Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Máté Zoltán - Finnország és Svédország gazdasága

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodás szak Finnország és Svédország gazdasága (Összehasonlító gazdaságtan dolgozat) Máté Zoltán Gazdálkodás szak Levelező tagozat 2. évfolyam C. csoport -1- Tartalom 1. Bevezetés3 odal 2. A finnekről3 oldal 3. Rövid visszatekintés4 odal 4. Finnország és az Európai unió5 oldal 5 A finn gazdasági csoda a 90-es évektől5. oldal 6 A finn makrogazdaság a számok tükrében.7 oldal 7. A finn gazdaság versenyképessége9 oldal 8. A svédekről 10 oldal 9. A svéd szociális demokrácia tündöklése és bukása11 oldal 10. A megzabolázott kapitalizmus 13 oldal 11. A svéd modell korrigálása, európai uniós csatlakozás17 oldal 12. A válságból a felemelkedés útjára19 oldal 13. a gazdaság mai helyzete20 oldal 14. A svéd makrogazdaság a számok tükrében20 oldal 15. Befejezés22 oldal Felhasznált irodalom.23 oldal -2- 1. Bevezetés Két skandináv nép, amelyet

összeköt több évszázados közös történelmi múltjuk, ma pedig az Európai Unió. Az 1802-es orosz expanzióig Finnország a Svéd Királysághoz tartozott, ma is a lakosság 6%-a svéd anyanyelvű, és a svéd nyelv-a finn mellett- hivatalos nyelve az „ezer tó országának”. Mindkét nép protestáns, evangélikus vallású, a protestáns etika jegyében élték szorgos életüket e két nép fiai a zord időjárási viszonyok között. A XX. század döntő változásokat hozott a finnek és svédek életében: Finnország 1917-től független lett, de geopolitikailag nagyban függött a szomszéd Szovjetuniótól annak 1990-es összeomlásáig. A területi veszteségeket tudomásul véve( Karéliát vették el az oroszok az 1940-es háborúban), félretéve a világnézeti akadályokat is igazi gazdasági szimbiózist épített ki hatalmas szomszédjával. 1990 után a gazdaság szerkezetváltása folytán Finnország az Európai Unió élvonalába kapaszkodta fel

magát, megelőzve másikszomszédját, Svédországot A svédek a 60-as, 70-es években Európában egyedülálló jóléti rendszert építettek ki erős gazdaságuknak köszönhetően. Ez a rendszer azonban a 80-as években tarthatatlanná vált, megindult a gazdaság átalakítása nyugat- európai módra. Ennek betetőzéseként az unióra is igent mondtak. A svéd gazdaság ma is szilárd lábakon áll, de ma már- az uniós kihívások mellett- az általuk korábban lenézett finnek is óriási konkurenciát jelentenek számukra. 2. A finnekről A finnek nem illenek a többi északi nép közé, még akkor sem, ha hasonló tulajdonságaik vannak. Richard Hill amerikai közgazdász úgy fogalmaz, hogy a finn nép a „kakukktojás" Származásuk is önálló és nyelvük is teljesen eltérő szomszédaikétól- mint tudjuk, a magyarral rokon finnugor nyelvcsaládba tartozik. Egy külföldinek könnyen úgy tűnhet, hogy a finnek hallgatag emberek. Nem erről van szó,

pusztán arról, hogy ők csak akkor beszélnek, ha tényleg van mondanivalójuk. És ha már megszólalnak, akkor viszont nem rejtik véka alá a nem kedvező véleményüket sem. Mentségükre legyen mondva, hogy szándékuk mindig tiszta, távol áll tőlük a rosszindulat. Egyenesek, udvariasak, praktikusak és óvatosak Nem kenyerük a levélírogatás sem, ha már valakivel kapcsolatban állnak, akkor szóban vagy telefonon, ha mégis mindenképp írni kell, maximum egy rövid fax vagy e-mail az, amit el lehet várni tőlük. Ezért, ha finn tárgyaló partnerünk szűkszavú, abból még nem azt a következtetést kell feltétlenül levonnunk, hogy az üzlet kilátástalan. E sorok írója Kajaani városban tett látogatása során tapasztalhatta, milyen békésen megfér a finnekben az északi hallgatag mentalitás a bensőséges, meleg barátias lelkülettel. Ebben a svédéktől tényleg eltérnek, akik valóban „északiak”- hallgatagok, nehezen barátkoznak. -3- A

finnekben tehát nagy ellentmondások feszülnek, amelyek mégis békésen megférnek bennük. Keveset beszélnek, de ha kell, harsányak is tudnak lenni Impulzívak, szeszélyesek és makacsak is egyben. Más európai népekkel ellentétben, nem kizárt, hogy az üzleti ebéd vagy vacsora végén, néhány pohárka után magánéletükről, gondjaikról vallanak. Ebben, bennünk, magyarokban remek partnerre találhatnak. Célratörőségük és gyakorlatiasságuk, valamint remek üzleti érzékük legjobb bizonyítéka az 1990-es eset, amikor az északi tanácsban vérre menő vita bontakozott ki a Télapó nemzeti hovatartozását illetően. Míg a norvégok, izlandiak, grönlandiak és a többiek hosszú fejtegetésekbe bonyolódtak, addig a finnek már jól prosperáló Télapó-iparukra hivatkoztak, és ezzel a lendülettel létre is hozták a Santa Claus Finnland International nevű vállalatot. 3. Rövid visszatekintés A finn törzsek által lakott területeket az 1100-as

években foglalták el a svéd hódítók. Finnország területe 1323-ban a Svéd Királyság része lett, majd 1802-ban az oroszok szállták meg. Az orosz megszállás idején lett a tartomány központja Helsinki Az 1890-es évek legvégén II. Miklós orosz cár meghirdette Finnország eloroszosításának politikáját A köztársaságot 1919-ben kiáltották ki. 1939-ben Finnország semlegesnek nyilvánította magát, azonban a szovjet csapatok az év novemberében betörtek az országba. Ezzel kezdetét vette a téli háború, melynek végén, 1940-ben Moszkva megszerezte a finn területek 10 százalékát. 1944-ben a Vörös Hadsereg újra megszállta az országot, újabb finn területek kerültek szovjet fennhatóság alá, és a finn kormánynak több millió dolláros háborús kártérítést is fizetnie kellett a Szovjetuniónak. A két ország ellenségeskedését az 1947-ben megkötött békeszerződés zárta le Finnország 1955-ben belépett az ENSZ-be és az öt

skandináv ország által alkotott Északi Tanácsba. 1973-ben kereskedelmi egyezményt kötött az Európai Gazdasági Közösséggel. Finnország a Szovjetunió összeomlása után, 1992-ben kérte felvételét az Európai Közösségbe. Az ország 1995-ben lett az EU tagja Területe 337 000 négyzetkilométer, melynek háromnegyedét erdők borítják. Jelentős az ország természetes vízrendszere is. Több ezer kisebb-nagyobb tó található Finnországban Az ország egy része az Északi-sarkkörön túl fekszik, ahol az év bizonyos időszakaiban 51 napon át nem kerül a látóhatár fölé a Nap, ezért állandó éjszaka van. A lakosság száma 5 183 000 fő, melynek nagy többsége (93 százaléka) finn. Az egyetlen jelentős kisebbség nem etnikai, hanem nyelvi csoport. A svéd anyanyelvű finnek a lakosság 6 százalékát teszik ki Finnország köztársaság. A parlament (eduskunta) egykamarás A 200 képviselőt négy évre választják A miniszterelnök 1995 ót a

