Gazdasági Ismeretek | Adózási ismeretek » Fodor Tamásné - Az adózás jövedelemre gyakorolt hatása

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalombiztosítási Kar Gazdálkodási szak Összehasonlító gazdaságtan Az adózás jövedelemre gyakorolt hatása Debrecen, 2003. november 25 Készítette: Fodor Tamásné II. évfolyam Levelező E.csoport Tartalomjegyzék: I. Az átfogó reform szükségessége3 II. Az adópolitika alapelvei5 III. A teherviselő képesség8 IV. Svédországi változások8 V. Az Amerikai Egyesült Államok adórendszere18 VI. Végkövetkeztetés22 I. Az átfogó reform szükségessége 2 Az 1988. évi adóreform forradalmi tett volt Félig tudatosan, félig szándéktalanul szeget vert a mindenható paternalista állam koporsójába. Korábban a társadalmi-gazdasági szerkezet hármasában (állam, vállalkozás, lakosság) az első kettőt uralta a központi irányítás, és ezzel szabályozta a h armadikat is. Az 1988 évi adóreform siettette a gazdasági szereplők elkülönülését egymástól. Segítette a vállalatok

önállósodását, és nagymértékben hatott a lakossági jövedelmek alakulására. Az 1988. évi adóreform óta az adórendszer folyamatosan változott Az adózási szabályok, igazodva az élet által felvetett problémákhoz, az átalakuló társadalom és gazdaság igényeihez, évről évre módosultak, új adótörvények születtek. Az egyes adónemek korszerűsítése mellett az egész adórendszer harmonizálása is előre haladt. Az évek során elvégzett munkában egyre inkább alapvető szakmai célként fogalmazódott meg az adóalapok szélesítése, annak érdekében, hogy az egységnyi adózó jövedelem terhelése mérsékelhető legyen. Az eddigi eredmények alapján azonban kevésbé ennek a célnak a megvalósulása összegezhető, az adórendszer fejlesztésének hatása inkább abban jelentkezett, hogy a költségvetési hiány nem vált elviselhetetlenné. A szakmai törekvésekkel párhuzamosan működő érdekegyeztetési alkumechanizmus az adóalapok

szélesítésében elért sikereket rendre visszaosztotta: a l ehetséges többletek nem vezethettek az egységnyi adózó jövedelem terhelésének mérsékléséhez, mert azokat az adóteher taktikai újraelosztására kellett fordítani. Például a kedvezőbb jövedelem megállapítási szabályok alkalmazhatóságának fokozatos csökkentésével egyidejűleg bővültek a menteségek, az alapítványi kedvezmények feltételeinek szigorításával szemben kiterjedtebbé vált a k edvezményezett jogcímek köre, a befektetés ösztönzés szűkítésével párhuzamosan új kedvezmények épültek be. A jövedelem megállapítás keményebb feltételei az illegális jövedelemszerzésre, a költségelszámolás lehetőségei az adóalap eltüntetésére irányuló hajlamot növelték meg. Mindez azt eredményezte, hogy a jövedelmek nagy hányada továbbra is kevéssé, vagy egyáltalán nem adózik, a másik fele pedig magas adóterheket visel. Az adórendszer működéséből

fakadó és azzal összefüggő hatások az adózás alól intézményesen kivont, illetőleg kedvezményezett privatizáció felgyorsulásával halmozottan jelentkeznek. A társasági és a személyi jövedelemadó közös problémája a tőkemozgások, befektetések, tőkehozadékok egységes rendszerbe foglalat, következetes és végrehajtható 3 adóztatásának megoldatlansága. Az egyes években joghézagként jelentkező kérdésekre válaszul kialakított szabályok nem következetesek, nehézkesek, gyakran csak a törvény logikai összefüggései alapján értelmezett megoldásokat adnak, aminek eredménye rendszerint az adóztatás (egyes jövedelmekre vonatkozó) ellehetetlenülése. Egyre feszítőbb nyomásként nehezednek az adórendszerre a vállalkozás-élénkítési várakozások, a vállalkozás-ösztönzési igényeik is, amelyek az adóterhek mérséklését kérik számon az adópolitikától. Az évek során tapasztalt folyamat várhatóan tovább

folytatódik, ami ismételten az eltűnő adóalapok problémájára irányítja a szakmai munka figyelmét. Ebből a szempontból az előttünk álló időszakban már rövidtávon is főleg a jövedelemadóztatás területén szükségesek ismételten olyan reformértékű változások, amelyek elsősorban a gazdaság jövedelemtermelő képességének növelését alapozzák meg. Ehhez a jelenlegi szűk források mozgásterében továbbra is alapvető feltétel az adóalapok szélesítése. Érvényt kell szerezni annak, hogy költséget csak akkor lehessen elszámolni, ha az valójában a j övedelem megszerzését szolgálja. Szűkülnie kell a kedvezmények körének, A megtakarítások és befektetések olyan ösztönzése kapjon hangsúlyt, amely a külföldi tőkének elsősorban a munkahelyteremtést, a lakásberuházást előmozdító beáramlását segíti elő, valamint a hazai vállalkozások felhalmozási célú megtakarításait támogatja esősorban. Szűkülnie kell

az adóztatás célzott szociális tartalmának, a r ászorultak helyzetét az adózó jövedelem egységnyi terhelésének mérséklésével és az adórendszeren kívüli eszközrendszerrel indokolt rendezni. Szerintem ezek az elvek a j övedelemadó törvények kisebb kiigazításával már nem valósíthatók meg, mert számolni kell azzal, hogy a felhalmozódott problémák vagy csak átmenetileg rendeződnének és a szabályozás még bonyolultabbá válna, vagy az adópolitikától számonkért várakozások szétfeszítik a j elenlegi rendszer kereteit és kezelhetetlen folyamatokat indítanak el. A jövedelemadóztatás hatékonyságának súlyos problémáját jól szemlélteti, hogy az összes jövedelemadó bevétel közel 92%-a származik munkaviszonyból, úgynevezett alkalmazotti körből és mindössze 2%-a társas vállalkozással összefüggő tevékenységből, 1,5-1,5%-a szellemi és egyéb tevékenységből, 3%-a egyéni vállalkozásból. Ahhoz, hogy a t

ársadalom számára az adóztatás jobban elfogadható legyen, és ezzel javuljon a kirívóan rossz hazai adómorál is, olyan jövedelemadózási szabályok kialakítását kell megcélozni, amelyek által az adóztatás egyértelműen egységesebbé válik, 4 az adóalanyi státuszok, a j övedelemkategóriák tartalma világosan elkülönül és ez ekhez rendelten az adókötelezettség tényezői pontosabb meghatározást nyernek. Az adóbevételt növelné, és forrást teremtene a befektetés ösztönzésére, ha – a nemzetközi szabályozási gyakorlatban is ismert – „minimum” – adó fizetésének kötelezettségét előírnánk. Ez azt jelentené, hogy minden vállalkozás, amely akár veszteséges, akár a megállapított minimális adót nem éri el a fizetendő adója, köteles lenne az előírt minimális adót megfizetni. Ez a s zabályozás meghatározott jövedelmezőségi követelményt állítana a vállalkozni szándékozókkal ( s ezzel az ún.

