Oktatás | Pedagógia » Lukács László - A nevelés lehetőségei és feladatai a 21. századi Európában

Lukács László A nevelés lehetőségei és feladatai a 21. századi Európában Évtizedeken át összesen nyolc katolikus gimnázium működhetett Magyarországon – amolyan kirakatként a nyugati szabad világ számára: a hatalom evvel is bizonyítani kívánta az egyház(ak) „akadálytalan” működését. A rendszerváltozás óta azután már éledezőben van az egyházi, azon belül a katolikus közoktatás. A korlátokat immár nem a politikai hatalom szabja meg, hanem az egyház szellemi és nem utolsó sorban anyagi ereje. Ez utóbbi pedig erősen függ az ún „szektorsemleges”, valójában nemegyszer ügyesen manipulált állami támogatástól. A hazai katolikus oktatás helyzetét azonban csak akkor tudjuk reálisan mérlegre tenni, ha kitekintünk azokra a folyamatokra, amelyek napjainkban Európaszerte zajlanak a nevelés és az oktatás, azon belül az egyházi közoktatás területén. 1. Napjaink kulturális (nevelési) környezete Az iskolák a gyermekek

és a fiatalok formális oktatására-nevelésre szakosodott intézmények. Részei azonban a mindenkori társadalomnak, amely – informális csatornákon – gyakran erősebben hat rájuk maguknál az iskoláknál is. A hazai helyzetben ez annál is jelentősebb, mert az elmúlt másfél évtizedben gyökeresen megváltozott ez a környezet. Ma már nem egyetlen – hatalmi eszközökkel erőltetett – ateista ideológiával szemben kell felvértezni a gyerekeket és fiatalokat, hanem arra a sokszínű, gyakran áttekinthetetlen világra kell felkészíteni őket, amely számtalan – többnyire sajnos ártalmas – hatásával ma körülveszi őket. Lehetetlen volna itt teljes körképet rajzolnunk a mai „kultúráról”. Korunknak csupán néhány olyan jellemzőjét említjük meg, amelyek sok esetben jóval erősebben meghatározzák a gyermekek és a fiatalok gondolat- és értékvilágát, életvezetését és életcéljait, mint az iskola vagy a család. A kommunizmus

éveiben sok szempontból könnyebb volt a nevelés feladata, mint „szép új világunkban”. Akkor egyetlen ideológiával szemben kellett felvértezni a fiatalokat, s afféle virtusnak számított, hogy azt elutasítsák maguktól. Nem kevesen még azt sem vették tragikusnak, ha emiatt karrierjükben hátrányok érték őket (például az egyetemi felvételnél). Ma viszont sok oldalról, sokféle formában érik őket olyan hatások, amelyeknek ártalmas voltát nehéz tetten érni, és főleg számukra nyilvánvalóvá tenni. Ha pedig az értelmi belátáshoz eljutnak is, akaratuk gyönge ahhoz, hogy a rossz hatásokat kiszűrjék az életükből. A gazdaság globalizációjának és vele párhuzamosan a fogyasztói mentalitás eluralkodásának világában a fiatalok alkotják a legveszélyeztettebb korcsoportot: nincs – nem is lehet – még kialakult és megszilárdult értékrendszerük, alig tudnak védekezni a külső hatások ellen. A konzumgondolkodást részletesen

elemezték szociológusok és pszichológusok – a pedagógiai kutatások azonban mintha elmaradtak volna ezen a téren: hogyan lehet felkészíteni a fiatalokat a helyes tájékozódásra és válogatásra, hogyan lehet az anyagi javakat a személyes életszféra szolgálatába állítani, ahelyett, hogy azt lerombolva a profitorientált fogyasztásra redukálódott „egy-dimenziós” homunculussá torzítsák a személyiségüket? hogyan 1 lehet kialakítani olyan morális immunrendszert, amely kiszűri a hamis és ártó csábításokat? hogyan lehet kialakítani a vonzódást a valódi és maradandó értékekre a „throw-away society” korában? a szórakoztató ipar naponta újdonságot kínáló termékei által elkényeztetett nemzedékeket hogyan lehet rávenni erőfeszítésre, hosszútávú tervezésre, elköteleződésre? A kommunikációs technológia fejlődése az élet számos területén hatalmas változásokat indított el. Egyik fő nyertese mégis a

