Gazdasági Ismeretek | Gazdaságtörténet » Magyarország gazdaságtörténete

Magyarország gazdaságtörténete A magyar állam fogalma, területi fejlődése 1. A téma forrásai - törvényszövegek, királyi oklevelek: az uralkodó felsorolva címeit tájékoztat arról is, hogy mely területeket tart fennhatósága alá tartozónak, - elbeszélő források: beszámolnak olyan hadjáratokról, egyezményekről, stb., melyek következtében egy-egy terület a magyar király hatalma alá került, - országleírások: főleg a reneszánsz és humanizmus korára jellemzők, egy-egy király, fejedelem, stb. udvarának, országának gazdagságának leírása, - útleírások, - békekötések szövegei, - országismertető leíró statisztikák: főleg a XVIII. századtól kezdve, tudományos igénnyel, - térképek: a XVI. századtól kezdődően 2. A magyar állam fogalma 1526-ig - a honfoglalók először a medence központi, síkvidéki részeit szállták meg, a védelmet a lakatlan gyepük, az ezeken átvezető kapuk és az ezt övező gyepüelve

biztosította, - a X-XII. században határőri feladatokat ellátó népeket (kabar, besenyő, szláv, székely) is telepítenek a külső támadástól veszélyeztetett területekre, - - a medencét a Kárpátok vették körül, a hegység képezte és biztosította a határokat, - a Lajta 1043-tól határfolyó; a Dunától északra a Morva tölti be a határfolyó szerepét, - a Magyar Királyság területe már ekkoriban is túlnyúlt a gyepün, s azt a területet jelentette, melynek népességére a magyar király ki tudta terjeszteni joghatóságát, - a XIII. századtól az országhatár védelmét a várak vették át, így a várak jelölték a királyság területi kiterjedését. A király szerepe kezdett háttérbe szorulni, s kialakult az ország (regnum) fogalma, melyhez a XV. században csatlakozott a magyar álamhatár fogalma is, - a nemzetközi szerződésekben az országot a Szent Korona jelképezte, - terjeszkedés: keleten az Erdélyi-medence benépesülése (már

a X. században megkezdődött, az északi részeken nemzetségi szálláshelyek. Középen Szolnok, mint központi vár, délen a Maros völgyétől a déli Kárpátokig a királytól függő különkormányzat (≠ tartományi különállás). A XIII századtól a kormányzat élén a vajda (gyulafehérvári ispán) állt, akinek 1263-tól egész Erdélyre kiterjedt a jogköre); míg délen a szorosabb állami függésben lévő (Szlavónia, Horvátország és Dalmácia), ill. a kevésbé szoros függésben levő részek (1137: boszniai bánság, 1230-as évek: szörényi bánság (a kunok ellen), kucsói, barancsi, macsói, sói, ozorai bánságok) főleg védelmi feladattal), - Hunyadi Mátyás 1476-ban egyesítette a horvát-dalmát-szlavón bánságokat, melyek élére az alsó részek főkapitánya (supremus capitaneus partium regni Hungariae inferorum) került (a címet 1479-től a temesi ispánok viselték). Magyarország alsó részei közé tartoztak a Temesköz vármegyéi,

Bácska, ill. a Tiszántúl három vármegyéje (Békés, Bihar, Zaránd) is. A méltóság 1566-ig létezett 3. A magyar állam fogalma 1526-1699 között - Erdély a mohácsi csatavesztés után fokozatosan önállóvá vált (1528/29-1571: Keleti Magyar Királyság, 1571-től: Erdélyi Fejedelemség), - a Partium fogalma hivatalosan csak a speyeri egyezmény (1570. december 1) után került be a jogalkotásba, tényeges kialakulása 1541-től kezdődött meg, amikor a szultán János Zsigmondnak adományozta a Marostól délre fekvő területeket (Lippa, Solymos, Karánsebes, Temesvár), majd 1544-ben a tordai országgyűlésen ezekhez sorolták még Arad, Zaránd, Csanád és Békés megyéket (a hódítás elismerése). A speyeri gyűlés Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok és Máramaros megyét jelöli Partiumként, - Erdély területgyarapodásai: 1606, bécsi béke (Ugocsa, Szabolcs, Bereg, Szatmár); 1622, nikolsburgi béke (Szatmár, Szabolcs, Ugocsa, Bereg, Zemplémn,

Borsod, Abaúj), ill. 1645, linzi béke (7 vármegye) 4. A magyar állam fogalma 1699-1920 között - 1699, karlócai béke: a Temesköz, ill. a Szerémség déli része még török fennhatóság alatt áll, - 1718, pozsareváci béke: az 1526 előtt a Magyar Királysághoz tartozó területek teljes egészében felszabadulnak, - 1739: kialakulnak a végleges határok, - 1886: egységes megyerendszer, - 1699 után különkormányzat alá tartozott Horvátország is, melynek élén a horvát bán állt, - önálló igazgatás alakult ki a Marostól délre fekvő vidéken, ill. Erdélyben is (1690/91, Diploma Leopoldium), - a Partium 1860-ban kerül vissza véglegesen Magyarországhoz, s fogalma az 1876-os megyerendezés után meg is szűnik. 5. Magyarország fogalma és határai 1920-1950 között - 1920. június 4, Trianon: Burgenland, Felvidék, Erdély, ill a déli területek elcsatolása Az ország területe 282 ezer km2-ről 93 ezer km2-re csökken. A lakosság száma 18,2

millióról 7.6 millióra apad, - 1938. november 2: az első bécsi döntéssel a Felvidék déli része (Csallóköz, a Garam völgye, ill. a Tisza jobb partjának egy része) visszakerült Magyarországhoz, - 1939 márciusában Csehszlovákia német megszállása után Ung, Bereg és Máramaros vármegye került vissza az országhoz, - 1940. augusztus 30: a második bécsi döntés visszacsatolja az országhoz Észak-Erdélyt és a Székelyföldet. Az új déli határ a Nagyszalonta-Nagyvárad-Kolozsvár vonal, - 1941 áprilisában a magyar csapatok – a németek Jugoszlávia elleni inváziójával párhuzamosan – megszállják Bácska, a Drávaköz, a Muraköz és a Mura-vidék területét, - 1944: a moszkvai előzetes fegyverszüneti egyezmény az 1937. december 21 előtti határokat állítja vissza, - 1947: a párizsi béke kimondja, hogy Magyarország állítsa vissza 1938. január 1 előtti határait, kisebb területek kerülnek Csehszlovákiához. Magyarország gazdasági

rendszerének legfontosabb fejlődési tendenciái a honfoglalástól 1526-ig I. Gazdaság Levédiától az Árpád-kor végéig (a honfoglaló magyarok életmódja) A X. század első felének magyarjai lovasnomádok voltak A nomadizmus lényege: az állattenyésztés háttérbe szorítja a földművelést, az alapvető munkafolyamatokat az állatok legelőhöz és vízhez juttatása képezi. A nomádok állandóan mozgásban voltak, nyáron az állatokat a dús füvű legelőkön, télen az itatási lehetőséget biztosító vizek mellé kellett hajtaniuk. A honfoglaló magyarok földműveléséről nincs adatunk. Dzsajháni 880 körül így ír a magyarokról: "sok szántóföldjük van", de nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a földeket kik művelik (a nomád népeknél a földművelést általában idegenek végezték). A honfoglalás-kori sírokból kevés mezőgazdasági munka végzésére szolgáló eszköz került elő. Megemlítendő a csoroszlya, amely az ekés

földművelés meglétét bizonyítja, bár kezdetben nem vas, hanem faekét (túróeke) használtak. A nomádok klasszikus állatai a juh és a ló, melyet a régészeti leletanyagban a juhnyíró ollók és lóvakarók illusztrálnak. A rideg állattartás; az algyői honfoglalás kori temetőből előkerült ló-, borjú-, juh-, kecske-, tyúk-, és lúdcsontok; a tiszanánai temetőből előkerült malaccsontok, tarsolylemez, veretes lószerszám, nyeregmaradványok; a csongrád-felgyői temető ló-, szarvasmarha-, juh-, kecske-, sertés-, kutya-, és macskacsontjai. A tenyésztett állatok már letelepedett életmódra utalnak, gondoskodnak a téli takarmányozásról, télre mindig állandó szálláshelyre térnek vissza. A téli szállás már faluként funkcionál, jellegzetes épületei a földbe mélyített házak (putrik), a vertfalú és döngölt agyagpadlójú, felmenő falú házak. Szaporodni kezdenek a nem ridegen tartott állatok (pl. szarvasmarha, sertés),

teret nyer a földművelés A X század utáni lelőhelyekről búza, rozs, árpa, köles, kender, és len termesztése mutatható ki. A honfoglaló magyarok gazdasága önellátó volt, használati tárgyaik nagy részét maguk készítették. A kézműves-tevékenység jelentős részét idegenek végezték A vaskohászok a Nyugat-Dunántúlon (Vasvár) és Észak-Magyarországon (Ózd) gyepvasból olvasztottak vasat, 1 a kovácsok a lószerszámokhoz, fegyverekhez szükséges vasat dolgozták fel. Jelentős a fazekasság, ill. a bőr-, és csontművesség is A kereskedelemben jelentősek a bizánci kapcsolatok, rabszolgákért brokátot, gyapjúszőnyegeket vásároltak. Mivel a történelmi Magyarország 1/8-a (a jelenlegi területének pedig ¼-e) ártérnek minősült, így az állandóan vagy időszakosan vízzel borított területek meghatározó jelentőséggel bírtak a mezőgazdaság arculatának alakítására nézve is. Glaser szerint az ártéri mocsarak és lápok

egyfajta kamrákra tagolták az Alföld nagytájait, s ezek a Glaser-kamrák (életkamrák) váltak a megtelepülés és földművelés fő területeivé, míg az árterek a réti és legelőgazdálkodás, ill. rideg állattenyésztés fő területei maradtak. A szőlőtermelésről már a XI. században is hírt adnak a források (Somló-hegy), s a XI-XIII században már kialakul a Balaton-felvidék, a Mátra és a Bükk déli vonalának, ill. TokajHegyalja bortermő vidéke is II. Károly Róbert gazdaságpolitikája A Nekcsei Demeter tárnokmester által elindított gazdasági reformfolyamat révén megteremtődnek a hivatalok és a hadsereg ellátásának pénzforrásai, gazdasági pillérei: - királyi birtokok, királyi várak jövedelmei (az Anjouk idején mintegy 150 királyi vár van, Zsigmond idején már csak 28 marad), - terragium: földbér, később cenzus néven szerepel, - cenzus (a városok egy összegben fizetett adója), - marturina (nyersbőradó), csöböradó,

fertóadó, collecta victualium (élelmiszeradó), - rendkívüli adó (collecta, exactio), mely később subsidiumként szerepel, - census Judeorum (a zsidók különadója), - descenzus (amegszállás): a király és kíséretének ellátása azon város által, melyen épp keresztülhalad, - lucrum camarae (csak az új liliomos aranyforint bevezetéséig!), - új, értékálló pénz bevezetése: az 1326-tól - az 1252 óta vert firenzei fiorino doro mintájára bevezetett új aranyforint felváltja az addig forgalomban levő mintegy 32 féle pénztípust, egyszerűbbé teszi - az addig ezüstrudakat használó - kereskedelmet. A liliomos aranyforint mellett bevezetésre kerül az ezüstdénár is, ezzel bimetallikus pénzrendszer jön létre, - bányászok betelepítése Csehországból (Körmöcbánya), - urbura (bányabér): azon nemesek kárpótlására, akiknek birtokain nemesfémbányákat tártak fel, ezzel immár a birtokosok is részesülnek a bányák jövedelmeiből (a

kibányászott érc 1/3-át kapják meg, amit azonban csak a király pénzváltóhelyein válthatnak be, ezzel tovább növelve a királyi bevételeket). A bányákkal rendelkező birtokot a nemesek el is cserélhették a királlyal más birtkra, - bányailleték: a bányászok által a bányászati jogért fizetett összeg, - pénzverési monopólium, - kapuadó (portális adó): a lucrum camarae pótlására bevezetett állandó adó, azon jobbágytelkek után szedték (a rajta élő családok számától függetlenül), melyek kapuin kifért 1 A XIII. században a vasércbányászat központja már a Gömör-Szepesi érchegység egy megrakott szénásszekér (ha nem fért ki, féladót fizettek) 3 garas vagy 8 dénár összegben. (Később Hunyadi Mátyás váltja fel a füstpénzzel, amit már jobbágycsaládonként szedtek), - harmincadvám (tricesima): a főútvonalak mentén felállított harmincadhelyeken szedett külkereskedelmi vám az árú értékének 1%-ában, az

Anjou-kor után 3,33%-ában (eredetileg vásárvámokbl a királyt illető részt jelentette), - útkényszerből adódó vámok (pl. hídvám): az árú nagysága, tömege után, - Károly Róbert uralkodása idején Magyarország első helyre kerül az európai nemesfémtermelés terén, s elsőségét Amerika felfedezéséig megőrzi. Aranyból (Erdélyben) évi 4000 kg-ot, ezüstből (a Felvidéken) évi 2200 kg-ot termelnek. Károly Róbert teli kincstárat hagy fiára, Lajosra, akinek uralkodása alatt - köszönhetően pl. a folyamatos háborúskodásnak - az ország kincstára teljesen kiürül. III. Gazdaság és Társadalom az Anjou-korban - alacsony népsűrűség (a század elején 5-7 fő/km2, a XIV. század végére 10 fő/km2), németek (vezetői a soltészek) és románok (vezetői a kenézek) betelepítése, - jogilag egységes jobbágyság, melyen belül már megfigyelhető a vagyoni különbségek kialakulása, - erősödő városfejlődés, - nemesség egységes

jogállása (1351). IV. A középkori Magyarország mezőgazdasága, a jobbágyok helyzete 1. A XIV század a. mezőgazdasága - a század uralkodó termelési ága a földművelés, - emberi fogyasztásra búza, rozs, árpa és zab; állati takarmányként (néhol emberi fogyasztásra is) zab termesztése, - szőlőültetvények, bortermelés (az egészséges ivóvíz hiánya miatt is fontos), - néhol káposztáskertek, hüvelyesek (borsó, lencse, bab), - vadon nőtt gyümölcsök begyűjtése, gyümölcsöskertek kezdődő telepítése, - két-, és háromnyomásos földművelés, - még nincs kifejezetten trágyázott föld, a terra fimata kifejezés a tarlón legelő állatok trágyájával javított földet jelöli, - szokásos paraszti eszközök (sarló, kasza, ásó, kapa, csákány, villásgereblye) használata. A vaseke óriási érték, gyakran több család közösen használ egyet, - bizonyos vidékeken domináns az állattenyésztés (pl. vlach hegyipásztorok) b.

