Történelem | Tanulmányok, esszék » Tóth Tamás - A szamurájok fegyverei

A SZAMURÁJOK FEGYVEREI Írta: Tóth Balázs Tartalom -A kard -A kardkovács . -Masamune és Muramasa . -A kard készítése . -A naginata . -Kusari-gama . -A hosszú íj . -A szakállas puska . Forrás: -Stephen Turnbull- Szamurájok -Torrente del Bosque- Japán Shógunok titokzatos élete -Internet A Kard A japán kard teljességgel egyedülálló instrumentum, nem csupán fegyver, de egyben nemzeti és spirituális szimbólum. A japán kard technikai szempontból oly tökéletességet képvisel, melyet egyetlen más náció fegyvereiben sem lehet felfedezni. A szamuráj sose jelent meg a kardja nélkül, viseljen páncélt, vagy hétköznapi öltözetet. Egy híres mester kovácsolta kard a legértékesebb ajándéknak számított, amelyet egy szamuráj a földesurától (daimyo) kaphatott. Viszont a szamurájok csatatéren többnyire íjra és a lándzsára támaszkodtak. A kardot csupán a háborúk befejeztével kezdték használni. A kard kovácsolása szinte afféle

ceremóniának számított. A Yamato kor (645-711) harcosai egyenes pengéjű kardokat használtak. Az ívelt pengét az északi emisík fegyverének tartották, ám hamarosan nyilvánvalóvá vált ennek a kardnak a pozitívumai: egyben vágó és szúró fegyver. Így született meg a tachi, az övbe dugott pengével lefelé hordott klasszikus szamuráj kard. Kihúzásához két kéz kellet, ezért a szamuráj, mielőtt harcba indult volna vele, íját kénytelen volt segédjének oda adni. A tachi főképpen a lóhátról való hadakozást szolgálta. A Hét Szamuráj (1954): Jól látszik a tachi a szamuráj vállán, balról a 2.) Későbbi változata, a katana, formájában nem tér el nagyon a tachitól, inkább hosszában volt rövidebb, ám ezt a hétköznapi viselethez hordták, vágóéllel felfelé. Így a harcos elméletileg egyetlen mozdulattal halálos sérülést okozhatott. (A katana és annak részei) A rövidebb wakizashi a XVI. századtól került az övbe a

katana mellé Ezt a halálos párost daishónak nevezzük. A wakizashi nagy szerepet töltött be a szamuráj rituális öngyilkosságánál, más néven seppukunál. (Wakizashi) A legkisebb, 30 centiméternél rövidebb fegyverek pedig a tanto nevet kapták. Ezt a szamuráj többnyire a kegyelemdöfésre használta, ha harc közben elesett ellenségének fejét ezzel akarta elválasztani annak nyakától, vagy esetleg annak orrát szándékozta megtartani. (Tanto: rövidebb a wakizashinál, ezt a penge hosszánál lehet észre venni) A Kardkovács A kardkovács különleges státuszú tagja volt a japán társadalomnak, a legjobb mesteremberek személye körül mítoszok sokasága alakult ki, és már életükben legendákká, a folklór fontos részeivé váltak. Mivel a penge elkészítése a bonyolult, rengeteg lépésből álló, elmélyült ismereteket igénylő művelet, maga a kész fegyver a szamuráj-kaszt legfontosabb tárgyi szimbóluma, a kovácsok nem csupán nagy

megbecsülésben részesültek, de roppant nagy elvárásoknak is meg kellett felelniük. Egy jó kard elkészítése hosszú hetekbe tellett, ezért a kovácsok csak limitált számú, általában 12-20 kardot készítettek évente. Az igazi mestermunkákhoz, egy komoly daisho-hoz még ennél is több idő szükségeltetett, és a nemes urak számára alkotott pengékkel akár 60-70 napon át is elbíbelődött a kovács. A mesterember munkáját szigorú előírások szabályozták, melyektől el soha nem térhetett. Mielőtt nekilátott egy penge elkészítésének, hosszasan böjtölt és imádkozott, a munkafolyamat során pedig nem ehetett húst, nem ihatott szeszes italt, csakis papi ruhát viselhetett, csak szabadban és hidegvízben fürödhetett, és le kellett mondania a nemi érintkezés örömeiről. Lélekben és tudatban egyaránt tökéletesen tisztának kellett lennie ahhoz, hogy méltó fegyvert alkothasson, ezért az előkészületek gyakran több héten is át

