Politika, Politológia | Biztonság- és külpolitika » Wagner Péter - Az afgán polgárháború, valamint a Talibán politikai és etnikai háttere

Wagner Péter - Az afgán polgárháború és a Talibán politikai és etnikai háttere A lassan 24 éve tartó afganisztáni polgárháború 2001 végén újabb lehetőséget kapott a konfliktus lezárására. A Bonn melletti Petersbergben folyó tárgyalásokon, ha nem is képviseltette magát minden frakció, ismét megindult a párbeszéd az egyes felek között. Szemben a k orábbi esetekkel, ezúttal az Egyesült Államok és más regionális hatalmak is támogatják, és ami sokkal fontosabb, anyagi hozzájárulásukkal próbálják biztosítani a békefolyamat sikerét. A béke és az ország újjáépítése szempontjából jövő rendkívül bizonytalan és számos lehetőséget tartogat, ezért nem érdektelen számunkra, ha egy kicsit részletesebben is megismerjük az elmúlt évek szereplőit és eseményeit, különösképpen az elhíresült tálib mozgalomra való tekintettel. 1. Történelmi bevezető Amikor 1979 karácsonyán szovjet ejtőernyős csapatok landoltak

Kabul repülőterén, majd megrohamozták az akkori elnök, Hafizullah Amin rezidenciáját, Afganisztán korábbi egyensúlyozó politikája agóniában volt. A 19 század végétől kezdve az uralkodóknak belpolitikai téren a gyorsabb modernizációt követelő �ifjú afgánok� és a meglevő modernizációt is túl gyorsnak találó konzervatív réteg között kellett egyensúlyoznia. Külpolitikai téren 1945-ig a két birodalom, Oroszország (később Szovjetunió) és a Brit Birodalom; a II. világháború után a bipoláris rendszer két tábora, illetve befolyása és érdekei között kellett lavíroznia. Az Afgán királyság utolsó uralkodója, a napjainkban ismét gyakran emlegetett Zahir Sah 1933-ban került hatalomra, 18 é vesen, de évtizedekig nagybátyjai és unokatestvére, Daud herceg irányította az országot. Az ország történetében legliberálisabbnak tartott 1964-es alkotmány, amelynek bevezetésében a királynak oroszlánrésze volt, nyugati

értelemben korlátozott demokrácia megszületését eredményezte.[1] Ennek értelmében kétkamarás parlament jött létre, négyévente választásokat tartottak. Bár pártok egyelőre nem működhettetek, megvalósult egyfajta sajtószabadság, és az alaptörvény megtiltotta, hogy a királyi család tagjai részt vegyenek a kormány munkájában.[2] Ezek után nem véletlen, hogy a jelenlegi béketárgyalásokon abban állapodtak meg a felek, hogy az új alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig ennek az 1964-es alkotmánynak a r endelkezéseit tekintik egyes esetekben alapérvényűnek. 1973-ban a hatalomból mellőzött Daud herceg vértelen puccsal magához ragadta a hatalmat, sógorát és unokatestvérét, Zahir Sahot római száműzetésbe küldte, ahol tisztes apanázzsal biztosított neki megélhetést. Az új államforma köztársaság lett, ahol Daud töltötte be az erős jogkörökkel felruházott elnöki posztot. Végső szándéka szerint azonban

egypártrendszert kívánt létrehozni, amelynek segítségével felgyorsíthatta volna az ország modernizálását. Ez a terv viszont veszélybe sodorta a de facto pártként működő két, általában egymással szemben álló kommunista frakciót, amelyek e szándékok nyomán egyesítették erejüket. A hadsereg szimpatizáns egységeit is felhasználva 1978 á prilisában az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt (ANDP) ragadta magához a hatalmat, Daud miniszterelnököt családjával és közeli munkatársaival együtt meggyilkolták, és az ország új vezetője Nur Mohamed Taraki, a Khalk frakció vezetője lett. Irányítása alatt felgyorsították az ország modernizálását és számos olyan törvényt vezettek be, amelyek súlyosan érintették az elmaradott vagy inkább hagyományos körülmények között élő többségi vidéki lakosság életkörülményeit és hagyományait. Tarakit végül helyettese, Hafizullah Amin döntötte meg 1978 szeptemberében.

Kettejüknek a vidékkel szembeni erőszakos politikája, a szovjet társadalom és gazdaság szervezési elvek kritika nélküli átvétele és meghonosításukra tett kísérletek hamar elidegenítették a párttól az ország lakosságának nagy részét. Az ország különböző pontjain egymás után kezdődtek kisebb-nagyobb erejű felkelések, katonai lázadások az új rendszer ellen. A Szovjetunió, amely idáig árgus szemekkel, de a háttérből figyelte az eseményeket, ekkor úgy látta, a fejlemények olyan irányba haladnak, amelyek veszélyeztetik az ország majd 50 évnyi gazdasági és politikai befektetéseit. 1979 december 27-én megkezdődött az ország katonai megszállása, Amint megölték, és az ország új elnöke a rivális frakció, a P arcsam vezetője, Babrak Karmal lett.[3] Az Afgán Népköztársaság és az ellenzék között a hatalmi erőviszonyok hamar kialakultak. A nagyobb városok és azok környéke a kormány kezében maradt, míg a vidék és

vele a lakosság nagy része az mudzsahedek[4] kezébe hullott. Az afgán hadsereg és a 40 szovjet hadsereg támadásai és büntető expedíciói általában a falusi lakosságot érintették, ez az oka a jelenleg is 4 milliósra tehető menekült népességnek, amely pakisztáni és iráni menekülttáborokban él. Az ellenzék megszerveződésének színhelye Pakisztán volt, ahol egyrészt a legtöbb menekült élt (és él napjainkig), és amely országnak vezetése aktívan támogatta ezeket a szervezeteket. A főleg az Egyesült Államokból és az Öböl-menti olajmonarchiákból érkező pénz és fegyverszállítmányokat a legjelentősebb pakisztáni titkosszolgálat, az Interservice Intelligence (ISI) jutatta el az egyes csoportokhoz, ezáltal befolyást szerezve azok működése felett. A Szovjetunió a 80-as évek közepére belátta, hogy a j elenlegi vezetéssel kevés az esély a helyzet stabilizálására, ezért új stratégiát dolgoztak ki. Babrak Karmal

