Irodalom | Tanulmányok, esszék » Illyés Gyula élete, verseskötetei és egyéb műveinek elemzése

Illyés Gyula élete,verses kötetei és egyéb műveinek elemzése I. Illyés Gyula élete és pályája 1. Életének legfontosabb jellemzői:  Született: 1902. november 2, Rácegrespuszta (Tolna megye)  Édesapja: Illyés János, uradalmi gépész  Elemi iskolai tanulmányait a pusztai iskolában kezdte meg. Tíz éves amikor a család Simontornyára költözött, itt még egy elemi iskolai osztályt végzett  A következő tanévben beíratták a dombóvári gimnáziumba  1914-1916: a bonyhádi gimnázium diákja  Ezután édesanyjával Budapestre költözött, és még egy gimnáziumi osztályt végzett, majd a további négy osztályt kereskedelmi középiskolában folytatta  1918-1919-ben bekapcsolódott a forradalmi mozgalmakba, vöröskatonának állt  1921-1926-ig emigrációban élt, Párizsban megismerkedett az avantgárd neves alkotóival  1926-ban hazatét, bekapcsolódott az irodalmi életbe, Déry Tiborral és Kassák Lajossal a Dokumentum

című folyóiratot szerkesztette  1928-tól a Nyugat állandó munkatársa lett, bekerült Babits baráti körébe, egy ideig József Attila barátja is volt, később a kapcsolatuk elhidegült  1934-ben részt vett a moszkvai írókongresszuson  1939-ben – válását követően – feleségül vette Kozmutza Flórát  1941-1944 között a Nyugat utódjának, a Magyar Csillagnak volt szerkesztője  1947-1948-ig a Válasz című folyóiratot szerkesztette  1948-ban, 1953-ban és 1970-ben Kossuth díjat kapott  1960-ban nemzetközi költői nagydíjat  1970-ben Herder-díjat kapott  1983. április 15-én a magyar irodalom „nagy öregjeként” halt meg 2. Gazdag témavilág  szegénység,  magyarság,  általános emberi témák: szerelem, természet, halál  harmóniakeresés,  a művész felelőssége és tartása 3. Stílusvilága a) pályakezdőként avantgárd (szürrealista) hatások b) később újrealizmus, tárgyias líra c)

pályája végén újból avantgárd hatások 4. Verses kötetei: a) Nehéz föld (1928) b) Sarjúrendek (1931)  a szegényparaszti élet témája  az apró részletekig pontos leírások az emberi lélekről c) Három öreg (1932) – elbeszélő költemény – új tárgyilagosság, – a 20. századi magyar puszta életének mindennapi mozzanatai, – az új világ sürgetése d) Szálló egek alatt (1935) e) Rend a romokban (1937) – a forradalmi változás szükségessége, – szembesülés a változatlansággal, – a néphez való hűség gondolata – drámai monológok f) Külön világban (1939) – illúzióvesztés, – a megmaradás programja, – a régi értékek megőrzése egy későbbi, jobb korra g) Egy év (1945) – a háborús pusztítás élményei, – bizakodás, – az újjáépítés és az újrakezdés öröme  Megy az eke  Cserepező h) Kézfogások (1956) – az elmúlás képzete, – az elkötelezettség, a felelősségtudat életben

tartó ereje, – a cselekvés hiábavalóságának gondolata, – drámai szerkesztésű versek filozófiai témákról, a magyarság és a lét nagy kérdéseiről  A reformáció genfi emlékműve előtt  Bartók  Egy mondat a zsarnokságról i) Új versek (1961) j) Nem volt elég (1962) k) Dőlt vitorla (1965)  Újévi ablak  Esti dal l) Fekete-fehér (1968) m) Mindent lehet (1973)  Koszorú n) Különös testamentum (1977)  meditációk a halálról,  az avantgárd hatások visszatérése (sűrítés, kihagyások, merész képzettársítások, tömörebb és bonyolultabb mondatfűzés) 5. Egyéb művei: a) drámák: – A lélekbúvár – Ozorai példa, – Fáklyaláng, – Dózsa György d) prózai munkái: – Oroszország (útinapló) – Petőfi (tanulmány) – Puszták népe (szociográfia) – – – Ki a magyar? (tanulmány) Lélek és kenyér (szociológiai tanulmány) Honfoglalók között (riportok) II. Néhány Illyés Gyula mű

elemzése: Bartók            Bartók + Kodály  népdalgyűjtő körút Bartók zenéjéből hiányzik a dallamosság  disszonanciára épülő zene, mert a világban is ez uralkodik a korszakot jellemző diszharmónia jellemzi a II. vh után építő korszak következik  Illyés Gy Örömmel üdvözli ezt az építő korszakot erőteljes hangvételű vers többes szám első személyben szól,  nép nevében  emberek nevében szól ők  a fennálló társadalmi rendszer, a hivatalos kultúrpolitika hamis világ  a nép veszi át a hatalmat, nem az uralkodó osztály  Erről szól a Bartók ezt a diszharmóniát csak Illyés Gy. tudta kimondani versben a mi hangulatunkat Bartók dala érezteti  kellemetlen hangzású zene reformkorra emlékeztet (haza gyermekei vagyunk) A mű egy indulatos felkiáltással kezdődik. A költő itt önmagával vitatkozik Ez az egész versvitázó alaphangját adja meg. Illyés védelmébe