alvótársaságok működését, illetve jövedelemtermelését ösztönözné) A szabaddemokraták javaslata, miszerint öt éven belül mindenki egységesen 20 százalékos szja-kulccsal adózzon, nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is illúziónak bizonyult, mert a több száz milliárdos hiánnyal számoló jövő évi büdzsében mintegy 125 milliárd forintos érvágást okozott volna. Még arról a leheletnyi – a szocialistáktól származó – változtatást sem tudták elérni, hogy az átlagos jövedelemig, tehát évi 1,2 millió forintig ne érvényesüljön a legmagasabb, vagy a 40 százalékos adókulcs. Bár az adótábla sávhatárai emelkednek jövőre, a minimálbér után továbbra is kell adózni. II. Az adópolitika alapelvei A kormányzatok jelentős mértékben támaszkodnak a progresszív jövedelemadókra. A magasabb jövedelemmel rendelkező családokat jobban megadóztatják, mint az alacsonyabb jövedelműeket. A magasabb jövedelmű család nem

csupán nagyobb jövedelemadót fizet, hanem valójában a jövedelmének progresszívan nagyobb részét fizeti be. Ez a p rogresszív adó szemben áll a szigorúan arányos adóval, amelynek esetében minden adófizető jövedelmének pontosan egyforma hányadát fizeti be, s még inkább ellentétben van a d egresszív adóval, amely a szegény családok jövedelmének nagyobb hányadát vonja el, mint a gazdagokénak. Egy adót arányosnak, progresszívnak vagy degresszívnak nevezünk attól függően, hogy a magas jövedelműektől jövedelmük ugyanakkora hányadát, nagyobb hányadát vagy kisebb hányadát vonja el, mint az alacsony jövedelműektől. 5 A progresszív és a degresszív jelzők félrevezetők lehetnek. Ezek ugyanis csupán az adók és a különböző jövedelmek közötti arányokra vonatkozó szakkifejezések. Helytelen lenne a progresszív szóba a korszerűség, a liberális felfogás vagy a különösen jó indulatú beállítottság érzelmi

felhangjait is beleolvasni. Progresszív az a személyi jövedelemadó, amely lépcsőzetesen növekedve a jövedelem minden egyes többletéből egyre többet von el. A legtöbb forgalmi adó mérsékelten degresszív. Az olyan adó azonban, amely szigorúan arányos az örökölt vagyon nagyságával, progresszív, mivel a kétszer nagyobb jövedelmű egyén általában több mint kétszer nagyobb vagyonnal rendelkezik, és több mint kétszer nagyobb vagyont hagy örökül. Mindenfajta adópolitika legfontosabb kérdései az adófizetők és csoportjaik teherviselő képessége, valamint a működtetni kívánt rendszer igazságossága, illetve hatásmechanizmusa. A teherviselő képesség elve a közületi háztartásból indul ki. A tipikus közösségi szükségleteket mindenki igényi, mindenki igénybe veszi. Kielégítésük legalkalmasabb módja a közös erőfeszítés és összefogás. Az állam és a polgárok közötti „társadalmi szerződés” – a

közteherviselésre vonatkozó megegyezés – nem ad választ arra, hogyan kell megosztani az adófizetés terheit az állampolgárok között. A közterhek viselésében irányadó szempont a teljesítőképesség Mértéke elméletileg a gazdálkodó egyének, közösségek, családok lehetőségeihez igazodik. Kívánatos, hogy az elvonás úgy illeszkedjék a gazdaság működéséhez, hogy a nemzeti vagyon ne csökkenjen, a gazdaság jövedelemtermelő képessége ne károsodjék. Az adózás arra törekszik, hogy minden teljesítményt feltárjon, hiánytalanul bevonjon a közteherviselésbe, és arányosan terheljen. Feltételezhető egy olyan elméleti optimum, ahol a k apott közületi teljesítmény és a viselt áldozat (az adóteher) mindenki számára méltányos, elfogadható, igazságos. Az igazságosságnak elvileg két vetülete van A horizontális igazságosság abból indul ki, hogy azonos viszonyok közötti adózók adóterhe alapvetően ne térjen el egymástól.

A vertikális igazságosság előfeltételezi, hogy az adóteher számol a jövedelmi viszonyok különbözőségével, és társadalmi méltányosságra törekszik. Kétségtelen, hogy kinek-kinek saját egyéni mértékrendszere van a haszonáldozat megítélésére. Ugyansakkor igaz, hogy az egyéni, családi jólét 6 növekedésével növekszik a vállalható közteher – abszolút vagy viszonylagos mértéke: ez indokolja az adóprogresszió rendszerét. A semleges adó eszméje abból indul ki, hogy az adórendszer elfogadja a gazdasági élet, a gazdasági szereplők adott helyzetét, és nem kíván változtatni rajta. Valójában semleges adó nincsen, minden adó több-kevesebb változást idéz el a j övedelmi viszonyokban, és alkalmazkodási reakciót vált ki. Az adómorál nemcsak nemzeti sajátosság de az adórendszertől is függ. Az etikátlan és a túlságosan magas adók esetén erősödik a törekvés az adó megkerülésére, kijátszására vagy éppen

az adócsalásra. Látszólag az adóteher megállapítása egyszerű. A személyi jövedelemadó-rendszer elméletileg egységes. Minden jövedelemnél közvetlenül adott az átlagos adóterhelés: az adó a jövedelemsávonként progresszíven emelkedő kulcsok alapján könnyen kiszámítható. Valójában a személyi jövedelemadó nem homogén. A jövedelem fogalma, ami az adózás alapja, jövedelem fajtánként változó, és egymással nehezen összehasonlítható. Az adóterhelést a t evékenység jellege, mérete, szakmai és egyéb sajátossága mellett egyéni tényezők is érintik, mint például szociális, egészségügyi, családi, életkori megkötések, beszámítások, kedvezmények. Gazdaságpolitikai szempontok nemcsak az elért jövedelem, hanem a j övedelem felhasználás (például befektetés) adóját módosítják. A többéves adóhatások miatt a múlt átsugárzik a jelenbe, a jelen pedig a jövőbe. Az adóhatás diverzifikálódik, egyéni

jelleget ölt. A közvetett adók másképpen érintik a vállalkozásokat és a végső felhasználókat. Az adóstatisztika hiányában elemzésem a többlépéses kvalitatív közelítés útját járja. Szilárd kiindulópontként az alkalmazotti bruttó és nettó átlagkereset kínálkozik. Az időbeli összehasonlítás alapja az éves bruttó átlagkeresetek alapján az illető évben érvényes adótábla szerinti elméleti adó. Az inflációt a fogyasztói árindexszel kiszűrve tettem összehasonlíthatóvá az adatokat. A horizontális igazságosság megítéléséhez támpont a keresetekhez viszonyított többi jövedelemforrás természete, meghatározottsága, valamint a társadalom- és a szociálpolitikai adókedvezmények igénybevéltelének lehetősége. A legnehezebb a v ertikális igazságosság elemzése, mivel a j övedelemformák, a tevékenységek, az adókategóriák, a támogatások és kedvezmények olyan sokféle 7 szegmenst képeznek, hogy nehéz