jobbágysága - a század elején még többféle, változatos jogállású csoportja van, a század közepétől csökken a rájuk alkalmazott megjelölések száma, - egyre csökken a személyükben nem szabadok (servus, mancipium, ancilla) száma, útjuk bizonyos közbülső fokozatokon (libertinus, conditionarius) vezethet az egységesülő jobbágyságba, - az egykori aranyszabadság különválik nemesi és parasztszabadságra, - az egyházi birtokok jobbágyainak beolvadása az egységes jobbágyságba nehezebben megy, - az egykori várkatonák és várjobbágyok többsége fokozatosan lesüllyedve válik tagjává a jobbágyságnak. - ld. Nagy Lajos törvényei, kilenced, - már a század elején (1312) is megfigyelhető a telekaprózódás (inquilinusok ~ nem egész telken élők), a század közepe-vége felé (1365, 1370) már megjelenik a zsellér megnevezés is (sellerhel, selnerhel). 2. A XV század a. mezőgazdasága - jelentős a halászat (pl. az egri püspöknek

és az egri káptalannak nyolc vizafogó rekesztéke volt a Tiszán), - a nyugat-európai 7-11-szeres gabonatermésátlaggal szemben a magyarországi átlagtermés még csak kb. háromszoros, - az állattenyésztés szerepe is jelentős (juh, sertés, marha), a piacra jóval több hús jut, mint gabona (pl. évente kb 20-40 ezer marha kerül exportra, ami 60-120 ezres itthoni marhaállományt feltételez), - a változatlanul jelentős - sőt egyre kiterjedtebb - szőlőművelés mellett (a XIV-XV. században a szőlőültetvények 50%-a még a Dunántúlon található – főleg egyházi központokban –, de a XV. századtól már jelentős pl az alföldi bortermelés (pl Kecskemét) is, a XVI. századra pedig, már a Mátraalja, Bükkalja és Tokaj-Hegyalja térségére tevődik át a hangsúly) megjelenik a sörfőzés is. b. jobbágysága - Zsigmond 1397-es és 1405-ös törvényei már minden földesúr népeinek megadja a szabad költözés jogát, - a törökök elleni

védekezés miatt kivetett adók súlyos terheket rónak a jobbágyokra, - parasztfelkelések (1437, 1514), - a szabad költözés megtiltása a Dózsa-féle parasztháború után (a mohácsi csatát követően viszont ismét engedélyezik). V. Az ipari és kereskedelmi tevékenység a XIV-XV századi Magyarországon 1. A XIV század a. ipara - vízikerekek, vashámorok: 1331-ben Körmöcbányán említenek vízikerekeket és fémolvasztó kohókat, 1344-ben Csetneken, 1376-ban Mecenzéfen, 1383-ban Dobsinán említenek vashámort, - a XIV. század a magyarországi nemesércbányászat virágkora (a század végétől már csak mélyművelésű bányákból tudnak - jóval költségesebben - bányászni). b. kereskedelme - a magyar városok és polgárok bekapcsolódásával esetenként hosszú kereskedelmi útvonalak nyílnak, - 1316: a dél felől az országba érkező külföldi kereskedők jogot kapnak arra, hogy a vám és a Száván való átkeléskor fizetett harmincad fejében

szabadon mozoghassanak az országban, - a dalmát városok kulcsszerepe a hajóépítő fa és a Velencével folytatott kereskedelem miatt, - a Duna menti városok élénk kapcsolata Béccsel, - 1335: visegrádi királytalálkozó, a Bécset Brno felé elkerülő út létrehozása (Bécs árumegállító joga így nem érvényesül, de az új útvonalon költségesebb a szállítás), - 1379: a szárazföldön vagy a Dunán kelet felől érkező genovai kereskedők széles körű vásári és bíráskodási kiváltságokat kapnak. 2. A XV század a. ipara - só-, arany-, ezüst-, réz-, vasércbányászat, - bányavízkiemelő szerkezetek alkalmazása, - a bányavállalkozások már komoly tőkét igényelnek (neves bányavállalkozó pl. Thurzó János krakkói polgár), - a nagyvárosokban átlagosan 40-50, az oppidumokban 6-7 céh működik; főbb iparágak: textilipar, fémipar, élelmiszeripar, - a honi piacot többnyire a magyarországi kézművesek látják el, ugyanakkor a XIV.

században virágzásnak induló céhes textilipar fejlődését akadályozza a nyugati import. b. kereskedelme - jelentős a rézérc exportja Velencébe, ill. Türingiába (az itteni csurgatókohók segítségével a rézércben rejlő ezüstöt is ki tudják vonni), a század végétől Németalföldre, - a nemesércek finomításához Lengyelországból hoznak be ólmot, - bor-, és marhaexport, - a nagyvárosokon (pl. Buda, Kassa) kívül több város árumegállító jogot kap - pl Zsigmond a határvárosok erősítésére 1402-ben Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Bártfa és Lőcse városának adományoz árumegállító jogot, bár néhány hónap múlva rendeletét visszavonja -; a század utolsó harmadától azonban az árumegállító jog már egyre inkább gátjává válik a fellendülő kereskedelemnek, - Zsigmond 1412-1432 között többször is blokád alá vonja Velencét, ezalatt a levantei kereskedelem egy része Erdélyen keresztül bonyolódik. Az ország

gazdasági fejlődése a kettős vámhatártól a kiegyezésig I. A Habsburgok gazdaságpolitikája A Habsburgok gazdaságpolitikája iparunknak és kereskedelmünknek nem kedvezett. A század eleje a kézművesipar bontakozásának, a céhek létrejöttének az időszaka. Hazánk fő iparcikkszállítója Szilézia volt. Miután ezt Ausztria az örökösödési háborúban elvesztette, így az osztrák és a cseh tartományok iparát kezdte fejleszteni. A siker érdekében a vámrendelet (1754) kettős vámhatárt állított fel. A külső a magas vámtételekkel az összbirodalomból zárta ki a külföldi iparcikkeket. A belső leválasztotta Magyarországot, és az örökös tartományokat elkülönítette. Az intézkedés célja, hogy Magyarország mezőgazdasági árukkal lássa el az összbirodalmat, ill. monopolizált piaca legyen az osztrák és a cseh iparcikkeknek Bécs a vámrendszerrel adóztatta meg a magyar nemességet. A XVIII század derekán egy-két manufaktúra is

létrejött Magyarországon (pl. a gácsi posztómanufaktúra, az óbudai selyemgombolyító) Számottevőbb lett a bányászatunk (arany ezüst réz só). 1770 után az udvar csak a céhes ipart és a háziipart tűrte meg. Akadályozta a fejlődést a szűk belső piac is A gyenge iparosodás következményei miatt a csekély hazai áruforgalom időszakos vásárokon bonyolódott, a vásárokon kívül pedig házalók próbáltak szerencsét. Az országon belüli forgalmat gátolták a silány közlekedési viszonyok is. Exportunk 87%-ban Ausztriába irányult, importunk 85%-ban Ausztriából került hozzánk. II. Jobbágyhelyzet a XVIII századi Magyarországon 1. A jobbágyparasztság állami terhei A népesség feudális szerkezetet mutat (82% jobbágy, 5% nemes, 8 % polgár, 5% egyéb). A jobbágyparasztság nagy tömegei áramlottak a benépesítésre váró hódoltságbeli területekre, ahol földesuraktól kedvezményeket kaptak. A század első felében inkább a

jobbágyokra, mintsem a földesurakra nehezedett a Habsburg-kormányzat súlya. A hadiadó évente közepes jobbágygazdaságban 15-30 Ft-ra rúgott. De a nemesi megye költségeit is a parasztság ún háziadója fedezte. A parasztságot leginkább mégis a katonaságnak természetben járó szolgáltatások nyomorították. A beszállásolt katonát etetni (porció), a tovább vonulót szállítani (forspont) kellett. Ráadásul katonáskodni is a paraszt fiának kellett A szolgálat idegen országban, rendszerint a megrokkanásig tartott. 2. A földesúri terhek és a parasztság differenciálódása A paraszt kilenceddel tartozott a föld minden terméséből és az állatok szaporulatából. Különféle ajándékokat vitt a földesúri konyhára (culinaria). A parasztok azonban leginkább a robotot, a földesúri majorságban végzett ingyenmunkát végezték. A birtokosok a puszta földeket inkább a majorsághoz csatolták, egyre kevésbé létesítettek új telkeket.

Szaporodott a kicsiny földű vagy teljesen földnélküli, nincstelen zsellérek száma. Igaz, a robotot a telekhányad arányában kellett teljesíteni, de a zsellérek kénytelenek voltak a jobbágynál súlyosabb feltételek mellett a majorságból egy-egy parcellát fölvállalni. A zselléreknek két csoportja volt: a házas-, illetve a házatlan zsellérek. A telkes parasztok 16-40 holdig terjedő telekkel rendelkeztek. Ezek egy része jómódú paraszt volt, akik napszámosokkal dolgoztattak, földet béreltek és bekapcsolódtak az árutermelésbe. Őket követték a résztelkes parasztok, akik minimum 1/8-ad telekkel rendelkeztek. Legalul voltak a zsellérek Közülük kerültek ki a cselédek és a bérlők, akik a földesúrtól bérelt területeken gazdálkodtak. Ők csökkentett adót fizettek. 3. Az úrbérrendezés Az ország újjáépítése során a feudalizmus addigi rendszerén kisebb-nagyobb rések keletkeztek. A nagy, néptelen területek vonzották a

bevándorlókat, s az ország olyan területeiről is százával szöktek a jobbágyok a szabadabb életet, nagyobb földterületet, kisebb szolgáltatásokat ígérő néptelen területekre. Ezt a nagy belső népvándorlást kiegészítette a külföldről érkező, jobbára német parasztok betelepülése. Az eltérő gazdasági adottságok miatt óriási aránytalanságok voltak az egyes területek jobbágyi szolgáltatásai között. Míg az északi és nyugati megyékben az egyébként is rosszabb természeti adottságok mellett a jobbágyság terhei már-már az elviselhetetlenségig magasak voltak, a középső és déli területeken a jobbágyok évtizedekig kisebb szolgáltatásokkal tartoztak földesuruknak. A XVIII század közepén a nagy belső vándorlás mérséklődése után a felvilágosult, abszolutista állam szükségesnek érezte a jobbágyi szolgáltatások valamifajta egységesítését. Mária Terézia királynő először a magyar rendekkel közösen akarta

végrehajtani ezt a lépést, ám a rendek elzárkóztak ettől. Amikor pedig 1765-ben a Dunántúlon parasztfelkelések sora robbant ki, a királynő úgy döntött: egyedül, rendeleti fogja rendezni a paraszti szolgáltatásokat. Az 1767-ben közzétett úrbérrendelet figyelembe vette az eltérő természeti adottságokat és ezekhez képest határozta meg a szolgáltatások alapjául szolgáló jobbágytelek nagyságát. Egy egész telek nagysága 16 és 40 hold között változott. A jobbágy egy egész telek után 104 napi kézi vagy 52 napi igásrobottal tartozott s a rendelet meghatározta a földesúrnak beszolgáltatandó állat-, és terménymennyiséget is. A rendelet igyekezett gátat vetni a földesúri hatalmaskodásoknak is. A jobbágyok panaszai feljuthattak a helytartótanács jobbágyügyi osztályára is. Az urbárium eltiltotta a további irtásokat, tehát az elvadult területek művelés alá vételét. A jobbágy ugyanis az ilyen földek után nem tartozott

állami szolgáltatásokkal. A rendelet megtiltotta a parasztok vadászatát, gubacs- és makkszedését, korlátozta borkimérési jogukat. Összességében egyszerre szolgálta az állam, a földesúr és a jobbágy érdekeit, noha az előbbi kettő egyaránt elégedetlen lehetett vele. A jobbágyság szolgáltatásai az ország középső és déli területein jelentősen növekedtek. Ugyanakkor a rendelet gátat vetett az északi és a nyugati területeken élő parasztság kiszipolyozásának. Az állam védeni akarta az adó alanyául szolgáló jobbágyot és meg akarta akadályozni, hogy a feudális rendet parasztfelkelések sora bolygassa meg. "Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk" mondta állítólag Mária Terézia királynő Az úrbérrendelet kedvező következményeit jelzi, hogy Magyarországon egészen 1831-ig nem következett be újabb jelentős parasztfelkelés. Ugyanakkor Erdélyben, ahol a rendeletet nem vezették be, 1784-ben óriási parasztfelkelés

söpört végig Horia, Cloşca és Crişan vezetésével. Az úrbérrendelet azt jelezte, hogy a török kiűzése után a immáron helyreállt a feudalizmus gazdasági rendje. III. A Habsburg Birodalom gazdaságpolitikája, pénzrendszere, kereskedelmi viszonyai a XVIII-XIX. század fordulóján Az 1754 óta érvényes kettős vámrendszerben könnyű volt a magyar mezőgazdasági termékek kivitele az örökös tartományokba, ám 50-60%-os vám terhelte az örökös tartományokon kívülre szánt exportot. Az örökös tartományokból 2-5% közötti vámok mellett hozhattak be iparcikkeket, viszont még az egyébként nem jelentős magyar ipari konkurenciától is 15%-os védővám óvta az örökös tartományok iparát. 1789-1847 között ötszörösére emelkedett a kereskedelmi forgalom volumene. A kivitel kb 90%-a agrártermék volt, főleg élőállat és gyapjú, ám a francia háborúk időszakában a gabona vette át a vezető szerepet. A borkereskedelem ugyan

visszaesett, ám nőtt a dohány kivitele. Számottevő a színes-, és nemesfémek kivitele is. Magyarország behozatalának egyharmada gyapjúszövetekből állt A birodalom 120 milliós éves költségvetéséhez a birodalom összterületének 40%-át kitevő Magyarország "mindössze" 33%-kal, azaz 42 millióval járult hozzá, ezért az udvar jövedelemnövelő kamarapolitikát dolgozott ki, mellyel kapcsolatban rendkívül sok vitás kérdés adódik. Az ország gazdasági helyzetét felmérő közgazdasági bizottság tagjaként Skerlecz Miklós próbálja először statisztikailag felmérni Magyarország gazdasági erőviszonyait. A bizottság arra a megállapításra jut, hogy Magyarország erején felül veszi ki részét a birodalom pénzügyeiből, tehát itt nagyobb az elvonás, mint a birodalom más területein (ráadásul az sem igaz, hogy csak 33%-al lenne jelen a birodalmi költségvetésben, hisz a korábbi statisztikák nem számoltak pl. a regálékkal,

ill a kettős vámrendeletből eredő csempészettel, melynek haszna az örökös tartományok kereskedőinél csapódik le és ott válik adóként uralkodói jövedelemmé). Továbbá a magyar arisztokraták sem Magyarországon, hanem Bécsben költik el jövedelmüket, ami végső soron szintén a bécsi udvar forrásait gyarapítja. Skerlecz szerint Magyarország a gazdasági kizsákmányolás állapotában van, mely gazdasági potenciáljának fokozatos csökkenéséhez vezet. Hasonlóképp látja a helyzetet Berzeviczy Gergely is. A közgazdasági bizottság következtetését elfogadják, melynek következtében a XIX. századi országgyűlések sarkalatos pontja lesz a gazdasági sérelmek tárgyalása is: hiába veszi ki Magyarország erején felül a részét a birodalmi pénzügyekből, mégsincs beleszólása a Magyarországról származó adóbevételek elköltésébe. Az országgyűlés szeretne jogosítványt szerezni a Magyarországról származó jövedelmek (regálék

