Szociológia | Könyvek » JPTE Kamarás István - Embertan

Alapadatok

Év, oldalszám:1998, 47 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:162

Feltöltve:2007. július 11.

Méret:404 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!

Tartalmi kivonat

EMBERTAN Szöveggyűjtemény az emberismeret tanítására felkészítő tanfolyam hallgatói számára Válogatta: Kamarás István Pécs, JPTE Tanárképző Intézet, 1998. A JPTE Tanárképző Intézetének jegyzete Kamarás István, 1998 ISBN: Szerkesztő: Technikai szerkesztő: Borító tervezője: Kiadó: Nyomda: Embertan (szöveggyűjtemény) Tartalom 1. Génektől a kultúráig Bereczkei Tamás: A humán szociobiológia gyökerei . 6 A kultúrgének . 18 Kulturális szelekció . 34 Csányi Vilmos: Az etológia emberképe. 37 Erikson, Erik.: Az identitás epigenezise 50 2. Megismerés és felismerés Pléh Csaba: A modern kognitivizmus mozgalma és változásai . 78 Weissmahr Béla: Lehet-e igaz kijelentéseket tenni az empíria számára a hozzáférhetetlen valóságról?. 99 Pléh Csaba: A szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód és a szimbólumfogalom változásai/változatai. 120 Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: A mozgás három dimenziója . 138 Bonyhai

Gábor: A szimbólumfogalom helye a filozófiai hermeneutikában . 144 3. Morál és moralitás Nyíri Tamás: Az erkölcs kritikája . 156 Ancsel Éva: Éthosz és morál . 186 Heller Ágnes: Köznapi erények, intézményes szabályok, univerzális normák . 189 Hogyan éljünk becsületesen? . 205 4. A világra nyitott lény Nyíri Tamás: A világra nyitott lény . 248 Biztonság vagy bizalom . 256 Pannenberg, Wolfhart: Énesség és az ember rendeltetése . 265 Idő, örökkévalóság, . 270 Gáspár Csaba László: Tudomány és Szabadság . 275 Anzenbacher, Arno: Történetiség . 289 Társadalmiság . 298 1. FEJEZET GÉNEKTŐL A KULTÚRÁIG 4 Bereczkei Tamás A génektől a kultúráig A humán szociobiológia gyökerei Nagyon ritka a tudományok történetében, hogy egy tudományág kialakulása, pontosabban első szabatos és egységes formában történő tolmácsolása meghatározott időponthoz köthető. A szociobiológiával kapcsolatban valami ilyesmi

történt. Noha egyes tipikusnak tekinthető modelljei már a hatvanas években és a hetvenes évek legelején megfogalmazódtak, maga a tudományág 1975-ben vált önálló és koherens elméleti rendszerré. Ekkor jelent meg ugyanis Eduard O Wilson minden tekintetben monumentális műve, a Sociobiology: The New Synthesis (Szociobiológia: az új szintézis), amely egy új paradigma alapelveinek a lefektetését jelentette. Kb abban az értelemben, ahogyan Thomas Kuhn látja az alapműveket: megfogalmazzák az új tudományág elméleti és módszertani „játékszabályait”, kijelölik a kutatásra alkalmas problémák sorát, és megadják a megoldások általános modelljeit. „Ez a könyv mondja röviddel a megjelenés után a nagy angol biológus, C H Waddington - kétségtelenül hosszú évekig az egyik legfontosabb forrása lesz az élőlények szociális életének valamennyi oldalával kapcsolatos információknak, az olyan primitív típusoktól, mint a k orallok, a r

ovarokon, a halakon és madarakon keresztül az emlősök számos változatáig és az emberig.” Wilson könyve egy nagyszabású tudományos program kijelölésének tekinthető. „A szociobiológiát úgy határozhatjuk meg, mint a társas viselkedés biológiai alapjainak rendszeres tanulmányozását.” Célja nem kevesebb, mint egységes magyarázó alapot teremteni az állatok viselkedésével kapcsolatos legkülönbözőbb adatok, megfigyelések és kísérleti tények számára. ebben a tekintetben szintézisre törekszik: magába kívánja foglalni (ha nem is diszciplinárisan) az etológia, a populációbiológia, a genetika, az ökológia és a zoológia eredményeit. Egyfelől tehát egy átfogó tudomány státusára tart igényt, amennyiben a viselkedéstudományok szinte valamennyi területét egy közös evolúciós keretbe illeszti. Másfelől ugyanakkor résztudományként beletagolódik az evolúciós biológia tárgykörébe; legfontosabb előfeltevései és

elméletei a modern darwini paradigma szerves részét alkotják. A szociobiológusok többnyire ortodox darwinisták - egyes kritikusok szerint talán jobban és merevebben is mint kellene. Tény, hogy tudományukat az evolúcióbiológia és a populációbiológia egyik ágának tekintik, hangsúlyozva a bennük való diszciplináris elhelyezkedést. A szociobiológia tehát a társas viselkedés valamennyi területét egy meghatározott biológiai nézőpontból veszi szemügyre. amit azért fontos hangsúlyozni, mert egyesek valamifajta (és egyáltalában a társadalomtudományok), illetve a biológia között. Erről szó sincs; a szociobiológia egy autonóm tudományterület, a társadalomtudományoktól független alapelvekkel és kiindulópontokkal. Az állatok szociális viselkedésének szerveződési és működési elveivel, illetve ezek evolúciós gyökereivel foglalkozik. Ugyanakkor azt tartja, hogy ezeknek az elveknek humán vonzatai is vannak; a viselkedés bizonyos

biológiai törvényszerűségei a maguk szintjén alkalmazhatók az emberre is. Ebből következik, ha az emberi viselkedés szociobiológiai magyarázatait akarjuk bemutatni, elkerülhetetlen, hogy ne vessünk egy pillantást az alapvető modellekre, a tudományág általános fogalmi sémájára és módszertani elveire. A szociobiológia lényegében három nagy tudománytörténeti vonulat vagy problémakör logikus végkifejleteként és összekapcsolódásaként értelmezhető. Vegyük ezeket sorra. Az etológia: a darwinizmus reneszánsza 5 Minden bizonnyal az etológia jelentette a legfontosabb tudományos előzményt és alapot a szociobiológia kialakulása számára. Az etológia színre lépésével mindenekelőtt a viselkedés evolúciós magyarázatának lehetősége és szükségessége kapott újra hangsúlyt. Olyan megközelítés ez, amely Darwin számára természetes és elfogadott tudományos alapállást jelentett, elég csupán azokra a fejtegetéseire

gondolni, ahol az állati és emberi érzelmek kifejeződéseit vagy az ivari szelekcióban játszott különböző viselkedési szerepeket elemzi. Ez a hagyaték azonban több mint fél évszázadra elveszti erejét, amiben a s zociáldarwinizmus ideológiai torzításai éppúgy szerepet játszottak, mint az evolúcióelmélet körül kirobbant éles viták, vagy a század elején uralkodó viselkedéstudományok (állatpszichológia, behaviorizmus) szemléletmódja. Az etológia megteremtői - elsősorban Konrad Lorenz és Nikolaus Tinbergen - voltak azok, akik újra felvirágoztatták a darwini koncepciót. Ez lényegében abban jutott kifejezésre, hogy a viselkedést éppúgy a biológiai evolúció működésének eredményeként fogták fel, mint a morfológiai-anatómiai jellegeket. Világos volt a számukra, hogy nem csupán a testi felépítés áll genetikai szabályozás alatt, hanem a legkülönbözőbb magatartásformák is veleszületett elemekre épülnek. A

természetes kiválogatódás folyamán azok a viselkedési változatok maradtak fenn, amelyek leginkább hozzájárultak az élőlények túléléséhez és szaporodási sikeréhez. Ezek a viselkedésformák hasonló szerepet töltöttek be, mint az anatómiai megoldások közül az éles karom, a gyors láb vagy az erős állkapocs: elősegítették az élőlény fennmaradását, és biztosították megfelelő utódlását. Más szóval, reproduktív előnnyel ruházták fel hordozóikat, akik nagyobb számban képviseltették magukat a következő generációban, mint kevésbé jól alkalmazkodó fajtársaik. Genetikai alapjaik éppen ezért rögzültek és elterjedtek, míg az alternatív viselkedésformákat meghatározó gének kiszorultak a populációból. A kakukk számára pl a t úlélést jelenti öröklött látáson és halláson alapuló fajtársfelismerő képessége, hiszen miután a nőstények idegen fészekbe rakják tojásaikat (ún. fészekparazitizmus), utódaik

egyedi életük első időszakában csupán más fajhoz tartozó madarakkal találkoznak. Mégis, amikor felnőnek és a fészekből kirepülve elhagyják „mostohaszüleiket”, veleszületett képességeiknél fogva azonosítani tudják fajtársaikat, akik közül párokat választanak maguknak. Az etológiai megközelítést olyan komplex elméleti rendszernek tekintjük, amely számos magyarázó modellt és vizsgálati módot foglal magában. Az egyik legnevesebb mi etológus, Robert Hinde szerint e tudomány képviselői legalább négy kérdésre keresnek választ a viselkedés tanulmányozása során: 1. Milyen fiziológiai (idegi és hormonális), pszichológiai (motivációk, drive-ok) és környezeti tényezők (pl. specifikus kiváltó ingerek) határozzák meg közvetlenül a viselkedést? 2. Mi a viselkedés funkciója; azaz, mik azok az alkalmazkodási következmények, amelyek által növeli az egyed túlélési és szaporodási esélyeit? 3. Hogyan változik és

fejlődik a viselkedés az egyedfejlődés alatt; mennyiben felelősek a kialakulásért a tanult és mennyiben az öröklött elemek? 4. Hogyan változott a viselkedés az evolúciós fejlődés során; milyen leszármazási összefüggésekkel és törzsfejlődéstani irányokkal jellemezhető e fejlődés? Mindegyik kérdésre adott válasz helyes lehet, de önmagában egyik sem lehet teljes. Így pl a madarak fajra jellemező énekét magyarázhatjuk külső és belső tényezőkkel (szexuális hormonok, egy másik hím jelenléte stb.); annak az adaptív funkciónak az értelmében, amelyre az ének irányul (terület vagy szexuális partner szerzése, ragadozójelzése); az egyedi fejlődés során elsajátított szülői, illetőleg fajtársi minták hatásával; végül, az evolúciós eredet fényében, amely nem csupán a fosszíliák tanulmányozását, hanem a rokon fajok összehasonlító elemzését is jelentheti. Az első két típusú magyarázatot Ernst Mayr ma már

klasszikusnak számító osztályozása alapján szokás proximatív (közvetlen), az utódokat pedig ultimatív (végső) magyarázatnak nevezni. A proximatív okok az élőlények működését közvetlenül szabályozó fiziológiai és ökológiai folyamatokat képviselik, míg az ultimatív okok mindezen működéseknek a természetes szelekció révén rögzült adaptív késztetéseit és irányait jelentik. Valamennyi viselkedés e két okcsoport hatásának együttes eredménye, és ez maghatározza a kutatás módszertanát. Amikor arra a kérdésre válaszolunk - hangzik 6 Mayr híres példája-, hogy miért költöznek a madarak, helyénvaló először is a közvetlen kiváltó tényezőkkel foglalkozni, azokat tanulmányozni: a fotoperiodicitás eltolódását, a vándorlásra készülő madarak hormonszabályozásának és zsírháztartásának változását, az ún. migrációs nyugtalanságot stb. Az ilyen proximatív megközelítés alapján azonban még nem

értjük, hogy az azonos élőhelyen honos madarak közül miért hagyják el tartósan egyes fajok a fészküket, és mások miért nem. A végső, ultimatív válasz abban foglalható össze, hogy bizonyos fajoknál csupán a költözés képes biztosítani a fennmaradáshoz szükséges erőforrásokat, elsősorban a táplálékot és az éghajlati feltételeket. Következésképp erős szelekciós nyomás hatott rá, és ez elterjesztette a költözési hajlamért felelős géneket, amelyek azután egy sor élettani folyamat közvetítésével fejeződnek ki. Az otthon marad fajok ellenben olyan ökológiai feltételek között élnek (pl. elegendő téli táplálék), amelyek szelektíve hátrányossá teszik számukra az egyébként nagyon sok energiaráfordítással és kockázattal járó költözködést, így bennük nem alakul ki a migrációs késztetés. A viselkedés evolúciós beállítottságú kutatója elsősorban arra kíváncsi, hogy a különböző motoros

működések (pl. udvarlási rituálék, fészekrakás, dominanciaküzdelmek stb) miért jönnek létre, mire irányulnak, azaz végső soron milyen funkcióra vezethetők vissza. Nem azért, mintha lényegtelennek tartaná a viselkedés közvetlen tényezőinek a meghatározó szerepét. Éppen ellenkezőleg: csak úgy alkothatunk róluk megfelelő képet, ha megvizsgáljuk azokat az alkalmazkodási stratégiákat, amelyek a kérdéses viselkedést - és ezen keresztül az élőlényt - evolúciós értelemben sikeressé tették. „A viselkedésben szerepet játszó közvetlen tényezők a viselkedés végső funkciójától függnek, és a természetes szelekció alakította ki őket. A proximatív okok teljesebb megértése csupán az ultimatív okok ismeretéből származhat.” Ebben az értelemben a közvetlen mechanizmusokat a túlélést és a s zaporodás szolgáló eszközöknek tekinthetjük. Mi a m agyarázata pl annak, hogy a lummák pontosan felismerik tojásaikat a

rajtuk levő mintázatok alapján, és csak azokat hajlanók kikölteni, mikor a közeli rokon ezüstsirályok még a fából faragott tojásutánzatokra is képesek ráülni? A lummák lapos sziklákon élnek, ahol fennáll a veszély, hogy a tojások elgurulnak és összekeverednek az idegen fészekaljból származó tojásokkal. A sirályoknál ez nem fordul elő, ezért nem is szelektálódnak erre a f ajta diszkriminációs képességre. Ugyanakkor pontosan meg tudják különböztetni mozgékony fiókáikat a többiekétől. Amikor egy hím langurmajom birtokba vesz egy több nőstényből és azok kölykeiből álló csoportot, elűzvén az addig domináns hímet, legelőször is megpróbálja megölni az ott található kismajmokat. Miért alakult ki ez az emberi szemmel brutálisnak minősíthető szokás? Nos, a langur hímek éles harcot vívnak egymással a hárem megszerzéséért, és egy-egy hím általában csupán rövid ideig tarthatja meg a nőstényeket, mielőtt

egy másik rövidesen elűzi. Olyan viselkedésnek kedvezett a természetes szelekció, amelynek révén szaporodásuk ilyen körülmények között is biztosítva van. Ez a kölyökgyilkosság (infanticiditás) A viszonylag hosszú ideig szoptató nőstények szexuálisan hozzáférhetetlenek, mert a szoptatás megakadályozza az ösztrusz („tüzelés”) hormonális folyamatának a megindítását. a kölykök megölése azonban újra alkalmassá teszi őket a fogamzásra, s így az új hímek már képesek utódokat nemzeni. Saját génjeiket terjesztik el a populációban, s ezzel az infanticiditás evolúciós értelemben „nyertes stratégiává” válik. Akármilyen lényeges is azonban az ultimatív megközelítés, meg kell válaszolni azt a kérdést is, hogy milyen tényezők alakítják ki a magatartást az egyedfejlődés során (Hinde harmadik problémaköre). Ma már tudjuk, hogy valamennyi viselkedésforma a veleszületett programok és a környezeti hatások

valamilyen kombinációjának az eredménye. „Nyomatékosítani kell - mondja az egyik legkiválóbb Lorenz-tanítvány, Irenäus Eibl-Eibesfeldt -, hogy az egész öröklött-szerzett problémát nem lehet a v agy-vagy szellemében megoldani, sem pedig úgy, hogy az arányok számértékeiben kiporciózzuk e két komponens részesedését. A lényeg az, ahogyan ezek hozzájárulnak a kérdéses jellegek kifejlődéséhez.” Természetesen a magasabb rendű élőlények legtöbb viselkedéskategóriájában nagyon bonyolult módon fonódik össze az öröklött és a tanult elem. Szétválasztásukra az etológusok gyakran használják az ún. deprivációs kísérleteket, amelyben az újszülött állatot szüleitől és fajtársaitól elszigetelten nevelik 7 fel. Ha pl egy teljes szociális elkülönültségben felnevelt madárfióka képes a fajára jellemző énekmintázat produkálására, úgy arra kell következtetnünk, hogy e viselkedéshez szükséges információ

teljes egészében a génekben van kódolva. Más fajoknál azonban a fajtársak környezete szükséges a megfelelő dallamok elsajátítására. A fiókák utánzás útján tanulják meg a fajspecifikus éneksorozatot de nem akárhogyan Bizonyos pintyfajok pl veleszületett preferenciával („templáttal”) rendelkeznek a megfelelő ének imitációjára. Ha izoláltan nevelt fiókáknak különböző fajhoz tartozó madarak énekét játsszák le, képesek kiválasztani a saját fajukra jellemző dallamokat, és a későbbiekben csak ezt hallatják. Az ilyen és ehhez hasonló kísérletek azt mutatják, hogy a tanulás nem véletlenszerű, hanem bizonyos irányokban történik: a környezeti hatások észlelését és az ezekre adott válaszokat genetikailag rögzített előírások (prediszpozíciók) irányítják. Nem létezik egyetemes, minden állatra egyaránt jellemző tanulási képesség, ahogy a klasszikus behaviorizmus állította. A természetes szelekció hatására

minden faj a k örnyezet elsajátítására irányuló képességek és hajlamok bizonyos programjaival rendelkezik; van, amit könnyen tanul meg, és van, amit nehezen. Korántsem véletlen pl, hogy a m agányos, éjszakai vadászó életmódot folytató borz teljesen alkalmatlan azoknak a feladatoknak az elvégzésére, amelyekre a szociálisan ügyes kutyák kiválóan megtaníthatók. Az állatok viselkedését olyan veleszületett, „beépített” tanulási programok irányítják, amelyek lehetővé teszik túlélésüket a környezet változó feltételei közepette. Az indigósármány őszi vándorlása közben az éjszakai égbolt alapján tájékozódik. Stephen Emlen elegáns kísérletekben mutatta ki, hogy a madár nem a csillagok állásának egy rögzített térképét tanulja meg, hanem rotációs mozgásuk egy képzeletbeli tengelyéhez igazodik. Ez a tanulási rugalmasság nagy szelekciós értéket hordoz, hiszen a c sillagok evolúciós léptékkel mérve rövid

idő alatt változtatják pozícióikat (pl. a Sarkcsillag 13 ezer év alatt 47 fokot távolodik el az északi pólustól), így a csillagok követése egy idő után rossz helyre kalauzolná a vándorló sármányokat. A szelekció egysége A másik szellemi vonulat, amelyből a szociobiológia táplálkozik, a természetes szelekció mechanizmusával foglalkozik. Mi a szelekció végső egysége, mi az, ami kiválogatódik az evolúciós folyamatban: a csoport, az egyén vagy a gének? Darwin is szembekerül ezzel a problémával. A létért folyó küzdelem mindenekelőtt individuális szinten játszódik le; a jól alkalmazkodó és a többieknél több utódot hátrahagyó egyedek tekinthetők az evolúciós játszma győzteseinek. De mi a helyzet az ún államalkotó rovarokkal, ahol a dolgozók többsége nem szaporodik, de elsődleges szerepet játszik a csoport fennmaradásában? Darwin itt felvetette annak a lehetőségét, hogy a természetes szelekció a családra mint

egyetlen szuperorganizmusra fejti ki hatását. Világosan látta ugyanakkor, hogy a szelektíve előnyös tulajdonságok csakis az egyének szaporodásán keresztül adódhatnak át egyik nemzedékről a másikra. A természetes szelekció csak akkor hatékony, ha működése előnyös az egyedre nézve. Ez a dilemma az egész evolúcióbiológián végigvonul, megosztva a biológusokat majd száz évig. Darwin hívei közül pl. Huxley az egyedek közötti kompetíció elvének elkötelezett híve, Wallace pedig a csoportszintű szelekció fontosságát húzza alá. A század nagy evolúciós forradalmának elindítói, a populációgenetika úttörői általában egyetértettek abban, hogy a kiválogatódás egyedek között zajlik, sőt Fischer matematikai egyenleteiben a géneket szerepelteti a szelekció egységeiként. A csoporton belüli kooperáció ugyanakkor nem magyarázható a létért való küzdelem individuális szintű folyamatai alapján. Nem csoda, hogy Haldane

némileg rezignáltan jegyzi meg a harmincas években: „Nagyon keveset tudunk arról, hogy mi szelektálódik, és minden olyan kísérlet, amely a természetes szelekció konkrét működéséről akar számot adni, határozottan spekulatív.” Az ötvenes, hatvanas évekre rendkívüli módon fellendülő etológiai kutatások a különböző szociális viselkedéseket elsősorban csoportszintű szelekciós tényezőkkel kezdték magyarázni. Lorenz 8 több írásban annak a véleményének adott hangot, hogy a szociális viselkedés szelektíve előnyös formái a faj javát szolgálják, és a populáció mint egész fennmaradását segítik elő. Így pl a territóriumért folyó küzdelem, a különböző erőforrásokat (táplálék, szexuális partner) tartalmazó élőhelyek védelme elősegíti a faj szétszóródását, a megakadályozza a túlnépesedést, miáltal a populáció optimálisan használja ki a r endelkezésre álló területet. Wynne-Edwards skót

zoológus úgy vélte, hogy a t ársas állatok szociális jelzéseik útján szabályozzák az egyedsűrűséget. Különböző társas kölcsönhatásokkal és bemutatkozó viselkedési rituálékkal tájékozatják egymást a helyi népsűrűségről. Ha ez túl magas értéket ér el a k örnyezet eltartóképességéhez viszonyítva, az állatok önzetlen módon korlátozzák további szaporodásukat, ilyen módon megakadályozzák a m indannyiuk számára végzetes túlnépesedést. Következésképpen, a csoport szintjén ható szelekció hátrányos ugyan az egyén számára, de biztosítja a p opuláció mint egész javát szolgáló szociális viselkedésformák evolúcióját. Azok a c soportok maradnak fenn (azokra irányul a p ozitív szelekció) a r ivális csoportokkal folytatott versengés során, amelyek tagjai mintegy feláldozzák magukat a közösség érdekében. A csoportszelekció elméletét hamarosan komoly támadások érték számos biológus részéről.