belőlük egyértelmű tendenciákat kiolvasni, hát még árnyaltan elemezni őket. Az alacsony, közepes, magas és kiugró jövedelmek és a belőlük fizetett adó közötti korrelációban igaznak tűnik a bibliai mondás: „akinek van, adatik”, mivel az adózás biztosította könnyítések és kedvezmények igénybevétele annál könnyebb, minél nagyobb a rendelkezésre álló adóalap. III. A teherviselő képesség A teherviselő képesség elemzése abból indul ki, hogy mekkora a bruttó kereset, és a különféle levonások után mennyi az elkölthető nettó kereset. Statisztikai adatokból ismert a bérből és fizetésből élők bruttó és nettó átlagkeresete. A kettő különbözete a levont személyi jövedelemadó, egészségbiztosítási, nyugdíj-, valamint munkavállalási járulék. A nominális keresetek és levonások csak folyó áron adnak képet a bruttó és a nettó keresetek, valamint a levonások alakulásáról. A jövedelmi viszonyok időbeli

összehasonlításához figyelembe kell venni az utóbbi években egyáltalán nem elhanyagolható értékű fogyasztói árindex hatását. Így jutunk el a bruttó és a nettó reálkeresetekhez. IV. Svédországi változások Svédországban az 1990-es évekre már megérlelődött a felismerés, hogy a krónikus gazdasági problémák orvoslásához nem elegendő a szigorúbb fiskális politika és a hagyományos állami intervenciókészlet. A svéd modell magját is érintő reformok szükségesek, felül kell vizsgálni a közületi szektor finanszírozását is. Az adóteher jelentős mértékű redisztribúcióját végrehajtó 1990/1991-es adóreform ezen folyamat kezdő lépésének tekinthető. A módosítások az adórendszer szerkezetét érintették, változatlanul hagyva az adóteher GDP-hez viszonyított arányát és az adóbevételek felhasználást. Az adóreform egy gazdaságilag hatékonyabb rendszert léptetett érvénybe. Az elkövetkező évek fájdalmasabbnak

ígérkező feladata a magas közületi kiadások lefaragása és az adóteher csökkentése. A politikai és gazdasági előzmények áttekintése után ismertetem az adóreform alapelveit, eredményeit, az új rendszer szerkezetét, végül kitérek a nemzetközi 8 gazdasági integrációnak az elkövetkező évek adópolitikáját fokozódó mértékben befolyásoló hatásaira. Az 1988-1991-es parlamenti ciklusban a svéd parlament két, egymással összefüggő döntést hozott az Európai Közösséghez való csatlakozási kérelem benyújtásáról és az „évszázad adóreformjáról”. Az adórendszer átalakítására vonatkozó törekvésével Svédország nem áll egyedül. Az 1970-1980-as évek gazdasági problémái számos fejlett ipari országban vezettek a forrásfelhasználás javítását célzó adóreformhoz. Az 1983-1984ben végrehajtott kisebb adószerkezet –változtatás után a riksdag 1990 júniusi döntése az adózás alaposabb átrendezését

jelenti. Az 1990-ben és 1991-ben két lépcsőben megvalósított reform a jövedelemadó-ráták általános csökkentésével és az adóalap szélesítésével az adóteher nagyarányú redisztribúcióját hajtotta végre. A vagyonadó kivételével a rendser valamennyi fő összetevője változott és a rendszer átalakítása nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó arányú – a GDP 6 százalékának megfeleő – adóátcsoportosítást eredményezett. 1982 és 1990 köz ött a gazdaságpolitikát a szociáldemokrata kormányok „erős embere”, a párt liberális szárnyához tartozó Kjell-Olof Feldt pénzügyminiszter irányította. Az adóreform is elsősorban az ő nevéhez fűződik. Feldt korábban sem titkolta, hogy mit akar. Egy interjúkötetben már 1984-ben kijelentette, hogy az adórendszer abszurddá, a gazdasági növekedés egyik legfőbb gátjává vált. Az adók szerkezeti eloszlása gazdasági szempontból nem hatékony és már a m

egalkotásakor az egyik alapcéljának tekintett társadalmi csoportok közötti nagyobb egyenlőséget sem szolgálja. A magas adóráták adócsaláshoz, teljesítmény visszatartáshoz, inflációgerjesztő bérmegállapodásokhoz, alacsony szintű megtakarításokhoz, végső soron pedig a gazdaság versenyképességnek a romlásához vezetnek. Az Ernst Wigforss által 1947-ben megalapozott adórendszer fokozatosan veszített a progresszivitásából, ahogy az idők folyamán nőtt az indirekt adók részaránya a b evételekben. A személyi és vállalati jövedelemadó papíron ugyan erősen progresszív, de a sok adókedvezmény és kibúvó hatására – amelyeket elsősorban a jómódúbbbak tudnak kihasználni – a rendszer redisztributív teljesítménye a gyakorlatban jóval szerényebb. Mítosz, hogy az adópolitika miatt Svédországban nem lehet meggazdagodni. A nettó keresetek szóródása valóban csökkent az elmúlt évtizedekben, a vagyonkülönbségek viszont

nőttek, nem utolsósorban a személyes tőkejavak nagyvonalú adóztatása következtében. Az adópolitikának figyelembe kell vennie, hogy az egyenlőség szempontjából a munkabérek eltérésénél sokkal fontossá váltak a vagyonkülönbségek. 9 Összességében a rendszer horizontális (egyes életciklusok közötti) redisztributív hatásai progresszívek, a vertikális (társadalmi csoportok közötti) hatásai azonban nem. A pozitív és negatív transzferek együttesen inkább a vagyonosabbakat preferálják. Az adóreform alapelvei Az adórendszer átalakításának a következő alapelemei voltak: a kereseteket terhelő állami személyi jövedelemadó radikális csökkentése; a személyes tőkejövedelem (bankbetétkamatok, részvények utáni osztalékok stb.) más jövedelmektől elkülönített egységes adóztatása; a vállaltoktól szedett adó rátájának és bázisának a módosítása; végül az árukra és szolgáltatásokra kivetett indirekt

