Filozófia | Könyvek » Max Planck - Pozitivizmus és reális külvilág

Max Planck Pozitivizmus és reális külvilág* Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Sajátos világban élünk. Ahová csak nézünk, az anyagi és szellemi kultúra minden területén súlyos válságba kerültünk, amely egész magán- és közéletünkre sokszorosan rányomja a nyugtalanság és a bizonytalanság bélyegét. Néhányan ebben nagyszabású felfelé ívelő fejlődés kezdetét akarják látni, mások viszont úgy értelmezik a válságot, mint az elkerülhetetlen bukás előhírnökét. Amint a vallásban és a művészetben már régen, ugyanúgy most már a t udományban alig van olyan alaptétel, amelyben ne kételkedne valaki, nincs olyan értelmetlenség, amiben ne hinne valaki. Felmerül a kérdés, létezik-e egyáltalában még valamilyen igazság, amely általánosan és megtámadhatatlanul érvényes, és amely valamilyen szilárd támaszpont lehet a mindent elborító szkepszis árjában. A logika, ahogyan annak legtisztább formájával a matematikában

találkozunk, önmagában nem képes segíteni. Mert ha a logikát magát biztosnak és megtámadhatatlannak tekinthetjük is, az mégsem tehet többet, mint: összekapcsol. Ahhoz, hogy tartalmilag is jelentős legyen, szilárd támaszpontra van szüksége. Mert a legszilárdabb lánc sem tart megbízhatóan, ha nincs biztos ponthoz rögzítve. Hol találunk tehát olyan szilárd alapot, amelyet természet- és világfelfogásunk kiindulópontjává tehetnénk. E kérdésnél pillantásunk nyilván a legegzaktabb természettudományra, a fizikára irányul. Természetesen a fizikát sem kímélte meg az általános válság. Ezen a t erületen is keletkezett némi bizonytalanság, és a v élemények ismeretelméleti kérdésekben is lényeges eltéréseket mutatnak. Eddig elismert alaptételeit, sőt magát az okságot is helyenkint sutba dobják. Igen, az, hogy ilyesmi megtörténhetik éppen a fizikában, egyesek számára minden emberi tudás megbízhatatlanságát jelenti. Ezért

legyen szabad nekem mint fizikusnak tudományom adott álláspontjáról kifejtenem, hogy a felvetett kérdésekkel kapcsolatban milyen helyzetben van ma a fizika. Talán kiadódnak ebből olyan támpontok, amelyek az emberi szellem tevékenységének egyéb területein is értékesíthetők lesznek. I. Minden tudás forrásánál és ennek következtében minden tudomány eredetéül a személyes élmények szolgálnak. Ezek közvetlenül adottak, az elképzelhető legvalóságosabbak, és ezek alkotják az első támpontot, amelyhez a tudományt felépítő gondolatmeneteket kapcsolni lehet. Az anyagot, amellyel minden tudomány dolgozik, vagy közvetlenül érzékeink útján nyerjük, vagy közvetve máshonnan vett értesülésekből, tanárunktól, írásokból, könyvekből. A tudásnak egyéb forrása nincs A fizikában olyan élményekkel van dolgunk, amelyeket az élettelen természetben érzékeink közvetítenek, és amelyek többé-kevésbé pontos megfigyelésekben és

mérésekben jutnak kifejezésre. Annak a tartalma, amit látunk, hallunk, érzünk, a közvetlenül adott, tehát vitathatatlan valóság. Most felmerül a kérdés: elegendőek-e ezek az alapok a fizika számára? Kimerítően jellemeztük-e a fizika feladatát, ha azt mondjuk: a f izika feladata, hogy a különféle rendelkezésünkre álló természeti megfigyelések tartalmát lehetőleg pontos és egyszerű törvényszerű összefüggésbe illessze? Az ismeretelméletnek azt az irányzatát, amely erre a kérdésre igennel felel, a következőkben „pozitivizmus”-nak fogjuk nevezni. Ezt az álláspontot jelenleg, tekintettel az általános helyzet bizonytalanságára, több neves fizikus és filozófus nagy határozottsággal képviseli. E kifejezést ugyan August Comte óta több, különböző értelemben használták. A következő fejtegetések érdekében szükséges egészen határozott értelmezése. Amit megadtunk, mindenesetre a leggyakrabban használt

értelmezések egyike. Ha azt a kérdést akarjuk megvizsgálni, elég széles alapot nyújt-e a pozitivizmus ahhoz, hogy a fizika egész épületét hordozza, nem találunk jobb módszert, mint hogy megnézzük, hová vezet bennünket a pozitivizmus, ha egyszer teljesen rábízzuk magunkat, és a fizika egyetlen alapjának tekintjük. Szeretném, ha most ezzel a módszerrel próbát hajtanánk végre Először tehát teljesen a pozitivizmus álláspontjára fogunk helyezkedni. Emellett természetesen arra kell majd törekednünk, hogy szigorú következetességgel járjunk el, vagyis, hogy ne adjunk helyt csupán megszokásból vagy érzések alapján egyes ítéleteknek. Mindenesetre néhány sajátos következményre bukkanunk majd: biztosak lehetünk azonban abban, hogy logikai ellentmondások nem fordulhatnak velünk elő. Mert mindig megmaradunk az átélt dolgok körében, és két élmény sohasem kerülhet egymással logikai ellentmondásba. Másrészt ismét ugyanolyan

biztosak vagyunk abban, hogy semmiféle élményt sem zárunk ki vizsgálatainkból, tehát bizonyos, hogy az emberi tudás minden forrásáról tudomást veszünk. Ebben rejlik a pozitivizmus erőssége. A pozitivizmus minden olyan kérdéssel foglalkozik, amelyre megfigyelések útján választ lehet adni és megfordítva: minden olyan kérdés, amelyet a pozitivisták egyáltalában értelmesnek fogadnak el, megfigyelések útján megválaszolható. A pozitivizmus számára tehát lényegében nincsenek rejtélyek, nincsenek sötét kérdések, mindent bevilágít a nappali fény. Persze nem olyan egyszerű ezt a felfogást mindenütt alkalmazni. Már a mindennapi szóhasználatban állandóan eltérünk tőle. Ha egy tárgyról beszélünk, például egy asztalról, akkor valami olyasmit gondolunk, ami különbözik az asztallal kapcsolatban tett megfigyelések tartalmától. Az asztalt láthatjuk, megérinthetjük, érezzük szilárdságát, keménységét, fájdalmat érzünk, ha

