Történelem | Tanulmányok, esszék » Tóth Krisztina - Rendszerváltás elméletekben és eseményekben

„A Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében – erkölcsi hullává nyilvánítom őket.” Wittner Mária Rendszerváltás elméletekben és eseményekben – 1989 Különös tekintettel Nagy Imre újratemetésére Írta: Tóth Krisztina 2003. június 8 Szilveszter éjszakája mindig is különleges volt az emberek számára. 1988 szilvesztere is ilyen volt, de valahogy mégis más. Aki ekkor tájt odafigyelt a politikára – márpedig mindenki odafigyelt -, tudhatta, hogy ez az év más lesz, el fog dőlni az ország sorsa. Ahogy el is dőlt. Az események szinte egyik napról a másikra történtek Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a dolgozatomban nem a rendszerváltás egész évtizedét, hanem – némi kitekintéssel - csak 1989-et, és azon belül is az egyik legnagyobb hatással bíró eseményét, Nagy Imre újratemetését fogom vizsgálni. 1989 az az év, ami aztán megalapozta a rendszerváltás további eseményeit. Ez az az év, amelyből ha csak

egyetlenegy fontosabb momentum is kimaradt volna, most máshol tartanánk mint ahol. Ez az az év, amikor az emberek már nem csak érezték a változás szelét, hanem tudták, hogy végbe is megy, most megy végbe, most történik. A tudat pedig áthatotta az emberek mindennapjait is. Állandó beszédtéma lett a politika A művészek is minden kifejező eszközt megragadva jelenítették meg az eseményeket, a társadalom érzéseit. Egyik kiállítás nyílt a másik után dacolva az addigi korlátozásokkal és tiltásokkal. Mielőtt elkezdeném boncolgatni az eseményeket és azok társadalmi hatásait, ki szeretnék térni néhány fogalomra. Azt mondjuk, hogy a rendszerváltás Magyarországon 1990-ben történt, az első szabad parlament megválasztásával. Ez ma már közhelynek számít Mégpedig téves közhelynek. Téves, mert a rendszerváltás nem pár napos esemény A rendszerváltás az egyik gazdasági és politikai rendszer felváltása egy másikkal. Az egyik

rendszer a „proletárdiktatúra”, a másik a „demokrácia”. A politológiai szakirodalom addig az időpontig beszél rendszerváltásról, amely időpontig a demokráciára váltás visszafordíthatatlanná válik. Így Magyarország esetében a rendszerváltást 1965-1994 közötti időre teszi. Általában a volt szocialista országokban a második demokratikus politikai választásokat tekintik a rendszerváltás befejezésének. A másik fogalom, amit össze szoktak keverni a rendszerváltással, az átalakulás, más néven transzformáció. Ez egy hosszabb történeti folyamat, amely során az adott állam a politikai rendszeren túlmenően a napi társadalmi gyakorlatban is az európai demokráciák normái szerint működik. Magyarország véleményem szerint még az átalakulás éveit éli Fontos kérdés, hogy mi vezetett a rendszerváltáshoz. Erre a kérdésre már több elmélet is született, de számomra az egyik legelfogadhatóbb és legérdekesebb Glatz Ferenc

egyik munkahipotézisében leírt megközelítés. E szerint a szovjet rendszert az egyetemes iparitechnikai forradalom, illetve az azután következő érintkezéskultúra tette tönkre, mivel a rendszert nem lehetett tovább fenntartani egy olyan társadalomban, amelynek tagjai között számtalan új fórum jött létre. A műholdas televíziózást, a számítógéprendszereket, a tömeges telefonhasználatot nem lehetett ellenőrizni már, nem lehetett elzárni a százmilliókat a világ fejlettebb területeitől. Valamint a politikai-gazdasági rendszer sem volt versenyképes a kapitalista gazdálkodással és a demokráciákkal szemben. A rendszer már nem segítette, hanem hátráltatta az itt élő közösségek versenyképességének kifejlesztését. Bármilyen furán is hangzik, a több mint három évtizedes Kádár-korszak és a magyarországi kommunizmus vége egy „időutazással” kezdődött. Az elit érzékelte, hogy a gazdasági válság egyre inkább egy