és vámok) elosztásába való beleszóláshoz, hogy azok jelentős részéből - a birodalmi érdekeknek is megfelelően - a magyar gazdaságot fejleszthessék. I Ferenc rendszeresen visszautasítja az országgyűlés elsődleges gazdasági sérelmeit, hisz a regáléknak az országgyűlés kezébe adása uralkodói előjogait sértené. Azonban az udvar oldalán is kialakul egy, a magyar rendek álláspontjához hasonló nézet, melyet elsősorban Károly főherceg képvisel, s amely a központi költségvetésből szeretne tőkét juttatni Magyarországra. Ez a kamarapolitika már a reformkorban is megfigyelhető, tehát nem teljesen helytálló a magyar rendeknek az az álláspontja, hogy Magyarországon tkp. nincs befektetés (ld folyószabályozás, hídépítés (Lánchíd (Georg Sina), vasútépítés), bár kétségtelen, hogy a magyar gazdaság fejlesztése elsősorban a Lajtán túli területek igényeinek alárendelve folyik (s csak hosszú idő elteltével jönnek rá

majd arra, hogy a két érdek tkp. azonos) A napóleoni háborúk időszakában még nem jelentősek ezek a koncepciók, s a pénzügyi hátteret elsősorban a bankóprés beindításával teremtik elő. A birodalom valutája ezüstalapú (ezüstforint), mellyel párhuzamosan létezik az ezüstforint papírváltozata (bankó), ami ezüstfedezetű, ezüstre szabadon átváltható. A bankóprés beindításával olyan bankjegyek jelennek meg, melyek mögött nem áll nemesfémfedezet, s mivel a birodalom gazdasági potenciálja elmarad a kibocsátások üteme mögött, ez inflációhoz vezet. Az ezüstpénz és a papírpénz között differenciált átváltási arányt (ázsió) vezetnek be. 1798-ban 91 millió forint van fedezet nélküli papírpénzben, 1807-ben 792 millió, míg 1837-ben már 1436 millió. 1801ben 1 ezüstforint 1,15 papírforintot ér, 1811-ben pedig már 8,33 papírforint ér 1 ezüstforintot (azaz több mint 800%-os az infláció). Míg a néhány %-os infláció

tkp gazdaságélénkítő hatású, addig az elszabadult infláció elveszi a befektetők kedvét és lelassítja a gazdaság fejlődését. Az országgyűlés háromévente megszavazza az adókat, melyek növekedési üteme elmarad az inflációs ráta mögött, az uralkodó ezért ezüstforintban, a magyar rendek pedig papírforintban gondolkodnak, ami természetesen vitához vezet az uralkodó és a rendek között. A magyar rendek az ezüstforintnak az adózásról szóló törvényekbe való bevezetéséért cserébe feltételül szabják a magyar nyelv fokozatos bevezetését, ám a háborús időszakban a kérdés nem rendeződik. Az 1811-1812-es országgyűlés idején I. Ferenc radikális lépésre szánja el magát és az országgyűlés elé terjeszti Walais gróf, udvari kamarai elnök devalvációs törvénytervezetét, melynek értelmében a papírpénz helyett váltócédula bevezetését tervezik, s egy váltócédula értékét 5 papírforintban állapítják meg.

Az adókat és a jövedelmeket váltócédulás forintban szedik be. ezáltal az adóztatás szintje egyszerre az ötszörösére ugrik (bár ezüstforintban számítva még így is elmarad az inflációs ráta mögött). Az uralkodó 1811 február 20-án rendeleti úton életbe lépteti a devalvációs törvényt, egyötödére redukálva a bankjegyek értékét (a bakjegyeket váltócédulákra (Einlösungsschein) cserélik be), ami 1811. nyarára már 287%-os inflációt jelent. 1813-ban új elnevezésű papírpénzt, ún anticipációs jegyet (Anticipationsschein) hoztak forgalomba (névleg a földadó megelőlegezését jelentette) 45 millió forint értékben. A kiadási oldal nem csökken, a hadsereget nem építik le, s mindebből tkp. Magyarországot profitál a legjobban, hisz a mezőgazdasági termékek ára 1100%-kal növekszik (az általános infláció mértéke 800%, azaz tkp. ipari ollóról beszélhetünk, mivel a mezőgazdaság nyereségesen termel. Mivel

Magyarország elsősorban mezőgazdasági ország, bevételei is jelentősen növekednek, amit persze az udvar is lefölöz). Ezáltal a francia háborúk időszaka egyben a magyar feudális gazdasági rendszer utolsó nagy felfutását is jelentette. A többszázezres, évekig fegyverben álló hadseregeknek szükségük volt a rossz minőségű magyar gabonára, zsíros húsra és tisztítatlan gyapjúra is. A magyarországi nagy-, és középbirtokos réteg szépen gyarapodott és jelentős pénzvagyonra tett szert (bár az 1800-as évek elején jelentős adósságot halmoztak fel, adósságukat könnyen ki tudták egyenlíteni az infláció miatt elértéktelenedő papírforintban). Százával épültek a klasszicista stílusú nemesi kúriák, s a nemesség adósságait is a fedezet nélkül nyomott papírpénzzel fizethette. Igaz, az 1811. évi leértékelés e pénzvagyon jelentős részét elvitte, ám az igazi csapást nem ez, hanem az 1815-ben bekövetkezett békeidőszak

jelentette. A napóleoni háborúk csupán részben érintették az ország területét, a békével viszont vége szakadt az eddigi keresletnek. Megszűnt a biztos piac, s a nemesség - gazdasági ismeretek híján - nagyobbrészt fogyasztásra, luxuscikkekre, kúriaépítésre, stb. költött, a gazdaságba vissza nem forgatott jövedelmei miatt nem volt lehetőség az ország önerőből történő modernizálására sem. Mindezek következtében a háború után a mezőgazdaság súlyos válságba került (nincs piaca a rossz minőségű termékeknek, ráadásul a robotmunka is jóval drágább a bérmunkához képest), ami végsősoron ismét a rendszer modernizálásának szükségességére irányította a figyelmet, akár a rendi hatalom csökkenése árán is. Tkp a mezőgazdasági válság irányítja rá a rendek figyelmét arra, hogy nem elég csupán pénzhez juttatni a magyar mezőgazdaságot, a fejlesztésbe gazdasági szakembereket is be kell vonni. A nemességnek

tehát választania kell: vagy politizál, vagy gazdálkodik (vagy politizál, s birtoka irányítását képzett gazdatisztekre bízza); ezt az eszmét kell terjeszteni a nemesség körében, s ezáltal lehet a gazdasági felvilágosító munka egyben a társadalmi felvilágosítás előfutára is. A napóleoni háborúkat követően a birodalom gazdasági helyzete katasztrofálissá vált, befagyasztották a hivatalnokok és katonák fizetését (az osztrák hadsereg egyébként is Európa legrosszabban fizetett hadserege). A hadseregben csak az idősebb tisztek halálakor lehetett előlépni, amihez viszont meg kellett vásárolni az új egyenruhát. A tisztek vagy rangjukat megtartva nyugdíjba vonulnak, vagy eladják a tiszti rangot. A hadsereg súlyos helyzetét az is illusztrálja, hogy Radetzky marsall, az 1848-1849-es észak-itáliai hadmozdulatok irányítója, a legmagasabb rangú osztrák katonatiszt pl. arra kényszerül, hogy eladja holttestét egy osztrák

vállalkozónak, hogy ebből fizethesse vissza hiteleit. 1816-ban az infláció már elérte a 372%ot, s ezt követően 1816 június 1-én 3/7-ére redukálták a forgalomban levő papírpénz értékét A valutastabilizációt hivatott szolgálni az Osztrák Nemzeti Bank megalapítása 1816-ban, mely - formailag magánbankként – bankjegy-kibocsátási monopóliummal rendelkezett. A polgári nemzetté válás folyamatában a kultúránál is fontosabb szerepet játszott a gazdaság. Széchenyi és Kossuth nem elégedett meg a reformeszmék írásos népszerűsítésével, hanem különböző gazdasági vállalkozások kezdeményezőjeként is tevékenykedett. Ezek közül legnagyobb hatású az 1844-ben alapított Országos Védegylet volt, amely védővámos politikával igyekezett elősegíteni a hazai ipar és kereskedelem fejlődését. Tagjai kötelezték magukat, hogy az elkövetkező hat évben csak magyar árut vásárolnak. A Védegylettel összeköttetésben lévő

többi gazdasági társaság működése révén jelentősen megnőtt a magyarországi ipari és kereskedelmi vállalkozások aránya. A védegylet elősegítette az ellenzék egységesülését és sokat tett azért, hogy az érdekegyesítés gondolata minél nagyobb táborra találjon. Hiszen tagjai között ugyanúgy volt gróf és báró, mint zsidó kereskedő vagy mezővárosi parasztpolgár. IV. A magyar mezőgazdaság a XIX század első évtizedeiben 1. Növénytermesztés - parlagolás, kétnyomásos rendszer (a települések negyede), háromnyomásos (a települések kétharmada), váltógazdaság (Sopron, Vas, Zala), - kapásnövények, kukorica, burgonya térhódítása, takarmánynövények megjelenése, - búza (a legfontosabb piaci termék), rozs (szerepe kb. egyenrangú a búzáéval), árpa (elsősorban takarmánynövény, de számos területen emberi fogyasztásra is termesztik), zab (a legfontosabb takarmánygabona), kétszeres (búza + rozs), - kukorica: a XIX.

század közepére jelentősége már vetekszik a kenyérgabonákéval, - burgonya: a XIX. század első felében kerül ki a szántóföldekre, s a nagyobb éhségperiódusokban (1790-es évek közepe, 1815-1817) kap jelentősebb szerepet, - takarmánynövények (lóhere, lucerna, bükköny, muhar, baltacim): térhódításuk lassúbb, - dohány: 1809-1850 között megduplázódik a termelése, az 1840-es években Magyarország Európa legnagyobb dohánytermelője, - repce: ipari alapanyag (ét-, és gépolaj), cukorrépa (az 1830-as években a cukorrépára alapozott cukorgyártás következtében több gyár is alakul). 2. Szőlő- és bortermelés - a XIX. század elején hanyatlik a borkivitel (könnyű borok divatja, Lengyelország, mint piac kiesése, szakismeretek hiánya, stb.) 3. Technika, terméshozamok - becslések szerint a vetésterület több mint háromnegyedén gabonát, a maradékon főleg kukoricát és burgonyát termeltek, - eke (a váz (gerendely) fából, az

ekepapucs és a csoroszlya vasból készült), ásó, borona, kasza (sarló-kasza váltás), sarló, villa, - szemnyerés: nyomtatás (Alföld, Kisalföld, peremterületek), cséplés (hegyvidékek), - ingadozó terméshozamok: a Bánságban 15-20-szoros, az északi megyékben (Árva, Liptó, Szepes) kétszeres, stb. 4. Állattenyésztés - a tartós konjunktúra következtében a szarvasmarhatartás helyett a juhtenyésztés kerül előtérbe (az 1836-os úrbéri törvények kimondják a közös használatú legelők elkülönítését), - fajtaváltás: (juh-birka) a rackát és a cigályát a merinó és az electoral váltja fel. A dunántúli nagybirtokokon megkezdődik az új szarvasmarhafajták (svájci, alpesi, fríz, stb.) meghonosodása. A bakonyi és szalontai sertés helyett a mangalica kerül előtérbe V. Magyarország gazdasága a kiegyezést megelőzően Magyarország a XIX. században perifériának számít, sőt bizonyos vidékei még teljesen érintetlen területnek

minősíthetők. Az ország alapvetően nyersanyagtermelő és késztermékfelvevő vidék. A reformkor egyik fontos programpontja a modernizáció, mind gazdasági, mind társadalmi tekintetben. A gazdaság fejlődése tkp a 2-3 stádiumban tart A reformkorban a reformelit egy része Kossuth - Friedrich List hatására kidolgozott - iparra koncentráló, védegyletes gazdaságpolitikáját, másik része - főleg a centralisták - pedig Széchenyi mezőgazdaságra koncentráló (de nem agrárius), szabadversenyes gazdaságpolitikai koncepcióját követik. A nyugati textilipar versenyét nem bírná az ország, de ez tkp nem jelent problémát, hisz vannak olyan iparágak, melyeket fejlesztve kitörési pontot lehet találni, amelyeken az ország "beugorhat" a világgazdaságba. Bár sem a gazdasági, sem a társadalmi modernizáció megindulását nem tudjuk konkrét időponthoz kötni, mind a társadalmi, mind a gazdasági fejlődés tekintetében döntő időpont

1920. június 4-e, amikor a monarchia gazdasági egysége széthullik, s Magyarországon és a környező országokban is leáll a gazdasági modernizáció (a folytatás tkp. csak a II világháború után indul meg (az ekkor létrehozott szocialista ipari és mezőgazdasági struktúra viszont a rendszerváltás időszakában bizonyul működésképtelennek)). A gazdasági fejlődés feltételeit a reformkor és a neoabszolutizmus korszaka alapozta meg. Az 1832-1836-os országgyűlésen született meg az ország vasútépítési koncepciójáról, ill. a Lánchíd felépítéséről szóló törvény. Az 1839-1840-es országgyűlés hozott törvényt a szabadkereskedelemről és a betáblázásról (jelzálog), ill. itt született meg a váltótörvény is Bár 1848-cal elhárultak a tőkés fejlődés útjában álló akadályok, ennek igazi előnyeit a szabadságharc, ill. annak leverése miatt nem lehetett élvezni A tartós mezőgazdasági konjunktúra idején elengedhetetlenül

szükséges hitelek Bécs engedélyétől függtek. A birtokaikból kikopott nemesek a hivatalokban és a hadseregben reméltek jó fizetést maguknak. Philipp von Krauss pénzügyminisztersége (1848-1951) idején inflációs gazdaságpolitikával kísérletezett. 1850 október 1-én részlegesen, 1851 július 1-én pedig teljesen eltörlik az Ausztria és Magyarország közötti vámhatárt. 1853 március 2-án (Erdélyben 1854-ben) adják ki az úrbéri pátenst, ezzel - rendeleti úton - véglegesítve a jobbágyfelszabadítást. A jobbágyfelszabadításnak azonban tkp. nincs hatása a gazdasági növekedésre (a kimutatható növekedés gyakorlatilag a statisztikai hibahatáron mozog). A kortársak szerint a felszabadított jobbágy lusta, mivel a robot eltörlésével felszabadult munkaidejében nem vállal munkát (ezért megnő a bérmunkások alkalmazásának költsége). 1855-ben megkezdődik a földek kataszteri (telekkönyvi) nyilvántartása (az új adórendszer a föld

jövedelemtermelő képességére alapozva határozta meg a fizetendő éves adót (kataszteri becslés)). Az osztrák polgári törvénykönyv bevezetése mellett bevezetésre kerül az osztrák gazdasági jog is. 1851-ben adják ki az iparűzés feltételeit szabályozó utasítást, amely még nem törli el ugyan a céheket, de újak alakítását már nem engedélyezi. Karl Ludwig von Bruck pénzügyminisztersége idején (1855-1860) már a valutastabilizáció állt a középpontban; 1857ben vezették be az ezüststandardot (ázsió, diszázsió). (Wekerle Sándor kezdeményezésére 1892-ben áttérnek az aranyalapra.) Az 1857-1859-es válság után fellendülési periódus következett. 1859-ben eltörölték a kötelező céhtagságot (bár bizonyos szakmák, vállalkozások - pl. építészet - folytatását iskolai végzettséghez kötötték) Ignaz von Plener pénzügyminisztersége (1860-1865) idején, 1862-ben valósult meg a jegybanki autonómia törvényes biztosítása.

