Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Kondor Andrea - Az iszlám világ gazdasága

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási Szak Az iszlám világ gazdasága Debrecen, 2003. november 10 Készítette: Kondor Andrea 2003/2004. tanév II. évfolyam I félév Levelező tagozat A csoport Tartalom 1./ Bevezetés 2./ Társadalmi helyzet 2./1 Az iszlám 2./2 Társadalmi rétegződés 3./ A régió fontosabb adatai 4./ Politikai helyzet 4./1 Fontosabb regionális politikai és gazdasági szervezetek 2. oldal 2-3. oldal 3. oldal 3-4. oldal 4. oldal 5-6. oldal 6-8. oldal 5./ Gazdasági helyzet 5./1 Gazdasági növekedés 5./2 Világgazdasági pozíciók 5./3 Pénzügyi folyamatok 5./4 Fejlesztéspolitikai prioritás-váltások 5./5 A bruttó hazai termék ágazati összetétele az arab országokban 5./6 Gazdasági kilátások 8. oldal 8-10. oldal 10-11. oldal 11-14. oldal 14-16. oldal 16-17. oldal 17-20. oldal 6./ Az iszlám helyzet napjainkban 20-21. oldal Felhasznált irodalom 22. oldal 1./ Bevezetés A Közel- és

Közép-Kelet, valamint Észak-Afrika iszlám országai a „ harmadik világ” egy rendkívül sajátos régióját képezik. E térség sokszínűsége, differenciáltsága, heterogenitása ellenére egy civilizációs-kulturális szempontból összetartozó egység, amelynek fejlődése, civilizációjának jellege, sajátos jegyei lényegi pontokon különböznek az európaitól. A múlt öröksége, a tradícionizmus talán ebben a régióban őrizte meg leginkább még napjainkra is fejlődést befolyásoló szerepét. A hetvenes évek jól ismert eseményei ugyanakkor éppen e térség országai egy részének a helyzetét változtatták meg alapvetően. A hirtelen pénzbőség rendkívül gyors gazdasági modernizáció számára teremtett kedvező feltételeket. Egy tradícionális társadalmi közegben végrehajtott gazdasági modernizáció amellett, hogy eleve ellentmondásokat, konfliktusok kirobbanásának lehetőségét hordozza magában, a fejlődésnek egészen

különleges jelleget kölcsönöz. A régió szerepe világgazdasági és világpolitikai szempontból egyaránt felértékelődött. Itt találhatók a világ legnagyobb kőolaj-lelőhelyei, a pénzbőség és a nyomában beindult igen ambíciózus fejlesztéspolitika pedig hatalmas, fizetőképes felvevőpiacot eredményezett. A régió a hetvenes években Magyarország fejlődő országokkal bonyolított külgazdasági kapcsolataiban is az élre került, azonban korántsem sikerült teljes mértékben kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. A régió országainak egy része nem publikál hivatalos adatokat, de más országok esetében is igen nagyok az eltérések a különböző hazai statisztikában, vagy nemzetközi szervezetek kiadványaiban közzétett adatok között – ezért van szükség gyakran becslésekre. 2./ Társadalmi helyzet Az iszlám világ országait sajátos kettősség jellemzi, ami a tradícionizmus (hagyományok) és a modernizáció ( „újítás”)

sokszor ellentmondásos együttélésében nyilvánul meg: - a modernizáció ellentmondásos folyamata az iszlám világban az Európával, a N yugattal való kapcsolatok intenzívebbé válása (kolonizáció), ez kezdetben ugyanis a tradícionális viszonyok szétrombolására törekedett, csupán a az európai „anyaországok” érdekeit tartotta szem előtt, s ezáltal a modern struktúrák szükségképpen szembekerültek a tradícionális struktúrákkal, - az olajárrobbanás során a legtöbb pénz éppen azokba az országokba áramlott, ahol a tradícionális viszonyok szerepe a legnagyobb volt, s ez áthatotta a társadalom minden területét, ugyanakkor az olajbevételek a rendkívül gyors technikai-gazdasági modernizáció számára teremtették meg az anyagi alapokat. A gazdaság modern szektorának legjellegzetesebb példáját a legkorszerűbb technikai eszközökkel üzemelő ipari létesítmények szolgáltatják, a tradícionális szektorét pedig a kezdetleges,

primitív eszközöket és módszereket alkalmazó mezőgazdasági művelés. A tradícionizmus azonban sokkal tágabban is értelmezhető, mint a társadalom vagy a gazdaság tradícionális szektora. A „másik” értelmében a tradícionizmus az iszlám társadalom és gazdaság fő rendező elve, az iszlám civilizáció és kultúra centrális tényezője, amely a tradícionális szektor mellett befolyása alatt tartja a modern szektort is. Ennek a civilizációnak az értékrendje nem anyagi beállítottságú. A re-tradícionalizáció a modernizációs válság egyenes következménye, amely az 1960-as évektől fokozatosan erősödött fel az iszlám világban, s ennek középpontjában az iszlám újjáéledése, „reneszánsza”, a fundamentalizmus élénkülése állt. 2./ 1 Az iszlám Az iszlám az élet szinte minden területét átfogó és szabályozó rendszer, egyúttal életmód és életfelfogás. Az iszlám teljes rendszerében a szorosan értelmezett

vallás, a k onkrét vallásgyakorlat csak kis részt foglal el, míg a nagyobb a mindennapi élet „szekuláris” aspektusaira vonatkozó előírásokat tartalmaz. Az iszlám dimenziói: - vallási: a vallásgyakorlat, a vallási kötelezettség teljesítése. - etikai-normatív: az emberi viselkedés alapvető normái és társadalmi viselkedése, kapcsolatrendszere (Alapvető elvek: a társadalmi igazságosság, minden ember egyenlősége, mindennemű kizsákmányolás illetve a diszkrimináció elvetése.) - civilizációs-kulturális: iszlám = civilizáció és kultúra. - politikai-ideológiai - szimbolikus: az „iszlám” szóhoz erőteljes pozitív – a jóval és az erkölccsel azonosuló – jelentéstartalom társul, ezáltal az iszlám világban csak azok az irányzatok, politikai mozgalmak, szellemi vagy ideológiai áramlatok számíthatnak sikerre (ill. támogatásra) amelyek nem próbálnak kitörni az iszlám kereteiből. (Napjainkban fontosabb funkciók:) -

társadalomszervező és –integráló: a muszlim (és az arab) közösség, államiság megteremtésének, megszilárdításának alapvető rendező elve, társadalomintegrációs tényezője az iszlám volt. - mobilizáló-aktivizáló: az iszlám olyan ideológia, amely nagyfokú társadalmi és politikai mozgósító erővel bír. - (politikai) hatalmat legitimáló - regulatív-normatív: az iszlám világban a társadalmi közeg, a miliő erőteljesen az iszlám normatív hatása alatt áll, meglehetősen szilárd etikai rendszert fenntartva. - identitástudatot biztosító: az 1970-es, 1980-as évek bizonytalanságának hatására az iszlám - a kollektív azonosságtudat megszilárdítását előmozdító tényező - szerepe nőtt. Az iszlám világban az emberek mindennapi életét ma is nagymértékben maghatározzák, illetve befolyásolják a több évszázados iszlám, illetve még az iszlám előtti időszakból fennmaradt törzsi tradíciók, hagyományok. Ezek a

hagyományok részint az iszlám előírásainak általánosnak nevezhető betartásában, részint az emberi viselkedés, táplálkozás, öltözködés stb. szokásainak, normáinak érvényesülésében nyilvánulnak meg Vannak olyan iszlám országok, ahol a hagyományok szerepe erőteljesebb, míg másutt már nem mindenben ragaszkodnak hozzájuk. A hagyományok ugyanis jobban vagy kevésbé, de keverednek a modernizáció által közvetített nyugati, európai, a „demonstrációs hatás” által felerősített szokásokkal, magatartásmintákkal. 2./ 2 Társadalmi rétegződés A tradícionális társadalom rétegzett, csoportokra tagolt. Két rendező elv határozza meg: az egyik a társadalmi hierarchiában, az elosztás-újraelosztás folyamatában elfoglalt hely, a másik a törzsi-nemzetségi-rokonsági alapú rétegződés. Az egész társadalom különböző, a csoport- szolidaritás által összefűzött közösségekből tevődik össze, amelyek egymással

funkcionálisan is összekapcsolódnak. A családi szolidaritás, a rokonsági csoporttal való azonosulás a társadalmak lényeges tényezője. A társadalmak főbb rétegei: - ipari munkásság (arányuk csekély), - parasztság (széles, differenciált réteg, társadalmi befolyásuk nincs), - nomádok (arányuk a legkevésbé fejlett országokban magas), - közbülső – közép - rétegek (kiskereskedők, kistermelők, fegyveres testületek tagjai, hivatalnokok, értelmiségiek, kisvállalkozók- a társadalmi mozgást leginkább meghatározó, heterogén réteg), - elit (politikai, gazdasági hatalom vezetői), - marginalizálódók (a városokba áramló és ott alkalmi illetve idénymunkából –és állandó bizonytalanságban - élő tömegek), - vallási értelmiség (vallástudósok, muszlim vallási vezetők). A tényleges hatalmat a törzsi vezető rétegből kialakult uralkodó dinasztiák gyakorolják. Ezekben a társadalmakban különösen nagy a hagyományos

törzsi arisztokrácia szerepe. 3./ A régió fontosabb adatai (1987-1988) Országok Terület ezer km2 Népesség millió fő 15,3 23,4 0,4 1,6 51,3 16,4 49,3 8,1 Egy főre jutó reáljövedelem ($) 170 2306 9994 14789 1260 2943 4798 580 GDP reálnövekedés (%) 1 -0,8 2 9 -1,5 1,7 -0,2 2,4 Afganisztán Algéria Bahrein Egyesült Arab Emirátusok Egyiptom Irak Irán Jemeni Arab Köztársaság Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság Jordánia Katar Kuvait Libanon Líbia Mauritánia Marokkó Omán Pakisztán Szaúd-Arábia Szíria Szomália Szudán Törökország Tunézia 647,5 2381,7 0,7 77,7 1101,5 434,9 1648 195 333 95,4 11,4 17,8 10,5 1761,1 1030,7 711 320 796,1 2149,7 185,2 638,0 2505,8 779,5 164,2 2,5 2,8 0,3 1,9 2,7 4,3 2 23,3 1,3 103 12 10,7 5,8 23,7 52,8 7,6 420 1609 17128 10595 700 6953 440 753 5780 352 7980 1820 290 330 1183 1231 -1,2 3,2 0,4 2 -6,8 -20,6 0,5 1,3 -1,6 7 0 -0,3 -1,4 0,1 7,4 3,5 4./ Politikai helyzet A Közel- és Közép-Kelet, valamint