visszavonult, helyére pedig Mohamed Nadzsibullah, az afgán titkosszolgálat, a KHAD korábbi vezetője került.[5] Stratégiája a hagyományos afgán politikai elveket követte, azaz egyrészt igyekezett megvásárolni az ellenálló csoportokat, amelyek így minimum békét kötöttek a rendszerrel, felfegyverzett egyes helyi milíciákat és azoknak autonómiát adott, végül beemelte a felső politikai és katonai vezetésbe az etnikai kisebbségek tagjait. Amikor 1989-ben a szovjet csapatok elhagyták Afganisztánt, mindenki a rendszer gyors bukását várta, ám az jelentős sikereket ért el a mudzsahedinekkel szemben és csak 1992-ben bukott meg. Ekkor a hatalomért versengő rivális milíciák között megindult a harc a fővárosért, amelyet elsőnek Ahmed Shah Maszúdnak (Dzsamiat Iszlami), a síita Hizb-i Wahdatnak, és Rashid Dosztumnak sikerült elérnie. Bár hamarosan tárgyalások kezdődtek a hatalom megosztásáról és az erőviszonyok rendezéséről,

viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá váltak az ellentétes elképzelések, szándékok, és a korábbi szövetségesek újabb véres polgárháborúba keveredtek, ahol szinte mindenki harcolt mindenki ellen.[6] 2. Mudzsahed szervezetek tegnap és ma E szervezetek részletesebb megismertetésére több okból is szükség van. Egy részt bemutathatjuk rajta az Afganisztánt megosztó etnikai és vallási ellentéteket, másrészt ezek a pártok alkotják napjaink győztes Északi Szövetségét. Az ország politikai életét meghatározó szervezetek, bár sok mindenben különböznek egymástól, abban hasonlítanak, hogy szinte egyikük sem tudta átlépni az Afganisztán jövőjét is meghatározó etnikai korlátokat. Az alábbi felsorolást amolyan �Ki kicsodának� is tekinthetjük, és mivel a szervezetek neve keveset mond számunkra, inkább vezetőik neve alapján csoportosítjuk őket. Aktualizálva napjaink eseményeihez egyben bemutatjuk a jelenlegi politikai

helyzetben betöltött szerepüket is: - Burhanuddin Rabbani: A tádzsik származású iszlám jogi professzor vezeti a Dzsamiat Iszlami nevű pártot. Ez a szervezet a mai napig a legnagyobb párt és a jelenlegi Északi Szövetség meghatározó ereje. A párt a 1 980-as években főleg az ország tádzsikok lakta területein volt aktív és sikeres - elsősorban a legendás Ahmed Sah Maszúdnak köszönhetően.[7] 1992-ben a k ommunista rendszer bukásával a D zsamiat Iszlami szerezte meg a h atalmat, és Rabbani lett az ország elnöke, akit végül csak a Talibán tudott elűzni. Burhanuddin Rabbani valószínű visszavonulásával a vezetés a következő generáció kezébe megy át, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Abdullah Abdullah, az Északi Szövetség külügyminisztere és Junnisz Kanuni, Északi Szövetség belügyminisztere. Mindketten vezetői voltak a 2001. decemberi petersbergi tárgyalások egyik delegációjának - Gulbuddin Hekmatyar: A pastu származású

Hekmatyar irányította a Hizb-i Iszlami nevű pártot. Ez a s zervezet volt Pakisztán kedvence a p olgárháború alatt egészen a t álibok megjelenéséig, mégis kevés sikert tudott elérni. A polgárháborúban elsősorban Kabul környékén és Észak-Afganisztán pastuk lakta vidékein voltak jelentős pozíciói. 1995-ben az elsők között számolták fel erejét a tálibok; bukását követően Hekmatyar Irántól kapott menedéket, a jelenlegi folyamatoknak csak külső szemlélője és bírálója. - Junnisz Khalisz: Eredetileg szintén a Hizb-i Iszlami tagja volt, de már a kezdetekkor kivált, és azóta saját frakcióját vezeti a szervezeten belül. Szintén pastu származású és főleg KeletAfganisztán pastuk lakta vidékein harcolt a s zovjet megszállás ellen A Talibán megjelenésével Khalisz frakciója szintén megszűnt, a fundamentalista mozgalom bukásával azonban ismét újjászerveződve próbál meg befolyást szerezni egykori területein. - Hadzsi

Abdul Kader: Kader az úgynevezett Keleti Tanács vezetője volt, amely Dzsalalabad várost és környékét tartotta ellenőrzése alatt. Személye fontossága abban áll, hogy ő volt az egyetlen pastu származású tagja az Északi Szövetségnek. A Talibán bukásával egyből elfoglalta korábbi birtokait, és ismét ő számít a fent említett város urának. - Pir Szajjed Gailani: Gailani Afganisztán egyik legismertebb szufi családjának vezetője, aki pastu származású és egy kisebb pártot vezetett 1992-ig. Napjainkban őt tekintik a volt király, Zahir Sah visszatérésének egyik legfőbb támogatójaként. A decemberi bonni-petersbergi tárgyalásokon a király oldalán vett részt a megbeszéléseken. - Iszmail Khan: Az egyik leghíresebb mudzsahed parancsnok, aki az egyik első felkelést vezette 1978-ban. Tádzsik lévén formálisan a Dzsamat Iszlamihoz tartozott, de attól teljesen függetlenül működött. Iszmail Khan főleg az iráni határhoz közeli,