szórakoztató ipar lett, amely egyre inkább fogyasztóvá degradálja az embereket, főleg a még fejletlen kritikai érzékű gyermekeket és fiatalokat. A „reality show”-k, az egyre horrorisztikusabb filmek és bármikor lehívható videók világa veszi körül őket, a világhálón bármilyen ember- és természetellenes látványt megtekinthetnek, sőt létre is hozhatnak. Ehhez járult a magyar társadalmi-gazdasági helyzet sajátos alakulása a rendszerváltás után. 1990-ben történelmi fordulatnak számított, hogy Magyarországon jogállam jött létre. Napjainkra egyre nyilvánvalóbban felszínre kerülnek azonban „a reálisan létező jogállamiság” repedései. Egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a törvényalkotás folyamata nem tart lépést az események alakulásával. Ennek következtében számos bűnügyben olyan ítélet született, hogy a tettesek bár erkölcstelenül, de törvényesen jártak el. Aztán egyre általánosabbá lett a gyakorlat, hogy

nem a cselekvést igazítják a törvényhez, hanem fordítva: a tettekhez igazítják a törvényeket. A fiatalok azt látják maguk előtt, hogy a gazdasági-politikai elit szintjén egyre inkább értékét veszti az alkotmányos jog, s az egyéni érdekek fölébe kerekedhetnek jognak és törvénynek is. A fiatalok ma ebben a világban szocializálódnak. Az egyéni és pillanatnyi érdekérvényesítést tartják a legfontosabbnak. Nem hosszú távú célok mentén rendezik életüket, hanem a pillanatnyi, könnyű kielégülést keresik, nem törődve avval, hogy tettüknek milyen hosszútávú következményei lesznek. A „feeling high”, a „feldobott állapot”, az eksztázis különböző fajtáinak keresése köti le őket, így aztán „percemberkékké” válnak. Ez az életvitel azonban alkalmatlan mind az egyéni emberélet kiteljesítésére, mind pedig egy stabil társadalom felépítésére és működtetésére. Az utóbbi években a szociológusok egyre

gyakrabban használják a „risk society” kifejezést – napjainkban talán éppen a klímaváltozás egyre fenyegetőbb réme jelenti a leggyorsabban növekvő kockázatot. Az emberek – talán főleg a fiatalok – többsége azonban egyáltalán nem vesz tudomást arról, hogy növekvő kockázatok között él, sőt éppen élvezetét leli az extrém, komoly életveszéllyel járó sportokban, a horrorisztikus filmekben és videókban. Babits Mihály az 1930-as években többször figyelmeztet arra, hogy új barbárság kora jött el, amely ellen az írástudóknak harcolniuk kell: „hősies oázisokat létrehozniuk az elboruló, barbár életben”. Talán túlzóan pesszimistának látszik Babits diagnózisa, de ha az emberi haladást a barbárság állapotából a kultúra felé tartó fejlődéssel határozzuk meg, akkor igazat kell adnunk neki. Edward Tylor 1871-ben így definiálta a kultúrát: „A kultúra vagy civilizáció, etnográfiai értelemben az a komplex

egész, amely magába foglalja a nyelvet, a hitet, a művészetet, az erkölcsöt, a törvényeket, a szokásokat és minden más olyan képességet és szokást, amelyet az ember mint társadalmi lény elsajátított.” 2002-ben pedig az UNESCO a következő meghatározást adta a kultúráról: „a kultúra egy társadalom vagy szociális csoport sajátos lelki, anyagi, intellektuális és érzelmi vonásainak összessége; a művészet és az irodalom mellett magában foglal életstílusokat, az együttélés módjait, értékrendszereket, hagyományokat és hiteket”. 2 Aligha szorul magyarázatra, hogy korunkra valóban inkább a barbárság jellemző, mint a kultúra. Az emberi civilizáció egészséges fejlődése a hagyományőrzés és a modernizáció egyensúlyára épül, a „kreativ hűségre”. A mai fiatalok gyökértelenül nőnek fel, szakítva a hagyományokkal, évszázados értékekkel. Talán abszurdnak hat a kép, de mintha az „egy-dimenziós ember”

egyre inkább az ego nullapontjára zsugorodna. Az egoizmus és a relativizmus abszolutizált formája szerint: „igaz (helyes, törvényes, jó) az, ami nekem hasznos”. A veszélyt növeli az a tény is, hogy a 20. században Európa-szerte tért hódított a szekularizáció, és jelentősen meggyöngítette a kereszténység pozicióit. A század második felére pedig gyökeresen új helyzet állt elő. Ma már nem csupán szekularizálódott, hanem pluralista társadalomban élünk: számos tényező következtében etnikai, kulturális és vallási sokszínűség alakult ki a fejlett világban. Különböző ideológiák, ál- és pótvallások ajánlgatják portékájukat, a legkülönbözőbb válaszokat kínálva az élet alapvető kérdéseire. Főleg az életbe belépő fiataloknak egyre nehezebb ebben a helyzetben tájékozódniuk; rátalálniuk az igazi értékekre az ideológiáknak, (pszeudo)vallásoknak hangos zsibvásárában, amelyek mind könnyen elérhető

