Erotika, Szexológia | Tanulmányok, esszék » Borbély János - Kéjnők a vásárhelyi kórházban

1 Kéjnők a vásárhelyi kórházban (Borbély János) A prostitúció dualizmuskori története nemcsak azért érdemel figyelmet, mert a kéjelgés mindig izgalmas és „örökzöld” téma volt illetve lesz, és mint ilyen komoly, ráadásul legtöbbször vizsgálható társadalom-, gazdaság-, valamint mentalitástörténeti vetületekkel rendelkezik. Lényeges tényező, hogy ez a korszak a polgárosodás dinamizálódásának időszaka, a prostitúció aktuális formája ennek melléktermékeként fogható fel. 1 Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú város tekintetében a prostitúcióra vonatkozó források azonban az átlagosnál is szórványosabbak. Az különösebben nem meglepő, hogy az iratok meglehetősen egyoldalú képet tükröznek2, mivel csak az ellenőrző közegek feljegyzései valamint a helyi újságok véleményező írásai maradtak meg. A problémát főleg az jelenti, hogy a sajtó alapján a prostitúció jelenlétét éppen csak konstatálni

lehet, aminek nagyrészt az az oka, hogy a liberalizmus korában a prostitúció a reglementáció keretei között működhetett, vagyis a puszta létének nem volt igazán információértéke. Ahhoz, hogy bekerüljön a hírekbe, egyéb devianciával kellett összefonódnia: a rendőri rovatok a prostituáltak tipikus megjelenési színterei. Tettesként a vendégeik vagy a madámok meglopásával vádolják őket vagy tiltott terhességmekszakítás, az ún. angyalcsinálás gyanúja merül fel velük szemben A prostituált áldozatok általában a leánykereskedelem hálójából kerülnek az újságba, továbbá a megvetett, kilátástalan életpálya végén elkövetett öngyilkosság miatt. Hódmezővásárhelyen tehát főleg kutathatók a kéjelgés reglementálását bevezető szabályrendeletek, és a reglementáció működésének bizonyítékai, az Erzsébet kórház ápolási törzskönyvei. Kik voltak a kéjnők, honnan érkeztek ?A szabályrendeletek tiltották,

mégis a bordélyházi kéjnők között jelen voltak a helybeli illetőségű nők is, méghozzá nem jelentéktelen mértékben, ugyanis 1912 folyamán a negyven, kórházban ápolt prostituáltból tizenöt volt vásárhelyi, 1913ban harminchat beteg közül tizennyolc. Az örömlányok többsége ezenkívül Csongrád megye más településeiből, illetve a szomszédos, közeli megyékből érkezett, mint Csanád, Békés, Pest-PilisSolt-Kiskun vagy a Csongráddal közvetlenül nem is szomszédos Bihar vagy Arad. A sok esetben száz kilométernyi távolságot meghaladó migráció (prostituáltak jöttek a fővárosból, Veszprémből, Horvátországból, Nagyváradról, Pozsonyból és máramarosi apró faluból is) nyilván köszönhető a köztudatba egyre inkább beépülő vasút-korszaknak, másrészt mutatja a prostituáltak érzékelhető „vándormozgalmát.”A kórházi iratokból is kitűnik, az egyéb források is ebbe az irányba mutatnak, hogy többségük

cselédből lett prostituált.3A cselédeknek prostitúció felé való mobilitásának több oka volt. Ezek közül csak az egyik a szegénység (bár például a közeli Makón az egyik erkölcsrendészeti razzia alkalmával elfogott "titkos" prostituált a kihallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint épp a szegénységet jelölte meg döntő motivációként). A cselédek nagy többsége a falvak zártabb közösségéből érkezett a városba, a serdülő lányoknak a korábbi közegből való kiszakadás önmagában jelentős trauma lehetett4, amit fokozott a szolgálattal együtt járó magányosság. A cselédi munka szexuális téren is kiszolgáltatottá tette a 1 Alain Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat in Léderer Pál: A nyilvánvaló nők. Bp, 1999 209-227 p Villa Renzo: A prostitució, mint történettudományi probléma. In Világtörténet 1982/1 121 p 3 Csongrád Megyei Levéltár, Hódmezővásárhelyi Fiók (CSML –HF VIII. 802 9-14

köt ); Schreiber Emil: A prostitúció. Bp, 1917 45 p; Bloch Iván: Korunk nemi élete Bp, 1910 4 Keskenyné Kovács Veron – Túriné Cseh Viktória: Csongrádi szegényasszonyok. Szeged, 1967 2 2 lányokat, a megesett nőkre pedig az elbocsátás várt általában. Másrészt a magasabb életnívó látványa, úrnője ékszere és ruházata, esetleg vonzóvá tehették előtte a "cifrálkodást", a látszólag könnyebb létet.5 A cselédeken kívül a prostituáltak potenciális tömegbázisát a szórakoztatóiparban dolgozó kávéházi kasszírnők, pincérnők alkották - ők rendkívül alacsony bérért dolgoztak, így nemcsak "munkaköri kötelességük", de érdekük is volt a vendégekkel való együtt mulatozás, duhajkodás. A műveltebb rétegek leányainak prostituálódásában a szegénység mellett szerepet játszhatott a "kettős mérce", amely csak a nők házasságon kívüli nemi aktivitását bélyegezte meg. Az eddigiekben

arról volt szó, hogy egy fiatal lány milyen okból lehetett önként prostituált - szólni kell azonban arról is, hogy a prostitúció utánpótlását a meghatározhatatlan mértékű leánykereskedelem szállította. A leánykereskedők tulajdonképpen két tényezőt használtak ki: a tudatlanságból származó hiszékenységet és a társadalmi szolidaritás hiányát. A kosarasasszonyok, kerítőnők Hódmezővásárhelyen is szedték áldozataikat: az elegánsabb öltözetű magányos lányoknak nevelőnői állást ajánlottak egy "jobb" házban vagy kasszírnői pozíciót egy színvonalas kávéházban, a cselédszerző intézetek előtt a cselédeket szintén egy "jobb" ház igéző képzetével csábítgatták, mindezt megspékelték jelentékeny összegű előleggel vagy egy-egy ajándékba adott csinos ruhadarabbal. A leánykereskedelem csak nagyon ritkán derült ki: a kerítők, bordélyosok nem hagyták menekülni áldozataikat, amit olykor

elősegített, hogy maguk a szülők kényszerítették prostitúcióra a gyermeküket - bár azt azért nem árt hangsúlyozni, hogy a Dél-alföldön szó sem lehet Pall Mall gazette "méretű" botrányról. A kevésszámú felderített eset a rendőri szemfülességnek, a megszökött lányok feljelentésének, esetleg a konkurens leánykereskedőnek volt köszönhető.6 Igazság szerint ha sikerült volna minden kerítőnőt, ügynököt elfogni, ez sem jelentette volna a leánykereskedelem felszámolását, ugyanis a rendeletek büntetőhatározatainak nem volt visszatartó ereje. Ugyan a kormányok a dualista korszak elejétől fogva sorba hozták a leánykereskedelem, a "fehér rabszolgaság" megakadályozását célzó határozatokat.7 és a helyi önkormányzatok prostitúciót szabályozó rendeletei is büntetik a kerítést, de tulajdonképpen igen enyhe módon, csak kihágásnak minősítik. Vásárhelyen az 1880-ban alkotott szabályrendelet szerint a

kerítőkre ötven forintig terjedhető pénzbírságot, ezenfelül öt napig terjedhető elzárást lehetett kiszabni. A leánykereskedelem elleni hatékonyabb fellépéshez nagyon sokáig hiányzott a jogszabályi feltétel mellett a társadalmi összefogás is. A rendőrség egyedül maradt a küzdelemben - jól kivehető ez az újságok tudósításaiból: ha nagyon fiatal, még "ártatlan" lány az áldozat, akkor felháborodott hangon követelik az "embervásár" felszámolását, viszont ha "tapasztalt" prostituált a bordélyok közötti adás-vétel tárgya, ironikus, gúnyos hangnemet is megütnek. A huszadik század elején kezdett formálódni a civil szerveződés: 1906-ban jött létre a Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen, amely szerepet játszott abban, hogy 1908-ban olyan értelemben egészítették ki a büntetőtörvénykönyvet, hogy innentől a kerítés vétsége is 5 Linka Mór: A prostitúció rendezése Budapesten In