Afganisztán egyik legjelentősebb városának számító Herát környékén harcolt. 1992 és 1995 között ennek városnak és a szomszédos tartományoknak volt ura, akit a tálibok űztek el 1995 szeptemberében. Két évet töltött később a Talibán fogságában, ahonnan sikerült megszöknie, majd 2001-ben újjászervezte az ellenállást, és november óta ismét Herát urának mondhatja magát. - Karim Khalili: Khalili a síita, hazara népcsoport alkotta Hizb-i Wahdat vezetője. Ez a párt képviseli az országban a síita kisebbséget. A szervezet a polgárháború során szinte mindenki ellen harcolt, 1996 ót a tagjai az Északi Szövetségnek, és a tálibok csak 1998-ban tudták meghódítani szállásterületüket Közép-Afganisztánban. A jelenlegi rendszer bukásával ismét ellenőrzésük alá vonták egykori birtokaikat. - Rashid Dosztum: Az üzbég származású hadúr sajátos karriert mondhat magáénak. Nem tartozik a hagyományos mudzsahed

szervezetekhez, mivel 1992-ig a kabuli kormány egyik katonai egységét vezette. Ekkor köpönyeget fordított, átállt az ellenzékhez és kezükre játszotta a fővárost. Mivel később úgy érezte, hogy nem kapott eleget az osztozkodás során, a Rabbani kormány ellen fordult. 1997-ben végül őt is utolérte a végzete, amikor egyik helyettese egy régi sérelmét megbosszulva elárulta a táliboknak, akik így jelentősebb harc nélkül vehették be Észak-Afganisztán legfontosabb városát, egyben Dosztum székhelyét: Mazar-i Sharifot. A tábornok ezt követően elmenekült, ám azután több alkalommal is visszatért az országba, ahol egészen szeptemberig eredmények nélkül próbált ellenállást szervezni a Talibán ellen. Azóta őt tartják ismét az Északi Szövetség egyik meghatározó erejének, akinek sokat köszönhet Afganisztán.[8] 3. Etnikai és vallási megosztottság Afganisztánban Az előző fejezetben rengeteget szóltunk pastukról,

tadzsikokról, hazarákról és síitákról. Ha kicsit késve is, de röviden bemutatjuk az egyes népcsoportokat és a vallás szerepét Afganisztánban. A polgárháború kitöréséig az ország lakosságának 80 százaléka vidéken, falusi körülmények között élt. Az iparban dolgozók létszámát egyes felmérések csupán 10000 (!) főre tették Ezek az adatok világosan mutatják, hogy milyen körülmények között élhettek az emberek. A helyzet azóta természetesen nem sokat javult, az ország minimális gazdasága romokban hever, a megélhetést biztosító termőterületek egy része pedig ma is el van aknásítva. A lakosság 85 százaléka az iszlám vallás szunnita ágát követi. A maradék 15 százalék főleg az iszlám síita ága képviseli, amelyet a fent említett népcsoportok közül a hazarák és a kizilbasok követnek. Néhány százalékban találunk még a síita ághoz tartozó izmaelita vallásúakat, illetve bevándorolt szikheket és hindukat

is. Az országot számos népcsoport lakja. Ezek közül a legnagyobb számban (38 százalék) a pastukat találjuk, akik elsősorban az ország déli részén és foltokban északon laknak.[9] A következő csoport a tádzsikoké, akik a teljes lakosság 25 százalékát teszik ki. A harmadik legnagyobb etnikum a hazaráké (19 százalék), majd az üzbégek következnek (6 százalék). Rajtuk kívül még tucatnyi népcsoport él, akik közül érdemes megemlíteni a kizilbasokat, a türkméneket, a beludzsokat, az ajmakokat és a nurisztániakat.[10] A pastuk: Nemcsak a legnagyobb népcsoport, hanem az ország történelmének kizárólagos szereplői. 1992-ig egy rövid időszaktól eltekintve különböző pastu törzsfőnökök voltak Afganisztán urai, az ő nevükhöz fűződik magának az afgán államnak a létrehozása is (1747ben). A majd 10 milliós pastu népesség (másik 10 millió él Pakisztánban, a határ túloldalán) a világ legnagyobb, törzsi szerkezetben

élő etnikuma. Ennek azért van jelentősége, mert az elmúlt 20 évben nem csupán az számított, hogy milyen etnikumhoz tartozó irányzat vezeti az országot, hanem az is, hogy ha pastu, akkor melyik konföderáció tagja. A jelentősebb a Durrani konföderáció, amelynek törzsei adták az uralkodókat 1978-ig. A rivális törzsszövetség a Ghilzaiak, akik az afgán királyság 1747-es megalapítása előtt 40 évig nemcsak a m ai Afganisztánt, de Perzsiát is ellenőrzésük alatt tartották. Azóta azonban alárendelt szerepet játszottak egészen 1978-ig, amikor az egymást követő kommunista vezetők és a szűk elit mind Ghilzai volt. Kivételt mindössze Babrak Karmal képezett (ő Durrani volt), míg utóda Nadzsibullah és a katonai parancsnokok is mind Ghilzaiak voltak.[11] A Talibán megjelenése annyiban változtatott a helyzeten, hogy a legfőbb vezető szintén egy Ghilzai szövetséghez tartozó törzsből származik, míg legszűkebb köre között vegyesen

találunk Durraniakat, Ghilzaiakat és egyéb törzsek tagjait.[12] A pastu társadalom tehát törzsekbe, al-törzsekbe szerveződik, és mint ilyen főleg állattartással és földműveléssel foglakozik. Az egyes közösségeket a dzsirgák irányítják, ahol mindent szavazással döntenek el. Ezeken az eseményeken az adott közösség bármely férfitagja részt vehet, aki rendelkezik földdel. Ennek a dzsirgának sajátos változata a Loja Dzsirga, amelyet rendkívüli esetekben hívnak össze (pl. királyválasztás vagy háború megindítása) és amelyen megjelenik minden pastu törzs képviselője. Napjainkban ezt a fórumot kívánják kiszélesíteni abban az értelemben, hogy az intézmény afféle alkotmányozó nemzetgyűlésként funkcionáljon, amelyen részt vesz minden etnikum képviselője. A nők szerepe a közösségeken túl általában igen korlátozott, viszont családon belüli szerepük erős, rendkívül szigorú és kemény törvények védik bizonyos