Paavo Lipponen, a Szociáldemokrata Párt elnöke. A legutóbbi választásokon, 1999-ben kilenc párt jutott be a parlamentbe. A finn kormány az elmúlt nyolc -4- évben a politikai konszenzusra épült, így 1995 óta "szivárványkoalíció" irányítja az országot. Jelenleg a szociáldemokraták, a konzervatívok és kisebb baloldali pártok alkotják a kormánykoalíciót. A konszenzus ellenére kisebb nézeteltérések előfordulnak a kormányon belül. 2000-ben a konzervatívok kifogásai ellenére fogadta el a finn kormány az EU Ausztria ellen bevezetett büntetőintézkedéseit. Mivel azonban az Osztrák Szabadság Párt kormányra kerülése miatt bevezetett szankciókat a közvélemény is erősen bírálta, Lipponen folyamatosan a szankciók feloldását sürgette Brüsszelben. A kormánykoalíciónak eredetileg tagja volt a Zöld Párt is. A zöldek azonban 2002 májusában kiléptek a kormányból, mert a parlament jóváhagyta az ötödik finn

atomerőmű megépítését. 4. Finnország és az Európai Unió Finnország az Európai Unió egyik sikertörténete. Az 1990-es évek elején meggyengült finn gazdaságot az információtechnológiai beruházások állították talpra. A távközlési ipar gyors fejlődésének köszönhetően mára az egyik legversenyképesebb ország lett a világon. Bár több vitája is volt az Unióval, a közösségi előírások betartásában élen jár. Finnország elsősorban a balti államok uniós felvételét támogatta. Gazdasága az elmúlt tíz évben jelentős átalakuláson esett át, és az elmúlt években több szempontból is a világ élvonalába került. Egy nemzetközi gazdaságkutató cég felmérése szerint 2001-ben a harmadik legversenyképesebb ország volt a világon és- mint azt látni fogjuk-, ma vezeti ezt a l istát. Ezt nagyrészt a távközlési iparnak köszönheti az ország. Az Európai Unióban - Svédország után, amelyik ebben megelőzi - itt költik a l

egtöbbet kutatásra és fejlesztésre, az összeg eléri az ország GDP-jének 3,6 százalékát. A fejlesztéseknek köszönhetően az elmúlt években, az oktatás színvonalát tekintve is a világ vezető országai közé került. Nemzetközi felmérések szerint Finnország a legkevésbé korrupt ország az egész világon. 5. A finn gazdasági csoda a 90-es évektől A finn gazdaság az 1990-es évek elején visszaesett, amikor a szovjet piac összeomlott. A gazdaság átalakításának húzóerejét az információtechnológiai fejlesztések és beruházások jelentették, melyeket a finn kormány adókedvezményekkel ösztönzött. A korábban legjelentősebb finn gazdasági ágazat, a fakitermelés és papírgyártás a második helyre szorult vissza a telekommunikációs eszközök gyártása mögött. A technológiai fejlődés az egész finn társadalomra nagy hatást gyakorolt. Finnországban az egyik legmagasabb a rendszeres internethasználók aránya a világon, a

mobiltelefon-előfizetések száma pedig már meghaladja a vezetékes vonalak számát. A legfontosabb finn exportcikkek az elektronikai készülékek, a papíripari termékek és a különböző kemikáliák. -5- Az egy főre jutó GDP Finnországban 24 300 euró, ami az uniós átlag 105 százaléka. Az infláció 2,6 százalék, a munkanélküliség ugyanakkor magas, 9,4 százalék. Az ország az Unió nettó befizetője. 300 millió euróval többet fizet be az EU kasszájába, mint amennyit támogatásokból visszakap. Gazdasági életét nagymértékben befolyásolja a s kandináv országok által létrehozott Északi Tanácsban való részvétel. Az Északi Tanács országai - Svédország, Norvégia, Finnország, Izland és Dánia - közös útlevelet használnak, állampolgáraik szabadon vállalhatnak munkát, és szabadon telepedhetnek le egymás országaiban. Az EU egyik mintaállama több szempontból is. A finn törvényhozás szinte teljes egészében (98,5

százalékban) az uniós jogrendhez igazította saját gazdasági törvényeit. Az elmúlt években alig sértette meg az uniós szabályozásokat. 1998-ban az északi EU-tagok közül egyedüliként bevezette az eurót. Energiapiacát pedig teljes egészében megnyitotta az Unió többi tagállama előtt. Ennek ellenére az országnak több vitája is volt az Unióval az elmúlt években. Jelentős nézeteltérést okozott a közösség és a finn kormány között, hogy Finnország - az EU-val ellentétben - előnyben részesíti az atomenergiát más energiaforrásokkal szemben. Több uniós kritika érte az országot a távközlési verseny bizonyos egyenlőtlenségei miatt. Az Unió szabálysértési eljárást is indított ellene, mert megszegte a légi közlekedésre és áruszállításra vonatkozó uniós előírásokat. Az Európai Monetáris Unióhoz történő csatlakozásról a finn parlament döntött 1998-ban. Az euró a finn márkát váltotta. A közös európai valuta

bevezetése kismértékben hozzájárult az árak emelkedéséhez, mivel a f inn pénzügyminisztérium kifejezetten arra kérte kereskedőit, hogy az árakat kerekítsék fel öt eurócentre, hogy ne kelljen a vásárlóknak az egy- és kétcentesekkel bajlódniuk. A magas árak egyébként is jellemzőek a finn gazdaságra. Egy 2002-ben készült uniós felmérés szerint a finn árak átlagosan 21 százalékkal magasabbak az EU-ban lévőknél. A finn gazdaságnak az EU és az OECD országok átlagát meghaladó ütemű fejlődése 2000ben is folytatódott: a bruttó nemzeti termék növekménye 5,5, a z ipari termelésé 11% volt. A beruházások 8%-kal, ebből a magánerős beruházások 8,5, míg a közösségiek 6%-kal bővültek. 39 ezer új munkahely létesült, a munkanélküliségi ráta éves átlagát 9,7%-ra csökkentve. Az infláció 3,5%-ra emelkedett, a bruttó államadósság a GDP 41,7%-ára csökkent. Az ipar húzóágazata 30%-os részesedéssel továbbra is az

elektronika Az élenjáró elektronikai cég, a NOKIA 1999-es 19,8 Mrd EUR-s eladási forgalmát tavaly 54%-kal növelte. A forgalom 70%-a a mobilkészülékek eladásából származott; az adózás utáni eredmény (4 Mrd EUR) 53%-kal haladta meg az előző évit. -6- A fa- és papíripar termelése 4,3%-kal nőtt; az ágazat három óriáscége, a Stora-Enso, az UPMKymenne és a Metsä-Serla a tervezettnél nagyobb nyereséggel zárta az évet, és több külföldi céget vásárolt fel. Finnország gazdasági mutatói tehát egyrészről kiegyensúlyozottságról, másrészről rendkívül dinamikus fejlődésről tanúskodnak, ami a szomszéd svédeknek azért is nagyon érdekes adatok, mert a svéd gazdasággal szemben óriási konkurenciát támasztottak a korábban- a történelmi múlt miatt- lenézett finnek. 6. A finn makrogazdaság a számok tükrében A nem végleges adatok szerint az export 26%-kal nőtt, 24%-kal, majdnem duplájára bővült az import is. Az EU