Észak-Afrika térsége az elmúlt évtizedekben mindvégig a világpolitika egyik legkutatottabb válsággóca. Megkülönböztetett jelentőségét mindenekelőtt stratégiai-földrajzi elhelyezkedésének köszönheti: három kontinens, Európa, Ázsia és Afrika találkozásánál, a Földközi tenger környezetében terül el, fontos szárazföldi és tengeri útvonalak haladnak itt keresztül. Ez a térség nemcsak több ezer éves civilizációk és kultúrák (egyiptomi, perzsa, mezopotámiai, föníciai), hanem a három nagy világvallás – a kereszténység, a júdaizmus és az iszlám – bölcsője is. A történelmi fejlődés során különböző civilizációk, népek, etnikumok kerültek itt érintkezésbe, gyakori ütközésbe egymással. A régió stratégiai-geopolitikai jelentőségét „felértékelte” az itt viszonylag korán felfedezett hatalmas kőolajkincs. Az úgynevezett „keleti kérdés” már a múlt századtól a n agyhatalmak érdekütközéseinek

egyik sarkalatos pontjává vált. A XX század elejére a n agyhatalmak a saját érdekszféráinak megfelelően felosztották egymás között a térség nagy részét, megteremtve egy máig tartó konfliktusforrás alapjait. A régió mai országainak nagy része ugyanis mesterséges államhatárok megvonásával keletkezett, nélkülözve bármiféle történelmi előzményt, rendszerint valamilyen nagyobb, civilizációs-kulturális szempontból összetartó egység feldarabolásával (Libanon, Jordánia stb.) A második világháború után a térségben politikailag új helyzet jött létre. 1947-ben ENSZ határozat született Palesztina területén egy zsidó és egy arab állam létrehozásáról, majd 1948ban kikiáltották Izrael államot, s ezzel igaz ősi területen, de mégis mesterséges állam jött létre. Voltaképpen ezzel vette kezdetét a k özel-keleti válság magjának számító arab-izraeli konfrontáció. A második világháborút követően a korábbi

gyarmatosító nagyhatalmak rovására az Egyesült Államok mind nagyobb befolyásra tett szert a térségben. Másrészről pedig a Szovjetúnió (és a vele szövetsége szocialista államok) a felerősödött nemzeti felszabadító mozgalmak támogatóiként léptek fel. A hetvenes évtized eseményei tovább erősítették a Közel- és Közép-Kelet katonapolitikaistratégiai jelentőségét. A Közel- és Közép-Keleten végbemenő folyamatok, az itt lejátszódó események mindig rendkívül szorosan kapcsolódnak a világpolitikához. Mindez megnyilvánul egyrészről abban, hogy a régió politikai eseményeinek, folyamatainak a hátterében rendszerint kimutatható a világpolitikai meghatározottság, a nagyhatalmak eltérő – gyakran ütköző –érdekei. Másrészről pedig – különösen a hetvenes évektől – megnőtt a térség befolyása a világpolitika folyamatainak alakulására. A régió az elmúlt évtizedekben a két nagyhatalom szembenállásának

fontos színtere volt. Ez néhány kivételtől (pl.: az 1956-os szuezi válság) eltekintve nem jelentett közvetlen, a fegyveres konfliktus lehetőségét is magában hordozó konfrontációt, hanem az eltérő ideológiák, eltérő társadalmi-politikai irányvonalak szembenállásában, illetve az ezeket képviselő rendszerek nagyhatalmak általi – akár fegyveres – támogatásában nyilvánult meg. A régió biztonságpolitikai-stratégiai jelentőségét fokozza, hogy közvetlenül is határos a Szovjetúnióval, illetve a NATO déli szárnyával. Kezdetben mind az amerikai, mind a szovjet közel-kelet politika meglehetősen egyoldalú volt. Az USA az arab-izraeli konfliktusban egyértelműen Izrael mellett foglalt állást, a Szovjetúnió és kelet-európai szövetségesei viszont – figyelmen kívül hagyva az arab világ differenciáltságát – az arab országokat támogatták. Á ltalánosítva a n éhány arab országban végbement folyamatokat, az arab világ nagy

részét egy nagyjából egységes, kolonializmus és imperializmus ellenes tömbnek tekintették, amely mintegy potenciális szövetségese az európai szocialista országoknak. Ez az egyoldalú szemlélet a későbbiekben módosult. Az amerikai politika már a hatvanas évektől mind határozottabban orientálódott Izrael mellett a „konzervatív” arab államok (Szaúd-Arábia, Marokkó, Omán, Jordánia), a hetvenes évektől Egyiptom, illetve a sah Iránja és Pakisztán felé. A hetvenes évekre a szovjet közel- és közép-keleti politika is árnyaltabbá vált. Nyilvánvalóvá vált, hogy korábban egyértelműen „szocialista orientációjúnak” minősített országok gyakorlatilag szemben állnak a marxizmussal, a kommunizmussal. A Szovjetúnió korábban legjelentősebb szövetségese, Egyiptom teljes politikai fordulatot hajtott végre. A Szovjetúnió realizálva a régió differenciáltságát, bár a hangsúlyt néhány, valamiféle „szocializmust”

deklaráló kulcsországra (Szíria, Irak, Líbia, Dél-Jemen, Algéria) fektette, más országokkal is jó kapcsolatok ápolására törekedett. Sajátos a viszony a közel- és közép-keleti folyamatok és a világpolitikai helyzet, az enyhülés avagy a feszültség növekedése között. A hetvenes évek végére az enyhülési folyamat megtorpant. Már a Carter-adminisztráció idején körvonalazódott az új amerikai „erőpolitika” („Carter-doktrina”), amit azután továbbvitt és kifejlesztett a Reagan-adminisztráció „új globalizmusa”. Mindezek keretén belül az Egyesült Államok a Közel- és Közép-Keletet, mindenekelőtt annak olajforrásokban leggazdagabb körzetét, az Arab-öböl térségét amerikai érdekszférának nyilvánította, amelynek „megvédéséhez” szükség esetén katonai eszközök is igénybe vehetők. 1980 márciusában speciális „gyorshadtestet hoztak létre azzal a c éllal, hogy szükség estén lehetőség nyíljon azonnali

közvetlen katonai beavatkozásra. Megerősítették a térségben lévő amerikai flottaállományt. Az USA támaszpontokat létesített Ománban, Egyiptomban és Szomáliában, AWACS felderítő repülőgépeket adott Szaúd-Arábiának. Mindennek a hátterében ott húzódott az a t ény, hogy a hetvenes évekbe az amerikai Közel-Kelet-politika egyedüli – meglehetősen kétes – „sikere” a C amp David-i egyezmény tető alá hozása volt, ugyanakkor az USA elszenvedte a második világháború utáni külpolitikájának Vietnám utáni legnagyobb kudarcát:1979 elején az iszlám forradalom elsöpörte egyik legszorosabb harmadik világbeli szövetségének, az iráni sahnak a rendszerét. Bizonyos fokig hasonló motivációk vezették a szovjet Közel-Kelet-politikáját, amikor a „Brezsnyev-doktrina” szellemében 1979-ben döntést hozott az afganisztáni beavatkozásról. A hetvenes évek végére úgy tűnt, a Szovjetúnió kiszorult a közel-keleti folyamatokból,

s az amerikai „kis-lépések” háttérbe szorítják az átfogó rendezésre irányuló szovjet elképzeléseket. Az iráni fordulat is ellentmondásosan érintette a Szovjatúniót, hiszen rendkívül nagy hatást gyakorolt a Szovjetúnió déli területeinek muszlim lakosságára. A Szovjetúnió aktivizálta közel-keleti diplomáciai tevékenységét, emellett az 1982-es libanoni eseményeket követően jelentős katonai segítséget nyújtott Szíriának. A nyolcvanas évek második felére a világpolitikai feltételek a Közel- és Közép-Kelet szempontjából is alapvetően megváltoztak. A Szovjetúnió gorbacsovi politikája deklaráltan is szakított a „Brezsnyev-doktrínával”. A Szovjetúnióban és egyes kelet-európai országokban mélyreható változások kezdődtek. Kudarcot vallott amerikai erőpolitika is (1982-ben teljes csőddel végződött az USA libanoni beavatkozási kísérlete.) Több kelet-európai ország felismerve az 1967-es lépés elhibázott

voltát – a kapcsolatok normalizálására törekszik Izraellel, közülük elsőként Magyarország 1989-ben helyreállította az 1967-ben megszakadt diplomáciai kapcsolatokat. Iránban Khomeini halála után változóban van az eddigi, mindkét nagyhatalommal való merev szembenállás. Úgy tűnik, a világpolitikai feltételek a nyolcvanas évek végén különösen kedveznek annak, hogy a Közel-Keleten, illetve a k özel-keleti országokkal normalizált kapcsolatok alakulhassanak ki. 4./1 Fontosabb regionális politikai és gazdasági szervezetek Arab Liga Alakult: 1945-ben Tagjai: 21 arab ország és Palesztina Székhelye: Tunisz Legfőbb szerve: a Tanács, amelyhez 16 bizottság tartozik Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) Alakult: 1969-ben, 1971 óta működik Tagjai: 46 arab, ázsiai, afrikai és európai iszlám ország, ahol a muszlim lakosság aránya az összlakosságon belül meghaladja az 50%-ot Legfőbb szerve: a Királyok Állam- és Kormányfők

konferenciája, a tulajdonképpeni iszlám csúcsértekezlet. Arab Kőolajexportáló Országok Szervezete (OAPEC) Alakult: 1968-ban Tagjai: Algéria, Bahrein, Egyesült Arab Emirátusok, Egyiptom, Irak, Katar, Kuvait, Líbia, Szaúd-Arábia, Szíria, Tunézia. A szervezet keretein belül egy sor közös vállalat működik. Arab Gazdasági Egység Tanácsa (CAEU) Alakult: 1964-ben Tagjai: Egyesült Arab Emirátusok, Egyiptom, Irak, Jemeni A. K, Jemeni NDK, Jordánia, Kuvait, Líbia, Mauritánia, a PFSZ, Szíria, Szomália, Szudán. Arab Közös Piac (ACM) Alakult: 1965-ben Tagjai: Egyiptom, Irak, Jordánia, Szíria (alapítók) , Jemeni A. K, Jemeni NDK, Mauritánia, Szomália, Szudán („rugalmasan csatlakozott tagok”). Öbölmenti Arab Országok Együttműködési Tanácsa (GCC) Alakult: 1981-ben Tagjai: Bahrein, Egyesült Arab Emirátusok, Katar, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia. Arab Maghreb Unió (AMU) Alakult: 1989-ben Tagjai: Algéria, Líbia, Marokkó, Mauritánia, Tunézia.