üdvösséget ígérnek a hozzájuk csatlakozóknak. 2. A nevelés feladata Képes-e az iskola a sokfelől megtámadott kultúra oázisává válni napjainkban? A kultúra fejlődéséhez mindig is hozzátartozott, hogy az újabb nemzedékeknek többékevésbé rendszerezett és intézményes formában átadták az emberiség addig felhalmozott tudásanyagát és tapasztalatát. A nevelés és benne az iskola szerepét sokféleképpen meg lehet határozni, de a főbb célok egyértelműek: egyrészt átadni a fejlődés során addig megszerzett ismereteket (oktatás), másrészt viszont érlelniformálni a fiatalok személyiségét (nevelés). Ez nemcsak az egyéneknek létfontosságú, de a társadalmaknak is. Jacques Delors az UNESCO számára 1996-ban készített jelentésében úgy fogalmaz, hogy a 21. században négy alappillére van a nevelésnek: apprendre a connaitre, apprendre a faire, apprendre a vivre ensemble, apprendre a etre. A tudományok által feltárt ismeretek köre

szinte követhetetlenül gyorsan bővül, az iskolarendszernek szinte évente újra kell gondolnia, mennyit, mit és hogyan tud mindebből átadni az iskolai oktatás. A konkrét, enciklopédikus adatok megtanítása mellett egyre nagyobb szerepet kap egy olyan kritikus áttekintő készség kialakítása, amely aztán később is, egész élete során képessé teszi az új ismeretek befogadására, rendszerezésére és alkalmazására. A nevelésnek azonban ennél is súlyosabb feladatokkal kell szembenéznie. Az alapkérdés: mi a célja a nevelésnek? Milyen az egészséges, teljes életet élő, érett személyiség? Az oktatásban-nevelésben az utóbbi években elterjedt felfogás szerint meg kell határozni azokat a kompetenciákat, amelyeknek elsajátítására törekedni kell. Az Európai Unió irányelvei szerint a főbb kompetenciák a következők: 1 2.1 Kognitiv kompetenciák 1 Education and Training 2010. Directorate-General for Education and Culture of the European

Commission, Bruxelles, 2003. 3 Az ismeretek átadása mindig is az iskola legfontosabb (olykor kizárólagossá vált) feladatai közé tartozott. Napjainkra egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a tudás önmagában kevés mind az egyén, mind a társadalom számára. Két igen fontos tényezővel azonban mindenképpen párosulnia kell. Az egyik az igazság, az értékek, az etikai törvények megismerése – és elfogadása. Az utóbbi időkben sokan rámutattak arra – a pápai megnyilatkozások nem győzik emlegetni –, hogy a tudomány és a technika ambivalens: jóra és rosszra, építésre és rombolásra, az ember javára és kárára egyaránt felhasználható. 2.2 Gyakorlati kompetenciák • Autonómia: az egyén legyen képes kellő megfontolás és mérlegelés után önállóan, azaz szabadon és felelősen választani jó és rossz, igaz és hamis között. • Integráció: az egyén gondolkodásmódja és életvezetése kettős kapcsolódást igényel.

Egyrészt személyiségének szerves részévé válnak a legfontosabb erkölcsi értékek (hagyományosan az erény szó jelölte a gyakorlás által kialakított jó szokásokat). Másrészt kialakul benne a közösséghez tartozás tudata, az evvel járó biztonság- és felelősségtudattal. • Egyensúly az emberi jogok és kötelességek között: az ENSZ által elfogadott Emberi jogok nyilatkozatát sajnos évtizedek múltán sem követte olyan dokumentum, amely a közös, mindenki által követendő emberi értékeket, kötelességeket foglalná magába, enélkül pedig aligha állhat fenn egészséges emberi közösség. (Kár, hogy nem talált nagyobb visszhangra Hans Küng ígéretes kezdeményezése egy „világ-etosz” megalkotásáról és elfogadásáról. 2 Pedig: „A modern társadalomban, amelyet különböző kultúrák és vallások tesznek gazdagabbá, az adja meg az egységet, hogy mindnyájan egyetértenek abban, ami alapvetően jó és rossz (.); ahol az

