékozást tárja elénk. Istennek a misztériuma, melyet önközlése elénk tár, az ő végtelen szeretetének a misztériuma, és az Isten-tan ezt akarja elmélyíteni: A Szentháromság misztériuma a keresztény hit és élet központi misztériuma. Isten misztériuma Önmagában. Tehát a hit többi misztériumainak forrása, azokat megvilágosító világosság. A hitigazságok hierarchiájában a legalapvetőbb és a

leglényegesebb tanítás. Az üdvösség története nem más, mint azon utak és módok története, ahogyan az egy igaz Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek kinyilatkoztatja magát az embereknek, és amikor a bűnnel elfordulnak Tőle, kiengesztelődik és magához öleli őket. (KEK 234) A Szentháromság hívő ismerete olyan kinyilatkoztatáson alapszik, amely szavakkal és tettekkel, történeti eseményekkel történik: ez a megtestesülés és a Lélek küldése. Ez a kinyilatkoztatás ebben a két aspektusban különbözik az összes többitől: egyrészt, mert ez emberi szemekkel látható módon történt. Másrészt, Isten maga jön ezekben az eseményekben: Isten nem valamit ad, hanem saját magát. A Lélek maga lakik a hívők szívében. Ez a két szempont megkülönbözteti minden más vallási ismerettől vagy tapasztalattól. A Szentháromság a szó szoros értelmében a hit misztériuma, egyike "az Istenben elrejtett titkoknak, melyeket, ha Isten ki nem

nyilatkoztatja, nem ismerhettünk volna 5 Nüsszai Szt. Gergely: Mózes élete, II,233 meg" (DH 3015). Igaz, hogy Isten szentháromságos Létének nyomait teremtő művében és az ószövetségi kinyilatkoztatásában hátrahagyta. De Létének mint Szentháromságnak bensősége Isten Fiának megtestesülése és a Szentlélek elküldése előtt a puszta értelem s még Izrael hite számára is megközelíthetetlen misztérium maradt. KEK 237 Ez azt jelenti, hogy a Szentháromság titka mysterium stricte dictum, szoros értelemben vett hittitok. 2.3 A LITURGIA ÚTJA A SZENTHÁROMSÁGHOZ Ha a hit azt mondja, hogy Isten az ember egyetlen célja, és hogy a keresztény istenfogalom újdonsága abban gyökerezik, hogy az Isten szeretet, akkor érthető az is, hogy a háromságos Istennek a megvallása a keresztény hit középpontja. Már a keresztelési parancs is mutatja ennek a fontosságát (Mt 28,19) – az ő nevében lépünk be a hívők közösségébe. Továbbá,

mind a nicea-konstantinápolyi, mind az apostoli hitvallásnak szentháromságos a szerkezete. Az üdvökonómia célja is az, hogy a teremtmények a Szentháromság boldog közösségébe belépjenek. A hit megértésének célját tehát a teológia mindig az Isten jóságába vetett remény fényében szemlélte. A Háromságnak az egységben való megismerése egész életünk gyümölcse és célja. Ez a megismerés nem pusztán fogalmi Tapasztalati megismerésről van szó, amely Isten ajándéka, és amely Isten szemlélésére készít fel. Így érthetjük meg, hogy a szentháromságtan tehát a boldogságra irányított szemlélődő gyakorlat. Az Egyház liturgiája, különösen a beavató szentségek, kínálják a legjobb bevezetést a szentháromságos hit vizsgálatához: Krisztus húsvéti misztériumában, az Egyház felismeri és ünnepli a Szentháromságot. A liturgiában az Egyház hirdeti az Igét, amely kinyilvánítja Isten misztériumát, Istent ünnepli és

egyesül vele: Az is köztudomású, mily nagy szeretettel végzik a keleti keresztények a szent liturgiát; hogyan ünneplik főleg az Eucharisztiát, amely az Egyház életének forrása és a jövendő dicsőség záloga; ezzel járulnak a hívek püspökükkel együtt az Atyaistenhez a Fiú, a megtestesült, kínhalált szenvedett és megdicsőült Ige által a Szentlélek kiáradásában, s "az isteni természet részeseivé" (2Pt 1,4) válva lépnek közösségre a Szentháromsággal. Unitatis Redintegratio 15 Az Eucharisztia, amely erősíti az egységet Krisztussal, megerősíti és táplálja a keresztségben és bérmálásban kapott ajándékot: a hívők egyesülnek az Atyával a Fiú által, a Lélekben. A szentségek gyümölcse nem korlátozódik az erkölcsi rendre, hanem érinti a hívek létét is. A Fiú megtestesülése és a Lélek ajándéka által, a hívők új teremtmény lettek és saját valójukban átalakultak. A hit szentségei, amelyek