Egyrészt kimutatták, hogy a legtöbb csoportszelekciónak tulajdonítható jelleget egyszerűbben is meg lehet magyarázni. Így pl a madarak fészekaljai rendszerint a fajra jellemző számú tojást tartalmaznak (galamb kettő, sirály három stb.), noha szaporodási sikerük, tehát evolúciós nyereségük nagyobb volna több tojás kiköltése esetén. A csoportszelekció hívei szerint itt egy olyan mechanizmus működik, amely a fiókák születésének viszonylag alacsony szinten tartásával megakadályozza a túlnépesedést. Ha ugyanis valamennyi madár korlátlanul szaporodna, úgy az egész csoport az éhenhalás szélére jutna. Azok a p opulációk maradnak tehát fenn, amelyeknek az egyedei ilyen „önkorlátozó” magatartást mutatnak. Az individuális szelekcionisták ellenben azt állították, hogy ez a fajta születésszabályozás a szülők érdekét szolgálja. David Lack meggyőzően érvelt amellett, hogy az átlagosnál több tojás szelektíve azért

hátrányos, mivel a s ok fióka miatt az egy főre eső élelem lecsökken, és az utódok táplálása nagy, gyakran megoldhatatlan terhet jelent a szülők számára. A megfigyelések azt mutatták, hogy a nagyobb fészekaljból kevesebb túlélő és szaporodóképes utód származik, mint egy átlagos fészekaljból. Következésképpen a szelekció a kevés vagy sok tojást rakó, s így reproduktíve kevésbé sikeres egyedeket eltávolítja a populációból. A csoportszelekcióval szembeni másik érv az, hogy ha létre is jön a faj javát szolgáló, de az individuum szempontjából hátrányos viselkedés, ez nem maradhat tartósan fenn a populációban. „Képzeljük el, hogy R gén előidézi hordozójában a szaporodás korlátozását, míg r gén birtokosai önzőn ragaszkodnak a maximális szaporodáshoz. Hogyan maradhat fenn és hogyan terjedhet el R a populációban, amikor hatására csökken a gyakorisága az egymást követő nemzedékekben? Más szóval: R gén

automatikus szelekciót biztosít önmaga ellen r-hez képest, mivel az r -et hordozó egyedek e d efiníció szerint több utódot hagynak maguk után, mint az R-et hordozók.” Vagyis a csoporton belüli individuális szelekció kiszorítja a l emondó, önzetlen viselkedést, mielőtt még a csoportok közötti szelekció fenntartaná azt. Ezen megfontolások alapján George G. Williams méltán híres könyvében egy máig sok tekintetben érvényes koncepció alapjait rakta le. Kétségtelenül igaz, mondja, hogy a szelekciós nyomás több szinten fejti ki hatását (ökológiai, szomatikus, genetikai szinten); végső soron azonban ez a hatás a génekre tevődik rá, mint a leggyorsabban replikálódó és legstabilabb egységekre. Ennek logikája a következő: az élőlények nem egyformán vesznek részt a következő generáció létrehozásában. Egyesek közülük jobban mások kevésbé sikeresek a fennmaradásban és a túlélő utódok létrehozásában, attól

függően, hogy milyen egyéni képességekkel rendelkeznek, ez pedig nagyrészt azon múlik, hogy milyen génkészletet (genotípust) hordoznak. A kiválogatódás végső soron a különböző génváltozatok között folyik; azok maradnak fenn és terjednek el közülük, amelyek a leginkább hozzájárulnak hordozóik, az egyének túlélési és szaporodási sikeréhez. Minden olyan génváltozat, amely az organizmus szempontjából előnyös morfológiai vagy viselkedési tulajdonságokat ír elő, az egyén sikerén keresztül elősegíti saját reprodukcióját. Más szóval, ezek a gének olyan fenotípusokat hoznak létre, amelyek nagyobb arányban jelennek meg a következő nemzedékben, ennélfogva elterjesztik saját genetikai 9 alapjaikat. Ennek mértéke az ún alkalmasság vagy rátermettség (fitness), amely azt mutatja, hogy az individuális jellegek, ill. ezek genetikai kódjai, milyen arányban képviseltetik magukat a következő generációban. Végül is a

természetes szelekció a nagyobb rátermettséggel rendelkező gének megnövekedett reprodukcióján keresztül fejti ki hatását. Williams szerint a csoportszintű szelekció lehetőségét elméletileg nem lehet ugyan kizárni, ám evolúciós hatékonyságát tekintve csekély és periferikus jelentőségű, sőt gyakran csupán statisztikai műtermék; az egyedileg előnyös viselkedések egyszerű matematikai összessége. E nézethez hamarosan csatlakozik a vezető biológusok többsége: E. Mayr, R Lewontin, J Maynard Smith, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Elfogadásában valószínűleg a nálunk is ismert Richard Dawkins ment a legtovább. Híres önzőgén-elmélete szerint a természetes szelekció egységei a gének - amelyek hosszabb életűek és stabilabbak, mint akár az egyedek, akár a belőlük képződő csoportok. Jelképesen szólva, önző módon próbálják elterjeszteni saját másolatukat azáltal, hogy olyan morfológiai, fiziológiai és

viselkedési tulajdonságokat hoznak létre, amelyek elősegítik az élőlények túlélését és szaporodását. Ezen keresztül biztosítják önmaguk megsokszorozódását (replikációját). Állandóan változó kombinációkat alkotva hozzák létre nemzedékeken keresztül saját „túlélőgépeiket”: az individuumokat. Ezek voltaképpen olyan eszközök, amelyek által a gének fenntartják és megsokszorozzák önmagukat. „A gének a r eplikátorok: az organizmusok és azok csoportjai ellenben olyan hordozóeszközök, amelyekben a replikátorok utaznak. Az evolúciót a replikátorok különböző túlélése hozza létre. A szelekció olyan folyamat, amely által bizonyos hordozók sikeresebbek, mint mások, biztosítva replikátoraik túlélését.” Önzetlenség és rokonszelekció Végül a harmadik szellemi vonulatot egy ugyancsak a darwini elméletből származó és sokáig megoldhatatlannak bizonyuló probléma alkotta. Paradox módon, a n eodarwinizmus

fokozódó sikerességével és növekvő magyarázó erejével párhuzamosan, egyre gyarapodtak az olyan viselkedésekről beszámoló megfigyelések, amelyek egyszerűen nem illeszkedtek bele a „hagyományos” darwini paradigmába. Ilyen volt pl az önzetlenség, amelyet a rovaroktól kezdve a főemlősökig szinte mindenütt leírtak. A vészjelzést hallató s így saját rejtekhelyét felfedő énekesmadár, a csoportját védő hím pávián, a mások árváit szoptató nőstény elefánt, a társaikat segítő delfinek magatartásai nehezen értelmezhetőek az individuális szelekció elméleti keretében. Ennek alapján ugyanis nem számíthatunk olyan viselkedés elterjedésére, amellyel az egyed növeli egy másik állat túlélési s szaporodási sikerét azon az áron, hogy a sajátjáét csökkenti. Nyilvánvaló, hogy a táplálékról, a szaporodási partnerről, a biztos rejtekhelyről lemondó állat a természetes szelekció vesztese, hiszen fennmaradási

esélyeit veszélyezteti és kevesebb utódot hagy hátra. Hátrányba kerül az erőforrásokért folytatott kompetícióban, és génjei fokozatosan kiszorulnak a populációból. A problémával maga Darwin is szembekerült, miközben az államalkotó rovarok egymás iránti altruizmusát tanulmányozta. Hogyan lehetséges az önzetlenség, amikor a létért folyó kemény küzdelem törvényei határozzák meg az élővilág szerveződését? Miközben Kropotkin naivan antropomorf illusztrációkkal próbálta a természetes szelekció „kegyetlen” elméletét a m aga „békés állatvilág” víziójával helyettesíteni, a modern evolúcióelmélet úttörői világosan látták: a darwinizmus hiányosságait csakis a darwinizmus alapján lehet megoldani. Haldane még nem ismeri a teljes megoldást, de ragyogó szellemben fogalmazza meg a pr oblémát: miként lehetséges az, hogy az egyéni alkalmasságot előnyben részesítő szelekció pozitív nyomást tud gyakorolni az

önzetlen viselkedést meghatározó génekre? A csoportszelekció a korábban említett okok miatt nem járható út. Egészen más a helyzet, ha közösség csupa rokonokból áll. Amennyiben a h ozzátartozóimat segítem, egyúttal saját genetikai képviseletem terjesztését is szolgálom, hiszen génjeim bizonyos hányadát rokonaim hordozzák. Ezt a m egoldást, az ún. rokonszelekció elméletét először William Hamilton fogalmazza meg egzakt formában. Lényege a következő: mint láttuk, az egyed biológiai-evolúciós értelemben vett 10 alkalmassága vagy sikeressége (fitness) azon múlik, hogy génjei milyen arányban vesznek részt a következő generáció génállományában. Mindegyik utód a szülő génjeinek 50-50%-át viszi át a következő nemzedékbe. Négy utód esetén pl mind az apa, mind az anya megkétszerezi génjeinek számát. Csakhogy az individuális gének másolatait nem csupán az egyén közvetlen leszármazottai hordozzák, hanem egyéb

rokonai is, mégpedig a rokonsági foknak megfelelő arányban, amelyet az ún. rokonsági együtthatók ( r ) adnak meg: testvér 1/2, nagybácsi-unokaöccs 1/4, unokatestvér 1/8 stb. Következésképpen a rokonoknak nyújtott támogatás genetikai értelemben „nyerő” stratégia. A kedvezményezett egyed ugyanis átviszi az önzetlen rokon génjeinek ráeső hányadát, miáltal növekszik az al truista teljes genetikai képviselete, ún. összesített rátermettsége (inclusive fitness) Az önzetlen viselkedés tehát látszólag csökkenti az altruista személyes genetikai alkalmasságát, de génjei végül is összességében nagyobb számban jelennek meg a későbbi generációkban. Ez akkor valósul meg maradéktalanul, ha az altruista túlélési és szaporodási esélyének csökkenését ellensúlyozza génjeinek megnövekedett képviselete a r okonok révén. Hamilton szerint a természetes szelekció előnyben részesíti az altruista viselkedést akkor, ha a belőle

fakadó genetikai nyereség felülmúlja az általa okozott genetikai veszteséget. Így pl a kis kockázattal járó önzetlen viselkedésformák (pl tisztálkodóápoló viselkedés - ún grooming) általában nagyobb valószínűséggel alakulnak ki és maradnak fenn, mint a nagy kockázatot jelentő akciók. Ugyanakkor az egyedek nagyobb kockázatot is hajlandók vállalni a közeli rokonok érdekében - hiszen nagyszámú közös gént hordoznak -, mint a távoliakkal. Különösen akkor, ha ezek olyan fiatal egyedek, amelyeknek nagy a szaporodási képességük, és így hatékonyan képesek elterjeszteni a rokonok génjeit. Az sem mindegy továbbá, hogy az altruista tett hány rokonra irányul. Várható pl, hogy a vészjelzés akkor marad fenn, ha vagy kisszámú közeli rokont, vagy nagyszámú távoli rokont riaszt a genetikai különbség megtérülései szerint. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az önzetlen viselkedés pozitív módon hat vissza saját genetikai alapjára

- általa elterjednek az altruizmusért felelős géncsoportok. A természetes populációban együtt élő rokonok támogatása (nepotizmus) így olyan adaptív stratégiának bizonyul, amelyre pozitív szelekció hat. Ez az ún rokonszelekció. „Más megfogalmazásban, a teljes rátermettség koncepciója annak a sikerét méri, hogy egy gén elterjeszti saját másolatait a következő generációban, tekintet nélkül arra, hogy hol találhatók ezek a kópiák. A szociobiológia központi elve így eltolja a ha ngsúlyt arról az állításról, hogy az individuumok viselkedésük során maximalizálják szaporodási sikerüket, arra az állításra, hogy viselkedésük a t eljes rátermettség maximalizálására irányul.” Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az élőlények tudatos kalkulációt végeznének cselekvésük előtt a rokonsági fok és a nyereség-veszteség összefüggéseiről. Ezt a kalkulációt a természetes szelekció végzi el; olyan proximatív

(fiziológiai, pszichológiai) mechanizmusokkal látja el az organizmusokat, amelyek a v áltozó környezeti hatások közepette a rokoni altruizmus irányába terelik a viselkedést. Ilyenek pl a különböző rokonfelismerő képességek A maximális rátermettség és a rokonszelekció elmélete nyújtotta a megszülető szociobiológia alapkövét. Ezek a teóriák olyan tesztelhető hipotéziseket szolgáltattak, amelyek alkalmasak voltak egy sor korábban megfelelő magyarázat nélkül maradt - viselkedés értelmezésére A rokoni önzetlenség érdekes példája az észak-amerikai vadpulyka dominanciaküzdelmei. A hím pulykák csapata több rokoni kötelékből szerveződő csoportot foglal magában. Legelőször a fivérek küzdenek meg egymással a státusokért, aztán az egyik testvérpár győztese egy másik testvérpár győztesével méri össze az erejét, végül a populáció különböző csoportjainak győztesei harcolnak egymás ellen. Végeredményként a

domináns csoport domináns testvérpárjának domináns hímje párosodik a nősténnyel. Az alárendelt hímek eközben támogatják bátyjukat mind a csoporton belüli versengésben, mind pedig a nőstény megszerzésében. Maguk nem szaporodnak, hiszen már a legelején kiszorultak a párzásért folyó küzdelemből erősebb fivérük révén. Ezen a ponton érthető meg önzetlenségük „logikája”: ha már elvesztették a közvetlen utódlás lehetőségét, nagybácsik még mindig lehetnek, és így legalább génjeik egy részét (1/4) átmenthetik a k övetkező generációra. Az emlősöknél ugyancsak számos jelét látjuk a rokonszelekciónak. A sakáloknál pl a felnövő, szüleivel maradó fiatal állat gyakran táplálja és védelmezi kisebb testvéreit. A sakálok monogám párkapcsolatokban élnek, és a szülők egy, legfeljebb két utódot képesek felnevelni. Ha azonban az idősebb 11 utódok besegítenek fiatalabb testvéreik nevelésébe, akkor az

utódszám 4-5-re emelkedik. A gondozást végző idősebb állatok nagy hatásfokkal javítják öccseik és húgaik túlélési esélyeit. Táplálják a fiatal kölyköket, sőt az anyát is, elűzik a hiénákat, vadászni tanítják a többieket stb. Mivel a sakálok szigorú egynejűségben élnek, a testvérek valóban 50%-ban hordozzák egymás génjeit (eltérően a többnejűségben gyakori féltestvérkapcsolatoktól). Időlegesen lemondanak a s aját szaporodásukról annak a genet ikai nyereségnek a fejében, amelyre testvéreik gondozása révén tesznek szert. Az emberszabású főemlősök különösen szoros és komplex rokoni kapcsolatokat tartanak fenn. Amikor a fiatal csimpánz nőstények elérik az ivarérett kort, rendszerint elhagyják saját csoportjukat, hogy elkerüljék a vérfertőzést, s egy másik, idegen csoporthoz kapcsolódnak. Így az eredeti csoportban maradó hímek rendszerint közeli rokonok, míg a nőstények nem. Ez magyarázza, hogy az

árvát rendszerint nem valamelyik nőstény adoptálja, hanem egyik idősebb fivére. A testvérek gyakran szövetséget alkotnak, hogy megküzdjenek távolabbi rokonaikkal a státusokért. Jane Goodall megemlíti, hogy egy paralízisben szenvedő csimpánz bátyjai segítségével még megbetegedett karja ellenére is képes volt elűzni az addig vezető hímet, és 7 évig birtokolni a vezérszerepet. Szülői ráfordítás A szociobiológia a szülői gondoskodás területén is új elméletet alkotott. A klasszikus darwini elmélet alapján sokáig triviálisnak tűnt, hogy a szexualitás a két nem valamiféle közös vállalkozása, ahol a szülő, az utódok és a faj érdekei végsősoron egybeesnek. Minden egyed a fajára jellemző határok között neveli utódai számát, amelyek közül a természetes szelekció kirostálja a k evésbé alkalmas példányokat. A szociobiológia szerint azonban a szexualitás nem annyira az együttes megállapodás területe, mint inkább

az ellentétes egyéni érdekek és ezek kompromisszumainak birodalma. A szimmetrikus biológiai érdekek találhatók a s zülők, a szülők és az utódok, végül az egyed és a faj között. Emeljük ki most ezek közül a szülői ráfordítás modelljét. Emögött az a lényegi felismerés rejlik, hogy az élőlények nem vak reprodukálók; olyan szexuális stratégiákra szelektálódtak, amelyek adott körülmények között leginkább növelik teljes rátermettségüket: génjeik reprezentációját a következő generációkban. Valamennyi élőlény gyarapítani igyekszik életképes és szaporodóképes utódainak a számát, de nem mindenáron. Az utódok gondozása több-kevesebb időt és energiát emészt fel a szülők részéről (költés, védelem, táplálás stb.), s ez korlátozza a lehetséges ivadékok számát Az ötödik tojás már kívül rekedne az anyai test melegén, a negyedik kölyköt már nem lehetne elég táplálékkal ellátni. Ezt az

összefüggést fejezi ki a szülői ráfordítás koncepciója. „Az egyes utódokba történő szülői ráfordítás - mondja Trivers - megnöveli az utód túlélési esélyeit, ennélfogva szaporodási sikerét, de azon az áron, hogy csökkenti a szülők képességét az újabb utódok létrehozására.” Ezért az élőlények szaporodási sikerét nem egyszerűen túlélő utódaik száma adja, hanem az a különbség, amely az utódszám mint nyereség és a szülői ráfordítás mint veszteség között fennáll. Ez nem valamiféle tudatos döntés eredménye; a „ kalkulációt” a t ermészetes szelekció végzi el. Azt a viselkedést részesíti előnyben, amely a nyereség-veszteség különbséget maximalizálja, s ilyen módon a lehetséges legnagyobb utódszámot eredményezi. Itt azonban alapvető különbségek vannak a nemek között. A szexuálisan szaporodó élőlények hímjei és nőstényei természetesen azonos számban járulnak hozzá az utódok

létrehozásához, de korántsem azonos módon; a nőstény ugyanis rendszerint jóval többet invesztál a szaporodásba, mint a hím. Így van ez már sejtszinten is: a nőstény nagy tápanyaggal rendelkező petesejtje több tízezerszer nagyobb, mint a hímivarsejtek, amelyek viszont számban múlják jócskán felül a nőstények ivarsejtjeit. Minthogy a spermiumok nagyon kicsinyek, a hím naponta milliószámra állítja elő őket, és képes arra, hogy „kis befektetéssel” rövid idő alatt nagyszámú nőstényt termékenyítsen meg. A nőstények ellenben sokkal többet fordítanak a petesejtek létrehozására; a tojások súlya a m adaraknál akár a t estsúly egynegyedét is elérheti. Ez a k ezdeti különbség a megtermékenyítés után tovább fokozódik, hiszen általában a nősténynek kell nagyrész vállalnia az utód gondozásának „költségeit”, miközben a hím 12 ráfordítása esetleg csak a közösülésig terjed. Az emlősállatoknál és az

embernél az anya ráfordítása a terhesség és a szoptatás miatt jelentősen megnő, s az apa legfeljebb mérsékelheti a különbséget az utód védelmében és gondozásával való fokozott részvételével. Valójában tehát az anya már a fogamzás pillanatában el van kötelezve. Egyrészt kevesebb utódja lehet, mint a párjának, másrészt többet veszít, mint az apa, ha az utód elpusztul. Mindennek súlyos következményei lesznek a szexuális viselkedésre nézve. „Az eltérő biológiai kezdeti feltételek miatt a két nemben különbözni fognak a genetikailag sikeres szexuális stratégiák. A hím úgy maximalizálja szaporodási sikerét, hogy annyi nősténnyel párosodik, amennyivel csak tud hacsak nincs más korlátozó tényező. A nőstény ugyancsak párosodhat több hímmel - és ez bizonyos fajoknál így is van -, ám ez nem növeli lényegesen utódai számát. Egy nőstény utódainak száma nem függ a többi nőstény szaporodási sikerétől;

általános szabály, hogy a populáció valamennyi egészséges nősténye megtermékenyül. A hímek ellenben csak úgy képesek növelni utódaik számát, amennyiben más hímeket megakadályoznak, vagy korlátoznak abban, hogy nőstényhez jussanak. Ezért olyan kompetitív-agresszív viselkedésre szelektálódnak, amely a vetélytársak kizárásával növeli a szexuális partnerek és ezzel a p otenciális utódok számát. A hímek közötti küzdelmekből győztesen kikerülő egyedek nagy eséllyel sajátítják ki a szükséges erőforrásokat, a területet éppúgy, mint a szexuális partnert. Más szóval, a hím szaporodási sikere variábilisabb, mint a nőstényé Az elefántfókák esetében pl. a hímek mindössze 4%-a hajtja végre a kopuláció 88%-át, és hasonló adatot jegyeztek fel a páviánoknál is. A csimpánzoknál, noha promiszkuitásban élnek, ugyancsak megtalálható ez az egyenlőtlenség: a csoport domináns hímjei az ösztruszperiódus csúcsán

biztosítják maguknak a nőstényt, amikor a legnagyobb az esély a megtermékenyülésre. A hím „mennyiségi szemléletével” szemben a nőstény „minőségcentrikus”. Nem csoda, hiszen míg a hímek egyszerűen kibújhatnak a közösülés következményei alól, a rossz döntés terhe elsősorban a nagyobb szülői ráfordítással elkötelezett nőstényre hárul. Olyan hímet igyekszik tehát választani utódai apjául, amelyik a l egértékesebb tulajdonságokkal rendelkezik, következésképpen a l eginkább hozzájárul az utód életképességének és túlélési valószínűségének a növekedéséhez. A hímek „értékessége” egyrészt fizikai tulajdonságaikban és státusukban nyilvánul meg, másrészt pedig - és ez sokkal fontosabb - az általuk birtokolt territórium gazdagságától függ, ill. az ott rendelkezésre álló erőforrások mértékétől. A nőstény nem passzív szexuális partner, hanem nagyon is aktív a hímek kiválasztásában.

Sokszor akkor is az előnyös tulajdonságokkal rendelkező hím mellett dönt, ha az már több nősténnyel alkot szaporodási közösséget. Ezt diktálják a genetikai érdekei Ha ugyanis a hí m szülői hozzájárulása relatíve kisebb - és ez a helyzet a legtöbb emlősnél -, a nőstény úgy maximalizálja szaporodási sikerét, ha rátermett hímekkel párosodik és életképes utódokat nevel. Több és „jobb” géneket ad át a következő generációnak, mint az a nőstény, amelyik magányos, ám sikertelen hímet választ. Éppen ezért a hím és a nőstény eltérő szülői ráfordításai leggyakrabban a többnejűségi (poligínia) rendszerében ötvöződnek. Az emlősök körében végzett megfigyelések valóban alátámasztják ezt a következtetést. Bizonyos környezeti körülmények között azonban előfordul náluk a monogámia is. Elsősorban ott, ahol az apai ráfordítás aránya igen magas. Néhány szociális ragadozó (róka, sakál stb) pl

egynejűségben él; itt a hímek hatékonyan képesek megosztani táplálékukat az utódokkal, és ezzel részt venni a szülői gondozásban. Az ivadékgondozáshoz szükséges együttműködés szintén a monogámiának kedvez. Néhány újvilági majomfaj egynejűségben élő hímjei pl részt vállalnak az utód hordozásában. Madaraknál viszonylag gyakori a monogám párkapcsolat Egyrészt a fiókák fejetlensége, ill. mohó étvágya (gyors anyagcseréje) miatt, másrészt mert a két nem szülői átfedést mutat: a hím maga is képes kikölteni a tojásokat. Kivételesen akad továbbá néhány olyan faj (pl tengeri csikóhal, egyes békák), ahol a szokásos szexuális magatartás fordított: a hím ráfordítása nagyobb, mint a nőstényé. A vöröslábú fogoly nősténye által lerakott fészekaljakat pl rendre másmás hímek költik ki A többférjűség (poliandria) sajátos módon erősíti a szociobiológiai magyarázatot. Pontosan azt kapjuk, ami a modellből

előre jelezhető, csak a „másik oldalon”: a 13 nőstény a nagyobb és színesebb, ő védi agresszívan a territóriumot a többi nősténnyel szemben stb. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az emlősök szexuális stratégiái és párkapcsolatrendszerei egy viszonylag széles spektrumon helyezhetők el a poliandriától a poligíniáig, de úgy, hogy e megoszlás legsűrűbb pontjait a többnejűség pontjai felé haladva találjuk. Náluk viszonylag ritkák az olyan ökológiai szituációk, amelyek képesek „visszafordítani” a szülői ráfordítás nemek közötti tekintélyes különbségeit. „A nőstény szülői hozzájárulása olyan nagy, hogy a monogámia és a nagy hímszülői hozzájárulás másodlagos specializációknak tekinthetők a modern emlősöknél, amelyek csaknem mindig összefüggnek azokkal az élőhelyekkel, melyek lehetővé teszik a párok elkülönülését, a nőstény kisajátítását és az apaság magas valószínűségét.