Huszadik század, 1907.; Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Bp, 1983 6 Vásárhely és vidéke (Vv) . 1883 szeptember 6 Rosszlelkű anya; Uo 1893 szeptemer 24 Rendőri hírek Megszöktetett leányok; Uo 1894 február 11 Leányvásár nálunk; Uo 1901 május 5 Eladott leányok; Uo 1902 január 12. Elítélt lélekkufárnő 7 Magyarországi rendeletek tára. Pest, 1870 900 p – 1869 október 1 A fiatal nőszemélyek keletre utazásának megakadályozása tárgyában 3 bekerült, s ha 20 év alatti az áldozat, akkor megindítható lett az eljárás, ám volt egy jelentős gond ezzel a törvénnyel, hogy az eljárást csakis magánindítványra lehetett kezdeményezni. Szóval ezen törvény sem lett hatékony ellenszere a leánykereskedelemnek. Nagyon is aktuális volt Tisza István beszéde az egyesület közgyűlésén, amelyben továbbra is az állam és a helyhatóságok illetve a társadalom összefogására szólít fel. 8 A bordély élteti a

leánykereskedelmet - ez a tétel Hódmezővásárhelyen is igaz, mert a polgárok a korszak tendenciájának megfelelően ebbe a rezervátumba igyekezték száműzni a kéjelgést, másképpen szólva a prostitúció bordélybeli formáját fogadták el "törvényesnek". A kéjelgés szabályozott, ellenőrzött keretek között való megtűrése, azaz a reglementáció Magyarországon a 19. század harmincas-negyvenes éveiben alakulhatott ki 9 A reglementáció konkrét formájáról képet alkothatunk Szemere Bertalan 1849. július 19-én kiadott rendeletéből 10 A rendelet határozatot hoz a prostituáltak szigorú egészségügyi és rendőri ellenőrzéséről, a beteg kéjnők kórházi kezeléséről. A dualizmus időszakában törvényi szinten először 1876-ban tesznek említést a prostitúcióról, a közegészségügy rendezését taglaló tizennegyedik cikkely szükségesnek tartja egy részletes, országos hatókörű törvény kidolgozását. Az 1879 évi

XLtc, a kihágási törvény a prostituáltakra vonatkozóan egy mondatot tartalmaz: “kéjnők, akik a reájuk vonatkozó hatósági szabályokat meg nem tartják: egy hónapig terjedhető elzárással büntettetnek.”11 Melyek azok a hatósági rendszabályok ? A rejtély kulcsát a törvényhez később, a törvénytár összeállításakor fűzött lábjegyzetben találjuk meg: itt az olvasható, hogy a fővárosban a prostituáltak a rendőri szabályokat kötelesek betartani. Mindebből arra következtethetünk, hogy a dualista korszak kormányai törvényi szinten nem kívántak beleavatkozni a prostitúció szabályozásába, inkább rendeleti útra terelték, s elsősorban a helyi önkormányzatokra bízták a kontrollálást. 12 A dualista korszak első a prostitúciót regulázó szabályrendeletét Pest városa alkotta 1867ben. Ahogy Forrai Judit írja, ez a kéjelgés céhes korszakának rendelete13, hiszen az a törekvés húzódik végig benne, hogy a prostitúciót

igyekszik a bordélyok falán belül tartani, bár elvileg megengedi az ún. külön lakhatást is14 8 Mrs. Archibald – W N Willis: A leánykereskedők üzelmei Hódmezővásárhely, 1913 12-13 p – Alakulni kezdett egy nemzetközi összefogás is a leánykereskedelem meggátlására: már 1902-ben létrejött egy egyezménytervezet, amely azonban egyes vitás kérdések miatt ekkor még nem került aláírásra. Végül aztán 1910-ben született meg a nemzetközi szerződés a leánykereskedelem visszaszorítása érdekében (az összes európai hatalom aláírta). Magyarországon az 1912. évi XLIX tc iktatta törvénybe a szerződés rendelkezéseit: minden ország felállít egy központi hatóságot a leánykereskedés ellen. Ennek a központi hatóságnak lenne feladata a kikötők, pályaudvarok felügyelete, a kerítők kinyomozása, a külföldi hatóságok felé a gyanús ügynökök érkezésének jelzése. Ha külföldi prostituáltat talál, annak kipuhatolása, hogy

vajon önként lett-e örömlány ? És amennyire lehetséges az ügynökségek tevékenységének éber felügyeletét is ellátja. – Magyar törvénytár 1912 Bp, 1913 542-548 p - A törvény végrehajtását szolgálja egy 1913-as belügyminiszteri rendelet: Magyarországi Rendeletek Tára. 1913 723 p A leánykereskedés és a fajtalan közlemények forgalmának elnyomása végett szervezett központi hatóság kijelöléséről. 9 Szeremlei Sámuel: Hód-mező-vásárhely története. Hódmezővásárhely, 1911 4 köt 133p; Siklóssy László: A régi Budapest erkölcse. Bp, 2002 281p 10 Békés Megyei Levéltár (BML) - VB. 142 - 1791/1849 Kormányrendelet a kéjelgési ügyről 11 1879 / XL. tc / 81 § in Magyar Törvénytár 12 Bár a 80-as években Irányi Dániel békési képviselő az erkölcs védelme érdekében rendszabályokat akart a kormánytól kicsikarni, de tevékenysége hamar elhalt a szabadelvű kormány következetes ellenállásán. Irányi beszédei a

parlamentben : – 1880. március 17 Képviselőházi Napló 1878-1881 XIköt 169 p – 1882. december 5 KN 1881-1884 VIII köt 42-43 p 13 Forrai Judit: Kávéházak és kéjnők In Budapesti Negyed 1996/ nyár-ősz . 112p Forrai a prostitúció céhes időszakának 1867-1884 közötti korszakot tekinti. 14 A rendelet IV. részének 23 §-a In Léderer im340 p 4 A reglementáció elveinek megfelelően alapvetően két cél lebegett a szabályozók előtt, vagyis az 1849-es rendelethez hasonlóan a közegészség és a közerkölcs védelme.15 Az ellenőrzés közegei: egyrészt a kerületi főorvosok, akik a bordélyba költözés előtt, valamint rendszeresen négynaponta vizsgálják a kéjnőket, viszont az nem kerül leszögezésre, hogy hol is történjen ez a vizit- Schreiber Emil szerint általában a bordélyban ment végbe, ami visszaélésekre adott lehetőséget.16 Valószínűleg ezért őrködik felettük a tiszti főorvos, hogy a szűrés hatékonyabb legyen. Rendőri

tekintetben a kapitányi hivatalok kontrollálják a prostitúciót, a szabályszerű eljárásra a főkapitány felügyel. Mind a kerületi főorvosok, mind a kapitányok jegyzékeket vezetnek a prostituáltakról. Végső fokon a városi tanács dönt a kéjelgés ügyeiben. Türelmi bárcát bordélyok nyitására ugyan a főkapitány adhat, a kerületi kapitány jelentése nyomán, de ki kell kérnie a tanács előleges jóváhagyását. Mivel a szabályozás voltaképpen szeretné bevonni a reglementációba a bordélytulajdonost, ezért több kitételnek is meg kell felelnie: “Bordélházat csak nő birhat, oly nő, ki büntényért soha fenyitve nem volt, 30 évet már meghaladott és megbizható azon tekintetben, hogy a rendet házában fenn tudja és akarja tartani.”17 Mi a kötelessége a “madámnak” ? 17 évesnél ifjabb nőt nem fogadhat házába. Akit mint prostituáltat fogad be, azt először el kell vinnie orvosi vizsgálatra, az egészségi bizonyítvány