beleütközünk stb. Arról a dologról azonban, amely mindezen érzeteken kívül, vagy mögöttük önálló léttel bír, nem tudunk semmit. Ezért a pozitivizmus fényénél az asztal nem egyéb, mint azoknak az érzeteknek a komplexuma, amelyeket az asztal szóhoz kapcsolunk. Ha elvesszük az összes érzeteket, lényegében semmi sem marad. A kérdésnek, hogy mi az asztal a „valóságban”, egyáltalán nincs értelme És így van ez minden fizikai fogalommal általában. Az egész bennünket körülvevő világ nem egyéb, mint az arról alkotott élmények, Ezek nélkül a környezetnek nincs jelentősége. Ha a környezetre vonatkozó kérdés nem vezethető vissza valamilyen módon egy élményre vagy megfigyelésre, akkor értelmetlen és nem engedhető meg. Ezért a pozitivizmusban semmiféle metafizikának nincs helye. Nézzünk fel a csillagos égre. Az elénk táruló képen számos fénypontocskát vagy világító korongot látunk, amelyek több-kevesebb

pontossággal mérhető módon mozognak az égen és sugárzásuk intenzitását és színét szintén megmérhetjük. Pozitivista szempontból ezek a mérések alkotják – nemcsak az alapját, hanem a tulajdonképpeni egyetlen tárgyi tartalmát is az asztronómiának és az asztrofizikának. A mérési eredmények értelmezése, amit kigondolunk, emberi járulék, szabad kitalálás. Ha például Ptolemaioszszal azt mondjuk: A Föld a világ nyugvó középpontja és a nap az összes csillagokkal körülötte mozog, vagy pedig Kopernikusszal mondjuk: A Föld jelentéktelen apró porszem a Mindenségben, amely naponta egyszer megfordul önmaga körül és évente egyszer körülfutja a Napot, ez a pozitivizmus számára csupán a megfigyelések különböző megfogalmazása. A tényállást a megfigyelések alkotják, és a kopernikuszi elméletnek az előnye csupán abban áll, hogy az ő fogalmazása bizonyult egyszerűbbnek és általánosabban használhatónak, mert a

ptolemaioszi kifejezésmódban sokkal több bonyolultságra lenne szükség az asztronómiai törvények megfogalmazásához. Ezért Kopernikuszt nem úttörő felfedezőnek, hanem lángeszű feltalálónak kell tartanunk. Az eszmék hatalmas forradalmáról, amely tanításának hatására létrejött, az elkeseredett harcról, amely körülöttük dúlt, a pozitivizmus éppoly kevéssé vesz tudomást, mint a néma alázat érzéséről, amelyet a csillagos ég látványa az áhítatos szemlélőben kelt, amikor átéli, hogy a Tejút minden egyes csillaga olyanféle Nap, mint a mienk, és hogy minden spirálköd ismét egy tejutat jelent, amelyből a fénynek sok millió évre van szüksége, hogy hozzánk érjen, miközben a Föld az egész emberi nemmel együtt alig megfogható jelentéktelenségbe süllyed. Ezek a gondolatok azonban átnyúlnak az esztétika és etika területére. Ezen a h elyen, ahol ismeretelméleti kérdésekről van szó, nem szabad ilyeneknek teret adnunk.

Folytassuk ezért logikai gondolatmenetünket. Mivel a pozitivizmus tanítása szerint az érzetek elsődleges adottságként a közvetlen valóságot jelentik, elvben helytelen érzéki csalódásokról beszélni. Bizonyos körülmények között nem érzeteink téveszthetnek meg, hanem a következtetések, amelyeket ezekből néha levonunk. Ha egy egyenes botot ferdén tartunk a vízben és a bemerülés helyén görbének látjuk, a görbeség nem a fénytörés okozta „csalódás”, hanem a tényleges optikai észlelés, és csupán célszerűbb a kifejezési mód, ha ezt úgy fogalmazzuk meg, hogy az érzet ugyanolyan, mintha az egyenes bot bemerült végéről szemünkbe érkező fénysugarak a víz felületén eltérítést szenvednének. A lényeges ebben és minden hasonló tárgyalásban, hogy a pozitivizmus álláspontjáról nézve mindkét kifejezésmód elvileg teljesen egyenjogú, és semmi értelme, hogy valamilyen más szempont szerint akarjunk közülük

választani, mint a célszerűség szerint, ami lehet például a tapintásérzetre való alkalmazás lehetősége. A gyakorlatban mindenesetre, ha megpróbálnánk komolyan végigkövetni ezt a „mintha” elméletet, nagyon furcsa és kényelmetlen következményekre jutnánk. Mégis abban maradunk, hogy tisztán logikai szempontból semmi kifogást nem tehetünk. Menjünk tehát tovább és nézzük, végül is hová jutunk. Nem lehet kérdéses, hogy az élő természet tárgyaira ugyanezek a megfontolások érvényesek. Egy fa például a p ozitivizmus fényénél nem egyéb, mint érzetek komplexuma: látjuk, hogy nő, halljuk leveleinek zizegését, beszívjuk virágainak illatát. Ha azonban mindezektől az érzetektől eltekintünk, végül is nem marad vissza semmi olyasmi, amit úgy nevezhetnénk, hogy „a magában való fa”. És ami érvényes a n övényvilágra, annak ugyanaz a j elentése az állatvilágban is. Csak célszerűségi okokból beszélhetünk önálló

létről, saját életről. Ha rálépünk egy féregre, összezsugorodik – ezt látjuk. Semmi értelme nincs azonban, hogy megkérdezzük, érez-e közben a f éreg fájdalmat? Mert csak a s aját fájdalmunkat érezzük, az ál latét csak azért tételezzük fel, mert ez a feltételezés célszerűen foglalja össze a különböző jellegzetes kísérő jelenségeket, mint rángatódzások, sérülések, kiadott hangok. Ugyanezek a kísérő jelenségek ugyanis önmagunknál, saját fájdalmunk következtében is megnyilvánulnak. Végül eljutunk az állatoktól az emberig. Itt is azt kívánja a pozitivizmus, hogy tisztán válasszuk szét saját érzeteinket mások érzeteitől. Mert csak saját élményeink valóságosak, más emberek érzeteire csak közvetve következtethetünk, ezek elvileg másfélék, következtetésképpen szintén a „célszerű kitalálások” közé sorolandók. Ez a felfogás bizonyossággal végigvihető anélkül, hogy egyszer is félnünk