egyesítenek Krisztussal a Lélek által, új létet adnak nekünk, amelynek az a rendeltetése, hogy morális szentséggé váljék bennünk: „Aki Krisztusban van, új teremtmény.” 2Kor 5,17 Az Eucharisztia által tehát a Szentháromság titkában részesülünk. A Szentháromságba vetett hit bensőségesen kapcsolódik az új teremtéshez, amelyet a szentségek hoznak létre. A Szentlelket megkapva, Krisztussal közösségre lépve, a hívők belépnek az isteni életbe. Az Atyához jutnak, a Fiú és a Lélek isteni ereje által, akik bensőleg megújítják a hívőket. Így tehát, a Fiú és a Lélek istenségébe vetett hit, példaszerűen kifejeződik a szentségekben, amelyek az isteni élettel való közösséget hozzák létre. A Szentháromságban való hit az üdvösségre van rendelve, az Egyház részvételére a szentháromságos életben. Ezt fejezi ki Szentháromság ünnepének kollektája: Atyaisten, aki elküldvén a világba Fiadat, az igazság Igéjét

és a megszentelő Szentlelket, kinyilatkoztattad az embereknek csodálatos titkodat, add meg nekünk, hogy az igaz hit megvallásában az örök Szentháromság dicsőségét megismerjük, és az egy Istent fölséges hatalmában imádjuk. Isten titkát az Atya nyilvánította ki; ez a kinyilatkoztatás a Fiú – aki az Igazság Igéje – és a Lélek küldésével teljesedik be. A Fiúnak, aki az Ige, a feladata, hogy az Atya igazi arcát feltárja, egy olyan ismeret által, amely átalakítja a szíveket. Amikor a Lelket a megszentelés lelkének hívjuk, akkor ez célzás arra, hogy a kinyilatkoztatás az új élet ajándékozásában teljesedik be, amelyet a Lélek kiárasztása szerez meg. A Fiú és a Lélek kinyilatkoztató és megszentelő funkciójának eredete az Atyában van úgy, hogy a Fiú és a Lélek kinyilvánítják a forrás titkát, az Atya titkát. Ez az ima kifejezi a Szentháromságos hitnek két fontos szempontját: a személyek relációit és létük

egységét. A relációkat a küldések jelzik: a Fiú és a Lélek az Atyától jönnek, aki küldi őket. Az egység pedig az isteni hatalomhoz kapcsolódik A Fiú és a Lélek cselekvése kinyilvánítják az Atyáéval egy hatalmukat. A Fiú és a Lélek üdvözítenek, kinyilatkoztatnak, megszentelnek: ezek az Atyához illő tevékenységek. Az istenség leginkább ebben a hatalomban nyilvánul ki. Az ünnep könyörgése arra is rávilágít, hogy a Fiú és a Lélek küldése, amely az időben történik, az Egyházat arra vezeti, hogy tekintetét Isten idő feletti misztériumára emelje, az örök Szentháromság dicsőségére. A dicsőség szó a Szentháromság transzcendens misztériumát idézi fel teljes súlyában: az egyházatyáknál, a dicsőség szó, a királysághoz, a hatalomhoz kapcsolódik, egyszóval a három személy isteni természetét jelzi. Az Egyház liturgiája különösen a doxológiákban vallja meg a Szentháromság dicsőségét; a doxológia a

dicsőítés speciális formája, amelyben a dicsőséget Istennek tulajdonítjuk úgy, hogy megvalljuk, Ő birtokolja a dicsőséget. Nem Isten egy tevékenységéről szólnak, hanem közvetlenül fordulnak Isten dicsősége és szentsége felé. Nem valamilyen kérést fejeznek ki, hanem Isten valóságát nyilvánítják ki. Pl Jel 5,13: „A trónon ülőnek és a Báránynak, dicséret, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön örökké.” Három elem van itt: megnevezi a doxológia azt, akinek a dicsőségét elismeri; meghirdeti, hogy övé a dicsőség; végül utal az örökkévalóságra. Az ún. kis doxológia jó példa erre: Dicsőség az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek”, amely a keresztelési formulát idézi. (Mt 28,19) Ott a három személy nevére való utalás jelzi Isten háromszemélyűségét, aki kinyilvánul az embereknek, és megadja nekik, hogy szövetségre léphetnek vele, akit megszólíthatnak. A „nevében” nem azt jelenti, hogy