jogaikat a férfiakkal szemben. A tádzsikok: Az ország második legnagyobb közössége adja főleg az ország urbanizált rétegét. A tádzsikok jó része tehát városlakó, de őket találjuk Afganisztán keleti részén és foltokban Mazar-i Sharif és Herát környékén is. Törzsi kötődéseiket teljesen elvesztették, inkább lakóhelyük alapján definiálják önazonosságukat. A városokban elsősorban a bürokráciában és a kereskedelemben dolgoznak.[13] A hazarák a pastukhoz hasonlóan szintén törzsi társadalomban élnek, ám szemben a pastuk előkelő társadalmi helyzetével, a hazarák e ranglétra legalsó fokán állnak. Ennek számos oka van, köztük síita (kisebbségi) vallásuk, a hazara nép nagy szegénysége és elmaradottsága, valamint az, hogy fizikumuk jelentősen elüt az összes többi népcsoportétól, mivel termetükön, arcukon az egykor itt átvonuló és asszimilálódó mongol hadsereg jegyeit őrzik. Autonómiájukat egészen a 19.

század végéig megőrizték, amikor rendkívül véres háborúkban pacifikálta őket az akkori uralkodó, Abdulrahman emír. Bosszúként nemcsak azt követelte tőlük, hogy térjenek át a szunnita iszlámra, de a belső gyarmatosítás részeként elvette termőföldjeiket, és azokat pastu nomádoknak jutatta. Az elmúlt évtizedekben jórészt ők alkották a városi kétkezi munkásokat, akik azért kényszerültek a közeli centrumokba, mert a megmaradt területükön egyszerűen képtelenség fenntartani magukat.[14] Az üzbégek, mint láttuk az ország lakosságának mindössze 6 százalékát adják, mégis az egyik legjelentősebb katonai erőt képviselik Dosztum tábornok oldalán. A népcsoport tagjai kizárólag Észak-Afganisztán Üzbegisztánnal határos tartományaiban élnek. Találunk közöttük állattartó csoportokat, földműveseket és városlakókat. Híresek arany- és ezüstműveseik, illetve bőr- és szőnyegkészítőik. Hasonlóan a tádzsikokhoz

teljesen elvesztették törzsi gyökereiket. A fentiekben röviden felvázoltuk a legfontosabb etnikai csoportok jellemzőit, ám hogy tovább bonyolódjon a kép, szót kell ejtenünk a nyelvről is. Az országnak két hivatalos vagy inkább használt nyelve van. A legtöbben a dárit beszélik (50 százalék), amely a fárszi (iráni) nyelv rokona. A tádzsikok, a hazarák, a kizilbasok és sokan a pastuk között használják ezt, amely a térség közvetítő nyelve lett az elmúlt évszázadok alatt. A másik hivatalos nyelv a pastu, amelyet szinte csak a pastu törzsek beszélnek. Számos népcsoport, mint az üzbégek vagy a türkmének azonban török eredetű nyelveket beszélnek (üzbég, türkmén), amelyek nem �kompatibilisek�egyik korábbi nyelvvel sem. 4. A tálib mozgalom A Talibán gyors sikerének megértéséhez vissza kell gondolnunk a szovjet kivonulást követő időszakra. A Nadzsibullah-rezsim még három évig tartotta magát, utána a Dzsamiat Iszlami

és Burnahuddin Rabbani vezetésével létrejött egy kormány, amelyet az egyes mudzsahed pártok hol támogattak, hol támadtak. Az ország belpolitikai helyzete káoszba fúlt, és hetente változtak a szövetségek. Az egyetlen biztos pont Gulbuddin Hekmatyar volt, aki következetesen ellenezte és támadta a kormányt, és ennek során rommá lőtte rakétáival Kabult 1992 és 1995 köz ött. Az ország kiskirályságokra szakadt Az egykori parancsnokok saját hatalmi területükön önálló közigazgatást szerveztek, amelyek gyakran több tartományra is kiterjedtek. Az egyszerű emberek számára az élet bizonytalanná vált. Ha az ember utazni akart, állandóan útdíjakat kellett fizetnie a helyi parancsnokoknak. Rendszeresek voltak a rablások, a nőket megerőszakolták útonállók, az ország éhezett az egymást követő éhínségek miatt, és az elszegényedett emberek inkább ópiumot termeltek a földjeiken, mint gabonát.[15] Ilyen körülmények között

érkezett a Talibán, amely 1994. okt óber-novemberében elfoglalta Kandahart - ahol évek óta teljes volt a káosz - és a környező tartományokat. A következő év elején tovább terjeszkedett a mozgalom, februárban megfutamította Gulbuddin Hekmatyar csapatait Kabul alól, ezzel elérte a fővárost, nyugati irányba pedig megütközött a Herát városát védő Iszmail Khannal, akit szeptemberre sikerült is elűznie. Alig egy év alatt a Talibán azt a hihetetlen teljesítményt nyújtotta, hogy elfoglalta az ország felét - szinte jelentősebb ellenállás nélkül. Ez azt mutatja, hogy a pastuk lakta területeken, az emberek afféle megváltó mozgalomként fogadták őket, amelynek fennen hirdetett a célja a béke és a rend megteremtése, az ország újjáépítése, a nők tiszteletének visszaállítása és a fegyveres bandák lefegyverzése volt.[16] Ezek a valószínűtlen sikerek később sem álltak meg. 1996-ban elfoglalták a d éli Dzsalalabad városát,