1848-ra Magyarország 148 km vasútvonallal rendelkezett (Vác-Pest-Szolnok, ill. PozsonyBécs) A vasútfejlesztés két fő irányt követett (Cegléd-Szolnok-Debrecen-Miskolc-KassaNagyvárad, ill Cegléd-Szegd-Temesvár-Anina Emellett fejlesztették a dél felé, Pestről Nagykanizsán át Trieszt irányába haladó vonalat, ill. az örökös tartományok felé tartó szakaszt is. Az 1853-1856-os krími háború költségei miatt az állam már nem tudta fedezni a vasútépítés, ezért az egyes pályaszakaszok megépítését magánszemélyeknek, vállalatoknak adták koncesszióba (a koncesszió tkp. maga is árucikké vált, hisz gyakran - spekulatív céllal nem az szerezte meg a koncessziót, aki végül megépítette a vasutat) A magántőke olyan területeket kapcsol be a vasúthálózatba, ahonnan megéri szállítani, ilyen pl. Debrecen (hús), ill. a Szeged-Temesvár vonalhoz tartozó Bánát (gabona) A Bácskát azért nem kapcsolják be a vasúthálózatba, mert

innen a Dunai Gőzhajózási Társaság folyami úton szállítja a gabonát (ugyanakkor épp ez a társaság építi meg a pécsi szénmedencét a Dunával összekötő PécsMohács vasútvonalat, ami jelentősen kitágítja a gőzhajók mozgásterét). Noha mindez még csak egyes területeket (Debrecen, Temesvár, Bánát, stb.) kapcsol be a modernizációba, 1867re mégis mintegy 2000 km-nyi új vasútvonal megépítését jelenti A kiegyezés időszakának politikai elitje - köszönhetően az 1860-as évek sajtójában megjelenő gazdasági írásoknak is - már teljes egészében Széchenyi szabadversenyes gazdaságpolitikáját támogatja (még a függetlenségiek is, akik csupán annyiban szigorítanának a szabadverseny elvén, hogy a nyugat-európai nyíltság mellett a Balkán felé viszonylag zártabb vámpolitikát kívánnak elérni). Mindez azonban tudatos gazdaságpolitikát feltételezett, s - ahogy Minkó Imre is megfogalmazza - nem volt egyenlő a laissez faire

politikájával. A gazdasági kiegyezés teljes gazdasági egységet hoz létre. Közös pénzrendszer, vám- és kereskedelmi szövetség jön létre, amit tízévenként újra meg kell kötni. A kvóta, a közös költségek viselésének aránya: Magyarország 30%, Ausztria 70%. Bár leszögezték, hogy Magyarországot a birodalom államadósságai nem terhelik, méltányossági alapon részt vállal belőle (évi 29 millió Ft). A gazdasági kiegyezés a birodalom két fele között az előző évszázadok alatt kialakult munkamegosztásra alapozott. A dualizmus évei alatt a magyar gazdaság elkezdett felzárkózni a lajtántúli területekhez. Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchiában I. Magyarország gazdaságfejlődése 1867-től az 1880-as évek első feléig (a grundolási láz és az előfeltételek megteremtésének kora) 1867 után Magyarországon bámulatos gazdasági fejlődés vette kezdetét. Az ország gazdasági adottságaihoz alkalmazkodó gazdaságpolitika és

a beruházási kedv révén az ipari és mezőgazdasági termelés többszörösére nőtt. Új, korszerű módszerek alkalmazásával a magyar gazdaság külföldön is versenyképesnek bizonyult. Az ország gazdasági fejlődésének egyik legfontosabb tényezője az iskolarendszer volt. Az 1867 utáni kormányok tudták, hogy fejlett oktatási rendszer nélkül nincs gazdasági fölemelkedés. Ezért igen magas összegeket (gyakorta az éves költségvetés 30%-át is) fordítottak képzésre és oktatásra. E beruházások aztán meg is térültek, mert a század végén Magyarország már európai színvonalú szakember- és tudósgárdával rendelkezett. Az Eötvös József által 1868-ban megalkotott népiskolai törvénynek köszönhetően tömegek jutottak alapvető ismeretek birtokába. Az elemi iskolák száma negyven év alatt kétszeresére nőtt és ennél is jelentősebb volt az írni-olvasni tudók arányának növekedése. Az oktatás anyanyelven folyt. Modernizálták

a szakképzést is, kiépítették a hagyományos magyar oktatási struktúrát A négy elemi iskolai év után a szakmunkásképzést a tanonciskolák látták el. Az elemi után polgári iskolában továbbtanulók a hivatalokban kaphattak középszintű állást, míg a gazdasági-, és kereskedelmi iskolát elvégzők középszintű gazdaságirányítói feladatokat láthattak el. A nyolcosztályos gimnáziumok humán, ill reáltagozatot indítottak A gimnáziumot elvégzők jogosulttá váltak a tiszti kardbojt viselésére. A humán tagozaton érettségizők jogi, bölcsészeti, ill. teológiai karon tanulhattak tovább, míg a reáltagozatos tanulók műszaki felsőoktatási intézményekben folytathatták tanulmányaikat. A magyar oktatási struktúra problematikájára mind a dualizmus idején, mind a két világháború közötti időszakban jellemző volt, hogy a magyar fiatalok 80%-a hagyományosan a humán képzést (különösen a jogi és a teológiai kart) preferálta,

holott ebben az időszakban jóval nagyobb szükség lett volna a műszaki értelmiség képzésére. Mindazonáltal az 1880-1890-es évekre Magyarország tömegével prezentálja a nemzetközileg is elismert tudósokat, feltalálókat, találmányaikat, ill. tudományos eredményeiket Ezekben az évtizedekben fontos találmányok és felfedezések sora jelezte a magyar tudományosság európai szintjét. Ezek közé tartozott Bláthy Ottó Titusz, Déry Miksa és Zippernovszki Károly transzformátora, Kandó Kálmán villanymozdonya, Puskás Tivadar telefonközpontja és hírmondója, Eötvös Loránd elméleti fizikai munkássága. Felismerik a vasút stratégiai jelentőségét is. Mivel az államnak nincs pénze a beruházások biztosítására, ezért törvényi garanciával igyekszik a befektetőket az országba csábítani. Az állam biztosítékot vállalt a jelentősebb beruházásoknál (kamatbiztosítás: a befektetett tőkére 4-6%-os kamat/megtérülési garanciát

vállaltak, ami - mivel a betéti kamatok 4% alatt maradtak - ösztönözte a beruházásokat), s kedvezményekkel ösztönözte a hazai és külföldi befektetőket. A monarchia zárt piacot alkotott s ez előnyös volt mindkét fél számára Magyarország biztos vevőt talált mezőgazdasági termékeire, Ausztria pedig iparcikkeire. 1867-1873 között évi átlagban 568 km vasút épült. A legnagyobb vasútépítő társaságok között találjuk az Osztrák(-Magyar) Államvasúttársaságot (a legrégibb magyar vasútépítő társaság, kezdetben a Rotschildok, utóbb a franciák többségi tulajdonában), mely a TemesvárAnina vonal többségi tulajdonosaként a Krassó-Szörényi hegységben szerzett bányászati jogokat, ahol ezután teljes nehézipari vertikumot hoztak lére. A Magyar Északi Vasúttársaság építette ki a Pest-Hatvan-Salgótarján vonallat, ám 1867-ben csődbejutott, s az állami felvásárlást követően belőle alakították meg a MÁV-ot. A

Tiszavidéki Vasút építette ki a Szolnok-Debrecen-Miskolc-Kassa vonalat, a Déli Vasúttársaság a Dunántúli vasúthálózatot fejlesztette, a Keleti Vasúttársaság - mely idővel csődbejutott, s részvényeit 1876-ban az állam vásárolta fel - pedig a Nagyvárad felé irányuló vasútépítésekkel foglalkozott. 18891891 között Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter irányításával dolgozták ki a vasúti zónatarifák rendszerét. Az 1867-1873 közötti időszakot - melyre leginkább a tőzsdei hurráoptimizmus jellemző - a Gründzeit (gründolás, alapítás) korszakának nevezi a magyar gazdaságtörténet- írás. A kiegyezés után óriási - spekulatív - tőke áramlik Magyarországra, s részvénytársaságok tucatjai alapítják meg, melyek azonban gyakorta nem követ tényleges vállalkozás. Nagybankok jönnek létre (pl. Angol-Magyar Bank, Franko-Magyar Bank), virtuális gazdaság alakul ki. A külföldi befektetések fellendítették a gazdaságot 1867

után a külföldi tőke 60, a hazai 40%-ot képviselt a beruházásokban. Miután a vasútépítés Budapesthez kapcsolta a vidéket, a vidékről Budapestre, onnan pedig nyugatra szállították a gabonát. Az 1840-es években Ganz Ábrahám - a kokillaöntés és a kéregöntésű vasúti kerekek szabadalmaztatója - alapított Ganz Gyár - érzékelve a búza tömeges érkezését - malomipari fejlesztésekbe, malomipari gépek gyártásába kezdett. A gabonakereskedelemből meggazdagodott - elsősorban zsidó - kereskedők malomipari beruházásokba fektetik tőkéjüket. Ebben az időszakban születnek a legfontosabb malomipari világszabadalmak is: Haggenmacher Károly megalkotja a síkszitát, Mechwart András pedig az acélhengerszéket. Az 1870-es években Budapest malomipari központtá válik, egyre kevesebb gabonát és egyre több lisztet exportálnak. Budapesten kilenc féle lisztet tudnak őrölni, s hamarosan a főváros lesz a világ legnagyobb malomipari központja

(helyét csak a századfordulón veszi át Minneapolis). Magyarországon tkp a malomipar játssza el azt a szerepet, amit Angliában a textilipar (a malomipar hátránya azonban, hogy ún. egyfázisú üzem (termelő, malom, piac), míg a textilipar többfázisú üzletág (termelő, fonalgyártás, szövés, konfekcióipar, piac), így - a marxista gazdaságtörténészek szerit - hátránya, hogy nem tudja beszippantani a mezőgazdaságon belül felhalmozódó belső munkanélküliséget. A modern gazdaságtörténeti felfogás szerint viszont a malomipar fejlődése kihat a mezőgazdaság egészére, s a magyar parasztság épp a malomipar miatt piacosodik és tér át a tömegtermelésre. Elindul a mezőgazdaságon belüli kapitalizálódás Az első klasszikus ipari válság 1873-ban sújtja az országot (tkp. tőzsdeválságról van szó), a részvényárak a töredékükre estek vissza. A túlfűtött ipari és pénzügyi expanzió gazdasági csődhöz vezetett, ám a gazdasági

depresszió mégsem tekinthető általánosnak. Az 1873-as évben tkp. általános válságról beszélhetünk, hisz ebben az évben zajlik az utolsó nagy kolerajárvány (250 ezer halott a kolera és a járulékos járványok következtében, ill. 250 ezres népességveszteség a kieső születések, stb. következtében), ráadásul aszály is sújtja az országot. 1875-1876 folyamán azonban helyreáll az egyensúly Az 1873-1885 közötti időszakot tekinthetjük az előfeltételek megteremtésének korának. Lelassul a vasút fejlesztése (már csak 150-200 km új vonal épül évente), s ekkorra érik be a népiskolai program gyümölcse. Komoly bevándorlási hullám éri el az országot nyugatról; elsősorban képzett szakmunkások jönnek (noha a kereset itt sem volt magasabb, a megélhetési költségek viszont jóval alacsonyabbak voltak), akik megkezdik a magyar szakmunkások betanítását. Megtörténik a vidék piacosodása is, a modernizáció ide is begyűrűzik.