valakinek a megbízásából, hanem azt, hogy a megkereszteltek a bűn hatalmából átkerülnek a Szentháromság Isten uralma alá, akit segítségül hívhatnak, akivel személyes kapcsolatba kerülnek. Nem három dicsőségről van szó, hanem a három személy egy és oszthatatlan dicsőségéről. Ugyanakkor jelenti a három személy egymástól való különbözőségét: ugyanaz a dicsőségük, de mégsem összekeverhetők. A szentmise Glóriája, a nagy doxológia, ugyanúgy kifejezi a három személy közös méltóságát, és megkülönböztetésüket is. Ugyanígy a kánon lezárása dicsőíti az Atyát a Fiú által a Lélekben. Hasonlóképpen mondja a Traditio apostolica: „Dicsőség Neked, Atya és Fiú, a Szentlélekkel együtt a szent egyházban, most és örökkön örökké.” A doxológiákban az Atya, a Fiú, és a Szentlélek mintegy fel vannak sorolva egymással együtt: ez jelzi egyenlő méltóságukat: ugyanahhoz a létrendhez, az istenihez tartoznak.

Ez azért fontos, mert jelzik, hogy azt a valóság, amit Szentháromságnak nevezünk, bár a megnevezés későbbi, mint az Újszövetség, de már az Újszövetségben jelen van. A Credo is átveszi az isteni személyeknek ezt a sorrendjét: az Egyház ugyanúgy vallja meg a hitét, ahogyan dicsőít: hiszünk az Atyában, és a Fiúban, és a Szentlélekben. A Szentháromság kinyilatkoztatott igazsága – elsősorban a keresztség révén – kezdettől fogva az Egyház élő hitének alapja. Kifejezést nyer a keresztségi hitvallás hitszabályában, mely az Egyház igehirdetésében, katekézisében és imádságában fogalmazódott meg. Ilyen formulákat találunk már az apostolok írásaiban, mint például az Eucharisztia ünneplésébe átvett köszöntés: "A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atya Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal" (2Kor 13,13) KEK 249. A keresztségi formula és a doxológiák nemcsak a három

személy egyenlő méltóságát fejezik ki, hanem ezt az isteni méltóságot egy meghatározott rendben tulajdonítjuk a három személynek: az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek. Ez a rend jelzi, hogy a hármat megkülönböztetjük. Az Atya a Fiú és a Lélek forrása Ahogyan az Atya küldte a Fiút és a Lelket az üdvtörténetben, úgy az Atya nemzi a Fiút és leheli a Lelket öröktől fogva. Így a doxológiák kifejezik a három személy egységét és megkülönböztetését úgy, hogy közben egy bizonyos rendet követnek. Ezt a rendet fejezi ki a misekánon záródoxológiája: „Per ipsum et cum ipso et in ipso, est tibi Deo Patri omnipotenti, in unitate Spiritus Sancti, omnis honor et gloria, per omnia saecula saeculorum. Amen” Itt az által (per) és az in (ben) a három személynek ugyanazt a rendjét jelzik, de pontosabban kifejezik az Atya, a Fiú és Szentlélek megkülönböztetett helyét: a dicsőség az Atyáé, a Fiú által, a Lélekben. A keresztény

liturgikus ima tehát az Atyához szól, a Fiú által, a Szentlélekben. Ezt így magyarázza Nagy Szent Baszileiosz: Miután tehát a megvilágosító erő által szemünket a láthatatlan Isten képének [a Fiúnak] szépségére függesztjük, és által eljutunk az Őskép [az Atya] minden szépséget felülmúló látványához, mellyel elválaszthatatlanul együtt van a megismerés Lelke, aki a Kép szemlélésének képességét magában nyújtja azoknak, akik az Igazságot szeretik szemlélni, nem kívülről mutat rá, hanem önmagában vezet megismerésre. Amint ugyanis „senki sem látta az Atyát, csak a Fiú” (Mt 11,27), úgy „senki sem mondhatja, hogy Jézus az Úr, csak a Szentlélekben” (1Kor 12,3). 6 A Lélek megszenteli a megkeresztelteket megvilágosító erejével, amikor megadja az élő hit ajándékát. Ez a megvilágosítás teszi lehetővé, hogy a Fiú méltóságát szemléljük, aki által az Atya szemléléséhez jutunk. A hit átalakító