megszerzése céljából, majd a kerületi kapitány bejegyzi és részére türelmi bárcát ad. A bordélyosnő magánál tartja a bárcát (mert az csupán arra az épületre szól, “átköltözéskor” meg kell újítani). Ügyelnie kell, hogy “lányai” az orvosi vizsgán megjelenjenek. Naponta ellenőriznie kell őket, a betegeket kórházba kísérni Azért is figyelnie kell a rendszabályok betartására, mert a bordélyban elkövetett kihágásokért ő is fenyíthető. A kéjhölgyek tekintetében már az elején kijelenti a rendelet, hogy jogokra nem számíthatnak (ez a bordélyosnőre is érvényes, de viszont könnyű belátni a differenciát, amiről lentebb még szó lesz.), a szabályozás a kötelességeikkel van tele A szövegből kitűnik, hogy ebben az időszakban a szabályozók szemében a prostituált egyfajta bűnbakként volt jelen, akinek a társadalom átadhatta úgymond a bűneit, aztán próbálta magától távol tartani: “Rendőri tekintetben

köteles az utczára nyiló ablakokat egész nap befüggönyözve tartani; csavargástól az utczán, kacérkodástól, és minden illetlen, szemérmetlen viselettől nyilvános helyeken tartózkodni”18 –Bár az elvi jogbiztositás e rendeletben is fellelhető: ”Ha a kéjhölgynek akár a bordélytelep birtokosa ellen, kinél lakik, bárminemü a közöttük fenálló viszonyból eredő követelése, akár az ellen, vagy a rendőri közegek ellen durva, bántalmazó, vagy hatalmaskodó magukviselete miatt panasza lenne, az ily panaszokat a kerületi kapitány, e szabályok értelmében rövid uton intézi el. A törvény rendes útja, illetőleg panaszának a Tanácshoz leendő beadhatása a meg nem elégedő félnek fennmaradván.”19 Nyilván a fenti példák figyelembevételével készült el Hódmezővásárhely bordélyszabályzata 1880-ban. Rögtön az első paragrafus meghatározza a piroslámpás házak paradox 15 Uo. a bevezetés- a továbbiakban csak a szó szerinti

idézést jelzem külön A rendelet teljes szövege olvasható : Léderer i. m 333-341p 16 Schreiber Emil: A prostitúció. Bp, 1917 124 p 17 1.§- Léderer i m 333p 18 A rendelet III. része Léderer i m 336 p 19 Uo 14.§ 5 státuszát: szükségesnek ítélik, de erkölcsileg mégis megvetik. 20 Az igencsak kurta, tizenöt paragrafusból álló szabályrendelet a reglementáció már ismertetett elveit valósítja meg. A közerkölcs és a közegészség védelmében a kéjelgés felügyelői a rendőrség és az orvosok. Feltűnő, hogy a kéjnőknek szóló jogbiztosítás a szokásosnál is lakonikusabb, ráadásul ellentmondásos, többértelmű formában van megfogalmazva: "a kéjnő maga vagy szülői, gyámja és hozzátartozói határozott kívánatára -a rendőrség által- a további kéjelgéstől felmentetik ugyan, netáni tartozására nézve azonban ellene a követelési jog érintetlenül hagyatik, a bordélyba vitt ruhaneműit azonban bordélytulajdonos

minden esetben kiadni köteles, ha azonban a felmentést a kéjnő csak távozhatási ürügyül használja fel és a kéjelgést a felmentés után is folytatná, mint kihágást elkövető fenyítettik." 21A rendelkezés teljes egészében a kéjnő és a bordélyosnő kötelességeivel van tele. A bordély tulajdonosának is ügyelnie kellett arra, hogy alkalmazott prostituáltja hetente kétszer megjelenjen az orvosi vizsgálaton, és hetente legalább egyszer fürödjön. A közerkölcs óvását célzó bekezdés valóban szó szerint azonos más városok hasonló paragrafusaival:"a bordélyház utcára nyíló ablakai éjjel-nappal lefüggönyözve tartandók, a kéjleányoknak az ajtóba kiállani és bármiféle módon kéjelgésre csábítani szorosan tiltatik." 22 Az ismertetett szabályrendelet a szabályozó polgárság igényeinek megfelelt, de vajon a korszak kívánalmainak is? Azoknak annál kevésbé. Az 1880-as regulában találhatunk némi utalást -

persze tiltó jelleggel - a titkos prostitúcióra, de minthogy a néhány forintos bírság és a pár napos elzárás a leánykereskedelmet sem szűntette meg, ugyanúgy a titkos prostitúcióra nézve sem jelentett jelentékeny csapást. A nem reglementált vagy titkos prostitúció tipikus színtere a korcsma illetve a tömegeket vonzó nagyobb szabadtéri rendezvények mint például az országos vásár. A kéjnőknek korcsmákban való megjelenését nemcsak több újsághír, hanem a korabeli kihágási iratok is alátámasztják. 23 Tulajdonképpen a korcsma és a bordély konkurencia harca figyelhető itt meg: az eredetileg inkább szeszes ital árusítását folytató korcsmák a bordélyházakra emlékeztető külső jegyekkel (piros lámpa a homlokzatra !) és valószínűleg olcsó prostituáltakkal csábítgatták az örömtanyák vendégeit. A bordélyok sem maradhattak le a versenyben, ezért a folytonos tilalom ellenére szeszes italokat árusítottak és néhol

korcsmának álcázták magukat.24 A szabályozók persze megpróbálták visszakényszeríteni a kéjelgést az ideális rezervátumba, a bordélyba: 1882. december 12-én a városi közgyűlés egy négy pontból álló pótszabályzatot fűzött a bordélyrendelethez. Tiltják a korcsmákban a bordély-telepek felállítását, országos vásárok alkalmával az ún. vásártéri bormérő sátorokban kéjnők tartását A határozat 15 nap alatt az inkriminált üzletek beszűntetésére kötelezi a tulajdonosokat, a renitenseket pedig a bordélytartási engedély visszavonási eshetőségével próbálja megrendszabályozni. 25 20 Csongrád Megyei Levéltár, Hódmezővásárhelyi Fiók (CSML – HF ) IV.B 1402 a, 578 kgy; Hódmezővásárhely t.hj v szabályrendeletei 1 köt Hódmezővásárhely 1889 300-301 p; Thirring Gusztáv: A magyar városok statisztikai évkönyve. Bp, 1912 21 Uo. Uo.; Gyula rendezett tanácsú város összesített szabályrendeletei I köt Gyula, 1897-

Bordélyházakra és kéjnőkre vonatkozó szabályrendelet 1884; Szabályrendelet a bordélyügy rendezése tárgyában. Szeged, 1891 23 CSML– HF IV.B 1405 l, Kihágási iratok; Vv, 1883 szeptember 6 Rosszlelkű anya; Uo 1901 május 2 Korcsma a belvárosban, 1908. november 5 Szirén a korcsmában, 1909 február 10 Kéjbarlang a Nád utcában, 1912 augusztus 23. Feljelentett korcsmáros 24 Vv, 1892. november 10 Virtuskodók; 25 Hódmezővásárhely t.hjv szabályrendeletei 1 köt Hódmezővásárhely, 1889 Bordélyszabályzat Pótszabályrendelete 22 6 A közerkölcsnek nemcsak a csapszékek tulajdonosai és a poharazgatók voltak "ellenségei", hanem a "disznófejű nagy úr" a pénz is, ugyanis az italmérés regálejognak számított, amely jelentős összegű bevételt hozott a városnak. 1893-ban 83 korcsma volt Hódmezővásárhelyen, az adóbevétel növelése érdekében elhatározták a számuk szaporítását, aminek nyomán 1907-re a korcsmák