tagállamainak részesedése az exportban 56,2, az importban 54,6%, 22, illetve 16%-os bővüléssel az előző évhez képest. A legdinamikusabban Oroszországba (135%) Észtországba (134%) és Kínába (145%) bővült az export, és erőteljesen fejlődött a kivitel egyes távol-keleti országokba is. A kereskedelmi partnerek rangsorában az egyetlen változás, hogy a kőolajtermékek drágulása miatt a behozatalban Svédországot és az USA-t megelőzve Oroszország lépett elő a harmadik helyre. A gépipar részesedése 45%-ra növekedett, a telekommunikációs és adatátviteli berendezések kivitele 59%-kal bővült. A cellulóz, a papír- és faipari termékek a teljes export kb 30% -át adják, kivitelük 22%-kal nőtt. A nyersanyagok és energiahordozók az összkivitel csaknem 1/5-ét teszik ki 70%-os bővüléssel. A mezőgazdasági és élelmiszeripari kivitel szerepe marginális: 1,9%. Az importban a gépek, gépi berendezések és szállítóeszközök aránya 42,1%,

a feldolgozott termékek, tartós fogyasztási cikkek részesedése 16, a nyersanyagoké, fűtő- és üzemanyagoké 18,4%. A mezőgazdasági és élelmiszeripari cikkek aránya 5,2-ről 6,5%-ra emelkedett. Íme a főbb finn gazdasági mutatók: 1996 1997 1998 1999 2000 GDP értéke folyóáron (Mrd USD) 128 122 129 130 118 4,0 6,3 5,5 4,0 5,2 23,9 24,8 25,9 22,7 1,2 1,4 1,2 3,5 GDP növekedése változatlan áron (%) FIM-bázison Egy főre jutó GDP változatlan áron 24,1 (ezer USD) Infláció (%) 0,6 -7- Munkanélküliségi ráta (%-ban) 15,4 13,1 11,8 10,1 9,7 Export értéke (Mrd USD) 40 41 43 42 45 Export változása (előző év=100) 106 103 105 97 107 Import értéke (Mrd USD) 30 31 32 31 33 Import változása (előző év=100) 110 103 105 98 106 Költségvetés egyenlege (a GDP %- + 4,1 + 4,8 + 4,8 + 4,5 + 4,5 ában) A finn export nagyarányú expanzióját az euró gyengülése is elősegítette. Az importált energia

drágulása a külkereskedelmi cserearányok 1%-os romlásához vezetett. Az euró/dollár átváltási arány esetleges javulása minden valószínűség szerint kevés hátrányt fog okozni a finn exportőröknek, mivel magas az euró-övezeten kívülre irányuló kereskedelem aránya, és a kiemelkedő minőségű finn termékeket mindenütt versenyképes áron lehet értékesíteni. A hét éve többé-kevésbé töretlen gazdasági növekedés eredményeként a Helsinki Tőzsde árfolyamindexe mintegy tízszeresére nőtt, a nemzeti vagyon negyedével bővült, értékét a Finn Statisztikai Hivatal 2.800 milliárd márkára becsüli A finn ipari vállalatok és pénzintézetek 2000-ben 121 külföldi céget vásároltak fel 120 milliárd finn márka értékben; a legnagyobbak papíripari cégek és bankok voltak. Ugyanakkor külföldi cégek 70 finn vállalatban szereztek részesedést, összesen 16 Mrd FIM (2,6 Mrd USD) értékben. A középtávú előrejelzések egyértelműen

kedvezőek: a bővülő kereslet mellett továbbra is a versenyképes ipari termékek exportja lesz a növekedés meghatározó tényezője. Kiegyensúlyozottan növekvő export és import mellett 2001-re 4,9, jövőre 4,1%-os GDP-bővüléssel lehet számolni. Az állami költségvetés és folyó fizetési mérleg egyenlege változatlanul pozitív marad, néhány éven belül megszűnik a külföldi adósságállomány. A kormány gazdasági Stabilitási Programjának továbbra is kulcseleme az államadósság csökkentése egyes nagyvállalatok állami tulajdoni hányadának privatizálása, illetve tőzsdére bocsátása útján. A finn gazdaság növekedése a világgazdasági tendenciáknak megfelelően az idén és jövőre valamelyest lassulni fog (4-4,5%), de továbbra is meghaladja az EU és OECD tagállamokét. Hasonló mérséklődésre számíthatunk mind az export, mind az import bővülésében. A belföldi -8- kereslet azonban a munkanélküliség és az

általános adószint csökkenése miatt a korábbi éveket meghaladó ütemben fog nőni. A külgazdasági orientáció az uniós csatlakozás óta jelentősen átalakult: a korábbi külgazdasági stratégiában előnyt élveztek a skandináv országokhoz fűződő kapcsolatok, valamint a balti államokkal és Oroszországgal folytatott szoros gazdasági együttműködés. Oroszországot, az orosz piacot ma is kiemelt fontosságúként kezelik, a balti államokkal kapcsolatos gazdasági politika azonban főként emocionális alapokon nyugszik. A mai finn gazdaság jóval nagyobb dimenziókban gondolkozik, lokális előnyök mellett globális gazdasági térhódítások a g azdasági stratégia részét képezik- főképp az elektronikaipar expanzív exportpolitikájának köszönhetően. 7. A finn gazdaság versenyképessége Finnország gazdasága így- megelőzve az Egyesült Államokat - a legversenyképesebb a világon –ez áll a Világgazdasági Fórum (WEF) éves

jelentésében, amely 4600 üz letember megkérdezése alapján rangsorolja 75 ország versenyképességét. A jelentés készítői szerint a rangsor jelentőségét az adja, hogy a versenyképesség a jövőbeli gazdasági növekedés alapja. A WEF ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy a felmérések többsége az Egyesült Államokat ért terrortámadások előtt készült, így azok nem tartalmazzák az akciók hosszú távú - egyelőre meg nem jósolható - gazdasági hatásával kapcsolatos várakozásokat. A szervezet szakértői ugyanakkor úgy vélik, hogy a rangsort és a hosszú távú tendenciákat az öngyilkos merényletek jelentősen nem befolyásolják. A 2003-as rangsort Finnország vezeti, míg a tavaly még Szingapúrral holtversenyben vezető Egyesült Államok a második helyre szorult vissza. A helycserét a jelentés a finn gazdaság jelentős fejlődésével és az amerikai gazdaság válságtüneteivel magyarázza. A WEF emlékeztet: Finnország a l egmodernebb

gazdaságok egyike, amely nemcsak rendkívül fejlett technológiai szektorral rendelkezik, de igen sokat költ oktatásra és képzésre, ami hosszú távon is javítja a gazdaság versenyképességét. A szervezet szerint az Egyesült Államok visszaeséséért a gazdaság gyenge teljesítményén túl a technológiai cégek összeomlása okolható. Az első tíz, legversenyképesebb gazdaság: Ország Idei besorolás Tavalyi besorolás Finnország 1 4 Ausztrália 5 6 -9- Norvégia 6 9 Izland 7 16 Dél-Korea 5 28 Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy északi rokonaink soha ilyen nagy megbecsülésben nem voltak történelmük során, nyugati szomszédjuk, Svédország pedig irigykedve figyelheti a finnek növekvő súlyát és befolyását az európai és a világgazdaságban. 8. A svédekről Svédországra hosszú időn keresztül úgy tekintettek, mint egy gazdasági csodára, mely a kedvező történelmi feltételek mellett a legmagasabb színvonalon

valósíthatta meg a gondoskodó jóléti állam modelljét, miközben a piacgazdasági viszonyokat is megőrizte. A gazdasági fejlődés (a relatív gyors GDP növekedés) fenntartása mellett sikerült elérni a teljes foglalkoztatottságot, a kedvező jövedelemelosztást, a gazdasági biztonságot. Svédország 449965 négyzetkilométer, úgyszintén nagy százalékban erdő, földje gazdag nyersanyagokban, amelyek közül leghíresebb a vasérc, amiből a svéd acél készül. Az időjárás az európai átlaghoz képest zordabb, délen mérsékelt óceáni, északon szubpoláris. A svéd emberek-ezt tapasztaltam ottlétem idején is- csendesek, visszafogottak, nem szívesen barátkoznak. Amikor egy étteremben ülve beszélgettünk Göteborgban mindenki ránk-ránk tekingetett, annyira szokatlan lehetett számukra, hogy mások hangosan beszélgetnek. A 70-es években még virágzott a svéd szociáldemokrácia, mindenkinek alanyi jogon járt a jóléti rendszer. Valóságos