majd rohammal bevették a fővárost, Kabult. 1997-ben északon folytatták az előrenyomulást, amelynek során rövid időre még Rashid Dosztum városát, Mazar-i Sharifot is elfoglalták. 1998-ban végképp övék lett a város és a középső, hazarák lakta országrészt Hazarjat-ot is sikerült uralmuk alá hajtani. Ezzel már övék volt az ország 80-90 százaléka. A sikerek ezután lelassultak, de 2000 végére szinte egyetlen tartományba, Badakshanba szorították vissza az addigra Északi Szövetség néven egyesült korábbi mudzsahed csoportokat. A mozgalom a nevét a talib szóból kapta, amely olyan tanulót jelent, aki medreszében, felsőbb iszlám oktatási intézményben tanul. A mullah vagy mavlana szavak az egyes személyek neve után (vagy előtt) arra a rangra utal, amelyet megszerzett ezekben az iskolákban. A Talibán, a talib szó többes számú alakja A tálibok magját csak ilyen mullahok és mavlanak alkották, akik a szovjet csapatok elleni

polgárháborúban nem játszottak jelentős szerepet, alacsonyabb szinten viszont mindnyájan harcedzett katonának számítanak. Ahogy a mozgalom növekedett és egyre nagyobb területeket hódított meg, értelemszerűen felhígult a tagság. Sokan csatlakoztak az egykori hivatásos afgán hadsereg maradványaiból (ők kezelik a haditechnikát, légierő, páncélosok) de magába szívta a pacifikált milíciák tagságát is. Az amerikai támadások előtt létező 30000-40000 fős hadseregben tehát nem tekinthetünk mindenkit a mozgalom feltétlen hívének, ami nagyon hamar meg is mutatkozott. A viszont tény, hogy ez a néhány tucatnyi ember az elmúlt hét év alatt kizárólagosan kezében tartotta a hatalmat. Olyan államszerkezetet hoztak létre, amely biztosította befolyásukat. Bár Kabul elfoglalása után létrejött egyfajta minisztériumi rendszer, az itt dolgozó tisztviselők, élükön a miniszterekkel és a miniszterelnökkel csak nagyon korlátozott döntési

jogkört kaptak. Őket nevezték Kabuli Shurának[17] Velük párhuzamosan működött az úgynevezett Kandahári Shura, amelynek tagjai Omar mullah és leghűségesebb társai. Valójában itt dőlt el minden kérdés, itt döntöttek a háborúkról, az ópiumtermelés megszüntetéséről, a nők jogait szabályozó határozatokról. A mozgalom életében legfontosabb katonai döntéseket a Katonai Shura hozta, amelynek szintén Omar mullah volt a vezetője, de itt már működhetett néhány híresebb mudzsahed parancsnok vagy korábban hivatásos tábornok.[18] A Talibán sikereinek valószínű kulcsa Pakisztán kezében volt. Nemcsak az ideológiai alapokat merítette innen a tálib vezetőség, de maga a pakisztáni hivatalos vezetés, a hadsereg és a titkosszolgálatok is támogatták őket. Ennek legkézzelfoghatóbb bizonyítékai azok voltak, amikor egyes támadásokat követően olyan halottak vagy hadifoglyok kerültek az Északi Szövetség kezébe, akik pakisztáni

�kincstári�felszerelést hordtak vagy dögcédulájuk volt. A támogatás ennél sokkal kiterjedtebb volt természetesen. A pakisztáni hadsereg részt vett a logisztikai és hírközlési hálózatot biztosításában, az ISI segített a hírszerzésben és az irányításban. A kormány hallgatólagos engedélyével évente több ezer medresze diák ment át Afganisztánba, hogy a nagy nyári offenzívák idején biztosítva legyen az emberanyag. Ezeknek az önkénteseknek a száma évről-évre elérte a 8000-10000 főt. A pakisztáni alvilág főleg anyagilag támogatta a mozgalmat, mivel az országon átvezető és Közép-Ázsia felé tartó tranzitutakon óriási csempészet folyik napjainkig. Ennek során a kábítószertől kezdve a hamisított híradástechnikai és elektronikai termékeken keresztül a lopott autókig mindent csempésznek, a szállítók pedig tisztes sápot fizetnek a mozgalomnak, amiért végre biztonságot tart az utak mentén.[19] Ilyen

körülmények mellett természetesen a t öbbi szomszédos ország is folytatta az egyes mudzsahed csoportok támogatását. Már a Nadzsibullah rezsim után kialakult a jelenlegi támogatások rendszere. Ezek szerint Irán főleg a hozzá hasonlóan síita vallású hazarákat és pártjukat a Karim Khalili vezette Hizb-i Wahdatot támogatja. Üzbegisztán Dosztum tábornokot, míg Türkmenisztán és Oroszország a korábbi legnagyobb ellenfelét a Rabbani Maszúd vezette Dzsamiat Iszlamit. 5. A Talibán hadsereg Bár mára teljesen szétzilálódott a m ozgalom fegyveres ereje, az elmúlt hónapok eseményeinek tükrében nem árt néhány szót szentelni annak a katonai formációnak, amely mégis csak 2-3 év alatt elfoglalta majdnem egész Afganisztánt. Szintén problémát okoz sokaknak, hogy nem tudják, mit higgyenek erről a hadseregről, illetve merőben téves elképzeléseik vannak, mert a nyugaton elfogadott klisékkel gondolkoznak. Ami talán a legfontosabb, hogy a