Arab Együttműködési Tanács (ACC) Alakult: 1989-ben Tagjai: Egyiptom, Irak, Jordánia, Jemeni Arab Köztársaság. Arab Gazdasági és Szociális Fejlesztési Alap (AFESD) Alakult: 1968-ban, 1973 óta működik Tagjai: 21 arab ország és a PFSZ. Arab Valuta Alap (AMF) Alakult: 1977-ben Tagjai: 20 arab ország és a PFSZ Székhelye: Abu Dhabi Iszlám Fejlesztési Bank (IDB) Alakult: 1973-ban, 1975 óta működik Tagjai: 44 iszlám ország Székhelye: Dzsidda Gazdasági Együttműködési Szervezet (ECO) Alakult: 1964-ben (Regionális Fejlesztési Együttműködés - RCD - néven) Tagjai: Irán, Pakisztán, Törökország. A fenti szervezetek közül a bankok és alapok elsődleges célja hitelek és kölcsönök nyújtása általában különböző projektumok finanszírozásához. A regionális együttműködési (integrációs) szervezetek pedig a tagországok közötti gazdasági kapcsolatok erősítését tűzték ki célul, beleértve a kereskedelmi forgalom fokozását a

vámok és egyéb korlátozások könnyítése révén, illetve bizonyos fejlesztési együttműködést. 5./ Gazdasági helyzet A 70-es évtized elejéig a Közel- és Közép-Kelet, valamint Észak-Afrika térsége a „harmadik világ egyátlagos régiója volt, s országainak többsége a „gazdasági elmaradottság” jól ismert ismérveinek a nyomait viselte magán. Csupán néhány ország ért el a régió országaihoz képest viszonylagos gazdasági fejlettséget, rendelkezett a többinél diverzifikáltabb gazdasággal. Ebben a helyzetben a hetvenes évek világgazdasági folyamatai hoztak alapvető változást. 1973-ban – a világgazdaság egészére kiterjedő válság részeként – bekövetkezett az első, majd 1979-ban a második olajárrobbanás. Míg a hordónkénti kőolajár 1970-ban átlagosan 1,3 dollárt tett ki, 1981-ben már 34,3 dollár volt. A hatalmas kőolajbevételek az olajexportáló országok számára megteremtették az elmaradottság

felszámolásának anyagi alapjait, utat nyitva a gazdasági modernizáció előtt. A világgazdasági változások ugyanakkor ellentétes irányú változásokkal is jártak. Egyrészről a nem kőolaj exportáló országok nagy részét hátrányosan érintették – bár a növekvő segélyek révén és más módon a hátrányok egy része kompenzálható volt – másrészről pedig felerősítették egyes, a modernizáció ellen ható retradícionalizációs folyamatokat. Egészét tekintve fokozódott a régió differenciáltsága Az olajkonjunktúra a 80-as évtized elejére végetért. Különböző tényezők (takarékosság a fejlett országokban, az olaj helyettesítésére tett erőfeszítések) hatására a kőolaj világpiacán túlkínálat alakult ki, s következményként rohamosan zuhanni kezdett a kőolajár, mégpedig a korábbi kevesebb mint egyharmadára. Mindez azonnal éreztette hatását a régió országainak gazdaságaiban: a hetvenes évek konjunktúráját

1982-től gazdasági recesszió váltotta fel. A helyzet csak a nyolcvanas évtized második felében kezdett valamelyest javulni, amiben ismét a külső körülmények változása játszott fontos szerepet. A hordónkénti kőolajár az 1986-os 13,5 dollár után 1988-ra elérte a 18 dollárt, s a következő évben várhatóan 20 dollár körül fog ingadozni, esetleg nem sokkal meg is haladja azt. A világ olajkereslete a 90-es évek közepéig várhatóan mérsékelten, évi 1,2%-kal nő. 5./1 Gazdasági növekedés Az 1973-as első „olajárrobbanás” és a nyomában bekövetkezett „olajjövedelem-robbanás” rendkívüli mértékben felgyorsította a gazdasági növekedés ütemét a régióban. E téren a hetvenes évtizedben a Közel- és Közép-Kelet térsége a v ilág valamennyi országcsoportját megelőzte, beleértve a gyorsan fejlődő, úgynevezett újonnan iparosodó dél-kelet ázsiai NIC- országokat is. Az arab országok által együttesen megtermelt

bruttó hazai termék (GDP) folyó árakon számítva 10 év leforgása alatt csaknem megtízszereződött, de a növekedés még az inflációt figyelembe véve is mintegy háromszoros. Ugyanezen időszak alatt az egy főre jutó GDP két és félszeresére nőtt. Természetesen a magas növekedési ütem hátterében meglehetősen nagy különbségek húzódnak az egyes országokat illetően. A növekedés elsődleges „hordozói” a nagy kőolajexportáló országok voltak. A reál GDP 1970 é s 1980 között Szaúd-Arábiában évente átlagosan 10,7, Irakban 9,1, Líbiában 8,8, Algériában 8,5%kal növekedett. Az olajkonjunktúra „tovaterjedő” hatásaiból a régió más országai is részesültek: fenti időszakban a hazai össztermék évi átlagos növekedési üteme a n em kimondottan kőolajexportáló országok többségében meglehetősen magas: Tunéziában 7,7%, Egyiptomban 6,2%, Marokkóban 5,9%, Törökországban 5,8%, Pakisztánban 5,1%. A hetvenes évtizedben

jelentős erőviszony-átrendeződések mentek végbe a régióban a kőolajexportáló országok javára. Szaúd-Arábia, Kuvait, az Egyesült Arab Emirátusok, Katar és Líbia részesedése az arab világ aggregát bruttó hazai termékében 1970-ben 31% (Irakkal és Algériával együtt 51%) volt, 10 év múlva pedig már 56% ( a hét országé együttesen 76%). A nyolcvanas évtized elején Szaúd-Arábia egymaga állította elő az arab országok által együttesen megtermelt GDP egyharmadát. Ez a m agas növekedési ütem már a h etvenes évtizedben sem bizonyult egyenletesnek. A gazdasági fejlődés külső meghatározottságát, az erőteljes világgazdasági függőséget jelzi, hogy a GDP növekedési üteme a világpiaci kőolajárak növekedését követő években felgyorsult, majd utána lelassult. A nyolcvanas évek elejére az olajkonjunktúra végérvényesen „kifulladt”, s a r égió egészében a g azdasági recesszió vált meghatározóvá. A recesszió

talán leglátványosabb jele az, hogy nem csupán a gazdasági növekedés üteme csökkent, hanem a nemzeti össztermék abszolút értékét tekintve is nagymértékben visszaesett. Az arab világban előállított bruttó hazai termék nominálértékben az 1982-es 436 milliárd dollárról 1986-ra 376 millió dollárra csökkent, s csak ekkor indult ismét lassú növekedésnek, 1988-ra elérve a 396 milliárd dollárt. A prognózisok azt valószínűsítik, hogy az arab világ aggregát bruttó hazai terméke csupán 1992-ben éri el ismét az 1982-es szintet. Az 1980 és 1986 közötti időszakban – egy-két kivételtől eltekintve – a nem kőolajexportáló országok produkáltak magasabb – bár a hetvenes évekétől lényegesen elmaradó – növekedési ütemet, ezzel szemben a legnagyobb kőolajexportáló országokat a GDP csökkenése jellemezte. A bruttó hazai termék éves növekedési üteme1980 és 1986 között: Pakisztán 6,7%, Törökország 6,5%, Omán