emberek megértik, hogy a jogok és a kötelességek ugyanannak az éremnek két oldalát alkotják, a polgárok elismerik azokat a kötelességeket, amelyekkel egymásnak és a tágabb közösségnek tartoznak, és készek teljesíteni azokat.” 3 2.3 Szociális kompetenciák: az állampolgári tudat nevelése Az állampolgári öntudat kialakítása egyre több ország nevelési tervében megjelent az utóbbi évtizedekben. Célja, hogy a fiatalokban kialakítsa azokat a tudásokat, szokásokat, etikai értékeket és felelősségeket, amelyek szükségesek egy egészséges társadalom működéséhez. Ez a nevelés persze eredménytelen marad, ha pusztán ismeretek közlésére szorítkozik, és a diákok valós helyzetekben nem gyakorolják, a szó egzisztenciális értelmében nem sajátítják el, teszik magukévá ezeket a normákat. Sok országban ez az etikai nevelés a hittan/vallástan konkurrenciájaként jelentkezett, és heves vitákat váltott ki az egyházak és az

oktatásügy vezetői között. Másutt viszont annak kiegészítőjeként vezették be, nemegyszer kritikusan rámutatva arra, hogy az iskolai hittan-tanítás nem igazán alakítja ki a fiatalok erkölcsi tudatát és tartását. 4 2.4 Személyes kompetenciák: az emberhez méltó élet megtanulása 2 Küng, Hans: Projekt Welt-Ethos, Piper, 2004. 3 Gearon, Liam: Citizenship through Secondary Religious Education című könyvében idézi az Egyesült Királyság 2000-ben közzétett nyilatkozatát, London, 2004. 44 4 Gearon: i.m 75 4 Gabriel Marcel és Erich Fromm más-más kultúrában és más-más szemszögből veti fel ugyanazt az alternatívát: birtokolni vagy lenni? A kérdést más formákban is folytathatnánk. Mi a fontos: a karrier vagy az élet? a vagyon vagy a személy? Az Evangélium egyik alapigazsága: a külső tevékenység vagy a tárgyak birtoklása nem lehet a személy végső célja. A nevelés csak akkor éri el célját, ha arra is megtanít, hogy a

fiatalok hogyan válhatnak érett személyiséggé, hogyan élhetnek teljesebb, emberibb életet. S ez a folyamat nem fejeződik be az ifjúkorral Az élethosszig való tanulás divatos jelszavát átalakíthatjuk: a személyiség egész élete során fejlődik, az érett és hatékony felnőttkorban épp úgy, mint az öregedés éveiben, vagy akár a halállal szembenézve. 3. A keresztény nevelés feladata Hogyan képes a nevelés megbirkózni ezekkel a feladatokkal? Képes-e rá egyáltalán, ha nem áll mögötte szilárd, az ember közvetlen szemhatárán kívül eső igazság- és értékrendszer? (Az utóbbi években mintha erősödne egy ateista, csak az ember belső késztetésére vagy a természetjogra hivatkozó etika igénye, nem kis részben a két nagy világvallásra hivatkozó hamis jelszavak elvetése következtében: egyaránt elutasítják a zsidó-keresztény hagyományra hivatkozó George Bush érveit és az iszlámra hivatkozó Al Kaida terrorizmusát.) A

keresztény egyházak hatása csökkent az utóbbi évtizedekben, a keresztény nevelés azonban időszerűbbnek és fontosabbnak látszik, mint azokban a korokban, amelyekben a homogén keresztény közfelfogás volt az uralkodó, ezért az egyéni döntéseknek kisebb tér jutott az életben. A II. Vatikáni zsinat antropológiai fordulata új módon láttatja meg az egyház felelősségét az emberért. Szent Iréneusz szép mondása („Isten dicsősége az élő ember”) vissza-visszatért II. János Pál pápa kijelentéseiben: „az egyház elsődleges és alapvető útja az ember, ezt az utat maga Krisztus készítette elő”. A Gaudium et spes konstitució az egész zsinat munkáját megkoronázta akkor, amikor rámutatott: az egyháznak nemcsak az ember túlvilági üdvösségét kell munkálnia, hanem evilági boldogulását, az emberi haladást is. „Gondoskodnia kell (az egyháznak) az emberek egész földi életéről is, amennyiben az összefügg mennyei

hivatásukkal, és így részt kell vállalnia a nevelés fejlesztéséből és általánossá tételéből.” 5 Ennek egyik legkonkrétabb megnyilatkozása a nevelésben vállalt feladata, amint erre a konstitúció utal is: „A gyermekeket és a fiatalokat segíteni kell () testi, erkölcsi és értelmi képességeik harmonikus fejlődésében és abban, hogy egyéni életútjukon fokozatosan egyre nagyobb felelősségtudatra tegyenek szert az igazi szabadságért vívott küzdelemben.” A zsinati dokumentumok vissza-visszatérnek erre a feladatra. Egyetlen példa: „(A keresztények) megkülönböztetett módon törődjenek a gyermekek és fiatalok nevelésével minden tipusú iskolában. Az iskolák a keresztény ifjúság tanításának és nevelésének kiváló eszközei. Ugyanakkor azonban az is figyelemreméltó, milyen értékes szolgálatot lehet velük tenni az emberiségnek: az iskolák kibontakoztatják az emberi méltóságot és az emberhez méltóbb