adók adóalapjának a szélesítése. A régi rendszert a magas személyi jövedelemadó és vállalati nyereségadó jellemezte. A sok kivétel és adólevonási lehetőség miatt azonban viszonylag szűk volt az adóalap. Ez a kombináció allokatív és méltányossági szempontból is alacsony hatékonyságot eredményezett. A magas adóráták és a r endszer nem semleges jellege több torzuláshoz vezetett. Ezek közül a legfontosabb a különböző gazdasági választások nem hatékony besorolás volt. Az erőforrások az alacsony adózású területekre – például adómentes munkahelyi juttatások, preferenciálisan kezelt beruházási és megtakarítási formák – koncentrálódtak, a források elosztását sok esetben a tisztán gazdaságiak helyett az adózási szempontok határozták meg. Az egyének jólétének az alakulásában nagyobb szerepet játszó munkabéreket magasabb adók terhelték, mint az egyéb jövedelmeket, ami a munkaerő-kínálatot is

hátrányosan befolyásolta. A különböző adóalapok nem egységes adóztatása, különösen a személyi jövedelmek terén, jelentős különbséghez vezetett a rendszer nominális és tényleges progresszivitása között. Bár Svédországban nem volt a több más jóléti államban végbement „adólázadás” számolni kellett azzal is, hogy a magas adóráták miatt előbb-utóbb veszélybe kerül az adórendszer legitimitása. Különösen a vállalatok adóztatásában a megszűnt adórendszere komoly intervencionista ambíciókat tükrözött. A kormány az adópolitika segítségével igyekezett befolyásolni a beruházásokat – az eredmények fényében nem sok sikerrel. Az adópolitika jelentős hatással lehet az egyes piaci szereplők viselkedésére és így a gazdaság egészének a működésére. Az adó éket ver aközé , amit az egyik fél fizet valamiért és amit az eladó az árujáért kap. A munkaerő esetenként jóval többe kerül a

munkáltatónak, mint az alkalmazottak nettó bére. Ugyanez a helyzet a különböző áruk és szolgáltatások adásvételekor. A megtakarítások adóztatása azt eredményezi, hogy a nettó 10 haszon nem elég vonzó a fogyasztás egy időre történő elhalasztásához. Az adóék hatására bizonyos üzletek nem jönnek létre, bár mindkét félnek előnyösek lennének. Ha a bevételek felhasználása – a közkiadások haszna – nem ellensúlyozza ezeket a hátrányokat, az adózás általános hatása negatív. Az adóék kisebb-nagyobb mértékben torzíthatja a forrásfelhasználást és gyengítheti a gazdasági hatékonyságot. Bár a nemzetközi elemzések nem tudtak egyértelmű és általánosan érvényesülő negatív korrelációt kimutatni a gyarapodó adóteher és a gazdasági növekedés között (ami nem meglepő, mivel a gazdasági növekedés sok más tényezőtől is függ), tény, hogy minél magasabb az adóék GDP-hez viszonyított aránya, annál

nehezebb elkerülni gazdasági torzító hatásait. Az adók és a gazdaság kapcsolatát nemcsak az adóarány, hanem az adórendszer szerkezete és az adóbevételek felhasználása is érinti. Az 1990-1991-es reform az említettek közül csak a középső elem megváltoztatását célozta. A személyi jövedelemadók reformjára vonatkozó javaslat kidolgozásával megbízott parlamenti vizsgálóbizottság konklúziója szerint az adóreform növelheti a munkaerő-kínálatot azzal, hogy az összadóteher változatlanul hagyásával leszállítják a j övedelemadó-rátákat. Ezt a változtatást indokolja a különböző típusú jövedelmek szándékolt egységes adóztatása is. Az így keletkező bevételkiesés ellensúlyozása lehetséges az adóalap bővítésével, az értéknövekedési adó vagy a társadalombiztosítási járulékok szintjének az emelése nélkül. Ez is mutatja, hogy a megújítandó rendszerben milyen nagy az egységességtől való eltérés. A

semlegesebb adószerkezet várhatóan kiegyenlíti a munkabérekre vonatkozó adóráták mérséklésének a jövedelemeloszlásra gyakorolt hatásait, például a főként a nagyobb keresetűek számára rendelkezésre álló nem adózó munkahelyi juttatások adóköteles tételével. A hazai tanulságok figyelembevétele mellett a reform a nemzetközi trendet követi az adóráták általános csökkentésével és az adóbázis növelésével. Az adóreformban megfogalmazott célok a következők: - azonos típusú jövedelmek és tevékenységek egységes adóztatása, - az adószerkezet gazdasági hatása a lehető legkedvezőbb legyen (a lehető legkisebb mértékben befolyásolja a gazdasági döntéseket), - ösztönözze a munkavállalást és a megtakarításokat. 11 Svédországban a helyi és a megyei önkormányzatok is szednek adót, a keresetekre kivetett személyi jövedelemadó oroszlánrésze közvetlenül hozzájuk folyik be. Az adóreform politikai

előfeltétele volt a jövedelemeloszlás szempontjából megfelelő eredmény. A keresetek adóztatásában korábban érvényesülő nagyfokú progresszivitás redukálását jórészt ellensúlyozza a személyes tőkejavak és a munkahelyi juttatások adóztatatásának a változása. Az egy főre jutó reáljövedelmek alapján a háztartásokat tíz csoportba osztva a reform után a legalsó és a legfelső decelist kivéve közel azonos mértékben nőtt a lakosság nettó jövedelme. A gyarapodás a jövedelemskála közepén elhelyezkedők esetében a nagyobb. Ez arra utal, hogy az adóreform illeszkedik a svéd szociálpolitikát három évtizede jellemző trendbe, amely folyamán egyre inkább a középrétegek váltak a jóléti redisztribúció fő haszonélvezőivé. Az adóreform elosztási hatásait vizsgálva számításba kell venni az indirekt adók bázisának a szélesítéséből fakadó emelkedő lakossági kiadásokat, amelyek relatíve nagyobb pótlólagos

terhet jelentenek az alacsonyabb keresetűek számára. Ennek a kompenzálására szolgálnak az említett szociálpolitikai intézkedések. Adózás a reform után Az új rendszer háromféle jövedelmet különböztet meg: a foglalkozásból, illetve személyes tőketulajdonból eredő jövedelmet, valamint a vállalati nyereséget. Az egyén keresetét a foglalkozásból vagy egyéni vállalkozásból származó jövedelem jelenti. Az egységesség jegyében minden munkáltatótól kapott pénzbeli és természetbeni juttatás adóköteles. A munkabérekre kivetett adódó állami és önkormányzati adóra oszlik 1991-ben az évi 170 e zer korona munkából származó összjövedelemmel vagy ennél kevesebbel rendelkezők – az összes kereső 83 százaléka – csak az országos átlagban 31,15 százalékos önkormányzati adóra voltak kötelezve. Az önkormányzatok bizonyos törvényben rögzített határok között önállóan állapítják meg az adórátákat, de ezek