világosságát a Lélekben kapjuk meg; így a megkereszteltek a Lélekben, „belülről” ismerik meg a Fiút, aki az Atyához vezet el minket. Nagy Szent Baszileiosz így foglalja össze a szentháromságos titokhoz vezető út kettős aspektusát: Az egy Lélektől indul ki tehát az istenismerés útja, s az egy Fiú által vezet az egy Atyához, és megfordítva, az Atyától ered a jóság, a szentség és a királyi méltóság, mely a Fiú által a Szentlélekre is kiterjed. 7 Az első út tehát a tapasztalat útja. Ez a Lélektől indul, a Fiúban, és az Atyához visz: „Lelkünk a Szentlélektől megvilágosítva, a Fiúra néz, és benne, mintegy a képben, szemléli az Atyát.” Így a Lélek valamiképp a legközelebb van hozzánk, mert ő az, akit az Atya a hívők szívébe árasztott ki. A Lélek az ajándék személyesen: benne kapjuk meg a 6 7 A Szentlélekről, XVIII, 47. A Szentlélekről, XVIII, 47. Fiú ismeretét és jutunk az Atyához. A

keresztségben a hívők az Atyának szentelődnek a Fiú által, a Lélekben, aki bensőleg megújítja őket. A másik út a Szentháromságon belüli isteni élet útja (immanens Szentháromság). Ez az eredések rendje Istenben magában. Ez az út az Atyától indul Az Atya a forrás, aki az istenség teljességét adja a Fiúnak (ez az örök nemzés), és a Léleknek (örök lehelés). Az egyetlen isteni természetet ezért a három személy egy meghatározott rendben birtokolja: Atya, Fiú, Szentlélek. A Szentháromság működése a világban ugyanezt a rendet tükrözi: „Az Atya mindent a Fiú által, a Lélekben teremt és újít meg.” 8 Az Atya, aki az örök Szentháromság forrása (ez a valós rend Istenben magában, melyet a küldések rendje tükröz), az a célpont is, ahová a Lélek és a Fiú vezetik a hívőket. Ami kétségtelenül a keresztény hit középpontjában áll, annak a keresztény tudat középpontjában is kellene állnia. Hiszen csak a

szentháromságos misztériumra (arra, hogy kicsoda Isten önmagában) figyelve érthetjük meg a Krisztus által hozott üdvösséget. Ez azt is jelenti, hogy a teológia nem pusztán a Szentháromság üdvtörténeti megnyilvánulásait tanulmányozza (= szentháromságos küldések, vagy üdvtörténeti vagy ökonomikus Szentháromság), hanem rákérdez a misztériumra önmagában =( immanens Szentháromság, Isten saját magában). E nélkül a reflexió nélkül a krisztológia is pusztán funkcionális marad. Ha csak azt kérdezzük, ki Krisztus a számunkra, és elfelejtjük azt kérdezni, hogy ki ő önmagában, akkor elveszik a keresztény üdvösség értelme. Miért tulajdonítunk Krisztusnak végleges és felülmúlhatatlan jelleget, ha nem érdekel, hogy mi önmagában az Atya misztériuma, aki elküldi a Fiát és a Lelket? Milyen kapcsolatban van Krisztus misztériuma a Lélek ajándékozásával? Miért Krisztusban valósul meg minden ember üdvössége, és mi az az

üdvösség, amit az isteni életben való részesedésként írunk le sokszor? Az üdvösségtörténeten keresztül jutunk el Isten misztériumához, de az üdvösségtörténet igazi értelmét az világítja meg, hogy ki az Isten önmagában, mert anélkül nem lenne biztos alapja. Az üdvtörténeti küldések, a személyek kinyilvánulása nem egyértelműek önmagukban, (pl. hogyan egyeztetjük össze a három személy különböző kinyilvánulását az egyetlen Isten kinyilvánulásával az Ószövetségben és az Újszövetségben?) ezért fontosak a kinyilvánulásokat kísérő szavak. Szükséges ezért az üdvtörténeti küldésekből való kiindulás, mert az az Egyház hitének és a kinyilatkoztatásnak a helye, hogy onnan visszatérjünk az egyes személyekről való gondolkodáshoz az egységben (azaz ez a megnyilvánulástól vezet ahhoz, aki megnyilvánult), aztán pedig újra az üdvtörténethez forduljunk, amelyre így már rávetül a misztérium ismerete