Valószínűleg a teljes emlősvonal eredendően poligin abban az értelemben, hogy a hímek változatossága felülmúlja a nőstényekét.” Mindez bizonyára nem elhanyagolható következményekkel jár az emberre nézve. Szociobiológia és emberi viselkedés Az állati viselkedést tanulmányozó szociobiológia nagyon rövid idő alatt vonult be az „akadémiai” tudományok fellegvárába. Elfogadott diszciplínává vált, önálló folyóiratokkal, tanszékekkel, konferenciákkal. Elméleti modelljei és megközelítési módszerei nélkül ma már elképzelhetetlen lenne az élőlények viselkedésének kutatása. Az állati szociobiológia olyasmi, amit Lakatos a k utatás „kemény magvának” nevez; legfontosabb hipotézisei, amelyek rendre kiállták a tapasztalati ellenőrzés próbáját, elfogadott magyarázó elvekké váltak. Lapozzuk át egy szociobiológiával foglalkozó könyv tartalomjegyzékét: önzetlenség, agresszió, szexuális stratégiák,

szülő-utód kapcsolatok stb. Az emberi viselkedéssel való kapcsolódási pontok szinte tapinthatók. Valóban, a szociobiológia megszületése óta fenntartja igényét a humán magatartásrepertoár magyarázatára „A szociobiológia – mondja Wilson a kezdetek kezdetén – segíthet bennünket abban, hogy megértsük az emberi viselkedés alapjait és azokat a fundamentális szabályokat, amelyek képességeinket irányítják.” Azokat a viselkedési hajlamokat, képességeket és azokat a m agatartási stratégiákat (ultimatív okokat) vizsgálja, amelyek evolúciós örökségként irányítanak bennünket. A szociobiológusok szerint ezek segítségével jobban megérthetők és mélyebben magyarázhatók az emberi társadalmak változatos és bonyolult viselkedési szokásai (proximatív folyamatai). Úgy vélik, a darwini modell szilárd hátteret és keretet nyújt az emberi viselkedési reakciók és szociális magatartásformák magyarázatához. Hogyan? Első

közelítésben az emberi viselkedésrepertoáron belül olyan hajlamokat és képességeket találunk, amelyek történelmi kortól és társadalmi berendezkedéstől függetlenül jellemzik az embert. Az emberi természet mélystruktúráját alkotó magatartáselemek („univerzálék”) a bi ológiai evolúció egységes folyamatában jöttek létre. Közelebbről, a természetes szelekció működése során alakultak ki, s ennyiben a külső környezet kihívásaira adott adaptív válaszoknak tekinthetők. Szelekciós előnnyel ruházták fel hordozóikat azok között az ökológiai és szociális viszonyok között, amelyben fajuk kialakulása végbement. Miután hosszú időn keresztül növelték az egyének túlélési és szaporodási esélyeit, genetikai alapjaik rögzültek a populáció génkészletében. Ez egyben azt is jelenti, hogy noha az ipari fejlődés okozta társadalmi változások számos, korábban adaptívnak minősülő viselkedés funkcióját

megváltozatták, a mögöttük rejlő viselkedési hajlamok és diszpozíciók jelenleg is alakítják életünket. Az agresszió, a párválasztás vagy az anyai szeretet egyes formái ma már nem növelik - vagy éppenséggel csökkentik - az egyén teljes rátermettségét. Ennek ellenére, mint látni fogjuk, továbbra is jelen vannak viselkedési szokásaink és attitűdjeink kialakításában - akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. A hetvenes évek második felében a humán szociobiológiát időnként a gyermekkor szertelenségei és túlzásai jellemzik. Művelői az evolúcióbiológia alapelveit az emberi magatartás és kultúra csaknem 14 minden területére megpróbálták kiterjeszteni. Emeljünk ki egyetlen példát: merész hipotézist dolgoztak ki a homoszexuális viselkedés eredetével kapcsolatban. A homoszexualitás a jelenlegi emberiség kb 34%-ára jellemző, tehát sok millió embert érint Különböző etnográfiai tényekre, összeírásokra és

történelmi adatokra támaszkodó becslések szerint ez az arány nagyjából azonos volt egész történelmünk során, noha a hom oszexualitás társadalmi kezelésének módja a t eljes tiltástól az uralkodó normává való emelésig gyakran változott. A homoszexualitás történelmi és társadalmi szituációktól nagyrészt független magas aránya felveti a bi ológiai eredet és a ge netikai alapok problémáját. Itt azonban mindjárt válaszolni kell két kérdésre Először is, milyen adaptív előnyöket szolgálnak a homofil hajlamok? Másodszor, létezett-e olyan szelekciós mechanizmus, amelyek elterjesztették őket, annak ellenére, hogy a homoszexuális férfiaknak és nőknek nincsenek gyerekeik? A szociobiológusok szerint a saját nemük iránt vonzódó emberek a gyermeknevelés alól felszabaduló energiájuk és idejük egy részét rokonaik, ill. azok gyermekeinek támogatására fordítják. Ez evolúciós értelemben nyereséges stratégia A

rokonszelekció révén növelik génjeik képviseletét a következő generációban - közöttük a homoszexualitásért felelős gének reprezentációját is. „A populáció egy kis része következésképpen mindig rendelkezik azzal a képességgel, hogy kifejlessze a h omofil preferenciákat - mondja Wilson. - Így lehetségessé válik, hogy a homoszexuális gének a leszármazás oldalágain terjedjenek el, még ha hordozóiknak nincsenek is gyerekei.” Ebből következik, hogy amennyiben a jelenlegi homoszexuálisok nem is vállalják magukra rokonaik gondozását és segítését, a múltban a szűk rokoni csoportokra ható szelekciós nyomások fenntarthatták és elterjeszthették a homofil késztetéseket. Több ikervizsgálat tanúsága szerint a homoszexuális hajlamok a testvérpár mindkét tagjánál megfigyelhetők voltak, így az öröklékenység bizonyos foka biztosan fennáll. Természetesen ezek a vizsgálatok önmagukban nem szolgáltatnak elégséges

bizonyítékot a homoszexualitás szociobiológiai modellje számára - további kutatások szükségesek a jövőben. Annyit meg lehet állapítani, hogy noha a homoszexualitás társadalmi meghatározottsága igen erős, a biológia hajlamok és késztetések ugyancsak jelen vannak. A szociobiológusok úgy érvelnek, hogy a homoszexualitás genetikai alapjai sehol sem abszolútak, inkább csupán a homofil hajlamok megszerzésének valószínűségét írják elő bizonyos külső feltételek (pl. túlgyámolító anya, egyes szocializációs minták, bizonyos kultúrák elvárásai) között. Általánosságban fogalmazva - és itt egy pillanatra meg kell állnunk -, a emberi viselkedés genetikai meghatározottsága nem merev utasításokat foglal magában, amelyek szigorúan előírt oksági láncokat indítanának be a génektől a viselkedési jellegig. „Az emberi mentális képességek fölénye nem a merev, sztereotip viselkedésben van, hanem a problémamegoldás

rugalmasságában és sokféleségében, a nyelv kreativitásában és arra való képességében, hogy a társadalmi fejlődés során új és új szimbólumokat, fogalmi kombinációkat tudjon elsajátítani Úgy tűnik, az evolúció inkább a nagyobb rugalmasság irányában működik az emberi viselkedések terén, mintsem hogy a merev, »előre gyártott« utasítások aggregációját hozná létre.” Valóban, abban a t ermészeti és kulturális környezetben, amelyben az ember kialakult, a természetes szelekció nyomásai nem valamely speciális bélyeget fejlesztettek ki, hanem olyan problémamegoldó képességeket, amelyek alapján az ember adaptív válaszokat tudott kidolgozni bonyolult életterében. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy evolúciós fejlődésünk során elvesztettük volna genetikai programozottságunkat. Valójában olyan tanulási „algoritmusokra” szelektálódtunk, amelyek növelték túlélési és szaporodási esélyeinket az elmúlt

kétmillió év során. A tanulás tehát genetikailag performált; nem akármit és nem akárhogyan tanulunk meg. Azok a lehetőségek és korlátok, amelyek észlelési és megismerési folyamatainkat jellemzik, továbbra is genetikai szabályozás alatt állnak. A lényeg abban foglalható össze, hogy egyrészt az ember genetikai meghatározottsága nincs ellentmondásban magasabb rendű tanulási képességeivel, hanem annak alapját képezi. Másrést ez a determináció nem merev, „ösztönös” utasításokból áll, hanem nyitott, a környezet által befolyásolható viselkedési szabályokból, amelyek lehetővé teszik a mindenkori döntéseket és választásokat. 15 (Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig. Cserépfalvi Kiadó Budapest, 1992 7-26 p) 16 A kultúrgének Lumsden és Wilson felfogásában az epigenetikus szabályok a v iselkedés „atomi” egységei, amelyeknek a külső környezetben ugyancsak diszkrét elemek felelnek meg. Ezeket a

szerzők kultúrgéneknek hívják. A „gén” szótag csupán diszkrét elkülönült jellegére utal, önmagában semmi köze a biológiai génhez. Olyan kulturális egységeknek tekinthetők, amelyek magukban foglalják a viselkedés elemi formáit (pl. vérfertőzési tabu, rituálék, étkezési szokások stb), az ember készítette tárgyakat (pl munkaeszköz, ruha, lakóhely stb.) és a gondolkodás egységeit, a fogalmakat és szimbólumokat A kultúrgének tehát az egyén számára külön felfogható és önállóan kezelhető társadalmi jegyek. Mint ilyenek, konceptualizálhatók, műveletek végezhetők velük és átadhatók másoknak. Ahogyan az archeológusok bizonyos statisztikai módszereket használnak a szerkezetileg és funkcionálisan hasonló régészeti leletek (pl. kardok, ruhák) csoportosítására, a k ultúrgének hasonlóképpen a s tabilan összetartozó tulajdonságok együtteseit jelölik. Egyesek közülük viszonylag jól elhatárolható egységet

alkotnak (pl. munkaeszközök), vagy meghatározott számú elemből tevődnek össze (pl mítoszok). Mások inkább egy folytonos sorozatot képeznek (pl rokonsági terminológia, színkategóriák), amelyek azonban ismét lebonthatók diszkrét tulajdonságcsoportokra. Ez természetesen felvet bizonyos elméleti és módszertani problémákat, amelyekre a fejezet végén térünk ki. A kultúrgének nem egyszerűen a kultúra önálló, elemi egységei, hanem mintegy a biológiai evolúció és a kulturális evolúció csomópontjai. Társadalmi cselekvéseinket az jellemzi, hogy bizonyos kultúrgéneket sajátítunk el a rendelkezésre álló társadalmi készletből: eszközöket, technikai jártasságokat, speciális ismerteket stb. Egyéni életünk, nevelkedésünk során meghatározott számú és fajtájú kultúrgéneket veszünk és adunk át másoknak. A lényeg a közöttük történő választáson van; egyeseket előnyben részesítünk, másoktól tartózkodunk, ismét

másokat elraktározunk magunkban. Ez alapvetően egy szocializációs folyamat eredménye, hiszen az uralkodó társadalmi hatások irányítják, ám nem független a genetikai hajlamoktól sem. „A kultúrgének egyformán alkalmasak a tanításra és tanulásra. Epigenetikus szabályok dolgozzák fel őket, amelyek egy genetikailag előírt folyamatban irányítják a tudat összeszerelését, beleértve az ingerek periferikus érzékszervi szűrők általi rostálását, az idegrendszer sejtszintű organizációs folyamatait és a megismerés mélyebb mechanizmusait. A szabályok korlátokat foglalnak magukban, amelyeket a gének helyeznek fejlődésre, és befolyásolják az egyik kultúrgén használatának valószínűségét a másikkal szemben.”(Kiemelés BT) Más szóval az emberi viselkedés genetikai szabályozása azt jelenti, hogy veleszületett stratégiáink és hajlamaink vannak a különböző kultúrgénekkel való bánásra. Mit jelent ez? A kultúra

sokfélesége az egyén számára azoknak a kultúrgéneknek a sokaságában van jelen, amelyek az agyban leképeződnek. Működése során az agy a környezetből jövő észleletkonfigurációkat sajátos kategóriákba, koncepciókba rendezi. Mint láttuk, ez az ember talán legsajátosabb képességének, a reifikációs-szimbolizációs folyamatnak köszönhető. Végül is minden kultúrgén a döntési folyamatban egy önálló fogalom alakjában testesül meg. Azonosításukban, elraktározásukban és visszahívásukban döntő szerepet játszik a memória és ezen keresztül a k orábbi nemzedékek kulturális tapasztalatai. A tanuláspszichológusok az utóbbi évek kutatásai nyomán lényegi különbségeket tesznek a rövid és hosszú távú emlékezet között. Az előbbi a működő agy „készenléti állapota”, amely erősen korlátozott kapacitással rendelkezik. Egyszerre mintegy hét szimbólumot képes elraktározni, körülbelül egy másodperc alatt

tapogatja le őket, de 30 másodpercen belül elfelejti valamennyit. Ezzel szemben a hosszú távú memória stabilabb, és lényegében korlátlan információfeldolgozást tesz lehetővé. A bejövő impulzusok tartós rögzülése az ismétlés és a megerősítésrévén jön létre - különösen, ha ezt erős emóció kíséri -, visszahívásuk pedig néhány milliszekundumot igényel. A hosszú távú emlékezet további két folyamatra bontható. Az ún epizodikus memória a különböző tárgyak, személyek és az időben lejátszódó események, mozgássorozatok (pl. a távolugró nekifutása, elrugaszkodása, ugrása) felidézésére képes. Ezzel szemben a szemantikus memória 17 jelentéseket alakít ki bizonyos koncepciók formájában, amelyek az összetartozó objektumok és események osztályait jelölik. Így pl a „tűz” kategóriája magában foglalja a vörös, forró, veszélyes, főzés stb. képzeteket A hosszú távú memória e k ét formája

természetesen szoros kapcsolatban van egymással. A szemantikus memória nyilvánvalóan az epizodikusból ered, miközben a s zemantikus emléknyomok (jelentések) gyakran múltbéli események, epizódok emlékeit ébresztik fel. Gondoljuk csak Proustnak Az eltűnt idő nyomában című könyvére, ahol a gyermekkorra történő emlékezés állandóan bizonyos illatok felidézésével jár együtt. Számunkra a lényeg abban foglalható össze, hogy szemantikus memória a konkrét epizodikus emlékezet tartalmait elvont fogalmakká és jelentést hordozó koncepciókká általánosítja. Információcsomagokat készít belőlük, amelyek az emlékezet referenciapontjait alkotják. Lumsden és Wilson csomópontoknak, noduszoknak hívja őket Általában szavak öltenek testet, de nem szükségképpen. Meghatározott módon kapcsolódnak össze úgy, hogy egyikük előhívása maga után vonja a többi felidézését. A közöttük lévő kapcsolatok kiépülése többféle módon

történhet. Az ún aszkriptív kapcsolatok bizonyos tulajdonságot kapcsolnak tárgyakhoz vagy személyekhez (pl. erőszakos ökölvívó): a denotatív láncok jelentésükben összefüggő szimbólumokat kötnek össze (pl. himnusz, zászló, hazafiság); míg az emocionális láncok olyan asszociációkat létesítenek, amelyek különösen erősek, ám gyakran nehéz őket szavakba önteni. A noduszok hálózatai, az ún. sémáták alkotják az agy „szemantikai szigeteit” Olyan struktúrák ezek, amelyek általános és összetett jelentéseket hordoznak átfogó fogalmak és kategóriák formájában. Lényeges megjegyezni, hogy a memóriában elhelyezkedő noduszok kapcsolatai objektíve is mérhetők egy ún. differenciális szemantikai technika révén, amelyek során a kísérleti alanyok szavakat vagy tárgyakat helyeznek el egy tulajdonságskálán. Így pl a „férfihoz” és a „nőhöz” kapcsolható minősítések amelyek 1-7-ig jellemezhető fokozatokat

tartalmaznak a durva-kedves, hűvös-izgató, szép-csúnya stb fogalompárok között - egy sajátos megoszlást mutatnak, amelyek általában jellemzőek egy-egy kultúrára. A noduszok, ezek kapcsolatai (chunks) és a s émáták egy hierarchikus ismeretstruktúrába rendeződnek. Ezek által szervezik meg az emberek a beérkező új információt, és ezek alapján hoznak döntéseket. „Lényegében az agy a koncepciók növekvő hálózatának a kiépítése révén tanul Amikor egy új dologgal találkozunk, mondjuk egy dallammal, egy gyümölccsel vagy egy matematikai megoldással, feldolgozásuk a szétterjedő kutatás során történik, amely megpróbál kapcsolatot találni az előzőleg kialakult noduszokkal. Egy új fajtájú gyümölcs osztályozása formája, színe, szerkezete, íze és azon környezet révén történik, ahol megtaláltuk. Nem csupán más gyümölcsökkel kapcsoljuk össze, hanem az érzések egész repertoárjával, az étkezési szokások

emlékeivel és a hasonló korábbi felfedezésekkel.” Ezek eredményeként az ember mintegy fogalmi csomópontok közé rendezi a világot, új koncepciókat készít belőlük és ezeket, mint szimbólumokat képes átadni másoknak. Sémáták vezérlik továbbá az olyan fiziológiai mozgássorozatokat, mint pl. az evés és az alvás, és szerepet játszanak a különböző akciótervek megfogalmazásában. A problémamegoldó gondolkodásban, az új dolgok kitalálásában és a kreativitásban ugyancsak nélkülözhetetlen funkciót töltenek be a n oduszok összekapcsolt struktúrái. Az intuíció pl jórészt azon a képességen múlik, hogy az agy milyen gyorsan és hatékonyan tud manipulálni az elraktározott tények és fogalmak halmazán, milyen fokon képes az ismeretraktár különböző részeinek a mobilizálására és újszerű kapcsolatok kiépítésére közöttük. Térjünk vissza az epigenetikus szabályokhoz és a kultúrgénekhez. A kultúrgének

idegrendszeri képviselete lényegében egybeesik a hosszú távú memória noduszaival. Valamennyi fogalmi csomópont leképezhető a társadalomban reálisan vagy szimbolikus formában jelenlévő kultúrgénre. Amikor egy kultúrgént elsajátítunk, nem egy izolált elemet raktározunk el a m emóriában, amelyet úgy hívunk elő mint egy különálló kártyalapot a csomagból. Valójában a noduszok - tehát a kultúrgének - az előbbiek értelmében nagyon sokféle módon kapcsolódnak össze egy átfogó jelentésstruktúrává. Különféle sémáták elemeit alkotják, és a t udatba való visszahívásuk formája és mértéke erősen függ attól a kontextustól, amelyben felidéződnek. Így pl a kalapács lehet egy egyszerű fizikai kultúrgén, összekapcsolódhat bizonyos viselkedésformákkal és mozdulatsorokkal, sőt szimbólummá és metaforává is válhat (pl. Hephaisztosz kalapácsa) Mindezek a k omponensek egy hierarchikus 18 elrendeződést alkotnak,

amelyek a tudati működések alapját képezik. A tudat rájuk vonatkoztatva értékeli ki az új tapasztalatokat, választásokat és döntéseket alkot belőlük, miközben új és új kapcsolatokat képezve „e struktúrák úgy növekednek, mint a kémiai polimerek”. E bonyolult hálózat alapvető és elemi csomópontjait az epigenetikus szabályok hozzák létre. Olyan módon, hogy a t apasztalatot meghatározott mintázatban és formában szervezik meg. Miden egyes epigenetikus szabályt úgy lehet tekinteni, mint amelyek egy sajátos noduszszerkezet kialakításáért felelősek. Más szóval a memória struktúráinak a kiépülését epigenetikus szabályok kanalizálják, és ezen keresztül befolyásolják a különböző mentális műveletek valószínűségét és irányát. Ez minimálisan három szinten történik. Először is, az érzékszervi szűrők korlátokat vetnek ki a külső ingerek lehetséges tartományára, és ezek előírják az észlelés során

létrejövő ingerületmintázatokat (pl. színlátás, cukorpreferencia, bizonyos geometriai mintázatok előnyben részesítése másokkal szemben stb.) Másodszor, a nod uszok kapcsolatai bizonyos fokig genetikailag preformáltak, amennyiben egymással meghatározott valószínűségek szerint lépnek összefüggésbe. A viselkedési szabályok hatására az agy könnyebben elraktároz bizonyos noduszokat (kultúrgén-reprezentációkat) a h osszú távú memóriában, mint másokat, ill. egyeseket gyorsabban és intenzívebben tud bizonyos meglévő noduszokhoz kapcsolni, mint másokhoz. Genetikai kanalizációk irányítják a korábbiak szerint az olyan kultúrgének adoptálását, mint pl. a vérfertőzési tilalom, bizonyos szexuális preferenciák, érzelmek kifejezése, anyai gondoskodás stb. Harmadszor, a gondolkodás, a tanulás és a döntéshozatal bizonyos mentális műveletei ugyancsak epigenetikus szabályozás alatt állnak (pl. reifikáció, dichotomizáció stb)

Valószínű pl., hogy a gyermeki gondolkodás fejlődését genetikai instrukciók irányítják „A noduszstruktúrák állandóan növekednek méretben és komplexitásban a gyermeki fejlődés során. A fő lépések ebben a folyamatban megközelítőleg egybeesnek a mentális fejlődés Piaget által leírt szakaszaival. Ezek a szakaszok nem csupán a személyes életút eseményei, hanem olyan általános folyamatok eredményei, amelyek egy kultúrákon átívelő szabályosságot mutatnak.” Az emberi agy sokat emlegetett összeszerelése tehát úgy történik, hogy a gének határozzák meg az epigenetikus szabályok működését, ezek pedig előírják a kultúrgének elsajátításának és használatának bizonyos általános szabályait. Noha az agyi struktúrák kiépülése az individuális tapasztalat függvénye, ez nem véletlenszerűen történik. Az epigenetikus szabályok befolyásolják szerveződésük alapvető irányait, a bennük és közöttük lévő

kapcsolatok valószínűségeit. Úgy működnek, hogy a kultúrgének által tartalmazott információ felhasználásával elsődleges mintázatokba rendezik a viselkedést. A szerzők szerint a szociális viselkedés elemi, stabil és általános formáira vonatkozó agyi struktúrák alapvetően mindannyiunkban azonosak, függetlenül attól, hogy milyen kultúrában élünk. Itt azonban véget ér a genetikai befolyás tartománya. Végül is valamennyi emberi viselkedést az agy ismeretstruktúrái határozzák meg. Ezekre pedig nagyrészt tanulás során teszünk szert Azt lehet mondani, hogy a memóriában elhelyezkedő noduszok és azok kapcsolatai a saját kultúránkból való meghatározott részesedésünket fejezi ki. Ami öröklődik, az csupán az epigenetikus szabályok és a hosszú távú memória információfeldolgozó kapacitása. Minden más - tanulás eredménye A kultúrgének elsajátítását az adott társadalomban való nevelkedés teszi lehetővé. Egyéni