csodaként tekintett rájuk a világ A mai helyzetet elemezve helyesebb azonban a csoda helyett svéd kísérletről beszélni, hiszen jelenleg a svéd gazdaság- és szociálpolitikát egyértelműen a nyugat-európai úthoz való visszatérés jellemzi. Ma a s véd modell átmeneti állapotban van, azaz a j átékszabályok szüntelenül változnak. Senki sem meri felvállalni a jóléti rendszer gyors leépítését, hiszen azzal a maga politikai bukását biztosítaná be, ezért csak a fokozatos átalakítására tett erőfeszítéseket figyelhetjük meg, amelynek során külön figyelmet kell szentelni a szakszervezetek szerepének átértékelésére, az állami szférában dolgozók helyzetének megváltozására, romlására. A társadalmi konfliktusok megelőzése, oldása talán a legnagyobb kihívást jelenti a reformokat sürgető politikai erők számára, hiszen ma már nem közgazdaságtani kérdés, hogy működőképes-e még a svéd modell, mert bebizonyosodott, hogy

nem az. Ennek megvilágítása történelmi visszatekintést igényel - 10 - 9. A svéd szociális demokrácia tündöklése és bukása A jóléti államoknak hagyományosan három típusát szoktuk megkülönböztetni: a liberális, a korporativista és a „harmadik utas” vagy szociáldemokrata modellt. A jóléti államok közötti különbségek elsősorban a működésük elemzésével tárhatóak fel, hiszen az eltérések főleg a szociális jogokban, a rétegződési hatásban, az állam-család-piac viszonyrendszerben ütközik ki. Nincsenek azonban „tiszta esetek” Nevezhetjük Svédországot szociáldemokrata típusnak, az Egyesült Államokat liberálisnak, Németországot korporativistának, de még így sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy minden jóléti rendszerben (főleg az elmúlt évtizedekben) ötvöződtek a liberális, korporatív és szociáldemokrata vonások. A szociáldemokrata jóléti államokban (Svédország és korlátozottabb

mértékben Norvégia, Dánia) az egyenlőséget a legmagasabb szinten kívánták biztosítani, azaz nemcsak a minimális igények kielégítésére, hanem az új középosztály „luxuselvárásainak” is megfelelő szolgáltatások nyújtására törekedtek. Az univerzalizmus pedig olyan mértékben érvényesült, hogy a munkások is ugyanazokat a jogokat élvezhették, mint a jobbmódúak, így kísérelték meg a munkásosztály és a középosztály ellentétét felszámolni. Az, hogy a piac kizárása mellett mindenki részesült a luxusjuttatásokból, létrehozta az ezen országokra jellemző univerzális szolidaritást a jóléti állammal, ami ezután biztosította a rendszer stabilitását. Ez a modell az erősen egyenlősítő törekvései mellett figyelembe veszi a differenciált elvárásokat is, azaz a minden rétegre kiterjedő magas színvonalú biztosítási rendszer juttatásai a szokásos jövedelmi szinthez igazodnak. A szociáldemokrata modell azonban nemcsak

a piac szerepét veszi át, hanem a cs aládét is azáltal, hogy a cs aládi lét költségeit átvállalja: ezt nevezzük előtársadalmasításnak. A cél ugyanis az egyén ráutaltságának csökkentése nemcsak a piaccal, hanem a családdal szemben is. Az állam ezért tevékeny szerepet vállal az önmagukat eltartani nem képes családtagok gondozásában, ezáltal a munkaképes lakosság számára reálissá teszi a m unkavállalás lehetőségét. A szociáldemokrata jóléti államokra jellemző a munka és a jólét összekapcsolása, hiszen ezek az államok elkötelezték magukat a teljes foglalkoztatottság megvalósítása mellett. A munkához való jog középpontba állítása mellett számos racionális közgazdasági érv szól, hiszen egy ilyen költséges jóléti rendszer fenntartása hosszú távon csak úgy valósítható meg, ha a szociális problémákat sikerrel minimalizálják, miközben a bevételeket maximalizálni képesek. Következésképpen minél

többen dolgoznak, annál többen adóznak, és annál kevesebben szorulnak állami támogatásra. Ha megvizsgáljuk a svéd társadalombiztosítási rendszert, akkor meghatározhatjuk a „bölcsőtől a sírig gondoskodó” jóléti állam legfontosabb jellemzőit: a legtöbb juttatás alanyi - 11 - jogon jár (Beveridge-modell), a rászorultság nem döntő szempont, a kieső jövedelmet nagyvonalúan, szinte teljes egészében pótolja (a legutóbbi időkig kb. 90%-át nyújtotta az állam a kieső jövedelemnek), és rendkívül költséges a fenntartása. A jóléti szolgáltatások azonban növelik a gazdasági biztonságot, az esélyegyenlőséget, és hozzájárulnak a bérdifferenciák csökkentéséhez. Milyen tényezők vezettek a különböző jóléti államtípusok kialakulásához? Először is rögtön le kell mondanunk arról, hogy egyetlen magyarázó tényezőt találunk. Mégsem vezethető vissza a jóléti állam bármelyik típusának kialakulása egy

politikai erőre, hiszen egyedül egyetlen párt, szervezet sem képes olyan hosszú ideig (természetesen a különleges történelmi körülményeket és a nem demokratikus rendszereket leszámítva) hatalmon maradni, hogy szövetségesek nélkül saját elképzeléseit megvalósíthassa, ha pedig koalícióba kényszerül tömörülni, akkor már kénytelen más politikai erők törekvéseit is figyelembe venni. A jóléti rendszereket ennek megfelelően elsősorban három tényező alakította: az osztályszervezettség természete, az osztályok közötti koalíciós struktúrák és az intézményrendszer történelmi öröksége. Már maguk a munkásmozgalmak és a baloldali politikai erők is eltérő ideológiai alapokon működtek, különböző teljesítőképességük politikai, sem volt gazdasági azonos. célokat Egyáltalán fogalmaztak nem meg és általánosítható, politikai hogy a munkásmozgalmak mindenütt szocialista osztályidentitást

tettek magukévá, a szakszervezetek sem játszottak mindenhol olyan meghatározó szerepet, mint a skandináv államokban, és tevékenységükben az ideológiai szempontok is eltérő fontossággal bírtak. Ahhoz, hogy egy szociáldemokrata rendszer létrejöjjön és megszilárduljon a szociáldemokratáknak stabil politikai szövetségeseket kellett találniuk, azaz a l ehetséges koalícióspartnerek köre már behatárolta a k ialakuló rendszer kereteit, felvázolta lehetséges formáit. A múlt században és az ipari fejlődés kezdeti szakaszában a legerősebb politikai szövetségesük a p arasztság lehetett, azonban nem minden területen alakulhatott ki ez a politikai szövetség: ahol kis méretű, tőkeintenzív farmergazdaságok működtek könnyebb volt a politikai alkukat megkötni, hiszen a farmerek jól szervezett érdekképviselettel rendelkeztek. A vörös-zöld koalíció volt a teljes foglalkoztatáson nyugvó jóléti állam alapjai. Azokon a