5,7%, Jordánia 5,1%, Egyiptom 4,7%, Algéria 4,4%, ugyanakkor Kuvait 0,9%, Szaúd-Arábia –3,4%, Egyesült Arab Emirátusok –3,8%. Bár 198788-ra a legnagyobb kőolajexportáló országokban a társadalmi össztermék csökkenése megállt, a növekedés nem kezdődött meg, stagnálás jellemző. (Az Öböl-menti monarchiák közül Bahrein az egyedüli kivétel 2%-os GDP növekedéssel.) A reál GDP növekedési üteme néhány közel-keleti országban 1988-ban a Világbank adatai alapján: Észak-Jemen 19,2% (elsősorban az olajexport felfutása eredményeként), Marokkó 10,3%, Pakisztán 6,3%, Líbia 2,6%, Kuvait 2%, Algéria 1%, Tunézia 1%, Egyesült Arab Emirátusok 1%, Jordánia –1,7%. A következő években sem várható a gazdasági növekedésének felgyorsulása. Az össz-arab GDP várhatóan a kilencvenes évek elejéig mintegy évi 10 milliárd dollárral nő, ami bár lényegesen elmarad hetvenes évtized növekedési ütemétől, jelzi, hogy megkezdődött a

lassú kilábalás a nyolcvanas évtized elejének-közepének recessziójából. A régión belül továbbra is Pakisztánban és Törökországban marad a legmagasabb a gazdasági növekedés üteme, bár a háborús károk beindult helyreállítása Irakban és Iránban is viszonylag magasabb növekedési ütemet valószínűsít. A Nemzetközi Valuta Alap az egész közel- és közép-keleti régió vonatkozásában az 1991-től 1994-ig terjedő időszakban a GDP évi 4,2%-os reál növekedési ütemével számol, ami alacsonyabb, mint az Ázsiában várható ütem (6,6%), viszont magasabb az Európára prognosztizált növekedésnél (3,6%). 5./2 Világgazdasági pozíciók A hetvenes évtized eseményeinek hatására fokozódott a k özel- és közép-keleti régió országainak részvétele a nemzetközi munkamegosztásban, integrálódásuk a v ilággazdasági rendszerbe. A kőolajexportáló országok világgazdasági pozíciói „felértékelődtek”, szerepük

megnövekedett a világgazdasági folyamatok befolyásolásában. A világgazdasági pozícióerősödés azonban közvetlenül csak néhány olajexportáló országra vonatkozott, s elsősorban konjunktúrális és nem strukturális tényezők következménye volt. Ezt igazolja a nyolcvanas években az említett országok kedvezőtlen világgazdasági körülmények hatására bekövetkezett térvesztése. Valójában csupán a pénzeszközök bizonyos mértékű világgazdasági átcsoportosítása ment végbe. A világ ismert kőolajkészleteinek mintegy 60%-a a régió országaiban található. A régió részesedése a világ kőolajtermelésében a hetvenes években meghaladta a 40%-ot, ez az arány az évtized végére, a nyolcvanas évek fordulójára egyharmadra, a n yolcvanas évek közepére egynegyedre csökkent, párhuzamosan az olajtermelés fokozatos visszaesésével a közel- és közép-keleti, valamit észak-afrikai országokban. A termelés csak 1987-88-tól indult

ismét lassú növekedésnek, ez azonban nem jelenti a világtermelésben való részvétel jelentősebb növekedését. Ami pedig a régió országainak a világ kőolajexportjában való részesedését illeti, az még a világtermelésben elfoglalt súlyuknál is nagyobb arányban csökkent. A kőolajbevételek hetvenes években megindult beáramlása következtében a kőolajexportáló országok új pénzügyi hatalommá, pénzfelhalmozási központtá váltak. Átcsoportosultak a világ valutáris erőviszonyai. Az arab országok nemzetközi tartalékai 1970-ben még csupán a világ tartalékainak alig 5%-át, 10 év múlva viszont már egyötödét adták. A tőkekihelyezések nyomán a tőkegazdag olajexportáló országok befolyása megnőtt a nemzetközi pénzügyi rendszerre, amellett pozícióhoz jutottak a fejlett világ egy sor termelő létesítményében, illetve szolgáltató ágazataiban is. Bár ezek a pozíciók a nyolcvanas évek végére a hetvenes évekhez

képest valamelyest romlottak, érezhetően nem gyengültek meg. A nyolcvanas évekre ugyanakkor számottevően előrehaladt a régióban a helyi pénz- és tőkepiac kiépülése is. A hetvenes években a t érség a v ilágkereskedelem egyik legfrekventáltabb régiójává vált. Súlya a világ külkereskedelmi forgalmában megháromszorozódott, s elérte a 10%-ot. Mindez egyrészről a régió kiemelkedő szerepének tulajdonítható a világ kőolajellátásában, másrészről pedig a fokozódó importnak. Ez a külkereskedelmi térnyerés alapvetően ugyancsak a nagy kőolajexportáló országokat érintette. 1982-től azonban a tendenciamegfordult: a régió részesedése a világkereskedelemben csökkenni kezdett. Ennek oka a külkereskedelmi forgalom – mindenekelőtt az export – hatalmas mértékű visszaesése. A közel- és közép-keleti országok exportjának összesített értéke 1981-ről 1986/87-re a harmadára esett vissza. (SzaúdArábia például 1981-ben

még 120 m illiárd dollár, 1986-ban már csak 25 m illió dollár értékben exportált.) Bár sokkal kisebb mértékben, de csökkent a régió országainak importforgalma is. Párhuzamosan a gazdasági folyamatokkal (bizonyos mértékben azok hatására is) politikai, katonapolitikai, illetve ideológiai szempontokból is „felértékelődött” a régió. Az itt végbemenő re-tradícionalizáció egybecsengett a konzervativizmus világméretű térnyerésével, az iszlám aktivizálódása, „reneszánsza” a v allási mozgalmak világszerte tapasztalható élénkülésével. A helyi válsággócok a nagyhatalmi érdekek ütközőpontjaiként a világpolitikát befolyásoló tényezőkké váltak. A pozícióerősödésnek része volt abban, hogy megnőtt a régió egyes, gazdasági vagy politikai szempontból a többi közül „kiemelkedő” országainak nemzetközi aktivitása (az ENSZ-ben, különböző fórumokon) mind határozottabban kifejezésre juttatva arra

vonatkozó igényüket, hogy nagyobb beleszólásuk legyen a világgazdasági, illetve világpolitikai szintű folyamatok formálásába. Bizonyos értelemben valóban létrejött az „olajhatalom”, anélkül azonban, hogy hátterében tényleges, a gazdaság fejlettségéből következő gazdasági hatalom lenne. 5./3 Pénzügyi folyamatok A közel- és közép-keleti régió pénzügyi helyzetét mindenekelőtt a kőolajbevételek alakulása befolyásolja. 1981-82-től kezdődően a kőolaj világpiaci helyzetének számukra kedvezőtlen alakulása következtében a nagy kőolajexportáló országok bevételei számottevően visszaestek. A „mélypont” 1986-ban volt, azóta a b evételek ismételt – lassú – növekedése tapasztalható. 1988-ban a közel- és közép-keleti OPEC-országok bevételei valamelyest ismét elmaradtak az előző évi szinttől, 1989-re azonban 1988-hoz képest mintegy 20%-os növekedés valószínűsíthető. Egészét tekintve a régió

pénzügyi helyzete a korábbiakhoz képest számottevően romlott. Csaknem valamennyi ország – beleértve a nagy kőolajexportáló országokat is – folyó fizetési mérlege deficitessé vált, amelyeké pedig nem, azoknál a m érlegaktívum csökkent. A régió egészét tekintve a fizetésimérleg-deficit az export 15%-át teszi ki. Ez a h elyzet az előrejelzések szerint a kilencvenes évekre javulni fog. Az évtized közepére a Nemzetközi Valuta Alap szerint a r égió országainak fizetésimérleg-deficitje az export 4,2%-ával lesz egyenértékű. Rövid távon azonban még az olajbevételek növekedése sem javítja a fizetési mérlegeket. Erről tanúskodik, hogy a közel-keleti olajexportáló országok összesített folyó fizetési mérlege 1987 és 1989 között fokozatosan növekedő deficitet mutat. A folyó fizetési mérleg alakulása Országok Bahrein Egyesült Arab Emirátusok Egyiptom Észak-Jemen Irak Irán Katar Kuvait Marokkó Omán Pakisztán

Szaúd-Arábia Szíria Szudán Törökország Tunézia 1986 -63 -2370 -1800 -125 -7600 +1500 -240 +5337 -212 -969 -1234 -11895 -755 +29 -1528 -620 1987 -319 +2120 -2200 -520 -3100 -132 +4414 +164 +590 -719 -9570 -609 -76 -975 -150 1988 +10 +2200 -1000 -753 -4000 -420 +3450 +60 -185 -1584 -9600 -424 -156 -368 +22 (millió dollárban) 1989 +30 +2400 -500 +600 0 +5000 -350 -10000 -580 A nyolcvanas években mind nagyobb méreteket öltött a közel- és közép-keleti régió országainak eladósodási folyamata – beleértve a nagy kőolajexportáló országokat is. Az adósságállomány nagysága 1987-ben Algéria Egyiptom Emirátusok Irak Irán Jemeni NDK Jemeni A. K Jordánia Katar Kuvait 24020 32928 9089 14439 4087 1508 3258 5530 620 8357 Libanon Marokkó Omán Pakisztán Szaúd-Arábia Szíria Szudán Törökország Tunézia (millió USD) 1694 15748 3014 3449 14290 4008 11126 17099 6454 Bár a K özel- és Közép-Kelet, valamint Észak-Afrika országai esetében az

adósságállomány nagysága lényegesen kisebb, mint a harmadik világ eladósodottsági listáját vezető latinamerikai országoké, a Világbank értékelése szerint a régió több országa is hasonlóan nehéz – ha nem még nehezebb – helyzetben van. Az adósságszolgálat nagysága 1988-ban Törökország esetében 9,7, Algéria esetében 6,4, Irak esetében 6, Egyiptom esetében 2,7, Marokkó esetében pedig 2,4 m illió dollár. Szudán nemzeti termékhez viszonyított adósságállománya 138%, Marokkó adósságállománya a bruttó hazai termék 104, Egyiptomé 100%-a. Az adósságszolgálat Marokkó exportjának 130, Algéria és Törökország kivitelének 58, az egyiptomi export mintegy 50%-a. A Világban különösen Algéria, Tunézia és Törökország helyzetét tartja súlyosnak. (Marokkó esetében az adósságszolgálat rátája – átütemezést következtében – 1988-89-re az export 68%-ára csökkent.) Irak szempontjából kedvező, hogy tartozásai

zömmel az Öböl-menti államokkal szemben vannak, s ezeket minden bizonnyal nem kell visszafizetnie. A nyolcvanas évek közepére kiéleződött finanszírozási problémák komoly, fejlődést korlátozó tényezőként jelentkeznek. A nagy kőolajexportáló országok esetében az elsődleges gondot az olajbevételek csökkentése jelenti, a nem kőolajexportáló országok bevételei pedig – exportproblémák miatt – eleve rendkívül behatároltak, esetükben már korábban is jelentkeztek a fejlesztés finanszírozásának nehézségei. Felmerül a kérdés, vajon a r égió országainak sikerült-e tartós, a kőolajat pótló bevételi forrásokra szert tenniük? Néhány tekintettől eltekintve eddig még nem. A kivételek sorába tartoznak a tőkekintlevőségekből származó jövedelmek. Már a hetvenes évek közepén megindult az olajtőkék nagymértékű kiáramlása. Az okok sorában olyan tényezők játszottak meghatározó szerepet, mint a hazai befektetési