életünk során meghatározott viselkedési mintákra szocializálódunk, más szóval a szűk, olykor tágabb környezetünk határozza meg, hogy mely kultúrgéneket választunk ki a rendelkezésre álló képletből és melyeket nem. Hogyan történik mindez? A kultúra önmozgása Lumsden és Wilson szerint a k ultúra olyan rendszer, amelyben a k ultúrgének szakadatlan adásvétele folyik. Egyeseket aktívan használunk, másokat elraktározunk a memóriában, hogy adott körülmények között előhívjuk; vannak, amelyeket átadunk a környezetünknek stb. Új viselkedési módok, gondolkodási formák és tárgyak jelennek meg a társadalomban tudatos tervezés vagy véletlen révén, 19 és van amelyiket a környező kultúrákból importáljuk. Mindegyiket kipróbáljuk, elvetjük vagy megtartjuk, miáltal „bevisszük” a társadalom újratermelési folyamatába. Mindezek a műveletek bonyolult döntési és választási folyamatokat követelnek a társadalmi

csoportoktól, és bennük az egyénektől. Leginkább az határozza meg viselkedésünket, hogy a társadalom többi tagja, mindenekelőtt a szűk családi és baráti környezet hogyan cselekszik és gondolkodik a kérdéses szituációkban. Ez többféle, egymással összefüggő dolgot jelent. Megfigyeljük, hogy ismerőseink mely kultúrgéneket használnak és melyeket nem (imitáció), megpróbálunk megfelelni saját referenciacsoportunk elvárásainak, vagyis az általánoskialakult kultúrgénhasználat követelményeinek (komformitás), családi neveltetésünk és szocializálódásunk alapján próbálunk dönteni, hogy melyik kultúrgént részesítsük előnyben a többivel szemben (tanulás), állandóan ellenőrizzük saját magunk és mások viselkedésének társadalmi következményeit, és ehhez igazítjuk a kultúrgének használatának „helyes” mintázatait (megerősítés). Így a különböző kultúrgének használatát szabályozó kulturális környezet

személyközi kapcsolatai, intézményei és normái révén befolyásolja annak a valószínűségét, hogy az egyén elsajátít bizonyos kultúrgént másokkal szemben. A tanulási és szocializációs folyamatok ugyanakkor nem függetlenek bizonyos biológiai-genetikai tényezőktől. Működésükben lényeges szerepet játszanak a döntési és értékelési műveletek epigenetikus szabályai. Így pl a mások követése olyan viselkedési stratégia, amely csökkenti az individuális bizonytalanságot és a kognitív disszonanciát. Jelentős mértekben növekszik a c soport egyénekre gyakorolt befolyása a reifikáció révén amelynek hatására a t udat a csoportnormákat és szerveződési sajátosságokat önállóan létező diszkrét entitásokként fogja fel. Ez megkönnyíti és leegyszerűsíti a bonyolult társadalmi minták elsajátítását, individuális szintre való „lefordítását”, és így a hozzájuk való alkalmazkodást. Végül a megerősítés, a

motiváció és az utánzás agyi központjai ugyancsak szerepet játszanak a tanulási folyamatok irányításában. Triviális, de alapvető igazság, hogy a társadalom struktúrája az egymással kölcsönhatásban álló egyének akcióiból szövődik össze. Mindegyikre jellemző, hogy bennük a biológiai és a k ulturális tényezők szinte szétválaszthatatlanul összefonódnak. A társadalmi nevelés és szocializáció végső soron a genetikailag meghatározott epigenetikus szabályok és a biológiailag ugyancsak preformált tanulási folyamatok erőtereiben történnek. Lumsden és Wilson feltételezik, hogy a szociális viselkedés e kettős biológiai lehorgonyzottsága következtében viszonylag pontosan megadhatók a k ulturális makrostruktúrák keretei, azaz a k ultúrgének használatának átfogó mintázatai. A kérdés az, hogy az egyéni szinten működő viselkedési mechanizmusok hogyan fordítódnak át (transzlálódnak) a társadalmi folyamatok

szintjére. Olyan modelleket - ún transzlációs modelleket - javasolnak a szerzők, amelyek segítségével predikciókat lehet tenni a kulturális rendszer legáltalánosabb szerveződési és működési sajátosságaira, ill. ezek változásaira Kiindulási tételük az, hogy noha a társadalom térben és időben változik, mozgásai nem teljesen véletlenszerűek; holisztikus mintái egy valószínűségi eloszlást követnek. A kultúrgének minden közösségben valamilyen meghatározott és kiszámítható gyakorisági megoszlást mutatnak. Ezt Lumsden és Wilson etnografikus görbéknek nevezi „Az etnografikus görbék a társadalomra, mint egészre jellemző önálló jelenségek. Az a mechanizmus, amely létrehozza őket, egy biológiai folyamatlánc a génektől a kognitív fejlődés veleszületett epigenetikus szabályain keresztül a társadalmi minták kialakulásáig.” Illusztrálásul tekintsük a vérfertőzési tilalmat. Mint az ötödik fejezetben láttuk, a

jelenleg létező társadalmakban az emberek egy kisebb hányada vérfertőző kapcsolatban él, annak ellenére, hogy nagyon erős genetikai szabályok dolgoznak a közeli rokonokkal történő szexuális kapcsolatok ellen. Ha a Föld jelenlegi több száz vadászó-gyűjtögető társadalmát összehasonlító elemzésnek vetjük alá, azt találjuk, hogy a vérfertőzéssel kapcsolatos alternatívák, azaz a „rivális” kultúrgének használati módjai (rokon-házasság, ill. idegenházasság) egy sajátos gyakoriságú megoszlást mutatnak, amely alkalmas a kvantitatív elemzés céljaira. A falvak túlnyomó része egyáltalán nem tartalmaz vérfertőző személyt, kisebb frakciójuk 1%-a foglal magában vérfertőző egyéneket, egy még kisebb hányadukban a lakosság 2%-a mutat incestust, és így tovább. Az ilyen frakciók teljes sorozatát nevezzük etnografikus görbének, amely tehát a valamennyi vizsgált kultúrára kiterjedő valószínűségi megoszlásokat

tükrözi vissza. Így pl egy c1 és c2 kultúrgének közötti választás esetén a következő értékek írhatók fel a mért adatok alapján: 20 a társadalmak 40%-ában az egyének 50%-a hasznosítja a c1 kultúrgént és 50%-a a c2-t; a társadalmak 5%-ában a s zemélyek 90%-a használja cl-et és 10%-a a c 2 kultúrgént, és így tovább valamennyi kultúrgénfrakción belül. Az etnografikus görbék ilyen felrajzolása tehát megadja az alternatív kultúrgének különböző arányait hasznosító társadalmak gyakorisági megoszlásait. Mi ennek a m odellnek a c élja? Egyrészt kvantitatív becslést nyújt a t ársadalmi makroszerveződésre, azaz lehetővé teszi a kulturális sokféleség viszonylag pontos értékelését. Másrészt kiindulási alapot ad a kulturális változások értelmezésére. „Természetesen az emberi választás és döntés valószínűségi jellegű, és ez a környezet, ill. a társadalom bizonytalanságaival együtt korlátokat szab

az elméleti előrejelzés pontosságának. Elméletünknek az a célja, hogy egyrészt statisztikai megoszlásokat nyújtson, olyanokat, mint az összehasonlító etnográfiai vizsgálatokban végeznek, másrészt előre jelezze a tevékenység és az organizáció kulturális mintáinak a valószínűségét egy társadalomban.” A kérdés tehát most az, hogy az etnografikus görbék által leírt kulturális formák hogyan változnak az időben? Mert hogy változnak, ahhoz semmi kétség nem fér. A társadalmi rendszer végül is állandó áramlásban van. Az emberek szakadatlanul változtatják döntéseiket mások hatására, időről időre elmozdulnak sőt néha az ellenkező irányba csapnak át a társadalom domináns ítéletei és cselekvési normái, egyes kultúrgének a semmibe tűnnek, és újak jönnek a helyükbe stb. A folytonos társadalmi változások az etnografikus görbék változásaiban tükröződnek. Ezeknek a nagyságaira és irányaira vonatkozóan

Lumsden és Wilson egy nagyon bonyolult matematikai apparátust dolgozott ki, amely a statisztikus mechanika egyenleteiből, ill. a populációgenetika sztochasztikus modelljeiből táplálkozik A matematikai egyenletek bemutatására itt most nem vállalkozhatunk, ám kísérletet teszünk verbális „átfordításukra”. Az etnografikus görbék elsősorban két tényező hatására érzékenyek. Egyrészt az epigenetikus szabályok működésére, másrészt a társadalom többi tagja által tett kultúrgénválasztások szocializációs hatásaira. Elsősorban ezek befolyásolják, hogy az egyén a rendelkezésre álló kultúrgének közül melyiket adoptálja. Bármelyikük változik meg, jellemző eltolódások következnek be az etnografikus görbében. A változásokat legelső fokon az ún asszimilációs egyenletekkel vagy függvényekkel lehet nyomon követni. Ezek lényegében annak a valószínűségét fejezik ki, hogy adott idő alatt az egyik kultúrgén (c1)

használatáról a másikra (c2) kapcsolunk át. Az átváltás természetesen az individuum mások viselkedésére és döntésére való érzékenységétől függ, amely kulturálisan sokféle lehet. Az egyik modellben az egyéneket egy állandó, de alacsony átkapcsolási valószínűség jellemezte az egyik kultúrgénről a másikra, és ez a társadalom megváltozó értékítélete következtében ugrásszerűen megnőtt a második kultúrgén irányában. Egy másik modellben az asszimiláció folyamatos volt, azza1 arányosan, hogy a környezet egyre több tagja tette magáévá a korábban hiányzó vagy mellőzött kultúrgént. Az ellenkező összefüggés is modellezhető: nem ritka, hogy az emberek olyan kultúrgéneket választanak, amelyeket környezetük lehető legkevesebb tagja részesít előnyben. Ismét más esetben az egyéni preferenciákat a t öbbiek kultúrgénhasználatának köztes (nem túl kicsi, nem túl nagy) száma dönti el. Léteznek-e és

működnek-e ezek a modellek a valóságban is? Néhányukra találni empirikus leírásokat a szociálpszichológiai, szociológiai és antropológiai irodalomban, másokra egyelőre nem. Solomon Ash vizsgálatai pl. arra mutatnak, hogy az egyének komformitás iránti igénye olyan erős, hogy gyakran még a saját - egyébként helyes - ítéletüket is feláldozzák, hogy megfeleljenek társaik elvárásainak. Stanley Milgram kísérletei szerint annak a valószínűsége, hogy a többiek véleményét elfogadjuk, arányosan növekszik a referenciacsoport méretével. Önkéntesekből verbuvált kísérleti csoportjában néhányan egy adott jelre felnéztek a szemben lévő magas épületre, mintha vizsgálnának valamit. Közben a rejtett megfigyelők azt számolták, hogy hányan emelik fel hasonlóképpen a fejüket a járókelők közül. Kiderült, hogy 4%-uk nézett föl, ha a kísérleti csoportból 1 személy cselekedett így, 22%-uk követett 10 embert, 40%-uk 15-öt stb.

A gén-kultúra transzlációs modellek két fontos következménnyel szolgáltak. Az egyik az, hogy az epigenetikus szabályokban végbemenő legcsekélyebb változások is komoly változásokat okoznak az 21 etnografikus görbékben. Hatásaik tehát nem „vesznek el” a t ranszlációs folyamatban, hanem éppenséggel felerősödnek. Más szóval, a viselkedési szabályok közötti csekély különbségek erősen megnövekednek a k ulturális minták hatására. Amennyiben az alternatív kultúrgének elsajátítására irányuló veleszületett hajlamok közötti különbség számszerűleg mindössze 0,02, még ez is lényeges különbséget okozhat az etnografikus görbékben. (Ezeket az értékeket egyébként a különböző egyedfejlődési vizsgálatokban kapták. Így pl az emberi arc preferenciája az újszülöttek részéről más mintákkal szemben 0,6/0,4; az idegenektől való félelem 8 hónapos korban 0,75/0,25 stb.) Ez az ún erősítő vagy amplifikációs

törvény sok tekintetben hasonlít Wilson korábbi, ún. multiplier effect modelljére, amely szerint a csekély genetikai különbségek megfelelő környezeti-társadalmi feltételek hatására jelentős makrokülönbségekké transzformálódnak egy kultúrán belül. A másik következmény lényegében az előbbi folyománya. Természetesen az asszimilációs folyamatok formái és intenzitásai erősen függnek a kérdéses viselkedési kategóriáktól. Nyilvánvaló hogy a genetikailag kevéssé irányított viselkedésformák csekély „ellenálló képességet” fejtenek ki az uralkodó kulturális hatásokkal szemben, míg az erősen kanalizált magatartások bizonyos társadalmi ellenhatásokkal szemben is érvényre juthatnak (pl. anyai gondoskodás, vérfertőzési tilalom stb) Mégis, a modellek működtetéséből az derül ki, hogy még az ilyen viszonylag szigorú genetikai diszpozíciók is meglehetősen széles kulturális sokféleséget tesznek lehetővé. Erre

nyilvánvalóan az ad lehetőséget, hogy az epigenetikus szabályok valójában sehol sem írnak elő merev instrukciókat és még a legerősebb genetikai befolyás esetében is széles tér nyílik arra, hogy az egyének az alternatív kultúrgének különböző fajtáit sajátítsák el. „Miután a tudat valószínűségi alapon működik, a lényeg a sokféleségi mintákon, más szóval, az etnografikus megoszlások formáin van. Egy gyakori félreértés, hogy a sokféleség a t ársadalmak közötti genetikai különbségek létezését feltételezi. Valójában a kulturális minták sokféleségei a genetikailag lényegében azonos populációkban is létrejöhetnek.” A gén-kultúra transzlációs modellek célja tehát, hogy előrejelzéseket tegyen a kulturális minták általános szerveződési és működési folyamatainak a valószínűségi irányaira - adott viselkedési és gondolkodási szabályok mellett. Lumsden és Wilson szerint ezek a modellek képesek

kapcsolatot teremteni a biológiai és a társadalomtudományok között. Egyfelől ugyanis az epigenetikus viselkedési szabályok tanulmányozásából nyert adatokat fel lehet használni az etnografikus görbék megalkotására, másfelől pedig a kulturális sokféleségre vonatkozó antropológiai adatok alapján vissza lehet következtetni az individuális viselkedési szabályok genetikai-biológiai természetére, sajátosságaira (pl. hogy mennyire „zártak” vagy „nyitottak”). Más szóval, az egyedfejlődés és a gondolkodás műveleteire vonatkozó kutatási eredményeket, amelyek a neurofiziológiai, az etológiai, a genetikai és a kognitív pszichológiai vizsgálatokból származnak, arra lehetne használni, hogy segítségükkel előrejelzéseket tegyenek a makrokulturális folyamatokra és vica versa. „Megmondanák az antropológusoknak a társadalmakon keresztülhúzódó választások statisztikai mintázatait. A másik irányból nézve pedig a

kulturális adatok birtokában lévő antropológusok ki tudnák következtetni a pszichológiai vizsgálatok szempontjából fontos mentális fejlődés individuális sajátosságait.” A dolog természetesen nem ilyen egyszerű. Egyelőre viszonylag kevés információ áll rendelkezésre ahhoz, hogy a k ét szintet össze lehessen kapcsolni. Nézzünk néhány rövid példát A vérfertőzéssel szembeni averzióval kapcsolatos tényeket és hipotéziseket már jól ismerjük. A koevolúciós elmélet alapján gondolkodva itt egy igen szigorú epigenetikus szabály dolgozik az egyik kultúrgén elfogadásának irányában. Az izraeli kibucok adatai azt mutatják, hogy a vérfertőző viselkedésre való átmenet átkapcsolási valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, noha az individuális választás e téren teljes szabadságot élvez. Tajvanon viszont a házasságok egy kis részénél komoly családi nyomást gyakorolnak a gyermekkoruktól együtt felnövő

fiatalokra, akik között ennek ellenére mégis igen erős a szexuális vonakodás, gyakori a válás és alacsony a fertilitás. Az ilyen és ehhez hasonló adatok alapján konstruált paraméterek (az asszimilációra való érzékenység, átkapcsolási valószínűség stb.) számszerű értékei lehetőséget adtak az etnografikus görbék megrajzolásához. Ezek elég pontos megfelelést mutattak az antropológusok adataiból ismert kulturális megoszlásokkal. A kis létszámú vadászó-gyűjtögető társadalmak 50%-ánál lényegében nem találunk 22 vérfertőző kapcsolatot, 20%-uk pedig egy olyan gyakorisági megoszlást mutat, amely a néhány ezreléktől az egy-két százalékig terjed. Egy másik példában az epigenetikus szabályok már sokkal inkább környezetfüggőek. A yanomamö falvak kettéválásáról van szó. A szétválás akkor következik be, ha a falu lakossága egy bizonyos nagyságot meghalad, fellazulnak a rokoni kapcsolatok, és állandó

feszültségek osztják meg a korábbi integrációt. A konfliktusok eredményeként a falu kettéválik, és mindkét populációban a közeli rokonok maradnak együtt. A gén-kultúra elmélet szerint fogalmazva: mindegyik egyén egy kétpólusú választás előtt áll: menjen vagy maradjon. Döntése nagymértékben múlik a többiek viselkedésén (asszimilációs függvény), és végső soron a csoport állandóan változó nagyságától függ. A döntést kialakító szabályok elsősorban a szociális konfliktusok mintáira érzékenyek, amelyeket a versengésben részt vevő és a „távozás” kultúrgént előnyben részesítő individuumok aránya befolyásol. Minden csoportméretre létezik egy küszöbérték, amely alatt az egyének nem mutatnak hajlandóságot a távozásra, és amely fölött inkább a távozást részesítik előnyben a maradással mint alternatív kultúrgénnel szemben. Nagy létszámú, tehát 200 főt meghaladó csoportnál ez a

küszöbérték olyan alacsony, hogy lényegében egyetlen heves szóváltás kiválthatja az egyik rokoni csoport elköltözését. Az asszimilációs függvények küszöbértékeire felírt etnografikus görbék egy meglehetősen széles kulturális diverzitást adnak meg. Emögött valószínűleg egy rugalmas epigenetikus szabály áll, amely irányítja az egyén alkalmazkodását a változó társadalmi feltételekhez. Működése része a r okonszelekciós stratégiának: az együtt maradó vagy az együtt elköltöző rokonok az altruizmus és kooperáció közös genetikai érdekeltségi rendszerét alkotják. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez a modell a jelenlegi formájában nagyon hiányos. Először is, keveset tudunk a benne szerepet játszó epigenetikus szabályokról, amelyek valószínűleg egy nagyon összetett döntési mechanizmust írnak elő, beleértve az agresszió, az idegengyűlölet és a rokoni nepotizmus különböző formáit. Másrészt figyelembe

kell venni az olyan tényezőket is, mint a táplálék bősége vagy a főnök hatalma. Végül, nem ismeretesek a yanomamö falvak teljes etnográfiai adatai. Egy harmadik modellben a szerzők a női divat változását követték nyomon a legutóbbi 350 év statisztikai adatai aiapján. Azt találták, hogy a divat 100 éves periódusokat követ, azaz az etnográfiai megoszlások egy időbeli ciklikusságot írnak le. Közel 100 évenként változtak az olyan mutatók, mint pl a szoknya hossza, a derék bősége, a dekoltázs stb. Ezek a fluktuációk olyan átmeneteket mutatnak, ahol az egyének - az egyik formáról a másikra áttérve - nem csupán a befolyásos személyek (pl. divattervezők, színésznők) döntéseit követik, hanem a társadalom, mint egész, változó ízlését is. Természetesen nincsen veleszületett preferencia egyik kultúrgén (pl. darázsderék, mély kivágás stb) irányában sem. Ugyanakkor feltételezhetők bizonyos nagyon általános

viselkedési szabályok Így pl egyes öltözködési formák a szexuális és reproduktív értékesség demonstrálásának az eszközei, a státus és presztízs megjelölésének módjai és a felnőtt nők közötti vetélkedések eszközei. Évezredeken keresztül az öltözködés és a testdíszítés újításai olyan presztízshez juttatták a nőket, amelyek megnövelték szociális sikerességüket a t ársadalmi előrejutásban és - ami gyakran összekapcsolódott ezzel - a társadalmilag „értékes” férfiak megszerzésében. Ezek alapján persze nagyon széles variációk jöhetnek létre olykor extrém kinövésekkel, de amikor az egyes divatirányzatok túllépik az anatómiailag megengedhető határokat (pl. túl szoros fűző) vagy megsértik a meztelenségre vonatkozó társadalmi tabukat, a f olyamat ismét megfordul. Lumsden és Wilson elképzelése talán itt túlságosan is merész. Mindenesetre azt remélik, hogy modelljük a fejlődéspszichológia

további vizsgálatai folytán nagymértékben finomítható. A teljes evolúciós kör Az eddigiek során azt követtük nyomon, hogy az epigenetikus szabályok és a t anulásiszocializációs folyamatok által tevékenykedő egyének választásai révén miként alakulnak ki a társadalom uralkodó viselkedési mintázatai. Ez csupán a feladat egyik része A gén-kultúra elmélet 23 alapvető feltevése, hogy a genetikai és a kulturális evolúció egy olyan körfolyamatban kapcsolódik össze, ahol minden egyes lépés meghatározza a k övetkezőt. „A koevolúciót nem lehet hatékonyan megragadni, míg az okság teljes cirkularitását nem követjük nyomon az individuális élőlény genomjától a társadalomig és aztán vissza. A lényeg az, hogy nem csupán az egyének epigenetikusan irányított akciói hozzák létre a kulturális mintákat, hanem az utóbbiak maguk is befolyásolják ezeket az akciókat és végső soron a mögöttük álló gének

frekvenciáit.” A kérdés tehát most az, hogy a kulturális környezet miként hat a gének evolúciójára. A szociobiológia központi tétele, hogy a környezet erőforrásainak adaptív felhasználása határozza meg az egyén teljes rátermettségét. Ez esetünkben azt jelenti, hogy a megfelelő kultúrgénválasztások az egyén biológiai sikerességének növelésén keresztül visszacsatolódnak a genetikai szintre, és megerősítik az alapjukul szolgáló epigenetikus szabályokat. Hominida őseink bizonyos viselkedési döntései és választásai megnövelték túlélési és szaporodási esélyeiket. Ezek genetikai alapjai hosszú idő alatt megszilárdultak a génkészletben. A Homo sapiens viselkedési szabályai túlnyomó többségében a mintegy 2 millió éve kialakult Homo habilis és a több mint 1 millió évvel ezelőtt színre lépő Homo erectus szociális környezetében alakultak ki. Ez a környezet - amelynek részleteire itt most nem térhetünk ki -

meghatározott szelekciós nyomásokat helyezett az egyénekre, így a rokoni együttműködés, a csoportok közötti vetélkedés, a munkamegosztás, a családi, ill. házastársi elrendeződések tekintetében stb. Ezeket az evolúciós kihívásokat azok tudták a leggyorsabban és leghatékonyabban megválaszolni, akik rendelkeztek a viselkedés megfelelő genetikai készségeivel és hajlamaival. „Azok, akik a helyes választásokat irányító epigenetikus szabályokkal rendelkeztek, nagyobb képviseletet biztosítottak maguknak a következő generációkban. A leghatékonyabb epigenetikus szabályokat előíró gének sok generáción keresztül elterjedtek a populációban. Az emberi populációk azoknak a tanult viselkedésformáknak az irányába fejlődtek, amelyek a legnagyobb túlélési és szaporodási sikert produkálták.” Ezzel a teljes koevolúciós kör (full evolutionary circle) mozgásba lendül. Azok az egyének, akiknek a kultúrgénválasztásai sikeresnek

bizonyultak, több gént adtak át a következő generációnak, és ezzel a populáció, mint egész, a megfelelő epigenetikus szabályok, továbbá az e szabályok által lehetővé tett viselkedési és gondolkodási formák elterjesztésének irányába mozdult el. Ilyen módon terjedtek el a vérfertőzési averziók, a veszélyes tárgyakkal szembeni fóbiák, bizonyos döntési műveletek, ízlelési és szaglási preferenciák, hogy csak néhányat említsünk. Kialakulásukban és fennmaradásukban a két rendszer összekapcsolódott; a gének, amelyek irányítják az epigenetikus szabályokat, és a kultúra ame1y befolyásolja az epigenetikus szabályok kifejlődését és változásait. Lumsden és Wilson szerint az epigenetikus szabályok evolúciójában két komplementer és egymással kölcsönös viszonyban álló szelekciós forma érvényesül: a genetikai asszimiláció és a kultúrgén-asszimiláció. Az előbbi Waddington óta meglehetősen elterjedt fogalom a

genetikában A brit biológus híres kísérletében Drosophila-lárvákat vetett alá hősokknak, amelyek hatására a gyümölcslegyek szárnyerezete bizonyos morfológiai változáson ment keresztül. Ez a „deviáns típus” a hőkezelés elmúltával is nagy számban maradt fenn a populációban. Anélkül, hogy a szerzett tulajdonságok lamarcki hipotéziséhez folyamodnánk, a jelenséget a következőképpen lehet magyarázni. A legtöbb fenotípusos, tehát a testi vagy viselkedési jelleg meghatározásáért általában igen sok gén felelős, amelyek a kérdéses jelleg statisztikai kifejeződését, valószínűségi megoszlását írják elő (pl. testmagasság, intelligencia stb.) A jellegek poligénes szabályozása lehetőséget ad az átlagos (normál) fenotípustól való eltérésre. Ez azt jelenti, hogy egy populáció tagjai a genotípus és a külső környezet kölcsönhatásának eredményeként különböző módon fognak válaszolni. A környezet extrém,

szokatlan megváltozására új típusú morfológiai és fiziológiai válaszok alakulnak ki, természetesen az eredeti gének által meghatározott reakcióintervallumon belül. Miközben ezek az új fenotípusok együtt léteznek a régiekkel, hozzájuk képest nagyobb adaptív előnyt képviselnek a megváltozott környezetben, ezért a fejlődésüket irányító gének gyakoriságai fokozatosan növekedni fognak. Megfelelő számú generáció után a populáció mint egész az új válasz irányába mozdul el még akkor is, ha közben visszatér az 24 eredeti környezetbe. Más szóval, szelekció történt egy új fenotípusos válaszra, amely most már a kiváltó környezeti hatás hiányában is megjelenik. A genetikai asszimiláció a szerzett tulajdonságokra való hivatkozás nélkül értelmezi az élőlények meghatározott környezeti hatásokra adott „célszerű” válaszait. Hozzá kell azonban tennünk, hogy mindeddig csupán bizonyos anatómiai és

fiziológiai jellegekkel kapcsolatban mutatták ki. Lumsden és Wilson azonban feltételezi, hogy a genetikai asszimiláció az emberi-viselkedés esetében is működik. Itt a kulturális felfedezések (új kultúrgének megjelenései) jelentik a megváltozott környezetet Amikor ezek szelekciós előnnyel ruházzák fel használóikat, a gének egy új frekvenciaeloszlás irányába mozdulnak el, olyan epigenetikus szabályokat hozva létre, amelyek a viselkedést az új körülményeknek megfelelően kanalizálják. Az epigenetikus szabályok átalakulása tehát lehetővé teszi az új kultúrgénekre való áttérést. Mindez kompatibilisnek tűnik a legújabb neurofiziológiai adatokkal Kiderült, hogy jóllehet egy-egy viselkedést nagyon sok gén szabályoz, már néhány gén megváltozása (mutációja) is lényeges változásokat okozhat az idegsejtek molekuláris szerkezetében, ill. kapcsolataikban, és ezzel az agy struktúrájában, amely viszont erősen befolyásolja az

epigenetikus szabályok működését. Így pl a színlátás és szaglás bizonyos tartományaiban bekövetkező változások az érzékelősejtek szerkezetváltozásaira vezethetők vissza. Ugyancsak néhány gén irányítja az ún neurotranszmitterek képződését, amelyek részt vesznek többek között a fájdalomtűrés vagy a depresszió kialakulásában (endorfin), szerepet játszanak a szkizofrénia kifejlődésében (dopamin) és befolyásolják az agyi jutalmazó központok működését (monoamin). Megváltozásuk súlyos viselkedésbeli kihatásokkal jár. Az ellentétes folyamat az ún. kultúrgén-asszimiláció Az epigenetikus szabályok rendszerint tág, a környezet által rugalmasan változtatható keretek között befolyásolják a k ultúrgénválasztást és használatot. Minden egyénnek válaszolnia kell a szociális környezet gyorsan változó kihívásaira, és a kultúrgének merev osztályozása és genetikailag szigorúan előírt használata komoly