társadalmi válságba csap át, s így az amúgy is törékeny legitimációja meggyengül. Ezért aztán megpróbált a probléma gyökereihez visszanyúlni, azaz valamit kezdeni a feledésre ítélt múlttal, 1956-tal és az azt követő terrorral. Ez azonban az ő szemszögükből nézve nem épp a legjobb megoldás volt. Ugyanis mindezzel csak annyit értek el, hogy a múltról való beszéd lehetővé tette az események felidézését, az emlékezést, végül pedig az erkölcsi és politikai ítélet megalkotását a rendszerről. Így 1956 a második világháború utáni korszak meghatározó eseményévé vált, már-már úgy tűnt, ezen kívül más nem is történt. Az 1956-ért kivégzettek a kommunista uralmat elszenvedő egész magyar nemzetet személyesítették meg. Szétesett a Kádár-korszak 1956-ra épülő keletkezéstörténete – az iskolákban oktatott ellenforradalom -, s ezáltal az egész rendszer illegitimmé vált. Elgyengült a sajtó és a média

feletti ellenőrzése is, egyre nyíltabbá váltak a vezetésen belüli nézeteltérések, megindult az újságírók szabadságharca a nyilvánosságért. A magyar demokratikus átalakulás legnagyobb hatású és legnagyobb szimbólikával rendelkező eseménye Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetése lett A Nagy Temetés egyben egy korszak temetése is volt. A társadalom jelképesen eltemette a szocializmust Felidézve ’56 szellemét, a kivégzés fogadtatását mind itthon, mind külföldön, valamint a fellazulásban kapott szerepét tekintve megpróbálom összefoglalni az eseményeket. Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst 1958. június 16-án, hajnalban végezték ki, koporsóikat a budapesti Országos Börtön sétálóudvarán ásták el és a betemetett gödörre ócska bútorokat, limlomot dobáltak. Aztán 1961 február 24-én titokban kiásták a koporsókat és átvitték az Újköztemető 301-es parcellájába, ahol álnéven, jeltelen

sírokba rakták őket. Nagy Imrét például Borbíró Piroska fedőnéven ásták el. A magyar kormányfővel még a forradalom utolsó napjaiban is meglehetősen nagy ellenszenvvel viseltettek a nyugati országok vezetői. Eleinte mint a szovjet rendszer ésszerűsítőjét, de feltétlen hívét látták benne, majd a forradalom idején már a szovjet manipulációt érezték személyében és tetteiben. Mindehhez hozzájárultak a Szabad Európa Rádió magyar adásai, amelyek szintén igen kritikusan szemlélték Nagy Imrét. Csak halála után ismerte fel benne a nyugat a „magyar Titot”, s innentől kezdve már mint a szovjetellenes szabadságküzdelem tragikus, becsapott vezető alakjaként jelent meg szinte minden egyes kommentárban. Szemléltetve az akkori hangulatot a The New York Times egyik írásából idéznék: „Valószínűleg kevés szabad ember hullat könnyeket a meggyilkoltakért, akik mint kommunisták, saját embertelen dogmáik áldozataivá váltak.

De minden szabad ember tiszteli és gyászolja bennük a hazafit és mártírt, akik a válság idején e dogmák fölé emelkedtek és hazájuk szabadságát és függetlenségét védték egy barbár idegen hatalommal szemben. A szabad nemzetek pedig, különösen az ENSZ, ahová Nagy utolsó kétségbeesett segélykiáltását intézte, nem szabadulhatnak a szégyen érzésétől, amiért képtelenek voltak segíteni.” Magyarországon akárcsak 1956-nak, a halálnak is a rezsim próbált értelmet adni. De az ítéletről kiadott közlemény ezt a feladatot csak részben oldotta meg, mivel a zárt tárgyalás bőven adott okot a „nemkívánatos” visszhangoknak. A klasszikus sztálinista kirakatperek fontos része volt, hogy kiderüljön a vádlottakról, hogy nem csak politikai bűnözők, hanem egyben erkölcsi hullák is, akiknek lelkét már gyermekkoruktól a legaljasabb árulások sorozata terheli. Ezek összekapcsolását gyakran a különböző kínzásokkal rávett

áldozat végezte a nyilvánosan előadott önvallomásaival. Nagy Imre esetében azonban ez a forgatókönyv nem működött és ez megnehezítette az eljárás nyilvánosság előtti tálalását. Még a képi megjelenést sem használhatták, mivel a lefogyott, beesett arcú, mégis méltóságot sugárzó vádlott sajnálatot keltett volna az emberekben. Így az összeollózott írásbeli nyilvánosság maradt csak, amelyben a hamisítás olyan eszközeivel éltek, mint például a szövegkörnyezetből való kiragadás, a részletek elhallgatása, az ellenkező vélemények elhallgatása, nem létező párbeszédek kreálása. Nagytól igen nehéz lett volna önkritikára utaló mondatokat kiollózni, így őrá a megátalkodott tagadó, a társait meghazudtoló, velük veszekedő, a nyilvánvaló felelősségtől gyáván menekülő szerepét osztották. Vele szemben társai és a letartóztatott tanúk a felelősséget elismerő, töredelmes vallomást tevő szerepét kapták.