tarthattak. Ha különösen fontos megbízást kapott, tehát mester munkát kellett alkotnia, akár zarándokútra is tért; szentélyeket látogatott és az utat rótta, hogy szellemét kellő mértékben felkészítse az előtte álló feladatra. Ezután páratlan aprólékossággal tisztította meg műhelyét, gondoskodott a tárgyi feltételekről és a kiváló minőségű nyersanyagokról, majd szalma kötegekkel szegélyezte a termet, ugyanis a munkában lévő kovácsmester műhelye szentélynek minősült, oda rajta és segédjén, illetve magán a császáron kívül más ember nem léphetett be. A mester sokat imádkozott az istenekhez, hogy azok segítsék őt a munkájában, ezért a különleges minőségű kardokat – mint például a Masamune-féle pengék – isteni eredetű fegyvereknek tartották. A XIX Századra, amikor betiltották a kard viseletét a kovácsok feladata is kisebb munkákká változtak, többnyire ollók és konyhai késeket készítettek.

Napjainkra újra felfedezték a kardkészítés hatalmas tradícióját, és tovább űzik a szakmát. Masamune és Maramusa Masamune – másik ritkán említett nevén: Goro Nyudo – a leghíresebb kovácsmesterek egyike volt, aki a XIV. század első felében, a Muramachi korban (1336-1573) alkotott. A tradíció szerint ő hozta létre a Soshu kovács iskolát, mely megalkotta a szamurájok elsődleges fegyverét, melyet ma katana néven ismer a világ. Az általa készített pengék oly tökéletesek, erősek és szép vonalúak voltak, hogy nem akadt párjuk, és messzi földről is csodájára jártak a harcosok. A mítosz szerint a kovácsmester minden egyes kardba beleplántálta szellemét, s miután Masamune bölcs, nyugodt természetű és roppant nagy tudású mester volt, pengéit is hasonló tulajdonsággal ruházták fel, Azt beszélték, hogy a műhelyből kikerült kardok isteni fegyverek, melyek nem csupán kifogástalanul szolgálják a kardforgatót, de

jólétet, bőséget és békét hoznak gazdáiknak. Azok a szamurájok, akik Masamune pengéit hordták, belátó és megfontolt csatlósok voltak, uraik szilárd támaszai, a békesség és a prosperitás hírnökei, ezért nagy becsben tartották őket. A mester nem csupán harcosoknak, de nagyuraknak is készítet pengéket, amiért azok bőven kifizették az ezzel járó fáradalmakat. Masamune leghíresebb munkája az a kard volt, mely a Tokugawa-dinasztia hadurait szolgálta: a legendákkal övezett Honjo Masamune volt az a penge, mely apáról-fiúra szállt, és híven szolgálta Tokugawa Ieyasu sógunt. Ha Masamune kardjai az isteni világosságot, a békét és a prosperitást hordozták, úgy a legendárium szerint a Muramasa Senso által készített fegyverek képviselnék az ördögi gonoszságot, a sötét dühöt és a csillapíthatatlan vérszomjat. Az Ise tartományban élt, a XVI század második felében munkálkodó kovácsmester kardjai technikai szempontból