önmagában. Az immanens Szentháromságra való reflexióról tehát nem mondhatunk le. 2.4 SZENTÍRÁSI UTAK A SZENTHÁROMSÁGHOZ Az Újszövetségben, az Atya, a Fiú és a Szentlélek kinyilvánulása közvetlenül kapcsolódik a kegyelemben adott új élet ajándékához: amikor az Újszövetség a Szentháromságról beszél, akkor az emberek üdvösségéről beszél, és amikor az üdvösségről beszél, akkor a Szentháromságról beszél. Szem előtt kell tartanunk, hogy amikor a Szentháromságról szóló kinyilatkoztatást keressük az Újszövetségben, akkor nem pusztán bibliai helyek leltáráról van szó. Meg kell figyelnünk a kinyilatkoztatás mozgásirányát, amelyet egyetlen egésznek tudunk felfogni. Azaz, az Újszövetség 8 Szent Atanáz, Levél Szerapiónhoz, I,24. különböző, egymást kiegészítő utakat nyújt, hogy felfedezzük a Szentháromság kinyilatkoztatását. Az első út Jézus emberi életéből indul ki, hogy szenvedéséhez és

dicsőséges felmagasztalásához vezessen minket, amelyek kinyilvánítják a Szentháromságot. Ez az út megmutatja, hogy a Szentháromság teljesen megnyilatkozik Jézus emberi életének végén: a kinyilatkoztatás csúcspontja a húsvéti misztérium. Példa erre Szent Péter pünkösdi beszéde ApCsel 2,14-36: A názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek a hatalmas csodákkal és jelekkel, amelyeket – amint tudjátok – általa vitt végbe köztetek. Ezt az embert [] az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta. [] Isten ezt a Jézust támasztotta fel, akinek mi mind tanúi vagyunk. Azután, hogy az Isten jobbja fölmagasztalta, megkapta a Szentlélek ígéretét az Atyától, azt kiárasztotta, amint látjátok és halljátok. [] Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette! Szent Péter ebben a beszédben ezt az utat járja be: Jézus

emberi életéből indul ki, abból amit ő tett, aztán megemlékezik a kereszthalálról, végül megvallja feltámadását. Szent Péter kiemeli azt az újdonságot, amit ez a felmagasztalás hoz. Jézus feltámadása olyan esemény, amelynek három szereplője van: Jézus, Isten (az Atya, ho Theos), és a Lélek. A három személyt megkülönböztetve nevezi meg. A húsvéti felmagasztalás teljesen megvilágítja Jézus életadó hatalmát és egységét az Atyával: „Isten Úrrá és Krisztussá tette.” Jézust Úrnak nevezni azt jelenti, hogy Istennel egyenlő méltóságot tulajdonítunk neki. A Küriosz cím a keresztények húsvéti hitét fejezi ki. ApCsel 2,34-ben a Zsolt 110,1 idézése („Így szólt az Úr az én uramhoz: jobbom felől foglalj helyet”), ugyanezt fejezi ki: Jézus Isten előjogait birtokolja, Atyja isteni természetében részesedik. A megdicsőült Jézusnak egyedülálló helye van: az Atyával van a lehető legbensőbb egységben. Hasonlót

fejez ki Szent Pál: „[] Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról. Ő test szerint Dávid nemzetségéből született, a szentség lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult.” Róm 1,3-4 A dicsőséges feltámadás úgy nyilvánítja ki Jézust, mint Fiút, a Lélek erejében. A Fiú megnevezés itt Jézus legmélyebb egységét fejezi ki az Atyával. Szent Péter beszéde az Atyát „Istennek” hívja. Az Atya cselekedett Jézus által, ő támasztotta fel és ő emelte jobbjára. A Szentlélek pedig úgy jelenik meg, mint a húsvéti ajándék. A felmagasztalt Jézus árasztja ki a Lelket, az ő ajándéka a Lélek: azaz, a dicsőséges felmagasztalás úgy mutatja be Jézust, mint aki a Lélek teljességét birtokolva megdicsőült állapotában, a Lélek ajándékozója. Szent Péter a Lélekben vallja meg Pünkösdkor a Fiú felmagasztaltatását és az Atyával való egységét. A következőképpen lehet mindezt