veszi a disszonáns hangzásokban bővelkedő Bartók-zenét, hiszen a világban is ez uralkodik. A bartóki hangzásokat zajokkal, zörejekkel hozza párhuzamba. Ilyenek a „Földre hullt pohár fölcsattanó szitok-szava” és a „fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége”. Ezeknek a közös jellemzője a kellemetlen hangzás, a hangzavar. A költő azért kívánja ezt a zenét, mert a széttartó többszólamúságból épül föl a rend. Ezek a metaforikus kifejezések a zeneterem helyszínét juttatják eszünkbe. A költő a zörejeket és az emberi indulatokat a hegedű és éneklő gége megszemélyesítésével olvasztja egybe. Illyés Gyula azért teszi idézőjelbe a „nép” szót, mivel nem csak a nép, hanem az emberek nevében is szól. Mozart zenei világával helyezkedik szembe, mert Mozart zenéje, Bartók zenéjével ellentétben, kellemes hangzású. A költő egy kétszer megismételt szóba sűríti bele azt a

célt, amelyhez a bartóki „hangzavar” megértése révén eljuthatunk. Ez a szó a harmónia Az új harmonikus világ megteremtődésének feltétele az, hogy a nép vegye át a hatalmat és ne az uralkodó osztály. Az indulatos bevezetés után a költő emelkedett hangon szólítja meg a zeneszerzőt. Illyés Bartókot „szikár, szigorú” jelzőkkel illeti. Ezeknek a jelzőknek kakofonikus, kellemetlen hangzásuk van. Az előbbiektől eltér a „hírhedett” jelző Ez a jelző egy reformkori költeményt idéz emlékezetünkbe. Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című ódájának kezdő sorára - „Hírhedett zenésze a világnak” -utal. A reformkori költészetben az akkori költők az anyával a hazát azonosították. Ebben az értelmezésben használja Illyés Gyula is „Anyának a halott” mondatát. Arra utal ezzel a mondattal, hogy a nemzet nagy bajban van. A beszélőt a nemzet, az emberiség gondja-baja, a társadalom lehetséges jövőjének kérdései

foglalkoztatják. A költő a harmadik és negyedik versszakban az „én”, a „magyarság” és az „emberiség” sorsának összefonódását a bartóki zenében látja. Bartók művészetében ott van az egyetemleges, a mindent átfogó és az én, haza, emberiség sorsának találkozása. A negyedik versszak gazdagon kibontott metaforájában a költő kozmikus méretűvé tágítja Bartók zenéjének érvényességét. Erre a kozmikus művészetre utalnak a következő sorok: „Van-e remény még emberi fajunkban? – ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agressziv” nagy zenész, hogy – mégis! – okunk van remélni s élni!” Az ötödik, hatodik és hetedik versszakban Illyés mintegy megindokolja (a "mert" kötőszó is ezt fejezi ki) a bartóki diszharmónia erényeit és létjogosultságát: „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt .” „Beh más

beszéd ez! Emberi, nem hamis!” Ezekben a versszakokban megfogalmazódik a magyar nép állapota, közérzete is: „Mert növeli, ki elfödi a bajt, Lehetett, de már nem lehet, Hogy befogott füllel és eltakart Szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek!” „Olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige.” A nyolcadik versszakban megköszöni Bartóknak, hogy erőt ad a felemelkedéshez, vigaszt nyújt és kiutat mutat: „Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklon is.” „Ím a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenet, azzal föl is oldja.” Ebben a versszakban párhuzamot von Picasso és Bartók művészete között. Mindkét művészre nagy hatással volt a háború, mindketten átélték a háború borzalmait. Mindkettejük egyetemes művészete előbbre vitte az emberiséget, alkotásaikkal harcoltak az embertelenség ellen. Bartók a zenéjével, Picasso a képeivel mutatta meg az igazságot Nélkülük mi is

kevésbé érthetnénk meg ezt a kort, „amit nem érthet, aki nem érte meg”. Ez a párhuzam gazdagítja a vers vitáját, erősíti, sokszorozza a hatást, hiszen szinte halljuk a zenét, látjuk Picasso képeit. A kilencedik versszakban a hangsúly a zenére helyeződik. A zene ellentétbe kerül a „nép jövő dalával”. A zenének meg kell mutatnia a kor arculatát, a bajok felismerését, meghatározását, mert csak így ígérhet jövőt. A „szép jövő dala” viszont csak az általános harmónia megteremtését jelenti, s ez nem oldhatja meg a problémákat. Ebben az értelemben nyomatékos súlyú a zene szó ismétlődése. Ez a ritmusosság erőteljes hangvételt eredményez: „csak zene, zene, zene, zene csak, zene csak, zene”. S végül a versszak utolsó sora is ezzel a szóval fejeződik be, ami már a megoldást is megfogalmazza: „egy jobb világba emelő zene”. Az érzelmi feszültséget nemcsak a szóismétléssel növeli a költő, hanem a