száma 111-re kúszott fel (belterületen 95; külterületen 16 volt engedélyezve).26 A titkos prostitúció magától értetődő megjelenési tere volt a kávéház is. 1889-ben "tisztes ipart űző vendéglősök és bormérők" (névszerint: Kortsák Artúr, a Sas vendéglő bérlője; Franciszti Lajos; Kun Miksa; özv. Lázár Jánosné; Markgraf Vencel; Csanda Károly; Kovács János) valóságos mozgalmat indítottak a közerkölcsöket sértő kasszírnők ellen.27 A kérvényt később a bordélytulajdonosok is aláírták, szorgalmazván a kasszírnők és pincérnők tartásának megtiltását - ebből kitűnik, hogy itt voltaképpen szólva a konkurenciaharc egy újabb fejezetéről van szó, ahol a kávéházak követeltek maguknak nagyobb helyet a szórakoztatópiacon. A kávéházak is megtalálták a módját a vendégek kifosztásának: erről tudósít a Vásárhely és vidéke 1898. július 10-én (Csendélet a városban) Előző nap a lóvásárlás

céljából Orosházára tartó Krizsán Péter állt meg a hódmezővásárhelyi Svanda Mária kávéházában. Svanda együtt mulatott a gazdával, aki reggel meglepetten vette észre, hogy a lóra szánt 120 forintjából mindössze 1 maradt. Az esetből persze nem azért lett rendőrségi ügy, mert például egy városi közrendőr szemével is tekintélyes volt az összeg (nagyjából félévi fizetés úszott el az átmulatott éjszakán), hanem mert Krizsán nem nyugodhatott bele a Svanda által kiállított tételes számla hitelességébe. A mulatság költségei valahogy így néztek ki a kávés adatai szerint: I. Táblázat – Egy mulatság költségei Tétel Összeg Rántotta 63 kr 3 liter bor 1 ft 50 ft 5 kávé 60 kr 4 limonádé 60 kr 8 db britanika 80 kr 5 ü. konyak 25 ft 5 ü. aszubor 10 ft 13 ü. pezsgő 68 Összesen: 107 ft 13 kr A megkárosított Krizsán ellenben úgy nyilatkozott Szathmáry alkapitánynak, hogy ő még soha nem látott sem pezsgőt, sem

konyakot. Hogy mi lett a kihágási eljárás eredménye, erről már nem szól tudósítás, de a cikkíró azt hozzáfűzi, hogy legalább 20 olyan "kávéház" működik a városban, ahol kifosztják a gyanútlan és tájékozatlan vendéget. Az mindenesetre biztos az ipari lajstrom alapján, hogy szép számmal sorakoztak a meghatározhatatlan nívójú kávéházak, mulatság végett biztosan nem kellett Szegedre utazniuk a vásárhelyi "nagy csizmás magyaroknak." A következő táblázat azt mutatja be, hogy 1886-1913 között hány kávéházat illetőleg kávémérést nyitottak. II. Táblázat – Kávéház-, kávémérés-nyitási engedélyek 26 27 Vv, 1893. szeptember 14 A korcsmák szaporítása; Uo 1907 január 9 A korcsmák száma a városunkban Vv 1889. május 16 Mozgalom a kasszírnők ellen 7 Év 1886 1887 1888 1889 1890 1891 1892 1893 1894 1895 1896 1897 1898 1899 1900 1901 1902 1903 1904 1905 1906 1907 1908 1909 1910 1911 1912 1913 Kiadott

engedélyek 3 5 7 7 5 4 8 6 3 9 7 4 5 1 3 2 1 6 3 3 2 2 5 5 6 1 Forrás: CSML-HF IV.B 1438 Hogy a Krizsánéhoz hasonló eseteket megelőzzék, a kávéházakról szóló szabályrendeletbe belefoglalják, hogy kiszolgálásra csak "kifogástalan előéletű" férfiak alkalmazhatók. Nő a pénztárnál dolgozhat, de a vendégek között nem tartózkodhat, velük együtt nem mulathat. Az 1900-ban kiadott szabályrendelet a határozatot az állandó rendőri felügyelet eshetőségével nyomatékosítja. (Hódmezővásárhely thjv szabályrendeletei Hódmezővásárhely 1889-1903). Az „erkölcsi korrupció”, a vendég kifosztása azonban folytatódott. A Vásárhely és vidéke szerint a kávéháztulajdonosok egyszerűen cégért váltottak: mivel a szálloda nyitvatartása is hosszabb lehetett, megváltoztatták az üzlet bejegyzését. (Vv, 1903 október 22 Kijátszott szabályrendelet; Uo. 1903 november 12 Vendéglősök és korcsmárosok megrendszabályozása)

1908-ban a városi közgyűlés egy látszólag modern, a korabeli felfogásnak jobban megfelelő, a kérdést több szempontból is kiveséző szabályrendeletet alkotott a kéjelgésről. Csakhogy magának a szabályzatnak a kiindulópontja is elhibázottnak tűnik, ugyanis az összeállítók még mindig kizárólag a bordélyházakban gondolkodtak, mint a kéjelgés egyetlen lehetséges legális terében, jól mutatja ezt a prostituált foglalkozás definiálása, amely 8 részigazságot iktat a szabályrendeletbe:"kéjnő az, aki a kéjelgést bordélyházban keresetképen űzi."- ez a kitétel még az 1880-as regulához képest is visszalépést jelent, mert abban a kéjnők magánlakáson történő "praktizálása" is megengedett volt, bár az kérdés, hogy akkoriban ez mennyire lehetett realitás, vagy csupán fővárosi hatás-e a jogszabályba való felvétele. Hiányzik a regulából a titkos prostitúció burjánzására adott konstruktív válasz.

A helyzet enyhén hasonlít a 18. századi szituációhoz: a hatóságok akkor a prostitúció egészét kívánták kiirtani tiltó rendeletek és toloncolások révén. 1908-ban a "titkos" kéjelgés megszűntetésére próbálták alkalmazni az egyszer már megbukott taktikát. A városi orvosok és rendőrök kötelessége lett a tiltott prostitúció megakadályozása. A lefülelt alkalmi prostituáltakra ha betegek voltak kényszergyógykezelés várt, továbbá az 1879. évi kihágási törvény alapján egy hónapi elzárás, valamint rendőri felügyelet.28 A felügyelet mellett még az „agyonadminisztrálás” volt a hatóságok fegyvere: nemcsak a rendőrség vezetett jegyzéket a kéjnőkről, hanem természetesen a kerületi orvosok és ezek kontrollálására a tiszti főorvos is. Ebből leszűrhető, hogy a liberalizmus a prostitúció, mint üzlet számára volt adott: a bordély működése elé igazán jelentős akadályokat nem gördítettek, hiszen a

bordélyos lefizette az 50 koronát a nyitási engedélyre, ezenkívül nyilván iparűzési adót is fizetett (bár el kellett szenvednie, hogy vállalkozását lenézték, „iparszerűségét” hivatalosan nem ismerték el ). A prostituált, mint egyén már nem élvezhette a liberalizmus előnyeit, rá nem mint az „ipar” motorjára, hanem a megbotránkoztató viselkedés és a veszedelmes betegségek hordozójára tekintettek. Nyilván a közerkölcs és a közegészség illetve a felettük való őrködés szükségessége akadályozta meg azt, hogy a prostitúció bekerüljön a legitim munka fogalmába. Emiatt a kéjnők egyéni jogai sérültek, a rendőrség, mint láttuk, felügyelt rájuk, sőt a mozgásszabadságuk korlátozva volt, bejelentés nélkül nem költözhettek el.29 A nem helybeli illetőségű csavargó „titkos” kéjnőkre és a szabályzatot megszegő bárcás prostituáltakra az eltoloncolás ódiuma várt. A toloncolás gyakorlata központilag

szabályozott eszköz volt arra, hogy az egyes helységek az általuk deviánsnak, veszélyesnek tartott idegenektől megszabaduljanak. Az 1885-ös belügyminiszteri rendelet a toloncozás gördülékenysége érdekében megyénként toloncállomásokat jelölt ki, Csongrád vármegyében Szeged mellett Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú város volt egy ilyen toloncállomás, ami azt jelentette, hogy nemcsak a városba vissza illetve innen eltoloncoltak kerültek ide, hanem jelentős volt az „átmenő” toloncforgalom is. III. Táblázat - Toloncügy Hódmezővásárhelyen 1877-1913 Év Kitoloncolva Hódmezővásárhelyre toloncolva Hódmezővásárhelyen keresztül toloncolva 1877 162 32 75 1879 70 38 138 1880 129 54 166 1881 118 57 119 1882 93 34 112 28 Hódmező-Vásárhely t.hj városnak a bordélyházakra vonatkozó szabályrendelete 1908 – 32, 38-39 § Uo. 27 §; Gyáni Gábor: A regulázó gondoskodás In A tettetésnek minden mesterségeiben jártasokszerk