akadályt jelentene ebben, nem beszélve arról a metabolikus és energetikai teherről, amely az ilyen precízen beszabályozott rendszer fenntartásával járna együtt. Éppen ezért komoly epigenetikus flexibilitás jellemez bennünket; képesek vagyunk elfogadni az eltérő, ám közös funkciót betöltő kultúrgéneket, és lehetőség van újak feltalálására és elterjesztésére. Még a túlélés és szaporodás szempontjából semleges vagy éppen ártalmas kultúrgének asszimilációja is végbemehet bizonyos kulturális hatásokra. Ez hihetetlenül megnöveli a k ulturális sokféleséget, noha ez a s okféleség többségében mégis az epigenetikus szabályok mint csomópontok köré szerveződik. A humánevolúció során a gen etikai asszimiláció (új genotípusok megjelenése) és a k ultúrgénasszimiláció (új kultúrgének bevezetése) egyetlen folyamattá kapcsolódik össze. Az előbbi az epigenetikus szabályok megváltoztatásán keresztül fokozatosan

módosítja a kultúrgének használatának valószínűségét; csökkenti vagy növeli azt, továbbá újak feltalálását segíti elő. Az utóbbi viszont azzal, hogy újfajta kultúrgéneket terjeszt el (pl. hatékonyabb munkaeszközöket), megváltoztatja a már létező epigenetikus szabályok fitnessét, azaz módosítja a viselkedési szabályok által befolyásolt túlélési és szaporodási sikert - az új kultúrgének alkalmasságától függően. Természetesen a kultúrgénasszimiláció önmagában nem okoz genetikai változást a viselkedési szabályokban, „csupán” gazdagítja a kulturális környezetet. Ezzel együtt ugyanakkor változásokat hív életre az egyének biológiai sikerességében, és ez generációk hosszú során át lassú változásokat okoz a géngyakoriságokban, elmozdítva az etnografikus görbék korábbi eloszlását. Ha új kultúrgének áramlanak be a szociális térbe felfedezés vagy vándorlás révén, egészen addig a f okig

képesek könnyedén integrálódni, amíg nem okoznak érzékelhető változást a teljes rátermettségben. Ha ez történik, az epigenetikus szabályok által hátrányosnak ítélt kultúrgének fokozatosan kívül rekednek a populáción, és eltűnnek. Ezzel együtt a viselkedési szabályok maguk is fokozatosan „beszűkülnek”, azaz elvesztik genetikai alapjuknak azt a részét, amely a helytelen kultúrgénhasználat következtében nem képes reprodukálódni a következő nemzedékben. Ha azonban az új kultúrgének növelik az őket előnyben részesítő egyének teljes rátermettségét, akkor a viselkedési szabályok a generációk hosszú során keresztül lassú genetikai változásokon (asszimiláción) mehetnek keresztül abba az irányba, amely lehetővé teszi az új 25 kultúrgének fokozott használatát. Ilyen módon az epigenetikus szabályok úgy működnek, mint a zsiliprendszer, amelyet a kultúrgének árama hol szűkebbre von, hol pedig

kiszélesít. Felmerül a k érdés: milyen gyors az epigenetikus szabályok átalakulási folyamata? Másként fogalmazva, a biológiai evolúció milyen mértékig. képes lépést tartani a kulturális fejlődéssel? Általában a kulturális változások lelassítják a genetikai evolúció iramát. Miután a kultúrgénhasználat változásai a genetikai alapok változásai nélkül is létrejöhetnek - sőt többnyire így jönnek létre -, a gen otípusok „cseréje” meglassúbbodik. A kultúra mozgásfolyamatai nagyfokú autonómiát élveznek, és gyors iramú változásai jócskán maguk mögött hagyják a genom lassú átrendeződését igénylő biológiai evolúciót. Lumsden és Wilson szerint a gé nfrekvencia-változások koevolúciós folyamatai mindazonáltal még így is elég gyorsak lehetnek. Ennek az a m agyarázata szerintük, hogy a gének nem egy-egy speciális viselkedést kódolnak, hanem a tudat összeszerelésén keresztül az akciók egy-egy

sorozatát. Minden egyes kombinációjuknak sokféle kifejeződése lehet, számos alternatív megoldást kínálnak a környezeti kihívásokra, és képesek megbirkózni a t ársadalmi esetlegességekkel, a változó szituációkkal. Állandóan új kultúrgének kerülnek be a társadalmi mozgástérbe, amelyek a genetikai asszimiláció révén változásokat hívnak életre az epigenetikus szabályokban. Ennek következtében a kulturális környezet sokfélesége erősen megnövelheti a genetikai evolúció működési körét. A kultúra „új variációkat vet a t ermészetes szelekció fogai közé, és generációkon keresztül megváltoznak az epigenetikus szabályok”. Amint a kulturális mozgástér erősen differenciálódott, a genetikai sokféleség is megnőtt a helyi populáción belül. A különböző társadalmi és gazdasági szerepek; szokások differenciálódásával azoknak a géneknek a sokfélesége is megnő - mondják a szerzők -, amelyek az e

szerepekhez szükséges képességeket és hajlamokat befolyásolják. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az emberi társadalmak genetikai kasztrendszerré fejlődtek; az exogámia és a társadalmi mobilitás mindenütt az ilyen extrém jelenség ellen dolgozik. Valójában még a több ezer éven keresztül változatlan formában újratermelődő indiai kasztrendszert is társadalmi konvenciók tartották fenn. A vizsgálatok bebizonyították, hogy a különböző kasztokhoz tartozó emberek csupán néhány kisebb anatómiai (pl. vércsoport) és fiziológiai vonásban térnek el egymástól „Amit ez a koncepció javasol, az az, hogy egy viszonylag nagy változatosság fejlődik ki az emberek között a viselkedési szabályokban, amelyek befolyásolják a s zociális és gazdasági szerepek szelekcióját. Ezek a hajlamok és a gé nek, amelyek előírják őket, folytonos áramlásban (in a state of flux) vannak a p opulációkban. Noha a társadalmakból nem faragnak

biológiai csoportokat, a genetikai individualitás igen magas szintjét tartják fenn. A természetes szelekció e termékeny és nagylelkű alkotó, amely sokféle képességet teremt, és bőségesen szórja el őket a populácion belül. Ha ez mind így van, ebből az következik, hogy az egyes személyek még inkább különböznek egymástól, és egyénibbek, mint azt a tudósok és a humanisták eddig feltételezték.” Az ilyen típusú változatok relatíve meggyorsítják a biológiai evolúciót, amire csak a kultúrát alkotó ember képes. Ugyanezt hozza létre az epigenetikus szabályok, ill. az őket meghatározó gének változékonyságának másik oka, az ún. fitness-represszió A különböző viselkedési válaszok ritkán érik el az elméletileg lehetséges maximális rátermettségértéket, különben működésképtelenné válna a kulturális rendszer. A mérsékelt agresszió pl gyakran előnyösebb magatartás, mint az agresszió teljes kifejlődése,

amely öndestrukciót, vagy a csoport integrációjának a felbomlását okozhatja. Természetesen a túl kevés agresszió ugyancsak hátrányosnak bizonyult, mert egyeseket kiszolgáltatott a csoport domináns tagjainak a csoportot pedg a rivális törzseknek. Éppen ezért az ellenségeskedés és az erőszak optimális mértéke általában egy köztes, átmeneti szint körül mozog, és az emberek nagyfokú változatosságot mutatnak abban, hogy miként oldják meg a kompetitív helyzetek kihívásait. Általánosan fogalmazva, a fitness-represszió a genetikai gyakoriságokat egy köztes szinten rögzíti, amelynek következtében a genetikai polimorfizmus egy adott populáción belül nagy értéket fog mutatni. A kultúra hatására fellépő genetikai változatok nagy mennyisége lehetőséget adott arra, hogy a természetes szelekció folytassa működését, és az emberi viselkedés, ill. az emberi agy biológiai evolúciója a társadalmi fejlődés során is viszonylag

gyors maradjon. A szerzők ennek alapján egy ún „ezeréves szabályt” konstruálnak. Bizonyos jellegek genetikai alapjai akár néhány ezer év alatt is 26 megváltozhattak, és az elmúlt 25-30 ezer év viharos történelmi periódusában jelentős változások mehettek végbe az emberi viselkedésben. „A sikeres kultúrgéneket előnyben részesítő epigenetikus szabályok alléljai akár ötven generáció alatt is felválthatták a r ivális allélokat; és ez nagyságrendileg ezer évet tesz ki az emberiség történelmében. Így lehetséges, hogy lényeges genetikai evolúció zajlott le a történelmi időkben, és ez még ma, is folytatódik.” Ez az utóbbi állítás azonban korántsem problémamentes. Persze ha meggondoljuk, a többi sem az Mindenesetre érdemes röviden értékelni az eddig elmondottakat. Néhány értékelő megjegyzés A gén-kultúra elmélet a s zociobiológia eddigi történetének kétségkívül egyik legnagyobb szabású

vállalkozása. Már eddig is számos dicsérő vagy bíráló észrevétel hangzott el vele kapcsolatban. Magunk részéről néhány fontosnak ítélt megjegyzést kívánunk hozzátenni az eddig elmondottakhoz. Tesztelhetőség és bizonyítás. A szerzők gyakran hangsúlyozzák, hogy elméletük tesztelhető, magyarázataik úgy vannak megfogalmazva, hogy nyitva állnak a t apasztalati bizonyítás procedúrái előtt. Kétségtelen, hogy a társadalomtudományokban eléggé ritka és szokatlan az előrejelezhetőségnek és az ellenőrizhetőségnek az a foka, amely a gén-kultúra elméletet jellemzi. Világosan kell azonban látni, hogy az ellenőrizhetőség nem jelent egyúttal ellenőrzöttséget, még kevésbé bizonyítottságot. A probléma ott van, hogy az elmélet nagyon erős állításait rendkívül nehéz tapasztalatilag igazolni. A női divat vagy a y anomamö falvak meglehetősen kevés bizonyító erőt képviselő elemzései világosan mutatják, hogy a

releváns genetikai, pszichológiai vagy antropológiai adatok mennyisége egyelőre nem éri el a v erifikációhoz szükséges mértéket. Kérdés, mit lehet kezdeni egy olyan modellel, amely a bizonyításhoz szükséges tapasztalati tények túlnyomó részét nélkülözni kénytelen? Nem volna azonban helyes, ha a kérdésre egyértelmű elutasító választ adnánk. Az a tény, hogy a gén-kultúra elmélet teszteléséhez szükséges adatok csupán töredékesen állnak rendelkezésre, önmagában nem csökkenti Lumsden és Wilson hipotézisének plauzibilitását. Figyelembe kell venni, hogy a szükséges adatok iránti igény jószerivel csupán a modellek megszületése után merülhetett fel. Ez általános jelenség a tudományok történetében. A tudomány ugyanis sehol sem úgy működik, hogy az előzetesen megfigyelt tapasztalati adatokat mint „semleges” tényeket később interpretálja egy magyarázó keretben. Éppenséggel a tények összegyűjtése,

válogatása és osztályzása mar eleve egy elméleti háttér előtt történik. Minden megfigyelési és kísérleti adat elméletbe ágyazottan jelenik meg Fontosságukat, sőt gyakran létezésüket is annak a hipotetikus modellnek köszönhetik, amely előre jelzi, ill. felhasználja őket Jó példát nyújtanak ebből a szempontból az általános relativitáselmélet tapasztalati evidenciái (Merkur perihélium-mozgása, fényelhajlás, vöröseltolódás), amelyek csupán az einsteini elmélet fényében váltak valódi természetüknek megfelelően felismerhetőkké és magyarázhatókká. Nem csupán a tények igazolják a hi potézist, hanem - mint Arthur Eddington félig tréfásan megjegyezte - egyetlen tényt sem lehet igaznak elfogadni, amíg egy elmélet nem bizonyítja a létezését. Az új elmélet az, amely bizonyosfajta tapasztalati információt fontossá tesz, és felébreszti iránta a kutatók érdeklődését. Fokozottan érvényes ez a gén-kultúra

elméletre, amely a „ tudományok senkiföldjén” keletkezett, következésképpen a pszichológusok, antropológusok, idegfiziológusok és etológusok együttes munkájára lesz szükség a teszteléséhez. Ehhez azonban valószínűleg fel kell majd adni az elmélet rendkívüli bonyolultságát és nehéz matematikai nyelvezetét. Maynard Smith úgy véli, hogy minden modell komplexitásának létezik egy felső határa, amelyet szerinte a szerzők jócskán túlléptek. Ezen lehet vitatkozni, mindazonáltal úgy véljük, hogy a mérések és a megfigyelések elvégzéséhez elsősorban az szükséges, hogy az elmélet egyelőre nagyon általános és talán túlságosan is sokat markoló állításaiból olyan konkrét modelleket lehessen megalkotni, amelyek már képesek egy-egy kulturális jelenség vagy viselkedésforma szabatos magyarázatára, ill. pontos előrejelzésére Más szóval, meg kell találni azokat a „közvetítő modelleket”, amelyek összekötik az

elméleti általánosításokat a tapasztalati jelenségekkel. 27 A kultúrgének szerepe. Számos kritikus úgy véli, hogy a kultúrgének mint diszkrét, önálló entitások, önkényes konstrukciók, amelyek aláássák a gén-kultúra elmélet magyarázó erejét. Lehetetlen ugyanis a k ultúra komplex és változó folyamatait bizonyos statikus elemekre redukálni. Ezeknek a kritikusoknak valóban igazuk van abban, hogy maga a kultúra nem izolált részekből tevődik össze, hanem egységes (holisztikus) rendszerként működik, amelyben a részeket funkcionális kapcsolatok fűzik össze. Elfeledkeznek azonban arról, hogy valójában minden tudomány úgy építkezik, hogy bizonyos diszkrét összetevőket és elemi egységeket emel ki a folyamatos variációk és bonyolult sokféleségek rendszeréből. A társadalmi rendszer sem érthető meg a tapasztalatilag tanulmányozható és tudományosan elemezhető összetevők ismerete nélkül. Ebben az értelemben a

kultúrgének a szükségszerű első lépést jelentik abban az absztrakciós folyamatban, amelynek révén viszonylag egzakt képet lehet festeni a biológiai és kulturális folyamatok összekapcsolódásáról. De ez valóban csak az első lépés. Nehéz elfogadni, hogy a yanomamö falvak kettéválása vagy a női divat a kultúra önálló, diszkrét egységeit képezik. Nem elég ugyanis pusztán kijelenteni, hogy ez és ez a t ársadalmi elem önálló kultúrgén. Ahhoz, hogy a kultúrgéneket reális objektumoknak tartsuk, ne pedig önkényes konstrukcióknak, az szükséges, hogy találjunk egy elméleti keretet, amelyben pontosan definiálni és azonosítani lehet a valóban összetartozó és lényeges kulturális jegyeket. Sokan ezt az elméleti kritériumot abban látják, hogy a vizsgált kulturális összetevők önálló egységeként replikálódnak-e vagy sem. Huxley ideája, Dawkins mémje vagy Boyd és Richerson kulturális típusa pl olyan replikátorok, amelyek

a kulturális szelekció autonóm törvényei - és nem biológiai törvények szerint terjednek el vagy vesznek ki a populációból. Ezzel a következő fejezetben foglalkozunk részletesebben Az emberi tudat mint a szociobiológia tárgya. Lumsden és Wilson elméletével egy új tényező lépett be a humán szociobiológia eszköztárába: az emberi tudat. A korábbi szociobiológiai magyarázatokból szinte teljesen hiányzott azoknak a folyamatoknak a leírása amelyek a központi idegrendszer szintjén szabályozzák a viselkedést. Az észlelési es tanulási folyamatokat általában a genetikai instrukciók közvetítő eszközeinek tekintették, amelyek hozzájárulnak a túlélési és szaporodási sikerhez, azaz segítenek elterjeszteni az individuális géneket. Ez a nyilvánvalóan redukcionista program kezdetben pozitív funkciót töltött be, amennyiben az emberi viselkedés evolúciós stratégiáit csak így lehetett korrekt és tesztelhető módon megfogalmazni. A

viselkedés és a gének szintjén működő modellek megalkotásához és a belőlük levont predikciók ellenőrzéséhez nem volt szűkség a „tudathipotézisre”. Egy ponton túl azonban ez a megközelítés túlságosan szűkkeblűnek bizonyult, és a kritikusok helyenként jogos támadásokat intéztek a humán szociobiológusok ellen, mondván, hogy az embert gépi vagy inkább genetikai automaták módjára értelmezik. De ettől függetlenül is, egy olyan tudományból, amely az emberi viselkedés eddigi legteljesebb biológiai eszköztárát kívánja felvonultatni, nem hiányozhat az agyi működés evolúciós elemzése sem. Ezt a hiányt pótolja Lumsden és Wilson elmélete. Számukra a tudat olyan biológiai eredetű és alapú rendszer, amelynek az összeszerelését a gének végzik el, de speciális tartalmait a kultúrgénekből nyert információ adja. Nem a gének függeléke vagy eszköze, hanem aktív tényező a kultúra elsajátításában és

létrehozásában. Működése azonban nem független a genetikai programok befolyásától, minthogy az ismeretstruktúrák elsődleges kiépülését az epigenetikus szabályok irányítják. Meg kell említenünk, hogy ez az elmélet szoros kapcsolatokat mutat a pszichológia néhány meghatározó koncepciójával. Ilyen Piaget elmélete a gyermeki fejlődés egymást követő szakaszairól, amelyet már érintettünk, és ilyen Ulrich Neisser sémakoncepciója. Eszerint az észlelés és a gondolkodás meghatározott kognitív minták, ún. sémák szerint megy végbe Ezek irányítják a környezettel való kapcsolatainkat, orientálják a tapasztalatot, szelektívvé teszik a figyelmet, kiértékelik a konkrét eseményeket, és meghatározott módon raktározzák el a rendelkezésre álló információt. Fokozatosan épülnek ki a tapasztalás során, amennyiben az új információ hatására megváltoznak a belső reprezentációk, a következő tapasztalatokat már a

megváltozott séma értékeli ki, majd az ennek következtében létrejövő ismeret ismételten visszahat a sémára és így tovább. Ugyanakkor Neisser szerint bizonyos mennyiségű veleszületett információcsomagokkal mindannyian rendelkezünk születésünktől fogva. A csecsemőknek ún anticipációs sémáik vannak; így pl az új, és nem az 28 ismerős tárgyakat keresik. Ez lényegében megfelel az arc- és alakfelismerés epigenetikus szabályairól mondottaknak. Valószínűnek tartjuk, hogy a Neisser által leírt sémák primer szerveződését az epigenetikus szabályok irányítják, és a k örnyezettel való kölcsönhatások során ez a „kognitív térkép” egyre differenciáltabb és specifikusabb formát vesz fel. Gének és viselkedés: epigenetikus szabályok. A gének nem közvetlenül irányítják a viselkedést, hanem bonyolult hormonális és idegrendszeri folyamatok közvetítésével, amelyek „nyitottak” a külvilág hatásaira. Az ilyen

módon létrejövő veleszületett viselkedési minták (epigenetikus szabályok) mintegy a genetikai és a kulturális folyamatok közötti csomópontokat alkotják, és döntő szerepet játszanak a génkultúra evolúció megértésében. Egyrészt lehetővé vált általuk az ún „póráz-alapelv” kevésbé metaforikus és szabatosabb értelmezése. Az epigenetikus szabályok csupán a kultúrgének közötti választások bizonyos valószínűségi irányait írják elő. Tág teret engednek a megváltozott társadalmi környezetben történő egyéni reakcióknak, és lehetővé teszik az új tapasztalatok elsajátítását. A lehetőségek száma azonban nem korlátlan. Az erősebb kanalizációt előíró epigenetikus szabályok által kivetett biológiai korlátok lefékezik bizonyos kulturális újítások és szokások elterjedését. Miattuk nem számíthatunk a vérfertőzési tilalmak tömeges megszegésére vagy az anyai szerepek olyan „látványos”

visszaszorítására, mint a harmadik fejezetben szereplő kibuc példában láthattuk. Ugyanakkor a genetikai asszimiláció révén az epigenetikus szabályok is képesek átalakulni a viszonylag hosszú időn át tartó kulturális nyomásokra. A génektől a kultúráig vezető póráz hossza így hol csökken, hol nő; „rugalmasan változik, de széttéphetetlen”. A genetikai szabályok bevezetésének egy másik nagy előnye a korábbi génhipotézissel szemben, hogy értelmezhetővé válik általa a kulturális sokféleség. Láthattuk, hogy még a szigorú genetikai meghatározottság jelenlétében is széles körű viselkedési változékonyságra számíthatunk (amplifikációs törvény). A gének nem valamely egyedi választ határoznak meg, hanem a válaszok egy statisztikai mintázatát. „Még napjainkban is nagyon sokan úgy érvelnek, hogy a sokféleség létezése a szociális viselkedésnek a genetikai befolyástól való mentességét bizonyítja. Ezzel

szemben rámutattunk, hogy a kulturális diverzitás nagy része .lehetővé válik a mentális fejlődés epigenetikus szabályai alapján. A kapcsolat szerintünk nem egyszerűen a genetikai sokféleség és a kulturális sokféleség között van, bár az epigenetikus szabályok sokféleségéből növekvő kulturális sokféleségre következtethetünk. A kulturális diverzitás azonban inkább a döntések és választások sokaságából adódik, amelyek minden egyén számára nyitva állnak. A tudat maga hozza létre döntési terét, de mindezt az epigenetikus szabályok hatása alatt létrejött ismeretek és preferenciák segítségével teszi.” Más szóval, a k ulturális sokféleség mintái nem cáfolják az evolúciós hatásokat, hanem éppenséggel megvilágítják azok természetét. Az epigenetikus szabályok és a v elük kapcsolatos mechanizmusok (asszimiláció, amplifikáció stb.) modelljei tehát kétségkívül nyitottabbá tették a szociobiológiát a

társadalomtudományok felé Ugyanakkor néhány súlyos problémát vetettek fel. Először is a bizonyítást illetően A genetikai programok jelenlétére utaló közvetett evidenciák (ikervizsgálatok, kultúrközi elemzések eredményei stb.) nagyon fontos tényezők a veleszületettség bizonyításában Sok esetben azonban - különösen a bonyolultabb viselkedési és mentális kategóriák esetében - ennek alapján jelenleg nincs mód az egyedfejlődésben és a konkrét viselkedésben játszott szerepük pontos feltérképezésére, amely pedig elengedhetetlen volna a gén-kultúra elmélet transzlációs modelljeinek a működtetéséhez. Másodszor, az epigenetikus szabályok sokszor csupán nagyon általános előírásokat adnak. Az eszközök használatát lehetővé tevő manipulációs készség pl. aligha befolyásolhatta a készítésükre és adoptálásukra vonatkozó különböző kulturális szokásokat. Harmadszor, a genetikai determinizmus kérdésében egy

nagyon sajátos paradoxon jellemzi Lumsden és Wilson elméletét. Az epigenetikus szabályok rugalmas és probablisztikus jellegű kanalizációk, amelyek. lehetőséget adnak a kultúra nagyfokú autonómiájára. Ugyanakkor a szerzők úgy képzelik, hogy ez a genetikai befolyás az emberi viselkedés és gondolkodás minden formájában érvényre jut, és alapját képezi a k ultúra teljes működésének. Más szóval, ha ez a koncepció mélységileg (a gének irányában) mérsékelt állításokat is tartalmaz, horizontálisan (a kulturális rendszer egészét illetően) erős, sőt extrém érvelés jellemzi. 29 Jelenlegi ismereteink szerint nehéz elképzelni, hogy a kultúra rendelkezne egy ilyen mértékű genetikai alappal. A kultúra mint egész nem determinált a gének által. Hogy hatásuk milyen mértékű a társadalmi viselkedésre, az természetesen tapasztalati kérdés. „Bizonyításával vagy cáfolatával akkor is foglalkozni kell - mondja Csányi