kellene logikai ellentmondástól; a fizika szempontjából mégis végzetes eredményhez vezet. Ha ugyanis a fizikának nincs más célja, mint az érzéki élmények lehető legegyszerűbb leírása, akkor szigorúan véve csak a s aját élmények alkothatják a f izika tárgyát. Mert csak a s aját élmények elsődlegesen adottak. Mármost kézenfekvő, hogy saját érzéki élményeinkre nem lehet teljes tudományt építeni, ha valaki mégoly sokoldalú ember is; tehát az előtt az alternatíva előtt állunk, hogy vagy teljesen lemondunk az átfogó tudományról (ezzel pedig még a szélsőséges pozitivista is alig értene egyet), vagy pedig kompromisszumot kötünk, és mások élményeit is felhasználjuk a tudomány megalapozásához, bár szigorúan véve ez esetben fel kell adni azt az eredeti álláspontot, hogy csak az elsődlegesen adottat fogadjuk el. Mások élményei ugyanis csak másodlagosan, a róluk szóló tudósítások formájában adottak. Itt tehát

a tudomány definíciójába új tényező csúszik be, az írott és szóbeli tudósítások hitele és megbízhatósága, és ezzel a pozitivizmus tulajdonképpeni alapját, a tudományos anyag közvetlen adott voltát már egy helyen logikailag áttörtük. Ha azonban túltesszük magunkat ezen a n ehézségen és feltételezzük. hogy a fizikai élményekre vonatkozó értesülések mind megbízhatók, vagy legalábbis rendelkezünk olyan csalhatatlan eszközzel, amellyel a megbízhatatlanokat kiválogatjuk, akkor magától értetődő, hogy minden becsületesnek és megbízhatónak elismert fizikus a jelenben és a múltban igényt tarthat arra, hogy élményeiket figyelembe vegyük, és semmi ok sincs rá, hogy egyeseket kizárjunk. Különösen igazságtalan lenne, ha egy kutatót azért nem vennénk figyelembe, mert más kutatóknak nem sikerült ugyanazokat az élményeket tapasztalniok, mint neki. Ebből a szempontból egyáltalában nem érthető és jogos, hogy például a

Blondlot francia fizikus által 1903-ban felfedezett, akkoriban sokat tanulmányozott N-sugárzásról ma egyáltalában nem vesznek tudomást. René Blondlot, a Nancy-i egyetem professzora bizonyára kitűnő és megbízható kísérletező volt, és felfedezése számára éppen olyan igazi élmény volt, mint bármely más fizikus számára. Nem mondhatjuk, hogy például valamilyen érzéki csalódásnak esett áldozatul; mert a pozitivista fizikában, mint láttuk, nincsenek érzéki csalódások. Az N-sugarakat tehát mint elsődlegesen adott valóságot kell kezelnünk Ha pedig Blondlot és iskolája óta éveken át senkinek sem sikerült többé az N-sugarakat reprodukálni, akkor, pozitivista szemszögből nézve, sohasem lehet tudni, hogy egy szép napon, különleges körülmények között nem lesznek-e ismét megfigyelhetők. Hozzá kell még ehhez vennünk, hogy mindenképpen csak igen kicsi lehet azoknak a személyeknek a száma, akiknek élményei értékesek a f izika

számára. Természetesen csak olyan egyének jönnek szóba, akik speciálisan ennek a tudománynak szentelik magukat, mert mások élményei ezen a területen többé-kevésbé hiányosak. Kirekesztődik továbbá eleve minden elméleti fizikus; ezek élményei ugyanis a tinta, papír és az agyvelő-állomány felhasználására korlátozódnak, és nem tartalmaznak új anyagot a t udomány felépítéséhez. Tehát csak a kísérleti fizikusok maradnak meg, éspedig elsősorban azok, akik különösen érzékeny eszközökkel rendelkeznek speciális vizsgálatok végzéséhez. Ezzel a fizika haladása szempontjából szóbajöhető élmények lényegében kisszámú személyre korlátozódnak. Hogyan kell már most érteni azt, hogy egy Oersted (aki megfigyelte, hogy iránytűjére a galvánáram hatást gyakorol), vagy egy Faraday (aki elsőnek találta meg az elektromágneses indukciót), vagy egy Hertz (aki nagyítóval kutatott parabolikus tükrével a parányi elektromos

szikra után) élményei olyan feltűnést, olyan felfordulást keltettek a fizikusok nemzetközi világában? A pozitivizmus erre a k érdésre csupán nyakatekert és rendkívül hiányos választ tud adni, amely egyáltalán nem elégít ki. Az elmélet hitelére kell hivatkoznia, mert az nyitott olyan távlatokat, hogy ezek az elszigetelt, önmagukban jelentéktelen élmények más személyek nagyszámú, fontos és következményekben gazdag élményét vonják maguk után. Másrészt azonban a pozitivizmust éppen az különbözteti meg, sőt ezzel dicsekszik is, hogy nem ad egyebet, mint valóban jelenlevő élmények leírását. De akkor miképpen lehetséges az, hogy egyetlen fizikus valamely élményének, még ha egészen kezdetlegesen írja is le, azonnal jelentősége lesz az egész világ minden más fizikus a előtt? Ezt a kérdést a pozitivizmus álláspontjáról nem vizsgálják, és mint fizikailag értelmetlent elutasítják. Ennek a feltűnő jelenségnek az

oka könnyen belátható. A következetesen keresztülvitt pozitivizmus tagadja az objektív, azaz a kutató egyéniségétől független fizika fogalmát és szükségszerűségét. Kénytelen ezt tenni, mivel elvileg nem ismer el más valóságot, mint az egyes fizikusok élményeit. Felesleges mondanom, hogy ezzel a m egállapítással a k érdés (hogy ti. elegendő-e a pozitivizmus a fizika tudományának felépítéséhez) egyértelmű választ nyert; mert egy tudomány, amely maga elvben lemond az objektivitás követelményéről, kimondja magáról az ítéletet. Az alap, amelyet a pozitivizmus a fizikának nyújt, szilárdan megalapozott ugyan, de túl keskeny, meg kell toldani; ennek jelentősége abban áll, hogy a tudományt lehetőleg meg kell szabadítani olyan véletlenektől, amelyek az egyes emberekkel kapcsolatban bekerülhetnek. Ez pedig nem formális logikai, hanem a józan értelem nyújtotta elvileg metafizikai lépés útján történik meg. Ez pedig egy