Talibán még sikerei csúcsán sem mondhatott magáénak egy fegyelmezett, szervezett reguláris haderőt. Erre sem pénzük, sem igényük nem volt és ez utóbbinak társadalmi-kulturális okai vannak. A hagyományos harcmodor, az úgynevezett törzsi háború, amelynek során kis egységek korlátozott térben és időben, korlátozott céllal háborúznak. Ezek az egységeknek, lashkaroknak, sohasem célja a másik elpusztítása, inkább csak megbüntetése, mindig csak a harc idejére gyűlnek össze, a siker után néha fosztogatnak.[20] A Talibán, bár szinte minden tartalmi dologban meghaladta a törzsi háborút és harcmodort, formailag továbbra is egy lashkar maradt, amely óriásira nőtt. Amikor az amerikai hadsereg hozzálátott Afganisztán és a Talibán bombázásához, majd megkezdődtek a szárazföldi hadműveletek is az Északi Szövetség részéről, arról kaptunk híreket, hogy kisebb nagyobb számú egységek, csoportok adták meg magukat. Ezt sokan

azonnal a Talibán gyenge belső moráljával, illetve az ellenfél szuperioritásával magarázták. Valójában inkább arról volt szó, hogy azok, akik megadták magukat, ismét oldalt váltottak. Ők ugyan ígycsatlakozhattak már a Talibánhoz is annak idején, mondván: jobb ha átállok, mint ha megölnek. Nem véletlen, hogy amikor a harccselekmények a pastuk lakta területekre értek, a cselekmények és a sikerek lelassultak. Abban a pillanatban, hogy a front mindkét oldalán pastuk álltak, és saját törzsi kapcsolataikat kellett támadniuk, sokkal óvatosabbakká váltak. Hogy megértsük a tálib �fegyveres erők� gyors szétzilálódását, vessünk néhány pillantást a kialakulásukra. A kezdet kezdetén Omar mullah és tucatnyi híve érkezett Spin Boldakhoz, ahol megrohantak egy fegyverraktárt, és még aznap bevonultak Kandaharba.[21] Talán száz emberről sincs szó tehát az elején. Ők lesznek a mozgalom kulcsfigurái az első és második vonalban.

Mint említettük, alig egy év alatt a Talibán elfoglalta az ország déli részét, gyakran harc nélkül, pusztán felszólítással fegyverezték le a helyi parancsnokokat. Mire a mozgalom Kabul alá ért, a jelentősen felduzzadt hadseregben az eredeti tálibok, Omar mullah és környezete már csak egy szűk réteget tett ki. A fegyveres erő három részből tevődött össze. Egyrészt ott volt a rengeteg lefegyverzett, majd a Talibán szolgálatába szegődött egykori helyi parancsnok és mudzsahed, ex-útonálló. Sokan csatlakoztak az egykori hivatásos afgán hadsereg állományából, akik elsősorban a tudást és szakismeretet igénylő haditechnikát kezelték (őket az első csoporthoz soroljuk). Másodrészben ott voltak a hírhedt arab-afgánok, akiknek csak egy része tartozott Oszama bin Laden egységébe, a 055-ös dandárba, végül pedig a Pakisztánból érkező önkéntesek ezrei képezik a harmadik összetevőt. Ha a számok oldaláról vizsgáljuk a

kérdést, az első probléma, ami adódik, az a Talibán hadsereg összlétszámának a kérdése. Bár Omar mullah az amerikai támadások elején 500000 ember fegyverbe állításával fenyegette meg a támadókat, a tálib fegyveres erők létszáma sohasem haladta meg a 60.000, de inkább 50000 és 15000 között mozogott A nagy eltérés oka is a sajátos helyi harcmodorban keresendő. Az offenzívák ugyanis szigorúan csak tavasztól őszig tartanak és télre, aki tehette, hazament vagy egyszerűen elhagyta az egységét. Ezt jelzi az alacsonyabbik szám. A nagyobbik szám azt mutatja, hogy a teljes tálib hadigépezet hány embert mozgatott az egyes támadások során. Ezt az összeget három részre bonthatjuk az előző fejezetben tárgyalt csoportokat alapul véve. A helyi származású fegyveresek száma 15.000-20000, az arab-afgánok illetve bin Laden egysége 8000-15000 főt képvisel, míg Pakisztánból szintén 8000-10.000 ember érkezik[22] Mindezek ismertében

már könnyebben elképzelhető, hogy abban a pillanatban, hogy egy komoly, elszánt és technikai fölényben levő ellenség jelentkezett ellenségként, mindjárt ezrével csökkent azok száma, akik háborúzni akartak a tálibok oldalán. A pakisztániak értelemszerűen mentek volna egyből haza. A Talibán oldalán harcoló helyi parancsnokoknak csak oldalt kellett váltaniuk. Gondban így az északon ragadt dél-afganisztáni pastuk és az arab-afgánok maradtak, akiknek nem volt menekülési lehetőségük. Nem véletlen, hogy a harcok során a legtovább, a legesélytelenebb bin Laden egységei harcolnak, hiszen ők gyakorlatilag törvényen kívülinek számítanak. 6. A nemzetközi közösség és a Talibán Ebben a részben nagyon röviden kitérünk azokra a pontokra, amelyek a mozgalmat a nemzetközi élet páriájává tették. Összefoglaláskánt a nők helyzetét, a kisebbségek helyzetét, a kábítószer termelés problémáját és az Oszama bin Laden által

vezetett al-Kaida támogatását sorolhatjuk ide. A nők esetében az őket ért szigorú korlátozásokra gondolunk, amelyek megtiltották számukra a munka és tanulás lehetőségét, a szépítőszerek alkalmazást, illetve kötelezővé tették az egész testet befedő ruha, a burka kötelező viselését. A szituáció árnyaltabb látásmódjához azonban hozzátartozik, hogy az afgán nők valószínű 80-90 százaléka e törvények kihirdetése előtt is burkát hordott, nem tanult és szépítőszereket sem használt, mert ilyen volt a hagyományos vidéki közösségek élete. Ráadásul ezeknek a rendelkezéseknek volt egy olyan magyarázatuk is, miszerint a tálibok így akarták megvédeni a nőket a korábbi időszakok káoszában valóban rendszeressé váló erőszakoskodásoktól, szexuális célú emberrablásoktól.[23] A nem pastu népcsoportok megszenvedték a tálibok uralmát, mert esetenként ugyanazt a belső gyarmatosító és elnyomó politikát