még Masamune műhelyéből kikerült pompás daraboknál is tökéletesebbek voltak, vágóerő és szilárdság tekintetében semmilyen kovácsmunka nem versenghetett velük; a szamurájok számára óriási megtiszteltetés volt, ha övükbe tűzhettek egy ilyen pengét. Ám a mítosz szerint a mester erőszakos, sőt mi több brutalitásra hajló, félőrült férfi volt, s kardjai is felvették ezeket a tulajdonságokat. A legenda szerint Muramasa kardjai minden más pengét legyőztek, s aki használta, az voltaképp legyőzhetetlenné vált. Ám a kardok, ha már egyszer vér tapadt hozzájuk, akkor romlásba vitték tulajdonosaikat, szinte vérszomjat kaptak. Ezután a kardok lassan felemésztették tulajaik lelkét, akik szintúgy megrögzött gyilkosokká váltak. A Muramasa kardok mítosza valós tényeken alapulnak, hisz a Japán történelemben kulcsszerepet játszó, a Honjo Masamune pengét birtokló Tokugawa család is több ízben tapasztalta pengék brutalitását,

hisz ellenlábasaik ilyen kardokat használtak. Ám Tokugawa Ieyasu, aki retteget eme pengéktől, hatalomra jutása után betiltatta a pengék használatát, s aki ezután is ezt használt, az potenciális ellenfél volt, a sógunátus ellenségének számított. A kard készítése A Japánban régebben használt acélt főleg szennyezett magnetitből (mágnesvasérc) olvasztottak ki kisméretű vasolvasztókban. A kiolvasztás négy napig tartott, majd ezután a kohót szétverték, és a fémet kiszedték. A kapott fém 1/3 része acél, a maradék pedig öntöttvas volt. Ennek felső hatodát kiégették (mivel használhatatlan volt) az alatta lévő acél a legkeményebbtől a leglágyabbig fordult elő. Az acéltömböt darabokra törték, amelyekből a kardkovács kiválasztotta a megfelelő keménységűeket, amikre szüksége volt és rudakba hegesztette azokat. Mivel a keménység a nagyon keménytől a lágyig ingadozott, a kovács szakértelmétől függött a

megfelelő alapanyag kiválasztása, amelyből majd a kard elkészül. Miután megkapták ezeket a fémrudakat, az első lépés a kataha elkészítése: egy lapos, lágy, fémdarab egy keményebbel való összehegesztése, így a rúd kemény lett az egyik, lágy a másik oldalán. Ezt az eljárást önmagában alkalmazva konyhakések készítéséhez használták. Gyengébb minőségű kardokat sueha módszerrel készítettek: egy vasrudat egy szélesebb acélrúdhoz hegesztettek és kovácsoltak, így a az acél adta a penge élét. A következő a "wariha" módszer: egy lágyvas rudat kettéhasítottak és a hasadékba egy kemény acélrudat hegesztettek. A "kobushi" módszernél egy vasrudat (melynek ék alakú éle volt) előzőleg V-alakban kétrét hajtott acélrúdba helyeztek és összehegesztettek. Így acélpengéjű, acélköpenyes és vasmagvas kardot kaptak. Az "uchimaki" vagy "awase ni mai" módszer esetén egy "kataha"

rudat kétrét visszahajtottak önmagára úgy, hogy a felületek összeérjenek és összehegesztették. A "moroha" módszernél egy vasrudat hajlítottak kétrét és azt egy acélrúd köré helyezték úgy, hogy az acél másik szélét csupaszon hagyták, a kard élének kialakításához. A fentebbi módszerek bizonytalan eredményhez vezettek, és nem mindig produkálták a legjobb kardokat. Sokkal bonyolultabb az "ori awase san mai" metódus: egy acélrudat két vasrúd pereme közé tettek, majd az egészet a három rúd szélességének megfelelő vaslemezre helyezték. Ezt összehegesztették, majd kétrét hajlították, az acélt az acélhoz passzítva, ismét hegesztették, végül kovácsoltak. A "shihozume" eljárásnál két lemezt készítettek két "kataha" rúd 15-ször ismételt hajtogatásával és hegesztésével. Egy keskeny, de kemény acélrudat tettek a két lemez közé egyik peremüknél, a fennmaradó hézagot