lehetőségek korlátozottsága, a pénz- és tőkepiac fejletlensége, illetve a fejlett országok részéről felmerülő igény az olajdollárok „visszaforgatására” (az úgynevezett reciklikációra). Az első „olajárrobbanás „ után hatalmas mértékű, a hetvenes évek második felétől csökkenő ütemű tőkekiáramlásról beszélhetünk. A nyolcvanas évek közepétől viszont – a kőolajexportáló országok romló pénzügyi helyzete következtében – ez a folyamat megállt, majd megfordult, s megkezdődött a kihelyezett pénzeszközök visszavonása, ami azonban csak egy-két évig tartott, s a pénzügyi helyzet javulásával megállt – legalábbis a nagy kőolajexportáló országok esetében. A közel-keleti OPEC-országok fejlett országokban elhelyezett kereskedelmibankbetét állománya 1987-ben 18,6, 1988 -ban 5,6 m illiárd dollárral növekedett, s elérte a 92,6 milliárd dollárt. Ebből Szaúd-Arábia betétállománya 52,1, az Egyesült Arab

Emirátusoké 21,3 milliárd dollár. A nyolcvanas évek végén is igen jelentősek a közel- és közép-keleti olajexportáló országok tőkekintlevőségei. Együttes nagyságuk valamivel több, mint 300 milliárd dollárra becsülhető Az élen Szaúd-Arábia áll, mintegy 150-170 milliárd dollárnyi kihelyezett tőkével, majd Kuvait következik a 50-70 milliárd dollárjával. A tőkekintlevőségek csöppet sem lebecsülendő bevételi forrást jelentenek. A kamatokból, osztalékokból () Szaúd-Arábiának évente mintegy 20, K uvaitnak 6-10 milliárd bevétele származik. Mindez azonban csupán néhány nagy kőolajexportáló országot érint. Néhány ország számára a külföldön dolgozó vendégmunkások hazautalásai jelentenek kisebbnagyobb bevételeket. A nyolcvanas évek közepén mintegy 6,5 millió egyiptomi, északjemeni, marokkói, algériai, tunéziai, szudáni, szíriai, jordániai, és dél-jemeni vendégmunkás dolgozott külföldön. Együttes

hazautalásaik nagysága megközelíti az évi 10 milliárd dollárt A bevételek azonban a legtöbb országban nem elegendőek a fejlesztés finanszírozásához, különös tekintettel arra, hogy általában igen magas a beruházások importhányada, vagyis növekedésük az import fokozott növekedését feltételezi. Hasonlóképpen a rendkívüli ütemben szaporodó lakosság ellátása is fokozódó importot feltételez, ami viszont egyre nagyobb kiadásokkal jár. A romló pénzügyi helyzetnek meghatározó szerepe van abban, hogy a nyolcvanas évek közepétől a behozatal korábbi, dinamikus növekedése megállt és csökkenés tapasztalható. A pénzügyi problémákra is visszavezethető, hogy a régió országai fokozott mértékben próbálják bevonni a külföldi működőtőkét gazdaságfejlesztési programjaikba. A tőkehiányban már nem csupán a kőolajbevételek zuhanása játszik közre, hanem a helyi pénz- és tőkepiac kiépítetlensége is. Ez annak

ellenére nem történt meg, hogy a bankrendszer a hetvenes évek közepétől példátlan ütemben fejlődött (az Öböl-menti országokban százával jöttek létre a b ankok), a n yolcvanas évekre pedig munkába állt egy képzett – túlnyomóan hazai – szakembergárda, akik megfelelő szintű szakmai ismeretekkel rendelkeznek. Ennek ellenére a nyolcvanas évek közepén a kereskedelmi és más specializált bankok, illetve egyéb pénzintézetek együttes tőkeállományának nagysága még mindig jelentősen elmaradt a fejlesztési előirányzatok finanszírozási szükségleteitől. Emellett hatalmas gondot okoz a pénzügyi szférában a központi szabályozás szinte teljes hiánya, a bankok és a pénzintézetek tevékenységének koordinálatlansága. Az Öböl-menti országokban a kormányok a finanszírozási feladatok mind nagyobb részét a magánszektorra kívánják áthárítani, az pedig részben még felkészületlen, részint nem ítéli elég

profitábilisnak a helyi befektetési lehetőségeket. A nyolcvanas évek közepén bankok – elsősorban kis magánbankok – sora jelentet csődöt. A pénzügyi rendszer zavaraihoz hozzájárult az olajbevételek csökkenése, a költségvetési kiadások visszafogása – elsősorban a magánbankok helyzetét rendítve meg -, az iraki-iráni háború által előidézett bizonytalanság, megnövekedett kockázat, illetve az a n emzetközi bankszférában tapasztalható visszaesés, amely az 1982-ben kirobbant adósságválság következtében vált jellemzővé. A helyi pénz- és tőkepiac kiépítetlensége az egyik oka annak, hogy még a helyi tőke felhasználása is gyakran hatalmas kerülővel, nemzetközi pénzügyi szervezetek vagy az europiac közvetítésével történik. Természetesen a nagy kőolajexportáló országok még mindig rendelkeznek elegendő pénzfeleslegekkel, amelyekből különböző speciális bankokon és alapokon keresztül jelentős összegeket

fordítanak elsősorban iszlám országok segélyezésére, bár a segélyek bruttó nemzeti termékhez viszonyított aránya és abszolút értéke is jelentősen csökkent. (A hetvenes évek második felében a legnagyobb olajexportáló országok a GNP 4-6%-át fordították segélyezésre, több évben is Szaúd-Arábia volt az USA mögött a világ második legnagyobb segélyezője, a Kuvait által nyújtott segélyek értéke pedig felülmúlta japán segélyek értékét.) A nyolcvanas évek végére jóval kisebb összegek jutnak segélyezésre. / 1988-ban például a legnagyobb közel-keleti bankok és alapok összesen 1,6 milliárd dollárt fordítottak a fejlődő országok segélyezésére, ebből 1,13 milliárd dollárt közel-keleti arab, illetve iszlám országok kaptak, a legtöbbet Algéria (147 millió dollár), Szudán (143 millió dollár), Dél-Jemen (130 millió dollár), Pakisztán (127 millió dollár), Irak (111 millió dollár), Marokkó (105 millió

dollár), és Törökország (93 millió dollár). / Az olajbevételek következő évekre prognosztizálható lassú növekedése, néhány kőolajexportáló ország – mindenekelőtt Szaúd-Arábia – feldolgozóipari termék exportjának fokozódása, illetve jelentős tartalékok következtében a közel- és közép-keleti kőolajtermelő országokban nagyobb pénzügyi nehézségekre a továbbiakban sem kell számítani. A többi ország pénzügyi gondjai azonban várhatóan fokozódni fognak, így a gazdasági fejlődés mindinkább külső források igénybevételének a függvénye lesz. 5./4 Fejlesztéspolitikai prioritás-váltások Az első 1973-as olajárrobbanást követő látványos bevételnövekedés a régió legtöbb országában nagyszabású, nem egyszer „túldimenzionált” fejlesztéspolitikai koncepciók kidolgozásához vezetett. Példátlan „beruházási boom” vette kezdetét A hetvenes évek második felére szóló gazdaságfejlesztési

tervidőszakban Szaúd-Arábia 140 milliárd dollárt, Irak 46, Algéria 28, Líbia, Egyiptom, Kuvait és Szíria egyenként 15-25 milliárd dollárt kívánt a gazdaság fejlesztésére fordítani. Míg a b eruházási ráta (vagyis a b ruttó hazai beruházások bruttó hazai termékhez viszonyított aránya) az 1974 előtti három évtizedben átlagosan az arab világ egészét tekintve 15% volt, ez az arány 5 év alatt megkétszereződött: 1979-re elérte a GDP 29-30%-át. A bruttó hazai beruházások éves növekedési üteme a nagy olajtermelő országokban 25-30% körül mozgott (Szaúd-Arábiában 43% volt). A legnagyobb olajexportáló országok közül Szaúd-Arábia célja egy diverzifikált gazdaság kiépítése, amely nem kizárólagosan a nyersolajexporttól függ. Fejlesztéspolitikáját a szénhidrogén szektorra és néhány nehézipari báziságazatra koncentrálta. A kis öböl-menti országok – méreteikből következően – általában egy-két nehézipari