folytatták, amely az afgán királyság működésére volt jellemző az elmúlt évszázadokban, és sok kínt és megaláztatást hozott főleg a hazaráknak. Mint említettük, a T alibán vezetése hiába foglalta el gyakorlatilag az egész országot, vezető testületébe nem emelt be új, más etnikumhoz tartozó vezetőeket és más formában sem biztosította számukra a r eprezentációt vagy a véleménynyilvánítást. Ugyanakkor túlzónak találjuk azokat az állítások, amelyek etnikai tisztogatásokkal vádolják a mozgalmat, mert a hatévnyi konfliktus alatt néhány alkalommal leromboltak egy-egy falut és elűzték vagy megölték az ott élő embereket. Elég egy rövid számbeli összehasonlítás Boszniával, hogy lássuk, ha a Talibánnak igazán lett volna ilyen szándéka, az áldozatok száma nem egy - kétezer lenne, hanem sokkal több. Ezek az egyébként elfogadhatatlan események (egyébként a másik oldalon is előfordultak ilyenek) rendszerint akkor

történtek, amikor kemény harcok után sikerült egy falut vagy várost elfoglalni, és a k atonai fegyelem megszűnt létezni, vagy egy korábbi akció megbosszulása történt meg. A kábítószer termesztés, amelynek komoly hagyományai vannak Afganisztánban, a tálibok alatt érte el a csúcsot. 1996 után szinte az egész uralmuk alatt levő országrészen csak mákot termesztettek, amelynek eredményeként hamarosan átvették Burmától, a világ legnagyobb ópiumtermelője dicstelen címét, 1999-ben az ország állította elő ennek az árunak a 75 s zázalékát. 2001-ben azonban váratlan fordulat következett, mert az ENSZ drogmegelőzéssel foglalkozó szerve meg tudott állapodni a Talibánnal, akik így megtiltották a termelést. Ez komoly érvágás lehetett számukra, mert becslések szerint évi 20-30 millió dolláros bevételt hozott adó formájában. Bár sokan kételkedtek az egyezmény sikerében 2001 tavaszára valóban megszűnt a máktermelés az

országban, viszont akkora készlet halmozódott fel, amellyel még évekig ellátható az európai drogpiac![24] Oszama bin Laden esete mindenki számára ismert, mégis sokakban felmerül a kérdés, miért ragaszkodott ennyire hozzá Omar mullah. Kettejük múltjához hozzátartozik, hogy bin Laden, miután elvesztette szaúdi állampolgárságát, 1994-ben visszatért Kelet - Afganisztánba. Az Egyesült Államok ekkor már figyelte, és mivel Kabul elfoglalásáig a tálibokkal is jó kapcsolatokat ápolt a szuperhatalom, így először Omar mullah egységeivel akarta kifüstölni őt az országból. Ez akkor sikerült is, és bin Laden átmenekült Pakisztánba, ahol 1996-1997 között a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI mutatta be a két vezetőt egymásnak. Omar mullah számára hamar nélkülözhetetlenné vált a szaúdi férfi, aki rendelkezésére bocsátotta több száz autóját és több ezer fegyveresét, sőt amikor szükség volt rá, dollármilliókkal is

támogatta a Talibánt. Az al-Kaida ugyanakkor biztosította Omar számára, hogy esetenként függetleníteni tudta magát a pakisztáni tervektől és szándékoktól. A bin Laden melletti kitartásnak lehet még egy valószínű oka, ez pedig - bármilyen furcsa - a pástu törzsi hagyományokban keresendő. Innen Európából talán furcsának tűnhet a 21 század elején, de ezeknek a csoportoknak az életét szigorúan szabályozza belső becsületkódexük. Ennek egyik központi eleme a vendég megvédése, amelyért ha kell, az életükkel is fizetnek. Ennek a kódexnek számos más szigorú eleme van, amire most nem térünk ki, ám azok is hasonlóan szigorú és kemény kiállást követelnek.[25] 6. A jelenlegi események A Talibán összeomlása, amelynek ma sem ismerjük pontos okait, az Északi Szövetség gyors térnyerését eredményezte; gyakorlatilag harc nélkül foglalták vissza egykori területeiket. Megfigyelhető, hogy a főleg tadzsik, üzbég és hazara

egységek egyáltalán nem mentek túl azon a képletes etnikai határon, ahol már csak pastuk élnek, Dél-Afganisztánban. Ezen a területen szintén az eg ykor mudzsahed parancsnokok szerezték meg a h atalmat, bár tiszta erőviszonyok még nem láthatóak. Nemzetközi nyomásra megkezdődtek a ország jövőjéről folyó tárgyalások a Németországbeli Bonn-Petresbergben. A négyoldalú tárgyalásokon képviseltette magát a római száműzetésben élő király és az őt támogató mudzsahed csoportok, az Északi Szövetség, a hazara népesség és a pakisztáni székhelyű pastu törzsek. Aránylag hamar megegyezés született, amelyben talán a legfontosabb szerepet az játszotta, hogy Afganisztán valóban kifáradt a háborúban, és ehhez párosult az a tény, hogy az nemzetközi közösség valóban elhatározta magát az ország megsegítésére és több tízmilliárd dollárnyi újjáépítési segélyt szándékozik adni. A győztes mindig többet akar, ám úgy

látszik ezúttal önmegtartóztatóak voltak az Északi Szövetség delegációjának vezetői, akik számos engedményt tettek. A hivatalosan ma is Afganisztán elnökének számító Rabbani meglepetésre kevés szerepet játszott a t árgyalások menetében, sőt saját delegációja is egyre inkább háttérbe szorította. Fontos megjegyezni, hogy a Dzsamat Iszlami pártban egy olyan második generáció nőtt fel az elmúlt évtizedben, amely sokkal pragmatikusabban viszonyul a múlthoz és az erőviszonyokhoz. Végül elfogadták azt is, hogy az átmeneti kormány feje egy pastu legyen Hamid Karzai személyében. Ez kulcsfontosságú esemény volt, mert az ország legnagyobb etnikai csoportja számára bármilyen egyezmény elfogadhatatlan, ahol nem közülük, az országot hagyományosan irányító etnikumból kerül ki a vezető. Hamid Karzai ideális jelöltnek tűnik, részben nyugati műveltségű, hasonló korú és pragmatikus, mint az Északi Szövetség vezetői.