pedig vaslemezzel töltöttek ki. Ezután az egész munkadarabot összehegesztették, kovácsolták. Még kiválóbb módszer volt az, amikor egy "kataha" rudat 15-ször ismételten hajtogattak és hegesztettek. A kapott munkadarab 32768 rétegből állt, gyakorlatilag homogén szerkezetű volt. Ha a kovácsolást a rétegekre merőlegesen végezték, akkor azt "masame"-nak, ha átlósan, akkor "nogi-hada"-nak vagy "komasame"-nak hívták. A legjobb eljárás, amelyet Masamune és más neves kardkészítők alkalmaztak, abból állt, hogy négy "masame" rudat nyalábba fogtak, 5-ször ismételten hegesztettek, hajtogattak és hegesztettek, így 4194304 réteget kaptak. Mindegyik metódusnál, de különösen ez utóbbi kettőnél, egy acéldarab alkotta a kard élét. Az utolsó két esetben azonban egy cementálásnak nevezett eljárásra volt szükség a kard élének keményítéséhez. A cementálás előtt a kardot nagyjából

megfelelő alakúra kovácsolták. A pengét ezután faszén vagy tetemes mennyiségű szenet tartalmazó keverék közé helyezték, és magas hőmérsékletre hevítették. Miután a kardot kikovácsolták, formára alakították és cementálták, híg sárral fedték be, vékonyan az él közelében, vastagon középen és nagyon vastagon a kard fennmaradó harmadán. Az egész sárral befedett kardot a kívánt hőmérsékletre hevítették és a penge élét meleg vízben edzették. Mind a kard, mind a víz hőmérséklete fontos Végeredményül rendkívül kemény, ugyanakkor nem törékeny élhez és lágy, szívós maghoz jutottak, azaz a kard egyidejűleg kemény és szívós lett. Ezután csiszolták és tisztították a kardot Megfigyelhető, hogy egyes iskolákból kikerült pengék polírozásukat tekintve is komoly eltéréseket mutatnak. Léteznek fegyverek, melyek pengéje hullámos mintázatot visel, mások apró, víztükrön ringatózó krizantémokat, finom

vonalakat, vagy éppen lángoló mintát hordoznak. A polírozás folyamata korántsem jelentette a munka végeztét, hisz a kard maga még számos szakembernek adott munkát. A markolat cápabőr borítást kapott, melyre finom zsinórzatot tekertek nagy gonddal; az érdes felületű cápabőr garantálta a stabil fogást, a zsinórzat nemkülönben a kéz csúszkálását akadályozta. A markolat gyakran kapott apró díszítéseket, melyet menukinak neveznek. Ez egy kicsiny nemesfémből készült, állatfigurákat, növényeket esetenként sárkányokat ábrázoltak. A további fémdíszítések mellett helyére került a kézvédő is. (Díszes kézvédő) Végül a kard fából készült, gyakorta lakkozott, esetenként mintázattal vagy címerrel ellátott tokot kapott, mely mozzanattal teljessé vált a fegyver. Ezután a kovács még egyszer átfésülte a művét, és ha hibát talált, akkor kezdődött minden elölről, hisz csak tökéletes darabot adhatott ki a

mester, ha jó hírét meg akarta tartani. Ezután a kardot egy vágó tesztre bocsátották. Ez abból állt, hogy egy bűnözőn, vagy legalábbis ellenséges illetőn próbálták ki. Ha a fegyver nem metszette el az áldozat fejét kellőképp, akkor újra elkezdődhetett minden. A szamurájok nagyon vigyáztak a kardjukra, rendszeresen tisztították és ápolták azt, hogy az mindig a legjobb állapotban legyen, ha esetleg szükség lett volna rá, akkor az ne hagyja őket cserben. A Naginata A szamurájok korának első évszázasaiban íródott krónikákban a naginata a leggyakrabban megemlített nyeles szúrófegyver. Ívelt pengéjét hosszú fanyélre erősítették. A naginata nagyon hasonlított a korban megegyező kínai csatabárdra, csak annak sokkal nehezebb és szélesebb pengével rendelkezett. Noha néhányan voltak, akik lóháton is használták ezt a fegyvert, de általában a gyalogságra volt jellemző ennek a használata. A naginatát nagyon szívesen

