Arcok > Történelmi arcok > Otto Von Bismarck (1815 - 1898)

Otto Eduard Leopold von Bismarck herceg, Lauenburg hercege, Bismarck-Schönhausen grófja 1815. április 1-jén született az Elba melletti Schönhausenben a mai Sachsen-Anhalt (Szász-Anhalt) területén. Atyja B. Ferdinand (1771-1845), porosz lovaskapitány volt. Anyja Mencken kabinet-tanácsos leánya, Luise Wilhelmine. A család 1816-ban költözött át a pommern-i Kniephofba, ahol Bismarck a gyerekkorát töltötte. Gimnáziumi évei alatt a berlini Grauen kolostorban tanult, majd 1832. májusától a göttingeni egyetem diákja lett. [1] [2] [3]

1835-ben letette államvizsgáját, majd állami szolgálatba lépett, ahol gyakornokságot vállalt a berlini városi törvényszéknél, illetve az aacheni kormányszéknél. Önkéntesi évének letelte után hazatért Pomerániába, hogy gazdálkodhasson. [1] [2] [3]

Anyja 1839. január 1-jén, apja 1845. november 22-én halt meg, így hamarosan átvette a birtok irányítását, melyet vasszorgalommal igyekezett egyre jobbá tenni. A vidéki nemesség körében a fiatal junker (arisztokratikus nagybirtokos) nagy népszerűségnek örvendett, ezért a töltések felügyelőjének választották és kitüntetést is adományoztak neki egy emberélet megmentéséért. [1] [2] [3]

Politikai ambíciói számára nem bizonyult megfelelőnek a környezet, így nem is talált rá önmagára. Politika helyett szívesen foglalkozott filozófiával, művészettel, irodalommal, s már ekkor is a levélírás és szónoklás mestere volt. [1] [2] [3]

1847-ben feleségül vette Johanna von Puttkamer-t, akitől 3 gyermeke is született: Marie, Herbert és Wilhelm. Holtiglani boldog házasságban éltek. Neje erős protestáns érzülete hatott rá is, mely benne erős nemzeti öntudattal egyesült. [1] [2] [3]

Először az 1847-es rendi gyűlésen tűnt fel, ahol a liberális irányzattal szemben, mint a királyi és rendi előjogok határozott és bátor védője jelent meg. Az ó-porosz katonai és nemesi szellemet képviselte, mely a hagyományos erők ápolásától várta a rend biztosítását. [1] [2] [3]

1848-ban kitört a forradalom. Egy levelében kijelentette, hogy természetesnek találta volna, ha a német erő első kitörése során célul tűzte volna maga elé Elzász visszaszerzését Franciaországtól; ki lehetett volna tűzni a német zászlót a strassbourgi dómra – mondta, de azt nem bírta megérteni, hogy a lengyelekért miért lelkesedtek, és miért nekik akarták visszaadni a tőlük már elfoglalt területeket. Meggyőződése, és az a bátorság, mellyel azt védte, már akkor az ultrakonzervatív párt vezérévé, illetve a király kegyeltjévé tette. Nem támogatta, hogy a porosz király a frankfurti népparlament kezéből fogadja el a császári koronát. [1] [2] [3]

Az Ausztriával ápolt jó viszonyt támogatta, de sajnálta, hogy nem a porosz hadsereg segítette diadalra a császár ügyét Magyarországon. [1] [2] [3]

1851-59 között IV. Frigyes Vilmos porosz király (1840-1861) megbízásából Poroszországot képviselte a majna-frankfurti szövetségi gyűlésen. Frankfurt volt ekkoriban a német politikai élet legfontosabb színtere. Nejéhez írt leveleiből kiderül, hogy itt döbbent rá először arra, hogy a német-osztrák barátság nem valósulhat meg.
1852-ben Bécsbe küldték, hogy a német vámszövetség ügyében minél közelebb hozza a porosz és az osztrák álláspontot. Ennek apropóján jutott el Magyarországra, s azon belül Budára és az Alföldre is, Ferenc József császár kíséretében. [1] [2] [3]

A porosz egyenjogúságot éppen olyan szigorúan és kíméletlenül igyekezett fenntartani, mint ahogy társadalmi téren és etikett-kérdésekben is egyensúlyra törekedett, főleg az osztrák követekkel szemben, akik közül különösen Rechberggel szeretett ujjat húzni. [1] [2] [3]

1859-ben szentpétervári, majd párizsi nagykövet lett, 1862-ben pedig I. Vilmos porosz király (1861-1888) porosz kormányfőnek és külügyminiszternek nevezte ki. "Nem beszédek és többségi határozatok, hanem vér és vas dönti el a kor nagy kérdéseit" – ekként hirdette programját. [1] [2] [3]