kontinentális területeken (Dél- és Közép-Európa), ahol a falusi gazdálkodás alapja az olcsó munkaerő volt, a gazdálkodók inkább tekintették fenyegetésnek a baloldali mozgalmakat, ezért elsősorban a konzervatív erők soraiban találhatjuk meg őket. Egészen a második világháború végéig a jóléti állam fejlődési irányát az a politikai erő határozhatta meg, mely a paraszti rétegeket maga mellé állította. - 12 - A skandináv államokban (elsősorban Svédországban) sikerült a középosztályt a piactól az állami rendszerhez csábítani, hiszen elvárásaiknak meg tudtak felelni a magas színvonalú juttatásokkal, miközben továbbra is fenntartották a szociális jogok általános érvényesülését, azaz a jóléti állam „áldásaiból” a munkásosztály tagjai is részesítették (mégpedig szintén magas színvonalon). A skandináv szociáldemokraták a középosztály támogatását azáltal is könnyebben megszerezhették, mert a

magánpiaci jóléti intézmények viszonylag fejletlenek voltak, miközben a jóléti állam szolgáltatásai már az „igényesebb” rétegek számára is elegendő luxust tartalmaztak. Az ún. középosztályi jóléti államok pedig (akár szociáldemokraták, akár korporativisták) képesek voltak a középosztály lojalitását megszerezni a részükre nyújtott juttatásokkal, amivel a jóléti politika számára széles társadalmi támogatottságot tudtak kiépíteni. 10. A megzabolázott kapizalizmus Először is le kell szögeznünk, hogy a svéd modell nem egy előre kidolgozott terv céltudatos megvalósítása volt, hanem különálló döntések végeredménye, amelyek közül viszont sokat ugyanaz a sajátos, a piaccal szemben bizalmatlan világszemlélet vezérelt. Már az 1930-as években a s véd gazdasági és társadalmi rendszert, mint pragmatikus középutat emelgették, mely a tervgazdálkodás és a tőkés piacgazdaság közötti megoldást

keresi. Miközben tehát svéd modellről csak az 1960-as évek közepétől beszélhetünk, hiszen a svéd rendszer csak ekkorra távolodott el annyira a többi nyugat-európai országtól, hogy önállóként lehessen említeni, addig az ideológiai és intézményi gyökerei már régebbre visszanyúlnak. Az 1930-as években indult el az az értelmiségi irányzat, melyet social engineeringnek nevezünk, és amelynek lényege a racionális gazdasági és társadalmi tervezés. Az az értelmiségi ideál, amelyet ez az irányzat tűzött ki célul, nem azonosítható teljesen a háború utáni demokratikus szocializmussal, hiszen a ’30-as évek munkásmozgalmainak szociál-liberális törekvései - a gazdasági és társadalmi változások következtében - egy önálló ideológiává fejlődtek. Ezt jól tükrözi a svéd kísérlet eltérő meghatározásai is: míg korábban (a társadalompolitikai középút keresésére utalva) „middle way”-ként emlegették, később

„harmadik út” (der dritte Weg) megnevezést használták. Sokan a döntő jelentőségű tényezőként a svéd munkásmozgalom arculatváltozását tekintik, azaz azt, hogy feladta a háború előtti ideológia-mentességét, és a szilárd ideológiai alapok kialakítására törekedett. A demokratikus szocializmusra, a harmadik út ideológiájára való áttérés azonban a szakszervezeti elvek következetes fejlődésében rejlik. A svéd Szociáldemokrata Párt 1932-től 1976-ig töretlenül kormányon volt, ami példa nélkül álló a m odern parlamentarizmus történetében. A svéd munkásmozgalom erejét láthatjuk a - 13 - svéd szakszervezetek kivételes szakmai szervezettségében, és hatalmában is; a politikai és adminisztratív döntések meghozatalában a szakszervezeti szövetségek különleges előjogokat élveztek egészen a ’ 90-es évekig. Mi vezethetett a svéd munkásmozgalom ilyen mértékű megerősödéséhez? Sokan az egyház gyengeségét

emelik ki, ami nem állhatott így a radikális baloldali szerveződések útjába, hiszen nem osztotta meg világnézeti alapon a munkásosztályt. Mások a későn megkezdett iparosításra vezetik vissza, ami az ipari szövetségek kialakulásának kedvezett. Mivel pedig a s véd munkásság nagy része nem az elszegényedett ipari proletariátushoz tartozott, ezért a munkásmozgalom is elsősorban a kispolgári rétegekből indult el, aminek az lett a következménye, hogy a forradalmi eszmék távol állottak a svéd baloldali erőktől, a reformista és forradalmi irányzatok közötti harc nem őrölte fel erejüket. Ha a svéd munkásmozgalom társadalompolitikai koncepciójának alakulását kívánjuk bemutatni, akkor a vizsgálódásunk tárgyát elsősorban a szakszervezeti mozgalomnak kell képeznie. A négy évtizedes munkáspárti kormányzás is csak a s zakszervezetek segítségével vált lehetővé, hiszen a kormánypolitika mögötti széles társadalmi konszenzus

kialakítása a szakszervezetek feladata volt. Igaz a s zakszervezeti célok elérését is megkönnyítette a baloldali kormány stabil helyzete. Svédországban azonban nem egyszerűen a párt és a szakszervezet összefonódásáról, egymásrautaltságáról beszélhetünk, hanem a s zak- szervezeteket kell az ideológiai fejlődés motorjának tekintenünk. A szakszervezeti mozgalom a munkásmozgalom ideológiai előrelendítő erejeként dolgozik (dolgozott), az ideológiai kezdeményezések forrása mindig a s zakszervezet (volt). Ez a m indennapi életben úgy jelentkezett, hogy minden egyes jelentősebb társadalom- gazdaságpolitikai elképzelést, javaslatot először a szakszervezetekben vitattak meg, és az ő előterjesztésükben került a kormányzópárt elé. A szociáldemokrata ideológia úgy foglalható össze, hogy a piacgazdaság fenntartása mellett kívánták az egyenletesebb jövedelemelosztást, a t eljes foglalkoztatottságot, a szociális

biztonságot megvalósítani. A gazdasági növekedés fenntartása érdekében szükséges volt a piaci viszonyok megőrzése, de annak negatív hatásait az aktívabb állami beavatkozással: szociál- és adópolitikával kívánták semlegesíteni. Nem tartották szükségesnek a termelési szférába való állami beavatkozást, és nem vonták kétségbe a vállalkozóknak azt a jogát, hogy a maguk területén ők hozzák a gazdaságpolitikai döntéseket. A II világháború utáni Svédországra ezért a szociáldemokrácia által megzabolázott kapitalizmus a jellemző, ahol az érdekképviselet és -érvényesítés intézményesült formái lehetővé tették a széles társadalmi kompromisszumon nyugvó jóléti politika folytatását. A szociáldemokraták saját feladatukat a jóléti állam működtetésében és továbbfejlesztésében látták, a reformista munkásmozgalom fő - 14 - céljai (teljes foglalkoztatás, igazságos jövedelemelosztás) pedig a p

iacgazdaság alapvonásaival összeegyeztethetőnek látszottak. Az állam nem kívánt beavatkozni a vállalkozók és a szakszervezetek kollektív szerződési autonómiába, de az elosztási szférában – a szakszervezeti követeléseknek engedve – már az ötvenes években számos reformot bevezetett. Megfigyelhető tehát, hogy amit a szakszervezetek nem értek el kollektív szerződések megkötése során, azt a kormányzó szociáldemokrata párttal együttműködve a törvényhozás révén vívták ki. A szakszervezeti mozgalom legfontosabb követelése, ideológiájuk fundamentuma ezekben az időkben a szolidáris bérpolitika megvalósítása volt, mely a dolgozó emberek szolidaritását jelentette a bérképzési folyamatokban való együttműködés során, annak elérése érdekében, hogy az elvégzett munka fajtája és ne a vállalat nyereségessége határozza meg a kifizetett bért. A szolidáris bérpolitika a piacgazdaságtól idegen elvet követve