életföltételek előfeltételeit.” 6 5 Gaudium et spes 1. 6 Ad gentes 12. 5 A Katolikus Nevelés Kongregációja 1977-ben kiadott egy dokumentumot a katolikus iskoláról. Ebben megállapítja: „Az egyház a katolikus iskola által sajátos módon részt vállal a kulturális párbeszédben, s ezzel elősegíti a valóságos fejlődést, amely az ember teljes kiformálódásához vezet.” 7 A Kongregáció 1997-ben újabb dokumentummal jelentkezett, mintegy megerősítve a két évtizeddel korábban mondottakat: „A katolikus iskolák egyszerre területei az evangelizációnak, a teljes ember formálásának, az inkulturációnak és a különböző vallású és társadalmi helyzetű fiatalok közti eleven párbeszéd elsajátításának." 8 A zsinati és a zsinat utáni dokumentumok a keresztény nevelésnek hármas célját emelik ki – nem nehéz fölfedezni a hasonlóságot Jacques Delors említett szempontjaival. 3.1 A személyiség fejlődésének

előmozdítása A keresztény nevelés elsődlegesen nem arra irányul, hogy tagokat toborozzon az egyháznak, hanem arra, hogy a tanulók érett, felnőtt személyiséggé formálódjanak, teljesebbé, boldogabbá legyen az életük. Jézus szava szerint: „Azért jöttem, hogy életük legyen.” Természetesen ezt abban a meggyőződésben teszi, hogy a tökéletes ember Krisztusban jött el, és a legteljesebb emberi életformát csak a hitre alapozva lehet megélni. A hitre és hitben való nevelés különösen is felértékelődött azóta, amióta az iskolai kurrikulumok egyre inkább az ismeretközlésre irányulnak. „Az utóbbi években (.) egyre inkább megfigyelhető az a tendencia, hogy a nevelést pusztán technikai és gyakorlati szempontjaira redukálják. A pedagógia és a neveléstudomány maga is nagyobb figyelmet szentelt a fenomenológiának és a didaktikai gyakorlatnak, mint a nevelés lényegének, amely az értékekre és az értelem horizontjára

irányul.” 9 A katolikus nevelő feladata tehát az, hogy a keresztény értékek nyomán konkrét emberi magatartásformákat alakítson ki a tanulókban: a mások iránti tiszteletet, a felelősségtudatot, az igazság őszinte és folyamatos keresését, a szolidaritást és a szolgálatkészséget, az érzékenységt az igazságosságra; mindezek segítségével arra hivatottak, hogy aktivan vegyenek részt a társadalom életének jobbításában. 10 Jó példát adnak erre a törekvésre az ismert amerikai jezsuita, John Powell könyvei. Egyik könyvének már a címe is mintegy foglalata ennek a nevelési eszménynek: Egészen ember, egészen élő. Így definiálja az egészen élő embert: „A teljes életet élő emberek azok, akik képességeiket, erejüket és tehetségüket teljes mértékben kihasználják. Az ilyen személyek külső és belső érzékeiket egyaránt mindenestül használják. Otthonosak és nyitottak minden emberi érzelem megtapasztalására és

kifejezésére. Élénkek értelmükben, szívükben és akaratukban () A világot szépnek látják. Hallják zenéjét és költészetét” 11 7 A Katolikus Nevelés Kongregációja: A katolikus iskola, Budapest, é.n 15 8 A Katolikus Nevelés Kongregációja: A katolikus iskola a 3. évezred küszöbén, httpwww katolikus.hu 11 9 A katolikus iskola a 3. évezred küszöbén 10 10 A Katolikus Nevelés Kongregációja: Lay Catholics in School, 1982. www vaticanva 11 Powell, John: Egészen ember egészen élő Budapest, Vigilia, 2002. 17-18 6 Powell módszerére jellemző, hogy a józan észre, a lélektan felismeréseire hivatkozva érvel könyvében. Csupán az utolsó fejezetben szól a hívőkhöz, „függelékben”. Itt árulja el, hogy egész életszemléletét az Istenbe vetett hit járja át Hitét pedig így foglalja össze: „1. Isten szeret téged, feltétel nélkül, úgy, ahogy vagy – 2. Isten előrelátása kormányozza a világot, Jézus az emberi