Ausztriával szemben idővel erélyesebben kezdett fellépni. Gróf Károlyi Alajos előtt 1862. december 4-től kezdve nem titkolta többé, hogy a két német nagyhatalom viszonya nem maradhat változatlanul. Amikor a gróf azt mondta, hogy Ausztria nem mondhat le hagyományos befolyásáról, és nem engedheti magát kiszorítani Németországból, Bismarck röviden annyit válaszolt, hogy akkor tegye át súlypontját Budára. Csakis az ő akarata tartotta vissza Vilmost attól, hogy részt vegyen a frankfurti fejedelmi gyűlésen, ahol a német uralkodók Ferenc József császár elnöklete alatt személyesen próbálták meg megreformálni a szövetséget. A porosz király távolmaradása miatt Ausztria reménye, és egyúttal az osztrák hegemónia elismerése is meghiúsult. Mihelyt a hadsereg ujjászervezése befejeződött, Bismarck kereste az alkalmat, hogy az új fegyvereket kipróbálja, és ürügyet, hogy Ausztriát a szövetségből kizárja. [1] [2] [3]

A parlament liberális többsége ellenére is keresztülvitte a haderőreformot, s négy évig a sajtó- és szólásszabadságot korlátozva, parlamenti felhatalmazás nélkül kormányzott. [1] [2] [3]

Az 1864-es dán háború végeztével Schleswig porosz, Holstein pedig osztrák felügyelet alá került. Bismarck 1865-ben kapott grófi címet, majd szövetséget kötött az olaszokkal, az oroszokat pedig semlegesítette. 1866-ban, a porosz-osztrák háborúban Königgraetznél megverte Ausztriát, a nikolsburgi békében mégsem alázta meg ellenfelét, de Hannovert, Hessen-Kasselt, Nassaut, Holsteint és Frankfurtot annektálta. [1] [2] [3]

1867-ben jött létre az Észak-Német Szövetség, ami porosz mintára szerveződött. Bevezették az általános, titkos választójogot a férfiak számára, de a kormányt a király nevezte ki, aki azonban nem tartozott felelősséggel a parlamentnek. A törvényhozás sem szólhatott bele a hadügyi és külügyi kérdésekbe, de az alkotmány lehetővé tette a további demokratizálást. Mivel a vámszövetséget nem fogadta el mindenki, így nem sikerült Bismarck azon terve, hogy a déli német államokat is Poroszországhoz csatolja. [1] [2] [3]

Trónutódlás ürügyén háborút provokált a franciákkal, 1870. elején pedig a négy déli állam (Bajor- és Szászország, Württemberg és Baden) csatlakozott az Észak-Német Szövetséghez. [1] [2] [3]

Bismarck hamarosan birodalmi kancellár lett és hercegi címet is kapott. 1870. szeptemberében Sedannál döntő vereséget mért III. Napóleonra, így Vilmos porosz királyt a Versailles-i kastély tükörtermében (1871. január 18-án) császárrá koronázhatták. Bekebelezték Elzászt és Lotaringiát, a franciákra pedig súlyos jóvátételt róttak. Németországban közigazgatási reformot indított el, egységes pénzt vezetett be, közös jegybankot és postát állított fel, s kezdeményezte egy egységes törvénykönyv megalkotását is. [1] [2] [3]

Külpolitikájában a birodalom pozícióinak megszilárdítását helyezte előtérbe, melynek keretében jó kapcsolatot épített ki Ausztria-Magyarországgal, s igyekezett kordában tartani Oroszországot is. Ezért az 1878. június 1. és július 1. között tartott berlini kongresszus vezetőjeként felülvizsgálták az 1877-1878-as orosz-török háborút lezáró San-Stefanó-i békét. A kongresszus eredményeként végleg Oroszországhoz került Besszarábia, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia megszállhatta Bosznia-Hercegovinát, amelyet 30 év múltán, 1908-ban annektált.