ágazat fejlesztésének adtak elsődlegességet. Az olajárrobbanás utáni éveket az öböl-menti országokban grandiózus elképzelések, hatalmas nagyberuházások, párhuzamos kapacitások sorának kiépülése jellemezték. A fejlesztéspolitikában kezdettől nagy súlyt kapott az infrastruktúra kiépítése, a szociális helyzet javítása. (Szaúd-Arábia 1976-1980-as fejlesztési tervében a beruházások 75%-a a nem termelő ágazatokba irányult.) A gazdaság széleskörű diverzifikálását, az olajtól való függőség csökkentését, a nehézipar kiépítését, a mezőgazdasági önellátottság megvalósítását és a szociális infrastruktúra javítását tűzte ki célul a líbiai fejlesztéspolitika. Hasonló széleskörű diverzifikációra irányuló, túlfeszített nehézipar-centrikus fejlesztéspolitika megvalósításába kezdett a hetvenes években Irak és Algéria. A nyolcvanas évek elejétől részint a külső körülmények változása, az olaj

világpiacán létrejött túlkínálat és az arab országokban nyomában kialakult recesszió, részint a korábbi egyoldalú fejlesztéspolitika keltette belső feszültségek hatására módosult a kőolajtermelő országok fejlesztéspolitikája: az öböl-menti országoké átgondoltabbá, racionálisabbá vált, a régió többi részében pedig kimondott koncepcióbeli váltás következett be. Az Arab öböl országaiban az új beruházásokkal szemben nagyobb súlyt kapott a már megkezdettek befejezése, emellett további eltolódás figyelhető meg a szociális-kommunális infrastruktúra kiépítése irányába. Szaúd-Arábia legutóbbi fejlesztési terveinek beruházásokra előirányzott összegeiben a termelő ágazatok súlya már a 20%-ot sem éri el, s a jelenlegi tervben szereplő létesítmények mindössze 45%-a az új, a többi már korábban megkezdett. Emellett szinte valamennyi országban – jórészt a pénzügyi problémák hatására –

elhalasztottak egy sor tervezett ipari nagyberuházást, illetve mérsékelték az eredeti előirányzatokat. Líbiának a nyolcvanas évek első felére előirányzott, nagyszabású (az előző terv fejlesztésére fordított összegének a kétszeresét tartalmazó, évi 9,4%-os gazdasági – 21,6%-os ipari – növekedést célul kitűző) gazdaságfejlesztési tervét a súlyos pénzügyi nehézségek tették megvalósíthatatlanná. Irakban és Algériában már a hetvenes évtized végén az egyoldalú nehéziparcentrikus, a fogyasztási cikkek gyártását elhanyagoló fejlesztés okozott komoly feszültségeket, amit Irak esetében tetézett az Iránnal kirobbant háború. A folyamatban lévő terveket mindkét országban félbeszakították. Csakhogy amíg Algériát a realitások felismerése, Irakot a háború kényszerítette a váltásra. Algéria 1980-1984-re szóló fejlesztési tervében az arányosság, a lakosság ellátását szolgáló, életkörülményeit

javító ágazatok fejlesztése került az első helyre. Irakban viszont bár az 1976-1980-as terv beruházásokra szánt összegének (46 milliárd dollár) ténylegesen csupán a 75%-át használták fel, az 1981-1985-ös terv „rekordösszeget”, 130 milliárd dollárt irányzott elő beruházásokra. Ezt a háború lehetetlenné tette. Ami a már korábban diverzifikáltabb gazdaságú országokat (Egyiptom, Szíria, Tunézia, Marokkó, Jordánia) illeti, fejlesztéspolitikájuk már a hetvenes évek közepétől kettős célt tűzött maga elé: a munkaintenzív ágazatok fejlesztése révén csökkenti sokuk fokozódó gondját, a munkanélküliséget, illetve a korábbi importhelyettesítő fejlesztéspolitikával szemben hangsúlyt adni az exportra termelésnek. Ez utóbbi cél elsődleges oka anyagi nehézségekben keresendő, hiszen nagy mennyiségben exportálható kőolajkészletekkel nem rendelkeznek. A nyolcvanas évek elejétől tapasztalható gazdasági recesszió

felerősítette ezt a kettős célt, s az exportra termelő ágazatok fejlesztése mellé legalábbis hasonló fontossággal zárkózott fel a l akosság ellátását szolgáló, fogyasztási cikkeket előállító ágazatok termelésének a fokozása és a szociális beruházások. A mai fejlesztéspolitikai elképzeléseket az jellemzi, hogy - összefüggésben a g azdasági feltételek romlásával - reálisabbá, átgondoltabbá váltak, csökkentek a méretek, a dimenziók, fokozódott a racionalitás, a gazdaságosság, a jövedelmezőség szerepe, s mind jelentősebb tényezőként jelentkeznek a költségigények. A hetvenes évek közepéig a régió sok országát az állam szerepének erősödése, a centralizáció, a külföldi (és hazai) magántőkével szembeni fellépés jellemezte. Ez a tendencia azóta megfordult: a liberalizáció, decentralizáció vált általánossá, párosulva különböző kedvezményekkel, amelyek a gazdaságfejlesztésben való aktívabb

részvételre ösztönzik a külföldi és hazai magántőkét. A liberalizálások, a magán- - és különösen a vegyes – szektor gyors előtörése ellenére az állami szektor változatlanul nagy szerepet játszik a legtöbb ország gazdaságában, az állam igyekszik kézben tartani, aktívan befolyásolni a főbb gazdasági folyamatokat. Természetesen az állam – és az állami szektor – szerepe az egyes országokban különböző. Gyakran még országokon belül is nagyok a különbségek az állami szektor súlya, az állam gazdasági beavatkozása, az állam tényleges szerepe és a gazdaságpolitika között. Ezért sem pontosak azok a besorolások, amelyek elkülönítik a „szabad vállalkozás” rendszerén alapuló gazdaságokat (általában Libanont, Jordániát, Marokkót, Tunéziát és az Öböl államainak többségét említik ezek között), illetve a „központosított”, az állam meghatározó szerepével jellemezhető gazdaságokat (többnyire a

valamiféle „szocializmust” deklaráló országokat). A magánszektor térnyerése és ösztönzése ellenére például az állam az Arab Öböl monarchiáiban a gazdasági és társadalmi folyamatok aktív befolyásoló tényezője. Szinte teljesen az államra hárult, hogy megteremtse a gazdasági modernizáció feltételeit, biztosítsa a kereteit, megszabja fő irányát. Szaúd-Arábiában a bruttó hazai termék mintegy 60%-át az állami szektor vállalatai állítják elő. A nyolcvanas évekre megváltozott a külföldi tőke szerepe a gazdaságfejlesztésben. A romló gazdasági helyzet hatására még a korábban a külföldi tőke tevékenységét számottevően korlátozó országok nagy részében is előtérbe került a külföldi tőkével való együttműködés. Az elmaradottság jól ismert tényezői, illetve a külföldi tőkét helyettesíteni tudó, „tőkeerős”, megfelelő tudással, ismeretekkel, tapasztalatokkal rendelkező hazai tőke hiánya

következtében szükségképpen igen nagy szerepet játszanak a fejlett országok vállalatai – azok működőtőkéje – a régió gazdaságfejlesztési folyamataiban. Becslések szerint a nyolcvanas évek elején az arab világban épülő kohászati, illetve gépipari létesítmények mintegy 90%-ának a t ervezési, felszerelési, építési munkálatait külföldi, transznacionális társaságok végezték, de hasonlóan magas az arány más ágazatokban is. Fokozódott ugyanakkor a külföldi vállalatok versenye, a nagy transznacionális társaságok mellett megnőtt a kis- és közepes vállalatok szerepe és előretörtek a kisebb országok is, köztük a délkelet-ázsiai újonnan iparosodó országok. Amellett, hogy a régió országai különféle kedvezményekkel ösztönzik a külföldi tőkét a gazdaságfejlesztésben való részvételre, tevékenységét igyekeznek ellenőrizni, megfelelő irányba terelni. Mindez általában vegyes vállalkozás formájában

történik, ahol a külföldi részesedés többnyire nem haladhatja meg az 50%-ot. (A nem vegyes vállalkozás formájában történő közvetlenül külföldi tőkebefektetéseket csak kevés ország engedélyezi.) Mindenekelőtt arra ösztönzik a külföldi tőkét, hogy a hazai magántőkével partneri viszonyra lépjen, s ezáltal is segítse elő annak megerősödését. A fejlesztéspolitika irányai várhatóan a közeli jövőben nem változnak. Az olajexportáló országok nagy súlyt fektetnek az olajtól való függőség csökkentésére, a gazdaság diverzifikálására, az infrastruktúra – beleértve a szociális infrastruktúrát is – további kiépítésére. A termelő ágazatok közül változatlanul a vegyipar, a petrolkémia és egy-egy nehézipari ágazat fejlesztése élvez prioritást. Az olajjal nem (vagy csekély mértékben) rendelkező, diverzifikáltabb gazdaságú országok fejlesztéspolitikája többirányú célokat követ: munkahelyteremtést,

megfelelő exportágazatok kiépítését és az import egy részének hazai termeléssel történő kiválasztását. Ennek során törekednek egyes, fejlettebb technikai színvonalú iparágak létesítésére (pl.: gépipar, elektronika), a feldolgozottsági fok növelésére (pl.: petrolkémia, műanyag- és műtrágyagyártás) Itt is nagy hangsúlyt kap az infrastruktúra, az életkörülmények javítása, különösen a lakásépítés. A régió valamennyi országa erőfeszítéseket tesz a mezőgazdasági-, mindenekelőtt az élelmiszertermelés fokozására. 5./5 A bruttó hazai termék ágazati összetétele az arab országokban (1987) ( folyó áras adatok alapján %-ban) Országok Szaúd-Arábia Kuvait Emirátusok Katar Bahrein Omán Algéria Mezőgazd. Kisterm. ipar Feldolg. ipar Vill.e, Víz, Gáz Építő Ipar 4,5 0,6 2 1,4 1,2 3,7 10,5 29,5 36 32 27,8 13,9 31,4 9 9,3 7,3 12,9 8,3 12,1 5 12,6 0,3 3,7 2,9 1,0 1,5 1,4 1,1 12,3 4,1 11,1 8 10,9 8,8 17,2 Ke-

Közle- Pénz resk. kedés üSzálHír- gyek lodák közlés 8,6 11,9 10,7 8,1 9,9 16,8 15,8 4,8 5,5 3,4 7,3 14,5 2,4 7,3 5 5,3 2,6 11,4 4 5,6 Egyéb 23,4 25,9 19,7 35,5 24,6 26,5 Országok Mezőgazd. Kisterm. ipar Feldolg. ipar Vill.e, Víz, Gáz Építő Ipar Ke- Közle- Pénz resk. kedés üSzálHír- gyek lodák közlés Egyéb Irak Líbia Egyiptom Tunézia Marokkó Jordánia Libanon Szíria Szudán Jemeni A.K Jemeni NDK Szomália Mauritánia Arab országok összesen 15,3 4,8 19,6 14,4 20,1 7,2 8,8 23,8 30 19,9 10,3 51,7 31,1 13,5 22,5 5,4 9,1 4,7 3,3 3,8 0,1 1,3 0,6 10,3 10,3 6,4 15,1 12,9 18,6 12 12,6 7,3 9,8 8,9 9,4 5,3 5,3 1,3 1,8 1 1,5 1,9 2,3 5,3 2,6 1,5 0,2 10,4 16,4 6,4 5,5 6,5 7 3,3 6,8 6,2 7,8 14,5 2,5 6,1 11,5 8,2 21,4 22,4 12,8 15,1 28,5 18,6 25,0 14,6 14,2 10,1 14,3 6,9 4,8 0,3 4,4 7,7 4,8 7,7 3 5 7,9 6,1 7,3 7 5,6 5,1 10 3,8 11,6 10,8 4 10,8 6,5 7,1 24,7 27,8 30 38,7 39 11,4 16,4 11,0 0,9 10,7 13,9 3,4 6,7 25,6 5./6