Léderer Pál, Tenczer Tamás.Bp, 1998 21 p 29 9 1883 212 60 1884 73 53 1885 51 42 1886 57 42 1888 56 51 1889 23 57 1890 74 54 1891 55 53 1892 47 56 1893 37 37 1894 98 47 1895 69 63 1896 58 83 1897 71 70 1898 45 82 1899 69 83 1900 129 67 1901 93 136 1902 145 176 1903 365 123 1904 96 165 1905 86 250 1907 65 112 1908 77 258 1909 73 202 1910 67 108 1911 167 40 1912 57 115 1913 68 152 Forrás: Hódmezővásárhely törvényhatósági polgármesterének évi jelentése 1877-1913 89 81 65 75 121 93 83 72 72 94 168 122 96 151 97 262 39 230 330 250 272 287 176 215 241 200 172 163 190 joggal felruházott város Az 1908-as rendelet a korabeli általános felfogásnak megfelelően a bordélyosnőt teszi felelőssé a piroslámpás ház higiéniai viszonyait, lányai egészségügyi állapotát illetően – ezzel mintegy akarva-akaratlanul biztosította hatalmát a prostituáltak felett. Ezt erősítette, hogy a kéjnő „munkakönyve”, a személyazonosító iratát helyettesítő

türelmi bárca a bordélytulajdonosnőnél került megőrzésre. A bordélyosnő felelőssége volt az is, hogy a közegészség érdekében az orvosok által elrendelt fertőtlenítő szerek készenlétben legyenek, s hogy azok használatát a prostituáltak a vendégnek felajánlják. A közerkölcsöt óvó intézkedések leginkább két irányban mozognak: egyrészt a bordélyt illetve a prostitúciós tevékenységet megkísérlik elrejteni, pontosabban jól meghatározott, s így elkerülhető térbe visszaszorítani. Tiltják az örömtanya létesítését a főbb utcákon, templom, iskola és óvoda közelében – vagyis elviekben azt is mondhatjuk, hogy a bordélyokat ellenző polgároknak céljuk eléréséhez „elegendő” lett volna nevelő intézményeket felállítaniuk. A prostitúciós tevékenység elrejtését követelő határozat imigyen szólt: „a bordélyházak utcára nyíló ablakai a délelőtti takarítást kivéve, amikor is kinyithatók, éjjel-nappal

lefüggönyözve tartandók. 10 S erre valamint hogy a kéjnők az utca ajtóban s a bordélyház előtt ne ácsorogjanak, s a járőkelőkkel ne kacérkodjanak, s hogy nyilvános helyen közillemet sértő öltözetben ne jelenjenek meg, a bordélytulajdonos tartozik szigoruan felügyelni.”30 Másrészt a szabályozók a közerkölcs figyelembevételével limitálták a piroslámpás házak szolgáltatásainak repertoárját. Valószínűleg a regálejog miatt a „korcsmáros-lobbi” elérte, hogy tiltsák be a szeszes italok árusítását. Száműzték a bordélyokból - legalábbis a rendeletek- a szerencsejátékot. Végezetül szintén a kínálat csökkentésének gondolata húzódhat meg a mögött is, hogy az örömtanyákon alkalmazható cselédek életkorát 35 év felett húzták meg. Sajátos formája volt a közerkölcsiség érvényesítésének hogy a hódmezővásárhelyi szabályozók magába a rendeletbe is belefoglalták, hogy „a kéjnő a vendégekkel

szemben illedelmesen köteles viselkedni.”31 A szabályozás megmutatta, hogy milyen volt a polgárok számára az ideális prostitúció, ehhez képest hogyan nézett ki a prostitúció reális arca, erről csak foszlányok őrződtek meg. Fennmaradt egy bordélyháznyitási kérelem – ennek kapcsán elmondható, hogy a rendőrség által lefolytatott engedélyezési eljárás megfelelt a létező paragrafusoknak: a kérelmező Olasz Sándorné 41 éves volt a kérelem beadásakor (a szabályrendelet 35 éves kort követelt meg), csatolta az iratokhoz a rendőrkapitány által kiállított erkölcsi bizonyítványát, amely szerint „bűntetve nem volt és erkölcsi tekintetekben kifogástalan előéletű.” Március 28-án tartott helyszíni szemlét Prehoffer István rendőrkapitány a majdan bordélyházként működő Csillag utca 38. sz házban Jelen volt a kérelmezőn kívül Dr. Szappanos Mihály tiszti orvos, Basch József mérnök, valamint Kristó József érdekelt

szomszéd. Megállapították, hogy a ház közelében templom, iskola vagy más középület nincs, s a hely ellen „közrendészeti szempontokból kifogás nem merült fel, és hogy az érdekelt szomszédok részéről megjelent Kristó József a kérelem teljesítése ellen kifogást nem emel.”32 Április 2-án kelt határozatában Prehoffer megadja az elvi engedélyt, de a bordélyház tényleges megnyitását egészségügyi illetve a kéjnőknek jobb lakhatási körülmények megvalósításához köti: a társalgónak 3 méter belmagasságúnak kellett lennie, előírta a padlózattal való ellátását, csakúgy mint a kéjnőknek kialakítandó különszobák esetében. A kapitány rendelete szerint a fürdőszobát is könnyen elérhető helyen kellett elhelyezni. Konkrétan a Csillag utcai bordély történetéről, a mulatozások hangulatáról nem tudunk semmit, viszont más piroslámpás házakról rendelkezünk néhány információval: számukat illetően

elmondható, hogy 1909-1912 között 6 bordély található a városban, majd 1913-ban ebből marad 5. A bárcás kéjnők száma ezen időszakban évente 108 és 84 között váltakozott – ez a szám a prostituáltak érzékelhető vándormozgalmát bizonyítja, ugyanis nem valószínű, hogy az örömtanyák egyszerre ennyi nőt tudtak elhelyezni. 33 Emellett további bizonyíték Dr Schreiber Emil adata, amely szerint 1915-ben a város öt piroslámpás háza összesen 23 prostituáltat foglalkoztatott. A hivatalos örömtanyák több utcában elszórtan helyezkedtek el – 1910-ben üzemelt mulató a Dáni és a Ferenc utcában. A két említett utca egyébként része volt annak a környéknek, amelyet a helyi folklórban „Szodomának” vagy „Zsodomának” neveztek az emberek. 34 A környék az itteni mocsarak, erek bűzéről és a kétes hírű korcsmák és találkahelyek miatt volt nevezetes. 1910-ben azonban már polgári fiúiskola és óvónőképző intézet is

működött errefelé – vagyis tetten érhető a bordélyházi szabályzat áthágása vagy inkább be nem tartása. Scossa Dezső tanfelügyelő ugyanis a prostitúciós rendelet alapján az iskolák érdekében hiába 30 Uo. 16 § Uo. 26 § 32 CSML-HF IV.B1415 – 1626/1914 33 Hódmezővásárhely törvényhatósági joggal felruházott város polgármesterének évi jelentése 1877-1913 34 Tanulmányok Csongrád megye történetéből. VII köt Szeged, 1983 180 p 31 11 kérte a mulatók áthelyezését, a rendőrfőkapitány elutasította a kérelmét. Ugyanebből az évből származó adat, hogy az Éva utcában is működött éjjeli mulató – ezzel tehát a hat engedélyezett bordélyból három helyét sikerült feltérképezni, ami önmagában is plasztikusan mutatja, hogy mennyire korlátozott lehetőségei vannak Vásárhelyen a prostitúció kutatásának, nem beszélve arról, hogy 1913-ból egy örömtanyát "ismerünk". Ebben az évben háromszor