eltérése minimális. A keresetek 170 e zer korona fölötti része után 20 s zázalékos állami jövedelemadót is kell fizetni, amely a s zemélyi jövedelemadó legmagasabb rátája 1989ben 72 százalék, az évtized elején pedig még 85 százalék volt. Az állami jövedelemadó alól mentes jövedelem felső határa ténylegesen 180300 korona, mivel ebből 10300 korona adómentes. Az alacsony és közepes keretűek kedvezményezése érdekében az 59 892-179 888 korona közötti tartományban az adóalapból levonható összeg magasabb, fokozatosan csökkenő aránnyal. A levonható 12 adókedvezmény és az adósávok is indexeltek, azaz követik a fogyasztóiárindex-változást. Az állami adó fizetésére is kötelező adóküszöböt évente az előző évi infláció+2 százalék értékben emelik, így az állami jövedelemadót is fizetők száma csak akkor nő, ha a bruttó reálkeresetek gyarapodása meghaladja a 2 százalékot. Az alacsony nyugdíjakra

speciális szabályok vonatkoznak, a minimális nyugdíj adómentes. A munkabér melletti, munkáltatótól származó különféle juttatások a reform előtt túlnyomórészt adómentesek vagy kedvezményes adózásúak voltak, ami arra ösztönözte a munkáltatókat, hogy az alkalmazottakkal egyetértésben a ér emelés helyett inkább ezeket bővítsék. 1991-től elvben a napidíjaktól a munkahelyi étkeztetésig minden ilyen jellegű juttatás teljes mértékben adózóvá vált, a gyakorlatban azonban néhány kisebb jelentőségű területen – például munkahelyi egészségügyi ellátás – megmaradt az adómentesség. Az adóalap-bővítés mértékét jelzi, hogy ennek révén 12 milliárddal gyarapodott az adóbevétel. A munkából származó jövedelmeket a munkáltató, illetve az egyéni vállalkozó által fizetendő társadalombiztosítási járulék és egy speciális béradó is terheli. Svédországban a társadalombiztosítási kiadásokat nagyrészt a

munkáltatók kötelező járulékaiból finanszírozzák. A társadalombiztosítási járulék az ezt is tartalmazó bértömeg 28 százaléka, egyéni vállalkozók esetében 25 százaléka. Ugyanezek a ráták a bruttó keresetek százalékában: 38,97 százalék, illetve 34,19 százalék. Az adóreform egységesebben kezeli a foglalkozásból erdő jövedelmeket a társadalombiztosítási kötelezettségek oldaláról is. A munkahelyi juttatások adókedvezményének a megvonása a társadalombiztosítási járulékok bázisát növelte. A tb-járulékok nagyobbik része a költségvetéstől elkülönülő pénzalapokba folyik be, körülbelül harmada azonban közvetlenül az állami kasszába kerül. Ennek a legnagyobb tétele az állampolgári alapon járó népnyugdíj fedezésére szánt nyugdíjjárulék. A társadalombiztosítási járulékok és juttatások közötti kapcsolat az elmúlt években fokozatosan halványodott. Így például a kellő hosszúságú

munkaviszony híján jövedelemarányos kiegészítő nyugdíjra nem jogosultak egyéb nyugdíj kiegészítéseket kapnak. A számítások szerint a 38,97 s zázalékos társadalombiztosítási járulék 22,2 százaléka valójában adójellegű , azaz a béralap tulajdonosát nem jogosítja társadalombiztosítási juttatásra. A speciális béradót a tb-juttatásokra nem képesítő jövedelmekre vetik ki, az aránya megegyezik a tb-járulékok tisztán adójellegű részével, illetve speciális béradó terheli többek között a nyugdíjkorhatáron túl kapott fizetéseket, vagy a társadalombiztosítási rendszeren kívüli nyugdíjalapokba befizetett összegeket. 13 A társadalombiztosítási járulékok és a speciális béradó csökkentik a j övedelemadó köteles béralapot. A fentiek alapján a tb-járulék köteles bérek teljes marginális adórátája: 28+0,51(100-28) = 65 százalék, abban az esetben , ha a kereset után állami jövedelemadót is fizetni

kell. A reform egyik fő újítása a személyes tőketulajdon (bankbetét, részvény, ingatlan stb.) hasznának az adóztatása, amelyet más jövedelmektől elkülönítve kezelnek és egységesen 30 százalék jövedelemadóval terhelnek. Az elkülönített kezelés indoka a megtakarítások ösztönzése, így ugyanis ezek a jövedelmek nem a magasabb keresetet érintő 51 százalékot, hanem a foglalkoztatottak többségének a munkahelyi jövedelmére vonatkozó 31 százalékkörüli rátával megegyező arányban adóznak. 1990 előtt a svédországi vállalatokra kirótt jövedelemadó igen magas – 52 százalék – volt. A sok adólevonási lehetőség miatt azonban a költségvetésbe ténylegesen befizetett összeg jóval alacsonyabb adóhányadot mutatott. A reform az adórátát 30 százalékra szállította le, de – többek között a korábban kedvezményesen kezelt vállalati beruházási alapok adómentességének a m egszüntetésével – bővítette az

adóalapot. A két változás eredményeként a nagyvállalatok adóterhe összességében a reform előtti szinten maradt. A korábban a beruházási és kamattámogatásokat kevésbé élvező kisebb cégeket előnyösen érinti a reform. A nagyvállalatokat az adószerkezet-változásból inkább a személyi jövedelemadók redukálása érdekli, a munkamotiváció ösztönzését, a strukturális munkaerőhiány csökkenését és a bérnyomás enyhülését remélve. Reményeiket erősítheti, hogy a személyijövedelem-adózás módosítása nyomán főleg azok a szakmunkáskategóriák jártak jól, akikből korábban hiány volt, és akiknek a marginális adórátája 60 százalékról a felére csökkent. A nemzetközi gazdasági integráció hatása A reform az adórendszer hazai hatásaira összpontosított. A jövőben az adópolitika alakításának az egyik elsődleges szempontja az lesz, hogy az adóráták miként befolyásolják az adóalapok méretét. Ez függ az

adóbázisok nemzetközi mobilitásától, amely számára új lehetőségeket teremt a küszöbön álló egységes európai piac kialakulása. Az integráció által lehetővé tett nagyobb mobilitás főleg az üzleti befektetéseket, a tőkemozgásokat, és a személyes használatra 14 szánt áruk magánkereskedelmét befolyásolhatja. Ezért fokozott figyelmet kell fordítani a vállalati adókra, személyes tőkejövedelem-adókra és a különféle indirekt adókra. Az adóalapok növekvő mobilitása a csökkenő adórátákon vagy a kisebb adóbázison keresztül alacsonyabb bevételekhez vezethet. Az egységes piac létrejötte után nem kerülhető el a svéd gazdaság és adórendszer új viszonyokhoz való adaptálása, függetlenül az esetleges EK-tagságtól. Egyes vélemények szerint a nemzetköziesedés ahhoz vezethet, hogy a különböző országok szociálpolitikai rendszereit nem utolsósorban a más országokkal az adóbevételekért folytatott