Vilmos -, ha ilyen mértékű genetikai determinációt egyébként nem tartunk valószínűnek, egyszerűen azért, mert az is bizonyításra szorul, ha abban hiszünk, hogy a kultúra nem rendelkezik effajta genetikai determinációval.” A magunk részéről azt tartjuk elfogadhatónak, hogy a kultúra szövetében feltétlenül találhatók bizonyos genetikailag kanalizált magatartásminták, amelyek köré ugyanakkor a t ársadalom szimbolikus struktúrát épít - a genetikai befolyástól függetlenül. Az epigenetikus szabályok sem számukban sem intenzitásukban nem képesek előírni a kultúra mint totalitás működését. Éppen ezért az egész kultúrát átívelő genetikai befolyás hangoztatása helyett a jövőben olyan konkrét viselkedéseket kell vizsgálni, ahol a genetikai irányítás kimutatható, és hatással van a társadalmi minták szerveződésére és változására. Úgy gondoljuk, itt a gén-kultúra modellek működni fognak. Ezen túlmenően

azonban a kultúra nagyobb autonómiájával kell számolni, mint azt a szerzők gondolják. A kultúra: állandóságok és változások. Ez átvezet bennünket az elmélet talán legsúlyosabb problémájához. A szerzők úgy érvelnek, hogy a viselkedést meghatározó gének gyakoriságértékei gyorsan csökkennek vagy nőnek. Néhány száz vagy ezer év elegendő ahhoz, hogy az előnyös kultúrgének elsajátításához szükséges gének rögzüljenek (ezeréves szabály). A szerzők explicit módon nem utalnak ennek az állításnak egy fontos következményére: az emberi csoportok közötti genetikai különbségek kérdésére. Elméletükből azonban nagyonis következetesen adódik, hogy a legalább ezer évig egymástól elszeparálva élő emberi közösségek genetikailag különbözővé váltak egy sor lényeges viselkedési és megismerési folyamatra nézve. Az ilyen mérvű kultúrák közötti különbségekre azonban nincsen bizonyíték, ill. a jelenlegi

mérések egyértelműen ellene szólnak Richard Lewontinnak és munkatársainak méréseken alapuló becslései azt mutatják, hogy az emberi genotípusban feltételezhető különbségek mintegy 85%-a egy adott populáción belül jelentkezik, az interpopulációs (kultúrák, népcsoportok közötti) különbségek 80%-ot képviselnek, és legfeljebb 7%-ra tehető az egyes rasszok közötti genetikai eltérés. A genetikai frekvenciák gyors változásai a Lum sden-Wilson modellben két hallgatólagos feltevésen alapulnak, amelyek azonban nagyon is támadhatók. Az egyik az, hogy nagyon erős szelekciós nyomások irányulnak a kulturális viselkedések fenotípusaira. Tény azonban, hogy számos esetben a k ultúra gazdasági, technikai és egészségügyi fejleményei éppen hogy csökkentették a szelekciós hatásokat (pl. betegségek gyógyítása) A másik előfeltevés szerint a különböző élőhelyeken található csoportok között nincs, vagy minimális az

érintkezés. Ez azonban nem így van Az utóbbi mintegy tízezer évben - tehát lényegében a neolitikus forradalom után - a korábban elszigetelten élő vadászó-gyűjtögető közösségeket fokozatosan felváltottak és kiszorították a nagy kiterjedésű és intenzív kapcsolatokat fenntartó agrártársadalmak. Ez a genetika nyelvén azt jelenti, hogy a kisméretű szaporodási közösségeket olyan nagyméretű és intenzív génáramlást fenntartó ún. pánmiktikus populációk követték, ahol a genetikai szelekció sebessége és intenzitása nagymértékben csökkent. Másként fogalmazva, az utóbbi évezredek kulturális fejlődése az emberi populáció közös génállományát lényegesen nem változtatta meg. Természetesen egy-egy populáción belül feldúsulhattak bizonyos gének, de ehhez mai ismereteink szerint izolált és kellőképpen beltenyésztett mikroközösségek kellettek, amelyek a kulturális fejlődésnek csak bizonyos tér-idő

szegmentumaiban maradhattak fenn. Mindez korlátok közé szorítja, ám úgy gondoljuk, nem kérdőjelezi meg a gén-kultúra elmélet számunkra alapvetőnek tartott mondanivalóját. Azt hogy a kulturális evolúció szoros kölcsönhatásban áll a történeti alapját képező biológiai evolúcióval. A természetes szelekció nyomán rögzülő viselkedési és gondolkodási szabályok lényeges pontokon befolyásolják a kultúra szerveződési és működési folyamatait. Másrészt a k ultúra maga is olyan szelektív környezetet teremtett, amely visszahatott az ember biológiai fejlődésére és genetikai konstitúciójára. E folyamat dinamikája az utóbbi évezredek 30 kulturális változásai során jelentősen lelassult. Nem szabad azonban elfelejteni - és az egész könyv ennek a tanulságát igyekszik felmutatni -, hogy biológiai múltunk örökségét felgyorsult jelenünkben is magunkkal hordozzuk. Összefoglalva, a gén-kultúra elméletet a magunk

részéről nem tartjuk a szociobiológia domináns vonulatának vagy „második korszakának”, ahogyan a szerzők vélik. Számos problémát vet fel, amelyek közül egyesek az elmélet jelenlegi formájában megoldhatatlanok. Mégis, a k oncepció komoly megvilágító erővel rendelkezik, képes irányt adni bizonyos kutatásoknak, és alkalmas arra, hogy a biológia és kultúra közötti kapcsolatok értelmezésének egyik elméleti fókusza legyen. Úgy véljük, fontos felismeréseket és következtetéseket szolgáltat a társadalomtudósok számára, noha a velük való együttműködés ígéretét csak megfelelő önkorlátozások és további empirikus kutatások révén képes megvalósítani. (Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig. Cserépfalvi Kiadó Budapest, 1992 160-187 p) 31 Kulturális szelekció A vallás imént említett bonyolult jelenségköre már utal egy nagyon fontos problémára. Noha a különböző vallási képzetek és szokások

bizonyos pontokon befolyást gyakorolnak az őket hordozó egyének biológiai sikerességére, funkcióik nagy része nem merül ki ebben. A túlvilágra vonatkozó képzetek, a m egtisztulás rítusai vagy az Istennel való kapcsolat írásos emlékei olyan szimbólumrendszert alkotnak, amely révén a hívők egy általuk teremtett világ tagjaivá válnak, és egymással közösséget alkotnak. Általában véve, az emberi viselkedés, az állati viselkedéstől eltérően, számos ponton nélkülözi a biológiai alkalmazkodás logikáját. Ez ugyanúgy vonatkozik, mondjuk, a törzsi varázslásra, mint a k özépkor organikus-mágikus világképére vagy korunk avantgárd művészeti törekvéseire. Természetesen továbbra is igaz marad könyvünk mondanivalója: az emberi kultúra alapvázát olyan genetikai és kulturális adaptációk alkotják, amelyek eredetileg a túlélés és a szaporodás követelményei szerint alakultak ki. Ezek köré azonban az ember bonyolult

jelentéseket épít ki, amelyek távol vannak a biológiai funkcióktól, és egyre hatalmasabb szuperstruktúrát alkotva, sokszor elfedik vagy leárnyékolják az eredeti folyamatokat. Az ember szimbólumok köré szervezi világát, amely így nem más, mint a k ulturálisan kialakított és átadott jelentések közösen használt rendszere. „A szimbólumok használata egy olyan kulturális evolúcióhoz vezet, amely az alapvetően önkényes szimbólumok jelentésrendszerének belső logikáját követi; az ember saját maga alkotta szimbolikus rendjét vetíti a természetre.” A kultúra tehát számos olyan elemet és folyamatot tartalmaz, amely biológiai értelemben maladaptív vagy neutrális. Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt a dar wini modellek teljesen érvénytelenek. Sokan úgy vélik, hogy a kultúra legáltalánosabb mechanizmusai a biológiai evolúcióval analóg törvényszerűségek szerint épülnek fel, és ezért bizonyos mértékig alkalmazhatók rájuk

a neodarwmizmus alapelvei. Elsők között Campbell fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy a kultúrát két egymásra épülő folyamat jellemzi: a különböző újítások által létrehozott véletlen és öröklődő variációk (mutációk), ill. ezek közül a kulturálisan hasznos, értékes tárgyak és eszmék szelektív visszatartása, elterjesztése a populációban (szelekció). Ez a koncepció a hetvenes-nyolcvanas években mind az antropológusok, mind pedig a biológusok között mély visszhangra talált. Egyre inkább elfogadottá vált az a f elismerés, hogy a k ultúra egyfajta átöröklési rendszert (inheritance system) alkot, amelyben az információátadás lamarcki formája megy végbe - tehát az egyéni élet során szerzett ismeretek továbbadása történik -, de alapjában véve ugyanazok a folyamatok és törvényszerűségek jellemzik, mint a bi ológiai evolúciót. Funkcionális értelemben mindkettőben azonos szabályok és elvek jutnak érvényre -

egymás analógiájára értelmezhetők. Mindenekelőtt azok a fizikai és szellemi dolgok tekinthetők a kultúra egységeinek, amelyek képesek a génekhez hasonlóan önmaguk lemásolására. Ezeket Cloak instrukcióknak, Ruyle ideáknak, Dawkins, mémeknek, Swanzon szociogéneknek nevezi. Legfontosabb tulajdonságuk, hogy replikátorok, amelyeknek a másolása és elterjesztése genomon kívüli folyamatokat igényel; az imitáció, a tanulás és a szocializáló társadalmilag közvetített folyamatait. Az evolúció nem más, mint a r eplikálódó - tehát önmagukról másolatot készítő - egységek eltérő túlélése és elterjedése, függetlenül ezeknek az egységeknek a természetétől és szerkezetétől. Richard Dawkins, Az önző gén című könyv ismert írója szerint a kultúra fejlődése akkor kezdődhetett el, amikor megjelentek az utánzásra képes intelligens agyak, amelyek képesek voltak a különböző kulturális jegyek elsajátítására és

lemásolására. Ezzel együtt egy új típusú evolúció indult meg a Földön, amely a k ulturálisan létrehozott és tanulás útján replikálódó kulturális jegyek szelekcióján alapul. Egyesek közülük sikeresebbnek bizonyulnak ebben a folyamatban, azaz hosszú ideig megbízhatóan és széles körben másolódnak (pl. Bach művei), mások nem maradnak fenn tartósan (egyes öltözködési divatok). Vannak olyan eszközök és gondolatok, amelyek gazdasági vagy politikai előnyösségüknél fogva rohamosan elterjednek, mások kivesznek a populációból, mert nem alkalmasak a fennálló kulturális szükségletek kielégítésére. Így pl bizonyos vallások hozzásegítik az embereket egyéni és társadalmi céljaik végigharcolásában, vagy legalábbis 32 ezek tudatosításában. Sikerességüknél fogva elterjednek, és kiszorítják a kevésbé megfelelő formákat Gondoljunk pl. a kereszténység térhódítására az antik római vallásokkal szemben

Nyilvánvaló, hogy a „sikeresség” sokszor semmiféle kapcsolatban nem áll a biológiai túléléssel és szaporodással. A papi nőtlenség a cölibátus pl a genetikai reprodukciót tekintve egyértelműen „veszteséges” intézmény, bizonyos lélektani és gazdasági szempontokat figyelembe véve azonban nagyon is nyereségesnek tekinthető, főként az egyházi vagyon szétaprózódásának a megakadályozása és az egyházi emberek elkötelezettségének a megerősítése és engedelmességük biztosítása miatt. Ugyancsak nagyon látványosan mutatja a biológiai szelekció és a kulturális szelekció szétválását az az Új-Guinea magasföldjein bevett szokás, hogy az elhunytakat hozzátartozóik rendszeresen kannibalizálják. Ez kétségtelenül hozzásegíti az itt élő embereket a múlttal való kapcsolat folytonosságának a fenntartásához és a törzsi szolidaritás megerősítéséhez, egyúttal azonban elterjeszti a halálos betegséget okozó

kuruvírust. A kulturális egységek funkcionális értelemben tehát úgy működnek, mint a gének. Azon keresztül, hogy kulturális téren sikeresebbé teszik az őket használó embereket, elősegítik saját túlélésüket és replikációjukat. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy egyszersmind hozzájárulnak az individuum génjeinek az elterjesztéséhez. „Ha a mém fenotípusos kifejeződése egy dallam - írja Dawkins a The extended phenotype (Bővített fenotípus) című munkájában -, akkor minél fülbemászóbb, annál gyorsabban másolódik le. Ha ez egy tudományos elmélet, elterjedésének esélyeit a világ tudományos közvéleményében már jelen lévő ismeretrendszerekkel való kompatibilitása befolyásolja. Ha politikai vagy vallási eszme, túlélését az segítheti elő, ha az egyént intoleránssá teszi az új és szokatlan eszmék iránt. Egy mémnek megvan a saját lehetősége a replikációra és saját fenotípusos kifejeződésére, és

semmi ok nincs arra, hogy a m ém sikerességének szükségképpen össze kellene kapcsolódnia a genetikai sikerességgel.” Ahogy a gének a szaporodási közösség génkészletét alkotják, a különböző szimbólumok, viselkedési normák, értékek és tárgyak az őket hordozó népesség közös kulturális készletét jelentik. Ezeken belül éppúgy meghatározott csomagokká, ún. koadaptált komplexumokká kapcsolódnak össze, mint a gének. A replikátoregyüttesek tagjai segítik egymás fennmaradását, mint pl az egyházi szervezet intézményei, dogmatikai szabályai, rituáléi, művészeti irányzatai stb. Elterjedésük attól függ, hogy milyen mértékben tudnak integrálódni a kulturális pool meglévő állományában. Hasonlóképpen a genetikai „nyersanyagban” bekövetkező mutációkhoz, a kulturális egységek is bizonyos öröklődő változásokon mehetnek keresztül. Gondoljunk csak az újításokra, a felfedezésekre vagy éppen a hibás

másolás következtében létrejött változatokra, pl. egy mítosz szájhagyomány útján történő terjedése esetében. A véletlen sodródás (drift), ugyanúgy mint a kisméretű és zárt biológiai populációk esetében, ugyancsak lényeges változásokat okozhat egyes tulajdonságok gyakoriságában. Ennek köszönhető pl. bizonyos szakmák ritkasága vagy egyes hiedelmek tartós jelenléte a k isebb közösségekben. Az elszigetelt körülmények között élő tasmániaiak számos Ausztráliából magukkal hozott kulturális jegyet vesztettek el az idők során. A mutáció és a sodródás által létrejövő változatok szelekciója ugyanazon szabályoknak és törvényeknek van alávetve, mint a g enetikai szelekció. „A kulturális instrukciók éppúgy önmásoló mikroegységek, mint a gének - mondja Cloak. - Ebből következik, hogy a s zelekció egy olyan kreatív folyamat, amely mind a bi ogenetikai, mind pedig a kulturális jellegek evolúcióját mozgatja.

Azáltal, hogy kiértékeli a k ulturális jegyeket, éppúgy meghatározza a kulturális pool, mint a génpool tartalmát.” Az előbbiekhez néhány megjegyzést kell tennünk. Vannak, akik úgy vélik, hogy az analógiás gondolkodás, amely a kauzális leírást bizonyos szintek közötti összefüggésekre és korrelációkra cseréli, egy tapodtat sem visz közelebb bennünket a t ermészeti és társadalmi folyamatok megértése terén. Szerintük a k étfajta evolúciós mechanizmus összehasonlítása során talált azonos szabályok és univerzális törvényszerűségek csupán felszínes és megtévesztő párhuzamok, amelyek nem nyújtanak valódi egységes elméletet. Ez azonban messze nem így van Az evolúció olyan általános mechanizmus, amely mind a bi ológiai, mind pedig a k ulturális létszférában fontos szerepet kap. Természetesen a közöttük lévő hasonlóságok nem strukturálisak, hiszen más entitásokból 33 szerveződnek (gének, ill. mémek)

és mások a transzmisszió közegei (genetikai reprodukció, ill tanulásiszocializációs folyamatok) A megfelelések a kéttípusú evolúció működési alapelveire vonatkoznak, tehát a különböző tulajdonságokkal rendelkező replikátorok differenciális elterjedésének a mechanizmusaira. Ennyiben a két evolúciós rendszer egymás funkcionális megfelelője Éppen ezért az analógiák kutatása új és izgalmas utakat nyit az evolúció párhuzamos és összefüggő jelenségeinek a vizsgálatában. A tanulmányozásuk során levont közös szerveződési és fejlődési alapelvek nagy heurisztikus értékkel rendelkeznek. Elsősorban a kultúra hihetetlenül bonyolult működésének a tanulmányozásában teremtenek újszerű megközelítési módokat és izgalmas perspektívákat egy olyan biológiai elmélet, a darwinizmus felhasználásával, amely a t ársadalomtudományoknál lényegesen egzaktabb és részletesebb modellekkel rendelkezik. Hangsúlyoznunk kell,

nem arról van szó, hogy a biológiai evolúció fogalmi eszköztárát egyszerűen átvisszük, átfordítjuk a kulturális evolúció szintjére. A lényeg a többletinformáció; a kultúra pontosabb és mélyebb szintű megértése. Napjainkban ez többféle módon történik. Vannak olyan kutatók, akik a k ulturális információ átörökítési folyamatainak a kvantitatív-matematikai megértésére helyezik a ha ngsúlyt. Ez a pop ulációgenetika és az ökológia egzakt fogalmi apparátusa és egyenletrendszere alapján igyekszik a k orábbiaknál pontosabb képet alkotni a csoporton belüli és csoportok közötti variációk nagyságáról és stabilitásáról, az információátadás típusairól és irányairól, a benne szereplő személyek számáról, koráról stb. Mások az evolúciót olyan elemi és univerzális mechanizmusként értelmezik, amely az anyagi világ lényegében minden szintjén működik. Ennek Csányi Vilmos dolgozta ki a legeredetibb és

legsokoldalúbb változatát Számára az evolúció az önszerveződő rendszerek meghatározott törvények szerinti mozgása, amelynek az iránya és állapotváltozásainak a szerkezete valamennyi létszférában - így a kultúrában is előre jelezhető és szabatos formában leírható. Robert Boyd és Peter Richerson jelenleg nagyon sokat idézett munkája abból indul ki, hogy noha a kultúráról hiteles kép nyerhető a biológiai evolúció fogalmi eszköztára és elméleti modelljei alapján, számos olyan, csak rá jellemző egyedi sajátosságot mutat, amelyhez mintegy hozzá kell igazítani, át kell dolgozni a darwini koncepciókat. Más szóval, a kulturális evolúció önálló magyarázatokat kíván, amelyet a darwini elmélet társadalomelméleti megfelelőiként foghatunk fel. Ezekre a koncepciókra itt részletesen nem térhetünk ki, annál is inkább, mert nem kifejezetten a s zociobiológiai paradigmán belül fogalmazódnak meg. Többségükben azonban

felhasználják és magukba építik annak érvelésmódját, és nagyon termékeny gondolatköröknek bizonyulnak a szociobiológia további fejlődése szempontjából. (Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig. Cserépfalvi Kiadó Budapest, 1992 221-225 p) 34 Csányi Vilmos Az etológia emberképe Az utóbbi évtizedekben megfigyelhető, hogy az eddig hagyományosan elkülönülő tudományterületek között egyfajta közeledés, integráció indult meg. Így történik ez az embertudományokban is, kifejlődőben van például a humánetológia, amely az emberi viselkedés biológiai és evolúciós tényezőit kutatva a természettudományok oldaláról igyekszik kiegészíteni a hagyományos társadalomtudományi emberképet. Ennek a törekvésnek a legfontosabb eredményeit vázolom a következőkben. Az ember biológiai jellegzetességei Az ember az állatvilág tagja, biokémiai, élettani, tulajdonságai erről szemernyi kétséget sem hagynak. Viselkedését

illetően a fejlett szociális állatok közé tartozik, szocialitásának természetes következménye a biológiai agresszió, a rangsor kialakításának képessége, a nem verbális kommunikáció használata stb. Ami az állatoktól alapvetően megkülönbözteti, az néhány további, fajspecifikus, genetikai tényezők által kialakított viselkedési mechanizmus. Ha az egyes kultúrákat szemügyre vesszük, az emberi viselkedés rendkívül nagy variabilitást mutat, mégis megtalálhatunk bizonyos állandó jegyeket. Minden kultúra valamilyen emberi nyelvre épül és az emberi nyelvek, bármennyire is különbözzenek felszíni struktúrájukban, a lehetséges kommunikációs mechanizmusoknak egy meghatározott változatát képviselik, és ehhez még csak hasonlót sem találunk az állatoknál. Minden kultúrára jellemző az emberi kapcsolatok hierarchikus rendje, a rokonság, a hatalmi struktúra mechanizmusa: az állatoknál a rokonság számontartása, az

anya-kölyök kapcsolatot kivéve ismeretlen. A kultúrák harmadik jellegzetessége a tárgyak használata, ez szórványosan az állatoknál is fellelhető, de jelentősége, mértéke meg sem közelíti az embernél tapasztaltat. A negyedik jellegzetessége az emberi kultúráknak az elgondolt, kimondott, végrehajtott vagy tárgyak készítésével kifejezett eszmék, ideák létezése, ez is kizárólagos emberi, fajspecifikus jegy. Az emberi kultúrák fenti négy jellegzetessége három tisztán biológiai tulajdonságra vezethető vissza, úgymint: a s zociális vonzódásra a t árgyszeretetre és a s zabálykövetés képességére. Ezek a tulajdonságok a más fajokban is fellelhető biológiai tulajdonságokkal - mint az agresszió, rangsor kialakítási készség stb. - együtt, ezekkel szoros kölcsönhatásban jelennek meg A szociális vonzódás Az embernek nagyon sokféle genetikailag meghatározott tulajdonsága van, amelyben a szociális vonzódás kifejeződik. Az

alapvető szociális vonzódási mechanizmusok három érzékelési modalitásban a legfontosabbak. Így, tapintási ingereken keresztül valósul meg a kontaktus. Koraszülött csecsemők kb másfélszer gyorsabban növekednek ha napjában legalább háromszor simogatják őket a hátukon, karjukon. A taktilis inger hiányában a ß -endorfin szint emelkedik. 1 Felnőttekre is nyugtató hatású az ölelés, ha az domináns személyektől jön. A fejre vagy vállra helyezett kar nyugtató hatású A harmonikus személyiség 1 Eibl-Eibesfaldt, l.: Humanethology Aldine de Gruyter, New York, 1989 35 kialakulásához bizonyos mennyiségű testi kontaktus minden életkorban szükséges, de különösen fontos ez a fejlődő gyermekek számára. A kontaktus sohasem egyirányú szociális szükségletet elégít ki, jótékony hatását a résztvevők mindegyikére kifejti. Újabban elterjedten használnak speciálisan idomított kutyákat gyermekek, beteg vagy egyedül élő idős

személyek kontaktusszükségletének kielégítésére. 2 A terápia jelentősen csökkentheti a depressziós tüneteket, enyhíthet emocionális és személyiségzavarokat. Az olfaktorikus modalitásban is kialakul szociális kapcsolat. Az emberek egyedi szagmintázattal rendelkeznek; kimutatták, hogy anyák képesek gyermekeik ruhadarabjait felismerni a szaguk alapján. Valószínűleg különböző kontaktust serkentő feromonok is fontos szerepet játszanak az ember életében, így pl. az androstenol adagolása mindkét nemnél serkenti a személyes kapcsolat kialakítását 3 A vizuális modalitásban ismerjük a legtöbb kontaktust segítő mechanizmust. Már említettük, hogy újszülöttek azonnal képesek a m imika imitációjára. Az is bizonyított, hogy újszülöttek megkülönböztetett figyelemmel reagálnak emberi arcokat jelző mintázatokra, tehát a fajtársfelismerés az embernél sem kíván különleges tanulást. Igen gyorsan jelenik meg az újszülöttek

legfontosabb kontaktustartó jele, a m osoly Ugyancsak a szociális kötődés kialakításával kapcsolatos a a már említett idegenkerülési reakció, amely a babák 7-10 hónapjában jelenik meg. Majmoknál elektrofiziológiai vizsgálatokkal arcfelismerő neuronok tevékenységét mutatták ki. 4 Hasonló neuronok minden bizonnyal az emberi agyban is találhatók. Az emberi arc tehát szociális kiváltó inger (releaser) szerepet játszik, hasonló érdeklődést kiváltó kulcsingerek a női kebel és a női far formája, a férfi váll és a pénisz, valamint a kisgyermek testformája. 5 Párkapcsolatok és a szexualitás Az állatoknál egy-egy kivételtől eltekintve a szexualitás egyedüli funkciója az utódok létrehozása. Párkapcsolatok akkor alakulnak ki, ha az utódok hosszas gondozást igényelnek, a párosodási rendszert pedig döntően az ökológiai viszonyok alakítják ki. Az embernél a szexualitásnak kettős funkciója van: az egyik ugyanaz, mint az