függetleníteni kívánja a bérképzést a profittól, lényegében tehát a piaci hatásoktól. A béralku-folyamatokban betöltött szakszervezeti szerep az egyenlősítő és az általános stabilizációs politika eredményeként vezethető le. A szakszervezeti bérpolitika kiegyenlítő törekvései két dimenzióban figyelhetők meg: egyrészt az azonos munkát végzők jövedelmi különbségeinek csökkentésében (’60-as évek), másrészt mindez társadalmi szinten (’70-es évek), azaz az eltérő nyereségességű ágazatok eltérő bérstruktúráinak korrigálásában, egymáshoz közelítésében. A stabilizációs politika felvállalása a teljes foglalkoztatottság fenntartásához is elengedhetetlen „felelősségteljes” (restrikciós) bérpolitika folytatását jelentette. A siker előfeltétele viszont az egyes szervezetek bérpolitikai koordinálása volt, amit csak egy centralizált szakszervezeti szövetség valósíthatott meg, ami képes

közös, minden rész-szervezetre kötelező bérpolitikát folytatni. A szolidáris bérpolitika a hatvanas évektől kezdve szembetűnő eredményeket mutatott fel, hiszen a bérkülönbségek jelentősen csökkentek (15 év alatt a bérek szóródása a felére csökkent), bár a jövedelmek kiegyenlítésében egyéb piaci (például a képzett munkaerő kínálatának növekedése) és nem piaci hatások (a jóléti transzferek széles köre) is közreműködtek. Ezekben az időkben a szakszervezetek elosztáspolitikai elképzelési összhangban álltak a svéd jóléti állam és társadalom kibontakozásával. Ahogyan a szakszervezetek harcoltak a bérviszonyok kiegyenlítéséért, miközben nem kérdőjelezték meg a munkáltató belső uralmát, úgy kívánta a szociáldemokrata kormányzat a nemzeti jövedelemnek egyenlősítő újraelosztását megvalósítani a tőkés viszonyok megkérdőjelezése nélkül. Svédország ebben az időben egy haladó jóléti állam

képét mutatta, melyben az érdekek harmonikus kiegyenlítése révén a munkapiac békéje megvalósult, a teljes foglalkoztatás elérhető közelségbe került, a - 15 - munkásmozgalmak erejét pedig lekötötték a gazdasági fellendülésből, a magas beruházási hajlandóságból, a termelékenység kedvező változásából fakadó elosztási feladatok. A szociális jóléti államról alkotott elképzelések csak addig maradhattak fenn, amíg a gazdasági növekedés elfedte a mélyben felgyülemlő gondokat, ellenhatásokat, melyek később az egész rendszer működésében okoznak leküzdhetetlen gondokat. Először is melyek azok az elemek, amik a szolidáris bérpolitikába beépülve szükségessé tették a korábbi társadalom- és gazdaságpolitikai koncepciók átértékelését? A szolidáris bérpolitika erősen koncentrációs hatású, hiszen leszorítja a p iacról azokat a k evéssé termelékeny és nyereséges üzemeket, akik a nemzeti

béralku-tárgyalásokon kialkudott jövedelmeket nem tudták profitjukból kitermelni. Azaz a svéd szakszervezeti mozgalom az „egyenlő munkáért egyenlő bért” jelszót a zászlajára tűzve bérpolitikájával felgyorsította a tőkekoncentrációt a gazdaságban, ezáltal pedig éppenséggel, hogy növelte a munkásság és a tőkések közötti szakadékot. Nem történelmi véletlen tehát, hogy a svéd gazdaságra (elsősorban az iparra) a nagyfokú koncentráltság, a döntéshozatal nagyfokú centralizációja jellemző, hiszen ezt segítette elő a nyugodt politikai és társadalmi háttér, illetve a funkcionális jövedelemelosztásért folytatott küzdelem is. Az egyre erősebb gazdasági koncentráció pedig lényegesen megváltoztatta a piacgazdaság feltételeit: élesebb lett az egyenetlenség a termelési és a vagyoni struktúrában (a monopolkapitalizmushoz hasonló jelenségeket produkált). A bérstruktúra kiegyenlítésére tett erőfeszítések

eredményeit tehát beárnyékolta a nagyfokú vagyoni és hatalmi koncentráció, ami ellentmond az egalitariánus célkitűzéseknek. A svéd munkásmozgalom egyik legfontosabb társadalompolitikai célja a teljes foglalkoztatottság biztosítása volt, ami azonban szembe került a szolidáris bérpolitikával, a szakszervezeti jövedelempolitika alapelvével, hiszen az ál tala indukált kiszorító hatásnak köszönhetően a gyengélkedő ágazatok gyorsan elsorvadtak, a kisüzemek bezártak, ezáltal jelentős számú munkahely szűnt meg, a csekély termelőképességű munkaerő pedig nem tudott elhelyezkedni. Azaz konfliktus feszül a cél és az elv között, ami a modell működésében tapasztalható zavarok egyik fő oka. Ezt az ellentmondást korábban el lehetett fedni egy expanziós gazdaságpolitikával (a zavartalan gazdasági növekedés éveiben észrevétlenül ez történt). A foglalkoztatás-politika szerepváltását figyelhetjük meg a gazdasági

helyzet romlásával: a konjunktúra éveiben (a 70es évekig) a munkapiac-politika nem jelentett többet, mint a piacgazdaság társadalmi korrekciójának egyik eszközét. A szolidáris bérpolitika sikerének növekedésével és a svéd gazdaság megtorpanásával, expanziós képességének csökkenésével a magánpiaci szektor egyre kevésbé tudta a felszabaduló munkaerőt felszívni, így szükségessé vált az intenzívebb - 16 - állami beavatkozás. A foglalkoztatás-politika tehát egyre inkább aktív iparpolitikává, szelektív gazdaságpolitikává fejlődött, hiszen az állam felvállalta az elmaradott szektorok, térségek fejlesztését, sőt egyes kiemelt fontosságú üzemek állami talpra állítását („dotálását”). Mivel az ehhez szükséges forrásokról szintén az államnak kellett gondoskodnia, ezért egyre több tervgazdálkodási vonás jelent meg a svéd modellben. 11. A svéd modell korrigálása, európai uniós csatlakozás A gazdasági

helyzet romlása rávilágított arra, hogy a demokratikus szocializmust tovább kell fejleszteni. Mégpedig meg kell valósítani a gazdasági demokráciát, azaz valamilyen formában társadalmasítani kell a termelőeszközöket, hiszen az elosztás-politika eszköztára túl szegényes ahhoz, hogy a m agánvagyon gerjesztett koncentrációjával szemben hatásosan alkalmazni lehessen. A gazdasági demokrácia kiharcolása két dimenzióban és két lépcsőben történt volna: üzemi, illetve üzemek feletti szinten; előbb a rendelkezési jogokban részesítve (együttes döntés-elve), később a munkavállalók társtulajdonossá válásával. A hetvenes évek elején megszülettek azok a törvények, melyek biztosították a szakszervezetek számára üzemi szinten a b eleszólás jogát, azaz az üzemen belül megadták az együttes rendelkezési jogosultságot. Ez pedig egyet jelentett a vállalkozók üzemi jogosultságát hirdető alapelv feladásával és az 1938-as