hipotézis, amely szerint nem maguk az élményeink, alkotják a világot; ezek csupán hírnökei egy másik világnak, amely mögöttük áll és tőlünk független, más szóval: létezik reális külvilág. Ezzel egy vonással áthúzzuk a pozitivista „mintá”-t és az ún. „célszerű kitalálások”nak, amelyekre fentebb néhány példát adtunk, nagyobb fokú realitást tulajdonítunk, mint amekkora a közvetlen érzéki benyomások leírásának van. Ekkor a fizika feladata eltolódik: nem élményeket kell leírnia, hanem a reális külvilágot kell megismernie. Mindenesetre most új ismeretelméleti nehézség bukkan fel. Abban ugyanis a pozitivizmusnak mindig igaza lesz, hogy a megismerésnek nincs más forrása, mint az érzetek. Az egész tudományos fizika sarkalatos pontját e két mondat alkotja: „Létezik a reális, tőlünk független külvilág”; és: „A reális külvilág közvetlenül nem ismerhető meg”. Ezek azonban némiképp ellentétben állnak

egymással, és így azonnal felszínre kerül az irracionális elem, amely a fizikához épp úgy hozzátapad, mint bármely más tudományhoz, és abban nyilvánul meg, hogy valamely tudomány sohasem képes feladatát teljesen megoldani. Ezt tényként el kell fogadnunk. Ezen nem érdemes rágódni, és nem lehet, amint a pozitivizmus akarja, a világból eltüntetni azzal, hogy a tudomány feladatát eleve korlátozzuk. A tudományos munka tehát úgy jelentkezik számunkra, mint szüntelen küzdelem egy olyan célért, amelyet sohasem érünk el, és amely elvileg nem is elérhető. A cél ugyanis metafizikai jellegű és a mindennapos tapasztalat körén kívül van. De ha azt állítjuk, hogy a tudomány csupán légből való kísértetet kerget, nem jelenti-e ez azt, hogy minden tudomány értelmetlen? Szó sincs róla. Mert pontosan ebből az állandó küzdelemből nőnek ki szüntelen növekvő tömegben azok az értékes gyümölcsök, amelyek számunkra kézzelfogható,

jóllehet egyedüli bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a helyes úton járunk, és hogy az elérhetetlen messzeségből felénk intő célhoz egyre közelebb jutunk. Nem az igazság birtokolása termékenyíti meg és teszi boldoggá a k utatót, hanem a s ikeres kutatás az igazság után. Ezt a felismerést a belátással bíró kutatók már régen magukévá tették, még mielőtt Lessing közismert mondása megadta klasszikus veretét. II. A fizikus ideális célja a reális külvilág megismerése. Egyedüli kutatási eszközei azonban, a mérések, sohasem mondanak neki valamit közvetlenül a reális világról, hanem csupán többé-kevésbé bizonytalan üzenetet jelentenek számára; vagy mint Helmholtz egyszer kifejezte, jelek, amelyeket a reális világ küld a kutatónak. Ezekből azután megpróbál következtetéseket levonni, hasonlóan ahhoz a nyelvészhez, akinek teljesen ismeretlen kultúrából származó adatot kell kibetűznie. Emellett eleve

feltételezi és kell feltételeznie, hogy ennek az adatnak van valami értelmes jelentése. Így kell a fizikusnak is feltételeznie, hogy a reális világ bizonyos, számunkra érthető törvényeknek engedelmeskedik, még ha nincs is kilátása arra, hogy ezeket a törvényeket teljesen megragadja, vagy akár csak természetüket előre, teljes biztonsággal megállapítsa. Bízva a reális világ törvényszerű voltában a fizikus rendszert alkot magának fogalmakból és tételekből, az ún. fizikai világképet, amelyet legjobb tudása és képessége szerint úgy rendez be, hogy a reális világ helyére rakva, lehetőleg ugyanazokat az üzeneteket küldje, mint amaz. Amennyiben ez sikerül, nyugodtan állítható, anélkül, hogy tárgyi ellenvetéstől kellene félni, hogy valóban megismertük a reális világot, bár ez az állítás közvetlenül sohasem igazolható. Az elbizakodottság látszata nélkül kifejezést adhatunk megdöbbenésünknek és csodálatunknak, hogy

az ember kutató szelleme Arisztotelész kora óta milyen magas szintre volt képes emelni a fizikai világképet. A pozitivizmus álláspontjáról nézve természetesen a fizikai világkép eszméje, és az állandó küzdelem a r eális megismeréséért, valami idegenszerű és értelmetlen. Mert ahol nincs tárgy, ott nincs, amit le lehetne képezni. A fizikai világkép feladata tehát úgy jellemezhető, hogy lehetőleg szoros összefüggést kell megállapítania a reális világ és az érzéki élmények világa között. Az utóbbi szolgáltatja az anyagot, és az anyag feldolgozása lényegében azt jelenti, hogy a fizikai élmények komplexumából mindazt lehetőleg leválasszuk és elkülönítsük, amely mint egyes eset különösnek, vagyis az ember érzékeinek a tulajdonságaitól, illetve a használt mérőeszközöktől függőnek látszik. Egyébként a fizikai világképnek eleve csupán egy feltételnek kell eleget tennie: minden részletében logikus és

ellentmondásmentes legyen. Egyébként a világkép megalkotójának teljesen szabad keze van, korlátlan autonómiával járhat el, és képzelőerejét nem kell semmiféle béklyóba vernie. Ebben persze jelentékeny önkény és bizonytalanság rejlik, és ennek megfelelően a feladat természete sokkal nehezebbnek bizonyul, mint azt naiv szemlélet alapján első pillanatra hinni lehetne. Már a legelső lépésnél – amely abban áll, hogy a rendelkezésre álló mérési adatokat egységes törvénybe foglaljuk össze – meg kell kezdeni a kötetlen spekulációt, mert a kutató azonnal kénytelen arra, hogy valamiképpen túlnyúljon a tapasztalaton. Ugyanaz a feladat áll előtte, mint amikor több megrajzolt pontot egyetlen görbével kell összekötnie. Ismeretes, hogy bármilyen sűrűn vannak is a pontok egymás mellett, mindig végtelen sok ilyen görbe van. Még ha állandó mozgásban levő regisztráló műszert használunk is, amely önállóan leír egy teljes