állatoknál - a faj fenntartása; míg a m ásik a párkapcsolat fenntartását szolgálja. Ennek egyik etológiai bizonyítékának tekinthetjük az egy megtermékenyülésre eső párosodások számának alakulását különböző emlős állatoknál. Ez a szám 1 és néhány között változik általában, két jelentős kivétel van: az egyik az ember, ahol kb.1000 coitusra jut egy megtermékenyülés, a másik az oroszlán, ahol ez a szám 3000. 6 Az embernél a nemi aktus időtartama is hosszú az átlagos emlőséhez képest. A coitus az embernél emocionális reakciókkal kapcsolatos (szerelem, féltékenység, dominancia ). A coitus növeli a kapcsolat erősségét7 A párosodási rendszer az emberi faj esetében igen változatos és a különböző kultúrákban valamennyi fő forma megtalálható. Egy vizsgálat során 849 társadalomban 83%-ban poliginiát, 16%ban monogámiát 1%-ban poliandriát (4 eset) találtak 8 De még a pol igám társadalmakban is két és

félszer gyakoribb a monogámia, mint a poligámia, mert valójában csak a domináns személyek igazán poligámok. 9 Ajándékozás, tulajdon Davis K D.: Therapy Dogs Howel, New York, 1992 Kirk-Smith, M. - Booth, D A - Carroll, D - Daviss, P: Human social attitudes affected by androstenol Psychiat Behav, 1978 4 Young, M.P - Yamane S: Sparse Population Coding of Faces in ths lnferotemporal Cortex Science 1992 256, 1327-1331p 5 Eibl-Eibesfeldt, l.: Ethology: The biology of behavior Holt, Rinehart and Winston New York, 1970 6 Berghe, P. L van den: Human Family Systems: An Evolutionary View Elsevier, New York, 1979 7 Wilson, E. O: Sociobiology- The New Synthesis The Belknap Press, Cambridge, 1975 8 Berghe, P L. van den: im 9 Részletesebb szociobiológiai magyarázatért l.: Bereczkei T: A génektől a kultúráig Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1991 2 3 36 Minden kultúrára jellemző emberi tulajdonság az ajándékozás és a javak megosztásának szokása.10 A különböző

társadalmakban persze a formák nagyon különbözőek lehetnek, nagyon sok tanult eleme van az ajándékozásnak, de az alapja mégis biológiai. Az utóbbi években sok helyen nevelték fel emberszabású majmok csecsemőit emberi családban, megpróbálták a csimpánz- és orángutáncsecsemőt éppen úgy kezelni, mint az emberi csecsemőt, és figyelték a magatartásukban megmutatkozó azonosságokat és különbségeket. Az egyik legjellegzetesebb különbség az volt, hogy a majomcsecsemők és majomgyerekek sohasem osztják meg táplálékukat társaikkal vagy gondozóikkal, ha éhesek. Vadul harcolnak a táplálékért! Az emberi gyermek viszont megosztja táplálékát, el lehet kérni tőle, még akkor is, ha éhes. Ilyen viselkedés az állatok között egyedül a kutyaféléknél található meg, amelyek szociális viselkedés szempontjából rendkívül fejlettek. Az ember gyermekei nemcsak ennivalót, hanem tárgyakat is „ajándékoznak”. Megfigyelték, hogy 1,52

éves gyerekek, ha idegen közelít feléjük és kezdeti félelmüket már legyőzték, nagyon gyakran valamilyen tárgyat vesznek fel, és annak átnyújtásával veszik fel az ismeretlennel a k apcsolatot. 11 Ez a viselkedés nagyon sokféle kultúrában megfigyelhető, a humánetológusok feltételezik, hogy az ajándékozás, táplálékmegosztás tulajdonsága is döntően genetikai meghatározottságú. Igen érdekes a tárgyakkal és a tulajdonnal kapcsolatos viselkedésformák megjelenése az embernél és távolabbi rokonainál. Egy tárgy átnyújtása, megvizsgálása, esetleges visszaadása a tulajdonosnak, igen összetett agyi mechanizmusokat igényel. Ha egy páviántól valamelyik fajtársa elvesz egy tárgyat, ez mindig agresszióval, fenyegetéssel történik. Elveszi a tárgyat és elrohan, hiányzik az agresszió megfelelő gátlását biztosító mechanizmus. A gorillánál azonban ez már megjelent12 A tulajdonnal kapcsolatos viselkedésformák minden bizonnyal

biológiai eredetűek. Kibutzban kulturális szabályokkal sem sikerült a gyerekek tulajdoni igényét játékszerekre leépíteni. 13 Megkülönböztethető a tulajdonigény, amikor az állat védelmezi a „ tulajdonát”. Ilyen pl a t erritórium, vagy páviánoknál a megragadott táplálék. Valamint az elismert tulajdon, amelynek esetében a csoport tagjai a tulajdonost elismerik és tulajdonjogát tiszteletben tartják. Majmoknál ez az anya-kölyök, valamint a m ár említett párkapcsolat esetén figyelhető meg. Embernél a tárgyakon túl ideákra, szerepekre, foglalkozásra, pozíciókra is kiterjed. Az is jól ismert, hogy a különböző kultúrákban é1ő emberek nemcsak tárgyakat, hanem alárendelt nőket, területet, hatalmat is hajlandók esetenként másokkal megosztani. 14 Agresszió Az emberi agresszióval kapcsolatos újabb keletű vitákat Konrad Lorenz egyik híres könyve indította el. 15 Lorenz még nem különböztette meg a biológiai és a

kulturális agressziót elég élesen A biológiai agresszió fontos magatartásbeli szabályozó mechanizmus, amely valamilyen formában minden magasabbrendű állatban kimutatható 16, segíti őket az optimális területelosztásban, a táplálék és más erőforrások adaptív kihasználásában, lehetővé teszi az állati csoportok belső szerkezetének kialakulását és fennmaradását. A korábban már részletesen ismertetett agresszív viselkedésformák egy része az egyes egyedek vetélkedését szabályozza, de kifejlődtek olyan agressziós formák is, amelyek egy-egy fajon belül az egyedek csoportjainak érdekeit regulázzák a faj más csoportjaival történő versengésükben. Eibl-Eibesfeldt, l.: Humanethology im Stanjek, K.: Das Überreichen von Gaben: Funktion und Entwicklung in den ersten Lebensjahren Z Entwicklungpsychol Pädagog Psychol.,1978, 10, 103-113p 12 D. Fossey idézi: Eibl-Eibesfeldt, l: Warfare, Mans indoctrinability and group selection Z

Tierpsychol, 1982 60, 177-198p 13 Spiro, M.E: Gender and Culture: Kibbutz Women revisited Duke Univ Press, Durham, 1979 14 Eibl-Eibesfeldt, l.: Warfare, im 15 Lorenz, K: Das sogenannte Böse. Borotha Schoeler Wien, 1963 16 Csányi V. szerk: Agresszió az élővilágban Natura, Budapest, 1968, 195p 10 11 37 Ha elfogadjuk, hogy az evolúciós fejlődés folyamatos, és ebben ma aligha kételkedik kutató, és tudjuk, hogy az agresszió az egész élővilágban elterjedt, érthetetlen csodának kellene tekintenünk, ha éppen az emberből hiányoznának az agresszió biológiai tényezői. Nem történhetett így, hiszen egy-egy új faj nem elemekből épül össze valamiféle tervezői asztalon, hanem mindig valamilyen már meglévőből, apró átalakulások sorozatával. A csimpánzok és más főemlősök agresszív viselkedésformáiban nem nehéz felismerni az ember, különösen a gyermekek hasonló megnyilvánulásait. Ugyanakkor az emberi agressziónak is megvannak a humán

specifikumai, megnyilvánulásai, amelyek az egészen elemi formáktól eltekintve, formájukban rendkívül változatosak lehetnek. Tanulással, az adott kultúra befolyása alatt az emberi agresszió egészen alacsony szintre szorítható és nagyon magas szintre is emelhető. Különös, az emberre jellemző, a biológiai agressziótól megkülönböztetendő agressziótípus a csoportos kulturális agresszió és ennek legkegyetlenebb formája, a háború, amelyre még részletesen visszatérünk. Az emberi agressziós viselkedésformáknak nincsen elfogadott osztályozása, de a l egtöbb pszichológus és humánetológus egyetért abban, hogy a következő felsorolás egyes tételei érvényesek. Egyesek talán összevonhatók, mások több alcsoportra bonthatók, de ez mondanivalónk lényegét nem érinti. a) Territoriális agresszió A legkülönbözőbb kultúrákban élő emberek csoportjai közösen, vagy tagjai egyénileg, megjelölnek, birtokba vesznek, védelmeznek egy

területet. Az, hogy ezt hogyan teszik, a mindenkori kultúra függvénye, de a területhez való vonzódás jelensége maga, a k ultúrától független, általános jelenség. Az ember tehát territoriális lény, és ebből következik, hogy ha kisajátított területét mások akarják birtokolni, különböző agresszív viselkedésformákkal reagál. b) Tulajdonnal, birtoklással kapcsolatos agresszió Már egészen kis gyermekek is erős agresszióval reagálnak arra, ha valamilyen tárgyat vagy egyéb dolgot elvesznek tőlük, illetve ha azt ők akarják megszerezni. A szociális kapcsolatoknál már említettük, hogy az embernél is megjelent az elismert tulajdon fogalma, és ezt minden kultúrában szabályrendszerek fejezik ki. c) Rangsorral kapcsolatos agresszió Az emberi csoportok is hierarchikusan szerveződnek. A spontán kialakuló, alacsonyabb szervezettségű csoportok hierarchiája, mint ezt sokszor leírták már, enyhébb-erősebb agressziós konfliktusokon

keresztül alakul ki. Ha a csoport szerkezete már kialakult és megszilárdult, az agressziós összeütközések gyakorisága éppen úgy csökken, mint az állati csoportokban. d) Frusztrációs agresszió Az agressziónak ez a fajtája a leggyakoribb a modern társadalmakban és részben átfedi az előzőeket. Ha egy kisgyermeket megakadályoznak valamilyen cél elérésében, ha fájdalmat okoznak neki vagy, valamit elvesznek tőle, azonnal spontán agressziós cselekedettel válaszol A szocializáció során azután sokféle módját tanulja meg annak, hogy viselkedését ilyen helyzetekben fékezze, szabályozza, mégis az efféle agresszió a leggyakoribb még felnőtt korban is. e) Explorációs agresszió Az explorációs agresszió egy csoport új tagját segíti a rangsorba történő beilleszkedésben, vagy egy új szabályrendszer kialakításában. Az új csoporttag „próbálgatja” az aktivitás lehetőségeit és korlátait a csoportban. Kivel mit lehet csinálni?

Meddig lehet retorzió nélkül elmenni? Ha próbálkozásai megfelelő válasz nélkül maradnak, az explorációs aktivitás növekszik. 17 Különösen jól megfigyelhető ez gyermekeknél, de felnőtteknél is, ha új csoportba kerülnek. 17 Eibl-Eibesfeldt, l.: Ethology, im 38 f) Szülői agresszió Ugyanúgy mint az állatoknál, az utódok gondozása esetenként megkívánja a f egyelmezést. A szülői agresszió a gyerekek, a fiatalkorúak viselkedésének befolyásolására irányul. g) Nevelői agresszió Bonyolult, csak az emberre jellemző agressziós forma. Olyan helyzetekben alakul ki, amelyekben valakit - lehet az felnőtt vagy gyerek - valamilyen bonyolultabb viselkedésre kell tanítani: például az iskolában, munkahelyen vagy a k atonaságnál. A tanítási folyamat akkor a leghatékonyabb, ha a tanár, előadó, tiszt személye dominál a tanulók felett. Ennek a viszonynak a kialakulását célozza a nevelői agresszió, amely megnyilvánulhat egyszerű

leintésben, kioktatásban, de az újoncok fegyelmezésében is. h) Normatív vagy morális agresszió Szintén csak az emberre jellemző viselkedés. Célja az, hogy a csoport normáit a tagokkal elfogadtassa A mindennapi életünkben számtalan jelét figyelhetjük meg ennek az agressziós formának. Egy iskolai osztály, munkahelyi csoport, vallási közösség vagy politikai csoportosulás tagjai gyakran lépnek fel agresszíven olyan társaikkal szemben, akik az elfogadott viselkedési szabályoktól, szokásoktól, elvektől, normáktól eltérnek. A morális agresszió hátterében az embernek az a rendkívül fontos és jellemző tulajdonsága áll, hogy erősen kötődik csoportjához és minden csoporton kívülivel szemben áll. Az emberi agresszió formái igen változatosak. A legegyszerűbb, az állati agressziós formákhoz legközelebb álló viselkedéstípusok a gy ermekek viselkedésében fordulnak elő a legtisztábban. A fenyegető vagy támadó személy

felegyenesedett testtartást vesz fel, kezét felemeli, gyakran ökölbe szorítja. E jól látható gesztusokat az idegrendszer vészreakciói kísérik Kitágul a pupilla, felgyorsul a szívverés és a légzés, adrenalin kerül a vérbe, a szervezet mintegy harcra készen áll. A fenyegető testtartást gyorsan követheti a támadás: ütés, rúgás, harapás, birkózás formájában. A felnőttek vitái sokkal ritkábban fajulnak valódi támadássá, de ha ez mégis megtörténik, akkor igen heves lehet. A feldühödött, agresszív ember a másik életét is képes kioltani. Jellegzetes emberi agresszió a tárgyakkal való fenyegetés vagy a tárgyakkal történő harc. Ahogyan az állatvilágban, úgy az embernél is kifejlődtek az agresszív viselkedés ritualizált formái, és voltaképpen ezek a leggyakoribbak. A nyelvöltés, köpés, a puc ér fenék vagy a nem i szervek mutogatása, mind agresszív és nemcsak az archaikus társadalmakban gyakori fenyegetés. A

normatív agressziót gyakran kíséri a c súfolódó viselkedés is A csoport eltérő viselkedésű vagy formájú (öltözködésű, színű) tagját - sokszor testi hibás embert is - agresszív viselkedésformákkal közösítenek ki. Minden kultúrában gyakori a férfi nemi szervekre utaló fallikus fenyegetés. A verbális agresszió sajátos emberi tulajdonság. Általában enyhébb, ritualizálódott agressziós formának számít, és gyakran megelőzi a gesztusokat vagy a fizikai támadást. A verbális agresszió nagyon jellegzetes nyelvi fordulatokkal él. Ha ezeket áttekintjük, pontosan felismerhetjük mögöttük az emberi agressziónak az előbbiekben felsorolt fajtáit. A legegyszerűbb verbális forma csupán nyelvi jelzése az agressziós aktusnak: „megverlek”, „kinyírlak” stb. Gyakori a szexuális töltetű, többnyire a vérfertőzési tabu megsértésére felhívó verbális utasítás. Igen összetett a szociális hierarchiával, dominanciával és a

csoportnormákkal kapcsolatos verbális agresszió. Ilyenek a f izikai vagy mentális sérülésre utaló megjegyzések: például „nyomorult”, „süket”, „idióta”, „hülye”, vagy a szociális deviancia említése: például „gyáva”, „kurva”, „koldus”. Egyértelműen dominanciát fejeznek ki a különféle „nyald ki”, „kapd be” kezdetű felszólítások. Ugyancsak dominanciával kapcsolatos néhány jellegzetes állat emlegetése, mint a „marha”, az „ökör”, a „disznó” stb. Egyes állatoknál jellegzetes mozdulatok szolgálnak az agresszió lecsillapítására amelyek gyorsan és biztosan oltják ki a támadó fajtárs agresszióját. Az embernél ilyen egyértelmű 39 viselkedésforma nem mutatható ki, de csillapítja az agressziót a mosoly, a sírás, a panaszkodás, a fej lehajtása és a s zubmisszió más hasonló látható jelei. Általában hatékony eszköze az agresszió leszerelésének a gyerekes viselkedés.

Jellegzetesen emberi csillapítóeszköz a tárgyak, főként az élelem megosztása. Már másfél-két éves gyermekeket megfigyelve is észlelték, hogy milyen hatékonyan fékezi meg a társak agresszióját, ha a megtámadott valamilyen tárgyat nyújt át a támadónak. Erre utalnak az olyan régi népszokások, hogy az idegent kenyérrel és sóval kínálják. Ismert egy olyan agresszió-elhárítási forma is, amely a már meglévő szociális kötődés megszakításának kilátásba helyezésével igyekszik az agressziót csillapítani. Gyermekeknél rendszerint akkor jelentkezik, ha a gyengébb féltől valamit el akar venni a társa. Az agresszió elhárítása olyan viselkedésmintázattal (a fej elfordítása, a szemkontaktus megszakítása stb.) történik, ami szubmisszív és a kapcsolat megszakítására utal, ez esetenként verbálisan is ismétlődik (nem játszom veled, nem szeretlek stb.) Az esetek egy részében, ha a kötődés már kialakult és erős, ez

elegendő az agresszió elhárítására. Felnőtteknél hasonlóan Rendkívül fontos fajspecifikus jellegzetessége az emberi agressziónak az a tény, hogy a tanulás és a k ultúra igen nagy mértékben meghatározza gyakoriságát és tormáját: Az etnográfusok a mai társadalmak közül a dél -amerikai yanomamókét tartják a l egagresszívebbnek. A kis yanomamo csoportok vadászatból élnek, és folyamatosan harcolnak egymás ellen. A yanomamo harcos vad, kegyetlen és agresszív. Ezzel szemben a bushmanok igen szelíd nép, közöttük gyilkosság ritkán történik, a s zemélyes érintkezés során udvariasak, ritkán agresszívek. Eibl-Eibesfeldt a k ét társadalomban élő gyermekek viselkedését és nevelési körülményeit hasonlította össze. 18 A yanomamo anyák és apák arra tanítják gyermekeiket, hogy mindenfajta sérelmet azonnal toroljanak meg. Időnként összehívják a játszó gyerekeket és hangos biztatással egymás megtámadására, verekedésre

késztetik őket. A kicsik eleinte sírnak, ezeket kinevetik, megszégyenítik A szülők bíztatására, meg azért, hogy a megalázó helyzetet elkerüljék, egyre aktívabban verekszenek kézzel, lábbal, harapásokkal, botokkal. A rendkívül fogékony szocializációs periódusban a gyermek megtanulja tűrni a fájdalmat, és megtanul bizonyos agresszív viselkedésmintákat. A buzdítás, dicséret révén az agresszív viselkedés a legfontosabb értékmérővé válik számára. A bushman társadalomban a szülők éppen ellenkezőleg viselkednek. A verekedő gyerekeket szétválasztják, megfeddik, kibékülésre biztatják, így az együttműködő, engedékeny viselkedésmintázat válik számukra értékessé. Természetesen mindkét viselkedésforma kifejlődésének megvan a maga társadalomtörténeti gyökere. A vadász yanomamók a brazil őserdőkben nagy populációs nyomás alatt élnek, szűkösek az őserdőben a kihasználható erőforrások. A bushmanok is

szegényes területen élnek, de a népesség ritka, és csak a közös tevékenységet kívánó növényápolással tudják magukat fenntartani. E két szélsőséges példa azt mutatja, hogy az agresszió egyes formái, gyakorisága, megjelenési módja tanult viselkedési mintázatokon alapszik, bár biológiai tényezői mindkét esetben egyformán adottak. Csoportos agresszió és háború Az emberi agresszió tanulmányozásának első periódusaiban gyakran keverték össze a biológiai és a c soportos agresszió (háború) fogalmát. Az ember biológiai agressziója a l egtöbb esetben valamilyen személyes előny megszerzésére irányul, a megtámadott vagy megfenyegetett személy eltávolítása vagy szociális lefokozása és engedelmességre kényszerítése révén. Az agresszor igen ritkán kívánja ellenfelét megölni vagy javait tönkretenni, ez csak az agresszió szélsőséges formáiban fordul elő. A csoportos agresszió viszont mindig egy szervezett csoport

vagy társadalom aktivitása egy másik csoport vagy társadalom ellen, eszközei mindig destruktívak, az ellenség életét igyekeznek 18 Eibl-Eibesfeldt, l.: Humanethology, im 40 kioltani, javait megszerezni vagy tönkretenni. A személyes agresszió esetében a f enyegetést, a támadást meghatározott fiziológiai állapotváltozások kísérik, az agresszor sokszor dühös, haragszik a megtámadottra. A háborúban ez ritkán van így A háború olyan csoportos akció, amelyet előre megterveznek, és a kulturális evolúció terméke. Tényezői olyan emberi diszpozíciók, mint az agresszív emocionalitás, készség a csoport védelmére, dominancia, territorialitás, készség az idegenek ellenséges intencióira azonnal fokozottabb mértékben válaszolni stb. A háborút szisztematikus tervezés, vezetőség, destruktív fegyverek, az ellenség előre történő megjelölése és dehumanizálása, valamint ideológiai indoktrináció jellemzi. A háborúk

keletkezésének számos szociobiológiai elmélete is van, amelyek a különböző szelekciós típusokkal az individuális, a r okon- és csoportszelekció mechanizmusaival igyekeznek a háborúk kialakulását megmagyarázni. 19 Az erőforrás kompetíció elmélet egyszerű individuális szelekciós elvet használ. 20 Ha a p opuláció növekedés elérte az egyensúlyi állapotot, újabb versenytársak megjelenése az adott területen egyenletesen csökkenti mindenki individuális fitneszét. A deffenzív agresszió ezért - akár genetikai, akár kulturális - individuális fitneszt növel. Ez persze csoportszelekcióhoz is vezethet, tovább növelve az agresszivitást fokozó gének elterjedését. A brazíliai mundurucu indiánok példáján ez a m odell jól szemléltethető. 21 A mundurucu törzsek tagjai általában agresszívek az idegenekkel szemben. Aki nem a törzshöz tartozik az ellenség; az emberi ellenséget és a vadászni való állatot azonos szó jelöli: „a

pariwat” (nem mundurucu) - ezzel a szóval jelölik a tapírt és a pekarit is. 1850 körül az egész populáció kb 5000-es létszámú volt, a falvak 200 lakos körüliek A populáció növekedését a brazil őserdők alacsony fehérjeprodukciója határozta meg. A törzsek életében a vadászható vad a legfontosabb. A hiedelemvilágban szellemi „anyák” léteznek, amelyek általában jóindulatúak, de ha v alaki oktalanul pusztítja az állatokat, megbüntetik. Például ha v alaki hagyja elrothadni a lenyúzott állat húsát. A vadászat kooperatív, és a húst a családok között egyforma mértékben osztják el. A férfiak legfontosabb feladata a v adászat mellett a m ás törzsbeliek fejének gyűjtése. A fejvadászat egyidejűleg szexuális önmegtartóztatást kíván Rajtaütésekben, nagy csoportokban folytatják a fejvadászatokat. Az öregek tanácsa és a törzsfőnök határozza meg az alkalmas időt a rajtaütésre. A nők és a férfiak feje egyformán

értékes Nem tartanak territóriumhatárokat. Az offenzív agresszióra a m aorik szolgáltatnak példát A társadalom egyensúlyi állapotban is folytathatja növekedését, akkor, ha területet vagy erőforrást szerez. 22 Békés társadalmak: ha a táplálékforrások erősen fluktuálnak, kiszámíthatatlanok, általában nem fejlődik ki a csoportok között háború. Példa erre az eszkimók 23 és a bushmanok 24 társadalmai Ugyancsak nincs háború akkor, ha a csoportok között erős specializáció jelenik meg. A columbiai tukano indiánok egyes csoportjai, halászatra, vadászatra, kertészetre szakosodtak, eladásra készítenek tárgyakat, és nem háborúznak. 25 A maláj semaik erdőégető-kertész kultúrát űznek, ha problémáik támadnak, odébbállnak. Nagyon békések, még kompetitív játékokat sem játszanak. 26 Rangsor 19 Bereczkei T.: A génektől a kultúráig, im Durham, W.H: Resource competiton and human agression, Part l: A review of Primiteve War