A 1873-as válság után már csak a valóban életképes vállalatok maradtak talpon, minden spekuláns vállalat - és minden spekuláns bank – csődbe megy. 1882-ben költözik át Magyarországra Lánczi Leo és Kornfeld Zsigmond zsidó bankár, akik meghonosítják Magyarországon a német vállalkozóbank intézményét. Míg a kereskedelmi bank leginkább a betétgyűjtésből és hitelnyújtásból él (s emiatt hiteladáshoz garanciát kér a hitelfelvevőtől), addig a német vállalkozóbank a hagyományos betétgyűjtés mellett államkötvények kiadását is vállalja (azaz részben jegybanki funkciókat is ellát), ill. közvetlen tőkeberuházásokat is eszközöl (Napjaink cseh, német, osztrák bankjai hasonlóképp működnek, míg a hazai bankok többnyire kereskedelmi bankok.) Mindez már megteremti annak feltételeit, hogy 1885-re megkezdődhessen az ipari forradalom kora Magyarországon. II. Magyarország gazdaságfejlődése 1880-tól az első világháborúig

(az ipari forradalom kora Magyarországon) Az 1880-as évektől a világháborúig tartó időszakban lezajlott az ipari áttörés. A század végére a befektetési arány megfordult, a külföldi tőke 40, a hazai 60%-ot képviselt a beruházásokban, azaz a belső tőkeképződés már meghaladja a tőkebeáramlás szintjét (ráadásul emellett radikálisan emelkedik a befektetett tőke mennyisége is). A monarchia egészét vizsgálva megállapítható, hogy a korszak elején az összbirodalmi beruházások 25%-a, a végére viszont már 40%-a Magyarországon történik. Az 1873-as válságtól az 1880-as évek közepéig az osztrák tőke is sokkal szívesebben fektet be Magyarországon, hisz itt jobb a várható megtérülés. Az 1880-as évektől nő a vámkülföld (pl Németország) szerepe A korszak végén már 40% a belső, 22-23% az osztrák és 25% körüli a német tőke aránya a befektetésekben, azaz Magyarország tkp. a német tőke érdekszférájává válik A

korszak végére Magyarország gazdasági növekedése önfenntartóvá válik, megindult a betagozódás a nyugati gazdasági struktúrába. Ezt teszi tönkre az I világháború, ill a háborút követő "rendezés" Az ekkor kialakuló önálló államok azonban gazdaságilag működésképtelenek, hisz szerves gazdasági kommunikációjuk az egykori OMM-hoz kötötte őket (ezért is fontos számukra pl. az aktuális EU-belépés). A századvégen a vidék legjellegzetesebb növénye a búza. A mezőgazdasági termelésre még mindig a nagybirtok túlsúlya nyomta rá bélyegét. Ez sokkal jobb fejlesztési és gazdálkodási lehetőségekkel rendelkezett, mint a kis- és középbirtok. A növénytermelésben és az állattenyésztésben a külterjesség helyett a belterjes módszerek váltak uralkodóvá. A magyar mezőgazdaság rugalmasan reagált a különböző gazdasági problémákra, a magyar szőlőket végveszéllyel fenyegető filoxérára csakúgy, mint az

állatállományt tizedelő járványokra. Megszervezték az állategészségügyi rendszert s ezzel jelentősen csökkentették a gazdálkodók kockázatát. 1885-ben megnyitják a vámokat a balkáni gabonaimport előtt, hisz a malmok kapacitása már nagyobb, mint a hazai gabonatermés (ez is bizonyítja, hogy a malomipar tekintetében Magyarország már túljutott a félperiféria szintjén). Magyarország már nem exportál őrletlen gabonát, csak lisztet (a behozott gabona csak akkor volt vámmentes, ha lisztként exportálták (őrlési forgalom, őrlési rendszer)). Az ipari üzemek száma 40 év alatt tizenegyszeresére, a bennük dolgozó munkásoké hatszorosára növekedett. A dualizmus időszakában kb 2000 vidéki üzem alakul Az ipar ágazatai közül legelőnyösebb helyzetben az élelmiszeripar volt. A bányaiparban a szén- és vasérctermelés nőtt jelentősen. A bányákban a vízi és állati erő alkalmazását felváltották a gépek. A gépgyártásban

kiemelkedő volt a közlekedési, élelmiszeripari és mezőgazdasági gépek gyártása. Ezek elősegítették a mezőgazdasági termékek gyorsabb külföldre juttatását ugyanúgy, mint azok betakarítását és feldolgozását. A modern ipari társadalom igényeit elégítették ki az olyan gyárak, mint a Ganz Villamossági Művek vagy a hadianyaggyártással foglalkozó Weiss Manfréd Művek. Az ország ipari központja Budapest; a két legnagyobb vidéki centrum közül az északit a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., míg a délit a krassószörényi bányavidékre települt Állami Vasművek vertikális üzemszervezete működtette A regionális központok: Vajdahunyad, Szeged, Temesvár, Pécs, Győr, Székesfehérvár. Az 1880-as évektől évi átlagban ismét kb. 500 km új vasútvonal épül, s 1910-1913-ra már 21 ezer km vasútvonal van az országban. A pénz meglehetősen értékálló volt. 1892-ig a forint, majd - a pénzrendszer aranyalapra helyezése után - a

korona a fizetőeszköz (az átváltási kulcs szerint 1 forint = 2 korona). 1890 és 1910 között, húsz év alatt az árszínvonal mindössze 50%-kal nőtt, valamivel gyorsabban nőttek az árak, mint a bérek. Ez okot adott arra, hogy az emberek az inflációra és a drágaságra panaszkodjanak, hiszen korábban még ekkora változás sem volt. A panasz azonban nem a helyzet tűrhetetlenségét, hanem mérsékelt újszerűségét jelezte. A magyar gazdaság XX. századi átalakulásának legfőbb kérdései I. Magyarország és a gazdasági válság 1. Trianon hatása a magyar gazdaságra Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháború előtti Európa egyik legnagyobb, bár nem túl fejlett országa volt, ahol a történelmi Magyarország önmagában véve is jelentős tényezőnek számított. A Monarchia az első világháborús vereség következtében, a külső és belső érdekek együtthatásának eredményeképpen megingott, majd a nagyhatalmi érdekeknek megfelelően

"kiiktatták" az európai hatalmak sorából. Területét korábbi ígéreteknek megfelelően osztották fel és a korábbi egységes piac helyén önálló szuverén államok és azok önálló piacai jöttek létre. Az 1920-as trianoni békeszerződés következtében Magyarország területében, népességében és gazdaságában olyan károsodásokat szenvedett, melynek következtében Magyarország környezetében minden tekintetben a legkisebb, gazdaságilag, katonailag a leggyengébb, a nemzetközi megkötöttségek miatt a legkiszolgáltatottabb ország lett. Az új államterület természeti adottságai is alapvetően megváltoztak. Az egységes, a Kárpátmedencét szinte hiánytalanul kitöltő medenceállam helyén olyan medenceközponti ország jött létre, melynek vízgazdálkodása, árvízvédelme a környező országoktól vált függővé. A korábbi természetes védelmi potenciál (Kárpátok hegyvonulata) helyett az új határok katonailag nyitottá

váltak. Természeti kincseink jelentős része a környező országokba került A határváltozások következtében alapvetően újrarendeződött az ország gazdasági szerkezete. A mezőgazdaság és az ipar megmaradt értékei aránytalanok voltak. Például az új határokon belül maradt a szántóföld 38,6%-a, a szőlőterület 62,5%-a, de az erdőterület 12%-ra csökkent. A szarvasmarha-állomány 30%-ra, a juhállomány 28%-ra csökkent. Az ipar tekintetében a változások még szélsőségesebbek voltak. A széntermelés kb 65%-a, de a vasérctermelés 15%-a maradt meg, valamint teljesen megszűnt nemesérc és sókitermelés. Az összes gyáripari potenciál 53%-a esett az új államterületre (de a malomipar 90%-a!). A megmaradt gazdasági struktúra aránytalanná vált, a fejlődés megtört és ezeket a tendenciákat erősítette a kölcsönös elzárkózási politika. Új vámhatárok, vámtarifák és gazdaságpolitikák alakultak ki a korábbi egységes piac

helyén. Döntő változások következtek be a közlekedési hálózatban, elsősorban a vasúthálózatban. A nagy transzverzális vonalak a határ másik oldalára kerültek (jelentős részben a vasútvonalak birtoklása miatt vonták meg a magyar-román és a magyar-csehszlovák határokat), ugyanekkor az ország vasútsűrűségi mutatói a centrális hálózat megmaradt részei miatt jelentősen javultak. A "sors iróniája" ha a fejlettségi mutatókat vizsgáljuk, akkor a legtöbb tekintetben az állapítható meg, hogy az új államterület szinte minden vonatkozásban fejlettebb lett, csökkentek a területi fejlettségbeli különbségek. 2. Magyarország a két világháború közötti időszakban A pénzügyi stabilizáció megteremtése érdekében új nemzeti valutát vezettek be, a Pengőt. Az első évek fő feladata a stabilizáció megteremtése volt, ki kellett az új ország működése kereteit, újra kellett formálni, illetve át kellett szervezni a

belső és külső politikai és gazdasági kapcsolatokat, meg kellett teremteni a nemzeti valutát. A gazdaság, a társadalom, a politikai intézményrendszer stabilizációját eredményesen oldotta meg az ország, a nehéz körülmények ellenére a nemzeti jövedelem tekintetében 1929-re mintegy 10%-os növekedést, az I. világháború utáni mélyponthoz képest pedig rendkívül jelentős gazdasági növekedést tudott produkálni. A gazdasági válság okai: - az óceánon túl lezajlott a 3. ipari forradalom Megindult a gépkocsigyártás (Ford, Chrysler, General Motors), az autó tömegcikké válik. Amerikában 1928-ban 30 millió autó futott az utakon, minden negyedik emberre jutott egy autó. A második fontos iparág a repülőgépgyártás volt, interkontinentális járatokat indítanak. Fő gyártók: MD (MacDonaldDouglas), Boeing, Lockheed Utasszállító gépe gyártása jellemző A harmadik fontos terület az elektromos tömegcikkek gyártása. Pl: mosógép,

porszívó, centrifuga, mosogatógép, padlófényező, telefon, rádió, televízió (kísérleti stádiumban van, a 30-as években indul el a sugárzás) Ez akkora üzlet volt, mint az autóipar. Műanyagok: nylon (5 ezer (!) dollárba került 1 pár harisnya). - új fogyasztási cikkekben megjelenő ipari forradalom zajlik, amely kihat Ausztrália, Kanada és Skandinávia iparára is, - Amerika ekkor a világtermelés felét adja. 1920: 53 %, 1928: 43% 1920-28 között Európa is talpraállt. Amerika a világ legnagyobb tőke-exportőre, 1929-ig minden kontinensre óriási tokét exportál, azért, hogy nyersanyagot szerezzen. Latin-Amerika 4 milliárd dollárt, Kanada 1-1,5 milliárd, Európa 5 milliárd, Ausztrália 3 milliárd, Ázsia 7 milliárd dollárt kap. A korporációk forradalma folyik, valamint a vállalatok nagyfokú multinacionalizálódása. 1929. október 24: a fekete csütörtök (a magyar szakirodalomban - az időeltolódás miatt fekete péntek): az

értékpapírpiac összeomlása a New York-i tőzsdén 1929 október 29, New York (fekete kedd): újabb eladási láz, rengeteg részvény cserélt gazdát. A szeptember 3-án 381 ponttal (1926 = 100) tetőző tőzsdei árfolyamindex november 13-ára 198 pontra esett vissza. Általános túltermelési válság alakult ki Amerika magával rántotta az egész világgazdaságot. A válság hatása: a: szabadkereskedelem felmondása zajlik, vámkorlátozásokat vezetnek be, az aranyalapról letérnek az államok kereskedelmi háború körvonalai rajzolódnak ki. Amerika dömpingáron rázúdította a világra az áruit Németországot és Nagy-Britanniát (1929-ben), Magyarországot, Franciaországot is a kútba rántja. 1932 nyarán és őszén 70%-os a visszaesés Üzemek zárnak be, megnő a munkanélküliség. Amerikában 13 millió a munkanélküliek és részben foglalkoztatottak aránya. Németországban 5,5 millió ember van az utcán Nagy-Britanniában nem érződött annyira a

visszaesés, 18-20%-ra rúgott. Franciaországban megkésve jelentkezik a válság, és kb. 25%-os A gyarmataikra támaszkodva sikerül túlélniük a nehéz időszakot Az 1929-1933-as gazdasági világválság megtörte a belső gazdasági fejlődés pályáit, korlátozta lehetőségeit. 1933-ban a nemzeti jövedelem névleges értéke az 1929 évi 55%-ára esett vissza, s 1938-ban is csak mintegy 7%-kal haladta meg a válság előtti szintet. A válság következtében megszorító intézkedéseket hoztak, pl. a közszolgálatban dolgozók fizetését jelentősen csökkentették. Az új magyar állam gazdasága sebezhetőnek bizonyult Magyarországon az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1937/1938-ban kb. 120-130 akkori USA dollárra volt tehető (az európai átlag 200-220 dollár volt). Magyarország 1938-ban közepesen fejlett országgá vált. A nemzeti jövedelem előállítása, azaz a gazdaság szerkezete jelentősen nem változott, némileg nőtt a mezőgazdaság

részesedése, s lényegét tekintve stagnált az iparé. A nemzetközi hitel- és pénzügyi kapcsolatok helyreállítása a gazdaság szempontjából rendkívül fontos volt. 1924-tol kezdve rövid és hosszú lejáratú hitelek formájában érkezett be külföldi tőke, majd nagyobb mértékben megkezdődött a működő tőke beáramlása az iparba. Elsődlegesen az amerikai, angol, német és kisebb részben francia tőke szerzett érdekeltséget a magyar gazdaságban. A külföldi tőke aránya 1929-ben 28%, majd fokozatosan csökkent, 1938-ban már csak 24% volt. A háború kitörése után német gazdasági behatolás révén ismét emelkedett a külföldi tőke részesedése. A háborúra való tudatos felkészülés - a győri fegyverkezési program - a gazdasági növekedés motorjává vált. A kormány 1 milliárd pengő beruházást irányzott elő, melynek 60%-a közvetlen, 40%-a pedig közvetett hadiipari jellegű célokat szolgált. A gazdaság, mindenekelőtt az ipar

háborús konjunktúrája jelentős szerkezeti és területi átrendeződéseket idézett elő a magyar gazdaságban. 3. A gazdaság ágazati struktúráinak változása a két világháború között a. a mezőgazdaság Az állami beavatkozással és garanciával végrehajtott, Nagyatádi Szabó István nevéhez fűződő, meglehetősen mérsékelt 1920. évi földreform során mintegy 927 ezer katasztrális hold földet osztottak ki, a nagybirtokok területének kb. 10%-át igénybe véve A földreform végrehajtása után némileg módosult a birtokstruktúra, de alapvető változások nem történtek. A földterületek mintegy 30%-át foglalták el a nagybirtokok, melyek elsősorban állami vagy önkormányzati, vallási stb. tulajdonban voltak A közép- és kisbirtokok aránya a földterületek 60%-a volt. A maradék 10%-on (törpebirtokok) dolgozott 1,2 millió törpebirtokos A mezőgazdasági termelésen belül vezető szerepe a szántóföldi művelésnek volt, ezen belül is

a gabonatermelés volt a meghatározó. A különböző szántóföldi növények termésátlaga az időszak alatt nem vagy csak alig emelkedett, az időjárásban mutatkozó ingadozások a termésátlagokban is megmutatkozott. A kert, gyümölcs- és szőlőtermesztés a két világháború között jelentősen fejlődött, a gyümölcstermesztés a korszak gazdaságpolitikájának egyik favorizált ágazata volt. A faállomány nagymértékben gyarapodott, de a minőségi mutatók is jelentősen javultak. A termelés különösen a Duna-Tisza közén koncentrálódott 1930 nyarán a kormány - a gabonatermelés válságát enyhítendő - bevezette az ún. boletta-rendszert, melynek értelmében a termelők minden mázsa eladott gabona után a vételáron felül gabonajegyet (bolettát) kaptak a vevőtől, melyekkel adót lehetett fizetni, ill. készpénzre lehetett váltani A boletta-rendszer segített ugyan a birtokosokon, de drágította a városi lakosság kenyérellátásának