görbét, például egy hőmérsékleti görbét, a görbe sohasem éles, hanem többé-kevésbé vastag vonal, amelyen végtelen sok éles görbe elfér. Nincsen általánosan használható előírás arra, hogyan jutunk ebből a bizonytalanságból határozott döntéshez. Itt mindig csak egy különleges gondolat segít, egy gondolat, amelynek az a lényege, hogy valamilyen speciális eszmetársítás alapján olyan hipotézist vezessünk be, amellyel a keresett görbének a tulajdonságait eleve előírjuk, és ezzel a végtelen sok görbe közül kiválasztunk egy egészen meghatározottat. Az ilyen új gondolat eredete túlmegy minden logikán; megragadásához a fizikusnak két tulajdonsággal kell rendelkeznie: tárgyismerettel és teremtő képzelettel. Mert először is ismernie kell másfajta méréseket is; másodszor szüksége van olyan ötletre, amellyel a két különbözőfajta mérési élményt közös szempont szerint vizsgálja. Minden sikeres hipotézis két

különböző élményképzet szerencsés kombinációjára megy vissza. Ez sok esetben történetileg részleteiben is végigkövethető, kezdve Archimédésztől, aki saját testének súlyveszteségét kombinálta Szürakuszai tirannusának vízbemártott koronájával, Newtonon keresztül, aki állítólag az alma leesését kombinálta a Holdnak a Földhöz viszonyított mozgásával, egészen Einsteinig, aki egy gravitáló és nyugvó szekrényben levő testnek az állapotát kombinálta a felfelé gyorsuló szekrényben gravitációmentes térben levő test állapotával, vagy Bohrig, aki az elektron mag körüli keringését kombinálta a bolygók Nap körüli mozgásával. Bizonyára csábító feladat lenne a fizika minél több jelentős hipotézisével kapcsolatban végignyomozni azokat az eszmetársításokat, amelyeknek eredetüket köszönhetik, bár ennek a feladatnak megvannak a maga nagy nehézségei. Az alkotó mesterek ugyanis bizonyos személyes okokból

sohasem szerették nyilvánosságra hozni gondolataik legfinomabb fonalát, amelyből hipotéziseiket fonták, és amelyben gyakran lényegtelen dolgok is voltak. A felállított hipotézis használhatóságát csak úgy lehet ellenőrizni, ha következményeit is levezetjük belőle. Ez tisztán logikai, főleg matematikai eljárással történik, amelynek kiindulópontja a hipotézis, és egy lehetőleg teljes elmélethez vezet. Az elmélet speciális kijelentéseit lehet azután mérésekkel összefüggésbe hozni és aszerint, hogy ezeket az összefüggéseket kielégítőeknek találjuk-e vagy sem, vonunk le kedvező vagy kedvezőtlen következtetést a hipotézisre vonatkozólag. A dolgok ilyetén állása mellett nyilvánul meg azután az a figyelemre méltó tény, hogy a fizika haladása nem folytonos fejlődés során megy végbe, az ismeretek fokozatos finomodásának és elmélyülésének útján, hanem lökésekben, robbanásszerűen. Minden újonnan felmerülő

hipotézis hirtelen kitörés módján jelentkezik: logikailag megmagyarázhatatlan ugrás a sötétbe. Ilyenkor üt az órája az új elmélet születésének, amely miután megpillantotta a napvilágot, folytonosan és többé-kevésbé szükségszerűen fejlődik tovább, és sorsát végül is a mérések döntik el. Ha a döntés kedvező, a hipotézis tekintélye egyre inkább növekszik, és az elmélet egyre szélesebb körben fejlődik. Mihelyt azonban a mérési eredmények értelmezésénél nehézség bukkan fel, kétség, bizonytalanság, kritikus fájdalmak lépnek fel. Ezek a jelei a régi hipotézis elhalásának, és egyben annak, hogy megért az idő egy új hipotézisre, amelynek feladata a válság megoldása és más elmélet bevezetése, amely megtartja a réginek az előnyeit, és kipótolja hiányosságait. A fizikai megismerés fejlődése így megy végbe, állandóan váltakozó játékban, egyszer kicsiben, egyszer nagyban, a reális külvilág kutatása

felé vezető úton. Ez a fizika történetében mindenütt végigkövethető Aki részleteiben nyomon követte azokat a nehézségeket és konfliktusokat, amelyekbe a mérésekkel került a m ozgó testek elektrodinamikájának Lorentz-elmélete, csak az fogja valóban értékelni a megkönnyebbülésnek azt a megváltó érzését, amit a relativitás hipotézisének felállítása hozott magával. A kvantumhipotézisnél is valami egészen hasonló figyelhető meg, csakhogy itt még nem hagytuk teljesen magunk mögött a válságot. A hipotézis megalkotójának eleve teljesen szabad keze van a bevezetendő fogalmakat és tételeket illetően mindaddig, míg nem mutatnak logikai ellentmondást, tehát ezek közül teljes szuverenitással választhat. Nem helyes, amint néha fizikus körökben is állítják, hogy valamely fizikai hipotézishez csak olyan fogalmakat szabad felhasználni, amelyek mérések által, vagyis minden elmélettől függetlenül élesen és egyértelműen

értelmezhetők. Mert először is minden hipotézis, mint a fizikai világkép része, a kötetlenül spekuláló emberi szellem terméke, másodszor egyáltalában nincs semmiféle olyan fizikai mennyiség, amely közvetlenül mérhető. A mérés fizikai értelmet mindig csak az elmélet által szolgáltatott értelmezés útján nyer. Mindenki, aki kiismeri magát egy precíziós laboratóriumban, bizonyíthatja, hogy még a legközvetlenebb és legfinomabb mérésnél is, mint pl. a súly- vagy az áramerősség mérésénél is több korrekcióra van szükség, amelyek csak valamilyen elméletből, hipotézisből vezethetők le. A hipotézis alkotója tehát korlátlan lehetőségek és segédeszközök felett rendelkezik, s éppoly kevéssé van ráutalva érzékszervei fiziológiai teljesítményére, mint fizikai mérőberendezések használatára. Lelki szemeivel áttekinti és ellenőrzi a legfinomabb folyamatokat is, amelyek a fizikai jelenségkomplexumban

lejátszódnak, követi minden egyes elektron mozgását, ismeri minden hullám frekvenciáját és fázisát, sőt szabad önkény szerint teremti meg a maga geometriáját. Szellemi munkaeszközeivel, ideális pontosságú műszereivel pedig tetszés szerint avatkozik be minden fizikai történésbe, hogy a legbonyolultabb gondolatkísérleteket vigye végbe, és hogy ezek eredményeiből messzemenő következtetéseket vonjon le. Mindezeknek a következtetéseknek persze eleinte semmi közük a valódi mérésekhez. Ezért valamely hipotézis önmagában mérések által sohasem bizonyulhat közvetlenül helyesnek vagy tévesnek, csak többé vagy kevésbé célszerűnek. Így érkezünk el azután a dolog fordított oldalához. A lelki szemek ideális tisztánlátása a fizikai világ minden folyamatával kapcsolatban csak azáltal jöhet létre, hogy ez a világ csupán a reális világ önmagunk alkotta képe, tehát ennek tökéletes ismerete és a fölötte való korlátlan