Gazdasági kilátások A nyolcvanas évek elejétől (1982-tól) 1986-87-ig gazdasági recesszió jellemezte a térséget, a nyolcvanas évtized végén pedig az élénkülés jelei mutatkoztak. Az 1986-os olajárcsökkenés után ismét megélénkült az olajpiac. A világ olajfogyasztása 1986 és 1988 között több mint 2%-kal nőtt. 1987-től az OPEC ismét növelte részesedését a világ olajellátásában: az 1987-es 37,9%-ról 1988-ra 40,3%-ra, s 1989-re 42%-ra. Az OPEC-olaj iránti igény 1989-ben 6%-kal magasabb, mint 1988-ban. Az olajpiac kedvező kilátásai következtében várhatóan megélénkül a gazdaság a nagy kőolajexportáló államokban. A többi országban viszont a gazdasági – elsősorban a pénzügyi – problémák súlyosbodására lehet számítani, mivel kivitelük jelentősebb növelésére rövid távon nincs reális esélyük. A régió egészének exportnövekedése túlnyomóan a kőolaj- és földgázexport várható növekedésének

tulajdonítható. Az országok nagy részében a pénzügyi nehézségek miatt a b ehozatal korlátozására lehet számítani. Aligha csökken az élelmiszerimport – sőt fokozódása valószínűsíthető – nem várhatóaz alapvető fogyasztási cikkek behozatalának visszafogása sem, bárerősödik a tendencia az import hazai termeléssel való helyettesítésére. Több országban megkísérlik majd csökkenteni a beruházási javak importját, illetve ez eleve következik a visszafogottabb fejlesztéspolitikából. A régió egészére kereskedelmi mérlegdeficit lesz jellemző, bár nagysága várhatóan csökken. Ez azonban korántsem valamennyi ország esetében fog fennállni: a nagy kőolajexportálók kereskedelmi mérlegei a kilencvenes évek közepéig várhatóan növekvő aktívummal zárnak majd, ezzel szemben fokozódik a legtöbb nem olajexportáló ország kereskedelmi mérlegjének deficitje. A folyó fizetési mérlegek is csupán a nagy kőolajexportáló

országokban zárnak majd pozitív szaldóval. A kőolajexportáló országok világpiaci esélyeit javítja a finomító-, illetve egyéb feldolgozó kapacitások folyamatban lévő korszerűsítése és bővítése. A kereslet a világpiacon a petrolkémia alap-, illetve középfokon feldolgozott termékei iránt a közeljövőben várhatóan tovább nő. A régió országainak termelő kapacitásai rohamosan bővülnek, a nyolcvanas évek közepén még nem érték el az évi 20 millió tonnát, az évtized végére már a 25 millió tonnát is meghaladták, a kilencvenes évek első harmadára pedig várhatóan túllépik a 30 millió tonnát is. Legfontosabb termékek az etilén, a polietilén, a polipropilén, a PVC, az etilénglikol, az ammónia, a benzol, a karbamid, különféle műanyagok és műtrágyák. A kilencvenes évekre különösen a műtrágya- és etiléngyártó kapacitások bővülésére lehet számítani, de a műanyagés gyógyszergyártás is gyorsan

fejlődik. A régió vas- és acélipari kapacitásai viszonylag lassan bővülnek. Az iparág végtermékei túlnyomórészt a rúdvas, illetve rúdacél, a lemezáru aránya viszonylag alacsony. Jelentősek a csőgyártó kapacitások is. A termelés messze elmarad a szükségletektől: a nyolcvanas évek végén 30% körüli az önellátottság. Az acélfogyasztás a következő években várhatóan mérsékelten nő. A termékek elsődleges felhasználója továbbra is az építőipar lesz, de a kereslet eltolódik a rúdidomok felől a magasabb megmunkáltságú lemezáruk felé. Újabb termelőkapacitások beindulásával az önellátottsági szint a kilencvenes évek elejére elérheti a 35-40%-ot, de az arab régió összesített acéltermék-hiánya (a szükségletek és a helyi termelés különbsége) a kilencvenes évek elején 10-15 millió tonna körül alakul. Várhatóan továbbra is Szaúd-Arábia marad a legnagyobb arab acélimportőr (hosszú évek átlagában a

teljes arab acélbehozatal harmadát/negyedét bonyolítja), mellette a háború befejezésével ugrásszerűen megnőhet Irak acélbehozatala (s a helyreállítások nyomán Iráné is). A nagyobb acélimportőrök közé számít még néhány Öböl-menti ország, Egyiptom és Algéria. A nyolcvanas évek rúdidomok adták a teljes arab acélimport csaknem felét, a következő években várható az eltolódás a lemezek, csövek és huzalok felé. A régióban a vas- és acélipari termékek piacát továbbra is erőteljes verseny jellemzi majd, hiszen jelen vannak a legnagyobb fejlett országok cégei is. A vas- és acélipari termékek egyik legnagyobb felvevője az építőipar. Szembetűnő, hogy a nyolcvanas évek közepének visszaesése után 1988-89-től ismét élénkülőben van az ágazat. (A mélypontot 1986-87 jelentette, amikor az építőipar termelési értéke az 1982-es szint mindössze 15%-át érte el.) A fellendülés első jele az iraki és iráni

rekonstrukció beindulása, de az olajpiaci helyzet kedvezőbbé válása a nagy kőolajexportáló országokban is lökést adott az iparág fellendülésének. Pakisztánban, Egyiptomban és Törökországban is az élénkülés jelei mutatkoznak. A fokozódó cementtermelés ellenére a régió országainak többsége egyelőre importra kényszerül. Az Öböl-menti Együttműködési Tanács országainak (Bahrein, Egyesült Arab Emirátusok, Katar, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia) együttes cementtermelése1988-banévi 16,4 millió tonna, ennek 63%-át Szaúd-Arábia, 24%-át az Emirátusok, 6%-át Katar és 5%-át Omán állította elő. Ezzel szemben Szaúd-Arábia cementimportja 1986-ban és 1987-ben évi 4 millió tonnát tett ki. Kuvait és Bahrein is jelentős cementimportőrök A nyolcvanas évek közepén ugyanakkor válságos helyzetbe került a h elyi cementtermelés, mivel az árak mélypontra zuhantak, amellett a külföldi szállítók elárasztották a piacot

irreálisan alacsony áron kínált termékekkel. Mindez a legtöbb Öböl-menti országban komoly restrikcióhoz vezetett. 1988-ban a s zaúdi hatóságok gyakorlatilag megkétszerezték a cem entimportvámokat, több országban korlátozták a szállító teherautók súlyát, ezáltal kétszeresére növelve a szállítási költségeket, s más eszközökkel is a hazai termelőket támogatták. E tendencia máshol is hasonló, ezzel együtt a következő években is számottevő cementimport valószínűsíthető, hiszen a helyi kapcsolatok bővülése nem tud lépést tartani a fokozódó igényekkel. Egyiptomban a nyolcvanas évek eleje óta háromszorosára nőtt a cementtermelés és 1988-ra elérte az évi 13 millió tonnát, ezzel szemben a k ereslet évi mintegy 16 millió tonna. A termelőkapacitásokat a kilencvenes évek elejére 20 millió tonnára kívánják bővíteni, feltehetően azonban a kereslet is dinamikusan bővül. Bár a következő években a régió

országainak feldolgozó iparában tovább nő a gépek és beruházási javak termelésének aránya, nem valószínűsíthető e téren az importigények csökkenése. Elsősorban a kevésbé bonyolult technikát igénylő gépek és berendezések gyártásának a fejlesztése várható, különösen a járművek, közlekedési és szállítási eszközök, mezőgazdasági gépek, egyszerűbb élelmiszeripari és textilipari gépek vonatkozásában. Ezen belül a már jelenleg is a régiómás országaihoz képest megalapozott nehézipari, illetve gépgyártó bázist kiépített országokban (Egyiptom, Irak, Irán, egyes Maghreb-országok, Törökország, bizonyos mértékig Szaúd-Arábia) az arány mind inkább eltolódik az összeszerelés felől a hazai gyártás felé. A fejlett technikát képviselő alapvető beruházási javak mellett a legnagyobb importigény a közeljövőben az infrastrukturális, kommunális, szociális és egészségügyi hálózat tovább

kiépítéséhez szükséges gépek, berendezések, illetve rendszerek vonalán várható (energetika, közlekedés, szállítás, hírközlés, egészségügy, oktatásügy, vízgazdálkodás). Mivel a régió legfejlettebb országaiban is a bonyolultabb technikát igénylő gépek és berendezések (köztük energetikai, hír- és távközlési, elektronikai) gyártásának a beindulása legfeljebb csak a kilencvenes évek második felétől várható, a közeli években e téren – a fejlesztéspolitikai koncepciókkal összhangban – nagymértékű importra lehet számítani. A legígéretesebb felvevőpiacot változatlanul az Öböl-menti olajexportáló országok jelentik. Egyik kiemelt terület a számítástechnika és az elektronika. Az Öböl-menti országokban rendkívül gyors ütemben folyik a számítógépek lehető legszélesebb körű hasznosítása, egy helyi számítástechnikai hálózat kiépítése. Az Öböl-menti országokban becslések szerint a