került be a "Vásárhely és vidékébe" a Gomba utca 2. sz alatti éjjeli mulató A prostitúció bordélyban való benntartása, a bordélybeli dorbézolás ellenőrzése a rendőrség feladata volt. A dualista korszakban a helyi önkormányzatok által fenntartott rendőrségek látták el a rendvédelmi feladatokat. Tovább bizonytalanította a helyzetet, hogy 1886ig a rendőrkapitány sorsa erősen függött a városvezetéshez való viszonyától, hiszen mandátumának meghosszabbítása a hétévente megtartandó tisztújításon dőlt el. 1886-tól gyakorlatilag a belügyminisztérium döntött a rendőrfőnök kinevezéséről, s innentől a megbízatás határozatlan időre szólt, ami az addiginál nagyobb tekintélyt adott a státus birtokosának. A hatékony rendvédelemnek általában két előfeltétele volt: a város hathatós anyagi ráfordítása, illetve a megfelelő kvalitásokkal felvértezett rendőrkapitány. Ami az anyagi dolgokat illeti:

Vásárhelyen a közrendőrök a legrosszabbul fizetett városi alkalmazottak közé tartoztak, s általában véve a rendőrség fejlesztése hosszú időn át komolyan fel sem merült - hogy ezek miatt súlyos működésbeli problémák, hiányosságok keletkezhetnek, csak 1894. április 22-én, a szocialista mozgalom hatására tudatosult a városatyák jelentős részében. A helyi rendőrség teljhatalmú vezetője mintegy harminc éven keresztül Nagy Sándor volt (1870-1899 között), ez idő alatt szakmai hozzáértése, rátermettsége lépten nyomon megkérdőjeleződött. Ezek után nem meglepő, hogy a polgárok szemében a rendőrlegénységnek sem volt érzékelhető ázsiója, sőt a rendőrség működésképtelenségét emlegetve fővárosi mintára "mihaszna andrásoknak" gúnyolták őket.35 A lapok legtöbbször úgy tudósítanak a korcsmákban előforduló rendőrökről, hogy azok szolgálati időben iszogatnak, mulatnak. Nem nagyon szólnak ezen

írások arról, hogy a rendőr a különféle szabályrendeletek, úgy mint például a közrendészeti, közegészségügyi vagy éppen a bordélyügyi szabályrendelet megtartását ellenőrzi. Mégis a lapok nyomán is mondható, hogy bizonyos értelemben a rendőrség igenis tette a dolgát: ennek köszönhető a leánykereskedelem és a titkos prostitúció időnkénti kinyomozása, egyes többszörösen botrányos üzletek bezárása. 1896ban nagy skandalumot keltett, hogy rendőrtisztek úgymond összejátszottak egy bordélytulajdonosnővel, mert nem adván hitelt egy bizonyos Wallenstein Róza nevelőnő leánykereskedelmet emlegető vádjainak, a nevelőnőt szigorúan eltoloncolták. A rendőrtisztek ártatlanságát végül az bizonyította be, hogy kiderült, hogy Wallenstein korábban sem nevelőnőként kereste kenyerét, hanem bárca nélkül, „titokban” kéjelgett. A prostitúció valóban hatékony ellenőrzéséhez persze a már említett személyi és anyagi

feltételekre is szükség lett volna, továbbá a problémát a lényegnél megfogó szabályozásra, ugyanis a „véletlenszerű” razziák, néhány napos elzárások illetve elenyésző összegű büntetések nem válhattak igazán komoly akadályaivá a deviancia burjánzásának. A prostitúció egészségügyi ellenőrzése kitűnő jövedelem kiegészítési lehetőség volt a városi orvosok számára, ugyanis a bordélyügyi szabályrendeletek nyomán minden egyes kéjnő megvizsgálásáért 50 krajcárt, majd a 19. század végén forint / korona pénzváltás után 1 koronát igényelhettek. A szabályrendelet heti két orvosi vizsgálatot írt elő, amit az orvosok felváltva, szerdán és szombaton teljesítettek. Eszerint egy orvos egy héten nagyjából harminc prostituáltat vizsgált meg, egy hónap alatt pedig durván úgy százhúsz vizsgálatot teljesített, ami éves szinten 35 Vörös Károly: A nagyvárosi bűnözés kezdetei In História 1984/3 21-24 p.

12 akár 300 forintnyi plussz jövedelmet hozhatott az orvos szerény konyhájára – így nemcsak az esküje miatt, hanem anyagi tekintetekből is érdeke volt a „bujakór-szűrés” pontos, precíz végrehajtása. Csakhogy az összes prostituált egyszerre történő megvizsgálása másrészről lehetőséget adott a gyógykezeléstől erősen tartó kéjnők egy részének, hogy elkerüljék a kórházbakerülést, különösen, hogy ennek megvoltak az újabb és újabb módszerei. 36 A korszakban uralkodó vélekedés volt, hogy a nemi betegségek terjesztői a prostituáltak, ez a megállapítás abból a szempontból mindenképpen igaz, hogy a bordélybeli életmód az estétől hajnalig tartó mulatozási műszak könnyű lehetőséget teremtettek a betegségek burjánzásához. Az 1880-as szabályrendelet például heti egy fürdést kötelezően előírt a kéjnőknek, ha feltételezzük, hogy a prostituáltak ehhez képest mindennap tisztálkodtak, az is kevés lett

volna a betegségek elkerüléséhez, ugyanis legfeljebb az aktusonkénti zuhanyzás segített volna rajtuk, amit jobb napokon a vendégek „futószalaga” és az alkoholmámor is megakadályozott. Az alkohol egyébként amiatt is erősítette a megbetegedés esélyeit, hogy a kéjnő nem vizsgálhatta meg partnerét, hogy vajon egészséges-e ? Mert a prostituáltak sok esetben csak összegyűjtötték és „kisugározták” a betegségeket, amely végső soron a gát nélküli nemi promiszkuitásnak voltak köszönhetőek. A 19-20. század fordulójára az orvostudomány már jól el tudta különíteni a különféle nemi betegségeket: számon tartották a lágyfekélyt, a kankót (gonorrhoea vagy tripper) és a szifiliszt (bujakór, vérbaj). A megelőzés egy módszere lett volna meg a tisztálkodáson és tünetmentesség ellenőrzésén kívül, az óvszerek használata. A kondom tömeges alkalmazását legalább két tényező akadályozta: egyrészt megkérdőjeleződött

a biztonságossága, másrészt nyilvánvaló volt az élvezetet csökkentő hatása – a kor egyik orvosi szaktekintélye, Ricord szerint az óvszer pókháló a fertőzésekkel szemben, de páncél a gyönyör ellenében. Ráadásul az erkölcs sem mindenütt engedte meg a kondom reklámját: egy Szeged szintű nagyvárosban a napilapok pártállás nélkül folyamatosan közölték az eltérő minőségű „hygienikus óvszerkülönlegességek” hirdetését, de a mezővárosi jegyeit erősen konzerváló Hódmezővásárhelyen a 4-8 koronás „Fatime” és a 12 koronás „Semiramis” óvszercsomagok reklámjai konkrétan a Vásárhely és vidékében csak 1913-ban jelennek meg.37 Nemcsak elkülönítették a három nemi bajt, hanem gyógyíthatónak is tartották őket: mivel a szifilisz legyengíti az immunrendszert, ezért a fekély kenőccsel való bedörzsölése mellett, 3-4 évig tartó kúrát ajánlottak erősítő táplálkozással és testedzéssel. A több

stádiumból álló szifilisz ugyanis valóban nagyon veszélyes volt: a szívizom degenerációját, a vérerek elmeszesedését okozhatta, hátgerincsorvadást.38 Ezzel szemben a 20 század elején a kénesőt (higany) Dr Ivan Bloch már mint győzelmes szert ünnepelte, ám ő maga is tudta, hogy a gyógyulás feltétele még a kúra megfelelő körülmények között történő alkalmazása és a hosszabb távú pihenés, tartózkodás a nemi kicsapongástól. Hódmezővásárhelyen 1877-ből van adatunk a kórházi ápoltakról, a következő táblázat innentől 1913-ig foglalja össze az előfordult betegek létszámát, néhol különös tekintettel a bujakóros betegek számára és nemi összetételére. IV. Táblázat - Kórházi ápoltak Hódmezővásárhelyen 36 Dr. Deák Sándor: A nemi betegségek és az óvakodás azoktól Marosvásárhely, 1908 Vv, 1913. január 12 38 Deák Sándor i.m 37 13 Év Összes ápolt Ebből nő Férfi 1877 1878 1879 1880 1881 1882