uralom magától értetődik. Egy hipotézisnek a valóság számára jelentősége és ezzel igazi értéke csak akkor lesz, ha a belőle folyó elméletet vonatkozásba hozzuk a mérési eredményekkel. Persze valamely mérés, mint láttuk, közvetlenül épp oly keveset árul el a fizikai világképről, mint a reális világról. Minden mérés inkább valamilyen folyamatot jelent a mérő fizikus érzékszerveiben, illetve az általa használt mérési berendezésben, amiről csak egy biztos, hogy valamiképpen összefügg a mérendő reális folyamattal. A mérés fizikai értelme tehát nem közvetlenül adott: ennek megállapítása éppen úgy feladata a tudománynak, mint valamilyen más folyamat törvényszerű lefolyásának kutatása. És még a kutatás módszere is ugyanaz, vagyis a mérési folyamat minden részletét be kell illeszteni a fizikai világképbe, tehát a mérő fizikus érzékszerveit, illetve mérőberendezéseit és az azokban lejátszódó

folyamatokat is az ideálisan tisztánlátó ember lelki szemeivel kell megpróbálni áttekinteni. Csak ezen a módon sikerülhet, hogy a mérési élmény törvényszerű összefüggését a lefolytatott mérési folyamat lényegével közelebbről megalapozzuk. Az ismeretelméleti nehézségek, amelyekbe az elméleti fizika a kvantumhipotézis kifejlődése útján került, úgy látszik, lényegében azon alapszanak, hogy kézenfekvően, de nem jogosan, a mérő fizikus testi szemeit azonosították az elméleti fizikus lelki szemeivel, pedig az előbbi mégis az utóbbinak a tárgya. Mivel ugyanis minden mérés a mérési folyamatban való bizonyos, többé-kevésbé észlelhető kauzális beavatkozással jár, elvileg egyáltalában nem lehetséges a fizikai folyamat törvényeit teljesen elválasztani azok mérésétől. Igaz, hogy durvább folyamatoknál, olyanoknál, amelyek több atomra terjednek ki, a mérési módszer nagyobb terjedelemben nem olyan döntő és ezért az

elméleti fizika régebbi, ma klasszikusnak nevezett korszakában lassankint meghonosodott a feltevés, hogy a mérések közvetlen bepillantást nyújthatnak a valódi folyamatokba. Ebben az előfeltevésben azonban, mint már fentebb részletesen kifejtettük, elvi hiba van; olyan hiba, amely éppen az ellenkezője annak, amit a pozitivizmus elkövet, amikor csak a mérési eredményeket veszi figyelembe és a reális folyamatokról egyáltalában nem vesz tudomást. Amily kevéssé engedhető meg ez utóbbi, éppoly kevéssé lehetséges a méréseket teljesen kikapcsolni és a reális folyamatokhoz hatolni. Sőt, az oszthatatlan hatáskvantum létezése egészen határozott, számszerű határt rögzít le, amelyen túl a legfinomabb fizikai mérési módszer sem képes adatokat szolgáltatni a reális folyamatok részleteiről. Ezért csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ilyen kérdéseknek egyáltalában nincsen fizikai értelmük. Ez az a pont, ahol a mérések

eredményeit a szabadjára eresztett spekuláció segítségével kell kiegészíteni, hogy a fizikai világképet lehetőleg lekerekítsük, és ezzel a reális világ ismeretéhez közelebb kerüljünk. Visszapillantva azt mondhatjuk, hogy a fizika tartalmi haladása elsősorban a mérési módszerek kialakításától függ. Ennyiben egészében osztjuk a pozitivizmus álláspontját A különbség azonban ott van, hogy a pozitivista felfogás szerint a mérési élmények az elsődleges, oszthatatlan elemek, amelyekre az egész tudomány épül, míg ezzel szemben a valódi fizikában a méréseket úgy tekintjük, mint a külvilág folyamatainak és a mérőműszerekben illetve az érzékszervekben lejátszódó folyamatok kölcsönhatásának többé- kevésbé bonyolult végeredményét, amelynek szakszerű tisztázása és értelmezése alkotja a tudományos kutatás főfeladatát. Azért kell a méréseket először célszerűen elrendezni, mert minden kísérletsorozat a

természethez intézett kérdés speciális megfogalmazását jelenti. Ésszerű válaszhoz azonban csak ésszerű elmélet útján jutunk. Nem szabad ugyanis azt gondolnunk, hogy meg tudjuk ítélni valamely kérdés fizikai értelmét, ha egyáltalában nem használunk semmiféle elméletet. Inkább az fordul elő elég gyakran, hogy valamilyen kérdésnek az egyik elmélet szerint van fizikai értelme, a másik szerint nincs, és ezért értelmét az elmélettel együtt változtatja. Nézzük például egy nem nemes fém, mondjuk a higany átalakulását arannyá. Ennek a kérdésnek az alkimisták korában mély értelme volt, megfejtésére számtalan kutató áldozta vagyonát és egészségét. Az atomok átváltoztathatatlanságáról szóló tanítás óta a k érdés értelmét veszítette, kutatását bolondságnak tartották. Ma, a Bohr-féle atommodell bevezetése óta, amely szerint az aranyatom a higanyatomtól csak egyetlen hiányzó elektronban különbözik, a

kérdés ismét annyira akuttá vált, hogy kidolgozását a legmodernebb kutatási módszerekkel kezdték meg újból. Itt is látható: végső soron a kísérlet előbbrevaló, mint az elmélet. Sőt, helyes értelmezés esetén, még az eredménytelen próbálkozás is igen fontos ismereteket szolgáltathat. Így vetették meg a többé-kevésbé tervszerűtlen aranycsinálási kísérletek a tudományos kémia alapját, így származott a perpetuum mobile megoldhatatlan problémájából az energia megmaradásának elve, így adtak ösztönzést a F öld abszolút mozgásának megismerésére irányuló hiába- való kísérletek a relativitáselmélet felállítására. A kísérleti és az elméleti kutatás mindig egymásra van utalva. Egyik sem juthat előre a másik nélkül Persze, néha csábító, ha már az új megismerése elterjedt, utólag bizonyos azzal összefüggő problémát nemcsak értelmetlennek beállítani, hanem megkísérelni azok értelmetlenségét a