történelem ura – 3 Arra vagy hivatott, hogy szeress: Istent, önmagadat és felebarátodat. – 4 Mindig veled vagyok. – 5 Örök élet vár rád” 12 3.2 Egy jobb társadalom szolgálatában Személy és közösség nem választható el egymástól. Az érett személyiség lényeges sajátossága, hogy felelősséget vállal másokért: elsődlegesen a családjáért, azért a szűkebb közösségért, amelyben él, közvetve azonban a nagyobb közösségért, társadalomért. Az állampolgárságra való nevelés – az összetartozás, az egymásért vállalt felelősség, a szolidaritás tudata, a közjó szolgálata – nem választható el az érett személyiség kibontakoztatásától. „Az igazi nevelés a személyiséget fejleszti ki – a személy végső célja mint rendező elv szerint –, de egyúttal javára van annak a társadalomnak is, amelynek a személy tagja, és amelynek életében mint felnőtt majd tevékeny szerepet vállal.” 13 3.3 A hit és a

kultúra szintézise Számos elemző egyre pesszimistábban látja az európai kultúra jelenét és jövőjét. A II Vatikáni zsinat még a 20. század közepének optimizmusával hirdette meg az inkulturáció programját mint az Evangélium terjesztésének egyedül igazán hiteles és hatékony formáját. Mára világossá lett, hogy ez nem egyszerűsíthető le a népnyelv alkalmazására a liturgiában, a helyi kulturális szokások és hagyományok beépítésére a keresztény közösségek életébe. Behatóan és értően kell tanulmányozni egy-egy közösség egész történelmét, hagyományrendszerét, múltját és jelenét, ahhoz, hogy az Evangélium története, Istennek az emberrel folytatott párbeszéde bennük és életre kelhessen. Az utóbbi években divatba jöttek a kontextuális teológiák: megannyi kisérlet arra, hogy létrejöjjön ez a fáradságos és bonyolult párbeszéd az Evangélium és a mindenkori mai ember között. Nehezíti a helyzetet a mai

(euró-atlanti) kultúra hanyatlása, az „új barbárság” térhódítása. A keresztény nevelés feladata ma nemcsak a hit ébresztése és kiművelése, hanem a humán-kulturális értékek felmutatása is. Ha a nevelésre érvényes, hogy a kultúra oázisává kell lennie, a keresztény nevelésre sokszorosan igaz. Volt már erre példa a történelemben: a középkorban a kolostorok nemcsak a hitnek, hanem a kultúrának is őrzői és terjesztői voltak. Az Evangélium hirdetése mellett megőrizték és továbadták az utókornak az antikvitás értékeit is. A katolikus iskola napjainkban nem térhet ki e feladat elől – nagy kérdés persze, hogy a világ és az egyház jelen helyzetében mennyire képes ennek teljesítésére. „A katolikus iskola természetéből adódik nevelési programjának egyik legeredetibb eleme: a kultúra és a hit szintézise. Hiszen a tudás a hit fényében bölcsességgé nemesül, és világnézetté alakul. Ha a tudás és a hit

között feszülő kapcsolat minden tantárgy lelkévé válik, akkor ez a tény egységet biztosít sokféleségben, és magából az iskolai tantárgyból kiindulva egységes szemléletet ad a világról, az életről, a kultúráról és a történelemről.” 14 (Piaristaként 12 Powell: i.m 169-175 13 Gravissimum educationis 1. 14 A katolikus iskola a 3. évezredben 14 7 talán kérkedés nélkül megjegyezhetem itt, hogy Kalazanci Szent József pontosan erre törekedett iskoláival: jó keresztényeket és a társadalomak hasznos állampolgárokat akart nevelni.) 15 4. A katolikus iskolák szerepe a keresztény nevelésben Hogy az egyház tanító küldetésének egyik legfontosabb formája a nevelés, aligha lehet vitatni. Annál többször vetődik fel viszont a kérdés az egyházon belül is, hogy vajon ennek intézményes formáját az egyházi iskolák valósítják-e meg, vagy más, hatékonyabb, korszerűbb formákat kell keresni. A kolostori, káptalani

iskolákra szükség volt a középkorban, az ingyenes népoktatás óriási társadalmi szükségletet elégített ki a 16-17. században – de vajon a kötelező iskoláztatás korában érdemes-e ennyi energiát belefektetni az iskolákba? A II. Vatikáni zsinat után nemcsak az e célra alakult, „klasszikus” tanítórendekben, de az iskolát fenntartó többi szerzetekben, sőt a szélesebb egyházi közvéleményben is máig újra és újra fellobbanó vitákat váltott ki a kérdés: szükség van-e katolikus iskolákra? A Magisztérium álláspontja egyértelmű: „Az egyház a katolikus iskolát úgy tekinti, mint kiváltságosan alkalmas helyet híveinek teljes emberré nevelésére s mint az egész emberiségnek nyújtott igen-igen fontos szolgálatot. Ugyanakkor nem veszi hallatlanra azt a sokfajta fenntartást és sokrendű ellenvetést, amely különbözőtájakról a katolikus iskolával szemben hangot kap, kétségbe vonva annak létjogosultságát és tényleges