költségeit. A szőlőtermelés és a vele kapcsolatos bortermelés erősen ingadozott. Az ágazat legnagyobb problémáját (már akkor is) az jelentette, hogy az évi bortermelés mindössze 10%-a volt jó minőségűnek és exportképesnek tekinthető. Az állattenyésztés belső struktúraátalakuláson és fajtaváltásokon ment keresztül. A szarvasmarha-tenyésztés a korszak jelentős részében válsággal küszködött, az állomány jelentősen csökkent, viszont a korszak során lejátszódó fajtaváltás miatt a tej- és húsátlagok jelentősen javultak. A szarvasmarhatartás a Dunántúl dombvidékein volt a legjelentősebb A lótenyésztés fontosságát a mezőgazdasági igaerő adta, hiszen a gépesítés foka a korszakban még nem volt jelentős. Legdinamikusabban a sertésállomány nőtt, az új fajták mellett a mangalica is jelentős fajta maradt a kisbirtokosok körében. A juhtenyésztés a kornak másik válságágazata volt, állománya jelentősen

csökkent a két világháború között. Összességében a mezőgazdasági termelés élőmunka-igényes maradt, bár a technikai háttér is modernizálódott valamelyest. A cséplés teljes gépesítése mellett megkezdődött a talajmegmunkálás kiterjedtebb gépesítése is. Állami támogatással az öntözött területek nagysága kis mértékben emelkedett. Szintén állami pénzen új növények termelésével is kísérleteztek, de ezek többsége nem vált be. b. bányászat és kohászat Az államhatár változása a bányászatban és a kohászatban jelentős visszaesést jelentett, nagy bányászati és kohászati központok kerültek Romániába és Csehszlovákiába. Az országban maradt szénbányák kitermelése jelentősen növekedett, de még így sem tudta fedezni a hazai szükségleteket. A szénbányászat lényegében három tulajdonos - Magyar Általános Kőszénbánya Rt., Salgótarjáni Kőszénbánya Rt és az osztrák Duna Gőzhajózási Társaság

kezében összpontosult 1930-ban a földgáz, 1937-ben a kőolaj kitermelése kezdődött meg Magyarországon. Bükkszék, majd különösen Budafapuszta mezőin folytatott termelés gyorsan bővült, országos, sőt rövid ideig európai jelentőségű volt. 1939-ben a kőolajtermelés 143 ezer tonna, majd a háborús szükségletek miatt 1943-ra már 842 ezer tonnára nőtt. Ércek közül vasérctermelés Rudabányán, bauxittermelés pedig Gánton folyt elsősorban. A vas- és acélgyártás az állami beruházásokhoz kötődött elsődlegesen. A világválság idején a termelést korlátozták, az ország hat kohója közül csak négy működött. A második világháborút megelőző fegyverkezési program erőteljesen hatott az ágazat termelésének növekedésére, technikai-technológiai korszerűsödésére. A két világháború között a kohászatban egy teljesen új szakágazat jelenik meg, az alumínium kohászata. 1934-ben Mosonmagyaróváron timföldgyár, 1935-ben

Csepelen alumíniumkohó, Ajkán pedig timföldgyár és kohó létesült. Megkezdődött a Duna-völgyi timföldgyár építése is, de a háború alatt nem fejeződött be. Az új ágazatban meghatározó volt a német tőke jelenléte A kohászati bázisok fejlesztésében és területi elhelyezkedésében a stratégiai helyzet volt döntő. 1938-tol felgyorsult a nehézipar fejlődése. Egy év alatt az állami fejlesztések révén 30%-kal nőtt a foglalkoztatottak aránya, a gazdaság szerkezetében a nehézipar meghatározóvá válik. c. egyéb iparágak helyzete Az első világháború alatti háborús konjunktúra után az ipar elvesztette piacainak jelentős részét. A rövid stagnálást követően fokozatosan nőtt a gyárak száma az országban A válság alatt megtörik a fejlődés, majd 1933-tol kezdve ismét megindulnak az új alapítások, fejlesztések. Az időszakban módosult az ipar ágazati szerkezete is A Monarchia idején szinte nem is létező magyar

textilipar a 20-as években honosodik meg az országban. A beruházások közel egyharmada a textiliparba irányult. A magyar gazdaságpolitika rendkívüli erőfeszítéseket tett a pamutipar, gyapjúipar fejlesztése érdekében, elsődlegesen valutavédelmi szempontokkal indokolták a késztermék behozatal korlátozását. A fejlődő textilipar rendkívül dinamikusan növelte termelését. A szinte teljeskörű belső ellátás mellett 1928-ban 60 millió pengő értékű exportjával már a legtöbbet exportáló iparággá vált. Gyors növekedés és termelésbővülés játszódott le a gépipar, az elektrotechnikai ipar és a vegyipar területén is. Ezek az iparágak - részben magyar találmányok alkalmazása révén (ezek közé tartozott pl. Bláthy Ottó árammérője, az Egyesült Izzólámpagyár kriptonégői, az Orion rádiókészülékei) - az átlagnál gyorsabban korszerűsítették termelésüket és termékeiket. A nagy cégek kiemelt jelentőséget

tulajdonítottak a műszaki fejlesztésnek, a nemzetközileg is versenyképes termékek előállításának, és egész ágazatok, illetve termékcsoportok (gyógyszeripar, rádiótechnika, elektrotechnika, közlekedési gépgyártás) kerültek a világ élvonalába, és alapozták meg a magyar ipar jó hírét. Az ipar területi megoszlása azonban rendkívül egyenlőtlenül alakult. Az ipar abszolút központjává a főváros vált. Budapesten és környékén koncentrálódott mind a tömegtermelés, mind pedig az innovációt hordozó új ágazatok minőségi termelése is. 1938-ban a nagyipari munkásság több mint 50%-a a fővárosban és közvetlen környékén állt alkalmazásban. Kisebb ipari tengely alakult ki a Duna mentén Budapest és Győr között. Az ipar területi koncentrációjának harmadik területe Borsod, Nógrád megye lett. A közép-dunántúli iparvidék kialakulásának alapjait stratégiai fekvése határozta meg, emiatt az állam jelentős

szerepet vállalt a térség iparosításában. d. az infrastruktúra változása Az ország infrastruktúrája, különösen a közlekedési és azon belül a közúti hálózat jelentős mennyiségi és minőségi fejlődésen ment keresztül a két világháború között. A kiépített közutak hossza az 1920. évi 16500 km-ről az 1930-as évek végére 35 ezer km-re nőtt A közúti közlekedés a 20-as évektől vett nagyobb lendületet. 1937-ben már 16400 személygépkocsi, 4800 tehergépkocsi és mintegy 10 ezer motorkerékpár közlekedett a közutakon. A közúti közlekedés gyors fejlődésével szemben a vasúti közlekedés stagnált. A vízi közlekedés és főleg szállítás teljesítménye a háború előtti töredékére esett vissza. Ebben meghatározó tényező volt a tengeri kijárat elvesztése. Történtek kísérletek a tengeri hajózás újbóli megteremtésére, de lényegi növekedés csak a dunai hajózásban következett be. A légi közlekedés

kifejlődését sokáig a békeszerződés feltételei akadályozták, de fokozatosan kialakult a rendszeres bel- és főleg külföldre irányuló légi közlekedés. 1936-ban a járatok száma már meghaladta a 3000-et, a szállított utasok száma megközelítette a 20 ezret. Az ország infrastrukturális ellátottságának javítása szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt a villamosítás és a hírközlés alaphálózatának kiépítése. 1920-ban az ország lakosságának mintegy 40%-a lakott villamos energiával ellátott településeken. Ez az arány 1938-ra 70%-ra emelkedett. e. a külkereskedelem sajátosságai A külkereskedelmi forgalom nagyfokú ingadozásokat mutatott a két világháború közötti időszakban. A független magyar államnak ki kellett alakítania önálló külkereskedelmi politikáját, amely végülis Európa és ezen belül Ausztria központúvá vált. A 20-as években a külkereskedelem több mint 50%-a irányult Ausztriába, az arány

fokozatosan csökkent, de így is az Anchluss-ig Ausztria maradt meghatározó gazdasági partnerünk. Az 1930-as évektől kezdve mind a kivitel mind pedig a behozatal politikai indíttatásúvá vált. A gazdasági megállapodások (1934 magyar-olasz-osztrák) elősegítették a külkereskedelem fejlődését, de az ideológiai-politikai szembenállás le is szűkítette annak irányát. 1935-1936-ra Németország vált a legfontosabb kereskedelmi partnerünké. A külkereskedelem nagyságrendje és áruösszetétele lényegében azt tükrözte, hogy a magyar gazdaság fokozatosan alárendelődött a német gazdaság igényeinek. Magyarország rövid idő alatt "beilleszkedett" a német gazdasági munkamegosztás rendszerébe és gazdasági tekintetben a "német élettér" szerves részévé vált. Az 1937. évi külkereskedelmi forgalom értéke és területi megoszlása jelentős részben visszatükrözte az államközi kapcsolatok jellegét és intenzitását.

A politikai kapcsolatok már elsőrendűvé váltak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alakulásában, de még béke volt és így a külkereskedelem teljes politikai meghatározottságáról még nem lehetett beszélni. II. A magyar gazdaság a kommunista-szocialista időszakban A sztálinizmus tkp. a társadalom totális függése az állampárttól Termelési eszköz = hatalmi eszköz. Akinek a kezében a termelési eszköz van, azé a hatalom A sztálinizmusban az egyénnek nincs gazdasági egzisztenciája, létében függ az államtól. Az ellenségnek, megbízhatatlannak bélyegzettek büntetése internálás Tkp. szükségképpen kell internálni, hisz saját jószántából aligha vállalna bárki is munkát Szibériában (nincs piac, nincs gazdasági érdek, nincs motiváció), stb., a legfontosabb nyersanyagbázis, bányák, stb viszont épp itt van, kiaknázásukhoz feltétlenül szükség van munkaerőre. A lakosság millióit kell deportálni, hogy a gazdaság

működőképes legyen. A sztálinizmusban népgazdasági tervezés van a pártállam tervét a népgazdaságnak végre kell hajtania. A sztálini Szovjetunióban 43(!) gazdasági minisztérium működött Tervutasításos rendszer, melynek politikai konzekvenciái: az eredmények a vezetés eredményei, a hibákat viszont mindig a társadalom követi el (a hatalom mindig bölcs, a nép mindig bűnös). Az ilyen gazdaság tkp. automatikusan hiányhoz vezet (hisz nincs piac, hanem elosztás van (a lakást (tanácsi, szövetkezeti, társasház, magánvásárlás (a SZU-ban nem volt magánlakás)) pl. kapni lehet, a kenyér termelési költségei magasabbak, mint a bolti ára, stb.), s mindez hihetetlen mértékű eladósodáshoz vezet (a Kádár-rezsim pl. 23 milliárd dollárnyi 2 adósságot halmozott fel). Az első gazdasági lépés a kommunizmus kiépítésének irányába tkp. a földreform ügye 1945. március 17-én megszületik a földreformról szóló rendelet, melynek

értelmében kétféle földbirtokot hoznak létre: az úri birtokot (nagybirtok, a tulajdonos nem ott él; nem ő műveli, hanem csak a hasznát szedi be) és a parasztbirtokot (kisbirtok, a tulajdonos a területen lakik és maga műveli meg). A 100 hold feletti főúri és egyházi birtokokat visszaveszik, a bankok és pénzintézetek földbirtokaival együtt. A 100 hold feletti birtokok tulajdonosa 100 holdat megtarthatott, az efölötti területet elkobozzák. A gazdag parasztok 200 holdat - akik aktívan tevékenykedtek a fasizmus ellen, azok 300 holdat - tarthattak meg. A törvény eredetileg kártérítést is előírt, de ezt nem tartották be. A törvény végrehajtása során azonban gyakorlatilag minden földet államosítottak, így kb. 10 millió kat hold föld került állami tulajdonba. Az államosított földekből mintegy 45 millió kat holdon állami erdőgazdaságokat és állami gazdaságokat hoztak létre, a maradék 5.6 millió kat holdra pedig összesen kb 730

ezer család nyújthatta be igényét. Az igénylő családok közül fölben részesültek - összesen kb 3-3.5 millió ember - végül átlagosan 7-8 hold (5,1 hold) földet kaptak, s óriási lendülettel láttak hozzá az új magyar mezőgazdaság felépítéséhez, s megvalósulni látszott a parasztság évezredes álma a saját földről (nem tudták, hogy mindez tkp. csak mézesmadzag, s hamarosan következik a téeszesítés, stb.) A földosztás mögött azonban valójában aljas szándékok húzódtak meg: mivel a földjétől megfosztott magyar történelmi uralkodóosztály (arisztokrácia, nagybirtokosok) tagjai elmenekültek, 3 így eltüntetésükkel a magyarság még kiszolgáltatottabbá vált. A vagyonától megfosztott magyarországi keresztény egyház képtelenné vált kórházainak, ill. az oly sok kitűnő tudóst, stb nevelő egyházi iskolák, az egyházi árvaházak, szegényházak, idősek otthonai, stb. fenntartására Kialakul a papság államtól függő

rétege (békepapok, titkos kommunista papok). A földosztás tkp. az etnikai tisztogatás céljait is szolgálta (ld a szovjet területekről elűzött lengyelek a Lengyelországból elűzött 10.5 millió német földjét kapták meg, a Csehszlovákiából elűzött 3 millió német földjét pedig csehek, szlovákok között osztották ki (sőt, 1947 után még magyarok is kaptak ilyen földeket). Kezdetben Magyarországról is telepítettek ki németeket, a szomszédos országokból pedig 3-5 millió magyart szerettek volna kitelepíteni, ám ezek az akciók leálltak (a magyarok deportálását pl. épp Sztálin állíttatta le, mivel az határproblémákhoz vezetett volna és Magyarországnak területeket kellett volna adni a megnövekedett lakosság miatt). 1945 áprilisában az INGY Pestre költözik és kiegészül az ország nyugati részén lebonyolított választásokon megválasztott képviselőkkel (akik között szintén a kommunisták vannak 2 A csatlósállamok

leválasztása a Szovjetunióról. A Roll Back (The Carper) doktrína (felgöngyölítési doktrína): a hitelezők azért hitelezik a rendszert, hogy a felhalmozott adósságállomány miatt végül megdönthessék. A Roll Back-doktrinát 1953-ban hirdette meg John. F Dulles, Eisenhower külügyminisztere 3 Az egyetlen kivétel Pallavicini őrgróf volt, aki Pálinkásra módosította nevét, majd később 1956-ban ő volt az a Pálinkás-Pallavicini, aki Mindszenty bíborost kiszabadította Márianosztráról. többségben). A második lépés a bankok államosítása. A bankok többségének államosításával - azaz a gazdaság szív- és érrendszerének állami tulajdonba vételével - tkp. megfojtják a magángazdaságot, akik ki vannak szolgáltatva a bankoknak és az államnak. A harmadik lépés a pénzrendszer tudatos tönkretétele (pengő, infláció, ld. fentebb ill lentebb). Az 1945 szeptemberében elfogadott új választójogi törvény (1945. VIII tc) általános