priori bizonyítani. Ez azonban megtévesztés Önmagában sem a Föld abszolút mozgása, vagyis a Föld mozgása a nyugvó éterhez képest, sem az abszolút newtoni tér nem értelmetlen fizikailag, amint az a relativitáselmélet néhány népszerű ismertetésében olvasható. Az első akkor válik értelmetlenné, ha a speciális relativitáselméletet, a második akkor, ha az általános relativitáselméletet bevezetjük. Így mindenütt végig követhető, hogy bizonyos önmagukban helyes, évszázadokon át meggyökeresedett és ezért sokszor magától értetődőként kezelt tudományos nézetek miképpen inognak meg újonnan felbukkanó, nagyobb teljesítményű elméletek következtében, és hogyan szorulnak végül is háttérbe. III. Még a minden eddigi természettudományos kutatások alapja előtt, a kauzalitás törvénye előtt sem torpant meg a véleménykülönbségek harca. Érvényes-e az oksági törvény, mint eddig mindig feltételezték, minden fizikai

folyamat részleteire is teljes szigorúsággal, vagy pedig ha a legfinomabb atomi folyamatokra alkalmazzuk, csak átlagos, statisztikus jelentősége van? Ezt a kérdést nem lehet eleve, sem tisztán ismeretelméleti úton, sem mérések alapján eldönteni. Eleve inkább a spekuláló és hipotézist alkotó fizikus tetszésétől függ, hogy világképét a dinamika szigorú kauzalitásával, vagy a statisztikus kauzalitással kapcsolja-e össze. Döntő csak az, hogy mire jut Ezt pedig csak oly módon lehet megvizsgálni, hogy először kísérletképpen döntünk az egyik álláspont javára, és megnézzük, hogy ebből kiindulva milyen következményekhez jutunk, éppen úgy, mint mai fejtegetésünk kezdetén a pozitívizmus teljesítőképességének vizsgálatánál tettük. Elvileg közömbös, hogy a két álláspont közül melyiket választjuk először; gyakorlatilag azt fogjuk előnyben részesíteni, amely eleve kielégítőbbnek látszik. Én a magam részéről

határozottan úgy vélem, hogy szigorú kauzalitást kell előnyben részesíteni, egyszerűen azért, mert a dinamikai törvényszerűség szélesebbre és mélyebbre nyúlik, mint a statisztikai, amely eleve nem vesz figyelembe bizonyos megismerési értékeket. Mert a s tatisztikus fizikában csak olyan törvények vannak, amelyek az események sokaságára vonatkoznak. Az egyes eseményeket bevezetik ugyan és elismerik, de törvényszerű lefolyásuk kérdését eleve értelmetlennek nyilvánítják. Ez engem nagyon nem elégít ki Mind ez ideig a legkisebb okot sem látom, amely arra kényszerítene, hogy a szigorú kauzalitást feladjam, akár a fizikai, akár a szellemi világképben. Magától értetődő, hogy a szigorú oksági törvényszerűséget nem lehet közvetlenül az él mények egymásutánjára alkalmazni. Élmények között mindig csak statisztikus jellegű összefüggéseket lehet felállítani. A legfontosabb mérés is tartalmaz mindig valami véletlen,

ellenőrizhetetlen hibát. Egy élmény azonban, mint láttuk, objektíven személve több különböző elem eredményéből létrejövő folyamat, és ha még minden egyes elemet szigorú kauzális törvény köt a rákövetkező élmény egy másik egyes eleméhez, akkor is az egészen meghatározott, oknak tekintett élményből egészen különböző okozatok következhetnek, elemi összetételének megfelelően. Itt azonban felmerül egy kérdés, amely a szigorú kauzalitás feltételezésének, legalábbis a szellem területén, elvileg áthághatatlan korlátot látszik állítani. Mély emberi érdeke miatt legyen szabad befejezésül még röviden ezzel foglalkoznom: az akarat szabadságának kérdésével. Mert az akarat szabadságát közvetlenül tanúsítja saját tudatunk, amely mégis megismerő képességünk végső és legmagasabb fórumát jelenti. Szabad-e mármost valóban az emberi akarat, vagy szigorúan kauzálisan determinált? Ez a két alternatíva úgy

látszik teljesen kizárja egymást és mivel az elsőre nyilván igennel kell felelnünk, úgy látszik, hogy a s zigorú kauzalitás feltételezése, legalábbis egy esetben, abszurdumra vezet. Több kísérlet történt már ennek a dilemmának a megoldására, főképp oly módon, hogy megkísérelték megszabni azt a határt, amelyen túlra az oksági törvény érvényessége már nem ér el. Újabban bevonják ebbe a fizika modern fejlődését, és az akarat szabadságát úgy akarják felfogni, mint a csak statisztikus jellegű kauzalitás feltételezésének alátámasztását. Én ezt a felfogást, mint már más alkalmakkor is módomban volt hangsúlyozni, nem osztom. Ha helyes lenne, akkor az emberi akarat a v ak véletlen szervévé degradálódna. Véleményen szerint az akaratszabadság kérdésének semmi köze a k auzális és statisztikus fizika ellentétéhez, jelentősége mélyebben rejlik, és egyáltalában független mindenféle fizikai vagy biológiai

hipotézistől. Az említett dilemma megoldása, amint azt neves filozófusokkal lényegében egyetértve gondolom, egészen más oldalon van. A közelebbi vizsgálat azt mutatja ugyanis, hogy a fenti alternatíva, szabad-e az emberi akarat, vagy pedig szigorúan kauzálisan determinált-e, logikailag meg nem engedhető diszjunkción alapszik. Ez a két egymással szembeállított eset egyáltalában nem zárja ki egymást. Mert mit je lent, hogy az emberi akarat kauzálisan determinált? Ennek csak az lehet az értelme, hogy minden emberi cselekedetet, összes motívumaival előre lehet látni és előre meg lehet mondani; de ezt persze csak olyan valaki teheti, aki a szóban forgó embert minden fizikai és szellemi tulajdonságával, tudatával és tudatalattijával abszolút pontosan áttekinti, akinek tehát abszolút világosan látó lelki szeme, mondjuk isteni szeme van. Ezt ellenvetés nélkül megengedhetjük Isten előtt minden ember primitív teremtmény, még a