számítógépek, különböző rendszerek és szolgáltatások éves kereslete meghaladja az egy milliárd dollárt, aminek a f ele Szaúd-Arábiába jut. A piac bővülése várható a régió nem olajtermelő országainak jelentős részében is. Ezekben az országokban bár még nem olyan széles mértékben alkalmazzák a s zámítógépeket a g azdasági, üzleti életben, mind jobban terjednek az oktatásban nemcsak felső, hanem közép szinten is. Egyiptomban az 1987-ben elfogadott program értelmében 5 éven belül valamennyi oktatási létesítményt el kívánják látni számítógépekkel. Algériában is folyik az iskolák felszerelése, s Tunézia és marokkó is hasonló terveket készíttet. Változatlanul ígéretes piacot jelent a r égió a hírközlési, telekommunikációs rendszerek, berendezések számára. Az infrastruktúra kiépítése, illetve fejlesztése továbbra is fontos célkitűzés. Ebbe beleértendő az út- és vasúthálózat bővítése,

kikötők építése és korszerűsítése, a járműipar bővítése, az energiarendszerek fejlesztése, a villamosítási program továbbvitele, a városok infrastruktúrájának (utak, csatornák, telefonhálózat, esetleg metró) megteremtése vagy további kiépítése. Az infrastruktúrának – és a mezőgazdaságnak – központi, egyúttal egyre kritikusabbá váló kérdése a vízgazdálkodás. Egyes országokban a víz már ma is értékesebb, mint a kőolaj, de máshol is mind jobban felértékelődik. Az okok a rendkívül szűkös ivó- és öntözővízkészletekben keresendők. A régió nagy folyói egyre kevésbé képesek biztosítani a szükséges vizet. A földalatti vízkészletek a „rablógazdálkodás” következtében gyorsan csökkennek, a talajvíz sok helyen a mezőgazdaságban használt kemikáliák miatt szennyezett. A tengervíz sótlanítása igen költségigényes. Fentiek miatt a vízgazdálkodás a közeli években a fejlesztéspolitikák

kiemelten kezelt területe. Gátak, öntözőrendszerek, szivattyútelepek, tengervízsótlanítók létesítése, a földalatti vízkészletek fokozódó kutatása és kitermelése jelentős külföldi részvételt valószínűsít nem csupán az import, hanem szakértők vonalán is. Az ellentétetek úgy éleződnek Szíria, Irak és Törökország, Jordánia és a palesztinok, Egyiptom és Szudán között, ahogyan nő a víz – mint konfliktusforrás – szerepe. Az arab gazdaságok néhány aggregát mutatójának alakulása és előrejelzése (1986-1993) GDP 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 Export Milliárd dollár 376 95 385 106 395 113 405 117 415 122 425 128 436 133 446 138 Import 124 129 130 133 138 140 144 147 Adósságszolgálat Foglalkoztatottak 11 12 13 14 16 18 20 22 Millió fő 56 58 59 61 63 66 68 70 6./ Az iszlám helyzet napjainkban A szudáni békefolyamat Afrika leghosszabb polgárháborúja érhet véget Szudánban, miután a kormány és a

lázadók olyan közel kerültek a megállapodáshoz, mint még soha. Az Egyesült Államok a háttérből komoly nyomást gyakorol a tárgyaló felekre, ami bizonyíthatja: a katonai fellépésnél hatékonyabb lehet a diplomácia. A Nagy-Brittaniától 1956-ban függetlenné vált országban 11 évet kivéve folyamatosan dúl a polgárháború, az 1983-ban kitört legutóbbi konfliktusban kétmillió ember halt meg, négymillió vált földönfutóvá, és a kontinens legnagyobb területű, 33 millió lakosú országa középkori állapotokba süllyedt. A még megoldásra váró kérdések közé tartozik, hogy az arab és muszlim északot képviselő kormány, valamint a keresztény és animista déli országrészt ellenőrző SPLA (Szudáni Népi Felszabadító Hadsereg) miként osztozik a hatalmon, az ország közepén található kőolajkincsen, illetve három vitatott hovatartozású térségen. Az első áttörésre 2002júliusában került sor, amikor a kormány belement abba,

hogy a majdani békekötést követő hatévi átmenetei időszak után a déli országrész népszavazáson döntsön saját függetlenségéről. Az SPLA cserébe lefogadta, hogy északon érvényben marad az iszlám törvénykezés. 2003. szeptember végén pedig a kenyai Naivashai-tó partján fekvő városkában Ali Oszman Taha alelnök és Jhon Garang SPLA-vezér megkötötte a biztonsági megállapodást. E szerint az átmeneti hat év alatt a kormány hadserege és az SPLA külön parancsnokság alatt fennmarad, a kormányerők kivonulnak a polgárháború legfőbb színteréül szolgáló déli országrészből, míg az SPLA az ország keleti részét hagyja el. Közös egyezségeket is létrehoznak, amelyeket a vitatott térségekbe vezényelnek. A béke megkötésével tűzszünet lép életbe, amelyet nemzetközi erők felügyelnek majd. A lázadóvezért élő tévébeszédében dicsérte Haszan al-Basir szudáni elnök, ami néhány hónappal ezelőtt még

elképzelhetetlen volt, hiszen Garang mindeddig számkivetett ellenségként szerepelt a kartúmi retorikában. Elemzők szerint a nagy nyilvánosság előtt elhangzott szép szavakkal a kormány a közvéleményt akarta felkészíteni a közelgő alkura. A békére komoly veszélyt jelenthetnek a kartúmi kormány keményvonalasai, akik a déli országrész végérvényes elszakadásától félnek. Bár a k ormány és a l ázadók fegyveresei egyforma kíméletlenséggel irtották az ellenséges területek lakóit, égették fel falvaikat, hurcolták el rabszolgáknak a nőket és a gyerekeket, katonának a férfiakat és a fiúkat, úgy fest, jelenleg mindkét fél hajlika békére. Basir elnöknek elege van a p áriasorsból – a Nyugattól való elidegenedéshez hozzájárult, hogy az 1989-ben katonai puccsal hatalomra jutott tábornok, pozíciója megszilárdítása érdekében, felöltötte magára az iszlám fundamentalizmus köntösét, és fittyet hányt az emberi

jogokra. Ráadásul 1991 és 1996 köz ött menedéket adott Oszama bin Ladennek, 1998-ban pedig amerikai vadászgépek egy Kartúm közeli, állítólag vegyi fegyvert gyártó üzemet bombáztak. A 2001. s zeptember 11-i merénylet után Kartúm az Egyesült Államokkal való együttműködést választotta, de az ország a terrorizmust támogató államok listáján maradt, mivel fővárosában a palesztin Hamász és Iszlám Dzsihád továbbra is irodákat tart fenn. Washington további gazdasági szankciókkal fenyegetőzik, ha Kartúm elszabotálja a békét, de azt is megpendítette, hogy Szudán lekerülhet a terrorlistáról és – mint Powel fogalmazott –új fejezet kezdődhet a két ország viszonyában. Szudán akár még segélyeket is kaphat, sőt amerikai vállalatok is megjelenhetnek a néhány éve hirtelen beindult szudáni olajüzletben. Az 1999-ben kezdődött olajexport megváltoztatta a konfliktust, amely addig elsősorban ideológiai alapon folyt. Ádáz

küzdelem indult az olajban gazdag területekért – most pedig éppen az olaj szolgáltatja a béke melletti legfőbb érvet az SPLA számára. A kormány olajjövedelmei ugyanis ugrásszerűen megnőttek: míg 1999-ben 61 millió dollár, 2001-ban már 590 millió folyt be, amiből bőven fegyverkezhetnek. Az SPLA számára világossá vált: katonai eszközökkel nem győzhet. Az olaj egyébként felforgatta a szudáni gazdaságot is: az egykor mezőgazdasági termelésből élő ország jövedelmének immár 43%-a származik az olajból. Jelenleg napi 250-300 ezer hordó a termelés, de 2005-re akár a félmilliót is elérheti. Szudán kétségkívül felkerült a világ olajtérképére, amit jelez, hogy a Kőolajexportáló Országok Szervezete (OPEC) megfigyelői státust adott Kartúmnak. A tartalékok évek alatt megduplázódhatnak, és becslések szerint akár a 2 milliárd hordót is meghaladhatják. A Nyugat által elfeledett Szudán azonban nemcsak az olaj miatt

keltette fel az Egyesült Államok érdeklődését. Powel már hivatalba lépésekor prioritásként nevezte meg az afrikai országgal kapcsolatos politikát a konzervatív republikánusok és a keresztény fundamentalista csoportok nyomására. Az amerikaiak szemét nemcsak az iszlamista kormány terroristákkal fenntartott – az utóbbi években egyébként gyengülő – kapcsolata csípi, de az is, hogy Szudánban muszlimok keresztényeket vetnek rabszolgasorsra, és az iszlám törvényeit alkalmazzák nem muszlimokkal szemben. Sam Brownback republikánus szenátor fentiek miatt állapította meg, hogy „Szudán vallási kérdéssé vált”. A 2000. évi elnökválasztás előtt Billy Graham tiszteletes felkereste Busht, és arra kérte, győzelme esetén foglalkozzon az országgal. A tiszteletes fiának – Franklinnek – segélyszervezete jelen van Dél-Szudánban. Az evangélisták azonban az SPLA mögött állnak, és eddig elleneztek minden olyan paktumot, amely a

helyén hagyná a kartúmi kormányt. Bush egyébként már a 2001. s zeptember 11-ei merénylet előtt különleges szudáni megbízottakat nevezett ki, a t errortámadás, majd az afganisztáni tálibok elkergetése után pedig az egykori terrorfészek kiemelt figyelmet kapott. Míg azonban Afganisztánban és Irakban a fegyvereknek jutott a főszerep, az afrikai országban a diplomáciának – Szudán példája tehát megmutathatja, hogy „mi a különbség a párbeszéd és az elszigetelés, illetve szankcionálás között”. Felhasznált irodalom Gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztési lehetőségei a Közel- és Közép-Kelet és Észak-Afrika iszlám országaival I-II. kötet / Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár 1989. / HVG XXV. évfolyam 46 száma