és titkos szavazást rendel el, minden 20 éven felüli magyar szavazhat (kivéve a háborús bűnösöket és a feloszlatott szélsőjobboldali szervezetek vezetőit). Az újjáépítés eredményei - a szovjetek sajátosan értelmezték az újjáépítés fogalmát, hisz először mindent leszereltek és kivitek az országból, majd - az újjáépítés keretében - visszaadtak néhány gépet, stb. a "szovjet nép ajándékaként". 1945 februárjában aláírták a magyar-szovjet barátsági szerződést, s ezután Magyarországot a Szovjetunió látta el "vasérccel" (valójában ércnek alig minősíthető nyersanyaggal, melynek felhasználhatóvá tételéhez ércelőkészítő-ércdúsító műveket kellett építeni), - hídcsata: mivel a háború után sem a Dunán, sem a Tiszán nem maradt ép híd, elengedhetetlenül szükséges volt a hidak helyreállítása. A nemzetgyűlésben vita folyt arról, hogy melyik hidat építsék újjá először. A

kisgazdák a Lánchídra voksoltak, ám a kommunisták egy teljesen új híd, a Kossuth híd megépítése mellett szálltak síkra, s végül az ő javaslatukat fogadták el. Az 1946 januárjában átadott, szovjet mintára és segítséggel megépült vasszerkezetű híd azonban olyan rossz minőségű volt, hogy a későbbieken le kellett bontani. Az újjáépített Ferenc József hidat Szabadság híddá keresztelték át, az Erzsébet híd újjáépítésére viszont csak a Kádár-rendszerben került sor, - széncsata: 1946. február 8-án a tatabányai bányászok versenyre „széncsatára”) szólítják az ország bányászait, hogy termeljenek minél több szenet a katasztrofális energiahiány enyhítésére. - arccal a vasút felé mozgalom: helyreállították a vasúti pályákat, s a Szovjetuniótól kapott néhány - az ottani széles nyomtávú pályákon nem használható - amerikai mozdonnyal (Truman-mozdonyok vagy 411-es mozdonyok) megindult a vasúti

közlekedés. A bankok 1945-ös államosítása után a gazdaság tkp. működésképtelenné vált, jegyrendszert, redisztribúciós rendszert vezetnek be, s szovjet mintára "anti-európai" civilizáció kezd kibontakozni. 1946 nyarán államosítják az erőműveket, 1946 június 26-án pedig a szénbányákat. 1946 nyarára az infláció gyakorlatilag elviselhetetlenné vált, pénzreformra volt szükség. Magyarországon zajlott le a világtörténelem legnagyobb inflációja. 1946 júliusában naponta 300%-al emelkedtek az árak. Az infláció megfékezése nemzeti feladattá vált A stabilizáció alapvető feltétele volt, hogy meg kellett indítani a termelést, a közlekedést helyre kellett állítani és árukészleteket kellett felhalmozni. 1946 áprilisában a Szovjetunió kormánya hozzájárulását adja, hogy Magyarország hat helyett nyolc év alatt teljesítse jóvátételi kötelezettségét (rövidesen hasonló engedményt ad a csehszlovák és a

jugoszláv kormány). A szovjet kormány elengedi a jóvátétel első évében nem teljesített szolgálatok után felszámított 6 millió dollár késedelmi kamatot. 1946 májusában az USA ígéretet tett a Nemzeti Bank 1944-ben elhurcolt aranykészletének visszaszállítására (melyre augusztus elején sor is került). Ezek a források, illetve az állami bevételek növekedése, valamint a szigorú ár- és bérszabályozás nyújtottak lehetőséget a sikeres pénzreform végrehajtásához. 1946 augusztus 1.: a forint bevezetése (1 Ft = 400 ezer quadrillió pengő vagy 200 millió adópengővel (az 1938-as értékhez számítva 1 Ft = 0,28766 pengő)). A forint belső értékkel bíró pénz: mivel nem aranyalapú pénz, 4 ezért csak a belső piacon bír vásárlóértékkel, de a külkereskedelemben nem fogadják el. Ezzel tkp végleg megszűnt az árutermelés és a piacgazdaság Magyarországon, jegyrendszert vezettek be (1 főre napi 18 dkg kenyér és heti 20 dkg

hús jutott). A szabadpiaci adásvételt feketézésnek minősítették és akár halállal is büntethették. Magyarország kivonul a Marshall-segély folyósításáról folytatott tárgyalásokról is (a segély igénybevételének feltétele a nyitott gazdaság, nyitott társadalom, többpártrendszer, stb. lett volna, aminek Magyarország ebben az időben még többé-kevésbé megfelelt). Ezzel eldőlt, hogy Magyarország az anti-világgazdaság (azaz a szovjet blokk) része lesz. 1946. november 28-án sor kerül a legnagyobb nehézipari üzemek államosítására is 1946 szeptember 7-9.: Budapesten országos parasztnapokat tartanak, kísérlet indul a kommunisták visszaszorítására. A háború előtti időszak arisztokráciája, politikai, gazdasági, katonai elitje, a volt felső középosztály ugyancsak az első számú ellenségnek számított a korai ötvenes évek Magyarországán. Noha számuk az 1945-ös, illetve 1947–48 körüli emigrációs hullámok alkalmával

alaposan megcsappant, anyagi alapjaikat a földosztás és az államosítás gyakorlatilag megszüntette, továbbra is üldözték őket. 1951 májusában egy háború előtti belügyminiszteri rendelet alapján néhány nap alatt egyedül Budapestről csaknem 15 ezer embert, megannyi „volt kizsákmányolót” és családtagjaikat telepítették ki. Többségüket távoli falvakban, helyben ugyancsak üldözött volt gazdagparasztok házaiba szállásolták, de több mint hétezren gyakorlatilag kényszermunkát végeztek a Hortobágyon létesített munkatáborokban. Az ország legnépesebb társadalmi csoportja az ötvenes évek elején még a parasztság volt. A földreform eredményeképpen jelentősen megnőtt az 5 hold alatti gazdasággal rendelkező szegényparasztok száma, megerősödött az 5-15 holdas középparaszti réteg, s nagyszámú volt az árutermelő gazdagparasztság is. Rákosi Mátyás már 1948 augusztusában meghirdette a magyar mezőgazdaság

kollektivizálásának programját, de annak időtartamát egyelőre homályban hagyta. 1949-ben arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet-orosz terminológiával „kulákoknak” nevezett gazdagparaszti réteg egy háború esetén az „ellenség” tartaléka. Egyáltalán a kisgazdaságokról olyan felfogás alakult ki, hogy az „napról napra újjászüli a kapitalizmust”. A paraszti magántulajdon és a szabad piac egyaránt rendszeridegen tényezőknek számítottak. Ezért a termelőszövetkezetek szervezését meggyorsították Hatalmas politikai nyomás, erőszakos agitáció, megfélemlítő kampányok szolgálták a magyar parasztság „meggyőzését”: lépjen be a közösbe. Ugyanakkor a kuláknak minősítetteket kizárták a tsz-ekből („Aki jól termel, az kulák”). A parasztsággal szembeni politikai-ideológiai célok elérését még ezeknél is „hatékonyabban” szolgálta a háborús időkből fennmaradt kötelező terménybeszolgáltatási

(begyűjtési) rendszer. Az állam által kivetett terheket birtoknagyság szerint differenciálták: minél nagyobb volt valakinek a földterülete, annál nagyobb arányban fizetett adót, illetve termése annál nagyobb hányadát volt köteles beszolgáltatási (vagyis minimális, a termelési költségeket messze nem fedező) áron átadni az államnak. A kulákok terhei teljesíthetetlenek voltak, ezért ez a réteg felhagyott a gazdálkodással, és az iparba, a városba menekült. Ennek ellensúlyozására 1953 elején még a föld művelési kényszerét is bevezették – aki nem gondoskodott földje megműveléséről, hanem a városban, 4 Magyarország szovjet nyomásra kivonult béketárgyalások mellett folyó, a Marshall-segély folyósításáról szóló párizsi tárgyalásokról, s nem írta alá a még 1944-ben megkötött, a nemzetközi pénzforgalmat, a világpénz fogalmát, stb. szabályozó Bretton Woods-i egyezményt sem A világháború után csak az USD és

a svájci frank rendelkezett aranyfedezettel (az USD majdnem teljes, a svájci frank háromszoros aranyfedezettel). A Bretton Woods-i egyezmény meghatározta, hogy mi történjék, ha egy adott nemzeti valutának nincs megfelelő aranyvagy SDR (Special Draw Rights - speciális lehívási jog, világbanki tőkéből kiadott értékpapír) fedezete. az iparban keresett menedéket az adóprés elől, büntetést kapott. Ily módon a jobbágyrendszerre emlékeztető röghözkötöttségi rendszert próbált a hatalom kialakítani. Ez azonban eső után köpönyeg volt. A parasztság már a korábbi években tömegével hagyta ott földjét, mely nem biztosította a megélhetést. 1949–1952 között közel 180 ezer fő csaknem 1,8 millió katasztrális holdat ajánlott fel, amiből csaknem 1 millió hold volt „kulákföld”. E hatalmas terület java része műveletlenül maradt, akárcsak az ún. „tartalékterületek” (bizonytalan tulajdonú, alacsony hatásfokkal vagy

egyáltalán nem művelt földek), melyek nagysága 1952 végén meghaladta a 800 ezer holdat. Akik minden nehézség ellenére megpróbálták folytatni a gazdálkodást, azok számíthattak arra, hogy előbb-utóbb összeütközésbe kerülnek az államhatalommal. A begyűjtésről szóló rendeletek 1951-től büntető szankciókat is tartalmaztak, többek között „a közellátás veszélyeztetésének vétségét”, később bűntettét, amelynek címén több százezer paraszt ellen indítottak eljárást, és 1948– 1956 között e bűncselekményért 193 826 főt ítéltek el a bíróságok, 1951–53 között egyedül több mint 120 ezret. A politikai elképzelések szerint az egyéni gazdálkodás magas terhei az amúgy is előnyösebb kollektív gazdaság felé terelik a szegényparasztságot és az utóbbi szintjére nyomorított középparaszti réteget. Ezt a feladatot azonban sem a begyűjtési rendszer, sem más kiegészítő alrendszerek, de még az 1951–1953

között valóban kemény kollektivizálási kampányok sem tudták elérni. Többek között (bár távolról sem első helyen) azért nem, mert éppen a begyűjtési rendszer átmeneti előnyök után a tsz-ekre semmivel sem hárított kisebb terhet, mint az egyéni gazdákra. A kampányok „alacsony hatékonyságát” mutatja, hogy 1953-ra a szövetkezeti szektor csak a szántóterület 26%-án gazdálkodott (a mezőgazdasági keresők valamivel kevesebb mint egyötödét tömörítve), ezzel szemben az egyéni gazdák (a keresők 68 százaléka) még mindig kezében tartotta a szántóterület 56%-át. A begyűjtési rendszer valósította meg azt a kommunista elképzelést, mely szerint az államosított ipari szektor a kapitalista szektorokból, elsősorban a mezőgazdaságból szerzi a fejlesztéshez szükséges forrásokat. Ezekre a forrásokra a sztálinista rendszerre jellemző gazdasági növekedéstípus, az erőltetett növekedés megvalósításához volt szükség. Az

erőltetett növekedést rendkívül alacsony fogyasztási, és igen magas beruházási hányad jellemzi. Extenzív fejlesztési módszerei egyik legfontosabbika a foglalkoztatotti létszám növelése (mintegy 300 ezerre tehető a többé-kevésbé ipari foglalkozásra „váltó” parasztok száma az ötvenes évek első felében). Mindez csak különféle csoportok, rétegek súlyos áldozatai árán lehetséges, és így is csupán bizonyos ideig fenntartható: minden represszió ellenére az erőltetett növekedésnek egyebek mellett a lakosság tűrőképessége szab határt. Az erőltetett növekedés klasszikus időszaka Magyarországon az első ötéves terv (1950–54) első három és fél éve, amelynek egyik első számú kárvallottja a parasztság volt. A rendkívül alacsony, és 1952–53-ra még a helyreállítási periódus végéhez képest is erősen csökkenő életszínvonal falun a legalacsonyabb. Végül meg kell említeni azt a pszichológiai hatást, amelyet

természetesen még a magyar parasztság esetében is a korai ötvenes évek komplex társadalmi tapasztalatainak együttesében fejtett ki. A „padláslesöprés”, a „kuláklista”, a „kolhozosítás”, a „közellátási vétségek és bűntettek” büntetése kitörölhetetlen nyomot hagyott azokban, akik mindezt végigélték. (Sőt, a nyolcvanas években kiderült, hogy az emlék áthagyományozódott a később született nemzedékekre is.) A munkásságot a kommunista propaganda „uralmon lévő osztályként” határozta meg. Paradox módon 1948–49-ig, ameddig ez a szólam még egyáltalán nem hangzott el, az állam több figyelmet fordított a munkásokra, mint amikor az országban úgymond „munkáshatalom” volt. A munkásság bérszínvonala érte el elsőként (és jószerével egyedüliként) a háború előtti évek szintjét. (Igaz, a munkásság életszínvonala a háború előtt néhány elit szakma kivételével felettébb szerény volt.) A

sztálinizmus legkeményebb éveiben az üzemi munkások a jelszavakon kívül nem sok jelét tapasztalhatták annak, hogy ami történik, az nemcsak a nevükben, hanem őértük történik. Legtehetségesebb és a párthoz leghűségesebb képviselőiket „kiemelték”, s akár gyárigazgatók, miniszteriális tisztviselők lehettek, de ez elenyésző kisebbség maradt. A funkcionáriussá válók hamar elfelejtették, honnan is jöttek Akik munkások maradtak, nem sokat köszönhettek az új rendszernek. A negyvenes évek végén a legtöbb munkahelyen bevezették a teljesítménybérezést, s azt követően a normák állandó emelésével igyekezték a munkásokat több termelésre kényszeríteni. A munka mennyiségének és intenzitásának növelését szolgálták a munkaversenyek. Ezeket – eltérően az 1945 utáni, jórészt újjáépítési célfeladatokhoz kapcsolódó versenyektől – 1949-től, Sztálin 70. születésnapjától politikai célokhoz kapcsolták A

versenyekhez hasonló funkciókat látott el a szocialista brigádmozgalom és a különféle „önkéntes felajánlások” formájában intenzívebb, vagy éppen fizetetlen pluszmunkára kényszerítő élmunkás (sztahanovista) mozgalmak. Miközben a követelmények egyre nőttek, a bérek nem csupán relatíve csökkentek. Az önkéntesnek hazudott, valójában kötelező hozzájárulás az ország iparosításához (tervkölcsön, majd békekölcsön) főleg a bérből élőket, legnagyobb tömegben a munkásokat sújtotta. 1950. január 1-től lépett életbe az első ötéves terv, mely évente 21%-os gazdasági növekedést irányzott elő (Nyugat-Európában ekkor évi 2-3%-os volt a növekedés). A terv a hangsúlyt a – harmadik világháborúra való felkészülés jegyében – nem a fogyasztási cikkek előállítására, hanem a vas, az acél és a szén termelésére helyezte. A munka feltételei szinte mindenütt romlottak. Néhány kirakatba emelt állami