sorvégi rímekkel (például: zene-tele, álmodó-ápoló, áldozó-hozó, eleve-zene) és keresztrímekkel (például: börtön – romboló – földön – imádkozó). Ezek után az utolsó versszak hangvétele lelkesítő. A vers egészének hangvétele nem ünnepi, hiszen Illyést a nemzet, az emberiség gondja-baja, a társadalom jövőjének kérdései foglalkoztatják. Az egész költemény zenei fogantatásúnak nevezhető, mivel a különböző hosszúságú sorokkal egyfajta ritmust ad a műnek, és az enjambement-ok (soráthajlás) a folyamatosság hatását keltik. Koszorú           cím: összetartozást jelképez (metaforikus kifejezés), összetartó erő témája: anyanyelvünk amikor a nyelvet felhasználjuk, kommunikálunk kommunikáció feltételei:  Közös valóság  Közös nyelv  Közös előismeret: történelmi múltunk  Meghurcoltatások, egymással köt minket össze emberi kapcsolatok  Fennálló rendszer

ellenállói: „föl nem adott hit tolvaj-nyelve”  Szabadon átléphetsz a határon „remény laissez-passer-ja”  Megalázás, elnyomás „tanár- kigúnyolta diák” megaláztatásaink kötnek össze más népekkel az anyanyelv szabad használata a szabadsággal függ össze nyelvi eszközök:  Rímtelen  Időmértékes verselésű  Különböző hosszúságú sorok: folyamatosság  Áthajlásokkal (enjambement) szemlélteti a koszorút a koszorú nem csak az összetartozást jelképezi, hanem a tiszteletet is (vers végén) a koszorút a „fölnevelő édesanyám” , az anyanyelv elé teszi le  az anyanyelv iránt fejez ki tiszteletet A vers központi témája az anyanyelvünk. A költő az anyanyelvünknek a kommunikációban való szerepét hangsúlyozza. Amikor a nyelvet felhasználjuk beszédet kapunk. A beszéd a nyelvből születik Közös nyelv nélkül nem tudnánk egymással kommunikálni, nem értenénk meg egymást. A nyelv és a beszéd

szorosan összetartozó fogalom. A költő szerint az anyanyelv szabad használata az emberi kapcsolatok biztosítéka: családjához, osztályához, nemzetéhez és az emberiséghez köti. A költő szerint az anyanyelv szabad használata a szabadsággal függ össze. Nyelvünk megalázása teszi szükségessé, hogy a költő erről a témáról írjon. Az anyanyelv története és sorsa egyúttal a magyarság története és sorsa is. Az anyanyelvet illeti a koszorú, amely nem a dicséret babérleveleiből fonódik, hanem a magyarul beszélők történelmének, elesett társadalmi rétegeinek, szétszórt népcsoportjainak szenvedéseiből, a szenvedések ellenére megőrzött hűségéből. Ez a hűség az egyetlen érték, ami megőrizte a magyarságot. A költő negatív, pesszimista hangvételben sorolja fel a társadalmi élethelyzeteket. A költő szinte egyetlen lélegzetvétellel, egyetlen mondatban akar mindent elmondani anyanyelvéről. A vers első sorai

veszélyhelyzetet ragad meg, amit a koszorú illet, lefojtva, megalázottan, a talaj szintjén, a fű közt a gazban él. Újra úgy, miként szinte mindig Ez a kép a Bibliával hozható kapcsolatba. Szinte úgy fonódnak eggyé a sorok, mint a koszorút alkotó ágak. A koszorú az összetartozást jelképezi, a koszorú egy összetartó erő Körképszerűen sorolja fel azokat a rétegeket és képviselőiket, akik csak ismerik és használják a nyelvet legelemibb életfunkciójukban, a társadalom legmélyebb bugyraiba szorultan is, akik egy nyelvet beszélnek, és akiket a társadalom másik fele, a valamilyen hatalmon lévő nem ért meg, bárha ő is magyarul szólal meg. Majd újabb metaforikus képekkel fejezi ki a nyelv „megalázott” állapotát. A „föl nem adott hit tolvaj-nyelve”, a „remény laissez-passer-ja”, a „tanár-kigúnyolta diák”, a „szerzsánlegyalázta baka” képekkel. A történelem egy hasonlatsorban idéződik fel. A hangsúlyos a

konokul ismétlődő most helyzete lesz. A történelem és a jelen a hajszálgyökér motívumában egyesül A költeménykövetkező részében a mű címe új értelmezést kap. A koszorú másik jelentése a tisztelet. Az anyanyelv elé teszi le koszorúját, ezzel kifejezve az anyanyelv iránt érzett tiszteletét. A költemény ritmusát a különböző hosszúságú sorok adják. Az áthajlásokkal nemcsak a koszorút szemlélteti a költő, hanem a vers folytonosságát is. A vers időmértékes verselésű. A mű mindvégig a daktilusereszkedő ritmusában szól