A kettős szövetség megalkotása (1879) Németország és Ausztria-Magyarország között, illetve megszilárdulása Olaszország 1882-es csatlakozása után (hármas szövetség) tovább növelte Bismarck és az általa vezetett birodalom tekintélyét, amelyet tovább fényezett az egyre inkább kibontakozó német gyarmatosítási láz (1884: Német Délnyugat-Afrika /Namíbia/, Német Új-Guinea, Kamerun, Togó, 1889: Német Kelet-Afrika /Tanzánia/). Külügyi politikáját az egész nemzet osztatlan lelkesedése kísérte. [3]

Az öreg Vilmos császár halálával (1888. március 9.) vette kezdetét Bismarck háttérbe szorulása. A mindössze 1 évig uralkodó III. Frigyes császár teljes mértékben elismerte ugyan a kancellár érdemeit, de a belső kérdésekben tőle elütő, szabadabb elvű politikát kívánt követni. Még jobban elmérgesítette a viszonyt az a terv, hogy a császár egyik leányát Sándor bolgár fejedelemhez akarta nőül adni – ezt Bismarck határozottan ellenzett azért, hogy ezzel ne terelődjön Oroszország Franciaország karjaiba. [3]

II. Vilmos császár (1888-1918), mint Bismarck lelkes tisztelője foglalta el a trónt, de az ifjú uralkodó önérzetessége miatt a kancellár szinte korlátlan intézkedési jogának nem maradt helye, így amikor a császár gyorsabb ütemben akarta a szociális politika átalakítását lefolytatni, mint azt Bismarck jónak tartotta, a kancellárnak be kellett adnia lemondását, amelyet a császár el is fogadott (1890. március). [3]

Bismarck nehezen tűrte a kénytelen tétlenséget. Rendszeresen megjelent a sajtóban, s meglehetősen éles kritikával illette a visszalépése óta követett politikai irányvonalat. Két fő kritikai szempontot fogalmazott meg:
1. A császár nem becsüli elég nagyra az oroszok barátságát, elősegítve ezzel az orosz-francia szövetséget,
2. A vámügyek helyzetének rendezése során nem voltak eléggé tekintettel a mezőgazdasági érdekek védelmére. [3]

Utolsó éveiben egy hannoveri kerület képviselője volt, majd a király békét ajánlott neki, s Berlinbe hívta, ahol hatalmas pompa várta – Bismarck azonban Friedrichsruhe-i magányát soha többé nem hagyta el, s szellemi épségét egyre súlyosabbá váló betegsége ellenére is megőrizte. [1] [2] [3]

Elhunytának hírére II. Vilmos a berlini új dómtemplomban lévő fejedelmi sírboltot ajánlotta fel Bismarck nyughelyéül, de a család apjuk végrendeletéhez híven Friedrichsruhe-ban helyezte el a testet (1898. augusztus 2.), egyelőre ideiglenes sírban, egy évvel később pedig az újonnan épült sírkápolnában. [1] [2] [3]

Bismarck nevét viseli mind a mai napig a volt német gyarmat, Pápua Új-Guinea egyik legnagyobb szigetcsoportja: a Bismarck-szigetek.

Forrás:

[1] http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/013/pc001371.html
[2] http://hu.wikipedia.org/wiki/Otto_von_Bismarck
[3] http://econ.core.hu/esemeny/bis_bev_club/bis.HTM

Rengeteg félig-meddig dokumentált történet, legenda kering ókori kínai, görög és későbbi arab tudósok és feltalálók által tervezett, esetleg épített gépekről, automatákról. Nem mindig tudjuk eldönteni, mennyi igazság van ezekben. Annyi bizonyos, az emberiség ősidők óta szeretett volna fizikai/szellemi munkára képes, lehetőleg önirányított gépeket, automatákat, de legalább egy számológépet építeni.

Az 1956-os forradalom Magyarország népének a diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. Az eseményeket bemutató cikksorozatunk utolsó részében az október 24. és november 3. között lezajlott országos eseményeket, valamint ezek nemzetközi visszhangját mutatjuk be.

A gyufa (régiesen gyújtó) egyik végén gyúlékony anyaggal bevont, dörzsölésre könnyen gyulladó, tűzgyújtásra vagy hőadásra használt éghető (fa)pálcika. Két legfontosabb változata a csak a speciális dörzsfelületen meggyulladó biztonsági gyufa vagy svédgyufa, illetve a gyakorlatilag bármely érdes felületen tűzre kapó, mindenen gyulladó gyufa.

• Csoma Gyula - Felnőttoktatási sajátosságok / 2008, 55 oldal
  
  
• Hottó Éva - A XVII.-XVIII. századi magyar férfi öltözetek jellemző szabásformáinak rekonstrukciós elemzése / 2014, 137 oldal
  
  
• Prohászka Ottokár élete / 2009, 2 oldal
  
  
• Harangi-Kelner - Az e-learning szerepe a felnőttoktatásban és -képzésben / 2005, 70 oldal
  
  
• Herman Ottó - A madarak hasznáról és káráról / 1901, 133 oldal