egyezmény, illetve az abban lefektetett harmonikus piac képzetének elvetésével. A gazdasági demokrácia alapelveit az 1976-os szakszervezeti konferencia fogalmazta meg, amikor kiadta a m unkavállalói pénzalapok létrehozását szorgalmazó tervezetet, mely a munkavállalók társtulajdona által megvalósuló üzemen kívüli együttes döntés eszköze lett volna. Ezzel a megoldással egyszerre lehetett volna felhasználni a bérben nem hasznosított vállalati nyereséget, a m agánvagyon koncentrációját megfékezni és a termelőeszközöket társadalmasítani. A javasolt rendszerben találkoztak volna a svéd munkásmozgalom alapvető társadalompolitikai elképzelései: a szolidáris bérpolitika, a munka világának demokratizálása, a társadalmi egyenlőtlenségek nivellálása. A tervezet technikai megvalósításának lényege, hogy a vállalatok fizessék be nyereségük egy részét „munkavállalói részvényekként” meghatározott számú pénzalapba, az

alapok képviselői pedig a vállalat életében gyakorolják a részvényesi jogokat, felügyelőbizottsági tagot küldenek, a részvények után pedig nincs osztalék, és nem adhatók el. Ez a tervezet megvalósulása esetén egyértelműen szocialista irányú elmozdulást váltott volna ki a svéd jóléti államban, de megalkotói továbbra is demokratikusnak (nem nyúl a demokratikus intézményekhez) és reformistának ( lassú társadalmi átalakulást indukál) tekintik. Nem meglepő, hogy a javaslat heves tiltakozást váltott ki, hiszen (ahogy támogatói is szívesen hangoztatták) a munkásmozgalom ezen keresztül a tőkés rendszer idegközpontjába nyomult - 17 - be, hiszen a tulajdonviszonyok megváltoztatására tett kísérletet, ami az uralkodó gazdasági csoportok részéről természetesen heves ellenállást váltott ki. Kérdés, hogy a gazdasági demokrácia mennyire felel meg a politikai demokráciának, hiszen nem egyértelműen következik belőle.

Mindenképpen aggályos a szakszervezetek ilyen mértékű szerepvállalása a gazdaság irányításában, hiszen a szakszervezeteket elsősorban autonóm érdekszövetségekként hozták létre valamely társadalmi csoport érdekeinek hatékonyabb képviseletére. S hiába hangoztatták, hogy a svéd szakszervezeti mozgalom már régen átlépte az érdekszervezeti kereteket, és a kormányzópárttal kialakult több évtizedes együttműködése, nagyfokú szervezettsége révén a közérdek képviselőjeként is fellép, tevékenységére pedig már évtizedek óta a társadalompolitikai látásmód nyomja rá bélyegét, ez nem oszlatja el azokat a félelmeket, melyek egy korporatista rendszer kialakulásától tartanak. A parlamentáris demokrácia létét veszélyeztetné, ha a politikai hatalom mellett egy egyenrangú szakszervezeti hatalomról is beszélnünk kellene, hiszen amint az erősen centralizált szakszervezetek megszerzik a pénzalapok feletti irányítást,

ezáltal a termelőeszközök üzemek feletti kollektív tulajdonát, olyan hatalmas képződménnyé válnának, mely a korábbi előjogait tovább kibővítve egy új hatalmi rendszer központi elemét képezné. A gazdasági oldaláról is támadták a tervezetet, hiszen ez a r endszer szétrombolná a p iacgazdaság alapvonásait, és elkerülhetetlenül a gazdaság centralizálásához, elbürokratizálásához, teljes kifejlődése esetén pedig a tervgazdálkodáshoz nagyon hasonló gazdasági modell kialakulásához vezetne, ami pedig legkevesebb a gazdasági hatékonyság további csökkenését eredményezi. Az elbürokratizálódás veszélyét a szakszervezetek is elismerték, de ezt a d ekoncentráció különböző formáival megakadályozhatónak tartották, a reformokban pedig nem a piacgazdaság megsemmisítését, hanem megmentését látták azáltal, hogy megmentik azokat az elemeit (szabad árképzést, af ogyasztás szabad megválasztását), melyek a

monopolkapitalizmusban veszendőbe mennének. Az ideológiai vitát végül is nagyrészt a politikai légkör megváltozása döntötte el, bár 1983ban korlátozott formájában a törvényhozás végül is elfogadta a pénzalapok felállítását, de a 70-es években még hatalma csúcsán álló szakszervezeti mozgalom a 8 0-as években már hanyatlásnak indult, és egy új politikai irányvonal került előtérbe, amelyet a szabadpiaci orientáció jellemzett (1994-ben el is törölték ezeket az alapokat). A munkásmozgalomnak a demokratikus szocializmus továbbfejlesztésének tervével sikerült a polgári erőknél a vészharangot megkongatnia, és a k orábban évtizedeken át a társadalmi békét garantáló háromoldalú (szakszervezet-kormány-munkaadók) konszenzust is széttörnie. További két fontos eseményt, folyamatot kell még kiemelnünk, mely jelenleg úgy látszik végérvényesen új - 18 - irányba terelte a svéd jóléti állam fejlődését.

Egyrészt a nyolcvanas évek végén a volt szocialista országokban bekövetkező rendszerváltozást, mely meggyengítette a baloldali eszmék, elképzelések megvalósíthatóságába vetett hitet, másrészt a skandináv országok uniós csatlakozási folyamata, mely egyértelműen az amúgy is válságban lévő szociális jóléti állam koncepciójának feladásához vezetett. 12. A válságból a felemelkedés útjára Ha a svéd modell válságáról beszélünk, akkor mindenekelőtt azzal kell kezdenünk, hogy Svédország nem a s zociáldemokrata jóléti állam koncepciójának felvállalásával lett gazdag ország, hanem már korábban. Svédország ugyanis gazdaságilag nyitott, kiemelkedő szellemi tőkével rendelkező, a szabad vállalkozást pártoló ország volt, Egészen a h etvenes évekig azonban a gazdasági növekedés fenntartásával magas szintű jóléti juttatásokat tudott nyújtani, kiegyenlített jövedelemelosztást valósított meg és a teljes

foglalkoztatás terén is kiemelkedő eredményeket ért el. 1970-ben azonban fordulat következett be: először a gazdaság teljesítőképessége kezdett romlani, és visszaesett a növekedési ütem, majd az 1980-as években a jövedelemelosztásban következett be kedvezőtlen fordulat: növekedett a szegénység, nőttek a bérdifferenciák. Az 1990-es évek elején pedig a foglalkoztatottság szintje és a gazdasági biztonság is csökkent. A válság okai: a svéd gazdaság és társadalom teljesítőképességének romlását elsősorban az intézményrendszerben kell keresnünk, a problematikus gazdasági, politikai és társadalmi mechanizmusok beépültek magába a rendszerbe meghatározva annak hosszútávú dinamikáját. A különböző gazdaság- és társadalompolitikák pedig sebezhetővé tették a svéd gazdaságot a külgazdasági és belföldi megrázkódtatásokkal szemben. A 80-as 90-es években az intézményrendszerben is jelentős reformokat hajtottak