összefoglalni: Isten az, aki a Lelket kiárasztja, a Lélek kiárasztása isteni privilégium. Isten a mennyben van; a Lélek kiárasztásához tehát a mennyben kell lenni, azaz ott, ahol Isten van, és ez az, amit a húsvéti felmagasztalás ad Jézus emberségének: Jézus felmagasztaltatott a mennybe, és megdicsőült emberségében az Atya jobbján, a Lélek kiárasztásának isteni előjogát gyakorolja. Krisztus mennybemenetele kinyilvánítja istenfiúságát, és megadja emberségének, hogy elnyerje azt a trónt, amelyet istensége sohasem hagyott el. Krisztus felmagasztalása a mi üdvösségünknek is oka, mivel „elnyerve mennyei trónját mint Isten és Úr, onnan küldi isteni ajándékait az embereknek.” 9 Ez felfedezteti velünk Jézusnak, mint Krisztusnak, Úrnak és Isten Fiának egy lényegi tulajdonságát, ti. hogy ő az, aki a Lelket kiárasztja Jézus dicsőséges feltámadása így 9 Summa Theologiae, IIIa pars, q.57a6 kinyilvánítja a

Szentháromságot: a három személy bensőséges viszonyát és egységét, és megkülönbözteti őket üdvözítő cselekvésükben. A hívők a Lélekben képesek az Atya jobbjára felmagasztalt Fiút szemlélni. Ahogyan Szent Istvánról olvassuk: „Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján.” ApCsel 7,55 A húsvéti események így alapvető fényt derítenek Jézus valódi kilétére, és rajta keresztül, a Szentháromságra. Ebből a szempontból, Jézus felmagasztalása és a Lélek húsvéti kiárasztása a Szentháromság kinyilatkoztatásának alapvető helye: „A Lélek személyének küldése Jézus megdicsőülése után (v.ö Jn 7,39) teljesen föltárja a Szentháromság misztériumát.” KEK 244 Az Újszövetség második útja a Szentháromság titkához Jézus istenfiúságából és preegzisztenciájából (=Jézus léte megelőzi földi életének kezdetét) indul ki. Krisztus

Jézus, aki „Isten alakjában létezett”, lehajolt hozzánk a megtestesülésben és a halálig menő engedelmességében. A János-evangélium így mutatja be Jézust, mint aki „Ige”, „Istennél volt”, és aki kezdettől fogva „Isten volt.”, akit az Atya küldött a világba Az eljövetel és a küldés témája jelzik Jézus preegzisztenciáját. Ezt a második utat követve, az Újszövetség bemutatja, hogy Jézus istensége, amelytől a Lélek elválaszthatatlan, ott van mindannak a forrásánál, amit Jézus tesz és mond. Jézus nem pusztán csodálatra méltó próféta, hanem ő Isten megtestesült Fia, akit az Atya küldött; benne és általa árad ki a Lélek. A Szentháromság nemcsak Jézus feltámadásánál jelenik meg. Ő a forrás, aki kezdettől fogva tisztázza Jézus emberi életének eredetét, és aztán szenvedését és feltámadását. Jézus isteni mivoltának titka, az Atyával és a Lélekkel való kapcsolatában, világítja meg Karácsony

és Húsvét igazi értelmét. Aki a Lélek által, Máriától születik, Isten Fia Aki meghal a kereszten, az Isten Fia, aki áldozatával megmenti az embert. Tehát, a megtestesült, meghalt és feltámadt Fiún keresztül, a Lélek kiáradása által, a hívők közösségre lépnek az Atyával. Bármelyik úton is közelítünk a szentháromságos hithez, a Lélek ajándéka adja mindig a kulcsot. A Szentlélek által lépünk be a Fiú és az Atya titkába Ezt különösen Szent Pál állítja középpontba. Ő úgy mutatja be a keresztény életet, mint részvételt Krisztusban, Krisztussal való életet. A keresztség által a hívők eltemetkeztek Krisztusban, hogy vele az új életben élhessenek, „amint Krisztus feltámadt a halottak közül az Atya dicsősége által.” Ld. Róm 6,1-11 A Lélek az, aki megadja ezt az egységet a meghalt és feltámadt Krisztussal: a Lelket befogadva, a hívők Krisztushoz tartoznak és hozzá lesznek hasonlók. Az új élet Krisztusban a