hatékonyságát.” 16 Ezt erősítette meg II János Pál pápa is az európai katolikus iskolák nemzetközi kongresszusán 2001-ben mondott beszédében: „A kulturális változások (.) arra hívják meg a katolikus iskolákat, hogy hiteles autentikus programot kínáljanak, amely lehetővé teszi a fiataloknak, hogy emberi, erkölcsi és lelki érettségre jussanak, emellett pedig hatékonyan elkötelezzék magukat a társadalom átalakítására, (.) hogy építsék a szeretet, a testvériség, a szolidaritás és a béke civilizációját. () Az európai katolikus iskolák arra hivatottak, hogy a hitnek és az evangelizációnak dinamikus közösségeivé váljanak, az emberiség egészének javát tartva szem előtt.” 17 4.1 A keresztény személyiség iskolája a pluralizmus korában A 20. század közepén lejátszódott szekularizációt (és a nyomában járó szekularizmust) sokan sokféleképpen elemezték. Napjainkra azonban új kulturálisvallási-etnikai helyzet

alakult ki Európában, amelyet a legtalálóbban a pluralizmus kifejezéssel lehet jellemezni, amint erre föntebb utaltunk. A valláspedagógia azonban még Nyugat-Európában sem igazán mérte föl az ebből adódó feladatokat, Magyarországon pedig még a helyzet felismerése és reflektív elemzése is várat magára. 18 A fiatalok sokféle érték, életforma, ideológia, vallás, kultúra kavargó forgatagában találják magukat. Nem elég többé pusztán közölni velük az igazi 15 Lásd Tonti bíboroshoz írt emlékiratát, amelyben kifejti, hogy miért van szükség piarista iskolákra. Piarista tanulmányok 4. Budapest 2000 16 A katolikus iskola 16. 17 www. vaticanva 18 Ígéretes kezdeményezésnek látszik a Religionspedagogik in pluraler Gesellschaft című ökumenikus sorozat, amelynek első kötete Entwurf einer pluralitaetsfaehigen Religionspedagogik címmel 2002-ben jelent meg. Gütersloh, Freiburg 8 ismereteket és értékeket, a keresztény hit

tanítását. Hozzá kell őket segíteni ahhoz, hogy ezeket szembesíteni tudják az őket sokfelől érő sokféle hatással és hívással, és kritikusan ki tudják alakítani saját, felelős álláspontjukat. Az ismeretek rendszerezett átadását és ennek nyomán egy használható világnézet kialakítását célzó iskolai kurrikulum sokkal hatékonyabban segítheti a hitnek személyes döntésen alapuló, tudatos elfogadását, ha a hitbeli ismeretekkel nem elszigetelten, csupán hittanóra, katekézis vagy hittancsoport keretében találkoznak a fiatalok. Az iskolai tanulásnevelődés folyamata hatékonyabban tudja formálni a személyiség egészét, jobban össze tudja kapcsolni a személyes és a hitbeli fejlődést, az egyre tudatosabb jellemformálást, önnevelést és a személyes istenkapcsolat elmélyítését. „A katolikus iskola olyan intézmény, amely a személyiség javáért tevékenykedik, s ezért az emberi személyek iskolája. Az emberi személyiség

anyagi és lelki igényével központi helyet foglal el Jézus tanításában: ezért annak kibontakoztatása a katolikus iskola legfőbb célja." 19 Tanulságos ebből a szempontból a belgiumi (flamand) katolikus középiskolák vallási nevelési programja (1998-2000): „A tanulóknak ki kell alakítaniuk saját alapvető élettervüket (a), amely számol az emberi beszédben, gondolkodásban és cselekvésben megjelenő sokféle élettervvel, és (b) amely a hittel folytatott párbeszédre épül, ebben a kontextusban keresve az élet értelmét.” 20 Boeve hozzáteszi: „a pluralizmus arénájában a keresztény hit csupán egyike a sokféle opciónak”, a fiatalok ezért ma sokkal tudatosabb döntés elé kerülnek, mint korábbi századokban. 4.2 A szeretet civilizációjának iskolája II. János Pál pápa gyakran említett kifejezését használva az iskola mikroklímája teremthet olyan közösséget, amelyben a tanulók nemcsak megtanulhatják a jézusi szeretet