legtökéletesebb, a leglángeszűbb is, Goethe és Mozart is. Az ő legtitkosabb gondolataik és legfinomabb érzésrezdüléseik is egy lánc gyöngyszemeiként szabályos egymásutánban peregnek végig egy ilyen isteni tekintet előtt. Ez semmit sem von le ezeknek az embereknek a méltóságából. Csak azt kell mindig figyelembe venni, hogy elbizakodottság és értelmetlenség lenne, ha ezeknek a megfontolásoknak alapján megkísérelnők az isteni szemet utánozni, és az isteni szellem gondolatait utána gondolni. A közönséges emberi értelem egyáltalában nem lenne képes a legmélyebb gondolatokat akár csak meg is érteni, még ha közölnék is azokat vele. A szellemi folyamatok determináltságáról szóló tétel kikerül minden vizsgálatot, mert metafizikai jellegű, éppen úgy, mint az a tétel, hogy van reális külvilág. Logikailag azonban megtámadhatatlan, és jelentőségét bizonyítja az az egyszerű tény, hogy erre a tételre alapozzák a lelki

folyamatok összefüggéseinek tudományos kutatását. Nincs olyan életrajz, amely hőse feltűnő cselekvésének motívumait elintézettnek tekinti azzal, hogy azokat visszavezeti a véletlenre; ehelyett a kielégítő magyarázat hiányát vagy a rendelkezésre álló forrásanyag hézagaival, vagy, ha elég belátó, saját felfogóképességének a k orlátaival menti. Ugyanígy a gyakorlati életben is: embertársainkkal szemben tanúsított magatartásunk azon az előfeltevésen alapszik, hogy szavaikat és tetteiket bennük magukban, vagy környezetükben rejlő egészen meghatározott okok determinálják, még ha ezeket nem is ismerjük mindig meg. Mit jelent azonban másrészt az, hogy az emberi akarat szabad? Mégiscsak azt, hogy mindenki, akinek lehetősége van arra, hogy kétféleképpen cselekedjék, érzi magában az erőt, hogy saját mérlegelése alapján tetszés szerint döntsön az egyik vagy a másik cselekvés között. Ez egyáltalában nem áll ellentétben

eddigi megállapításainkkal. Ellentmondás csak akkor lenne, ha előfordulhatna az az eset, hogy egy ember olyan tökéletesen átlátná önmagát, mint az isteni szem. Mert akkor az oksági törvény alapján saját cselekedeteit előre láthatná, és az akarata nem lenne többé szabad. Ez az eset azonban már tisztán logikai alapon ki van zárva Mert a legjobb szem is éppoly kevéssé képes önmagán keresztüllátni, mint ahogy egy szerszám sem munkálhatja meg önmagát. A megismerő tevékenység tárgya és alanya sohasem lehet azonos, mert megismerésről csak akkor beszélhetünk, ha a megismerendő tárgyat nem befolyásolják a megismerő alany feladatai. Ezért az oksági törvény érvényességének kérdése saját cselekvésünkre alkalmazva eleve értelmetlen, éppen úgy, mint ahogy eleve értelmetlen azt kérdezni, hogy valaki megfelelő felfelé mászással önmaga fölé emelkedhet-e, vagy hogy utolérheti-e versenyfutásban a saját árnyékát. Elvileg az

oksági törvényt mindenki intelligenciájának megfelelően alkalmazhatja környezetének minden, mind fizikai, mind szellemi jelenségére, de csak akkor, ha ez az alkalmazás nem befolyásolja az illetőt, tehát nem alkalmazhatja saját jelen és jövő gondolataira és tetteire. Ezek az egyedüli tárgyak, amelyekkel kapcsolatban érthető módon elvileg nem érvényes számára az oksági törvény kényszere. Persze éppen ez az a tárgy, amely legdrágább és legsajátabb tulajdona, és amelynek helyes kezelésétől függ békéje és boldogsága. Az oksági törvény ezért nem jelent cselekvése számára vezérfonalat, nem oldhatja fel az erkölcsi felelősség alól, amelyet egészen más törvény szab számára, és amelynek semmi köze az oksági törvényhez. Ezt mindenki magával hordja lelkiismeretében, és világosan megismerheti, ha meg akarja érteni. Veszélyes öncsalás, ha megpróbálunk valamilyen kényelmetlen erkölcsi tilalomtól azáltal megszabadulni,

hogy elháríthatatlan természeti törvényre hivatkozunk. Az az ember, aki saját jövőjét a sors által kényszerítően előre meghatározottnak tekinti, vagy az olyan nép, amely hitelt ad a saját természeti törvény szerint végbemenő pusztulásáról szóló jóslatoknak, a valóságban csak azt árulja el ezzel, hogy nem képes megfelelő akaraterőt kifejteni felemelkedéséhez. Hölgyeim és uraim! Olyan ponthoz érkeztünk itt el, amelyen maga a tudomány elégtelennek jelenti ki önmagát, és túlmutat önmagán olyan területekre, amelyek a tudományos tárgyalás számára nem hozzáférhetők. Véleményem szerint e beismerés fokozott bizalmat kell öntsön belénk azoknak az eredményeknek a megbízhatóságával szemben, amelyeket a tudomány a maga szűkebb területén elér. A másik oldalon azonban ismét azonnal látjuk, hogy a különböző területeket, amelyeken az emberi szellem tevékenykedik, nem lehet egymástól teljesen elválasztani, mert azok

szorosan összefüggnek. Egyetlen szaktudományból indultunk ki, és a tisztán fizikai jellegű kérdések messze kivezettek az érzékelhető világon túl a metafizikai reális világba. Ez a világ – mivel lehetetlen, hogy közvetlenül megismerjük – valami titokzatosként, érthetetlenként és fenségesként jelenik meg előttünk; amikor viszont megpróbáljuk leképezni, ismét mély belső harmóniát és szépséget sejtet. És végülis eljutottunk a legfőbb kérdésekhez, amelyek mindenkiben felmerülnek, aki egyáltalában egyszer komolyan el akar gondolkodni életének értelmén. Remélem, még akik távolabb állnak önök köz ül a fizikától, azoknak is az lesz a benyomásuk, hogy még a speciális szaktudomány is, ha alaposan és lelkiismeretesen művelik, értékes esztétikai és etikai jellegű kincseket képes napfényre hozni. És aminek a tárgyalásához kezdetben kapcsolódtunk: a szellemi kultúra nagy válságai is végső soron csak arra valók,

hogy előkészítsék egy új, magasabb egység létrejöttét. M. Zemplén Jolán fordítása