verseny fogja alakítani. A kormányoknak adóemeléskor számítaniuk kell arra, hogy elvesztik adóalapjuk egy részét, ugyanakkor adócsökkentéssel már országokból származó pótlólagos adóbázishoz juthatnak. Svédországnak a magas adóaránya miatt különösen fontos a gazdasági integráció adópolitikai hatása. 1989-ben a svéd 56 s zázalékkal szemben az adók az EK-országok átlagában a GDP 39 százalékát tették ki. Persze tekintetbe kell venni azt is, hogy a tőke és az egyes állampolgárok hajlandóak magasabb adókat fizetni, ha az ezekből finanszírozott a szolgáltatások és juttatások versenyképesek. Az adószint elfogadottságát befolyásolják az adott országban lakók szociális preferenciái: az emberek esetleg vállalják a nagyobb adóterhet egy átfogó szociális biztonsági hálóért. Ugyanígy a vállalatok tolerálhatják a magasabb adószintet egy fejlett infrastruktúráért cserébe. Ha az adófizetőknek elfogadható az

adószint és az adóbevételek felhasználása, akkor bizonyos különbségek az új körülmények között is fenntarthatók az országok adószínvonalában. Ennek ellenére azonban a svéd adópolitikát a közeljövőben közelíteni kell az Európai Közösség tagországainak a gyakorlatához. A tőke adóztatása a legtöbb fejlett országban viszonylag kevés bevételhez juttatja a költségvetést. 1991-ben Svédországban a tőkejavak adójából befolyat összeg az összes adóbevétel 2 százaléka alatt volt. A teljes mennyiség a vállalati befizetésekből származott, míg a személyes tőkejavak adóztatásának a nettó eredménye zéró volt. Az adóalapok közül nemzetközileg a tőke a legmobilabb. Fontos azonban a vállalati és a személyes tőke megkülönböztetése. A vállalati adókat abban az országban vetik, ahol a tőke hasznosul és lényegében a beruházások adóztatását jelenti. A személyes tőkejavak a tulajdonos lakóhelye szerinti

országban adóznak, ami lényegében a megtakarításokat terheli. Az egyéneknek nincs meg ugyanaz a lehetőségük, mint a vállalatoknak, hogy nem vihető ki szabadon egy másik országba, csak ha a tulajdonos is oda költözik vagy megszegi a törvényt. 15 A svéd vállalati adók a r eform után az adóráta és az ad óalap meghatározása tekintetében is versenyképesek nemzetközi téren. Ez az adónem 1991 után az OECD-n belül Norvégia kivételével Svédországban a legalacsonyabb. A személyes tőketulajdonon képződő költségvetési haszon viszont nemzetközi összehasonlításban magas, aminek a fő oka az adóalap definiálása. A legtöbb országban progresszív az adózás és így a kamatokra és osztalékokra érvényes legnagyobb adóráta a 30 s zázalékos svéd szint fölött van, Svédországban azonban viszonylag magas adószinthez vezet. A tervek szerint 1993-ban 25 százalékra mérséklik a tőkejövedelem-adót. Az örökösödési adó

szintén tervbe vett redukálása és a vagyonadó 1994-re beütemezett eltörlése az adózás oldaláról tovább csökkentik a tőkemenekítés ösztönzését. Mivel nominális rendszerben az infláció komolyan befolyásolhatja a megtakarításokon képződő nettó hasznot, az infláció remélt leszorítása szintén csökkenti a tényleges adóarányt. Elképzelhető, hogy az egyes országok az adóalap maximalizálásra törekedve alacsonyabb tőkeadókat fognak alkalmazni. Ez a gazdaságilag nem optimális összadóeloszláshoz vezethet. Nem is annyira a személyes tőkejövedelem után szedett aránylag csekély súlyú adóbevétel itt a l ényeges, hanem a f oglalkozásból származó jövedelmek adójával való kapcsolat. A nemzetközi adóverseny olyan alacsonyra szoríthatja a tőkejövedelem-adókat, ami arra ösztönözheti a munkáltatókat, hogy a fizetések egy részét részvényekben vagy valamilyen profitmegosztási sémán keresztül folyósítsák. Hosszabb

távon az adóverseny a foglalkozásból származó jövedelmek adóbevételeinek az apadását eredményezheti. Azok az országok – így Svédország is -, amelyek jobban függnek a keresetek után szedett adóbevételektől, érdekeltek a tőkejövedelem-adó túl alacsonyra süllyedésének a megakadályozásában. A foglalkozásból származó jövedelmek után befolyó összegek az adóbevételek sokkal nagyobb részét teszik kik, mint amit a tőke adóztatása biztosít. A béralapot terhelő jövedelemadó és társadalombiztosítási járulék 1991-ben Svédországban az összes adóbevétel 64 százalékát jelentette, ugyanez a mutató 1989-ben az Európai Közösségben átlagosan 54 százalék volt. A svédországi tőkebefektetéseket is sokkal inkább befolyásolja a munkaerőköltség alakulása, mint a vállalati adó. A tőkével összehasonlítva a munkaerő viszonylag érzéketlen az adókülönbségekre. Az egységes piac által lehetővé tett korlátok

nélküli munkavállalási szabadság várhatóan nem vezet azonnali változásokhoz. Ma az EK-n belül a tagországok közötti elhanyagolható munkaerőmozgás okai inkább a nyelvi és kulturális különbségekben, mint a megszűnő intézményes korlátokban keresendők. A munkaerő viszont heterogénebb a tőkénél Az 16 adókülönbségek okozta kis kiáramlásnak is nagy gazdasági hatása lehet, ha a gazdaság hatékony működtetése szempontjából kulcsfontosságú csoportok hagyják el az országot. Ez a veszély korlátozza annak a lehetőségét, hogy erősen progresszív rendszert alkalmazzanak a munkából származó jövedelmek kiegyenlítésére. Az Európai Közösségben vannak olyan országok, amelyekben a jövedelemadó magasabb, mint Svédországban, és olyanok is, ahol a társadalombiztosítási járulékok nagyobbak. A béralapot terhelő összes adót és járulékot számba véve azonban a skandináv ország vezeti a l istát. Munkavállalói oldalról

ennek a h atását ellensúlyozhatják azok a szociális transzferek és szolgáltatások, amelyek csak a S védországban lakóknak járnak. Ha a svédek a jövőben is ragaszkodni fognak ezekhez, a nagyobb adóteher nem feltétlenül vezet munkaerő-kiáramláshoz. De ha az adók jelentősen csökkentik az egyéni munkateljesítmény és életszínvonal közötti közvetlen kapcsolatot, gyengülhet a munkavállalási hajlam. Az ilyen hatásokat semlegesítheti a járulékok és juttatások közötti szorosabb korreláció, a biztosítási elv határozottabb érvényesítése a társadalombiztosításban. A tervek szerint a közeljövőben ennek a szellemében alakítják át az egészségügyi és nyugdíjbiztosítást. A következő lépés: a szociálpolitika reformja? Az új adótörvény a svéd modell intézményes szerkezetének a módosulását jelző első nagyobb horderejű reform, amit feltehetően újabbak fognak követni. Mint láttuk a változások nem