Quat Rev Biol, 1976, 51 385415p 21 Murphy, R. F: Intergroup hostility and social cohesion Am Anthropol 1959, 59, 1018-1835p Murphy, F F: Hedhunters Heritage. Univ Calif Press, Berkeley Pinker, S and Bloom P 1990 Natural language and natural selection Behav Brain Scr.,1960,13, 707-784p 22 Vayda, A. P: Expansion and warfare among swidden agriculturists Am Anthropol,1969, 83, 346-368p 23 Weyer, E. M: The structure of social organization among the Eskimo In: Dohen R and M iddleton, J (eds) „Comparative Political Systems”, Natural History Press, Garden City, 1967 1-13.p 24 Marshall L.: Kung Bushmen bands ln: Cohen, R and Middleton, J (eds) „Comparative Political Systems” Natural History Press, Garden City,15-43.p 25 Reichel-Dolmatoff, G.: Amazonian Cosmos Univ Chicago Press Chicago,1971 26 Dentan, R. K: The Semai: A nonviolent People of Malaya Holt, Rienhart, and Winston, New York, 1968 20 41 Az állati csoportokban a rangsor kialakulása rendkívül fontos eszköze az

erőforrások elosztásának. A rangsor kialakítására, elfogadására az embernek is biológiai készsége van 27 Megfigyelések szerint az újonnan alakuló emberi csoportokban (gyermektábor, alkalmi csoport) a dominanciarend kb. 1 óra alatt kialakul 28 Gyermekcsoportokban a rangsorban elöl lévő gyermekek a majmoknál is ismert módon a „figyelem fókuszában” vannak. 29 Ezek a gyerekek indítják el a játékokat, közbeavatkoznak a vitákban, támogatják a gyengébbet, és pátyolgatják azokat, akik rosszul érzik magukat. Továbbá az alacsonyabb rangúak megközelítik őket, segítséget kérnek tőlük, beszélnek hozzájuk, tárgyakat mutogatnak nekik.30 Ha a rangbeli pozíció vitatott, a barátok támogatják egymást, normális stabil esetben a rangelsők a gyengébbeket segítik. A csimpánzokhoz hasonlóan Jól kimutatható a közfigyelem felkeltésére irányuló tendencia, pózolás, verbális kommunikáció, öltözködés stb. segítségével 31 A

félelem elősegíti a szubordinációra való hajlamot és aktiválja az infantilis viselkedési struktúrákat (lásd: személyiségleépülések katonaságnál, börtönökben stb.) Az engedelmesség evolúciós eredete az anya-gyermek viszonyra vezethető vissza 32, és bizonyos jegyei ennek a viszonynak megmaradnak a felnőttkorban is. A pozíció utáni vágyódás alapvető biológiai tulajdonsága fajunknak 33, és egyben veszélyes tulajdonság, is mert funkcionálisan nyitott, nincs felső határa. A pozíció utáni vágyat ellensúlyozza a jól megfigyelhető szociális szubmisszióra való készség.34 Ugyancsak a szubordinációval kapcsolatos az az emberi tulajdonság, amely jól szerveződött csoportokban figyelhető meg és amelyet a humánetológusok értékpolarizációs készség és vakhit néven emlegetnek 35, amely abban nyilvánul meg, hogy a csoport tagjai a csoport normáit, értékeit leíró hiedelmeket, mítoszokat igen könnyen és kritika nélkül

elfogadják, s ugyancsak elfogadnak egyfajta értékpolarizációt, amely szerint minden, amit a csoport vagy annak tagjai tesznek, helyes és igazságos, míg a külső egyének vagy csoportok megítélése egyértelműen negatív. Az ember diszpozíciója a rangsor elfogadására a főemlős genetikai örökségén alapul. Az engedelmesség és az alávetési készség éppen úgy veleszületett tulajdonsága az embernek, mint a rangért folytatott küzdelem. A két tendencia együtt formája az emberi csoportok funkcionális kapcsolatrendszerét. Az emberi rangsor dinamikus és differenciált, ez utóbbi lényeges különbség az állatokkal szemben. Azt jelenti, hogy ugyanabban a csoportban különböző rangsorok létezhetnek egymás mellett, a hozzáértés különböző köreiben. Tehát egy falusi közösségben valaki lehet a méhészek rangsorában a legelső, de van legelső a tehéntartók között is stb. Ugyancsak az emberi csoportokra jellemző, hogy a rangsor

kialakításának nem az egyetlen módja az agresszió, hanem lényeges szerepet játszanak benne a vezetési kvalitások. Aki jobban tud konfliktusokat megoldani, csoporttevékenységet kezdeményezni, összetartani a csoportot, vezetni képes a csoportot bizonyos akciókban stb., az kerül előkelőbb helyre a rangsorban A vezetői tulajdonságok szerepe már az óvodákban is megfigyelhető. A törzsi csoporttársadalmakban a gyermekek kevert életkorú csoportokban nőttek fel és ez nagyon fontos tanulási lehetőséget adott arra is, hogy valaki vezetett, illetve vezető legyen. Tiger, L. and Fox, R: The Imperial Animal Holt, Rienhart and Winston, New York 1971 Chance, M. R A: Attention structures as the basis of primate rank orders Man, 1967,2(NS) 503-518p 29 Eibl-Eibesfeldt l.:: Warfare, im 30 Hold B.: Rank and behavior: An ethological study of pre-school children Homo, 1977, 28, 158-188p 31 Eibl-Eibesfeldt, l.: Humanethology, im 32 Uo. 33 Weisfeld G. E - Beresford, J M:

Erectness of Posture as an Indicator of Dominance or Success in Humans Motivation and Emotion, 1982., 6 113-131p 34 Milgram, S. T: Obedince to Authority: An experimental View Harper and Row, New York, 1974 35 Eibl-Eibesfeldt, l.: Warfare, im 27 28 42 Szabálykövetés Sokat vizsgálták az állatok és az ember taníthatóságát, és kitűnt, hogy a legfejlettebb állatokat és az embert a tanulóképesség egy különleges fajtája választja el egymástól. Az állatok is könnyen megtanulnak jeleket, időpontokat, könnyen társítják a jeleket eseményekkel, következményekkel stb. Azonban csak az ember képes bonyolult szabályokat megtanulni és követni. Az emberszabású majmok nyelvtanítási kísérleteiből kitűnt, hogy egy csimpánz vagy gorilla könnyen elsajátít néhány száz jelből álló „szókészletet”, megfelelő értelemben használja is ezeket a jeleket, de képtelen a szavak, jelek sorrendjére, egymással való kapcsolatára a vonatkozó

szabályokat megtanulni. Vagy is az állati elme nem képes például nyelvtani szabályok elsajátítására. 36 Az ember faji jellegzetessége a rendkívül rejtett szabálykövető viselkedés, amelyet egyetlen más fajban sem találunk meg. Az emberi csoport tagjai hajlandóak bonyolult előírások szerint cselekedni, ha ezek az előírások elfogadott vezetőtől származnak. Az előírások követése tulajdonképpen egyfajta ritualizált szubmisszív viselkedés. Az állati csoportokban a szociális rangsor szabja meg, rogy egy adott helyzetben az egyed hogyan viselkedjék Az embernél is fontos szerepe van ennek, de alkalmanként a rangsort helyettesítheti az előírás, amit az ember éppen olyan hűségesen követ, mint a közvetlen feljebbvaló parancsát. A szabálykövető viselkedés kialakulásában két másik viselkedésformának, a nyelvhasználatnak és az eszközhasználatnak is lényeges szerepe volt. A Homo vonalhoz tartozó fajokban a szerszámhasználat

valószínűleg legalább 4 millió éves, de jól értékelhető maradványok csak a Homo habilis esetében vannak. A tárgyak megmunkálásának bizonyos jellegzetességeiből a nyelv kialakulásának folyamatára szoktak következtetni. Az első nyelvhasználatra utaló jelek, óvatos becslés alapján, 1,5 millió évesek A kultikus eszközök, temetési szertartások megjelenése legfeljebb 40000- 50000 évvel ezelőttre tehető. 37 E két időpont közé szokták tenni a nyelv kialakulásának periódusát A tárgykészítés és a nyelvhasználat közötti kapcsolat, valamint a szabálykövető viselkedés alapja az emberi agy rekonstrukciós képessége. 38 Ezen a tulajdonságon azt értjük, hogy az érzékszerveken keresztül felfogott helyzetet agyunk képes elemezni, részekre bontani, majd az elemzés során kapott részekből képes új struktúrákat, új egészet létrehozni. Az ember a rekonstrukció segítségével képes a külső világ jelenségeit térben és

időben áthelyezni, viszonylatokat megfordítani, oksági kapcsolatokat felismerni és új kapcsolatokat megtervezni. A rekonstrukciós képesség megnyilvánul a gondolkodásban, mint ezt az állati agy modellezőképességének megbeszélésekor bemutattuk, de megnyilvánul a nyelvhasználatban és a tárgykészítésben, valamint a c soport szerkezetének kialakításában is, amelynek legfőbb eszköze a szabálykövetés. A rekonstrukció segítségével az ember a környezet és csoportja lingvisztikai, nyelvi modelljeit hozza létre, működteti és analizálja ezeket, és az analízis eredményeit tevékenységének irányítására használja. Az emberi tevékenységet irányító csoportszabályok kizárólag a ny elvi modellekben léteznek, csak ezekben fogalmazhatók meg. A csoportszerkezet „humanizálása” és a nyelv fejlődése tehát elválaszthatatlanok egymástól. A tárgyhasználat és az eszközkészítés a rekonstrukciós képesség egy másik

megnyilvánulása. Láttuk, hogy bizonyos állatfajok vonzódása tárgyakhoz, vagy éppen primitív eszközhasználati formák az állatvilágban is előfordulnak, noha meglehetősen ritka jelenségnek tekinthetők. Nem ismerünk viszont olyan emberi kultúrát, amelyet ne jellemezne legalább néhány tárgy és készített eszköz folyamatos használata. Az ember biológiai tulajdonságai közé tartozik, hogy vonzódik a tárgyakhoz. 39 Ezt már a korai gyermekkorban is meg lehet figyelni, a szociális tevékenység mellett a gyermek legjellemzőbb aktivitása a környezet tárgyainak folyamatos 36 Sebeok, T A. - Umiker-Sebeok, J: Speaking of Apes Plenum Press, New York, 1980 37 Marshak, A.: Some implications of the Paleolithic Symbolic Evidence for the Origin of Language In: Harnad, S R, Steklis, H D and Lancaster, J. (eds): „Origin of language and speech” Ann NY Acad Sci, 1976, 280, 289-311p 38 Brown, R.: A First Language: The early Stages Harvard Univ Prass, Cambridge,

Mass, 1973 39 Morris, D.: The Biology of Art Knopf, London, 1962 43 vizsgálata. A szabálykövetés és nyelvhasználat mellett tehát a tárgyakhoz való vonzódás is az ember fajspecifikus tulajdonságának tekinthető. A tárgy megmunkálása során ugyanolyan fajta rekonstrukciót végez az ember, mint amikor beszél. A természetben talált tárgyat egy absztrakt séma alapján bizonyos szabályok szerint átalakítja, lapok, élek, bemélyedések kerülnek a tárgyra, funkcionális kapcsolat alakul ki nagyszámú tárgy vagy tárgyak egész csoportja között. A tárgyak új konstrukciója és funkcionális kapcsolata létrehoz egy mesterséges tárgyi világot, amely éppen úgy modellje a k örnyezetnek, mint a nyelvi konstrukciók. A nyelvészek és a kultúrantropológusok feltételezik, hogy a ny elvhasználat és a t árgyhasználat között egyfajta izomorfia van a fentiek értelmében és ez az emberi agy rekonstrukciós képességére vezethető vissza. 40 A nyelv

ennek egyik legnyilvánvalóbb formája. De a szabálykövetés nem korlátozódik a nyelvre A rokonsági rendszer voltaképpen meghatározott módon szabályozott szociális vonzódás, a r okoni viszonyok viselkedési szabályokban, szabályok követésében jelennek meg. A tárgykészítés a tárgyszeretet által aktivált szabálykövetés. A készítő előre meghatározott szabályok alapján megmunkálja a természeti tárgyat. Elemi megmunkálásra az állatok is képesek, de képtelenek kicsit is bonyolult szabályrendszerek elsajátítására. A szabálykövetés jelentkezik az idea készítésben is Egy szokás, technika jellemezhető egy leírással, adott szabályok meghatározott rendszerével, vagyis az idea megformálása éppen úgy, mint a tárgyé, akár gondolatban, akár viselkedéssel vagy bármilyen más módon is nyilvánul meg, meghatározott szabályok egymásra következő alkalmazását kívánja. A csoporthoz tartozás ideái, a szülői gondoskodás, a

tulajdon, a szabadság eszméi is meghatározott szabályrendszereknek tekinthetők, nem egyszerű szabályhalmaznak, hanem bonyolult, a szabályelemek között érvényesülő organizációnak. A szülői gondoskodás ideája tartalmazza mindazokat a viselkedési szabályokat, amelyeket egy adott kultúrában a szülőnek a gyermekeivel kapcsolatban követnie kell. Ezek részben apró gondozói technikák, részben olyan szabályok, amelyek érdekekkel kapcsolatos döntésekre vonatkoznak. A szülői gondoskodás ideája olyan szabályokat is tartalmaz, amelyek ennek az ideának más ideához való a1á- és fölérendeltségi viszonyaira vonatkozó utasítások: mikor szabad, mikor kell például gyermekemet feláldoznom a c soportért, a hazáért. A viselkedési szabályokból álló idea akkor működik jól, ha organizációja megfelelő, nem tartalmaz ellentmondásokat, lehetőleg nincs ellentétben biológiai késztetésekkel, minden helyzetben egyértelmű döntést tesz

lehetővé stb. Vannak olyan ideák is persze, amelyekben éppen a biológiai késztetések korlátozása fejeződik ki, például a szexuális magatartással kapcsolatos ideák esetében. Ilyenkor az idea bizonyos mértékig labilis, a társadalmi változások során gyakran átértékelődik, egyes szabályok kimaradnak belőle, vagy új szabályok épülnek bele. A készített tárgyak mindig ideákat fejeznek ki, vagyis szintén felfoghatók szervezett viselkedési szabályok rendszerének. Gondoljuk csak végig, hogy mennyi szabály érvényesül egy olyan egyszerű tárgy használatánál, mint például az ajtókulcs. Az ajtókulcsot magammal kell vinnem, ha elmegyek, magammal hoznom, ha haz atérek. Meghatározott módon kell tartanom, ha az ajtót ki akarom nyitni, meghatározott műveleteket kell elvégeznem, hogy az ajtót kinyissam. Külön szabályok vonatkoznak arra, hogy a zárban hagyom-e vagy elteszem a kulcsot. Ugyancsak bonyolult ideákban fogalmazódik meg a kulcs

fogalma, a tulajdon, zár, jog, illeszkedés stb. De maga a tárgy elkészítése, például az említett kulcs esetében is, leírható meghatározott szabályok sorozatával. A kulcsöntő forma elkészítése, a fémkészítés, az öntés, a további megmunkálás során a készítő meghatározott szabályokat követ, ezek eredménye a használati tárgy. Az ember legalapvetőbb biológiai tulajdonsága a szabálykövetés. Legközelebbi rokonunkat, a csimpánzt sok mindenre meg lehet tanítani, megfelelő mennyiségű tréninggel talán még azokra a műveletekre, foglalatosságokra is meg lehetne, amelyeket egy kis faluban élő emberek végeznek. Ha azonban néhány száz csimpánzt erre megtanítanának és elhelyeznének egy üres faluban, sohasem alakulna ki köztük az emberi közösségre jellemző társas élet, mert a csimpánzkolónia képtelen bonyolult szabályrendszernek engedelmeskedni. Az egyedek, ha éhesek, mindenáron megszerzik az élelmet, Hewes, G. W: An

Explicit Formulation of the Relationship Between Tool-using, Tool-making and the Emergence of language In: Abstracts, Am. Anthrop Assoc Ann Meetihgs, New York, 1971 40 44 szexuális vágyaikat is azonnal és erőszakosan elégítik ki. Egy ember sokszor éhen hal, de nem nyúl az üzletekben található bőséges ételválasztékhoz, ha nincs pénze. Ez egy állattal soha nem fordulna elő Az ember számára az elfogadott szabályok követése mindennél fontosabb. Ha mégis megszegjük a szabályokat, akkor ezt egy jogosabbnak ítélt szabályrendszer alapján tesszük. Az emberi kultúrák lényegében a szociális vonzódás és a tárgyszeretet által folyamatosan működtetett szabályrendszerek hordozói. Ide tartoznak az emberi kapcsolatokra vonatkozó szabályrendszerek, a tárgyak előállítására, használatára, cseréjére és termelésére vonatkozó szabályok, valamint azok a s zabályok, amelyek a k ultúra egyéb ideáiban a k ultúra keletkezésére,

értékeire, működésére, történetére vonatkoznak. A nyelv az az általános kommunikációs rendszer, amely egyébként maga is szabályrendszer, amely a kultúrában működő egyes szabályok megformálásában, átadásában közreműködik és így tükrözi ez adott kultúra teljességét. Kommunikáció és emberi nyelv Az ember is rendelkezik mindazokkal a nem verbális kommunikációs eszközökkel, amelyekkel a magasabbrendű emlősök. 41 Így képes emocionális állapotok - az öröm, a meglepetés, a félelem, a szomorúság, a düh, az undor, az érdeklődés, a szégyen kifejezésére. A hangszín, hanglejtés, hangmagasság is hordoz emocionális információt. Az állati kommunikáció mindig zárt rendszerű, és az üzentek száma általában nem haladja meg a 20-40 közötti értéket. Az emberi arc kb.150-200 különböző üzenetet képes kifejezni 42 ami egyedülálló jelenség az állati kommunikációban. A nyelv az ember vokalizációján alapszik. Az

ember kb 200 fonéma kiejtésére képes, és ebből az egyes nyelvek 20-40 tagú csoportokat használnak fel. A csecsemők még valamennyi fonémát képesek tökéletesen kiejteni, a g ügyögés során pontosan ez történik. Az adott nyelvi környezet hatására azonban a gyermek fokozatosan elhagyja gügyögéséből az anyanyelvétől idegen fonémákat, és csak az adott nyelvre jellemző csoportot tartja meg. Hat-hét éves kora felé általában fokozatosan elveszíti azt a képességét, hogy a nem használt fonémákat helyesen kiejtse. A legtöbb felnőtt ember, ha idegen nyelvet tanul, azt mindig kisebb-nagyobb akcentussal beszéli. A fonémákból összeállítható szavak képezik egy-egy nyelv szótárát, amelyet a közös nyelvet beszélők valamennyien megértenek. A szavakat meghatározott nyelvtani szabályok segítségével fűzzük mondatokká. Itt találjuk meg az előbb említett analógiát az eszközkészítéssel, ahogyan a természetes tárgyra absztrakt

struktúrákat kényszerítünk, és a tárgyakat egymással meghatározott szabályok szerint sorba állítható funkcionális rendszerbe illesztjük, ugyanúgy járunk el a szavakkal is. Noha az egyes nyelvekben ezek a szabályok némiképpen különböznek és a s zótár egészen más, mégis kimutatható, hogy az emberi nyelvek a lehetséges információ átvivő rendszerek egy bizonyos osztályát képezik. A gyermek rendkívül gyorsan tanulja meg anyanyelvét; úgy tűnik, hogy veleszületett fajspecifikus képessége az embernek, hogy a környezetében hallott nyelvi kommunikációs aktusok elképesztő tömegéből kielemezze azokat a szabályokat, amelyek szerint az adott nyelv felépül. A gyermek nem szabályokat tanul, hanem példákat, méghozzá az esetek nagy részében hibás példákat kap, és képes arra, hogy ezek alapján saját maga is nyelvi közléseket alkosson. Ehhez hasonló tevékenységet az állatvilágban nem ismerünk Az evolúciós elmélet

kielégítő magyarázatot képes adni az emberi nyelv megjelenésére a m utációs és szelekciós mechanizmusokon keresztül, nincsen szükség kiegészítő magyarázatokra. Az emberi nyelv és az állati kommunikáció között több lényegi különbséget mutattak ki. Ezek a következők: Az emberi nyelvben a k ommunikáció egységei (tekintsük a szavakat egységnek) szimbolikusak, vagyis a jelek fizikai formájának, valamint jelentésének, információtartalmának nincsen köze egymáshoz. Egy állat az agresszív indulatot például csak úgy tudja kifejezni, ha agresszív. Az ember a legnyugodtabb belső állapotában is beszélhet az agresszióról Az emberi 41 42 Ekman, P. - Friesen, W V: Unmasking the Face Prentice Hall, Englewood Cliffs, 1975 Wilson, E. D: Sociobiology, i m 45 nyelv absztrakt kommunikációs forma. Az állati kommunikáció viszont analóg típusú, mert a jelek valamilyen meghatározott fizikai paraméterek és az üzenet között szoros,

legtöbbször lineáris kapcsolat van. Megint csak az agresszióról véve a példát, az agresszív állat jeleinek intenzitása és az agresszió foka lineárisan összefügg. Az emberi szavak vagy mondatok mint jelek és értelmük között semmiféle effajta összefüggés nincsen. Természetesen az ember is használja az állati kommunikációs formákat, ha valaki dühös és ordít, sokszor szinte lényegtelen, hogy mit mond, mert a hang er eje, tónusa hordozza az információt. Persze a k ét kommunikációs forma egymást fel is erősítheti. A kommunikációs rendszer „szótára” az állati kommunikációban is kimutatható. Az lényegi különbség viszont, hogy az emberi nyelvben a szótár elemei meghatározott szabályok segítségével kombinálhatók és így újabb és újabb üzenetek készíthetők. Elméletileg az emberi nyelv segítségével létrehozható üzenetek száma végtelen, ezért a nyelvet nyitott kommunikációs rendszernek tekintjük. Az állati

kommunikációs rendszerekben az üzenetek száma mindig véges (nem több, mint 15-50), tehát ezek a kommunikációs rendszerek zártak, noha elvétve kombinációk előfordulnak, mint például a játékra hívó metakommunikáció esetében. A rekonstrukciós képesség termékének tekinthetjük a rokonsági rendszerek számontartásának képességét is, amely a szabálykövető viselkedés, a nyelv és a szerszámhasználat mellett az emberi fajnak szintén specifikuma, amelyhez hasonlót ugyancsak nem találunk az állatvilágban. A rokonsági rendszer mindig egy adott, kulturálisan meghatározott, felszíni szerkezetben jelenik meg, azaz hogy a rokonságnak hol, milyen formáját tartják számon, az teljesen kultúrafüggő, de mindenképpen biológiai eredetűnek tekinthető a vonzódás a rokonsági struktúra kialakításához. A nyelv kialakulásának legfontosabb következménye az emberi tudat új formájának, a csoport-, később a társadalmi tudatnak a

megjelenése. Az állati agy modellezőképességét tekintjük a tudat ismérvének, és a környezeti modellek bonyolultságában az egyes fajok nagy mértékben különböznek egymástól. Az állati tudatra mindig jellemző, hogy az egyedi Minden egyed a saját tapasztalatai alapján építi fel a maga környezeti modelljét, és ezek a tapasztalatok, az imitáció meghatározott lehetőségét nem számítva, az egyed pusztulásával elvesznek. Az ember az egyetlen olyan faj, ahol az egyedi környezetmodellek részben vagy akár teljes egészében az egyik egyedből a másikba átvihetők. Az átvitel eszköze a nyelv. A nyelvet használó emberi csoportban egy új típusú környezetmodell alakul ki, egyfajta szupermodell, amely lényegében a t ársadalmi tudat. 43 Ez a szupermodell már nemcsak egyetlen egyed tapasztalatain alapszik, hanem egymással állandó folyamatos kommunikációban beszélgetésben - lévő egyedek egész csoportjának a terméke. A legprimitívebb

körülmények között élő kultúrákról is kiderült, hogy a t áplálék megszerzésére, a legalapvetőbb szükségletek kielégítésére fordított átlagos idő nem haladja meg a heti két-három napot. A fennmaradó időt a legkülönbözőbb kulturális tevékenységek, de leginkább a beszélgetés tölti ki. A beszélgetések révén az új generációk készen kapják a csoport meglévő szupermodelljét, ezáltal egy-egy aktuális modell generációk hosszú sorának tapasztalatait hordozza magában. Az új szupermodell dinamikus, egyedek feletti struktúra, az egyén számára mint szociális realitás jelenik meg. Ezáltal a k örnyezetmodell függetlenné válik hordozójától, létrejön egy új evolúciós szint, az emberi kultúra szintje. Az emberiség további története tulajdonképpen a kultúra evolúciója. A nyelv segítségével az egyedek memóriakomponensei, a különböző koncepciók, átkerülnek egy másik egyed memóriaterébe. Ez a f olyamat

lényegi replikáció, másolás A kulturális evolúciót már a másolásra alkalmas koncepciók fogják döntő mértékben befolyásolni. 44 Csányi V: Evolúciós rendszerek. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988; Csányi V: Evolutionary Systems and Society general theory Duke University Press, Durham, 1989, 304.p; Csányi V: The Brains Models and C ommunication In: Thomas A Sebeok and Jean Umiker-Sebeok (eds.): „The Semiotic Veb” Moyton de Gruyter, Berlin, 1992 44 Csányi V.: Evolutionary, im; Csányi V: Social Creativity World Future, 1991 31, 23-32 p 43 46 (Csányi Vilmos: Az etológia emberképe. Iskolakultúra Budapest, 1995 23sz 14-26p) 47