Ugyanakkor az egyik legnagyobb és legtekintélyesebb pastu törzs, a majd félmilliós Popalzai vezetője is egyben. Korábban csak a pakisztáni száműzetésből figyelte az eseményeket így sem vér, sem brutalitás nem tapad kezeihez.[26] Az elkövetkező hetek, hónapok mindenképpen arról fognak szólni, hogy a felállított ideiglenes ország vezetés hogyan lesz képes megbirkózni a rá váró feladatokkal. Külön feszültség forrása lesz Omar mullah és a Talibán jövője. Kérdés, kiadják-e a vallási mozgalom vezetőjét az Egyesült Államoknak vagy valamiféle belső száműzetésbe kényszerítik. A Talibánról elképzelhető, hogy politikai szervezetté vagy párttá alakul és megpróbál részt venni az új afgán állam�demokratikus� küzdelmeiben. Elvileg napjainkban minden adott, hogy ismét béke és fejlődés legyen Afganisztánban, ám mivel ezeknek az embereknek semmi vesztenivalójuk nincsen, leginkább az egymás iránti türelemtől és

belátástól függ az ország jövője. Jegyzetek [1] Természetesen nem használhatunk és nem is szabad használni arab vagy iszlám országok esetében (más kultúrák esetében sem) eredeti értelemben olyan kifejezéseket mint �szabd, titkos és egyenlő választások�, �sajtószabadság�, emberi jogok�, mert ezek szinte mindig mást jelentenek az adott országokban. [2] Ralph H. Magnus - Eden Naby: Afghanistan: mullah, Marx, and mujahid, Westview Press, Boulder, 2000, 111 [3] Fred Halliday - Zahir Tanin: The Communist Regime in Afghanistan 1978-1992: Institutions and Conflitcs, Europa-Asia Studies, Vol. 50, No 8, 1998, 1357-1380 [4] Olyan harcos az iszlámban, aki dzsihádot, szent háborút vív a hitetlenekkel. [5] A KHAD a KGB afgán megfelelője. Rendkívül megbízható és hatékony volt az egész polgárháború során. [6] Barnett R Rubin: Afghanistan: The forgotten crisis February1996 [Internet] (WRITENET Country Papers);

http://www.unchrch/refworld/country/writenet/wriafghtm [7] Maszúdot két nappal a s zeptember 11-i merényletek előtt robbantotta fel két öngyilkos merénylő, akik valószínűleg az al-Kaida csoporthoz tartoztak. [8] Peter Blood (szerk.): Afghanistan: a country study, Library of Congress, Washigton DC, 1997 http://lcweb2.locgov/frd/cs/aftochtml (letöltés ideje 2001-12-10) [9] Mint a hírekben hallottuk, a tálibok két megmaradt erőssége sokáig Kandahar (délen) és Kunduz (északon) volt. Ez utóbbi a központja a északi pástuk lakta területeknek [10] CIA Factbook 2001, http://www.ciagov/cia/publications/factbook/ (letöltés ideje 200110-19) [11] Sir Olaf Caroe: The Pathans, Oxford University Press, 1992, 256 [12] Omar mullah, egy kisebb törzshöz, a Hotakihoz tartozik. [13] Peter Blood (szerk.): Afghanistan: a country study, [14] M. Nazif Shahrani, M Nazif: Resisting the Taliban and Talibanism in Afghanistan, Perceptions, 2000 de cember - 2001 február,

Internet kiadás http://www.mfagovtr/grupa/percept/V-4/shahrani10htm, (letöltve 2001-08-19) [15] Az ópiumot gyorsabban pénzre lehetett váltani, mint a gabonát, így a családoknak biztosabb megélhetést biztosított akkor, amikor mindenki a legteljesebb mértékben magára volt utalva. [16] Afghanistan: The crisis of impunity, Human Rigths Watch (www.hrworg, Vol 13, No 3, 2001 július) [17] Shura: tanács [18] Ahmed Rashid: Taliban: Islam, Oil and the New Great Game in Central Asia, I.B Tauris London, 2000, 99 [19] A csempészet korábban is folyt, de nagyon megdrágította, hogy az Afganisztánon áthaladó szállítmányokat tucatnyi helyen megvámolták a h elyi parancsnokol és még ez sem jelentett teljes biztonságot az útonállóktól. [20] Olivier Roy: The Failure of Political Islam, I.B Tauris, London, 1994, 154 [21] Rashid: Taliban: 184 [22] Afghanistan: The crisis of impunity, Human Rights Watch, Vol. 13, No 3, 2001 j úlius, 28 [23] Nasim Zehra: Afghanistan

Today, Defence Journal Pakistan http://www.defencejournalcom/2000/june/afghanistan-todayhtm (letöltve 2001-08-15) [24] Afghanistan ends opium poppy cultivation, UNDCP Newsletter, 2001. j únius www.undcporg/newsletter 2001-06-30 1html (letöltve 2001-10-22) [25] A becsületkódex (neve pastunwalinak) az igazi pastu szokásait szabályozza minden fontos kérdésben. Richard F Nyrop - Donald M Seekins (szerk): Afghanistan: a country study, Library of Congress, Washigton D.C 1986, 281 [26] Ahmed Rashid: Hamid Karzai moves from littleweight to heavyweight in afghan politics, EurasiNet 2001-12-11 www.eurasianetorg/ (letöltve 2001-12-11)