érintették az adók GDP-hez viszonyított arányát és az adóbevételek felhasználását. Az 1990-es években halaszthatatlan lépésnek tűnik az állami intervenció funkciójának, méretének és szerkezetének a felülvizsgálata. Ez nagyobb léptékű változásokat eredményezhet, mint az adóreform, de egyúttal politikailag sokkal nehezebben megvalósítható. A kiadások csökkentése esőrendű politikai kérdés, nagy részük ugyanis a svéd jóléti állam alapját képező jóléti infrastruktúra működtetésére és szociálpolitikai transzferekre esik (ingyenes oktatási rendszer, színvonalas és majdnem ingyenes egészségügyi ellátás, olcsó gyermek- és idősgondozó hálózat, nagyvonalú táppénzek és nyugdíjak stb.) A nagy állami szociálpolitikai elosztási rendszerek a II. világháború utáni években alakultak ki és ma is jórészt az akkori viszonyok alapján hozott döntések szerint működnek. A szociálpolitikai intézményrendszer

kiépítésekor fontos szempont volt az akkor még nagyobb jövedelemkülönbségek ellensúlyozása. Ma viszont például az 17 egészségügyben vagy a szociális gondozás terén nem az a fő probléma, hogy az emberek meg tudják-e fizetni őket, hanem hogy a kínálat és a minőség lépést tartson az igényekkel. Az adóreform egy gazdaságilag hatékonyabb adórendszert léptetett érvénybe. A svéd modell magja – magas közületi kiadások és adóteher – mindmáig változatlan. Így, legalábbis ebben az értelemben, túl korai a svéd modell egyébként már számtalanszor megjósolt végének a bejelentése. V. Az Amerikai Egyesült Államok adórendszere Az E gyesült Államokban a költségvetési bevételek nagyobb hányada folyik be jövedelemadókból, mint csaknem minden más országban. Ez nem azért van így, mert diplomások és a jómódúak nagyobb adókulcs szerint adóznak – ők általában kevesebbet fizetnek, mint a hozzájuk hasonló

reáljövedelemmel rendelkező emberek Svédországban, Nagy-Britanniában és más jóléti államokban -, hanem azért, mert az amerikai átlagpolgár nagyobb adókulcsok szerint adózik, mint a más országokbeli középosztály. Helyénvaló itt egy figyelmeztető megjegyzés. Az amerikai adórendszer rendkívül progresszívnak tűnik, ahol is a felsőbb jövedelemosztályokra magas adókulcsok érvényesek. A valóság azonban más, mivel számos jövedelemtétel adómentes Vannak, akik az ilyen tételeket megvetően kibúvókként emlegetik. Semlegesebb megjelölés az adózatlan jövedelmekre az adókedvezmény, az adóelengedés és az adóalap lemorzsolódása. A jövedelem milyen tételeit nem adóztatják meg? Először is, vannak személyenként 1000 dolláros adómentességi lehetőségek, emellett különböző megszabott minimális levonások is eszközölhető. Másodszor, vannak bizonyos törvénytelen adókibúvók is. Ilyenek például a farmerek, az

orvosok és az ügynökök visszaélései hamis költségszámlákkal. Az utóbbi években kormányzati becslések szerint az adóköteles jövedelem 10 százalékát nem mutatták ki. Harmadszor, a kibúvóknál nagyobb jelentőségű az adózás törvényes kikerülése. Ez azért lehetséges, mert a Kongresszus sok olyan adókedvezményt törvénybe iktat, aminek következtében bizonyos jövedelmek mentesülnek az adózás alól, vagy csak kis mértékben adóznak. Ezekből az adókedvezményekből már annyi van, hogy egy egészkönyvet meg lehetne velük tölteni. Ilyenek például az adómentes kamatok és társadalombiztosítási juttatások; a t agállami és a h elyhatósági adókra kifizetett összegek levonhatósága; valamint a kőolaj- és földgáztermelés alapján végrehajtható további levonások. 18 Az átalányadó Mivel az adókedvezmények bővülése miatt az adóalap folyamatos eróziónak van kitéve, sokan a személyi jövedelemadó rendszerének

alapvető reformját, az úgynevezett átalányadó bevezetését javasolják. Ez a javaslat két lépést foglal magában: - az összes kibúvó megszüntetését oly módon, hogy az összes jövedelmet együtt, egyszerre adóztatják meg. - Az egy bizonyos mentességi szinten felüli összes jövedelmet állandó (vagyis átalányjellegű), körülbelül 20 százalékos kulccsal adóztatják meg. Ez a r endszer egyetlen tollvonással megszüntetné a l akásépítés és az orvosi ellátás adókedvezményét, ugyanakkor csökkentené a tőkejövedelmek, valamint a magas bérek és fizetések adókulcsát. adóügyvédek ezrei maradnának munka nélkül A gazdaság hatékonyabbá válna, mivel az emberek kevesebb időt töltenének azzal, hogy a tevékenységüknek az adókra gyakorolt hatásával törődnek, és többet foglalkoznának autók, telefonok és új ötletek létrehozásával. E radikális javaslatnak egyesek szerint azonban az a fő hátránya, hogy az adóteher

nagymérvű újraelosztását eredményezné, könnyítve a gazdagok és súlyosbítva a középosztály terheit. Adóreform-javaslatok A jövedelemadó-rendszer mind bonyolultabbá válik, s ez – az átalányadó mellett felhozott érvekkel együtt – sokakat arra a következtetésre indított, hogy 1984-1985-ben megérett az idő az adóreformra. A legfontosabb javaslatok: a Reagen-kormányzat módosított átalányadó-tervei, valamint két kongresszusi változat. A módosított átalányadóra vonatkozó tervek a t iszta átalányadó és a j elenlegi jövedelemadó-rendszer között vannak. Ezek mind csökkentik a maximális határadókulcsokat (általában 25-35 százalékra), eltörölnek sok – de nem minden – adókedvezményt, s ezáltal bővítik az adóalapot, de sokkal többet megőriznek a jelenlegi adórendszer progresszivitásából, mint a tiszta átalányadó. Az átalányadóval kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés az adózással, különösen pedig a

progresszív adózással kapcsolatos. Vajon a magas adókulcsok visszafogják a munkatevékenységet, a megtakarításokat és a kockázatvállalást? 19 Ami a munkatevékenységet illeti, a válasz nem egyértelmű. Az adózás nehezen értelmezhető hatást gyakorol a ledolgozott órák összmennyiségére. Egyesek a progresszív adók miatt előnyben részesíthetik a több szabadidőt a több munkával szemben. Mások esetleg keményebben dolgoznak, hogy megkeressék a milliójukat. Sok orvos, tudós, művész és üzletember, aki élvezi a munkáját és a vele járó hatalmat vagy sikerélményt, éppoly keményen dolgozik kevesebbért, mint egy kicsivel többért tenné. A legfontosabb hatást nem az adózás szintje, hanem az adókulcsok különbözősége idézi elő. Elég sok elfogadott adómenedék kínálkozik a gazdagok számára, hogy általában sokkal kevesebb adót fizessenek az adókulcsoknál. Kockázatokat vállalnak, és megpróbálnak kismértékben