használták a harcos szerzetesek. A naginatáról szóló egyik legismertebb feljegyzés is az uji ütközethez (1180) kapcsolódik, amelyben egy Tajima nevű szerzetes, aki harc közben elhajította hosszú naginatájának hüvelyét, s egy szál magában a hídra lépett, mialatt a Heikék serege gyilkos nyílzáport zúdított rá. Tajima egy cseppet sem ijedt meg. A magasabban szálló nyílvesszők elől elhajolt, az alacsonyan szállókat átugrotta, míg az egyenesen szálló nyílvesszőket sebesen forgó naginatája segítségével kettévágta. A csata után felvette a Nyíldaraboló Tajima nevet. A taiheikiben van egy igen szemléletes leírás egy naginatával küzdő szerzetes és egy lovas szamuráj csatájáról: Ekkor a szerzetes félrelökte az útjában álló pajzsot, s előrevetette magát. Naginatája villámként cikázott kezében. Úgy hívták, Kajitsu, Harima szülöttje Kaiyto jobb kézzel fogadta őt. A gyalogos sisakjára akart csapást mérni, ám a

kard lecsúszott Kajitsu vállvértjéről, s a páncél alsó szegélyénél pihent meg. Kaiyto újabb erős csapást mért rá, de a bal lába kicsúszott a nyeregből, s emiatt egyensúlyát vesztette. Kajitsu ezek után többször felfelszúrt, majd a végén Kaiyto elvágott torokkal esett le lováról. Gyakorlott kezekben a naginata több funkciós fegyver volt: egyszerre lehetett ütni, vágni és szúrni. A naginata sokrétegűsége miatt, inkább egyéni, mintsem gyalogsági tömegfegyver volt, amit az is mutat, hogy egyes harcosok később is használták. Reizei Motomitsu például a koreai Ulszan ostromakor (1598) harcolt vele. Többnyire az összes feljegyzésben azt olvashatjuk, hogy ezt a fegyvert többnyire forgatták, ráadásul igen nagy sebességgel. (szamuráj, kezében egy naginata) A Kusari-gama Ez a fegyver egy sarlóból, annak nyeléből és 2,5 - 5 m hosszú láncból, kötélből vagy zsinórból áll, nehezékkel a végén (kusari = "kötél",

gama = "sarló"). Eredetileg paraszti találmány, de annyira elterjedt, hogy a szamurájok is ellőelővették, összemérték ellene a tudásukat, kardjukat. Miyamoto Musashi a híres szamuráj egy ízben legyőzött egy kusari-gama művészt, ami figyelemre méltó teljesítmény. A hosszú lánccal vagy kötéllel hasonlóan lasszóztak, mint a csikósok vagy a cowboyok, azután a közelre rántott áldozattal végzett a sarló. A nehezék alkalmas ütésre és dobásra, de az üregéből robbanószer, méreg vagy vakítópor is vágódhat az ellenfél arcába. A lánccal fojtani és kardcsapást hárítani is lehet. A sarló és a nyele a legkülönfélébb kivitelben és méretben is előfordult, tenyérnyitől a csataváltozatig. A kisebb fajtát könnyű elrejteni, a nagyobbal lovakat is fel lehet buktatni. A kisebb kusarigama nehezéke mellé néha viperát is kötöttek, hogy igazán halálos legyen. Ez egy eléggé speciális eszköz, csak nagyon kevesen

értettek-értenek igazán hozzá. Alkalmazása és külleme hasonlít egy másik fegyveréhez, a kyoketsu-shoge-hoz. A hosszú íj Évszázadokkal azelőtt, hogy a kardot a szamuráj lelkeként kezdték említgetni, a japán harcosokat az íj és a ló útján (kyuba no michi) szerzett jártasságukért tisztelték. A szamurájokat lovas íjászokként, nem pedig kardforgatóként ismerték. A hagyományos szamurájíj nagyon hasonlít a mai, a kyudoban használt íjra. Hogy csökkentsék a felhúzott íjra eső nyomást, a fegyver hosszú volt. Mivel lóháton használták, ezért a nyílvesszőt az íj alsó harmadáról lőtték ki