végre, de ezek még nem orvosolták a svéd rendszer gondjait. Rendkívüli költségessége is súlyos teherként nehezedett a gazdaságra, amely hosszú távon nem tudott olyan jól prosperálni, hogy a szociális vívmányokat finanszírozza. Az állami kiadások csökkentését pedig egyetlen politikai erő sem kívánta felvállalni, hiszen a versengő pártok így akartak népszerűek maradni a választok és a különböző érdekcsoportok előtt, mindaddig míg ennek a túlköltekezésnek a káros nemzetgazdasági hatásai felszínre nem jöttek. A bő negyven évig tartó szociáldemokrata kormányzás azért behatárolta az utódok mozgásterét, hiszen a szociáldemokrata dominancia rányomta minden más párt álláspontjára bélyegét. Az állami kiadások ezért például a jobbközép kormány alatt sem csökkentek A kormányzó erőre állandóan iszonyatos nyomás nehezedett a költséges rendszer fenntartása céljából, hiszen a társadalom korporatista

szerkezetéből adódóan a különböző szervezetek - 19 - sikeresen érvényesíthették követeléseiket, erős befolyást gyakorolhattak a döntéshozóra. A társadalom korai elöregedésével, a nők munkavállalási hajlandóságának növekedésével fokozódott a politika nyomás a nagyvonalú jóléti rendszer bővítése, az idős- és gyermekgondozás fejlesztése érdekében. Az állami kiadások egyik legjelentősebb tételét a teljes foglalkoztatás mesterséges fenntartása vitte el, hiszen az állami szféra drámai mértékű megnövelése árán lehetett csak ennyi embert foglalkoztatni. A svéd modellel kapcsolatban ezek után nem túlzás a jóléti állam túllendüléséről beszélni. A jóléti szolgáltatások a gazdasági biztonságon és a jövedelemkiegyenlítésen kívül számos más hatásai vannak: a gazdasági növekedésre, a hatékonyságra és a makroökonómiai stabilitásra szintén kihatnak. 13. A gazdaság mai helyzete A kilencvenes évek

közepétől alkalmazott megszorító intézkedések az évtized végére a svéd gazdaság fellendülését eredményezték: az európai uniós átlagban magas gazdasági növekedést alacsony infláció, tartós költségvetési többlet és csökkenő munkanélküliség mellett sikerült elérni. A GDP növekedési üteme 2000-ben 3,9% volt, az elkövetkező három évben 3% körüli növekedés várható. A svéd gazdasági növekedés hajtóereje a belső fogyasztás és az ismét lendületes export. A kormány gazdaságpolitikai prioritása a gazdasági növekedés magas szintjének a fenntartása, a költségvetési GDP-hez viszonyított 2%-os költségvetés többlet elérése 2002 végére. Fontos törekvés a munkanélküliség csökkentése és a szinte teljes körű foglalkoztatottság megteremtése. Ennek megfelelően a munkanélküliség 2000-ben 4%-ra mérséklődött. Az infláció a tervezett 2% sávon belül maradva 1,4% volt A korábban deficites költségvetés a

GDP-hez viszonyítva 3,4%-os aktívumot ért el. A konszolidált bruttó államadósság GDP-hez mért aránya 58,9% volt, így Svédország teljesíti a maastrichti konvergencia-kritériumot. A folyó fizetési mérleg többlete a GDP 2,6%-a 14. A svéd makrogazdaság a számok tükrében A svéd export 2000-ben 13%-kal emelkedett, értéke 86,7 Mrd USD, az import 17%-kal 72,6 Mrd USD-ra nőtt. A kivitel több mint felét a gépek, gépi berendezések és az elektronikai termékek teszik ki, számottevő a fa- és papíripari termékek, a vegyipari és gyógyszeripar részesedése is. Az importban a gépek és gépipari berendezések, elektronikai termékek súlya a meghatározó, kiemelkedik az elektronikai, számítógépes és telekommunikációs termékek importjának 35%-os növekedése. Igen magas az EU-ba irányuló export részesedése, a legjelentősebb piacok Németország, Egyesült Királyság, USA, Norvégia, Finnország és Dánia. A CEFTA-országokba irányuló export

több mint fele Lengyelországba kerül - 20 - Az import csaknem kétharmadát az EU adja: a legjelentősebb szállító Németország, Egyesült Királyság, Hollandia, Norvégia, Dánia és az USA. A CEFTA-országokból származó behozatal mintegy felét a Lengyelország adja, értéke 44%-kal emelkedett. A svéd külgazdasági stratégiában a Keleti-tengeri régió (a Balti államok, Lengyelország és északnyugat Oroszország) élvez prioritást. 1999-et "Lengyelország évé"-nek, 2000-et pedig a "Baltikum évé"-nek nyilvánították a gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok kiemelt A svéd gazdaság mutatói: 1997 1998 1999 2000 GDP értéke folyóáron (Mrd USD) 219, 0 225, 0 233,0 242,2 GDP növekedése változatlan áron (%) 2, 7 2, 6 3,4 3,9 Egy főre jutó GDP folyóáron (ezer 24,9 25,6 26,5 27,1 USD) Infláció (%) 1, 9 0, 4 1,2 1,4 Munkanélküliségi ráta (%) 7, 4 6, 6 5,3 4,0 Export értéke (Mrd USD)

83, 2 84, 0 85,0 86,7 Import értéke (Mrd USD) 65, 9 67, 0 68,0 72,6 5, 3 6,6 5,5 Folyó fizetési mérleg egyenlege (Mrd 6, 0 USD) Az információ-technológiai szektor kiemelt kezelése és az állami fejlesztések révén Svédország az egyik legvonzóbb befektetési környezetté vált az IT és telekommunikációs ipar számára. Svédország aktívan hozzá kíván járulni Európa jövőjének formálásához, s ehhez jó lehetőséget kínál a 2001. első félévi svéd EU-elnökség, amelynek idején a bővítésnek adnak prioritást. A kormányzat különös figyelemmel kíséri a balti államok és Lengyelország csatlakozási felkészülését. A 2000 március elején megtartott rendkívüli szociáldemokrata pártkongresszus úgy foglalt állást, hogy Svédország csatlakozni kíván az EMU-hoz, s erről a 2002. évi parlamenti választásokat követően népszavazással döntenek majd Az előrejelzések szerint a svéd gazdaság fejlődésének

konjunkturális kilátásai rendkívül kedvezőek: a következő években 3% körüli GDP növekedési ütem várható. Az infláció 1-2% között lesz, a munkanélküliség tovább csökken. - 21 - A kormány gazdasági Stabilitási Programjának továbbra is kulcseleme az államadósság csökkentése egyes nagyvállalatok állami tulajdoni hányadának privatizálása, illetve tőzsdére bocsátása útján. A svéd gazdaság a 90-es évek eleji lejtős szakasz után újra felfelé halad, de ez az út már nem az az út, amelyen korábban haladt, sokkal jobban függ az európai uniós kihívásoktól, a világpiaci tendenciáktól. 15. Befejezés Két sikeres északi ország, Finnország és Svédország, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a korábbi kelet- nyugat gazdasági szakadék mellé az észak- dél különbség is megjelent az európai gazdasági hierarchiában. A két ország egy főre jutó GDP-je messze az európai átlag fölött helyezkedik el a 20 e zer

fölötti USD- ral. Ezt az értéket csak Németország, Dánia Hollandia és Belgium éri el vagy közelíti meg. Egymással is versenyezve, de mégis együttműködve mindkét ország az Európai Unió oszlopainak tekinthetők, nem csak azért, mert jelentős nettó befizetők, hanem azért, mert gazdaságukat a saját válságukat megélve talpon tudták tartani, meg tudtak újulni, példát mutatva ezzel a válságból kilábalni nehezen tudó többi országnak. - 22 - Felhasznált irodalom: - Rondo Cameron: A világgazdaság története Maecenas Könyvkiadó 1994 -Finnország története (Szerk: Anssi Halmesvirta) Debrecen 2001 -Világgazdaságtan(szerk: Blahó András) Aula 2002 Gallai Sándor: A skandináv modell Aula 1998 - 23 -