megadóztatott tőkenyereségre szert tenni; fákat ültetnek, vagy húsmarhákat tartanak – ilyen esetekben ugyanis bármekkora legyen is a jövedelem, az adókulcs 25, 20, illetve 0 százalékos. A nagy határadókulcs hatása tehát elsősorban az, hogy a gazdasági tevékenységet a kisebb mértékben megadóztatott szektorok felé téríti el. A negatív jövedelemadó A jelenlegi jóléti programoknak a szegénység és az egyenlőtlenség enyhítésében tapasztalható igen gyenge gazdasági hatékonysága láttán a legkülönbözőbb politikai meggyőződéstől áthatott közgazdászok arra a következtetésre jutottak, hogy a jóléti rendszer alapvető reformra szorul. A konzervatívok, mint például Milton Friedman és a liberálisok, mint például James Tobin egyetértenek abban, hogy olcsóbb és emberibb is lesz, ha a jövedelemtámogatási programok szedett-vetett együttesét a készpénzsegélyezés egységes programjával váltjuk fel vagy egészítjük ki. Ezt

a s zámos közgazdász által elemzett és támogatott reformot olykor negatív jövedelemadónak nevezik. Az évek során egyéb, más elnevezésű elgondolásokkal is előálltak. Ezeknek a legtöbbje osztozik abban a közös célkitűzésben, hogy olyan egységes, nemzeti szintű jövedelemtámogatási programot kell kidolgozni, alábbiakban egy tipikus elgondolást elemzünk, amelyet negatív jövedelemadónak nevezünk, jóllehet a valóságban esetleg más névvel illetik. Az alapgondolat egyszerű. Ha évi 20 000 dollárt keresek, akkor pozitív jövedelemadót fizetek. Ha ennél ezer dollárral többet keresek, akkor többletadót fizetek, de csupán 160 dollárnyit, úgyhogy erős késztetést érzek arra, hogy többet keressek, s így több rendelkezésre álló jövedelemre tegyek szert. 20 Vegyünk most szemügyre egy szegény családot, amely, mondjuk 6000 dollárt keresett egy év alatt. Erről a családról úgy ítélik meg, hogy nem képes adót fizetni, sőt –

az igazságosság jelenlegi felfogása alapján – sokan úgy vélik, hogy az ilyen családot jövedelemtámogatásban kell részesíteni. Az ilyen jövedelemtámogatás fordított adó, röviden: negatív jövedelemadó. Itt lépnek be azonban a képbe az ösztönzők. Általános az a téves feltételezés, hogy csupán a munkanélküliek, vagy hogy csupán az egyedülálló nők vezette családok szegények. A statisztikák tanúsága szerint a szegény családok fele dolgozó szegény – olyan ember, aki nem keresi meg a piacon azt, amit megfelelő jövedelemnek tekintenek. Itt a következő probléma merül fel: hogyan nyújthat a k ormányzat jövedelemtámogatást anélkül, hogy csökkentené a szegény családokat munkára ösztönző tényezőket? A negatív jövedelemadónak van egy jelentős előnye a jóléti programokkal szemben, amelyek végtére is az előzőekben leírt igen magas adó-kulcsokkal rendelkeznek. Ahogy a pozitív jövedelemadó arra hivatott,

hogy az embereket több keresetre ösztönözze, éppúgy a negatív jövedelemadó receptje is azt mutatja, hogy meg kell hagyni a szegényeknek a jövedelmük jelentős hányadát, amikor kereső foglalkozást keresnek és találnak. Az ilyen elgondolást úgy alakítják ki, hogy viszonylag kis határadókulccsal rendelkezzen. Még ha a szegény család összadója negatív is A határadó-kulcsa mindig kisebb, mint 100 százalék. A negatív jövedelemadóhoz hasonló javaslatok támogatói a következő előnyökre hivatkoznak: - A negatív jövedelemadó segítheti kiegyenlíteni az Egyesült Államok különböző térségei között a minimális jólléti szintben fennálló eltéréseket. - Kevésbé megalázó a szegények számára. - Mérsékelheti az ösztönzést arra, hogy az emberek a nagyobb juttatásokat nyújtó tagállamokba költözzenek. - Ami a legfontosabb, a jelenlegi jóléti rendszert – amely a munkától gyakorlatilag eltiltó negatív ösztönzőket

tartalmaz – olyannal válthatja fel, amely a szegényeket arra ösztönzi, hogy saját maguk gondoskodjanak magukról. Annak társadalmi megítélése, hogy az Egyesült Államok térjen-e át egy teljes mértékben a negatív jövedelemadón alapuló rendszerre, végső soron az állampolgárok értékítéletétől függ. Márpedig a társadalom mindeddig nem rokonszenvezett e radikális javaslattal. 21 VI. Végkövetkeztetés A mi világunkban nagyon sokfajta adózási rendszer működik. Több-kevesebb sikerrel Az ember egymaga nem mondhatja meg, melyik helyes, melyik nem. Az egyiknek ez kedvezőbb, a másiknak az. Az Európai Unióba belépéssel lehetőség nyílik választani a lakhelyünkről, munkahelyünkről és ezáltal az adózási rendszerek közül is. A progresszív adózás az egész világon jellemző, de az adókulcsok, ahogyan a jövedelmek is változnak. Ha én lennék a pénzügyminiszter Magyarországon mindenkitől egyformán szednék jövedelemadót. A

vagyont külön adóztatnám meg Ami természetesen progresszív formát öltene. Ezáltal a munkavállalóknak nem kellene azzal törődniük, miként fizethetnének kevesebb adót, és miként kereshetnének több pénzt. Ezáltal a fekete munka is visszaszorulna. A költségvetési bevételek nem feltétlenül csökkennének hiszen a s ok illegálisan dolgozó munkás bejelentetné magát a munkahelyén. Sajnos nincs olyan adózási irányelv ami a l egjobban megfelelne az Európai Unió követelményeinek. Csak egy biztos a személyi jövedelemadók progresszívitása az elkövetkezendő évtizedben biztos, hogy fennmarad. 22 Forrásjegyzék: Augusztinovics Mária (1987): Ki mit fizet? Közgazdasági szemle, 5. sz Balás Károly (1934-35): Pénzügytan. I-II Budapest Balázsy Sándor (1987): Az adóreformról (Bírálat és ellenjavaslat). Közgazdasági Szemle 9. sz Takács György (1959): Az adózás alapkérdései. Budapest Ahlqvist, Berndt-Engqvist, Lars (1984): Samtal med

Feldt. Davidson, Alexander (1989): Two Models of Welfare. Feldt, Kjell-Olof(1985): Den tredje vagen. En politik för Sverige 23