1883 1884 1885 1886 1888 1889 1890 1891 1892 1893 1894 1896 1897 1898 1899 1900 1901 1902 1903 1904 1905 1906 1907 1908 1909 1910 1911 1912 120 119 164 191 215 200 192 192 260 325 451 500 589 375 403 499 500 425 399 503 420 430 438 444 442 480 655 698 801 852 1055 1781 1825 1887 66 54 67 97 80 67 71 83 113 137 169 190 230 132 166 239 222 219 211 135 133 121 108 147 188 282 310 359 243 237 260 278 206 188 197 178 190 220 216 223 252 248 224 226 302 302 303 320 392 689 794 754 353 396 498 532 663 1092 1031 1133 Összes bujakóros 56 54 61 Forrás:Hódmezővásárhely törvényhatósági polgármesterének évi jelentése 1877-1913 joggal Ebből nő Férfi 37 39 17 22 felruházott város A legkorábbi időkben a kórház úgy vonult be a köztudatba, hogy az a nemi betegek gyűjtőhelye és egyben „bolondok háza.” Pontos adatunk ugyan nincs, de az 1877-es évről szóló polgármesteri jelentésben azt olvashatjuk, hogy a leggyakoribb betegség a bujasenyv és

görvélykór. A kórház helyiségei már ekkor szűkösnek bizonyultak, az egyetlen ápolónő pedig nem volt elegendő a betegek ellátására, sokszor a kevésbé súlyos betegek segítettek neki. 1881-ben vesznek fel még 14 egy kórházi szolgát, továbbá a kórház alkalmasabb és tágasabb helyiségeket nyer a Serház egy részébe való ideiglenes elhelyezés révén. A Serház valóban ad hoc jellegű megoldás volt: nem valósulhatott meg a betegek nem és betegségek szerinti elkülönítése, vagyis magyarán nem felelt meg az akkori orvostudomány igényeinek sem. A helyhiányt mutatja, hogy 1882-ben már magánházakhoz is helyeztek el betegeket – amúgy ebben az évben a 200 beteg mintegy negyede volt „bujakóros” (a helyi statisztikában ekkor még nem tettek különbséget a nemi betegségek között), szám szerint 54 személy (1881-ben 56 „bujakóros” beteg volt, a betegek ¼-e). 1883-ban a betegek 1/3-a nemi beteg (a 105 „rendes” beteg mellett

61 nemi beteg). 1883-ban kezdődött meg a Serház állandó kórházzá átalakítása, hogy 1884 őszére készen álljon a „helyi viszonyokhoz képest” minden igényeknek megfelelően berendezett és felszerelt kórház. Ennek ellenére 1885ben 6 személy továbbra is magánháznál volt elhelyezve, viszont a berendezés egy részét valóban sikerült modernizálni: beszereztek 40 darab vaságyat, 30 gyapjúpokrócot és 12 lószőrpárnát. Az elkövetkező években kisebb fejlesztések következnek: rendszeresítenek egy kórházi orvosi állást, felújítják az elmebajos részleget, sebészeti műtőt és gyermek kórházi laboratóriumot létesítenek, de az ágyak száma közben nem változik, s a meglévő 50 ágy bizony kevés.39 A kórházi problémák az 1890-es évek közepén egyre inkább sürgős beavatkozást kívántak: a Serház nemcsak az ágyhiány miatt vált alkalmatlanná a kórház befogadására, a szobák levegőtlenek voltak, nélkülözték a

természetes fényt. Továbbra is fennállt az erkölcsi és orvosi szempontból káros helyzet, mert nem sikerült megoldani a betegek nem és betegségek szerinti elkülönítését, nem volt külön szoba a fertőző betegeknek, nem volt fürdő.1896 tavaszán a város a belügyminisztériumtól próbált meg államsegélyt kicsikarni a kórház átalakításához, azonban a városatyák a Vásárhelyre érkező Chyzer Károly miniszteri tanácsostól elutasító választ kaptak. Emiatt nagyjából tíz évre került le a napirendről az új kórház ügye, közben azért a tervek folyamatosan készültek: 1900 novemberében a közegészségügyi bizottság két szobás bujakóros részlegről hozott határozatot.40 Közben a betegek száma annyira felszaporodik, hogy állandóan jelen van 60-70 ápolásra szoruló személy – ezért 1906-ban létrehoznak egy kórházi alorvosi állást (évi 1500 korona fizetés + lakás, fűtés, élelem és világítás), majd 1907-ben döntés

születik a központhoz közelebb lévő Kapitány utcában az új kórház felépítéséről. Az építkezés határidőre el is készült, 1909. október 15-én megtörtént az új épületbe való átköltözés, azonban a betegek körülményei egyelőre a korábbiaknál is rosszabbak voltak, ugyanis a városi tanács és a közgyűlés nem tudott megegyezni, hogy melyik vállalkozó készítse a kórház bútorait, így az ápoltak jelentős része még 1910. decemberében is szalmazsákon feküdt ágy helyett Végül a bútorzat 1911. májusában készült el, a kórház az anyagi támogatást is jelentő közkórházi jelleget ez év október 1-jétől kapta meg. 41 Összességében tehát a tényleges szükségleteknek valóban megfelelő kórháza a városnak csupán 1911 tavaszától állt rendelkezésre – előtte szakszerűtlen, levegőtlen, túlzsúfolt kórház várta a betegeket, tehát a gyógyításra ítélt prostituáltakat is.A nemi betegségben szenvedőket a

belosztályon működő két kórteremben helyezték el. 1917-ben a háborús viszonyok közepette szükségessé vált a további bővítés: a bőr és nemibeteg osztály a belgyógyászat által átengedett tüdőpavilon és gazdasági épület emeletén lévő raktárhelyiségek felé terjeszkedhetett. Különös, hogy a prostituáltak és a többi venereás beteg elkülönítése ekkor sem valósult meg – így a rossz 39 Vv, 1889. május 23 A városi kórház Vv, 1900. november 29 Közkórház városunkban; 1893 október 8 Közkórházunk; 1894 november 11 Botrányos helyzet a kórháznál; 1896. március 29 Kórházaink átalakítása; 41 Vv, 1910. december 15 Kórházi történet; 1911 május 21 A kórház be van rendezve; 1911 július 18 Városi kórházunk 40 15 beosztás miatt 1922-ben újabb átrendezésre került sor, amit a feltört talajvíz is sürgetett. A bőr és nemi beteg osztály polgári elképzeléseknek megfelelő hármas beosztása (17 ágyas női

osztály, 23 ágyas férfibeteg-gondozó, 10 ágyas prostituált-osztály ) csak 1930-ban alakult ki. Az elkülönítés hiánya azért meglepő, mivel e korszakban nemcsak megvetették, de erkölcsileg ki is átkozták a kéjnőket: Szegeden bizonyítottan kényszergyógykezelésnek vetették alá őket, hiszen zárt ajtók és rácsos ablakok mögött teltek a gyógyulás napjai. A Tisza parti metropoliszban egyébként a bezártság, az ápolók részéről a megvető viselkedés és silány táplálék miatt a kéjnők fellázadtak vagy megszöktek. Vásárhelyen az 1908-ban elfogadott kórházi szabályrendelet külön paragrafusban határozza meg hogyan kell bánnia az ápolónak betegeivel:”türelemmel, barátságosan és részvevő magaviselettel igyekezzék ápoltjainak ragaszkodását kinyerni. A házirenddel ellentétbe helyezkedő betegeket egyszerűen figyelmezteti, további ellenkezés esetén azonnal jelentést tesz az illető alorvosnak. A beteget csúfolni, szidni