Nagy Imre utolsó üzenetében azt kérte a magyar társadalomtól, hogy „nyugodtabb légkörben, világosabb látókörben, a tények jobb ismerete alapján igazságot szolgáltasson ügyében”. Erre azonban még nagyon sokáig várni kellett 1956 megítélése egyet jelentett még hosszú évekig a Kádár-rendszerrel való állásfoglalással, amely pedig olyan politikai kérdés volt, amely nagyon könnyen rendőri kérdéssé is válhatott. Ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna benne minden tankönyvben egészen az általános iskolától az egyetemig, csak épp ellenforradalomként szerepelt bennük, ahogy az is, hogy Nagy Imrét is árulásért ítélték halálra. A kerek évfordulókon is megemlékeztek róla (1981, 1986) a televíziós műsorokban, cikkekben, csak épp ugyanazon halálmagyarázat szerepelt bennük. De az „ellenforradalom” leverése csak legfeljebb az ideológiailag tudatos és elkötelezett párttagok igen szűk rétegében legitimálta a

Kádár-rendszert. Az emberek többségét az államhatalomtól való félelem, és az a tudat, hogy a szovjetek 1956-hoz hasonlóan, újra beleavatkozhatnak, késztette engedelmességre. Így a társadalom inkább hallgatott. A hetvenes évek végén megalakuló demokratikus ellenzék törte meg végül a hallgatás falát. A Kádár-rendszer igazi arcának szimbólumává vált Nagy Imre, aki a rákoskeresztúri temető legtávolabbi sarkában, a 301-es parcellában több száz kivégzett társával együtt jeltelen sírban nyugodott. Csak a negyedévszázados évfordulón tört ez a felismerés a felszínre „Névtelen hantok, korhadt fakeresztek, egy cserép virág, szekfű egy konzervdobozban, vadrózsa-bokor. Ennyi az egész A többi – néma csend Nagy Imrének, az ország törvényes miniszterelnökének és ezernyi társának még az sem jut, ami a rablógyilkost megilleti. Egy sírhely, egy emlékkő, egy névtábla a rabtemetőben. Ki vállalja ezért a felelősséget?”

– kérdezte Vásárhelyi Miklós a párizsi Irodalmi Újság címoldalán. 1985 után a fokozódó válság a nemzetközi sajtó figyelmét is Magyarországra irányította. Még a BBC híradójában és a The New York Times címoldalán is megjelentek a gazzal benőtt 301-es parcella halottait „jelző” besüppedt gödrök iszonytató látványa. 1988 első felében egykori ötvenhatos politikai foglyok megalapították a Történelmi Igazságtétel Bizottságát (TIB), amely aztán a 30. évfordulón felhívást intézett a társadalomhoz, amelyben sürgette az áldozatok rehabilitálását és újratemetését. Ezen az évfordulón még a budapesti utcákon is tömegek tüntettek Nagy Imre nevét kiabálva, amelyet aztán a rendőrség szét is vert. Nem sokkal az eset előtt, májusban váltotta le az MSZMP rendkívüli pártértekezlete tisztségéből Kádár Jánost, aki nem csak hogy élesen ellenzett mindenfajta szembenézést a múlttal, de még azt is tagadta, hogy

Magyarországon válság lenne. A szétvert tüntetés után Grósz Károly pártfőtitkár-miniszterelnök egy sajtóértekezleten azt nyilatkozta, hogy Nagy Imrét és társait a kormány nem rehabilitálja, de ha a család akarja, megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezhetik őket. Itt megjegyezném, hogy a családok már a kivégzés óta folyamatosan kérvényezték az újratemetést. Az MSZMP természetesen úgy képzelte az újratemetést, hogy kizárólag a közvetlen hozzátartozókkal egyeztet a feltételekről, majd az csendben, különösebb felhajtás nélkül meg is történik. Persze várható volt, hogy „egészen pontosan kiszámítható köröknek, csoportoknak érdekében áll, hogy ezt az eseményt áthangszereljék, politikailag felhasználják, kiaknázzák”. (Fejti György, MSZMP KB, 1988. december 15) Az idő múlása sem kedvezett a fenti elképzeléseknek, mivel időközben nőtt az ellenzéki szervezetek befolyása és