nagyberuházás kivételével az ötvenes években elhanyagolták a munkavégzés elemi higiéniai és biztonsági feltételeit. Miközben a munkáslétszám mindenütt emelkedett, a legtöbb helyen az új műhelyeket, üzemcsarnokokat úgy helyezték üzembe, hogy hiányoztak az öltözők, zuhanyozók, sőt a WC-k, nem vették figyelembe az esetleges károsanyag-kibocsátást, a zajártalmat, stb. A pihenéshez való jog többnyire papíron maradt, hiszen a túlfeszített terveket csak állandó kényszerű túlórázással lehetett megoldani. Összességében a munkásság helyzete leginkább a kapitalizmus hőskora, az eredeti felhalmozás proletárjainak helyzetéhez hasonlított, s semmi köze sem volt egy „munkásállam” ideálképéhez. Az egyetlen pozitív fejleményt a negyvenes évek végén még mindig jelentős munkanélküliség teljes megszűnése jelentette – az erőltetett iparosítás jelentős számú többletmunkaerőt igényelt, s fordítva, elsősorban a

munkaerő számbeli növekedése adta a gazdasági növekedés legfőbb hajtóerejét. 1952-re az életszínvonal az 1949-eshez képest is 20%-kal csökkent. Miután a munkásság hagyományos tiltakozási formája, a munkabeszüntetés (sztrájk) az államosított iparban államellenes szervezkedésnek minősült, a munkások kénytelenek voltak más eszközökkel ellensúlyozni helyzetük romlását. Csakhogy az államhatalom e formákat is drákói szigorral üldözte. A munkahelyéről mulasztó, a magasra srófolt normát nem teljesítő munkás „tervbűntettet” követett el, ha éppen nem „szabotázsnak” minősülő cselekményt. 1951-től büntették a munkahely önkényes megváltoztatását is – ezzel próbálták kivenni a munkások kezéből a szinte legrégebbi, s legutolsó lehetőséget, a munkahely-változtatásét. Bár ezekben az években „önkényes kilépésért” több tízezer elmarasztaló ítélet született, a titkos statisztikák kimutatták, hogy

az önkényes munkahely-változtatók száma ennek sokszorosára rúgott. Az értelmiség és a régi középosztály a sztálinista rendszerben többé-kevésbé eleve gyanúsnak, ha nem éppen ellenségnek számított. Kivételt csupán az „új értelmiség”, a „népi származású” értelmiség képezett, vagyis azok, akik tanulmányaikat már az új rendszerben, az újjászervezett, átideologizált oktatás keretében folytatták. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján ebben a körben még viszonylag nagy számmal akadtak a rendszer lelkes támogatói – később az ő csalódásuk volt a legnagyobb. Az értelmiség és a régi középosztály zömét a sztálini rendszer nem nélkülözhette. Az államosított, központosított gazdaság óriási bürokratikus vízfejet növesztett – az ehhez szükséges szakképzett hivatalnoksereget nem lehetett egyik évről a másikra kiképezni. Így a rendszer legalább a régi értelmiség újratermelődését igyekezett

megakadályozni: rendeletekkel korlátozta az egyetemekre, főiskolákra felvehető nem munkás- és szegényparaszt-származásúak számát. Miközben ezek továbbtanulása rendkívül nehézzé, szinte lehetetlenné vált, aközben a munkás-paraszt származásúak tömegei a szükséges előképzettség nélkül is bejuthattak az egyetemre (az ún. szakérettségi-rendszer jóvoltából), ám ott számosan elvéreztek, nem bírván még az igencsak lecsökkentett követelményeket sem. A régi középosztályból kikerült fiatalok érezhették leginkább úgy ezekben az években, hogy semmiféle jövőjük nincs. Ezért soraikból az ő próbáltak legtöbben illegálisan külföldre menekülni, ők vettek részt leginkább a szórványos ellenállási akciókban – és ők kerültek ezért nagy számban börtönökbe és internálótáborokba. A reformok kora (1961 – 1976. január 1) Ez az az időszak, amely miatt sokan ma is nosztalgiát éreznek a Kádár-rendszer iránt,

ám ne feledjük, hogy a Kádár-korszak elejétől a végéig kommunista volt, s mint ilyen, nem mentes a diktatúrák bűneitől (egypártrendszer, a plurális gondolkodás elnyomása, stb.) A megtorlást gazdasági és társadalmi konszolidáció követte, amely a társadalom számára a hatvanas évek közepétől szerény jólétet eredményezett. A téeszek későbbi sikeressége a Kádár-rendszer rugalmasságában rejlik, mivel engedélyezték a háztáji gazdálkodást, sőt a háztáji gazdaságokban folytatott egyéni árutermelést is. Az 19701980-as évekre tkp a tsz vált a háztáji szektor háttérgazdaságává Olcsó takarmány, fix piac A Kádár-rendszer alatt újjáépült a magyar falu. Magyarország ekkor a világon a 6 helyen állt az egy főre eső mezőgazdasági termelésben. A KGST 1976 januárjáig biztos piacot jelentett a magyar mezőgazdaság termékeinek számára, főként a mennyiségi termelést (hús, gabona, alma) ösztönözték. Tejcsarnokok, stb

A Kádár-rendszer – ellentétben a többi kelet-európai diktatúrával – hagyta az egyéni érdekeket is érvényre jutni. 1961-ben pártértekezletet hívtak össze, ahol elemzik a helyzetet. A forradalomra hárítják azt, hogy mintegy 22 milliárd akkori forintnyi kárt okozott a gazdaságnak. A gazdasági fejlődés mellett állást foglalva elfogadják a harmadik ötéves tervet. 5 Hatalmas iparfejlesztési program indul meg a KGST-szakosodásra alapozva (IKARUS, Csepel Autó (dömpergyártás), Óbudai Hajógyár (folyami és tengerjáró hajók, 1200-2000 tonnás kivitelben), Ganz (erőművek és erőművi berendezések (pl. a Heller-forgóval működő hűtőtornyok)), ill fejleszteni szerették volna a vákuumtechnikai ipart is (rakodógépek, talajgyaluk, stb. gyártásához)) A kádári kommunizmus tele van optimizmussal, 1962 novemberében pl. az MSZMP VII kongresszusán Kádár megállapítja, hogy „befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása” (tkp. a

szokásos szlogen) Mivel az 1956-os események után nem lett volna szerencsés, ha a reformokkal a magyarok állnak elő, ezért a (magyar származású, bár erre soha nem hivatkozó) prágai professzor, Otto Sik 6 állt elő gazdasági reformtervezettel. Sik felvetette, hogy meg kell szüntetni a centralizált gazdaságirányítási rendszert (tervgazdálkodás), s helyette vállalati szintre kell levinni a tervezést, hogy a terveket végül a Tervhivatal hagyja jóvá. A vállalatokat önelszámoló gazdasági egységekké kell tenni. Sik szerint szükséges a piaci viszonyok fokozatos bevezetése is: az árakat nem az államnak, hanem a gazdaságnak kell majd meghatároznia, a piaci viszonyokat pedig törvényekkel (gazdasági szabályzókkal) kell szimulálni. A magyar közgazdászok, köztük pl. Fock Jenő, a kitűnő szakember és későbbi miniszterelnök is részt vettek a gazdasági reformok kidolgozásában. Fock Jenő tkp szakmai kihívásnak tekintette a

reformprogramot. Ott találjuk a reformerek sorában Nyers Rezsőt is, aki a kor eseményeinek feltétlenül pozitív alakja, kitűnően felkészült közgazdász, s gyakorta a események igazi 5 A II. ötéves terv 1955-1960 között lett volna érvényben, ám közbejött a forradalom és az azt követő események. 6 Az 1968-as események után a Zürichi Egyetem professzora. irányítója (a háttérből), ill. Tímár Mátyást is, a párt gazdaságpolitikai osztályvezetőjét A párton belül az 1960-as évekre túlsúlyba kerülnek a reformerek, s Kádár is kiáll mellettük (aki Hruscsov és az őt 1964-ben felváltó Brezsnyev előtt is feltétlen tekintélynek számított a magyarországi ügyeket illetően). 1964-ben érte el Magyarországot a reformok előszele. Kádárék azt is észrevették, hogy a gyárak túl sok munkást foglakoztatnak, emiatt döntöttek egy gazdasági reform kidolgozásáról. A munkások egy részét egyszerűen elbocsátották(!)

munkahelyéről, ám nem gondoskodtak a megfelelő újrafoglalkoztatásról. Tkp az egyik gyár elbocsátott dolgozóit egyszerűen felvette a másik gyár, az onnan elbocsátottak pedig az előző gyárban kaptak új munkát („A szocializmusban nincs munkabér, csak jelenléti díj.”) 1965-ben az agrártermelés 30%-kal haladja meg az 1938-as szintet. 1966. május 25-27: az MSZMP elhatározza az új gazdaságirányítás bevezetését (1968 január 1-ére tervezik). 1968. január 1: bevezetik az új gazdasági mechanizmust 1968. január 5: Csehszlovákiában a reformer Alexander Dubceket választják meg pártvezetőnek, aki – Jan Timbergen holland egyetemi tanár konvergencia-elméletét (a kapitalizmus és kommunizmus idővel eggyé fog olvadni egy új, a szociális szempontokat is érvényesítő, demokratikus rendszert létrehozva (erős állami szektorral rendelkező gazdaság, demokratikus közszféra)) szem előtt tartva – remélte, hogy Csehszlovákia a szocializmus

mintaállamává fog alakulni. Kádár és a magyarul is jól beszélő (csallóközi születésű) Dubcek legalább kétszer találkozott (Ácson, ill. Komáromban), ahol Kádár bizalmasan felhívta a csehszlovák vezető figyelmét egy esetleges szovjet beavatkozás veszélyére, ám Dubceket nem tudta meggyőzni. 1968 tavasza: a "prágai tavasz". 1968. június 27: hetven csehszlovákiai értelmiségi, köztük Václav Havel, az ellenzék vezéralakja, későbbi köztársasági elnök) Kétezer szó című nyilatkozata (sajtószabadság, függetlenség, emberi jogok). 1968. augusztus 20-21: Moszkva meghirdeti a Brezsnyev-doktrínát (a szovjet hadsereg a szocializmus megvédése érdekében beavatkozhat más szocialista országokban). A szovjet hadsereg, keletnémet, lengyel, bolgár és magyar segítséggel lerohanja Csehszlovákiát. Gustáv Husák lesz az új államfő. A csehszlovákiai agresszió miatt az olasz kommunisták szakítanak a moszkvai irányvonallal. Ezzel

Magyarország gyakorlatilag egyedül maradt a Keleti blokkon belül a reformokkal Az új gazdasági mechanizmus eredményei: - IKARUS: a világ legnagyobb autóbuszgyára lett, 1974-ben 14 ezer (!) autóbuszt gyártottak. A Szovjetunióba, a Keleti Blokk összes országába, sőt, még Kubába és Kínába is exportáltak, a Finta József (?) által tervezett IKARUS buszok kis teljesítményűek, de kis fogyasztásúak és valóban világszínvonalúak voltak, - Csepel diesel-teherautók: az IKARUS mellett a másik nagy magyar sikertörténet, kezdetben osztrák-magyar (Steyer-Csepel) dízelmotorokkal, később Rábamotorokkal készültek, a magyar honvédségben máig üzemelnek. 35, ill 5 tonnás változatban készültek, s Kelet-Európában a legjobb fogyasztásúnak számítottak a maguk nemében (18-20 l/100 km). A legnagyobb széria évi 4500 db volt, a belső piac kielégítése mellett Kínába is szállítottak, - motorkerékpár-gyártás: Pannónia (Csepel 250) motorok (P5,

P10, P 20, P21). KeletEurópában a cseh Jáva mellett a Pannónia volt a legnagyobb motorgyár, ám később a keletnémet MZ gyár megalapítása miatt a magyar motortermelést a KGST leállította, - folyami és tengerjáró hajók: 15-20 db/év, - traktorgyártás: Dutra (Dunai Traktorgyár), Rába-Steiger (világszínvonalú nehéztraktor, a szovjet s-100-ast jóval felülmúlja), - stb. (pl a rövid ideig gyártott Balaton kombájn, ami – bár a nyugatiak színvonalát nem érte el, a szovjet típusokét jóval felülmúlta). Magyarországon a reform éveiben 1.2 millió új lakás épült (2-300 ezer falun, 900 ezer városban), s így az 1970-es években 3-4 millió ember költözhetett új lakásba. Költségek: egy másfél szobás házgyári lakás 160 ezer Ft (hagyományos téglaház 200 ezer Ft) kétszobás házgyári 240 ezer Ft, háromszobás házgyári 260 ezer Ft. Társasház: 300-350 ezer Ft Az átlagfizetések 3-4 ezer Ft körül mozogtak havonta. Tanácsi

lakásért nem kellett fizetni, szövetkezetire 10%-os, társasházira 20-30%-os beugróval lehetett jelentkezni. A funkcionáriusok és a szegények tanácsi, a középrétegek szövetkezeti lakásra voltak jogosultak. A fővárosban 5-10, a vidéki városokban 3-5 évet kellett várni a lakásra, a kisvárosokban még ennél is kevesebbet. Falun 300 ezer Ft-ból már szép házat lehetett építeni Magyarországon az 1970-es évek végén volt a legmagasabb az életszínvonal. A SZU többször tiltakozott a reformok miatt. 1975-ben Brezsnyev meghirdette a KGST-országok komplex gazdasági programját (bukaresti program), mely tkp. teljes profilváltásra kötelezte, s ezáltal gyakorlatilag „lemészárolta” a magyar gazdaságot (is). Az eladósodás kora (1976 – 1989) Timföld-alumínium Program (székesfehérvári könnyűfémmű, félkésztermékek gyártása és kiszállítása a SZU-ba), Eocén Program (barnaszénbányászat mélyművelésű bányákból, a feketeszén

világpiaci árának ötszöröséért), Olefin Program (a csővezetéken érkező szovjet kőolajból Tiszaújvárosban (akkoriban még Leninváros) etilént készítenek, amely szintén csővezetéken kerül vissza a SZU-ba). Adria kőolajvezeték megépítése Bős-nagymarosi vízlépcső. 1979: Magyarország évi villamosenergia-termelése: 24.5 milliárd kW/óra (1938: 1,4 milliárd kW/óra). Támogattuk Kubát, Kambodzsát, Laoszt, Mozambikot, stb. Az értelmetlen beruházások költségeit külföldi kölcsönökből fedeztük. 1976-1989 között 23 milliárd dollárra nőtt Magyarország adósságállománya