nem szabad. Valamely beteg tettleg bántalmazása az ápoló azonnali elbocsátását vonja maga után.”42 Az élelmezésre egyszer-egyszer megjelenik panasz a Vásárhely és vidékében Bővebb utalást az Erzsébet közkórház 1905-1930-iki évkönyvében találhatunk. Eszerint a megtartott árlejtés révén a legolcsóbb ajánlattevő vállalkozó kapott lehetőséget a betegek ellátására. A vállalkozó persze az élelmi cikkek mennyiségén és minőségén akarta megkeresni a maga hasznát. Annak ellenére, hogy előírás szerint az ételek minőségét az ügyeletes orvos, mennyiségét pedig az ellenőr naponta figyelte, és az adagokat minden esetben külön-külön lemérték, a vállalkozót mégis ismételten kellett mennyiségbeli vagy minőségbeli hibákért bírságolni: szóval „az élelmezéssel mindig baj volt, az megfelelőnek alig volt mondható.”43 A mostoha belviszonyok és a gyakran silány élelmezés ellenére a vizsgált korszak alatt mindössze

egyetlen kórházi szökésről van tudósítás a helyi legjelentősebb újságban: 1909. október 21-én három prostituált, kihasználva, hogy még nem készült el a kórházat övező kerítés, fényes nappal megszökött – ők visszatértek szokott „munkahelyükre”, így a rendőrség már másnap, mulatozás közben fogta meg őket.44 Ugyan a szökésig és a lázadozásig általában nem jutottak el a vásárhelyi kéjnők, viszont mint látható volt, a kórházi körülmények ettől függetlenül nem nagyon teremtették meg a gyógyulás feltételeit. A zsúfoltság, nemtörődömség, rossz bánásmód magyarázzák, hogy a prostituáltak amíg lehetett, próbálták elkerülni a kórházi kezelést. Ezt mutatja az ápolási törzskönyvek betegségeket taglaló része, ahol több prostituáltnál láthatjuk valamely nemi betegség előrehaladott, szövődményekkel párosult formáját: V. Táblázat - Kéjnők a vásárhelyi kórházban Év Ápolt kéjnők száma

Ebből nemi Szövődményekkel súlyosbodott beteg nemi betegségben szenvedő 1909 38 38 15 1910 32 32 14 1911 36 33 9 1912 43 42 24 1913 39 33 13 Forrás: CSML –HF VIII. 802 9-14 köt A szövődményekkel súlyosbodott nemi betegségek közül a leggyakoribb a kankós méhlob volt. 42 CSML – HF IV.B1428 1 d Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú város „Erzsébet” közkórházának 1905-1930-iki évkönyve. Szerk Dr Ormos Pál. 293-298 p; 59 p 44 Vv, 1909. október 22 Megszökött kórházi ápoltak 43 16 Az önmagában is súlyos „bujakór” körülbelül ugyanekkora nagyságrendben jelenik meg. Ezek mellett megtalálhatjuk néhány esetben a gyomorfekélyt, ami ugyebár nem nemi betegség, de a rendszertelen életmód folyományaként szintén tipikus prostituált bajnak tekinthető. A kórházi kezelés általában hetekig elhúzódott (a szórás is elég nagy: négy naptól 146 napig is bent lehettek a kórházban), ami a gyógykezelés nem megfelelő

hatékonyságára utal – ez a tendencia csak a 20. század közepén fordult meg, miután Fleming felfedezte a szifilisz tényleg hatékony ellenszerét, a penicilint.45 VI. Táblázat - A kéjnők kórházi ápolásának időtartama Év 1-10 11-20 21-30 31-40 41-50 51-60 61-80 81-100 100+ nap nap nap nap nap nap nap nap nap 1909 4 4 8 7 7 1 5 1 1 1910 1 4 7 4 7 4 3 2 1911 2 5 4 11 5 3 3 3 1912 3 4 9 9 5 7 1 5 1913 4 10 6 4 4 7 1 1 Forrás: CSML –HF VIII. 802 9-14 köt Volt olyan kéjnő, aki egy éven belül többször is kórházba került – ez idő alatt rendesen eladósodott, hiszen fizetnie kellett a tetemes ápolási költséget, de közben hónapokig nem volt munkája: Dékány Lídia 1909-ben háromszor is volt kórházban, összesen 193 napot töltött el ott, és az ápolás 341 korona 22 fillérjébe került. Első alkalommal lágyfekély és kankós méhlob miatt feküdt 114 napot, majd három hónap szünet után „bujakórral” kezelték 72 napig. Az év utolsó

napján pedig kankós hashártyalob miatt került be egy hétre. Dékány aztán a következő évben is kórházba küldte az orvos, 21 napig volt bent, újfent lágyfekéllyel. Dékány kálváriája nem elszigetelt jelenség: minden évben két-három kollégájának jutott osztályrészül a többszörös kórházi kezelés terhe. Ezek a tényezők további magyarázatot adnak arra, hogy a prostituáltak miért tekintették vesztőhelynek a kórházat.46 Összegzés A hódmezővásárhelyi prostitúció dualizmuskori történetének kutatásakor csupán korlátozott célkitűzéseket tehetünk magunk elé. Ennek oka a téma sajátos forrásadottsága Mondható, hogy a prostitúció kutatása olyan, mintha egy sötét szobában keresnénk egy fekete ágyat. A forrásokból kitűnik, hogy a prostituáltak leginkább a cselédek közül kerültek ki Számottevő részük helyi lakos, a többség Csongrád megye más településeiből illetve az olyan szomszédos, közeli megyékből

érkezett. Jellemző a vándormozgalom: nem maradnak Hódmezővásárhelyen sokáig, amelynek oka, hogy a bordélynak versenyképesnek kell maradnia: szükség van „új” lányokra – ami miatt a leánykereskedelem ijesztő méreteket ölt. A források alapján arról is képet alkothatunk, hogy a vásárhelyi polgárság hogyan képzelte el más városok nyújtotta példák (főleg Budapest) nyomán az ideális prostitúciót: a kéjelgés főleg preferált tere a bordélyház. A bordélyház polgári szempontból két jelentős előnnyel bírt: lehetőséget biztosított az egészségügyi ellenőrzésre, illetve a közerkölcsök érdekében elvileg elrejthetővé tette a kéjelgést. Csakhogy a bordély már a helyi prostitúcióügyi szabályrendelet megszületésekor, 1880-ban sem volt a kéjelgés kizárólagos tere – a piaci igények 45 Forrai Judit: A bujakór története – In Rubicon, 1998/6. 23 p E tekintetben kitűnő elbeszélő forrás még a Zolához

hasonlított orosz író, Kuprin, a korszakban született műve, a Verem. Meg kell említeni egy magyar regényt is 1937-ből: Hamvas H Sándor: Éjszakában 46 17 hamar megteremtették a „titkos” prostitúciót, amely főleg a kávéházakban, korcsmákban virágzott. A szabályozók Vásárhelyen sem tudtak konstruktív választ adni, az ismétlődő merev tiltások meg nem érhettek célt. Az ápolási törzskönyvek a reglementáció működésének bizonyítékai. A szűrés hatékony volt, a gyógyítás azonban nem, a prostituáltak életét megkeserítette a kórház: zsúfoltság, rossz bánásmód, silány élelmezés mellett a nemi betegségek kezelési módszere sem volt igazán hatékony. A kéjnők heteket töltöttek a kórházban, amelynek következménye az eladósodás, anyagi ellehetetlenülés lett