Lélekben és a Lélek által való élet (Ld. Róm 8,1-17) A Lélek Krisztushoz kapcsolja a hívőket, amikor őket Isten gyermekeivé teszi, és az Atyához vezeti őket: Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Róm 8, 14-16 Ez az út tehát hasonló ahhoz, amit a liturgia útja kapcsán, Nagy Szent Baszileiosznál láttunk. Összefoglalva az első elemeket, egyfelől Jézus földi életének végén a húsvéti események kinyilvánítják a Szentháromságot. A Lélek kiáradása által Jézus feltámadása után, a hívők megvallják a Fiú isteni dicsőségét az Atyával együtt. Másfelől, kezdettől fogva a Szentháromság hite az, ami lehetővé teszi, hogy megértsük a megtestesülés igazi értelmét, aztán a Húsvétot és a

Pünkösdöt: Az Atya küldi a Fiút, ő pedig elküldi a Lelket. Ez a két megközelítés nem áll szemben egymással, hanem mintegy kört képez. A Szentháromságról szóló tanítás a hit fényét Jézus feltámadásában kapja meg; és a Szentháromságban való hit megvilágítja Jézus identitását, életét, halálát és feltámadását, és azt, ahogyan Jézus ma működik Egyházában. A Szentírás tanítása a Szentháromságról egyszerre egyszerű és „igényes”. Egyszerű, mert az Atyát, a Fiút és a Szentlelket egységükben és egymáshoz való relációikban mutatja be, amelyek üdvtörténeti tevékenységükből nyilvánulnak ki. A Szentháromság a kommunió titka. De ez a tanítás egyúttal figyelmes hallgatást és hitbeli megértést kíván A Szentháromság szemlélésére hív, aki meghaladja mindazt, amit képesek vagyunk megérteni. A Szentírás beszédmódja mindenki számára érthető, de mélyebb megértése nem könnyű. Egyrészt a

Szentírás táplálja minden hívőnek a hitét azokon a szavain keresztül, amelyek világosan fejezik ki a misztériumot. A nehezebben érthető szavakon keresztül pedig a Szentírás „gyakorlatoztatja” a „haladó hívők” értelmét, és finomítja értelmüket az igazság keresésében. A misztériumot tehát sohasem tudja megragadni értelmünk; az alázatosan gyakorolt szemlélődés számára tárulkozik fel. A szentháromságos teológia ezért „lelki gyakorlat.” 2.5 A SZENTHÁROMSÁGTAN HELYE A DOGMATIKÁBAN A keresztény tanítás Istenről mindig két pont közt keresi az egyensúlyt, az isteni egység és hármasság között (vagy: egy szimpla monoteizmus Szküllája és egy triteizmus Kharübdisze közt hajókázik). Az egészséges feszültség fenntartása a keresztény teológia történetében nem sikerült mindig zavartalanul, különösen a felvilágosodás után. Sokszor csökkent a keresztény monoteizmus eredetiségének tudata. Gyakran úgy tűnt,

hogy a Szentháromság pusztán a felfoghatatlan misztérium, és nem annyira üdvösségünk alapja és így pusztán függeléknek tűnhetett. Ezt a jelenséget a szentháromságtan izolálódásának nevezhetjük, melyben a Szentháromság csak a felfoghatatlan misztérium, és nem üdvösségünk alapja és forrása. A teológiában a Szentháromságnak nem volt szerepe a többi teológiai tárgy kifejtésében. Úgy tűnhetett, mintha a Szentháromság kinyilatkoztatása teljesen öncélú lenne, és önmagában zárt valóság maradna. Ennek a jelenségnek az okai többfélék. A felvilágosodás, és különösen Kant a racionális vallást kereste, amelybe viszont már nem fért bele egy történeti, részleges kinyilatkoztatás. Az Egyház nem alapulhat történeti kinyilatkoztatáson, mert az részleges Csak az észen alapuló tiszta vallás lehet igaz. Mindenki üdvössége hogyan függhet egy konkrét eseménytől, amelyet sokan nem is ismerhettek meg? A felvilágosodásnak

ez a szemlélete minden pozitív vallás leértékeléséhez vezetett. Továbbá Kant szerint, ha a misztérium, a bibliai kijelentések az ésszel ellenkeznek, az észt kell előnyben részesíteni, hiszen csak a puszta észre alapozott vallásos hit lehet egyetemesen igaz, nem alapulhat ezért történelmi kinyilatkoztatáson. Ez a helyzet a Szentháromsággal is. „A Szentháromság tanából semmiféle gyakorlati következményt nem lehet levonni, még akkor sem, ha valaki megértené; még kevésbé akkor, ha valaki meg van győződve arról, hogy meghaladja a fogalmainkat.” Nem számít, hogy Istenben három vagy tíz személy van, mert ebből a különbségből a gyakorlati viselkedés számára semmilyen következmény nem származik. Ezért a Szentháromságot racionálisan kell magyarázni; ahol három személyről van szó, azt Isten három tulajdonságának kell gondolni. Az egyetlen legfőbb lényben imádjuk az Atyát, mint Istent, aki szereti az embert; a Fiút, mint