parancsát, de azt a mindennapokban életre is válthatják. Az iskolai miliő napról-napra számos olyan helyzetet kínál, amelyben a tanulók (tanáraikkal együtt!) gyakorolhatják Jézus parancsát: az egymás iránti tiszteletben, figyelemben, segítőkészségben, együttműködésben, a konfliktushelyzetek megoldásában, a megbocsátásban, a nagylelkűségben. Ez az integrált nevelés összhangot teremthet az egyén kibontakozása és a közösség élete között, és olyan felnőtteket nevelhet, akik nemcsak „állampolgári tudattal” vesznek részt a társadalom életében, jogköveti magatartást tanúsítva a jogállamban, hanem krisztusi nagylelkűséggel és szolgálatkészséggel készek embertársaik és a közösség szolgálatára, akkor is, ha a többség másféle nézeteket vall és életutat követ. A katolikus iskolák legnagyobb lehetősége és kihívása tehát, hogy hiteles keresztény közösséget alkossanak mindazok, akik részt vesznek az iskola

életében: diákok és tanárok, az iskola többi dolgozói, a szülők. E körben ki-ki életkorának, életkörülményeinek, személyes érettségének és hitbeli elkötelezettségének megfelelően törekszik arra, hogy a krisztusi közösség étosza szerint éljen. Természetesnek tartják, hogy mindnyájuk ugyanakkor hibákkal teli, esékeny ember, az egyesek és a közösség bűnei azonban éppen nagylelkűségre, kölcsönös megbocsátásra, az isteni irgalomra való ráhagyatkozásra segítik őket. „A katolikus iskola hiteles és igaz közösséget alkot, amely miközben betölti hivatását, vagyis közvetíti a műveltséget, segíti minden tagját a keresztény emberre jellemző életstílus 19 A katolikus iskola a 3. évezredben 9 20 Idézi Lieven Boeve: Giving a Soul to Education in Europe, 2001. http://vvvkpszthu 9 vállalásában.” Az együttműködés a krisztusi testvériség égboltja alatt valósul meg mint az Isten országának építésére

irányuló igyekezet. Az erre „irányuló felelősségteljes együttműködést a közösség minden tagja – tanárok, szülők, növendékek, hivatali személyzet – egyaránt lelkiismereti kötelességének tekinti. Ez a közteherviselés, amelyet evangéliumi szellemben teljesítenek, természete szerint olyan tanúságtétel, amely nemcsak építi Krisztust a közösségben, hanem bele is sugározza, ’jellé’ válik mindenki előtt.” 21 A II. Vatikáni zsinatot követő reflexióban az egyház lényege egyre inkább a communio modeljében fejeződött ki. Hiszen arra hivatott, hogy itt a földön, emberi adottságaink között váltsa életté azt a szeretetközösséget, amely öröktől él a Szentháromságban, és amely kinyílt az emberiségre Krisztusban. Hogy azonban ez ne csupán jámbor szólam maradjon, ahhoz léteznie kell olyan közösségi formáknak, amelyek emberi értelemben is lehetőséget adnak a communio-lét megélésére. A közösségnek számtalan

szorosabb és lazább formája létezik – szociológiai, pszichológiai, de teológiai megközelítésben is. Melyik menyire alkalmas a fenti célra? Az utóbbi évtizedekben az egyházban felértékelődött a család szerepe, nemcsak pasztorális-gyakorlati szempontokból, de a communio-egyház szempontjából is. A család mint a házastársak egész életét átfogó szeretetközösség újra locus theologicusszá vált. Nemcsak a házasságot mondja az egyház szentségnek, de – fölelevenítve az ősegyház szóhasználatát – a családot: ecclesia domestica-nak. A plébániák, lelkiségi mozgalmak sokféle módon próbálnak közösséget alkotni, a szolgáló, testvéri szeretetre nevelni, ennek emberi dimenziója azonban szükségszerűen töredékes marad, már csak emberi-időbeli korlátaink miatt is. A család után pedig az iskola az, amely időbeli kereteit tekintve is, intézményes formában arra hivatott, hogy a fiataloknak éveken át munka-közössége, sok

szempontból élet-közössége legyen. Óriási lehetőség ez: keresztény közösséget alkotni, amely maga is „iskola”, a keresztény közösség iskolája, amelyben mindenki képességei és lehetőségei szerint igyekszik a krisztusi szeretet életre keltésére. A katolikus iskola így nemcsak a kultúrának lehet oázisa, de a krisztusi testvérközösségnek is. 21 A katolikus iskola 60-61. 10