nyilvánossága is, valamint az MSZMP-n belül is egyre többen gondolták úgy, hogy a párt képtelen lesz kezelni a helyzetet. Aztán Pozsgay Imre 1989. január 28-i 1956-ot népfelkelésként nevező nyilatkozata bombaként robbant az amúgy is feszélyezett helyzetben. Mindezt azzal magyarázta, hogy ez az a fogalom, amely „nem hordoz szovjetellenes tartalmat”, ugyanakkor kielégíti azokat is, akik a forradalom gondolatát dédelgetik álmaikban. „Egy társadalmi struktúraváltás Magyarországon polgárháborúval fog együtt járni. () Itt nem lesz beavatkozás az én meggyőződésem szerint se keletről, se nyugatról. Itt egy lezárt termosz lesz, amin belül ki kell szenvedni a saját válaszunkat, akkor pedig itt kő kövön nem fog maradni. Erről meg vagyok győződve, mert van olyan erő, amely képes és hajlandó lesz fegyvert fogni a rendszerváltozás megakadályozására. () Ezért egyedüli utat abban látom, hogy megegyezéses alapon történjék a

politikai átmenet a különböző erők között (.) A mi realitásérzékünktől függ, hogy megtaláljuk-e azokat a partnereket, akivel egy koalíciós struktúrában képesek vagyunk azt a többséget megteremteni, ahol a társadalom alapjai megmaradnak.” (Grósz Károly, MSZMP PB, 1989 február 7) A TIB és a kormány képviselői már egyeztettek a temetés egyes technikai feltételeiről és már megkezdődött Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József holttestének exhumálása, amikor felmerült az ellenzéki szervezőkben, hogy az esemény történelmi jelentősége miatt, a valószínűleg tömeges részvétel miatt, s mert a temető erre nem volt alkalmas, a város egyik központi pontjára demonstrációt kellene szervezni. Mécs Imre szerint „az emberek (.) szeretnének ott valamiben részt venni, szeretnének egy korszakot lezárni és várják az új korszaknak a nyitását.” Magyar Bálint véleménye szerint pedig „Koporsó

nélkül, de ezt a tömegdemonstrációt a temetés előtt (.) meg kell tartani Mint az ellenzéki szervezeteknek a tömegdemonstrációját, mert ez nem pusztán az özvegyek ügye, ez a temetés, ez nemzeti ügy, itt a nemzet rehabilitálja önmagát.” Tölgyessy Péter viszont már úgy közelítette meg, hogy: „Nagyon fontos volna egy tömegmegmozdulás, gondoljunk arra, hogy akkor fogunk tárgyalni az MSZMP-vel (.) állandóan előjön a tárgyalásokon, hogy nekünk van 800 ezer tagunk, maguknak meg csak ennyi meg ennyi ezer”. Tehát, ahogy az idézetekből is kiolvasható, itt már nem csak a Kádár-korszak legitimációjának lebontásáról volt szó, hanem arról is, hogy a tömegmegmozdulás egyben legitimálja az ellenzéki pártokat és szervezeteket is. 1989. június 16-án a Hősök terén kétszázezernyi tömeg rótta le tiszteletét az újratemetésen Nagy Imre és társai előtt. Az állami televízió pedig addig példátlan módón egész nap

közvetítette az eseményeket a szokásos, előzetes MSZMP politikai bizottsági döntés nélkül. Valamint előző este mind a rádióban, mind a televízióban elhangzottak Nagy Imre utolsó szó jogán elmondott szavai, amelyeket a magyar nemzethez intézett, de az egészen addig nem is ismerhette őket. A rendezvényen a szónokok (Vásárhelyi Miklós, Király Béla, Zimányi Tibor, Mécs Imre, Rácz Sándor, Orbán Viktor) a halottat méltatták, a forradalomról beszéltek, de nem annak folytatásáról, hanem inkább a békés átmenetet méltatták. Az összes beszédet áthatotta a gyász és a kegyelet, de egyedül Rácz, Mécs és elsősorban – az egyedüliként 1956 után született – Orbán szólt az ötvenhatos követelések aktualitásáról; a szovjet csapatok kivonulásáról pedig egyes egyedül az utóbbi tett említést. Az MSZMP rendszerének erkölcsi halála után három héttel, 1989. július 6-án meghalt Kádár János, ugyanazon a napon, amikor a

Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Vida Ferenc ítéletét, és bűntelennek jelentette ki Nagy Imrét és társait. Kende Péter, történész írta pár hónappal később: „A régi rend összeomlásának legfontosabb hatótényezője (.) erkölcsi volt () ez a gyászünnepség olyan volt, mint egy úrfelmutatás, amely elől a Gonosz szűkölve menekül.” Egy 1989-es augusztus végi felmérésen a megkérdezettek 89%-a vélte úgy, hogy Nagy Imre nem bűnös. Az érdekes az, hogy ugyanezen kör 34%-a még egy hónappal előtte ellenforradalomként tekintette 1956-ot, és csupán 15%-uk gondolta úgy, hogy Kádár János inkább volt káros az országra, míg 49% szerint inkább hasznos volt (Rainer M. János: Másnap. Intézményesült emlék(ezés) – 1989-1992) Az, hogy ezekre az eredményekre mennyire volt még hatással a rezsim, a szovjet megtorlástól való félelem, külön dolgozatot kívánna. 1956 emlékéről, az újratemetésről lassan tizenöt éves

távlatból sem egyszerű beszélni, viszont meg van az az előnyünk azokkal szemben, akiknek minderről 1989-ben kellett nyilatkozni, hogy már látjuk az események hosszabb távú hatásait is. A forradalom öröksége nemcsak megfosztotta legitimációjától a rezsimet, hanem legitimálta azokat az erőket is, akik többet akartak az ún. szocializmus reformjánál Első hallásra talán egy kicsit furcsán hangzik, de ’56 emléke hozta közös nevezőre a különböző politikai csoportokat, hiszen abban mind egyetértettek: Csak forradalmat ne! Így mindkét oldal közös célja lett a békés átmenet. Mindez pedig nagyban meghatározta mindazt, ami 1990-ben és azután történt. Ez a közös nevező ma már ugyan nem található meg, sőt, 1956 megosztja a különböző politikai erőket. Csak 1989 június 16-a maradt meg a gyász, a megrendülés pillanataként, s egy korszak temetéseként az emlékezetekben. Mára már elegendő anyaggal rendelkezünk erről a

korszakról ahhoz, hogy világos képet adjunk az eseményekről és összefüggésekről. De a szocialista rendszer nem könnyítette meg a történészek és kutatók dolgát. Legalábbis a fellazulásig így volt Azt várta el, hogy a jelen szempontjait visszavetítsék a múltba, és a jelenben „győztes” hatalmi erők legitimitását igazolják történelmi tényekkel. Igaz, ma sem merülhetnek bele a kutatók önfeledten munkájukba. Ugyan az ideológia vezérelte politika megszűnt, de ma a társadalom önigazoló vágya, a média és a politika önigazolás-óhajai veszélyeztetik a függetlenségüket. Ahogy előtör a másfélévszázados „magyar betegség”-nek is nevezett viktimológia, azaz amikor mindenki áldozatnak kívánja bemutatni magát, s egyéni sikereinek elmaradását a közvetlen múlt politikai rendszerén kéri számon. Mindemellett egész Kelet-Közép-Európára jellemző, hogy hányatott újkori történelmünkben utólag ellenállok millióit

teremti meg, ezáltal torzítva a történelmet. Mindezt csak azért jegyeztem meg, mert a fentebb említett szocialista legitimáló történelemírás nem tűnt el teljesen. Sőt ma már az egykori egy párt helyett hirtelen több párt kíván történeti visszaigazolást. A különböző pártpolitikai szempontú történetek veszélye fenyeget. Ahogy Glatz Ferenc fogalmaz: „A politikusok foglalkozzanak a jelennel és a jövővel, mert ott van rájuk szükség. S a történelmet inkább engedjék át a történetkutatásnak” Tóth Krisztina 2003. június 8 Forrás: Glatz Ferenc: „Rendszerváltás”, „átalakulás” Magyarországon Munkahipotézis http://www.historiahu Rainer M. János: Másnap Az intézményesült emlék(ezés) – 1989-1992 http://www.revhu Glatz Ferenc: A modern Magyarország, 1867-től. Magyarok Európában IV Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1992. Várdy Béla: A rendszerváltás és az amerikai magyarság. Csodák és csalódások

éve, 19891990 http://www.historiahu Rainer M. János: Nagy Imre újratemetése – a magyar demokratikus átalakulás szimbólikus aktusa. In: A magyar forradalom eszméi Eltiprásuk és győzelmük (1956-1999) Szerk Király Béla és Lee W. Congdon, Atlanti Kutató és Kiadó Társulat - Alapítvány, Budapest, 2001, 240-258.p