az emberiség modelljét; a Szentlelket, mint amennyiben megmutatja a bölcsességen alapuló szeretetet. Jézus így természetesen nem Isten, hanem egy isteni ember, az erény modellje Ha tehát egy olyan Istent keresünk, amely megfelel az ész törvényeinek, látjuk, hogy a szentháromságtan tűnik el először. Az apologetikus teológia ezzel a nézetrendszerrel szemben a vitában kénytelen volt elfogadni az ellenfél előfeltevéseit, és ott végezte, hogy bizonyítani akarta, lehetséges a kinyilatkoztatás, (hogy közös fogalmakat találjon) ehhez képest a keresztény istenfogalom, a kinyilatkoztatás tartalma, második helyre került. Ehhez járult a természet-kegyelem viszony egyfajta látásmódja: a természetnek, és vele együtt egy olyan Istenfogalomnak, amely természetes ésszel elérhető, önmagában van értelme; természetes úton így megismerhető az egy Isten, a természetfeletti kinyilatkoztatás ehhez a tudáshoz hozzáad néhány új tartalmat. (pl

Szentháromság) Nem csoda, ha az egy Isten ilyen racionális fogalma krízisbe került (ateizmus). A szentháromságtan izolálódásának vannak teológián belüli gyökerei is. A Nikaia előtti teológia szentháromságos volt, de ott volt a szubordinacionizmus veszélye. Az ariánus krízis miatt a problémát másképpen kellett megközelíteni. A Fiú és a Lélek istenségének állítása az isteni lényeg egységének erős hangsúlyozásához vezetett, amely ad extra is egységben nyilvánul meg. Ez ugyan kiküszöböli az arianizmust, de felmerül a szentháromságtan jelentőségének kérdése és kapcsolata az üdvösségtörténettel. Az egység hangsúlyozása közben nem felejthetjük el a három személy megkülönböztetését, amely lehetővé teszi az üdvösségtörténetet. Manapság, a fentebb kifejtett okok miatt, nem szokás a merev szétválasztás egy De Deo uno traktátusra, amely a természetes ész fényénél megismerhető egy Istenről tárgyal, és

egy De Deo trino-ra, amennyiben a második az újszövetségi kinyilatkoztatásra akar hagyatkozni, hiszen a Szentháromság titka nem pusztán appendix az egy Istenhez. Másfelől, az isteni természet attribútumai (halhatatlanság, mindenhatóság stb.) jobban érthetők, ha az isteni háromságot tartjuk szemünk előtt és nem egy elvont isteni lényeget. Ezért kiindulópontul Isten kinyilatkozatása szolgál Krisztusban. Ezt követi a dogmatörténeti fejlődés vizsgálata, majd a szentháromságtani fogalmak elemzése, melyek középpontja a személy fogalma. Ez a kiindulás azonban nem teszi feleslegessé az isteni tulajdonságokkal való foglalkozást (ami az isteni lényegre vonatkozik), mert ennek jelentősége van a nemhívőkkel, másvallásúakkal való dialógusban is. Megoszlanak a vélemények arról, hol a helye a dogmatikán belül a szentháromságtannak: az elején, mert itt arról a témáról van szó, amely utána sokféleképpen tér vissza; vagy a végén,

mintegy a dogmatika megkoronázásaképpen? Bár fennáll a veszély, hogy a dogmatika elején nem lesz minden világos, de mégis, a szentháromságtan méltó helye a dogmatika legelején van inkább, mint ami bizonyos módon a többi traktátusok „nyelvtana”. A Szentháromság „tanulmányozásának” mindig a szent titok imádásába kell vinnie, amelyet nem tudunk megragadni. Ez nem jelenti persze azt, hogy a tárggyal kapcsolatos nehézségeket meg lehetne spórolni: a hit megértést keres, de nem felesleges spekulatív gyakorlatokon keresztül, hanem mert még jobban hinni akar és számot adni reménységünkről. Az értelemnek a használata itt, amint a teológia többi területén is, lehet nehéz vagy száraz. Erőfeszítést kíván, hogy felfedezzük az előttünk járók nagy belátásait